 Karakter: Iwasaki Hiroto
Megjegyzés: ( Kezdés )
A metró kocsiban való nyomorgás után, valóságos felüdülés a kiszállás, és, bár ezért is szó szerint küzdenem kell, megkönnyebbült sóhajjal evickélek ki a tömegből, búcsút intve a tovarobogó szerelvénynek, ami, mint hatalmas, kivilágított hernyó, tovasuhan a sötét alagútban. Felkaptatok a lépcsőkön és mélyet lélegzek a friss levegőből, tüdőm örömködve tágul ki, falva az oxigént, és elégedetten nyújtózom egyet, nem foglalkozva a jövő-menő emberekkel körülöttem.
A mai napom is eredményesen zárult, a felgöngyölített ügynek hála pedig, szép summa ütötte a markom. Mondjuk, olyan burzsuj pacáktól, mint aki felfogadott, nem is vártam kevesebbet. Zsebre dugom kezeim, elrejtve őket a csípős levegő kóstolgató fogai elől, és ujjaim ráakadnak a gyűrött cigis dobozra. Hm, csak egy szálat, csak egy kis jutalmat a jó munkámért… Nem!
Két hete nyűglődöm már a leszokással, most nem adhatom fel. Morcosan indulok neki a kora tavaszi éjszakának, hogy megünnepeljem a sikerem, csak épp a kedvem hagytam az irodában, azt hiszem. A sötét égboltot felhők fodrozzák, és a jeges szélrohamok erőszakosan csapódnak nekem, majd kikerülve folytatják útjuk az egyre inkább elcsendesedő városban. Néhány kósza hópehely bátortalanul táncol alá az utcai lámpák fényénél, hogy földet érve elolvadjon a sártól lucskos járdák kietlen szürkeségén. Micsoda idő… ha nem néztem volna meg a naptárat, el sem hinném, hogy már március van. Mondjuk, a városban különben sincs igazi átmenet az évszakok között. A képeslapokra nyomtatott és a Tv-ben reklámozott tavasz messze nem valós, a betondzsungelben sosincs virágba borult cseresznyefa, és az a kevés virágágyás, ami a tereket hivatott díszíteni, már csak nyár elején van beültetve. Októbertől májusig, itt minden szürke és komor, nem is csoda, ha az öngyilkosok száma is ugrásszerűen megnő ezekben a hónapokban.
Na, szépen elkalandoztam, nem mondom. Megrázom fejem, és átsietek az úton, dacolva a pirosan villogó jelzőlámpa figyelmeztetésével, és befordulva a következő sarkon, már hallom is a zene dübörgését. Talpaim alatt egyre vadabbul vibrál a föld, ahogy megközelítem a neonokkal kivilágított szórakozóhelyet, és régi ismerősként üdvözlöm a két tagbaszakadt biztonságit.
- Hiroto, rég láttalak – veti felém az egyik, és barátságosan megveregeti vállam.
- Nem elég rég, mi? – küldök felé egy kötekedő vigyort, mire felnevet, és kinyitja előttem az ajtót, én pedig bemasírozom a környék legmenőbb lebujába. A forróságtól szédelegve, már menet közben rángatom le magamról a dzsekit, - meg-meglökve a mellettem bulizókat – és mire elérek az italpulthoz, úgy érzem, belángol az arcom, amit nem sokkal ezelőtt még a hideg cirógatott odakinn.
A bárszékeken ülőket méregetve, kiszúrok egy épp távozni készülő alakot, és briliáns ügyességgel emelem seggem az előmelegített ülőkére, de olyan sebesen, hogy a pasi még szinte félig rajta van. Nagy szemeket meresztve néz fel rám, majd megcsóválja fejét, és tovabotladozik a táncolók között, én pedig csábos vigyort intézek az elhavazódott pincérnő felé, aki azonnal fülig pirul, és faképnél hagyva a többséget, elkéri a rendelésem. Áh, néha igazán hasznos, ha az ember jóképű.
Nem telik bele sok idő, már a Skrewdriver-ben olvadozó jégkockákat lötyögtetem a pohárban, és nagyot kortyolok a narancsos, de még így is méreg erős vodkából, rátéve még egy lapáttal az amúgy is hőguta közeli állapotomra. A mellettem ülő fickó morogva rántja el előlem a sósmogyorót, de csak legyintek egyet, nekem ugyan nem kell. Ki tudja, ki fogdosta már össze, és milyen kézzel… blehh.
Tekintetem elkalandozik, és féloldalt fordulva figyelem a tömeget, akaratlanul is nagyokat szippantva a füstös levegőből. Bassza meg, ez a leszokás nehezebb, mint gondoltam. Elhúzom a szám, megnyugtatva magam, hogy ez a füst még így is több, mint amit az elmúlt napokban kapott a szervezetem, és már épp fordulnék vissza a pincérnőhöz, hátha le tudom varázsolni a bugyiját, mikor szemem megakad három alakon. Pontosabban, két szekrényen és egy hobbiton… na, máris berúgtam? Nem, azt hiszem, nem…
Résnyire szűkült szemekkel figyelem, ahogy a két tagbaszakadt állat elállja a pöttöm útját, és röhögve nyomják a falnak, amit az egyáltalán nem díjaz. Hm, akkor játsszuk el a megmentőt, végül is, innen egész jól néz ki a srác, és ki tudja? Ha eleget ivott, akár Szőke Hercegként is bemutatkozhatnék neki, dacára a sötét hajamnak, és hát, a lovam is hiánycikk. Sebaj, a remény még megvan… Leevickélek a székről, és ráérősen caplatok melléjük, majd megragadom a széles vállakat, és barátságosan összekoccantom a tar buksikat, hogy csak úgy zeng bennük az üresség.
- Minden rendben? – vetem a kölyök felé, aki eltátott szájjal bámul rám.
- Igen, most már – makogja, de azonnal felnyikkan és mutogatni kezd az éledező pasikra.
- Mi az anyád? – hördül fel az első, de lendületből kenem a falra, és képébe mászva közlöm, a kicsike le van stoppolva már. Levegő után kapkodva bólint, vette a lapot, és torkát masszírozva lép le társával, mikor elengedem végre.
- Köszönöm! – dadogja a srác, és mellém lépve, csodálkozva mered szemeimbe.
- Semmiség – vonok vállat. – Hiroto vagyok, és te? – mutatkozom be, hátha tovább gombolyíthatom ezt a kis csevejt vele, mert egész dögös a drága, nem rúgnám ki az ágyamból, az biztos.
- Sano – mosolyodik el, és meghajol. Heh, Sano, mi? Bele gebedne, ha az igazi nevét mondaná? Na, végül is, mindegy, nem a családi háttere érdekel. – Meghálálhatom valamivel a segítséged? – néz rám édesen, és hosszú pillái beárnyékolják a csillogó szemeket.
- Mit szólnál egy italhoz? – vigyorodom el, és átkarolom vállát.
- Én másra gondoltam – dorombolja fülembe, lábujjhegyen állva. – Gyere!
Elégedett vigyor csúszik képemre, miközben hagyom, hogy kezem fogva átvágjunk a tömegen, és el kell ismernem, a mai estémtől csak az előttem ringó test lehet pazarabb. A sötét tincseken elolvadnak a színes fénynyalábok, hogy végig cikázva a sötétkék ingen, körbe simogassák a karcsú testet. A feszes farmer sokat sejtetően tapad gömbölyű fenekére, és nagyon is el tudom képzelni, miféle kéjes örömöket adhatna nekem, ha…
Állj! Mi van?
- Táncolj! – ordítja, és felemeli karom, hogy átbújva alatta, gyerekes pörgésbe kezdjen. Észre sem vettem, hogy a hullámzó tömeg kellős közepébe sétáltunk, körülöttünk mindenki belefeledkezve csápol a zene nyers ritmusaira, és Sano is veszettül élvezheti a dolgot, mert megállás nélkül vigyorog. Megvakarom fejem, és magamhoz rántom, úgy kiabálok fülébe, mert a nagy hangzavarban másként nem megy.
- Botlábam van, édes – magyarázom, és derekára csúsztatom tenyereim. – Gyere, igyunk inkább – bíztatom, mert túlságosan józannak tűnik ahhoz, hogy ne kelljen küzdenem érte, és jelen pillanatban semmi kedvem udvarolni.
Megrázza fejét, és hátat fordít, mellkasomnak simulva csúsztatja kezeim keskeny csípőjére, és fejét hátravetve néz fel rám. Selymes tincsei végig cirógatják állam, égkék szemei huncutul csillognak, és elhúzom a szám, mikor leesik végre, csak szórakozik velem. A DJ vált, és a hangszórókból valami pörgős, latinos dallam kezd áradni, valószínűleg a „hastánc haladóknak” csoport tiszteletére, mert az emberek azonnal merész ringatózásba kezdenek, csak én állok, mint egy fa(sz), és fogalmam sincs, mit is kéne csinálnom. Sano megingatja buksiját, és hátra löki csípőjét, érzem, ahogy feszes segge ágyékomhoz nyomódik, és nagyot nyelek. A kurva élet, ne szórakozz velem, kicsi!
- Csak utánozz! – csendül fel hangja, és kuncogva kezdi tekergetni csípőjét, egyre inkább belelovalva magát a perzselő ritmusba.
Egyik lábamról a másikra nehezedve próbálkozom, és tényleg próbálkozom, a fene egye meg, de ez a mozgássor olyan darabos, mintha egy robot akarna násztáncot járni, és kezdem magam röhejesen érezni. Sano bezzeg úgy vonaglik a karjaim között, mint egy vérbeli profi, és időről időre nekem dörgölőzve szítja vérem, ami egy bizonyos pontba kezd elvándorolni. Hm, tud valamit a drága, és, ha az ágyban is így mozogni, nem is bánom, ha közröhej tárgyává válok, majd ledolgozza a bocsánatom, alattam… Hirtelen megfordul, és még mindig táncolva, nyakam köré fonja karjait, a rózsaszín nyelvecske végig nyalint ajkaimon, és morogva szorítom magamhoz. Nyelvem akadálytalanul siklik szájába, hosszú ujjai hajamba túrnak, és mohón viszonozza csókom, míg meg nem érzem a furcsa vibrálást kettőnk között. Nem, nem a hangulat vibrál, sokkal inkább a telefonja, és eltávolodva tőlem, morcosan mered a készülék kijelzőjére.
- Mennem kell! – jelenti ki, és már suhanna is tova, de megragadom karját.
- Valami baj van? – kérdezem, mert nagyon nem tetszik a hirtelen félbe maradt affér.
- Lesz, ha most nem megyek – mosolyodik el, és kitépi magát ujjaim szorításából. Bambán nézek utána, ahogy alakját elnyeli a félhomály és a tömeg, és kurvára nem vágom, mi ütött belé.
Dühösen oldalazok vissza a pulthoz, és felnézek az italok felett lógó órára. Éjfél múlt két perccel. Heh, Hamupipőkéért befutott a hintó? Csak az a baj, hogy ez itt nem egy mese, és a kis drága nem hagyott maga után üvegcipellőt, hogy megtalálhassam esetleg. Végül is, nem nagy dolog, ez a kis malőr még nem töri össze a férfiúi büszkeségem, és rendelve még egy kört, „B” tervre váltok. A pultos csaj pirulva válaszolgat kérdéseimre, és nem kerül nagy erőfeszítésembe, hogy végre közölje, a műszak lejárta után, szívesen lát a lakásán… na, kérem, erről ennyit. Ma hetero pályán nyomom, ahogy eredetileg is tervben volt, de azért… kicsit bosszant ez a Sano gyerek…
|
