- Ha nem vagy állapotos, akkor ne vásárolj feleslegesen! Jut eszembe, holnap egy születésnapra kell mennünk, öltözz fel elegánsan! – Parancsolgatni kezd, fájnak a szavai, nem értem miért jó az neki, ha bánthat. - Viszont, egész aranyos a takaró, remélem, hogy lesz haszna! – Hát én már nem tudom, hogy lesz e haszna.

Azért egy pici mosoly mégis odakúszik az arcomra, hiszen bármikor jelentkezhetnek azok a tünetek, hogy tõle vagy állapotos. Minden egyes fehérnemût és ruhadarabot megmutatok neki, lehet rajta látni, hogy nagyon tetszik neki, mert amint végigmérem látom, hogy farka is áll. Ez azért megnyugtat, legalább kíván még. Hirtelen ölel magához, éppen kezdenénk belemelegedni, amikor abbahagy mindent.
- Mi lenne, ha ma elmennénk vacsorázni valahová? – Ez az ötlet is tetszik, hiszen még nem voltunk nyilvánosan sehol sem. - Öltözz fel, ha eljön az idõ. Hétkor várlak az ajtónál! – A fülemhez hajol. - Ajánlom, hogy nagyon izgató légy! – Az leszek.
Ezzel magamra is hagy, nem tetszik, most mit tudok tenni, megnézem milyen ruháim vannak a szekrényben, olyat kell találnom, ami kihangsúlyozza, hogy vele vagyok.

Találok egy türkíz színû földig érõ mély kivágású ruhát, félreteszem, mert azt hiszem ehhez passzoló cipõm nincs, egy fekete, mély dekoltázsos ruha akad a kezembe, melynek a szélén arany színû szegély fut végig. Felakasztom, az egyik most megvásárolt fekete melltartós szettet félreteszem, találok hozzá egy tökéletes magassarkú cipõt is. Gyönyörködni kezdek benne, ahhoz, hogy tökéletes legyek estére, felkapok egy széket, beviszem a fürdõbe, leteszem a tükör elé és minden kenceficémet elõvéve elkezdek alkotni. Kihúzom a szememet, amit felül arannyal és a szélét feketével húzom ki, ezzel sokáig szenvedek, majd a hajam következik, úgy döntök, kiegyenesítem, hiszen ez így jó. Az ékszerek, az ujjamon egyetlen egy gyûrû van, azt is édesanyámtól kaptam. Addig addig teszek veszek a szobában, míg el nem érkezik az idõpont, hogy készülõdjek. Még enni is elfelejtettem, annyira belemerültem ebbe, a kezem ügyébe akad a kis kék takaró, amit magamhoz ölelek. A cipõt felvéve, elindulok a lépcsõhöz, amikor megpillant, érzem, hogy végigmér, lassan lesétálok hozzá, elmosolyodik, megfogja a kezemet és már megyünk is az ajtó felé, amikor kinyitja, érzem, hogy minden izma pattanásig megfeszül. Egy férfi tart felénk lassú léptekkel.

- Üdvözöllek, kedves ellenségem! Hogy van az egészséged? – Ellenség? Mi? - Ó, üdvözöllek szépségem! – Pillant felém, a tekintetétõl végigfut a hideg rajtam. - Õ az, akit becsapsz ugye? Mert nyílván nem tudja, hogy van valami nálad, ami nekem rettentõen fontos. – kezdem elveszíteni a fonalat, Kazuo mit titkolna még elõttem, tudom, hogy megölte Robertát, na de mi van még?
- Ha nem akarsz meghalni, akkor ajánlom neked, hogy maradj csendben! – Kazu felém fordul. - Jobb, ha most bemész!
- Nem, inkább maradjon itt, hogy megtudja az igazságot. Mert Lisbeth, Kazuo nem az, akinek mondja magát, hazudik neked. Ugyanis az a lány, akit szeretek, nála van. Elrabolta, ezzel kínozva engem, ezért én képtelen leszek bántani õt.

Elõkap egy fegyvert, és elsül, egyenesen Kazum mellkasába fúródik a golyó, õ összeesik én meg kétségbe esetten rogyok le mellé és a kezemet mellkasára téve próbálom elállítani a vérzést.

Az illetõ fogja magát és besétál a házba, elveszem szegénykémnek a mobilját és egy mentõt hívatok ide azonnal, hiszen egy súlyos sérült fekszik az ajtóban. Kioko közben megtalálta a lányt, akit Kazuo elrabolt és a kezében viszi el tõlünk. A mentõk durván tíz perc alatt kiérnek, azonnal félreállítanak, hogy ellássák. Beülök a mentõautóba, hiszen vele szeretnék lenni, szerencsére útközben nem volt komplikáció, amint megáll a mentõ, leáll a szíve. Könnyeim potyogni kezdenek, azonnal elkezdik újraéleszteni, szerencsére vissza is hozzák, egybõl a mûtõbe tolják be, engem meg a váróba tessékelnek, úgy bánnak velem, mint egy kurvával, azt hiszik az vagyok, meg is jegyzik, holott igazolni is tudom magamat, ez õket nem érdeklik. Eltelik egy óra, megöl az ideg, hogy nem mondanak smemit, hiába kérdezem a nõvéreket, orvosokat, nem mondd senki semmit, suttogásból annyit sikerül elcsípnem, hogy vérátömlesztéshez kell nagyon sok vér. Megint eltelik egy izgalmas óra, az ablaknál állok és kifele nézek, amikor az orvos odalép hozzám.

- Kisasszony, Kazuot átvittük az intenzív osztályra, most még nem mehet be hozzá. – Nagy kõ esik le a szívemrõl, az orvos még nem megy el, történt valami.

- Mi történt? – kérdezem aggódva.

- Még egyszer leállt a szíve, sikerült stabilizálnunk az állapotát, nincs oka aggodalomra. – Bólintok, megköszönöm a tájékoztatást, elkezd rezegni a telefon a  kezemben, az anyja hívja, úgy van beleírva, hogy házisárkány, na szép.

Elmesélem nekik, hogy minden rendben van, azért bejönnek, hiszen mégis a fiúkról van szó, eltelik egy fél óra és megjelennek a szülei, akik átölelve ültetnek le, hamarosan megjön az orvos és persze õk bemehetnek, hiába néznek rám, intek, hogy menjenek be nyugodtan.

Csak remélni tudom, hogy engem is beengednek hozzá, amikor az anyukája kijön, beküld engem, mert látni szeretne. Beöltöztetnek, és az ágya mellé lépve a haját kezdem el simogatni, miközben engem figyel, de az apjának magyaráz valamit.

- Mondd, hogy nem bántott téged. – Megrázom a fejemet.

- Nem, de téged lelõtt a szemem láttára. – Suttogom és könnyektõl csillogni kezd a szemem.

- Hé, hé, itt vagyok, ne temess még el ha lehet. – Letörli az arcomat, majd adok egy puszit ajkára is sutyiba.

Apukája távozik én meg leülök mellé egy székre és a kezét simogatom.

- Az orvosok szerint kétszer is leállt a szíved, vérátömlesztést is kaptál, mert a szívedtõl pár milliméterre állt meg a golyó. – Magyarázom neki õ pedig hallgat és figyel.

- Helyes, mert kinyírom azt a szemetet. – Kezd el puffogni, úgy tûnik, semmit sem vált ki belõle az a tudat, hogy kétszer is elveszítettem.

A cellában ülve, elmerengek az eddigi életemen, eszembe jut, amikor megerõszakolt Kazuo azon a bizonyos estén, aztán valahogyan ügyesen beleszerettem. A kislányunka elveszítése nagyon nagy mérföld kõ volt az életemben, az, hogy benne mi játszódott le, azt nem tudom. Egyedül a kicsi kötött hozz, hiszen nem vagyok a felesége, akit tisztelnie kéne. Roberta meghalt, miatta vesztettem el egy életet, valahol megérdemli a halált, másrészrõl nem is sejtettem, hogy pont õ öli meg. Nekidöntöm fejemet a hideg falnak, a lábaimat ölelem át és magam elé nézve várom, hogy eljöjjön értem.

- Lisbeth Mendelson. – szól az õr, felállok és a rácshoz megyek, amikor kinyitja. – Szabad. – Meglepõdöm, amikor kilépek ebbõl a szörnyû csapdából, megpillantom Kazuo apját.

Odarohanok hozzá és megölelem, hiszen õ is biztonságot ad nekem, legalább nem hagytak pácban. Felveszem a cuccaimat, betesszük az autójába, beülök elõre, és néma csöndben megyünk haza hozzájuk. Azért elkezd nekem mesélni a fiáról, hogy szeret engem, csak meg kell tanulni bánni vele. Némán bólogatok minden egyes szavára, hiszen igaza van az öregnek, amikor megérkezünk kicsit elfog a félelem, hiszen ha Robertát megölte hideg vérrel, akkor lehet engem is megfog. Leparkol a bejárat elõtt, kiszállok az autóból, megfogom a csomagjaimat és beviszem a lakásba. Anyukája örömmel fogad és azonnal elintézi, hogy egy szobát elõkészítsenek nekem. Van egy olyan érzésem, hogy nem egyedül fogok aludni, hanem vele. Megkérdezem anyukájától, hogy itt van,õ csak a dolgozó szoba felé mutat. Bólintok és remegõ lábbak sétálok oda. Felemelem a kezemet és kopogtatok, ha nem hallotta meg, az csak nekem jó. Lépteket hallok, abban a pillanatban kinyílik az ajtó és õt pillantom meg kétségbe esve.
- Tényleg megölted Roberta-t? – kérdezem azonnal, hiszen tudnom kell.
- Talán... nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék neked. - A válasza kimért, leül a foteljába én meg, nem merek közelebb menni. - Miért nem jössz közelebb Lisbeth?
- Engem is... – Tudnom kell, hogy engem is bántana e.
- Ne találj ki ilyen hülyeséget kérlek! Nem vagyok egy szent ember, ez tény, de téged sose bántanálak! – Feláll és elindul felém.
Megragad a karomnál fogva és magához húz, jól is esik, meg nem is, ellenkezni próbálok, ám mindhiába, mert erõsebb nálam. Nagy nehezen engedek az ölelésének, de nem viszonzom, hiszen félek tõle jelen pillanatban. Felkap az ölébe és visz is a szobája felé, sejtettem, hogy meg fog erõszakolni, ez rávall. Hamarosan puhát érzek meg a hátam alatt, szemeimet összeszorítom, hiszen felkészültem a gyalázatra. Meglepõdve tapasztalom, hogy egy puszit kapok a homlokomra.

- Ha nagyon tudni akarod, igen én öltem meg azt a ribancot. – Felülök hirtelen. - Kioko-val is ez a szándékom, de õ egy férfi és a legnagyobb ellenségem. Az is lehet, hogy õ öl meg engem. Mindent elmondok, ha érdekel, de elõre szólok, hogy nem kellemes egyik dolog sem. – Könnyeim azonnal elõbuggyannak, hiszen sok ez nekem, erre a napra. - Miért? – Ezt a szót is alig bírom kipréselni magamból ijedtségemben.
- Aki egy ilyen családban nõ fel, mint én is, az könnyen megérti, hogy milyen is a maffia világa. Itt nincs barátság, vagy béke. Ennek pont az ellentéte, és pont ebbe nem akarlak belehúzni. Lehet, hogy nem hiszed, de fontos vagy nekem! – Én fontos neki?
- Akkor miért az apádat küldted? Miért nem te jöttél el? – ha számítok neki, õ jön ki, de hát, csak a szája nagy.

- Nem akartam kockáztatni, csupán ennyi. De felejtsük is el! Lisbeth... – Hirtelen kopogásra leszek figyelmes, az egyik embere az, akit alig lehet látni.

Magamra hagy, hányingerem lesz és a gyomrom liftezni kezd, kinyitom az ablakot, hogy friss levegõt szívjak magamba, nem szeretnék rosszul lenni. A ruháimat végül csak idehozzák Kazuo szobájába, ami nekem már mindegy. Bepakolok az üres polcokra, hiszen mindennek megvan a maga helye. Hamarosan kinyílik az ajtó és megint megijedek tõle, pedig ugyanaz ember, mondjuk, más nézõpontból, inkább szörnyeteg. Elém sétál és szorosan magához vonva megölel.

- Sajnálom a mai napot! – Meglepõdöm ezen a mondatán, hiszen ma nagyon kemények voltak a szavai velem.

Nem mondok semmit, most inkább hozzábújok és nem szeretném elengedni, bár ki tudja, milyen nõcskével hetyegett nemrég, nem is szeretném tudni, maradjon meg nekem ez a bizonytalanság. Hirtelen meg kordul a gyomrom, oda is kapok kezemmel.

- Mit hozassak neked? – kérdezi és az arcomat kezdi el simogatni.

- Hm… mondjuk valami levest. – Nézek bele szemeibe, bólint, azonnal magamra hagy, ezt az alkalmat kihasználva bemegyek a fürdõjébe, meggyújtok pár gyertyát, habos vizet csinálok, lekapcsolom a lámpát és belemászva a kádba, egybõl lehunyom a szememet, hiszen ez nagyon jólesik. Mélyeket sóhajtok és élvezem ezt a stressz oldó környezetet. Egy jó ideje áztatom magamat, amikor arra leszek figyelmes, hogy valaki bejön, kinyitom félig a szememet, megpillantom Kazut, amikor levetkõzik, egybõl elém tárul tökéletes férfi teste, hozz tartozó ékességével. Mélyet sóhajtok, amint kinyitom szememet, ekkor bemászik mellém a sarok kádba, odajön hozzám és az ölébe ültetve von magához. Kezemet kezdi el simogatni, miközben a fejemet a nyakába fúrom, a lábamat cirógatja, a vállamat és a végén egész testemet. Felemelem a fejemet és szemeit nézem, szeretném tudni mire gondol, sajnos nem tudom megfejteni. Ajkamra tapad és falni kezdi pici számat, egyre hevesebb lesz és a keze is felfedezõ útra indul. Többször belenyögök a csókba, hiszen olyan pontokat talál meg rajtam, amitõl libabõrös leszek. Magam sem tudom, miért van ilyen hatással rám, hiszen félek tõle, ugyanakkor szeretem is. Egyre jobban kezdünk belemelegedni, addig –addig helyezkedünk a kádban, míg belém nem csusszan és egymáséi nem leszünk. Egy nagyon szenvedélyes kis fürdõzést töltünk együtt, talán most éreztette velem valóban, hogy hiányoztam neki és tényleg kellek neki. Bár magam sem tudom, nagyon bizonytalan vagyok, remélem nem fog eltaszítani magától. Egymás után kétszer is egymásnak esünk, nekem nagyon tetszett, végül megfürdünk, felveszem a pizsamámat és a köntösömet, majd a hálóba érve, megpillantom a levest, amihez leülök és szépen elfogyasztok, néha azért a szemem sarkából figyelem, mit csinál, befekszik az ágyba, bekapcsolja a tévét és azt nézi. Amikor a tányér üres lesz, megfogom és leviszem a konyhába, ahol a konyhás nénike mosolyogva köszönt újfent. Visszasétálok a hálóba, leveszem a köntöst, õ egybõl a kispárnámat magához húzza, ezzel is jelezve, hogy odafeküdjek mellé. Eleget teszek a kérésének, amint odabújok hozzá, elkezd simogatni, amitõl mély álomba zuhanok. Nem is emlékszem semmire.

~*~

Másnap reggel, kinyitom szememet, egyedül találom magamat a szobában, szóval õ már dolgozik, sejthettem volna, felülök, magamra tekerem a meleg köntöst, lemegyek a konyhába, ahol finom palacsinta illat terjeng, egybõl éhes leszek. Kapok kéz szép nagy darabot vanília öntettel meglocsolva, annyira finomra sikeredett, hogy repetáznom is kell belõle. Hamarosan édesanyja is megérkezik, aki elhív engem egy kis shopping túrára. Örömmel megyek vele, csak egy baj van, nekem nincs annyi pénzem. Õ erre csak legyint és õ áll mindent. Nagy nehezen megyek bele ebbe, hiszen nem akarok rajtuk élõsködni, felmegyek a szobába, felveszek egy térdig fehér nadrágot, felülre, pedig egy ujjatlan pólót. Szandálomat felvéve kimegyünk az autójához és a belvárosba megyünk. A legdrágább üzletekbe megyünk be, fehérnemûket veszünk, amiktõl azt hiszem Kazu be fog vadulni. Fodrászhoz is beülünk, padlizsán színû melírt tesznek bele, ami nekem kifejezetten tetzsik, manikûröshöz is elrángat és olyanra csinálják meg a körmeimet, amikrõl csak álmodhattam. Nem tudom mennyit költöttünk, de ez több száz ezerbe kerülhetett. Vettünk nekem nyári ruhákat szandálokat, és egy gyerek bolt elõtt megyünk el, és megakad a szemem egy nagyon aranyos kék színû kis takarón. Szinte beleszeretek, anyukája egybõl ellágyul és ezt megkapom ajándékba. Amikor hazaérünk a szolgáig segítenek becipelni a rengeteg szatyrot, ekkor eszébe jut valami.

- Holnap megvagyunk hívva egy születésnapra, Kazu egyik távoli keresztanyjáéra. Neki is meg kell jelennie, meg neked is kötelezõ jönnöd. – Kicsit ledöbbenek, hogy nekem is, hiszen nem tartozom ehhez a családhoz.

Felmegyek a szatyrokkal, kipakolom az újonnan vett ruháimat, amikor Kazu megjelenik, neki egy gyönyörû inget és nyakkendõt vettem, hogy neki is kedveskedjek.

- Vásárolni voltatok? – kérdezi én meg némán bólintok.

- Tessék ezt neked vettem. – Odamegyek hozzá és nyújtom neki a meglepetést.

- Választhattál volna szebbet. – Ezzel azonnal el is szomorít, hiszen nem tetszik neki. –Na és ez? – odafordítom tekintetemet és a kék színû kisbaba takarót tartja a kezében.

- Megtetszett és anyukád megvette nekem. – mondom halkan.

A napjaim valamiért nagyon nyugodtan telnek mostanság, amióta Kazuo elküldött maga mellõl és szerencsére megismerkedhettem az unokatestvérével Gabriellel. Aranyos srác, édi pofa, nemrég megtudtam, hogy van egy lány aki tetszik neki, csak nem tudja, hogy közeledjen fellé, ekkor még rá is kérdezek, hogy ugye nem rám céloz, szerencsére nem, amitõl megkönnyebbül a lelkem is. Igyekszem tanácsokat adni neki, amiket meg is fogad. Egy nap Kazuo anyukája szól nekem, hogy õ van a vonalban és velem szeretne beszélni, pedig én nem szeretnék, mert elküldött maga mellõl, a fenéért keres. Mégis nyögvenyelõsen megyek oda és veszem át a kagylót.

- Szia! – nem mondok semmit, mert nem érdemli meg.

- Bizonyára utálsz most, de hallgass végig! Jelenleg a kórházban vagyok, hogy miért azt mondhatom el, de remélem, hogy egyedül vagy! – Szerintem semmi köze, hogy kivel vagyok.

- Szerintem mindegy ez neked, hiszen elzavartál magadtól! – Közlöm nyugodtan.

- Azt ajánlom, ha nem akarsz magadnak rosszat, akkor nem beszélsz így! Továbbá, számíthatsz arra, hogy elmegyek hozzád, bár jelenlegi állapotomban ez nem lehetséges. – Fenyegetni mersz? - Az elõbbieket felejtsd el! – Szemeim nagyra nyílnak, amikor ezt meghallom, és leteszi.

Értetlenül emelem el a fülemtõl a kagylót és azt figyelem.

- Baj van Lisbeth? – kérdezi anyukája, én meg szépen elmesélem neki, hogy mondott nekem a kicsi fia.

Õ is ledöbben, és nem tudunk ez ellen mit tenni, hiszen õ alapból ilyen féltékeny típus, nincs is oka, mert nem feküdtem le Gabriellel, meg nem is szeretnék.

Kicsit elvonulok, anyukája próbál megnyugtatni, hiszen nem emelhet kezem rám, ebben a házban, ha mégis, akkor elküldi innen. Bár ilyenkor azt a megoldást látom a leg kézen fekvõbbnek, hogy ha én hagyom el õket, éljék a maguk életét, de nélkülem. Meg õ is találna magának egy nõt, akit szerethet, egy senki vagyok hozzá képest.

~*~

A telefon hívás óta nem érzem magam valami boldognak, szegény Gabriel is megpróbál megvigasztalni, ami tökéletesen megy neki, mert pár perc múlva már mosolygok, most is a reggelét itt kezdi nálunk. Megreggelizünk, aztán õ megy a nagybátyához valami ügyben beszélni, ám Kazuo anyukája félrehív, mert mutatni szeretne nekem valamit, így felmegyünk az emeletre, és az ágyon egy édes díszdoboz hever. Amikor kinyitom egy édes ruha van benne, ami méreg drága, mégis eléri, hogy felpróbáljam, ami tökéletesen áll rajtam. Neszre leszünk figyelmesek, visszaöltözöm, amikor elindulunk le, mindkettõnk álla leesik, ugyanis hazaért a fia. Anyósom elmosolyodik, én meg rá se nézek, mert nem akarom látni, amikor eltûnik, kimegyek az udvarra és lám megpillantom a kis édes pasikát, aki mindig mosolyt csal az arcomra. Elmeséli nekem, hogy a leányzóval, hogy halad és azt is megtudom, hogy milyen édes bókot mondott neki, hogy ezen muszáj vagyok nevetni, ekkor átkarol, hiszen nem sejtettem, hogy azt mondja amit én.

- Te mégis miért vagy itt? – Megijedünk mindketten, amikor megpillantom Õt.

- Csupán a szüleidet jöttem meglátogatni, akkor találkoztam Lisbeth-el. – Kezeit a vállamon felejti.

- Vedd le róla a kezed! – Hirtelen fegyvert ránt, én felsikítok, hiszen szegény Gabrielre céloz, pedig a légynek sem ártana. - Nem mondom el még egyszer! – Dörren szegénykére.

- Ne csináld ezt! – Végre rám pillant. - Kérlek! – Kérem meg aggódva.

- Talán vele kéjelegsz? – Hogy feltételezhet ilyet, de komolyan… - Én pedig miattad vagyok itt! Nem azért küldtelek ide, hogy más férfiakkal szórakozz, hanem hogy ne öljenek meg téged! – Kiabálni kezd. - Képzeld, te ostoba liba, hogy meglõttek, de eljöttem, mert látni akartalak! Ezek után, ne számíts arra, hogy törõdöm veled! Majd, ha könyörögsz, akkor talán engedékenyebb leszek! – Még rám mérges? Komolyan… Mégis a könnyeim utat törnek maguknak és a földre hullnak, hirtelen egy kezet érzek meg a vállamon, ám elhúzódom és bemegyek a lakásba, az anyja aggódva néz rám. Megcsóválom a fejemet, hogy sose fog változni ez ügyben a fia. Amikor jönne, hogy megöleljen, elhúzódom, felmegyek a szobámba, összegömbölyödve elfekszem az ágyon és az ablakon kifele kezdek el bámulni, nagy nehezen megnyugszom, tudom, hogy komolyan gondolta, hogy nem fog számba venni, akkor legyen így. Lemegyek az anyukájához, aki a kezembe ad egy bögre teát.

- Tudom mit szeretnél, már megrendeltem neked. – Gondolat olvasó ez a nõ.

- Köszönöm, úgy érzem, nem lelem meg a boldogságot mellette, sõt ha el is lök magától és félreért mindent, akkor nincs miért maradjak. – Mélyet sóhajtok, egy ajtó nyitódásra, majd csukódásra figyelünk fel, ha meghallotta, az csak jó, most nem érdekel.

A bögre tartalmát kiiszom, felmegyek a szobába, elõveszem a bõröndjeimet, visszapakolok bele mindent, addig hívok magamnak egy taxit is. Leviszek mindent, a sofõr segít bepakolni mindent, az ajtót éppen bezárnám, amikor megpillantom.

- Hová mész Lisbeth? – kérdezi morcosan.

- Úgysem érdekel ez téged. – elfordulok és megyek is az autóhoz, ám mielõtt beszállnék kiránt és bevágja az ajtót.

- Mit képzelsz magadról, nem mehetsz csak úgy el, az enyém vagy! – Dörren rám.

- Nem vagyok a tied, nem rég közölted, hogy ne számítsak arra, hogy foglakozol velem, pedig olyat állítottál, ami nem igaz, egy újjal sem nyúlt hozzám Gabriel. – mondom komolyan. – Tudod mit higyj amit akarsz. – Elfordítom a tekintetemet, megfogja az arcomat és megcsókol erõszakosan, végül eltolom magamtól és szipogva szállok be az autóba, hogy a reptérre mehessek.

Fájva hagyom õt el, jobb lesz neki így nélkülem, nincs ami hozzá kössön, se gyerek, se eljegyzés semmi, pedig szép lett volna, mégis elrontotta. Kiveszem a csomagjaimat, becsekkolok, majd a csomagokat leadva, leülök a váróba és várom, hogy végre hazamehessek. Hirtelen rendõrök lépnek  mellém és elvezetnek egy helységbe.

- Kisasszony Ön ismeri Kazuot? – Amint leültetnek egybõl meglepnek ezzel a kérdéssel.

- Igen ismerem. Miért? Honnan tudják, hogy ismerem õt? – kapkodom a fejemet ide oda.

- Bizonyítékunk van, hogy meggyilkolta Roberta kisasszonyt. – Kikerekednek a szemeim.

- Az nem létezik, mert nekem azt mondta, hogy hazautazott. – Elmélkedem.

- Hazudott Önnek kisasszony, mert megtaláltuk a holttestét a vízben. – Ledöbbenek totálisan.

Mélyet sóhajtok, ám hirtelen bilincset tesznek a kezemre.

- Ez meg mi? – kérdezem aggódva.

- Mivel ismeri az elkövetõt, és segédkezhetett neki, ezért letartóztatjuk. – Hitetlenkedve nézem õket.

- Legalább egy telefont hadd ejtsek meg. – Könyörgöm egy kicsit, és egybõl az anyukáját hívom, helyette Kazuo veszi fel.

- Igen?! – szólal bele.

- Kazuo, Lisbeth vagyok, segíts nekem, letartóztattak a reptéren, mert azt hiszik tettes társad vagyok Roberta halálában mert megtalálták a holtestét. – hadarom, ám néma csönd fogad. – itt vagy? – kérdezem hangosabban, nincs válasz.

- Letelt a pár perc. – Kiveszik a kezembõl a telefont és elvezetnek, könnyeim is elerednek, hiszen nem tettem semmit.

Pár óra múlva egy cellában ülök, és magam elé nézek, valami kaját betolnak, de a hányinger kerülget már a látványától is. Csak remélni tudom, hogy nem hagy engem itt rohadni, hiszen nem is tudtam arról, hogy meghalt az a lány.

Mindenféle érzelem nélkül kényeztetem törékeny testét. Nem érzem úgy, hogy megérdemelném ezt a jutalmat, de kit érdekel, mikor alattam van? Gyorsan hatolok testébe és csak a saját érzelmeimmel foglalkozom. Igen, jobb lesz neki, ha minél távolabb kerül tõlem. Ha holtan kéne látnom, abba talán én magam is belehalnék. Nem csak egy pózban óhajtom érezni õt. Ellenkezés nélkül teszi, amit mondok. Ha ezzel ártok is neki, nem bánom. Rideg ember vagyok, egy nõ miatt nem fogok megváltozni. Egy hangos dörrenéssel jelzem, hogy végeztem is. Nem ölelem magamhoz, nem is részesítem simogatásban. Magára hagyva igyekszem a fürdõbe. Hamar le is rendezem magam.

Reggel elsõ dolgom, hogy elintézzek egy gyors telefonálást. Apámat hívom, de az anyámmal beszélek. Lisbeth-et odaküldöm hozzájuk. Ott biztonságosabb lesz neki. Mellettem csak a halál várná. Anyám könnyen bele megy, bár érdekelné, hogy miért is alakulnak így a dolgok. Nem mondok el számára semmit. Nem avathatom be az életembe, úgyis csak nyafogna, amit nem tûrök el. A konyhába megyek, miután leteszem a telefont. Lisbeth ott van. Vállára helyezem egyik kezem, amire rám néz. Mire kimondom a lényeget, már tudja magától is. Mennie kell, de az õ érdekében. Azonnal sírásba kezd. Mielõtt kirohanna, magamhoz ölelem és közlöm a terveimet. Ezután erõszakkal tépi ki magát karjaimból. Nem zavar, bár szívesebben tartanám még mindig ott. Mégsem gondolhatok szerelemre. Legalábbis most nem engedhetek meg magamnak ilyen gyenge érzéseket.

Pakolni sietett fel az imént, így felnézek, hogy közöljek vele egy aprócska dolgot. Idegesen pakolja a ruhákat a bõröndökbe. Mondatomra csupán, egy vállrándítást kapok.

Csomagjai a kocsiba kerülnek. Hátul foglal helyet, én pedig a vezetõülésben helyezem magam kényelembe. A tükröt úgy mozgatom, hogy õt lássam. Egy darabig ugyanis nem fogom. A hosszú út alatt egy szót sem szólunk egymáshoz. Nem is baj ez így. Nem hiszem, hogy tudnék mit mondani neki. A kocsiból kiszállva egyenesen a váróba megyünk. A jegyet megkapja, amint elintézi, leül én pedig leguggolok hozzá.

• Hidd el, hogy így lesz a legjobb. Amikor megérkezel anyámék sofõrje kimegy eléd, amint megérkezel tudasd velem. - ahogy hangosan közlik, hogy hamarosan mennie kell, egy homlok csókkal köszönök el tõle.

Nem várom meg, míg a gépbe száll. Kocsimhoz sietek, beszállok és már indulok is vissza. Az út ugyanolyan hosszú, talán még hosszabb, hogy nincs mellettem. Teljesen biztos vagyok magamban, így tudom, hogy ott lesz neki a legjobb.

~*~

Rioko hamar visszatért a városba. Már az elsõ hadüzenetét el is küldte. Az egyik csatlósom holtan végezte. Ennek csupán néhány napja. Lisbeth pedig egy hete ment el. A napjaim nélküle borongósabbak, mint az esõs napok. Felfoghatatlan az az érzés, amit most érzek. Talán a hiány lenne? Bár egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem.

• Fõnök... Rioko a ház elõtt várja! - erre nem kissé döbbenek le, de azonnal mosoly kúszik számra. Hát eljött személyesen? Nagyszerû

Lassan állok fel fotelembõl és apró léptekkel sétálok ki. Mikor kinyílik az ajtó, azonnal feltûnik õ. Gyilkos szemekkel mér végig. Nem tesz egy lépést sem. Tudom, hogy szívesen látna holtan. Talán emiatt van itt. Nem ijedek meg tõle, így csak néhány aprócska lépés választ el tõle.

• Nos, minek köszönhetem, hogy itt vagy? - arca élesen megrándul. Szemei sötétek.

• Biztosan sejted, hogy mit akarok Kazuo! Elõször is, téged holtan látni, ahogy a véred körbevesz. De van más is! - kérdõn nézek lélektelen szemeibe. - A házad, a vagyonod, minden, ami a tiéd! Egy nap az én tulajdonomba kerülnek, legyen az bármi. - még szerencse, hogy Lisbeth-rõl nem tud. És ha jót akarok magamnak, akkor nem hozom szóba. Még csak említésnek sem.

• Ugye tudod, hogy nem lesz ez olyan egyszerû? - gúnyosan nevetek rá, amitõl még sötétebbé válik. Hamar fel lehet húzni. A legutóbbi sebét is ennek köszönheti.

Fegyverét hirtelen sebességgel kapja elõ, és egyenesen felém tartja. Kéjes vigyor mutatkozik arcán. Karba tett kézzel nézek vele farkasszemet. Nem teketóriázik a lövéssel.

~*~

Mellkasomban erõs fájdalmat érzek, szemeim lassan nyílnak ki. Az erõs fény miatt hunyorgom egy kicsit, de hamar hozzá szokom. Régen voltam ennyire szerencsés. Éppen hogy nem ölt meg. De a következõ találkozásunkkor már én sem játszadozom. Erre amúgy is számítanom kell. A kórház eléggé magányos hely. Senki sem jön be, de nem is akarok látni senkit. Most nem. A magány tökéletes társ. Legalább nem kell ugrálnom senki kedvéért. De Lisbeth-et nem bírom kiverni a fejembõl. Vajon kivel van most? Biztosan keres egy jobb embert. Erre képtelen vagyok nevetni. Csak ajánlani tudom neki, hogy ne foglalkozzon más férfival. Különben nagyon megbánja! Legjobb esetben is, csak az illetõvel végeznék. Ha már itt tartunk, jobb lenne ránézni. De erre jelenleg nincs lehetõségem, így a telefonálás marad. Körbenézek a fehér szobában, az asztalon van egy régi stílusú telefon. Tárcsázás után kicseng. A búgóhang mintha sértené fülemet, de ezt egy kattanás váltja fel, majd anyám hangja. Meglepem hívásommal. El is kezdene faggatózni, de Lisbeth-et kérem. Pár percig a némaságot hallgatom, majd egy gyengéd hang szól bele.

• Szia! - csak ennyit mond és el is hallgat. Ostoba...

• Bizonyára utálsz most, de hallgass végig! Jelenleg a kórházban vagyok, hogy miért azt mondhatom el, de remélem, hogy egyedül vagy! - azt már nem teszem szóvá, hogy mi történik, ha nem így lenne.

• Szerintem mindegy ez neked, hiszen elzavartál magadtól! - ez elég hamar felbõszít. Ha látná az arcomat, minden bizonnyal megrémülne.

• Azt ajánlom, ha nem akarsz magadnak rosszat, akkor nem beszélsz így! Továbbá, számíthatsz arra, hogy elmegyek hozzád, bár jelenlegi állapotomban ez nem lehetséges. - egy pillanatra elhallgatok. A francba! Nem akarom megbántani, mégis sikerül. - Az elõbbieket felejtsd el!

Nem is mondok többet, inkább leteszem. Sokkal jobb lesz így. Nehezen fekszem vissza az ágyra. Elegem van már a semmitevésbõl, ráadásul így nem tudom elvégezni a dolgaimat. Még mindig nem jön be senki, na persze ennek is meg van az oka.

Nem gondoltam volna, hogy a délután folyamán hazaengednek, de egy elegáns mosollyal hagyom el ezt az undorító épületet és szállok be a kocsiba. Kivételesen nem én vezetek. Nem nézem az utcát, nem érdekel senki sem. Ez a város tele van pénzéhes emberekkel, és még undorítóbb, hogy én magam sem vagyok különb náluk. Egy kis kocsikázás után belépek csodás házamba. Semmi sem változott, végül is nem évekre lettem számûzve a fehérségbe. Dolgozó szobámba megyek, pár alattvalómat oda hívatom. Kényelmes fotelembe ülök, ahogy hátradõlök a fájdalom megmutatkozik, mégsem fordítok ennek nagy figyelmet. Nyílik az ajtó és hárman lépnek be.

• Mit parancsol fõnök? - kérdezi egyikük. Rájuk emelem pillantásom. Az egyikük arca sebhelyes. Még régebben egy kölyök intézte el. Utcai verekedés volt, de ez már nem számít.

• Úgy döntöttem, hogy pár napra a szüleimhez megyek. - kezdek bele mondókámba. Látom rajtuk, hogy nem tetszik ez nekik. - Ami Kioko-t illeti, amíg távol leszek, teljes mértékben rátok bízom, hogy figyeljetek minden apró lépésére. Lehet, hogy meg akarja szerezni mindenemet, de ahhoz elõbb végeznie kell velem!

• De... sikerült meglõnie! - akadékoskodás. Mindig is utáltam ezt.

• Az lehet, de nem akart meg ölni. Csupán megfélemlítés céljából tette azt, amit. - igen, ez pontosan így van. Bár remélem azt tudja, hogy a megfélemlítéshez jóval több kell. Viszont nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja a gyengémet. Ezért is kell vigyáznom, hogy ne tudjon meg semmit.

Pár apróbb részletet megbeszélünk még. Külön repülõvel megyek majd. Az sokkal biztonságosabb. És ha már ott leszek, apámmal is beszélnem kellene. Jól ismeri Kioko-t, így tudja, hogy hogyan is lehet kiiktatni. Mivel még csak délután van, elrendeztetek mindent, valamint lefoglaltatok egy gépet. Terveim szerint kora reggelre érek oda.

~*~

Hosszú az út, de a leszállás már könnyebben megy. Mielõtt gépre szálltam volna, apámmal közöltem, hogy számítson rám, de ne szóljon senkinek. Egy fekete autó fogad, amibe beülök és azonnal el is hajtunk. Az út alatt nem gondolok semmire, ami odahaza történt, csak Lisbeth jár a fejemben. Kár lenne tagadnom, hogy hiányolom õt. A ház elõtt állunk meg, apám fogad. Csupán egy kézfogás és be is lépünk a nagy házba. Odabent olyan érzésem támad, mintha nem lenne rajtunk kívül senki. Ekkor jelenik meg anyám és Lisbeth. Mikor meglátnak teljesen ledöbbenek. Anyám arcán ugyanakkor egy mosoly jelenik meg, amit viszonzok. Viszont õ rám se néz, de mindegy is, ugyanis apámmal kell beszélnem. Az irodájába megyünk, ami lényegében hasonlít az én tárgyalószobámhoz. Mindketten leülünk. Az ajtót jól bezárta, ugyanis most senki nem zavarhat meg minket.

• Szóval Kioko újra haza ért? - kérdezi, közben a kezeit gyûrögeti.

• Igen, de nem ezért jöttem, hanem azért, hogy megtudjam, hogyan lehet végezni vele. Jól ismered, így tudnod kell!

• Igen, igazad van! - rám néz, tekintete komor. Talán már nem szeret beszélni ilyen dolgokról? Mindenesetre most jobb tevékenysége amúgy sem akad. - Van egy gyengéje, egy személy. Talán ismered. Egy fiatal nõ, akiért bármit megtenne. Ha végzel vele, akkor gyengévé teheted és könnyûszerrel megölheted!

• Ez ugye csak egy vicc? - kérdezem fennhangon. - Egy nõ a gyengéje?

• Ahogy neked Lisbeth! - egy pillanatra megdermedek, végül mosoly terül el arcomon. Igaza van, ráadásul megfogott a válaszával. - Most, hogy ezt már tudod, menjünk ki innen.

Így is teszünk. Õ anyámhoz megy. Én pedig megkeresem Lisbeth-et. Az udvarról hallom a nevetését. Ahogy odalépek, megdöbbenek, majd düh jelenik meg arcomon. Ez meg mit keres itt? Azt hiszem, hogy egy újabb embert kell a másvilágra küldenem.

• Te mégis miért vagy itt? - kérdezem tõle. Õ nem olyan, mint én. Még sosem ártott senkinek. Nem is tudna, túlságosan gyenge.

• Csupán a szüleidet jöttem meglátogatni, akkor találkoztam Lisbeth-el. - kezei pont a vállán vannak.

• Vedd le róla a kezed! - kabátomba nyúlok, ahol egy fegyver van. Jól éreztem, hogy el kell hoznom. Gyorsan kapom elõ és a szemei közé célzok. Lisbeth felsikít, õ pedig rémült arcot vág. - Nem mondom el még egyszer!

• Ne csináld ezt! - arra a nõre nézek, aki miatt itt vagyok. - Kérlek!

• Talán vele kéjelegsz? - kérdezem eléggé érezhetõ dühvel hangomban. - Én pedig miattad vagyok itt! Nem azért küldtelek ide, hogy más férfiakkal szórakozz, hanem hogy ne öljenek meg téged! - egyre hangosabban beszélek. - Képzeld, te ostoba liba, hogy meglõttek, de eljöttem, mert látni akartalak! Ezek után, ne számíts arra, hogy törõdöm veled! Majd, ha könyörögsz, akkor talán engedékenyebb leszek!

Fegyveremet vissza teszem, hátat fordítok nekik és a házba megyek. Szívem szerint végeznék mindkettõvel. Egy hülye libával nem érdemes foglalkozni. Szórakozzon, ha ehhez van kedve. Ezek után teljesen mindegy, hogy mi lesz vele. Tegyen ahogy akar. Anyámék házában lévõ szobámba megyek, bezárkózom és a terveimen gondolkodom. Ami ezek után számít, hogy Kioko-t holtan lássam. Ami Lisbeth-et illeti, azt tesz, amit akar. Ha mással akar dugni, akkor tegyen úgy. Hülye kurva...

Egy puszit nyom nyakamra, kissé eltávolodik, de kezét mellkasomra helyezi. Síró tekintete miatt egy idegen érzés kerít hatalmába, amit bûntudatnak hívnak. Meg akarnám fogni kezét, de magamra hagy. Talán jobb is így, kissé feszültnek érzem a levegõt kettõnk között. Fél percig, míg bemegy, a medence vizében maradok. Lassan fordítom arcom arra, ahol az imént állt. Már nincs itt. Én is kijövök a vízbõl. Kótyagosan sétálok be a házamba. Az alsó fürdõbe lépek, hogy száraz ruhát vegyek magamra. Elhagyva a fürdõt úgy döntök, hogy megkeresem. A szobámban nem találom, így minden bizonnyal csak egy helyen lehet. Ahogy belépek dolgozószobámba, kellemes hûvösség fogad. Beljebb lépek, az ajtót bezárom magam után. A fotelemben kuporodik össze, egy pokróccal betakarva magát. Közelebb lépek, könnyeit letörlöm.

• Mi a baj? - kérdezem érdeklõdve.

• Csak fájnak a szavaid. El akarsz küldeni. Jogosan, hiszen nincs miért velem maradj, gyerekünk sincsen, azt se tudom, hogy szeretsz-e, lehet, hogy nem.

• Lisbeth. - egy apró sóhajtás szalad ki ajkaimon. Fel akarom venni az ölembe, de a fájdalom, ami miatt nyöszörög, megállít ebben.

Nincs kedvem vele lenni. Úgyis csak ártok neki. Az a gondolat, hogy magára hagyjam, egyre erõsebb és erõsebb bennem. De még nem érzem úgy, hogy ez jó lenne neki. Ráadásul nekem se lenne jó. De nem is akarok ilyen dolgokon merengeni. Az egyik alsó szobába megyek. Pihenésre van szükségem. Ruhástól bújok a kényelmes ágyba, de most valahogy úgy érzem, hogy a tüskék között fekszem. Az álom ennek ellenére mégis hamar elnyom.

Reggel térek vissza a világba. Gyorsan kelek ki a kényelmetlenné vált ágyból. Elsõ gondolatom Lisbeth, így oda megyek, ahol tegnap elváltunk. De mielõtt hozzámennék, egy tálca reggelit kérek, amit hamar meg is kapok. Még mindig alszik. Természetellenesen nyugodt az arca. Valamiért ez dühítõ, mégis gyengéden megcirógatom arcát, amire szemei kinyílnak. Arcát belesimítja kezembe, de nem ezért vagyok itt. Ennie kell, így elé teszem a reggelijét. Lassan kezd neki, nem is eszik sokat. Homlokára hintek egy puszit. Nehezen veszem magam rá egy csókra. Bizonyára ez nem esik jól neki. A tálcát elveszem tõle, majd az asztalon találok neki megfelelõ helyet. Lisbeth az ölemben köt ki. Arcomat megragadva, tapasztja édes ajkait enyéimre, de csak egy gyenge viszonzást kap. Rögtön közli, hogy mi bántja. Nem, nem undorodom tõled, de magamtól már annál inkább. Könnyeit letörölve válaszolok. Egy egyszerû nemmel nem éri be. Ki akar mászni ölelésembõl, de nem engedem. Mégis csak egy csókban forrunk össze. Levegõ hiány miatt válunk el. Egy kopogás miatt hagyom magára. Sejtem, hogy mit akar az egyik csatlósom, így távolabb megyünk a szobától.

• Beledobtuk a tengerbe, senki sem fog rátalálni. - mosoly jelenik meg arcomon. Pont ahogy terveztem. A fegyver is eltüntetve, tehát minden a terveim szerint alakul. - Õ tud arról, hogy mit csináltál?

• Nem, és nem is szeretném. - válaszolom röviden. Lisbeth-nek jobb, ha nem tud ilyenekrõl. Amint erre gondolok megjelenik a hátunk mögött. Dühösen nézek rá. Azonnal elzavarom, de makacskodása miatt képtelen vagyok rákiabálni. - Azt mondtam, takarodj a szobádba.

A francba! Miért nem tud nyugton maradni? Dühösen hagyom el a házat és megyek ki a kocsimhoz. Ostoba liba! Beülök kocsimba, de mielõtt elindulnék, elgondolkodom. Nem õ az ostoba, hanem én. Nem a közelében kellene megbeszélnem a dolgokat. Mindenesetre, nem akarom õt látni. Egyedül a magányra van szükségem, semmi másra. Beizzítom a motort és már itt sem vagyok.

~*~

Egy fegyverrel nézek szembe. Ironikus, hogy én vagyok a rosszabbik végén. De jól tudtam, hogy ez a pillanat is eljön. Gyakorlatilag veszélyben vagyok, mégis egy mosoly mutatkozik arcomon. Ahogy elnézem a pisztoly tulajdonosát, nem boldogítja, hogy viccesnek találom a helyzetet. Sokáig amúgy se maradt volna titokban, hogy Roberta már nem él.

• Te szemét alak! Megölted a lányomat! - moroghat akárhogy, úgysem mer meglõni.

• Gyávább vagy te annál! - nevetek a szemeibe. - Jobban tennéd, ha haza mennél!

• Meg kéne ölnöm téged! De inkább szenvedj úgy, hogy az a nõ, aki melletted van, örökre megutáljon! - honnan a fenébõl tud ez Lisbeth-rõl? Végül is mindegy. Sokra nem megy azzal, ha õ utálna. Elõbb-utóbb magától megy el tõlem.

Kezei remegnek, összeroskad, a pisztolyt mégsem engedi el. Csak nyugodtan sétálok el mellette. Nincs kedvem, sem erõm bohóckodni. Egy ilyen helyen sem lehetek egyedül, így keresnem kell más helyszínt. Igaz, itt öltem meg, ennek a szerencsétlennek a lányát. Talán... vele is végeznem kellene? Nem... az ostoba ötlet lenne. A kocsim mellett állok meg. Visszanézek rá. Ahogy sír, arra késztet, hogy kinevessem õt. Szánalmas egy alak. Könnyen végezhetne velem, de nem teszi. Beülök autómba és már itt sem vagyok. Nem akarok, de egyenesen a házamhoz megyek. Az út alatt nem igazán gondolok semmire. Nem akarok Lisbeth mellett lenni. Minden bizonnyal kérdezõsködne, ehhez pedig vajnyi kedvem sincs. Egyenesen a szobámba megyek. Õ is itt van. Az ágyamon ül. Nem nézek rá, még csak nem is szólok hozzá. Hirtelen érzem meg kezeit, ahogy átölelnek hátulról. Remeg, ami kissé megenyhít.

• Miért kerülsz engem? - szipogja. Belemarkol ingembe, amit kigombolok. Alatta már nincs semmi.

• Nem kerüllek! - könnyûszerrel hazudok, még jó, hogy nem néz egyenesen a szemeimbe. Nem fordulok felé. - Csupán egyedüllétre van szükségem!

• Én veled akarok lenni! - igen, jól tudom. De mégis az lenne a legjobb, ha elmennél innen minél messzebbre. A végén még te is bajba kerülsz. Elhessegetem minden bolond gondolatom és felé fordulok.

• A legjobb az lenne, ha pihennél! - mondom, kezeimmel pedig magamhoz húzom.

• Eleget pihentem már úgyis! Most az egyszer, foglalkozhatnál velem! - be kell látnom, igaza van, de nem akarok vele lenni. Most nem.

• Sajnálom! És most, ha nem haragszol, akkor magadra hagynálak!

Nem várom meg válaszát, rögtön kilépek a szobából. Tudom, hogy most mérges. Más esetben nem foglalkoznék ennyit egy nõvel, de õ más. De ugyanúgy bántom õt, ahogy az elõzõeket.

Az egyik szolgálóm elé lépek, ugyanis el kell intéznem pár dolgot. Hosszasan magyarázkodom. Roberta apja nem épp a nyugalmáról híres, így jobb lenne óvintézkedéseket intézni. Bár ma szembe nézhettem a fegyverével, még sem volt elég bátor, hogy végezzen velem. Más nem teketóriázott volna. Fõleg õ, akit még régen megsebeztem.

• Ugye tudod, hogy hamarosan visszatér? - kérdezi már-már aggódva.

• Igen tudom. A kettõnk közötti harc pedig újra elkezdõdik. Az sem kizárt, hogy holtan végzem. - a jól ismert mosoly azonnal megjelenik arcomon. - Ami Lisbeth-et illeti, nektek kell vigyáznotok rá! Egy pillanatra sem vehetitek le róla a szemeteket! - egy bólintással hagy egyedül.

Szóval hamarosan visszatér? A legjobbkor, mégis a legrosszabbkor. Az már biztos, hogy a kettõnk harca ezúttal véresebb lesz, mint legutóbb. És én, nem fogom hagyni magam. Elvégre nem riadok meg némi vér látványától. Sõt mi több... alig várom, hogy holtan lássam õt. Rioko, készülj fel a halálodra, ami sokkal rosszabb lesz számodra, mint az a seb, amit okoztam neked. Viszont, hogy mi lesz addig Lisbeth-el, a lehetõ legmesszebb kell tartanom magamtól, ami a mostani szituációnkat nézve, nem lesz egyszerû dolog. Azt hiszem, hogy a szüleim mellett biztonságban lehet. Igen, ez lesz a legjobb.

Egy apró sóhajtással megyek vissza hozzá. Az ablakon néz kifelé. Rögtön átölelem és egy szenvedélyes csókkal jutalmazom. Nem kell sok idõ, amíg leveszem róla minden ruháját. Minek tagadjam? Hiányzik a teste, minden porcikájára rá fér a kényeztetés. Gyengéden fektetem el az ágyamon, fölé kerekedem és azonnal a melleire tapadok ajkaimmal.

• Csak akkor megyek el, ha megmérkõztem ezzel a... nõvel, ha szeret téged, belemegy. - tervezem saját kezûleg kiráncigálni, de Lisbeth szavai meglepnek. Belemegy egy ilyen ostobaságba? Már elõre érzem, hogy ez az egész vérrel fog végzõdni. Ahogy Roberta távozik, szépségem felé nézek.

Figyelmeztetem õt, hogy rossz dologba egyezett bele. Muszáj vagyok átölelni, hogy érezzem minden porcikáját. Gyorsan öltözik át, majd elém lép. Amiket mond, igazán felvidítanak, de a helyzet mégse engedi meg, hogy örüljek. Mégis, csókban forrunk össze. Kimegyek Lisbeth-tel együtt, de inkább távolabb maradok. Néhány emberemet a közelükbe küldök, ha mégis történne valami. Igaz, hogy én lennék a leggyorsabb, aki odaérne. Roberta verekedést akar. Ha két ribancról lenne szó, mosollyal nézném végig az ügyetlenségüket, de az egyikük eléggé fontos ahhoz, hogy aggódjak.

Ahogy telik az idõ, a gyanúm beigazolódik. Lisbeth, hassal a fára esik, majd be a vízbe. Ebben a percben érzem úgy, hogy a szívem kettészakad. A nevét kiáltom, de inkább odasietek. Vér... a vízben túl sok a vér. Azonnal kikapom õt onnan és Roberta-ra nézek. Ezek után számíthat arra, hogy megölöm. Ezt neki is elmondom figyelmeztetésképpen. A kocsimhoz sietek. A hátsó ülésre helyezem. Reszket a fájdalomtól, én pedig a dühtõl. Gyorsan száguldom az utakon. Szinte falom a kilométereket, nem foglalkozva a rendõrrel sem. A kórház elõtt állok meg. Amilyen gyorsan csak tudom beviszem õt. Nem nagyon vesznek figyelembe, így képtelen vagyok felordítani. Gyorsan hoznak egy hordágyat és ráfektetik. Ahogy tolják õt egyre beljebb, megyek én is, de az orvos megállít, mondván én már nem mehetek tovább. Nem szokásom, de most kivételesen hallgatok rá, így kint maradok. A düh, amit érzek egyre csak erõsödik. Saját kezûleg akarom megölni õt. Fõleg akkor, ha a gyerekem elmegy. Eltelik némi idõ, mire az orvos kijön és közli bemehetek. De a rideg valóságot is elmondja. Elvetélt... Ez a szó, amit nem akartam hallani, mégis hallom. Letörten lépek be, ahol õ van. Az ágyban pihen, alszik. Lágyan megsimogatom az arcát, szemeit kinyitja.

• Lisbeth. Annyira sajnálom. - szükségesnek érzem, hogy halkan, suttogva beszéljek. Rákérdez, de én nem bírom, mégis el kell mondanom. - Az orvos szerint, olyan erõsen beütötted magad, hogy azonnal elment. És kislány lett volna.

Sírni, nem is, inkább zokogásba kezd. Közelebb lépek, hozzá, hogy átöleljem, ezzel is vigasztalva. Bár tudom, ez mit sem ér. Néhány perccel, nyugtató segítségével elalszik. Szüksége is van rá.

Két napig tartják bent. Egy percre sem hagyom magára. Haza telefonáltam, hogy ne engedjék el az a ribancot. Ha kell kötözzék meg, hogy ne is tudjon egy lépést se tenni. Természetesen nem ellenkeznek a parancsom ellen. Már tudják, hogy mi Roberta sorsa. A halál. A saját kezem által fog megdögleni. A mai napon engedik haza Lisbeth-et. Nem engedem, hogy megerõltesse magát, így a karjaimba véve viszem a kocsihoz. Amint beülünk, elindítom a motort és hazáig meg se állunk. A ház elõtt megállva, ismét karjaimban élvezheti a szobámig való rövidke utat. Ott ágyamra fektetem. Elhalmozom apróbb puszikkal. Azzal, hogy sír, nem tudok mit kezdeni. Mivel elintézetlen dolgom van, így magára hagyom.

~*~

Véres a kezem. Máskor élveztem, ha ölhetek, ám most egyenesen megveszek a vér szagától. Nem vagyok õrült, csupán kegyetlen. Már hiányzott, hogy ilyen elvetemült dolgokat tegyek. Roberta holtan fekszik elõttem. A rémült tekintete mámorító. Majdnem olyan, mint a kábítószer. Hallucináció nélkül. Sikított, de olyan helyen vagyunk, ahol senki sem hallhatta. Esélye sem volt. Arcom megkeményedik, mégis egy mosoly elfér rajta. Itt térdelek a teste felett. Szemei kitágulva, egyenesen rám néz, de végre nem szól egy rohadt szót sem. Örökre befogja a száját. Lassan egyenesedem ki. A hullával nem kezdek semmit. Ha netalán rátalál valaki, nem érdekel. Úgyis jól tudom, hogy mi lesz a sorsom. De addig, rengeteg dolgom van még. Egy folyóhoz sétálok. Nem mély, épp csak térdig ér. Belegázolok, nem is érdekel semmi. A víz hideg, épp olyan, mint a lelkem. Illenénk egymáshoz, mégis én jobban örülnék másnak. Persze ez a más, a saját házamban vár. Lassan mosom meg véres kezeimet. A tiszta folyó, ezután már nem az. Beszennyezem, a saját kegyetlenségemmel. Egy nyugodt sóhajtás hagyja el ajkaim, ismét mosolyra húzom õket. Ahogy kilépek a vízbõl, elsétálok Roberta teteme mellett. Nem méltatom egy pillantásra sem. A kocsimhoz igyekszem. Amint beülök, a motort beizzítom. A fegyver a halott ribanc mellett van. Ha rá is találnak és ujjlenyomatot vesznek. Nem érdekel. Már nem.

A fõúton túl sok az autó, ennek ellenére gond nélkül megelõzöm õket. Seperc alatt otthon tudom magam. Kiszállok a kocsimból és a szobámba igyekszem. Lisbeth épp eszik. Közel megyek az ágyhoz, így egy puszit nyomok fejére.

• Hol voltál? - kérdezi letörten. Hazudnom kell. Nem tudhatja, hogy megöltem valakit. Ha mégis rájön, megtudja, hogy nem vagyok jó ember.

• El kellett intéznem valamit. - szemeibe nézek. Látom bennük, hogy hisznek szavaimnak. Egy mosollyal jutalmazom. Az ételt, ami elõtte van, elveszem tõle. Helyet foglalok mellette, amint arrébb megy. - Ami történt, az szörnyû, de tudom, hogy túl tesszük magunkat ezen. Sajnos megesik az ilyesmi, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne több gyerekünk.

• Igazad van! - fejét a vállamhoz nyomja. Csodás illata mámorítóbb, mint a vér szaga. Úgy húzom magamhoz, mint egy árva gyerek a játékát. - Roberta merre van?

• Már hazament. - könnyûszerrel hazudom. Ez tõlem nem újdonság. - De ne vele foglalkozzunk! Sokkal fontosabb, hogy te hogyan érzed magad!

• Hazudnék, ha azt mondanám jól, hiszen tudod, mi történt. - csak bólintok. Lassan fektetem az ágyra. Vágyom rá, de most felül kell kerekednem a vágyaimon. Átölelem és homlokát csókjaimmal borítom el. Szemeit lehunyva élvezi a törõdést, amit kap.

Több, mint egy óráig fekszünk egymás mellett, ám õ elalszik eközben. Talán jobb lenne, ha elszakítanám magamtól, mielõtt még egy hûséges ragaszkodó kutyává válna. Egy olyan ember illene hozzá, akit nem hoz lázba a vér szaga és látványa. De nem bírnám elviselni, ha más ölelné. De ami még rosszabb, ha másnak engedné, hogy élvezhesse testének minden apró porcikáját. Biztosan megölném azt az illetõt. Semmi kétség.

Halkan szuszog, mégis betölti az egész szobát. Nyaka szabaddá válik, sóvárogva adok rá egy csókot, amitõl ébredezik. Nem akarom felkelteni, mégis sikerül. Felém fordul és közelebb bújik. Ismét ez az érzés. A szívem õrülten ver. Akarom ezt a lányt. Nem lehet senki másé, és ez már biztos.

• Miért érzem magam ennyire fáradtnak? - kérdezi álmos hangon.

• Túl sok dolog jött össze. Pihenned kell! Ne aggódj, nem hagylak magadra. - ismét vissza alszik. Hosszasan meredek a semmibe, majd engem is elragad az álom. Nem is ellenkezem.

~*~

Szemeim lassan nyílnak ki. Hamar megszokom a sötétséget, ami betölti a szobát. Már este van, legalábbis úgy látszik. Lisbeth a karjaimban pihen. Lenne egy-két elintézetlen ügyem, de ha elmegyek mellõle, megszegem az ígéretem. Mégsem foglalkozom ezzel. Óvatosan hagyom el az ágyat és a szobát is. Az ajtót halkan zárom be magam után. Elsõ dolgom, hogy elküldjem néhány emberemet oda, ahol Roberta teste fekszik. Nem aggódom, mégis szükségesnek érzem, hogy eltávolítsák. Dobják a tengerbe, vagy bánom is én. Ha ez meg van, akkor a sajtónak is beszéljenek errõl. Na persze, nem az mondják, hogy ki az aki megölte, hanem azt, hogy magával végzett bizonyos okok miatt. Parancsom után el is indulnak. Lábaimat megerõltetve az udvarra megyek. Nem a rózsáimhoz, hanem a medencéhez. Az a hideg, amit abban a folyóban éreztem... hiányzik. Bár a medencében lévõ víz nem hideg. Ruhástól megyek bele és élvezem a langyos vizet. Teljesen átázom, de egy kicsit sem izgat. Minek is foglalkozzam vele?

• Miért vagy a vízben? - Lisbeth hangja nem lep meg. Számítottam rá, hogy kijön majd megkeresni.

• Szükségem van egy kis nyugalomra. Miért nem pihensz? - lehajtja fejét, ruháját gyûrögetni kezdi. - Vagy bejössz a vízbe? - kérdezem, amire rám néz és elkezd vetkõzni, de azonnal megállítom. - Ne öltözz le! Gyere!

• Rendben! - felé nyújtom kezem, õ pedig megragadja és hamar a vízben találja magát. Már nincs tele vérrel. Jó szolgáim vannak, így elrendezték ezt már napokkal ezelõtt.

• Tudom már, hogy mi lenne számodra a legjobb. A rossz az, hogy a büszkeségem nem engedi, hogy elválasszalak magamtól. - hirtelen fordul felém. A tekintete rémült.

• Én nem akarlak elhagyni! - jól esik az õszintesége. Megragadja arcomat, hogy szemeibe nézzek. - Szeretlek, egyedül csak te vagy nekem! Ha te sem leszel, akkor... akkor... - szemei hamar könnyesek lesznek. Megragadom kezeit, homlokára egy csókot adok.

• Rendben. Felejtsd el, amit mondtam az imént. - átölel, de úgy, mintha nem is akarna elengedni. Vajon mikor szeretett ennyire egy ilyen emberbe? Ha megtudná, hogy gyilkos vagyok, eszét vesztve menekülne. Minél messzebb menne, hogy ne is legyen a közelemben. És én hagynám neki. Mert félek, hogy még a végén õt is megölném. Bár tudom, hogy az én sorsom nem ez. De addig van még némi idõm. Erre a gondolatra egy éles mosoly jelenik meg arcomon.

Mély sóhajtásai olyanok füleimnek, mint valami szép dallam. Hangjával jelezve értem meg, hogy el is élvezett, aminek kifejezetten örülök. Föléhajolva, rögtön benne is vagyok. Azonnal tapadok vonzó és hívogató ajkaira. Elkezdek mozogni, elõször magamra gondolva, vadul csinálom, de hirtelen jut eszembe a hasában lévõ baba, ezért lassabban mozgatom csípõmet.

• Ezzel ugye... nem... ártunk neki... - kérdezem némi akadozással.

• Nem, sõt... az orvos szerint a kismamák ilyenkor kívánósabbak egészen... hat hónapig... - nyögdécselései csak jobban feltüzelnek. Igazán lelkessé tesz a válasza.

• Nekem az tökéletes. - újból mozogni kezdek benne, de most már nem törõdve semmivel vadul csinálom. Nyakához hajolok és egy hangosabb hörgéssel adom tudtára, hogy végeztem. Mielõtt hangot adna ki, ajkaira tapasztom sajátomat. Nem kell az õröknek hallania az õ hangját.

Pár perc múlva távolodom el tõle. Mindketten felöltözünk. Mire magamra veszem az utolsó öltözékemet, észre veszem, hogy enyhén megszédül. Karjaimba kapom és így megyünk haza. Ölelésemen szorítok, ahogy karjai nyakam köré fonódnak. Fejét vállamra hajtja, kellemes illata megcsapja orromat. Egyik kezét megérzem arcomon, így ránézek.

• Mi a baj? - kérdezem enyhe aggódással, de csak megrázza fejét.

• Nincsen semmi baj. - visszahajtja fejét, amire ismét rápillantok. Elaludt. Ha tudná, hogy milyen helyes így...

Ahogy beérünk a házba, a szobámba viszem, hogy lefektessem ágyamra. Már feküdnék le mellé, de egy krákogó hang állít meg. Maria az. Furcsállom, hogy még mindig itt van, de elindulok felé, miután betakarom kincsemet. Kérdõn nézek rá, de õ csak int, hogy menjek utána. A dolgozó szobámba megyünk. Tekintete mindent elmond. Dühös, de általában mindig ilyen. Nem izgat, hogy mit gondol, vagy mit akar. Nem adok egy bolond szavaira sem. Noha, tisztelem õt, mégsem érdekel a prédikálása. Leülök õ pedig állva marad. Egy sóhajtással kezdi.

• Annyit elmondok, hogy ez a lány nem méltó hozzád, de úgy döntöttem, hogy nem szólok bele. Anyád meggyõzött. - egy képre néz, ami az asztalon van. Anyám van rajta, mikor még fiatalabb volt. - Megkedvelte azt a lányt. Tégy, amit akarsz!

Ezután ugyanolyan morcos tekintettel hagy magamra. Még csak el sem köszön. Felháborító, hogy ennyit megenged magának. De most hálás lehetek, nem avatkozik a dolgaimba. Jobb is, különben képtelen lennék eltávolítani. Egy pillanatra csukom le szemeimet, de már nem nyitom ki. Túl fáradt vagyok, így elalszom. Egy erõs telefon csörgetés ébreszt fel. Gyorsan a fülemhez emelem és beleszólok. Apám egyik testvérének lánya az, Roberta.

• Na végre, hogy felvetted! - mordul azonnal rám. - Kitalálom, hogy a levelemet nem olvastad, de nem emiatt zargatlak. Talán már nem emlékszel, de ígértél valamit nekem!

• Tudom, hogy megígértem, de hamarosan találkozunk. - próbálom nyugtatni. Roberta 3 évvel fiatalabb nálam. Sokszor úgy viselkedik, mint egy hercegnõ. De õ már csak ilyen. Mindent tud Lisbeth-rõl. Miatta kissé dühösebb lett rám, de miért foglalkozzam ennyire vele? - Hidd már el, hogy nekem sem könnyû, hiszen...

• Nem kérek a kifogásaidból! Nem érdekel, hogy ott van egy nõ nálad! Gyere el, és ha lehet most! - bele kell mennem, ha nem akarok hisztizést hallani.

• Rendben, akkor most! - gyorsan teszem le a telefont. Az ajtó nyikorgására odafordulok. Elindulok az ajtóhoz, kijjebb nyitom, ekkor látom meg õt. - Lisbeth. - szólok utána, de õ berohan a szobámba. Követem õt, de az ajtót bezárja. Mégis mit tettem?

• Kérlek nyisd ki. - kérésem nem talál meghallgatásra. Hátat fordítok ajtómnak és lassan csusszanok le a földre. Egyik kezemmel hajamba túrok. Nem terveztem, hogy megsértem. Úgy látszik félreértette az iménti telefonálást. A fenébe!

~*~

Egy órára alszom csak el. Ahogy szemeim kinyílnak, eszembe jut, hogy Lisbeth bezárkózott, így hozatok egy kulcsot, amivel bejuthatok. Ahogy leülök az ágyra, elfekszem és simogatni kezdem bársonyos arcát. Lassan ébredezni kezd. Ahogy teljesen felébred rám néz. Rögtön folyni kezdenek könnyei. A takarót magára húzza. Felbosszant, hogy így viselkedik, így erõszakkal húzom le róla a takarót. Kezeit arca elé teszi. Fölé térdelek, kezeit megragadva teszem feje mellé.

• Mégis mi a bajod? - kérdezem dühösen, hiszen nem tettem semmit.

• Miért nem mész vissza... - nem fojtatja, ugyanis a sírás nem engedi. Te buta!

• Mégis hova mennék vissza? Az ajtó elé? Te bolond! Azt hitted, hogy egy nõvel töltöttem az éjszakát? Ennyire ne nézz idiótának. - egy puszit hintek homlokára. Szipog még párat, mire megérti végre, hogy mit is mondtam.

• Sajnálom! - kér bocsánatot, de nem haragszom. Õ az egyetlen, akire nem tudok.

• Semmi baj! De máskor ne makacskodj és hallgass meg, ha arra kérlek! - csak bólint. Kezeit elengedem, így átölel. Szorosan magához húz. Édes illata azonnal orromba száll, így muszáj vagyok megcsókolni õt. Azonnal viszonozza tettemet.

Nehezen bírok magammal, de nem akarok semmit, most legalábbis. Hasát kezdem simogatni, amire közelebb húzódik hozzám. Háttal fekszik nekem, így minden bizonnyal megérzi farkam lüktetését. Visszafogom magam, ugyanis nem tehetem meg mindig vele. Gondolnom kell arra is, ha már nem lesz lehetõségem a szexre. Hamar alszom vissza, de nem csoda, hisz szinte egész éjszaka fent voltam.

Kiabálásra ébredek fel. A nap már javában világítja szobámat. Felülök, szemeim azonnal kikerekednek. Roberta áll az ágyamnál és az egyik szolgálóval vitatkozik. Lisbeth mozgolódni kezd mellettem. Lassan õ is fel kel. Tekintetem vissza siklik Roberta-ra. Mérgesen kelek ki és nézek a vitatkozó párra.

• Azonnal rúgd ki ezt a nõt! - mordul rám. - Volt mersze megállítani engem. Mégis mit képzel magáról?

• Elõször is, ki engedte meg, hogy a szobámba gyere? - kérdezem. Eléggé felbosszantott ez a dolog. Nem is a veszekedés, amire keltem, hanem az, hogy ez a lány itt van. - Másodszor, mit keresel te itt?

• Ó, hát nem is örülsz nekem? - Lisbeth-re néz. Ha bántani meri, nagyon megbánja. - Õ az, akirõl hallottam? Eléggé átlagos. Azt hittem, hogy engem veszel el. - a plüss mackója mögé bújtatja arcát.

• Takarodj a szobámból! - hangom most a legdurvább. Nem érdekel egy ilyen taknyos véleménye. - Ha nem mész el innen, nagyon megbánod!

Roberta csak egy gúnyos arccal hagy magunkra, ahogy a szolgáló is. Kintrõl hallani, ahogy morog pár sort, de nem érdekel túlzottan. A megrémült Lisbeth-re nézek. Egy mosolyt küldök felé, némi erõlködéssel ugyan. Viszonozza eme gesztusomat. Vissza fekszem mellé és szorosan magamhoz ölelem. Lassan simogatom elõször melleit, majd egyre lejjebb csúszva ágyékát. Halkan sóhajtozik kezem játékától. Egyik ujjamat belé csúsztatom. Meglep, hogy nedvesen fogad, de megkönnyíti a dolgomat. Hihetetlen, hogy ennyire megkívántam ezt a lányt, mindössze néhány perc alatt. Ujjamat kihúzom belõle és fölötte termek. Meglepõ dolgot tesz. Egyik kezét ágyékomra teszi és simogatni kezd, amitõl farkam csak még jobban jelezni kezdi, hogy mennyire is aktív. Kipirult arca miatt sokkal szebb. Egy csók miatt közelebb hajolok hozzá. Most nem húzódom el olyan hamar, mint szoktam. Ki akarom élvezni minden egyes percét. Nyelveink csak játszanak egymással, egyre jobban megõrjítve engem. Mégis csak elválok tõle.

• Ne haragudj, de most nem megy. Sajnálom! - mondom megszakítva ezzel mindent. Szomorúan néz szemeimbe, de nem az õ hibája. Egy puszit adok csodás ajkaira. - Nem a te hibád, de jobb lenne, ha visszafognám magam. Mást szeretnék. Ne gondold azt, hogy csak a tested kell.

Elfekszem mellé és ismét magamhoz húzom. Nem tudom, hogy mi van velem, de érezni akarom a közelségét. Fejét mellkasomhoz nyomja. Milyen szánalmasnak érzem magam. Minden bizonnyal hamar feltûnik neki a gyorsan verõ szívem, de ez csak az õ hibája. Miatta olyan vagyok, mint valami kezesbárány. Na persze, ez csak az õ irányába van így. Másokkal még mindig rideg vagyok. Embert ölni, még mindig jó, de akkor válik ez remek érzéssé, ha olyanért tehetem, akit szeretek. Jelenleg csak egy ilyen ember van. Gondolat menetemet egy kopogás szakítja félbe.

• Kazuo, bocsánat az elõbbiért! - Roberta lép be engedély nélkül. - Túl makacs voltam, de látni akartalak! Szóval kérlek foglalkozz velem! - lassan ülök fel. Dühös szemekkel nézek az ágyam elõtt állóra.

• Nem! És kérlek, hagyj magunkra! Többször nem vagyok hajlandó elmondani. - nem meglepõ, hogy Roberta állja a tekintetem. Nem fél tõlem. Persze a gyilkolásaimról nem tud. Vajon, ha megtudná, mit szólna? - A mai napomat másnak ígértem.

• Gonosz vagy! De biztos vagyok benne, hogy Lisbeth nem bánja, ha velem vagy. - ránéz kincsemre, aki kissé elhagyatott képet vág. Erre képtelen vagyok magamhoz húzni.

• Mint mondtam... a mai napomat másnak ígértem! Ami téged illet, menj haza a szüleidhez! Ha nem, akkor haza vitetlek! - kezembe venném a telefont, de Roberta megállít.

• Azt ígérted, hogy feleségül veszel! - kiabálja arcunkba az egykori ostoba gyerekkori mondatomat. - Hazug vagy! - felállok, egyenesen elé lépek és lekeverek neki egy hatalmas pofont. Elvetette a sújkot. Nem ígértem semmi ilyesmit.

• Egy valakinek mondtam ezt, de az nem te vagy! És ha most nem takarodsz el a házamból... megöllek! - hangom ismét rémisztõ. Nem is bizonyítja ezt jobban, mint Roberta rémült arca. Nem vicceltem, tényleg képes vagyok megölni, ha nem megy el minél hamarabb.

• Szavakra vagy tettekre gondolsz? - hangja szomorú és halk, de talán érthetõ. Mégis, az õ hibája, hogy bántanom kellett.

• Mindkettõre. - szipog egyet, de ezt figyelmen kívül hagyom. Álla alá csúsztatom kezem, hogy szemeimbe nézzen. - Mit mondasz? - kérdezem komoly hangon. Tetteivel meglep, de pont ezt várom. Szorosan bújik hozzám. Kezeimet a hátára teszem és enyhe simogatással nyugtatom meg. Egy-két puszit nyomok fejére, végül megsimítom haját. Eltávolodik tõlem.

• Ha nem küldesz el, akkor szívesen maradnék, hiszen nincsen hová mennem.

• Nem küldelek, ha menni szeretnél az ajtó nyitva áll, de ha kilépsz azon az ajtón, nincs visszaút. - bólint fejével, mivel nem néz szemeimbe, ismét álla alá kell nyúlnom, de most egy csókkal jutalmazom. Ismét meglepve engem, viszonozza.

Most sokkal édesebb ajkainak íze, ami csak korbácsolja vágyaimat. Nehezen fogom vissza magam, így még idõben szakítom félbe csókunkat. Gyengéd simogatást kap arcára. Ölembe kapom és egyenesen a hálómba viszem. Leteszem ágyamra. Hihetetlen, hogy ennyire szerencsés vagyok. Most még gyönyörûbb, mint eddig. Egyik kezem ismét arcára téved, de nem hagyom ott, lejjebb csúsztatom egészen hasáig, ahol megállok. Ránézve pocakjára melegség önti el bensõmet. Szívesen tenném a magamévá, de most nem lehetséges. Türtõztetnem kell magam.

• Most inkább pihenj. - lemászom az ágyról, de kezem után kap. Nem õ miatta, de mérgesen nézek vissza rá.

Visszahúz, ellenkezhetnék, de inkább hagyom, hagy tegye, amit szeretne. A hátamon fekve kötök ki az ágyon, õ pedig az ágyékomon ül. Igen izgató egy helyzet, ha nem lenne terhes... minden bizonnyal leteperném. Mellkasomat simogatja, enyhe remegéssel kezeiben. Az enyéim formás derekára tévednek. Rám feküdve egy csókkal jutalmaz, kezeivel most arcomat simogatja. Élvezem a helyzetet, talán túlságosan is, így a könnyeire épp hogy figyelek. Mégis letörlöm õket, erre fejét nyakamba fúrva dõl nekem. Derekáról a hátára vándorolnak kezeim.

• Miért pityeregsz? - kérdésemre kissé eltávolodik tõlem.

• Csak örülök, hogy mégse küldtél el, csak nagyon bizonytalan vagyok. - kezeim ismét álla alatt kötnek ki.

• Te az enyém vagy, az én tulajdonom és nem nyúlhat hozzád senki. - nem kell ezt túl magyaráznom, egy bólintással jelzi, hogy érti. Visszadõl rám, de egy köhintés zavar meg minket. Tanaka az. Mi a fenét akar? - Kopogni luxus, mi van, ha éppen szeretkezünk? - kérdezem felháborodva.

• Megvártam volna. - na persze. Pont a várakozás jellemzõ rád.

• Na tûnés. - intek neki, amire ki is megy. Lisbeth felé fordulok. - Pihenj és ha nem leszel fáradt mit szólnál egy esti sétához? - ahogy felnéz rám, rögtön csókot nyom ajkaimra. A pozitív válasz örömmel tölt el. Kiszállok az ágyamból, ezzel magára hagyva távozom a szobából.

Elsõ dolgom megkeresni azt az idiótát. Lesz vele egy komoly beszélgetésem. Elsõként a vendégszobákat nézem meg, de ott nem találom. Nem egy kaméleon fajta, így nem lenne nehéz megkeresni, de úgy látszik rosszul gondolom. Lassan sétálok a konyha felé, ahogy odaérek eléggé elkomorul az arcom. Te szemét!

• Engedd el! - kiáltok rá, amire így is tesz. Lisbeth azonnal hozzám szalad és szorosan kapaszkodik belém, amire magamhoz húzom. - Mit képzelsz magadról, nem megmondtam, hogy õ tabu a számodra?

Gúnyos mosolya csak még jobban bosszant. Tudja, hogy nem jó feszegetni a határaimat, õ mégis bátran megteszi. De késõbb megbánja még ezt. Lisbeth-et az ölembe kapom és vissza viszem a szobámba. Amint elfektetem az ágyon, a szobában lévõ telefonhoz nyúlok és a cselédeket hívom. Az egyiket azonnal felhívatom szobámba. Nem is kell sokat várnunk. A kopogás után lép be.

• Miben segíthetek? - morcosan nézek rá, amitõl kissé elbátortalanodik. Persze, hiszen ez is nõbõl van.

• Minden percedet töltsd Lisbeth mellett! És most kezded! - ezzel a paranccsal egy puszit nyomok szépségem homlokára és már el is hagyom a szobát.

Az ajtót becsukva kissé nekidõlök, de ahogy Tanaka eszembe jut elindulok a konyhába, hiszen minden bizonnyal ott tartózkodik. Ahogy belépek nem találok ott senkit. Egy sóhajtás hagyja el számat. Elmenekült, már megint. Sebaj, találkozunk még, de akkor megbánja, hogy a világra jött.

~*~

Akad pár papírmunkám, mégis, a délutánomat mással szeretném tölteni, de jelenleg le vagyok foglalva. Ahogy kutatok a papírok között, egy érdekes levelet találok. Eléggé csicsás, de ez csak egy emberre jellemzõ. Apámnak három testvére van, de csak az egyikük lánya féktelen és energikus. A levél küldõje csakis õ lehet. Nem bontom ki, hiszen nem érdekel a hülyesége, amivel többnyire idegesít, ha találkozunk. Már vagy öt éve nyaggat azzal, hogy a feleségem akar lenni, de természetesen ebbõl nem lesz semmi. Egy kopogás szakít félbe. Az ajtóra emelem tekintetem. Lassan nyílik, amire rögtön érkezik a válasz. Egy idõs nõ lép be, anyám édesanyja. Szigorú szemekkel állok fel és nézek rá. Az õ tekintete se tükröz örömöt. Nyilván anyám kérte, hogy jöjjön el.

• Minek köszönhetem, hogy itt van? - kérdezem enyhén meghajolva. Oda van a Japán hagyományokért, így többnyire nehéz vele kommunikálni is.

• Ne hidd, hogy önszántamból vagyok itt! - igen, jól tudom. Mosoly húzódik meg arcomon bejelentésére. - Anyád könyörgött, így nem volt más választásom. A részleteket nem mondta, de tudok arról a lányról.

• Mindegy mit mondasz, az életembe nem szólhatsz bele te sem! - a mosoly eltûnik arcomról. Kiskoromban sem szerettem, de most egyenesen gyûlölöm ezt a nõt. Leül az egyik székre és elmereng.

• Az én koromban nem így mentek a dolgok. Ha te a fiam lennél... bár, azt ne akard! - micsoda kellemetlen egy vendég. Ha tehetném, itt helyben megölhetném. Ráfoghatnám bármire, úgyse kerülnék börtönbe. - Mutasd be nekem azt a nõt!

• Ha ezt óhajtja! - a telefonért nyúlok, de ekkor ismét nyílik az ajtó. Lisbeth lép be rajta. Amint megpillantja a vendégemet, meglepõdik. - Ha már itt vagy, hadd mutassam be, õ itt anyám édesanyja, Maria! Õ pedig Lisbeth! - Maria hosszasan néz végig a megszeppent Lisbeth-en.

• Nem rossz, de egy elbeszélgetés vár kettõnkre. - ez nem nekem szól, mégis aggodalmat ébreszt bennem, mégsem avatkozom közbe.

Szépségemhez lépek, kissé lehajolok füleihez. Pár apróságot jó, ha tud. Maria hirtelen haragú, szereti, ha csakis neki van igaza. De bízom Lisbeth-ben, így menni fog neki, bármilyen kérdéssel is álljon szembe.

Magukra hagyom õket. Gyors léptekkel megyek szobámba. Az egyik fiókot kihúzva elõveszem fegyverem és zsebre teszem. Ugyanezzel a tempóval megyek kocsimhoz. Beindítom a motort és el is hagyom kastélyomat. Természetesen egy idõre. Még a délelõtt folyamán kaptam egy sms-t, amiben az állt, hogy el kell tennem valakit láb alól. Egy piti ügy, de a pénzért megéri. Egy nõrõl van szó, aki megcsalta a párját, aki mellesleg egy politikus. Így a választások elõtt, egy ilyen ügy hamar kitudódik. A részletekre nekem nem kell figyelnem. Egy nagy épület elõtt állok meg. Itt várakozik, így nem is nehéz a dolgom. Persze, a nyílt utcán nem lõhetem le, így elõtte állok meg. Amint megpillant, elpirul. Egyik karomat nyújtom neki, így belém kapaszkodik. Sokáig sétálunk, egy olyan helyre viszem, ahol csak ketten vagyunk. Egy elhagyott iskola közelében állunk meg. Kérdõn néz szemeimbe, de ahogy felé tartom a fegyvert, teljesen ledermed. Csak egy sikoltás és a fegyverem hangja töri meg a némaságot, ami betölti a környéket. Ilyen egyszerû dolgom is régen volt már. Elvégzek egy gyors telefonálást és már le is lépek. A hullát eltakarítják, elvégre mégse lenne jó, ha rátalálnának. Visszasétálok a kocsimhoz, ahogy beülök feltûnik a polgármester jelölt. A kocsimhoz lép, kezében egy fekete aktatáskával.

• Ugye elintézte azt a ribancot? - kérdésére bólintással válaszolok. - És a teste?

• Ne aggódjon! A társaim elintézik. - bizonytalan bólintás, amit kapok. De a táskát a kezembe nyomja. Köszönés nélkül hagyom magára. Nem érdekel, hogy mit tesz ezután, vagy, hogy mi lesz a választásokkal. A pénzért tettem, semmi másért.

~*~

Az este meglepõen gyorsan jön el. Szerencsére a nõ holteste már sehol sincs. Bár a hírekben elmondták, hogy eltûnt, semmi nyoma a testének, vagy bárminek, ami rávezetne, hogy merre is van. Jó munkát végzek, de ez kell is. Lisbeth kissé szomorú, ez Maria hibája. Enyhén megkínozta, persze csak szavakkal, de ez így is sok neki. A sötét utca mégis feledteti a napi gondokat és minden mást is. Enyhe szellõ fúj, nincs hideg, sokkal inkább érezni a meleget.

• Hogy érzed most magad? - kérdezem szépségemet, aki megállva néz rám.

• Kicsit jobban, de... hiányoztál! - erre csak elmosolyodom. Közelebb húzom magamhoz.

• Mi lenne, ha kényeztetnélek egy kicsit? - elpirulva néz rám. Nem várom meg válaszát, biztosan nemet mondana, de kívánom õt.

Elfektetem a fûvõn. Nem aggódom, hiszen nem vizes, így nem okozhat gondot. Lassan szabadítom meg alsó ruházatától. Már csak a fehérnemû van rajta. Ahogy kezemmel húznám le, megállít.

• Várj! - halkan sóhajtozik. - Mi van, ha vannak itt?

• Emiatt egy cseppet se aggódj! Rajtunk kívül senki nincs itt. - kivéve talán pár olyan alakot, akik fegyverrel állnak a közelben, ha bármi gond adódna.

Lehúzom bugyiját is és rögtön ágyékára tapadok. Nyelvemmel játszok gyönyört okozó szervén. Tettemre hangosan kezd sóhajtozni, a teste remeg. Néha még vonaglik is. Ez már nagyon hiányzott.