 Karakter: Unmei
Megjegyzés: (Chennek)
Napok óta csak heverek és a plafon egy pontjára meredek teljes közönnyel, mikor megjelenik. Akako-sant kedvelem, mert nem tart hülyének. Valóban segíteni szeretne, és hogy jobban érezzem magam. Most is széles mosollyal lép be, cseppnyi rettegés sincs benne, pedig egyszer már véresre karmoltam.
- Unmei, ma kimegyünk, rendben? - szemeim hirtelen mutatnak érdeklődést, ahogy felülök.
- Komolyan? - hitetlenkedek. Tényleg kiengednek?
- Komolyan - mosolyog rám. Boldogan nyújtom felé a kezem gyermeki lelkesedéssel.
* * *
Az udvar rejtélyes és csodás világ. Kacagva rohangálok fel-alá, és mindent alaposan megvizsgálok, a növények, virágok, fák, padok, emberek lenyűgözőek, bár némelyiküktől tartok, de őket most messze elkerülhetem. A világ csodálatos!
Hamar kifáradtam, Kicsi tett róla, hogy számomra az maradhasson az egyetlen szórakozás, hogy leülök az egyik hintaszékbe, és dölöngélve szemlélem a világot. Megint olyan időszak van, amikor bizonyos itt lakókat meglátogatnak. Egy ideig elméláztam azon, hozzám miért nem jön sosem senki, de mára már nem érdekelt. Akako-san szerint azért nem jöhet senki, mert nem tudják, hogy élek. Szerintem egyszerűen nincs senki, akihez tartoznék. Vagyok, lélegzem, de nincs értelme.
Lehunyom a szemem, majd magam elé képzelem a megszokott tájakat, amelyekre valahonnan régről “emlékszem”. Nem tudom, hol vannak, nem tudom, mit jelenthettek és miért, de mindig megnyugtató volt bebarangolni képzeletben őket, szinte érezni a talpam alatt a fű csiklandozását, érezni, ahogy a szél bele-belekap a tincseimbe, s végigsimogat tetőtől talpig pofátlan, mégis szeretetre méltó pimaszsággal furakodva be a ruháim alá.
Az ábrándozást azonban hatodik érzékem tépi apró darabokra, s ahogy felnyílnak szemeim, még a lélegzetem is bennreked. “Takarodj!” lök félre, s érzem, a vérem egész felforrósodik, ahogy benne nőni kezd az adrenalin.
Szemeim alattomosan vonom összébb, ahogy farkasszemet nézek a hozzám képest behemóttal, aki a kezében kéjesen szorongat egy borotvapengét, amit valahonnan lenyúlt, és most én fogok tőle, miközben keresztülmetszem a csinos kis torkát. Már a vér gondolatára libabőrössé válok, s élvetegen nyalok végig alsóajkamon.
Hirtelen dőlök vészesen előre, s a hintaszék fejtámlája egy az egyben mellkasba vágja a meglepődött agyalágyultat. Szégyen, hogy ilyen emberi szennyel összezárhatnak. De nem baj, most majd pontot teszek a “kapcsolatunk” végére.
Ahogy meggörnyed, felvágom magamról lendületes mozdulattal a széket, pofán vágva. Olyat terül, öröm nézni. Rideg pillantással emelkedem fölé, amikor felbődül, s felém kap a borotvával. A fájdalom és a forróság hirtelen önt el, ahogy végigkaristolja a combom, s a halványzöld egyenruha szakadva szívja magába vérem vörösét.
- Te rohadék! - az agyam elborul, és gondolkodás nélkül rúgom oldalba, s ahogy kezét rátapasztja, páros lábbal ugrom rá, hogy reccsenjenek a bordái, és üvöltsön a fájdalomtól. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy még képes üvölteni, s nem szúrtam át egyből saját bordáival a tüdejét. Na de ami késik, nem múlik! Újabb lendületet vennék, amikor felhangzik az ápolók ordítozása. A kurva életbe, hogy mindig a legizgalmasabb résznél lépnek közbe. Még rúgok egyet áldozatomba, majd futásnak eredek. Az a kis hülye feltérképezte nekem a terepet, és tökéletesen emlékszem a nyitott ablakra a sövények mögött.
Gyors, rutinos mozdulatokkal kapaszkodtam fel, beküzdve magam az ablakon az üres terembe. Mégsem voltam elég fürge, mert észrevettek, így már nem alkalmas a szoba ideiglenes búvóhelynek. Érzékeim kiélesednek, s a szívem a fülemben dobol, amely mint a drog, serkent még jobb teljesítményre, még élesebb figyelemre. Mert most végre megszökhetek, gond nélkül megszökhetek, ha elég szemfüles vagyok.
A folyosón jobbra fordulok, s a kijárat felé veszem az irányt. Fogadónap van, a kijárat nyitva, addig már csak valami fegyvert kell szereznem. Azonban ahogy befordulok, váratlan akadállyal találom szembe magam. Reflexből torpanok meg, s ellenségesen pillantok az ismeretlen jellegű, nem várt akadályra. A látványra szaltót ugrik a gyomrom.
Megszelidülnek vonásaim, s elfeledkezem mindenről.
- Az illatod olyan édesen elbűvölő, mint a halott, ébenfekete rózsáké - pillantok rá egész megbűvölten, s ujjaim az arca felé indulnak lassan, bizonytalanul, de törekedve, hogy elérjék szája bűvös ívét. - Az ajkaid, akár a vér két vöröslő tava... - belé tapicskolnék, hogy a vörös egész beterítse a kezem a vér jólesően mocskos melege, épp úgy, ahogy a lábamat a gyengén szivárgó seb élénk nedve.
A kezem hirtelen áll meg a levegőben, ahogy tekintetem megváltozik, düh, arrogancia és undor keveredik kék lélektavaimban, s felmordulok, mint egy vadállat.
- Takarodj az utamból! - taszítanám félre, de villámléptekkel tér ki ütésem elől, s megragadja az egyik kezem, bilincsbe zárva. Pokol átkozott fajzata, ne merészelj kihozni a sodromból! Tekintetem indulatos villanása azonban már nem őt éri, hanem a sarkamban felbukkanó ápolókat. A rohadt életbe, ennek a hülye ficsúrnak a közbeavatkozása nélkül már rég ellóghattam volna!
Amennyire “láncaim” azaz karja engedi, megfordulok.
- Uram, eressze el, közveszélyes, bármikor önnek ugorhat! - szólítják fel az ismeretlent, de remélem, nem gondolták úgy, hogy én addig nyugton tűrök mindent. Kihasználva, hogy a férfi tart, és reflexből fog jobban a karomra szorítani, ha megpróbálom “húzni”, egész rátámaszkodom, s egy lendületes rúgással repítem le a lábamról a cipőm, amely fejbe találja az egyik ápolót. A káosz szemetgyönyörkdötető, ahogy az eltalált áldozat meghúzza a ravaszt, s sikeresen a másikba állítja a kábító lövedéket. Kettő elintézve.
Ahogy talpam újból a földet éri, megrogyasztom a térdem, és elrugaszkodom, szaltót próbálva leírni, belehelyezve minden súlyom. Bízom benne, hogy nem maga az ördög “fogvatartóm”, mert így a körkörös mozgásból fakadó feszítő fájdalomra majd elenged. Ha nem, hát segítek rajta durvább eszközökkel.
- Kapják már el! - hangzik fel a pszichiáterként mellém rendelt hapek hangja is. Szép, ide csődült az összes szenny?
Terveimből, akciómból, úgy egyáltalán a pillanatból az erős rántás tép ki, s nagyot koppanok a földön, a fejem hatalmasat koppan a hideg márványon. Nem számítottam ilyen jellgű ellenállásra...
Keservesen sírok fel.
- Anya, anya, annyira fáj! - sikoltom remegőn, rettegve. Megint bánt, a szörny a nyomomban van, és én annyira félek!
De ahogy fölém hajol, ismeretlen az illata, a haja, a tekintete. - azért jöttél, hogy magaddal vigyél? - nyöszörgök fel megdermedve. Iszonyatosan félek. - Ne vigyél a szörnyhöz, kérlek, én nem akarok odamenni, kérlek - könyörgök, majd hisztérikus csapkodásban török ki, bőgve, sikoltozva és reszketve.
- Tartsátok egy kicsit! - ragadós ujjak tömkelege ragad meg, hogy belém marjon a tű. Utolsót sikoltok felé nyújtva kezem, már messzebb áll, elérhetetlen, egyszerre rémisztő és mégis, ő elvitt volna, el tőle. Azt hittem, neki szán, de ő elvitt volna, tudom. Ugye elvittél volna?!
- Sötét angyal! - kiáltok felé könnyektől fuldokolva, egyre erőtlenebbül kapálózva. - Ne adj neki... - erőtlenül roskadok össze súlyuk alatt, a földhöz béklyóznak, amelynek hidege belepi a szívem is. Anya, fázom...
* * *
Ismét a négy fal, amiből egy üveg. Kiállított darab, lehet nézegetni, elemezni, gyerünk, mindenki! S mégis képtelen vagyok sírni. Fáradt megadással ülök fel, s bámulom önnön halovány képmásom, amely az üvegről néz rám.
Énekelj nekem!
Lehunyom a szemem egy röpke pillanatra, majd halk énekbe kezdek. Először csak a dallam gurgulázik elő szégyellősen ajkaim közül, majd szöveggé formálódik, a világra születve ki tudja, hanyadszorra már. Nem tudom, hol hallottam, csak azt tudom, az első sorok annyira igazak, annyira sajátjaim.
www.youtube.com/watch
Egyedül vagyok magam is, hiába annyi mindenki körülöttem. Senki nem ad egy cseppnyi szeretetet sem, még Akako sem tud. Sosem ér hozzám... Végigsimítok a nyakam érzékeny bőrén, és felsóhajtok. Nekem miért nincs senkim? Elég lenne egy meleg kéz, csak egyetlen apró simítás...
Vágjak egyet neked legközelebb? röhög fel bennem gúnyos mosollyal, de most nem veszem fel csipkelődését, túlságosan igaza van. Csak olyat kaphatok...
Ismét feltárom íriszeim a világ számára, nincs erőm álmodozni. Már az üvegfalnál állok, fel sem tűnt, hogy mozgok, kezem szórakozottan tapad az üvegbéli sajátomra. Belém mar a hidegsége. Görcsösen szorítom ökölbe a kezem, végigkaristolva közben körmeimmel az üveget. Végigborzongok.
Egy röpke pillanatig csak bámulom az üveget és a kezem, s eszelős mosoly rajzolódik az arcomra. Legalább éreztem valamit, végre éreztem valamit!
Ismét kiegyenesítem ujjaim, majd újra végigkarmolok az üvegen. Ismét megborzongok.
Észveszejtő!
Gondolkodás nélkül kezdem vadul karistolni az üveget, olyannyira belelovallva magam, hogy nem törődöm azzal, körmeim letörnek, beszakadnak, hogy a vér vékony csíkokat formáz az üvegre, hogy éget, csíp és mar, csak kaparok, és arcom átszellemül.
Még! Még! Többet! Sokkal többet!
Lihegve állok le kifulladva, majd kéjesen nyalom le egyik ujjamról a vért, hogy aztán végigsiklassam ujjam lágyan az arcomon, le a nyakamon át a karomon végigvezetve ismét az üvegig. Mikor ujjam elválik saját bőrömtől, felsóhajtok aprót nyögve. Egész kezdek izgalomba jönni. S akarom, még inkább akarom, vágyakozom, s ismét csak nekikezdek, fájdalmas, de egyben mennyei.
Mintha kapaszkodnék feljebb, egyre feljebb a gyönyör lajtorjáján, míg aztán térdre nem hullok kifulladva, pihegve, nehéz lélegzettel, kielégületlenül vágva az üveg képébe. Adj nekem, adj még!
Lemondóan hajtom homlokom az átlátszó és áruló anyagnak. Felordítok dühödten, majd lecsapok, újra és újra, egészen addig, míg egy alak árnyéka nem vetül rám. Megilletődve pillantok fel, s ahogy meglátom, torz mosollyal engedem le kezeim, vállamról lesiklatva a könnyed, de undorító, zöld felsőm, s vágyakozástól kipirult arccal pillantok fel rá. Mert talán azért jött, hogy adjon, megadja, amire vágyom.
- Mire vársz? - kérdezem búgón, miközben egyik kezem önnön férfiasságomra csúsztatva kezdek önmagam kényeztetésébe másik kezemre támaszkodva, egész felajánlkozva. Mert vágyom. Mindegy, ki az, csupán vágyom. Őrülten kívánom!
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 01. 07. 01:57:25
|
