|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| ef-chan | 2013. 12. 27. 01:48:52 | #28702 |
 Karakter: Arisu Aimi
Megjegyzés: (Raionnak)
Még egyszer ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. A mappa legelején magának az iskolai fesztiválnak a menetrendje, a különböző programok elosztása az egyes mellék és fő helyszínekre, ezek után a plakát, amin jól láthatóan és beleilleszthetően kihagyva szerepel egy terület a lehetséges szponzornak, a programok leírása, a lehetőségek a szponzor saját reklámozására, majd a szponzori szerződés a saját feltételeinkkel, hely hagyva az egyezkedéshez, ugyanakkor pár jegyzet kigyűjtve és Raion mappájába tűzve, hogy tudja, mi az, amit semmiképp sem vállalhatunk, mi az, amibe még belemehet, mert az igazgató is megengedte. Aztán a tavalyi adatok, főként napokra lebontva a látogatók száma, az egyéb reklámfelületeink - facebook, twitter, a városka honlapja, az iskola honlapja, a helyi programokat összegyűjtő programújság, minden új lehetőséget belevettem, költségbecslésekkel, reklámtervekkel.
Úgy vélem, még impozánsabb lett az anyag, mint a tavalyi volt, köszönhetően annak, hogy új lehetőségeket kaptunk, és hogy az iskola fenntartója egy kisebb plusz összeggel is tudta támogatni a rendezvényünk. Mégis kell nekünk ez a szponzor. Ezért nem szúrhatjuk el. Jobban mondva Raion nem szúrhatja el. Ő tárgyal, én csak előkészítettem a dolgokat. Nekem ez megy jobban, neki az.
Már csak egy dolog hiányzik. Idegesen pillantok a karórámra. Mert az az egy dolog csak nem akar megérkezni, pedig bármelyik pillanatban megérkezhetnek a szponzorul felkért üdítő gyártó cég képviselői, és nincs annál nagyobb fekete pont, ha megvárakoztatjuk őket. De mi is az az egy hiányzó pont?
- Raion! - vágom ingerülten az asztalra a mobiltelefonom. Megfojtom! Nem elég, hogy nincs itt, az átkozott mobilját sem képes felvenni! Ki! Fogom! Végezni!
- Aimi, megérkezett a küldöttség, most fordulnak be az iskola kapuján - érkezik Mike, nem is sejtve, hogy ezzel a mondattal elpukkasztja a léggömböt, és elérek addig a pontig, hogy robbanjak.
- Raion? - kérdezek vissza szinte hisztérikusan, mert magam is tudom a választ, de még egy halvány reménysugár él bennem, hogy csak hozzám nem jelentkezett még be. A fejrázás azonban ezt a reményemet is megöli. Kész, érzem, hogy elönt a düh. Kiteszem a belem is, ez a..., ez a... Áh!
Kivágom indulatosan az ajtót, félresöpörve Mikét, hogy döngő léptekkel csattogjak el a host klubig. Mert ha nincs a tanácsteremben, hát hol máshol lehetne?!
- Raion! - szabályszerűen hörögve töröm a hostokra az ajtót, és Medúza most kifejezetten szexi és vonzó lehetne mellettem, épp csak a fejemen a haj nem sziszeg tekergőzőn. Nem is marad el a hatás, mindenki megdermedve, riadtan pislog felém. De nem vagyok türelmes. Ki tudja, lehet, már az ajtó előtt állnak! Ő meg még mindig sehol! A legközelebbi host felé megindulva ragadom meg a zakóját. - Hol van Raion?! Hol az az idióta?! - tombolok, még meg is rázom szerencsétlen áldozatom nyomatékosításképp, mire reszketve mutat az ablak felé.
Arrafelé pillantok, és még inkább megnő a haragom: - Ne szórakozz velem, nem tud repülni!
- Már... már lement az udvarra... azt mondta, dolga van... és hogy nem idegesítheti tovább a szépséges titkárkáját, mert leszedi a fejét - nyökögi egy másik host. Visszapillantok a markomban levőre, aki szintén bólogat megerősítve a történteket. Elengedem szerencsétlen srácot, ahogy elengedtem a fülem mellett a rám vonatkozó hízelgő megjegyzést is, és az ablakhoz döngök lépteimmel. Ahogy kinézek, valóban kiszúrom - mert messziről megismerem már az alakját, rá jellemző, kellemes színű ruháit, s irigylésreméltóan bársonyosnak tűnő, hosszú, barna haját. Tekintetem aonnal megenyhül, mert valóban már a dolgát végzi, s megint az az énje erősebb, amely folyamatosan megdobogtatja a szívem.
Megfordulok, majd mintha mi sem történt volna, mosolygós jókedvvel hajolok meg: - Köszönöm szépen, elnézést a zavarásért, ne is zavartassátok magatokat tovább - azzal visszaegyenesedve ki is lépek, becsukva magam mögött az ajtót, hogy aztán futva tegyem meg az utat visszafelé, megállva a lépcső alján, megigazítva a ruháim, a hajam, a szemüvegem még inkább az orromba nyomva, s már fel is bukkannak, természetes mód beszél a küldöttséggel, bemutatva az iskolát, és gyanítom, hogy az udvaron is a leendő helyszíneket mutogatta körbe. De igazából nem érdekel, mivel, de kápráztassa el őket!
Félrehúzódom, és az a tervem, hogy szépen a háttérbe húzódva becsatlakozom a sor végére, hogy ha szükség van rám, meglegyek, de ahogy megpillant, máris mellettem terem, és rémületemre a vállam átkarolva húz magával, bemutatva a két férfinek.
- Ö... örvendek - hajolok meg kissé elsápadva, lámpalázasan, rejtve küldve felé gyilkos pillantást, de csak rám kacsint, elérve, hogy a minimális duzzogás mellé enyhén el is piruljak. De minden zökkenő nélkül vezeti tovább a kis csapatot, s elégedettséggel vegyes csodálattal hallgatom, milyen összeszedetten és gördülékenyen beszél arról, amit tegnap még ezerszer átbeszéltünk utoljára. Ilyenkor megnyugtat, hogy nem hiába járatom mindig a szám, s van értelme a munkának, amit végzek. Az pedig külön megtiszteltetés, hogy mellette lépdelhetek, mégha nem is egyenrangúkét, mert megszólalni sem vagyok képes, mégis kiemelten, társként.
* * *
Mélyet sóhajtok egész megkönnyebbülve, ahogy a két férfi beül az autóba, és végre elhajtanak, majd rápillantok. Épp akkor fordul ő is felém, s az arca mosolyba húzódik, ahogy az enyém is, hogy aztán kitörjön belőlem a boldog sikoly, ahogy a nyakába vetem magam gondolkodás nélkül, ő pedig felkap könnyedén - ahh, olyan erős -, s nevetve pörget meg.
- Megcsináltuk! - jelentjük ki egyszerre, vidáman és hangosan, ahogy visszatesz a lábaimra.
Mert megszereztük a támogatást, és ráadásul kifejezetten előnyös szerződést sikerült kicsikarnia.
- Egyszerűen fantasztikus volt, ahogy lesöpörted a kezdeti fölényüket! - lelkesedek magam elé emelve a két öklöm, amolyan "ez az! " pózban. - Ha nem látom a két szememmel, és nem hallom a két fülemmel, el sem hiszem!
- Ez csak természetes - húzza ki magát pökhendien, mire az egyik szemöldököm felemelve fintorodom el, megbökve, hogy összeránduljon megint "picire". - Egós...
- Ne mondd ezt - egyenesedik ki ismét, majd az oldala fájlalása helyett a vállaimra teszi a két kezét, komolyan nézve a szemembe. - egy ilyen precíz és profi társ mellett egy ilyen eredmény csak természetes.
A dicséretre ismét picit kipirulok zavartan, lesöpörve a kezeit magamról: - A hostos hízelgéssel nem mész nálam semmire.
- Ugyan, ennek semmi köze ahhoz, én komolyan gondolom, hogy az adatok nélkül, amit összerendeztél, nem sokra mentem volna, de ezért vagyunk jó páros, nem? - tartja ki oldalra a kezét pacsira. Megenyhülök, s belecsapok a tenyerébe megszokott módon, bár enyhe szomorúsággal tölt el, hogy csak így tart jó párnak. Aztán meg szívinfarktust kapok szinte, ahogy felkiált, és megragadja a csuklóm, hogy elhúzva az egyenruhám ujját, az órámra meredjen. - Már ennyi az idő? Bocsáss meg, Aimi, de rohannom kell, már várnak rám! - int, azzal a host klub terme felé kezd rohanni. Már ismerem jól ezt a fajta sietségét...
- Azért legközelebb vedd fel azt a nyavalyás mobilt! - kiáltok még utána, de nem hinném, hogy meghallotta, mert semmi jelét nem adja már. Az alsóajkamba harapok. Még csak ennyivel sem tudom magam felé visszaterelni a komoly Raion figyelmét... Mi a fene olyan jó a hostkodásban? Szédíti azt a sok libát, sőt, még a srácokat is! Komolyan, ha nem ő lenne rá az élő példa, sosem hinném el, hogy egy léhűtő host idejébe belefér, hogy felelősségteljes diákelnök legyen.
* * *
- Ahh, már most várom, hogy délután először az enyém legyen. Kértem, hogy a fehér öltönyét vegye fel a kedvemért - hallgatom az osztályunk miss Gazdag Apucim Van lelkendezését a délutáni host klubos, Raionos időtöltéséről. Nem lennék rá kíváncsi, mert épp igyekszem kiszámolni, hogy nagyjából mennyi pénzünk marad a kötelező dolgokon felül, amit felhasználhatunk arra, hogy egyedibb legyen az idei iskolai fesztiválunk, elvégre végzősök vagyunk mindketten Raionnal, a DIÁKELNÖKKEL, és szeretném, és ő is kifejezte ebbéli óhaját, ha valami kényomot hagyhatnánk az idei fesztiválon, valami olyasmit, ami miatt még majd jó ideig beszélnek róla, és persze gonoszan feladjuk a leckét az utódainknak. De olyan hangosan áradozik, hogy képtelen vagyok kizárni a fejemből, és szívem szerint hozzávágnám a költségvetés tervezetet.
Helyette azonban csak jó hangosan állok fel a székemről, a lábammal direkt meglökve azt, hogy végigkarcolja a padlót ordenáré hangos zajt keltve. El is némul minden, ahogy összecsukom a füzetet, és azt, valamint a tollam és a számológépem magamhoz véve kivonulok. Összeszorított ajkakkal kommentálom csak, ahogy összesúgnak utánam: - Irigy picsa! ha tehetné kisajátítaná magának Raiont, mégis fenn hordja az orrát, és lesajnál minket! Képmutató szuka!
* * *
Mivel nem találok nyugodalmasabb helyet sosem, most is a diákönkormányzat szobájába vonulok el, kihasználva a délutáni foglalkozás előtti hosszabb ebédszünetet. A csend jót tesz, de a hallottak még mindig zavarnak, s bár mérgesen trappoltam végig a folyosón, elriasztva minden szembejövőt, ha végiggondolom, be kell vallanom, azoknak a lányoknak, bár nem olyan értelemben, mint ahogy ők hiszik, de igazuk van. Szeretném kisajátítani Raiont, de nekem nem a host kell, aki szépeket mondva hízeleg körbe, és ki tudja, mi mindent művel még abban a "bűnbarlangban". Egyszerűen még a hideg is kiráz attól a helytől. Milyen már képletesen fizetni azért, hogy szerelmesesdit játsszunk? Persze itt nincs fizetség kimondottan, nem is tudom pontosan, hogy működik, de akkor is csak egy színház az egész, minden mű, és ezzel nevetségessé teszik az egyébként a világon az egyik legcsodálatosabb érzést, a szerelmet. Nekem erre nincs szükségem, nem vágyom arra, hogy évődjön velem itt, az "irodában". Én annak a férfinek a szerelmét szeretném megszerezni - bár sosem mernék tényleges lépéseket tenni, azt hiszem, legalábbis nem érzem magamban a bátorságot és elszántságot -, aki lehengerlő, szakszerű, pontos és minden helyzetben tudja, mit kell tegyen. A diákelnököt. Én csak így nevezem magamban ezt az énjét. Persze tudom, hogy ez sem normális, és talán emiatt sem érzem magamban a késztetést a cselekvésre, hogy egy emberbe úgy szeressek bele, hogy csak az egyik oldalát szeretem. Mert a szerelem nem erről szól, hanem a másik teljes elfogadásáról. De nem hiszem, hogy valaha is el tudnám viselni, hogy teszi nekem a szépet, miközben egoista szöveget nyom le tömjénezve magát.
Nem mintha tudnám, hogy viselkedik hostként... A viszolygásom egyértelműen előítélet, de nem tehetek róla tényleg, annyiszor próbáltam már ezt legyőzni, és megnézni, mégis milyen, kicsit érdeklődni, de valahogy mindig feláll a szőr a hátamon, ha a hely közelébe érek, és eddig mindig visszafordultam, kivéve, ha dühömben törtem be az ajtót, hogy kirángassam onnan.
Hirtelen nyílik az ajtó, és riadtan pillantok fel, hogy aztán enyhe zavarral forduljak vissza a füzetem felé, még jó, hogy legalább kinyitottam.
- Konnichiwa - mormogok azért, mert bunkó nem vagyok, de azért bosszantó, hogy mindig az emlegetett szamár jelenik meg.
- Konnichiwa! Megint itt? - kérdez, és egy apróbbat nyelnem kell, ahogy az árnyéka fölém tornyosul.
- A költségvetést számolom át - jelentem ki, elfoglaltságot tettetve, ezzel védve ki, hogy fel kelljen néznem rá.
- Azt nem a pénztárosnak kellene? - hajol le, s feladom, felegyenesedve pillantok rá.
- Lehet, de a héten több fontos dolgozatot is ír, és nincs rá ideje, márpedig minél előbb szeretném tudni, hogy mégis miben gondolkodhatunk végül. Szorít az idő, ez a három nap is létfontosságú lehet.
- Ez igaz - mosolyog rám, s ez az a mosoly, amely feledteti velem azoknak a lányoknak a rosszindulatát. Mert tudom, ezt a fajtát csak én kapom, mert ez a diákelnök mosolya. - Igazán példamutató, ahogy az egy titkárhoz illik. Az viszont kevésbé illik hozzá, hogy halálra rémiszt ártatlan fiatalembereket - jegyzi meg ártatlanul.
Elpirulva fonom össze a karjaim a mellkasom előtt.
- Mielőtt kioktatsz, légy pontos, vagy legalább vedd fel a mobilod, és nem fordul elő ilyen többet. Emlékeim szerint ezt már átbeszéltük párszor - vágok vissza élesen, ugyanakkor lehajtott fejjel, mert igaza van, nem szabadna ennyire elvesztenem a fejem. Mi vagyunk azok, akiknek példával kell elöl járnunk. Nem pedig azok, akiknek szerencsétlen, szépfiúsdit játszó fiatal srácokat kellene halálra rémiszteniük...
- Jogos - huppan le az asztalra. - Na és gondolkodtál már a nagy dobáson összegtől függetlenül?
- Hát... - engedem le a karjaim fürkészőn pillantva rá. - Lenne ötletem, de fogadni mernék rá, hogy azt mondod, túl merev, mint én - "olvasom" a fejére azt, amivel folyton vádol, bármilyen ötletet vetek fel. A szórakoztatás és az ehhez szükséges programok kitalálása mindig az ő reszortja, nekem csak a megvalósításukban jut szerep.
- Mégis, mi az? - ragad meg az eredeti témánál, ahelyett, hogy előadná, ő mire gondol.
Egy ideig fintorgok, mert nincs sok kedvem előadni azért, hogy megint bezsebeljem a "dicséretét", de látom, nem menekülhetek, csak ha válaszolok, hát előadom a "nagy" ötletemet: - Meghívhatnánk valaki ma sikeres üzletembert, aki tarthatna nekünk előadást arról, hogyan lehetünk sikeresek, ő mit tett, amivel sikeres lett, és szerinte mik azok a pluszok, amikkel rendelkeznie kell egy sikeres vállalkozónak.
Felsóhajt. - Tényleg merev vagy még mindig. Emlékezetes maradna, anyni biztos, mint az egyik legunalmasabb program az iskolai fesztiválok történetében. Kétségtelen, hogy hasznos is, de az itt tanulók többsége jó eséllyel apuci vállakozását folytatja, vagy konyhatündér lesz rövid időn beül, ha leakaszt magának egy udvarlót, nem sokakat érdekel valóban a közgazdaságtan, a menedzsment és egy sikeres vállalkozás története.
- Ezt én is tudom, de azt hiszem, ez kicsit rajtunk is múlik, mert ilyen jellegű programokat sosem adunk nekik - durcáskodom, mert pont ezt akartam elkerülni, mégis kierőszakolta belőlem.
- Lehet, én mégis valami izgalmasabbat szeretnék. Ki is találtam! A három nap alatt mindenféle dolgokra lehet majd szavazni. Kit tartasz a legszebbnek, a legkreatívabbnak, a legokosabbnak, mindenfélét ki lehet majd találni, és bár ezt nem fogják tudni a szavazó diákok, pontokat fognak érni a fesztivál királya és királynője megválasztásában. Hogy motiváljuk az embereket, tombolaszerűen sorsolhatnánk a szavazók között, míg a fesztivál királya és királynője megnyithatja ünnepélyesen az esti tűzijátékot, majd pedig utána a bált egy kezdőtánccal. Mivel vannak tánc óráink, ez nem okozna senkinek olyan hatalmas gondot, és mégis megtiszteltetés.Persze lesz egy kamu szavazás is konkrétan ezzel, hogy kit jelölnél a fesztivál királya és királynője címre, de hozzájönnének az egyéb szavazások, és persze az egyes kategóriák gyüzteseit szintén a kategóriához illő ajándékkal lepnénk meg. Szerintem ez sok embert mozgatna meg, és sok ember kerülhetne rivaldafénybe, és midnenkinek jól esik az elismerés, ami emlékezetessé tesz egy napot. Mit szólsz? - várja széles gesztussal ismét felállva az elsimerésem. Az az igazság, hogy valóban jobban hangzik, mint az én ötletem, de nem vagyok hajlandó cirógatni az egóját, így csak ennyit felelek tömören, tárgyilagos hangnemben.
- Azt hiszem, számolom tovább a költségeket, mert ehhez tetemesebb összeg is kell, valamint plusz jó pár segítő.
|
| oosakinana | 2011. 01. 24. 16:48:54 | #10754 |
 Karakter: Nana Hojo
Megjegyzés: (Igazgatóbácsimnak)
Mikor felébredek csak sípoló hangokat hallok. Hol vagyok mi történt? Gondolkozok magamba, majd kinyitom a szememet és egy szobában találom magamat, ahol egyedül vagyok egy nagy csomó géppel. Belém is rakva van egy nagy csomó tű meg madzagok is vannak rám rakva.
- Hahó, valaki. – mondom elhalló hangon, majd megpróbálok felülni, de éles fájdalom hasít a mellkasomba és nyöszörögni kezdek, mire egyből nővérek szaladnak be hozzám.
- Kérem, maradjon fekve. Nem mozoghat. – mondja, mire mögötte meglátom az igazgatót. Elkezdenék rá tücsköt-bogarat összehordani és gondolom, látja rajtam, mert csak int, hogy maradjak csendben, aminek most eleget teszek, mert nincs erőm kiabálni. – Szóljunk a szüleinek, vagy elég, ha a szeretője van itt? – kérdezi, mire nem kicsit tágra nyílnak a szemeim.
- I… Igen. – mondom, de teljesen le vagyok döbbenve. Magunkra hagynak, mire ránézek. – Mi az, hogy a szeretője? Meg még is mi a francot keres itt? – kérdezem, és teljesen fel vagyok háborodva és mozdulnék is, de a fájdalom meg akadályoz.
- Nana, nyugodj meg. – mondja és próbál segíteni, de ellököm a kezét.
- Maga miatt vagyok itt. – mondom kiakadva és oldalra összegörnyedek, miközben a mellkasomat fogom.
- Héé nyugodj már meg. – odajön és a kezét a vállamra teszi. Nem mondok semmit, csak a könnyeim folynak. – Hívok egy nővért. – mondja, és mintha aggodalmat hallanék a hangjában. Ahogy nézem aggódva kibicegni. Elkezdek gondolkozni. Itt van velem és aggódik értem. Lehet, hogy még sem olyan rossz, mint amilyennek gondolnám. Lehet meg kéne ismernem jobban.
Nem sokkal később megjelenik egy nővér és kapok morfiumot, mitől nem fogok érezni a fájdalmat. Megkapok várnak egy kicsit, amíg tényleg engedek a görcsös szorításból, majd távoznak.
- Még is miért van itt? – kérdezem tőle, de kedvesen, viszont annál fáradtabban.
- Nem akartalak magadra hagyni, ha már miattam vagy itt. – vallja be ő is normális hangnembe. Nem is tudtam, hogy tudunk így beszélni, ami nekem viszont kicsit furcsa, de tetszik.
- Köszönöm. – mondom, majd elfordítom a fejemet, mert mintha kicsit zavarba jöttem volna. Ezt nem hiszem, hogy én lennék.
~*~
Lassan egy hónapja, hogy bent vagyok, és szépen alakulok. Anyuék is bent vannak nálam sokszor az igazgatóról meg is beszélve. Mintha kicsit összekovácsolódtunk volna egy kicsit, bár nekem tetszik, hogy már nem veszekszünk egyáltalán.
Ma fognak kiengedni a kórházból szerencsére felveszem a felsőmet és a nadrágomat, amit behoztak szüleim és tudják milyen az ízlésem, lehet még sem a legjobb ötlet, mert a hátamon a horzsolások látszanak. Mindegy legyek büszke arra, ami vagyok. Éppen a pólómat húzom le óvatosan, mire belép Morita.
- Szia. – köszön, bár el is pirul, hiszen ha úgy vesszük a melleimet lestírölte nem kicsit, bár nem mintha a feleségéét nem látta volna még.
- Jó napot igazgató úr. – köszönök. – segítene lehúzni? – kérem meg, mert fáj a hátam.
- Pe… Persze. – mondja, majd odajön és megfogja, majd óvatosan ráhúzza a hátamra, de érzem, hogy meg is simogatja. – Nem kéne elrejtetned a sebedet? – kérdezi, és mintha bűntudatot éreznék a hangjában. Megfordulok, és elég közel kerülök hozzá, mire egymás szemébe nézünk.
- Ilyennek kell elfogadniuk amilyen vagyok, és ha az a sebekkel együtt lesz, akkor azokkal együtt. – mondom és mélyen nézek a szemébe. Érzem, hogy egyre kevesebb távolság kezd lenni közöttünk és én is kezdem lehunyni a szememet, hogy megcsókolhasson, mert az elmúlt időszakban valljuk be, kicsit beleszerettem igazgató úrba. Alig várom, hogy végre megérezhessem édes ajkainak ízét és csak remélni tudom, hogy hamarosan és igazi férfinek a csókját fogom megtapasztalni.
|
| oosakinana | 2011. 01. 02. 21:46:07 | #10233 |
Karakter: Nana Hojo
Megjegyzés: (Igazgatóbácsimnak)
Ma már megint a suliba kell lennem. Gyűlölök suliba járni, mert a napom több mint felét itt töltöm. Elegem van. Haza karok menni jobban szólva a haverokhoz bulizni. Kimegyek a folyosóra szünetbe, mikor az egyik srác betalál és taperolni próbál, de szerencsétlenségére egy jól célzott középső rúgással hárítom, mire összegörnyedve hever előttem a földön. Éppen beolvasni készülnék neki, mikor egy erős hangot hallok meg a hátam mögül.
- Nana Hojo. Jöjjön velem az irodába. – mondja a diri. Nagyot sóhajtok, majd ránézek.
- Még is minek? – kérdezem tőle.
- Szerintem elég nyílván való. – néz a hátam mögött lévő srácra, aki még mindig ágyékát fogdossa és nyöszörög.
- Legalább megtanulja, hogy nem taperolhat csak úgy, amikor kedve tartja. – szájalok vissza szokásomhoz híven.
- Gyere az irodámba. – mondja határozottabban, mire mindenki csak csendben van, de én akkor sem fogom hagyni a dolgokat.
- És ha nem? – kérdezem komolyan és keresztbe rakom a kezemet melleim előtt, amikre mintha kicsit most felfigyelne, de állarcát egyből visszaveszi.
- Valaki egy hétig bezáráson lesz. – mondja komolyan, mire elszakad nálam a cérna és beolvasok a dirinek.
- Ne idefigyeljen maga beképzelt pasi. Maga is olyan, mint a többiek. Egy cseppet sem tiszteli a nőket vagy lányokat. Ne képzelje, hogy szó nélkül vagy cselekedet nélkül fogom hagyni, hogy engem vagy akár melyik lányt meg dugja egy srác a folyosó kellős közepén úgy, hogy maga csak a fiúkat védelmezi. – kezdek nagyon kiakadni és pipa lenni rá.
- Elég legyen. – kiabálja el magát, mire befogom a számat, de még mindig szúrós szemekkel figyelem és el is fordulok. – Ne beszélj vissza az igazgatónak. – mondja, mire megint közbe vágok.
- Annak szájalok vissza, akinek akarok. – válaszolom. – És nekem senki nem szabhatja meg, hogy kit mikor és hol védek meg pláne nem akkor, amikor saját magamról van szó. – mondom neki, majd megfordulok és elindulok kifele.
- Nana Hojo gyere vissza most azonnal. – kiabál nekem, de nem érdekel. Tovább megyek és pufogva szidom magamban a hülye igazgatót, mert már elegem van belőle nagyon.
Elmegyek a parkba, hogy kicsit lenyugodjak, ami szerencsére sikerül. A játszó gyerekeket figyelem. Elmosolyodok és eszembe jut az én gyerekkorom, amikor még anyuék foglalkoztak velem, de az már csak a múltéj. 10 perces pihenő után felállok, majd elkezdek sétálni a városban. Az egyik kereszteződésnél elgondolkodva lelépek a járdáról, majd hangos motor zajt hallok, amire szembe fordulok a járművel és teljesen földbe gyökerezik a lábam. Már előttem jár pár méterre, mikor elkezd fékezni, de túl későn. Nem mozdulok, mert félek, végül nekem jön én meg pár métert repülök hátra fele és még a hátamon is csúszok egy kicsit, miközben lehorzsolódik a szinte teljesen meztelen hátamról a bőr. Iszonyatos fájdalom hasít a mellkasomba is. Gondolom egy törött borda meg még sok más egyéb. Mikor végre megállok kocsi fékcsikorgást is hallok nem egyet, végül teljesen elsötétedik előttem minden.
|
|
