|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Arasa | 2017. 02. 05. 22:18:53 | #35005 |
 Karakter: Iomar Moore
Majd lesz valahogy, mindig van valahogy…
- - Sajnálom Mr. Moore, de a cégünk szeretne családi vállalkozásként üzemelni. Ez pedig azt jelenti, hogy az ön további munkájára nem tartunk igényt. Remélem, megérti. Hisz mióta dolgozik már apámnak?
- - Lassan öt éve. – lecsúszott szemüvegem mögül fürkészem izzadt homlokát. Retteg velem beszélni, de tökösnek kell lennie, mert az apja ezt akarja. Az a vénség… nem mer elém állni és a szemembe mondani, hogy húzzak innen melegebb vidékre. A fia mögé bújva „ – Ezt is meg kell tanulnia!” felkiáltással mindent lerendez. Ha apám megtudja, oltári balhét fog csapni. Elvileg barátok voltak, én pedig potom pénzért segítettem nekik kikecmeregni a béka csúszós segge alól. Erre tessék.
- - Úgy van… Iomar. Remélem, akkor megérti…
- - Persze, Thomas. – Direkt hívom a keresztnevén. Tudja a kis seggdugasz hol a helye. Legalább nyolc év és még több tapasztalattal előztem be. De a neve miatt most ő rúg, ki engem nem én hagyom őt a francba.
- - Akkor a csekket megkapja majd postán és… - megcsörren a telefonom. Ujjam felemelve belé fojtom a szót és fogadom a hívást.
- - Iomar Moore.
- - Hello, öregfiú! Emlékszel még a te régi cimborádra? Katsuma vagyok!
- - Fogalmam sincs, kivel beszélek… honnan tudja a számomat?
- - Ne viccelj már. Egy egyetemen végeztünk. Együtt íjjászkodtunk a pályán csütörtökönként… - valóban ő lenne? Azóta nem hallottam róla. Bölcsész diplomával a hóna alatt sétált ki az életemből, pedig nagyon jóban voltunk. Ő ment Japánba én meg Skóciába. Annak már majd’ tíz éve.
- -Hattori Katsuma?
- - Na, végre! – hangja megkönnyebbüléstől zihál. – Már azt hittem ennyi volt. Szóval mi újság veled?
- - Ezt komolyan most, telefonon akarod megvitatni? – bölcsészek…
- - Úgy tudom te is L.A.-ben vagy jelenleg. Milyen véletlen, hogy én is. Holnap 10:00 kávé a Centralban? Tudod, hol van?
- -Persze.
- - Akkor… el ne késs!
Thomas vörös fejjel mered rám, mintha akarna valamit mondani, de nem meri. Kezemmel hátrasimítok egy rakoncátlan vörös tincset -ami meggátolt abban, hogy észrevegyem a legördülő rémület szülte verejtékcseppet mely most Thomas orra tövében várakozik, hogy tovább haladhasson- és mély, vesébe látó pillantással magára hagyom a fiút. Aktatáskás kezem felemelve még visszaszólok.
- - Várom a csekket!
**
A barista csaj annyira zavarba jön, mikor egy kávét kérek fahéjjal, hogy csak a harmadik nekifutásra sikerül elkészítenie. Mögöttem órájukat fél percenként nézegető vagy telefonjukkal babráló üzletemberek toporognak és szörnyen bosszúsak szegény lányra.
- - A kávéja uram, fahéjjal, ahogy kérte.
- - Tartsa meg a visszajárót. – rákacsintok kedveskedve, de csak annyit érek el, hogy a következő adag a blúzára ömlik. Szegény pára vörös fülekkel és pirosodó pofikával süllyed a pult mögé takarítani.
- - Még mindig döglenek utánad az emberek… - ezer meg egy éve, hogy ezt a hangot hallottam. Megfordulok, de már kezem emelem ölelésre.
- - Katsuma!
- - Iomar!
A két régi barát és vetélytárs most egyetlen öleléssel törli el a külön töltött éveket, hogy mindent ott folytassunk ahol annak idején abba maradt. Egy magányos bokszba ülünk, és azonnal nosztalgiázni kezdünk. Közben elfogy a kávé, de jön a reggeli szendvics majd újabb kávé.
- - Szóval épp nincs munkád, he?
- - Barátom, igazi bölcsész vagy. Ezt abból találtad ki, hogy azt mondtam nincs munkám? Sherlocki magasságok! – nevetve int be nekem, de tudja, hogy ugratom.
- - Az igazság az, hogy lenne egy ajánlatom.
- - Nocsak…
- - Gyerekkoromban volt egy srác a szomszédban. Dobolni tanult és tehetséges is volt. Idősebb voltam nála ugyan de mindig testvérként viselkedtünk. Persze külföld meg az egyetem szétszedett minket, de a múlt héten pont összefutottam vele. Mesélte, hogy alakítottak egy bandát és jól megy a szekerük.
- - Mi a buktató?
- - Nos, a producerük magasabb babérokra törve otthagyta őket. Kellene nekik valaki, aki egyengeti a dolgukat, koncertek, reklám, promóciók. A szokásos. Apjuk helyett apjuk.
- - Apjuk? Hány évesek a kölykök?
- - 20 körül.
- - Pff, gyerekeket akarsz a nyakamba sózni?
- - Tehetséges fiatalok. Mellesleg, te faraghatnál belőlük férfiakat. Hiro a dobos, akiről beszéltem, ő a legidősebb. A többiek fiatalabbak. De rendes srácok és te értesz az ilyesmikhez. Azt a skót bandát is szépen felkaroltad? – felvonom a szemöldököm. – Attól, hogy nem beszéltünk még követtem a munkásságod. – kacsint és belekortyol a kávéba.
- - Hol játszanak?
- - Zseni vagy… szerinted hol? Japánban természetesen.
- - Költözzek Japánba?
- - Csak míg be nem indul velük a hírnév. Aztán oda mész ahova akarsz… találnak mást, ha eleged van belőlük, csak arra kérlek, segíts nekik naggyá válni. Ha valaki, te képes vagy erre.
Gondolataimba merülve leveszem szemüvegem és megdörgölöm a szemem. Nagy felelősség, kétes eredmény és idegenek… akikkel közelebbi kapcsolatot kell létesítenem. Ez nem nekem való.
- - Nem vállalom. Nagy a felelősség én pedig nem szeretem az embereket nagy felelősséggel, főleg ha gyerekek és képlékeny a létezésük.
- - Adj egy esélyt nekik…
- - Mi van, ha holnap az egyik bemondja az unalmast, mert a nyulának megfájdult a foga.
- - Akkor apám cége tárt karokkal vár…
Csend. Ez most komoly? Visszaveszem a szemüvegem és komoran a szemébe nézek. Ő azonban nem keresi a szemkontaktust. A kávéját fixírozza.
- - Lenne hely apád vállalatánál és te nem szólsz? – dühös vagyok, de ezt ő is tudja. Ritkán vagyok dühös, de ez…
- - Hiro a barátom, a srácok zenéje ígéretes. Én csak egy esélyt szeretnék nekik és talán neked is. Ha sikerül feltörniük azzal te is jól fogsz járni. – ebben igaza van, csak azt nem mondja ki, hogy édesapja vállalkozása a második legjövedelmezőbb Japánban. – Kérlek, Iomar.
- - Hallanom kell őket.
- - Van nálam egy anyag. A gitáros készítette. Tehetséges srác. Valami Natsu.
- - Holnapra elég, ha eldöntöm?
- - Holnap este utazok vissza Japánba. Jöhetnél velem…
- - Majd meglátjuk.
**
A zene dübörög a kis hotelszobában, miközben hanyatt fekve bámulom a plafont. Milyen kifürkészhetetlen a jövő. Japán zseniális ország. Ezzel Katsuma is tisztában van. Azzal meg főleg, hogy imádom a kultúrát. A zene pedig. Elég jó… tényleg érdemes belefeccolni az energiát. Talán megéri. Talán…
**
A gépen Katsuma arca olyan önelégült, hogy rendesen a hányinger kerülget.
- - Ha így fogsz vigyorogni, kiugrom és haza megyek.
- - Abbahagytam. Csak örülök, hogy megint otthon lehetek. Lakhatsz nálam, amíg nem találsz magadnak valami lukat. Mindig olyanokban laksz.
- - Nincs szükségem többre.
- - Wolfgang hogy van?
- -Amennyit hurcolom mostanság, szerintem a gyilkosságomat tervezi az aquáriumban.
- - Most is hozod?
- - Persze, légmentesen zárható palackban kibírja az utat. Ha a lakásban ő elfér, nekem már megfelel. – kis szünet után megkérdem, ami tegnap óta piszkál. – Miért nyulakról lettek elnevezve?
- - A gitáros fiú, akit említettem, szereti a nyulakat. Ő volt az ötletgazda.
- - Vízbe kellett volna fojtani a kölyköt. Ilyen névvel, hogy akarnak sikeresek, lenni?
- - Csak nem elszántságot érzek a hangodban?
- - Amibe belevágok, azt igyekszem jól csinálni. De egy nyúl nevű bandával nehéz lesz.
- -Szerintem kedves kis név…
- - Majdnem férfiakról beszélünk, az isten szerelmére…
- - Akkor ezt majd nekik add elő.
- - Fogom is.
**
A boltban alig lézeng pár ember. A CD-k katonás rendben sorakoznak a polcokon. Azt hiszem Katsuma ezt említette. Mire a gondolatfolyamom idáig terjeng, már csörög is a telefonom.
- - Megtaláltad a boltot?
- - Szerintem igen. Rendezett kis hely, itt aztán minden van.
- - Ott megtalálod, amit keresel. Vegyél pár lemezt, művelődjél. Szükségük lesz az ihletre.
- - Mikor találkozom a dobos gyerekkel?
- - Pontosan öt perc múlva. Fél háztömbbel odébb. Ne mondd, hogy elfelejtetted.
- -Dehogy. Amúgy is csak bemutatkozunk.
- - Este mesélsz milyen volt. Most mennem kell.
Leteszi én pedig félig futva elhagyom a boltot. A találkozó helyen egy jól szituált majdhogynem férfi áll egy lány társaságában. Amint megpillant, elmosolyodik és int nekem.
- - Üdvözlöm, Hiro Ishimura vagyok.
- - Örvendek, Iomar Moore. – a japán szokásnak megfelelően meghajlunk a másik felé, de Hiro ezután kezet nyújt.
- - Katsuma sok jót mesélt Önről.
- - Tegezz nyugodtan, úgy látom, majd’ egy idősek lehetünk.
- - Felírtam a stúdió címét erre a papírra. Holnap ott lenne a nagy bemutatás a többieknek is. Ne haragudj, de a hölggyel most még dolgunk van. mindenesetre nagyon örülök, hogy elvállalta a munkát.
- -Részemről az öröm. – egész hihetőnek hangzott. – Akkor a holnapi találkozóig!
A srác szinte azonnal elrángatta onnan a lányt. Nézem, ahogy eltűnnek a tömegben. Majd sarkon fordulva én is utamra indulok.
**
- - Remélem nem késtem! – túrok bele hajamba mikor odaérek Hirohoz aki épp egy cigit dob a járdára, hogy rálépve beoltsa.
- -Eszméletlen pontos voltál. A többiek már nagyon izgulnak.
- - Én inkább kíváncsi vagyok. Na, essünk túl rajta.
- - Kövess.
Elindul az épületbe, fel a lépcsőn és egy kétszárnyú ajtó előtt áll meg.
- - Ez lenne a stúdiónk. Elég nagy, van hely bőven, remélem tetszeni fog.
- -Ühhüm… - válaszolom. Csöppet sem érdekel, hogy milyen a hely. Engem az emberek… ahogy magamban hívom őket a „nyulak” érdekelnek. Hiro kinyitja az ajtót és belép.
- - Srácok! – szól a bent lévőknek mire az eddigi moraj elhal. Szorosan követem és elém tárul a kép.
Három srác van a helységben. Kettő egymás felé fordulva egy asztal mellett álldogál egy pedig a gitárjával lomoszol… Mikor belépek, mindenki felnéz. A gitáros srác ajkai elnyílnak. Szóval a srác meleg. Jó tudni. Nagyot fog nézni, ha rájön, hogy én is olyasmi lennék.
- - Szép napot! – A meleg srác tekintete az enyémbe fonódik. Hosszas pillantás után tekintetem elrángatom róla. Hiro bemutatót tart. A másik két tag kezet fog velem, de nem hallom a nevüket. Most jön a kölök.
- - A nevem Tobihito Natsu. Biccent, fél kézzel még mindig a gitárt szorongatva.
- - Nagyon örvendek. Ezek szerint neked köszönheti a Nyuszi nevet a banda? – megütközve mered rám. – A barátom mesélt nekem arról, hogy te vagy állatbarát és ennek köszönhetitek az együttes nevét.
- - Az eredeti tagoknak tetszett a név. Szerintem is jól hangzik. – Kel a helyzet védelmére Hiro.
- - Nos, srácok. Én azért vagyok itt, hogy fellendítsem a karriereteket. Egy nyúl nevű fiúbanda pedig higgyetek nekem… oltári gáz.
- - Akkor köszönjük a kedvességét, de találunk olyan producert, akinek tetszik az, akik vagyunk.
Natsu hangja fortyog a dühtől és az indulattól. Világos, hogy bejövök neki. Ennyi idősen kiismeri magát az ember az érzelmek világában. Az, hogy ennyire hevesen reagált meglepi a többieket és csendben figyelnek.
- - Félreértettél… - vált suttogóra a hangom és egész közel megyek hozzá. Alacsonyabb tőlem így lehajolok, hogy arcunk csupán centikre legyen egymástól. – Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem tetszik az amit látok… sőt! – Azzal elfordulok tőle, otthagyva kétségek között és Hirohoz lépek. – Most mennem kell. Ebédre vagyok hivatalos. Este szeretném, ha tartanátok nekem egy bemutatót. Kíváncsi vagyok, mit tudtok élesben.
- - 20:00- kor ugyanitt?
- - Tökéletes. – Visszafordulok a banda többi tagja felé. Natsu még mindig dermedten áll. – Örülök, hogy megismertelek titeket. Alig várom a közös munkát.
Hosszan tartom, a szemkontaktust a kölyökkel mielőtt kilépnék a kétszárnyú ajtón és elindulnék lefelé a lépcsőn. Tetszik nekem a kölök. Határozottan van benne potenciál. A szemei pedig… de mégis egy gyerekről beszélünk.
- -Várjon, Mr. Moore! – megfordulok a hang irányába. Ő az.
- -Mit akarsz kölyök?
- - Van nevem is. – kapkodja a levegőt, idáig futott, de előttem kihúzza magát és mély levegővétel után megnyugszik a hangja. – Natsu vagyok.
- - Tudom.
- - Csak szeretném közölni önnel, hogy ez a társaság jól meg van maga nélkül is. Ha nem tetszik, amit képviselünk, játszunk, vagy az, ahogy ezeket csináljuk, akkor ne jöjjön ide tönkretenni. – arca megfeszül az idegtől.
- - Ide figyelj öcsi… - kezdenék bele, de félbe szakít.
- - A nevem…
- - Tudom, tudom Natsu. Ide figyelj… Natsu. Producer nélkül nem vagytok képesek megállni a saját lábatokon. Fiatalok és tapasztalatlanok vagytok még. Eltipor titeket az élet. Szükségetek van rám. Ha tetszik, ha nem. Ezzel jobb, ha megbarátkozol. Menj vissza és készülj az estére. Szeretnék valami hatásosat látni. – Keze ökölbe csukódik, ahogy beszélek, de nem érdekel. Most én vagyok a főnök. – Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz velem haragban lenni… sőt mi több…
- -Fogja be! – szuszogja.
- - Azt hitted nem jön le az első pillanatban, hogy vonzódsz hozzám és a „fajtámhoz”? El kell, keserítselek, süt rólad, hogy a farkakat szereted. – Tekintete zavarodottságról árulkodik. – Tapasztalatlan vagy még. Majd egyszer te is leveszed egyetlen pillantásból milyen is az az ember, aki veled szemben áll. De most. Nálam van a kocka. Nyitott könyv vagy nekem, te is meg a bandád is. Szóval ismétlem. Szükségetek van rám.
Nem szól semmit csak megsemmisülten áll és próbál nem a szemembe nézni. Tisztában vagyok azzal, hogy nyers és fájó vagyok az őszinte stílusommal, de a kölyöknek erre van szüksége. Majd felnő hozzám. Remélem… Közelebb lépek hozzá és kezemmel felemelem állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- - Este találkozunk, Natsu. – Elindulok a tömeg felé, akik várják a zöldet a zebránál, de még mielőtt belevesznék a hullámba, visszaszólok. – Hívj nyugodtan Iomarnak…
|
| Kaori | 2017. 01. 30. 22:05:05 | #34989 |
Karakter: Tobihito Natsu
Megjegyzés: kezdés
Hamis mosoly jelenik meg arcomon, miután elválnak ajkaink egymástól. Egy ostoba fiú akarta az ágyamban tudni magát, persze nem kapott meg teljesen. Nincs kedvem ennyire játszadozni másokkal. Na jó… ez nem teljesen így van. Reményekkel teli szeme kissé idegesít, így igyekszem minél hamarabb lerázni, ami sikerül is. Hajamat összefogom és farmerkabátomat magamra véve, hagyom el lakásomat. Egyedül élek, a családom amúgy sem tartózkodik sosem otthon, így mindegy, hogy hol tengetem magányosan az életem. A szüleim zenészek, akárcsak a bátyám, bár mindegyikük távol tartózkodik a rock műfajától. Csodálom, hogy nem utáltak még ki, de egy kicsit sem rossz a kapcsolatunk, így erre kevés az esély. Lassan elkezdődik a tél, így ez azt jelenti, hogy elkezdünk dolgozni a következő lemezen. Az ilyen pillanatokat szeretem, ugyanis szárnyalhat a fantáziám. Yamato is így van ezzel. Jelenleg a családjával van, így pár hétig nem találkozunk, csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. A banda többi tagja is lézeng valahol, szóval pihenőn vagyunk, bár nem tarthat ez sokáig, ha komolyan szeretnénk munkálkodni a soron következő lemezen. Ha már lemez, besétálok az üzletbe, ahol különféle bandák cédéit lehet megvenni, ha valakinek éppen az eredetire fáj a foga. A kedvenc bandámat hamar megtalálom, hiszen sorrendbe vannak téve, így nem kell össze-vissza kutatni utánuk. Az üzlet tulajdonosa erre nagyon oda figyel. Hirtelen kerül mellém egy igen érdekes külsejű fazon, aki épp nagyban telefonál. Fél szemmel megnézem. Vörös haj, bár tökéletesen nem látom, de barna szemekkel rendelkezik. Arca borostás és elmondhatatlanul vonzó. Ráadásul, ha ez nem elég, rohadtul az esetem! Persze nem vetem bele magam egy idegen ágyába, de ha ő kérné…
Hirtelen fordul felém és megmutatja tökéletes kinézetét, teljes egészében. Azonnal elfordulok tőle és úgy teszek, mintha másfelé lenne dolgom. Rohadtul jó fazon! Hajamba túrok, egy sóhajtás kíséretében, aztán megcsörren a telefonom. Mielőtt felvenném, megnézem, hogy ki az. Hiro, aki a dobos a bandában. Idősebb is nálunk, illetve tapasztaltabb is. Felveszem és beleszólok.
- Van egy rossz hírem, Natsu. – hát ez nem kezdődik túl jól. – A producerünk felmondott. Azt mondta, hogy híresebb bandához akar kerülni, így nem foglalkozik ennyire töketlenekkel, mint mi vagyunk.
- Ez azért durva… - valamint eléggé pofátlan is attól a féregtől. – De lásd be, hogy mi jártunk jobban!
- Nos, ez igaz. De a rossz hír mellett van egy jó is. – vidámabban cseng a hangja. – Sikerült beszerveznem valakit, így a holnapi napon gyere a stúdióba! A többieknek már szóltam.
- Rendben, ott leszek! Á… - eszembe jut, hogy nem mondott időpontot. – pontosan mikor?
- Meglepő, de délben.
- Oké!
Mindketten letesszük, telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe és megfordulok. Szomorúan, mégis megkönnyebbülve veszem észre, hogy már nincs itt. Egy pillantást vetek a lemezekre, majd kilépek az üzletből. Teljesen felcsigázott az új producer híre, ugyanakkor meglepett, hogy az előző lelépett. Remélem, hogy pórul jár, ha már ennyire önző volt velünk.
A közös lakásunk felé indulok el, ami Tokyo szívében van, vagyis eléggé zsúfolt helyen. Négyünknek kényelmes és csak akkor vagyunk ott, ha koncertre készülünk, vagy éppen egymás társaságára vágyunk. Most azért megyek oda, mert tudom, hogy a holnapi nap össze kell hozzon minket. Még nem tudom, hogy rajtam kívül lesz-e más is a lakásban, de kiderül majd, ha odaérek. Útközben beugrok egy gyorskajáldába és megeszek egy hamburgert, ami igen gazdagon van tele minden jóval. Ritkán eszem ilyeneket, de imádom és még jól is lakat. Egy üdítővel öblítem le és folytatom is utamat.
Ahogy belépek az ajtón, Hiro fogad, valamint egy nő, akit eddig nem láttam még. Kérdőn nézek kettejükre és reménykedem, hogy nem azt csinálták, bár a lány ápoltan néz ki. Igaz, hogy összekaphatta magát hamar, de mindegy. Amúgy sem érdekel, hogy Hiro kivel fekszik össze. Nem tartozik rám.
- Nos, akkor én megyek is, Hiro! – az ajtóban megcsókolják egymást. – Még találkozunk!
- Pontosan! Vigyázz magadra! – az ajtó záródik és Hiro levágja magát a kanapéra, ami pont a szoba kellős közepén van. – Alig vártam, hogy lelépjen! Csak kufircnak jó!
- Nem úgy nézett ki, mint aki hasonlóan gondolná. – leülök mellé. Megrázza a vállát.
- Nem érdekel, hogy ő mit gondol! – nyers, mint mindig. – A válásom után, eszemben sincs újra belebonyolódni egy komoly kapcsolatba. Eleget kínlódtam a miatt a ribanc miatt.
- Tudom, már mesélted. Most viszont… - félbeszakítom, mielőtt megint belekezdene a múltjának mesélésébe. Számtalanszor hallottuk már, szóval kívülről fújjuk az egészet. – arról beszélj, hogy kire számíthatunk holnap? Eléggé felcsigázott a dolog!
- Engem is! – elvigyorodik. – Hogy kiről van szó, majd holnap megtudod. Mindenesetre, én már találkoztam vele és várja a közös munkát.
- Milyen titokzatos! – enyhén megütöm vállát. Folyton ezt csinálja. Hozzá kellene már szoknom.
Elég gyorsan eltelt a tegnapi nap. A többiek is szépen beestek, még estig, így sokáig beszélgettünk. Többnyire mindenről, ami épp eszünkbe jutott. Ami a mai napot illeti, lassan dél, mi pedig a stúdióban várakozunk. Egyik gitáromat hangolom épp, ami a Rose nevet kapta. Túlságosan is a szívemhez nőtt és semmiképpen sem válnék meg tőle. Hiro az épület előtt várakozik, gondolom dohányzik is, hiszen kissé ideges. Nem tudja elég jól leplezni az érzéseit. Főleg a tegnap este után, amikor az a nő felhívta és feltartotta, több mint fél óráig. Miután letette, fogta a fejét, vagy egy óráig. Na igen, bomlanak utána a nők. A csapaton belül, csak ő büszkélkedhet ezzel. A többiek még csak ábrándoznak egy kapcsolat után. Én pedig a férfiakhoz vonzódom, bár ez már nem titok. Mázli, hogy elfogadnak, és nem köveznek meg miatta.
- Srácok! – Hiro lép be a várakozó szobába, ami a felvételi előtt van. Nincs egyedül, ugyanis, a legnagyobb megdöbbenésemre az a fickó lép be, akit a tegnapi nap folyamán láttam. Kerek szemekkel figyelem, ahogy jár. Nyelek egyet és megdöbbenésemet igyekszem leplezni.
- Szép napot! – köszön és tekintetünk azonnal találkozik. Tényleg, totálisan az esetem!
|
| Andro | 2013. 12. 26. 20:19:46 | #28693 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (kis démonomnak) VÉGE!
Közös megegyezéssel. :(
|
| Andro | 2013. 03. 21. 11:47:28 | #25417 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (kis démonomnak)
- Szerintem nem. És ha megbocsájtasz, akkor én felöltöznék – ölt nyelvet rám, majd egy kimonóval együtt bemasírozik a fürdőbe.
Én meg csak nevetek rajta. Istenem, mennyire bolond tud lenni, főleg amikor még el is pirul a szentem. De ezért szeretem annyira. Végül jó tíz perccel később jön ki a fürdőből, sajnos már felöltözve. Én még mindig alig tudok uralkodni magamon. Nem értem, mi van velem. Régen nem voltam ilyen, csak fogtam, megdöngettem valakit, aztán odébb álltam. De Maou annyira más. Ő különleges, és nagyon szeretem. De valami baj van, látom, én amint kijön, és ez aggodalommal tölt el. Én tettem valamit?
- Hé! – lépek oda hozzá, és mutatóujjamat az álla alá téve emelem fel a fejét. - Mi a baj? – kérdem aggódva.
- Semmi – válaszolja, és próbál mosolyogni. – Böcsánat – teszi hozzá, de nem néz rám. Elfordítja a fejét.
- Miért kérsz bocsánatot? – kérdem értetlenül. Most nem értek semmit.
- Nem fogom tudni betartani az ígéretemet- válaszolja halkan.
- Melyik ígéretedet?
- A tegnapit – böki ki, mire elkezdek kutakodni az emlékeimben, vajon mire is gondolhatott. Érzem, hogy a nyakamhoz bújik, beszívva az illatom, majd végignyalja a nyakam a fülcimpámig, amibe bele is harap. Erre már felmorranok, olyan jólesik.
- Azt hittem, vacsorázunk – jegyzem meg, de magamhoz ölelem, és magamhoz húzom. El sem akarom engedni.
- Én is, de úgy tűnik, mégsem sikerült lehiggadnom, pedig próbáltam – néz rám bűnbánóan, amire újra nem értem, mi van. Hozzám bújik, hogy ne lássam az arcát.
- Most komolyan nem értelek. Eddig mindig sikerült valamennyire követni a gondolatmenetedet, de most úgy érzem, lemaradtam – vallom be, miközben a haját simogatom.
- Vacsorázzunk! – lép el tőlem, és az asztalhoz indul.
Előzékenyen kihúzom neki a széket, mire rám mosolyog. Végre mosolyog. Bár akkor sem tudom, hányadán állok vele. A vacsora csendesen zajlik, Maou rám sem néz, engem pedig valami rossz érzés fog el. Olyan, mintha nem is akarná, hogy itt legyek, mintha csak zavarnám őt. Végül nem bírom tovább, és megkérdem, ami engem bánt.
- Miért nem nézel rám? – kérdem, de csak megrázza a fejét. - Rendben, akkor találgatok- mondom, de közben azért rájöttem, mi baja van. - Lássuk. Van valami az arcomon és nem akarod magad elnevetni? – erre elvigyorodik, de a fejét rázza. - Na jó. A tréfát félretéve, miért vagy ennyire zavarban?
- Mert akarlak – suttogja elvörösödve.
- És az miért baj? – kérdem vigyorogva.
- Mert nem vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez. És zavar, hogy nem tudom kordában tartani a gondolataimat és a tetteimet. Most is. Tudom, hogy megígértem neked, hogy nem erőltetem meg magam, mégis azon kattog az agyam, hogy be akarlak rángatni az ágyba, letépni rólad a ruhát és könyörögni, hogy tégy a magadévá – hajtja le vérvörösen a fejét.
Kuncogok egyet, mire döbbenten rám néz. Én meg felállok a székből, és odamegyek hozzá, majd a kezét megfogva húzom fel őt is. Én bolond kis démonkám. Hát ennyi az ő hatalmas problémája. Magamhoz húzom, és szenvedélyesen megcsókolom, mialatt az ágyhoz vezetem, és lefektetem rá. Ki mondta, hogy neki tennie kell bármit is. Érzem, hogy viszonozza a csókot, mialatt karjaival a átöleli a nyakamat, és ujjaival megcirógat. Én eközben a hátát simogatom, az oldalát, mire jólesően felnyög. Ez az, kis démonom, minden rendben lesz. Hosszú idő kell, mire elválnak ajkaink a levegőhiány, Maou pedig kipirultan, szuszogva néz rám.
– Ki mondta, hogy neked tenned kell bármit is? – kérdem halkan. – Hagyd, hogy a doktor bácsi elkényeztessen.
– Doktor bácsi? – kérdi pajkosan. – Csak nem szorulok kivizsgálásra?
– De bizony – mormogom, ahogy belecsókolok a nyakába, ő pedig felmorran, és a hajamba túr. – Alapos kivizsgálásra szorulsz, édes.
Pontosan tudom, hogy szerezzek neki örömet. Ismerem már annyira az én kis drágámat, hogy tudjam, mi okoz neki örömet.
~*~
Lassan nyalom végig a nyakát, egészen a válláig, miközben óvatosan szétnyitom a kimonót, és lecsúsztatom azt a vállairól. Ő közben megremeg, és mélyet nyög, ahogy újfent végigsimítok előbb az oldalán, majd a mellkasán is. A hátamat kezdi simogatni, ameddig elér, de most igyekszem magam nem kanos hangulatba hozni. Tudom, hogy le akarja tépni rólam a ruhát, ám amikor ezt megtenné, megállítom benne.
– Ne! – mondom rámosolyogva. – Most csak te kapsz egy kis kényeztetést, szépségem.
– Micsoda kiváltság – néz rám kéjes tekintettel, és látom rajta, hogy nagyon várja már, mit találtam ki neki.
– Ne aggódj, nem fogsz csalódni – vigyorgok rá, és megcsókolom mézédes ajkait.
Ő sem rest viszonozni a csókot, és magához húz, hogy még jobban hozzám férhessen, miközben hozzám dörgöli magát. De nem úgy, hogy nekem is felálljon, viszont érzem, hogy ő már mintha kezdene odalenn keményedni. Mivel nem szeretném elsietni a dolgot, megszakítom a csókot és végignyalok a nyakán egészen a kulcscsontjáig, ahol hosszasan elidőzöm, minden apró millimetert bejárva, mialatt ő kéjesen nyög alattam. Végigsimítok a testén, egészen az ágyékáig, ám még nem nyúlok a lábai közé. Azt meghagyom még. Érzem, hogy ez nem tetszik neki, de most én irányítok.
Lassan, nagyon lassan haladok lejjebb, kínzó lassúsággal, amibe tudom, hogy beleőrül. Lekerül róla a feleslegessé vált kimono, és már csak egy zavaró alsónemű akadályoz meg abban, hogy teljes valójában láthassam Maou csupasz testét. Ő nyöszörög, újabb és újabb érintésért rimánkodva, amit meg is tesz. Nyelvem, ajkaim és ujjaim bebarangolják Maou egész testét, hosszasan elidőzöm mellbimbóinál, keményre szívva, simogatva azokat.
– Még… - hallom Maou könyörgő hangját. – Még… ne hagyd… abba… könyörgöm…
Eleget teszek kérésének, és lassan a hasánál járok, végigcsókolva minden kis helyet, miközben ő a hajamba túrva próbál irányítani. Végül felemelem a fejem, és Maou vágytól teli szemeibe nézek, és nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy ismét rá ne vessem magam azokra a kívánatos ajkaira. Kérnem sem kell a bebocsátást, szó nélkül megadja azt nekem, és engedi, hogy nyelvem bebarangolja szája minden egyes apró kis jól ismert zugát. Majd nyelvem lágy keringőre hívja az ő nyelvét, mialatt egyik kezemmel az arcát simogatom lágyan, másikkal viszont az alsón keresztül már farkát kényeztetem. Teste remeg a visszafojtott vágytól, ujjaival az ingem alá nyúl, hogy ő is kényeztethessen, ha mast nem is tud adni. Nem tolom el a kezét, hagyom, de figyelek rá, hogy engem ne tüzeljen fel, amit elég nehéz megállnom.
Maou teste remeg, ajkait halk, kéjes nyögések hagyják el, ahogy a hímtagját, és a combjai belső felét simogatom. Majd megszakítom a csókot, és egy picit abbahagyom a kényeztetést. Maou már zilál, de jelez nekem, hogy nem bánja. Ő is akarja, amit vele akarok tenni, és úgy akarok neki örömet okozni, hogy ne fájjon neki. Óvatosan ágyékához mászom, majd végigsimítok a farkán, mire újfent megremeg. Ekkor lehajolok, és az alsón keresztül megcsókolom ott lenn, végignyalok a combjai belső felén, és lassú mozdulatokkal szabadítom meg az alsónadrágtól. Maou farka már félig áll, amikor gyengéden, óvatosan kezdem kiverni neki. Hallom, hogy zilál, és félig-meddig ülő helyzetbe tornázza magát. Én pedig ránézek.
– Még… - suttogja elfúló hangon. – Még… Akarlak, Alex… kérlek…
– Jól van – válaszolom, és elveszem a kezeimet.
Meg akarom őt ízlelni. Eddig sosem szoptam még le, az az alulrendelt feladata, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem? Lehajolok, és ajkaim közé fogadom hímvesszőjét. Fél szemmel látom, ahogy Maou az also ajkába harap, és hátraveti a fejét, nehogy hangot adjon ki. Elkezdem leszopni, mialatt kezeimmel az oldalát, a mellbimbóit, a combjait halmozom el kényeztető simogatásokkal. Maou teste meg-megremeg, nyöszörög alattam, zilál, könyörög a folytatásért. Aztán hol a farkát, hol a heréit szopom, nyalogatom, kényeztetem, míg végül a teste egy nagyobbat rándul, ő pedig felnyög, és a számba élvez.
Felemelem a fejem, és lenyelem. Maou még zilál, amikor mellé fekszem, és a karjaimba veszem. A mellkasomhoz bújik, és arcát az ingembe rejtve remeg, szaporán véve a levegőt. A szíve még mindig gyorsan ver, teste izzadt, és eltart pár percig, mire megnyugszik annyira, hogy rám bírjon nézni. Arca még mindig piros, nem tudom a szégyentől-e, de csillogó szemei az ellenkezőjéről győznek meg.
– Köszönöm… - suttogja halkan, és megcsókol. – Köszönöm, Alex.
– Semmiség – vonok vállat, de nem tudom elrejteni az örömömet. – Gyógyulj meg gyorsan, kis démonom, mert ha meggyógyulsz, istenigazából seggbe raklak, érted?
– Áll az alku – vigyorog rám, miközben még közelebb fészkeli magát hozzám. – Hétvégére meggyógyulok. Hiszen akkor hogyan megyünk a tengerpartra?
– Bolond – cirógatom meg az arcát, és nyomok egy csókot a homlokára. – Pont ezért szeretlek, te kis bolond.
Nem szól semmit, csak rám mosolyog. Nem mondja, hogy ő is szeret, még nem kész rá, én is tudom. Neki az hatalmas lépés lenne, de az is az volt, hogy bevallotta, hogy kíván. Tudok én várni, hiszen még csak most kezdjük egymást úgy istenigazából megismerni. Még sok mindenhez hozzá kell szoknia mindkettőnknek.
|
| Andro | 2012. 11. 01. 10:08:53 | #23980 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (kis démonomnak)
Reggel én kelek hamarabb. Muszáj dolgoznom menni, nem mulaszthatok napokat. Kell a pénz. Felöltözöm, majd óvatosan az ágy szélére ülök, és Maou fölé magasodva megsimogatom az arcát. Hamarosan nyitogatni is kezdi a szemeit, mire elmosolyodom.
- Jó reggelt! – motyogja álmosan, majd végre rám néz. Aztán elmosolyodik, és elpirul. A zavarára elvigyorodom.
- Neked is jó reggelt! – válaszolom, és megcsókolom. - Bocsánat, hogy felébresztettelek, de haza kéne szaladnom munka előtt átöltözni. Csak nem akartalak szó nélkül itt hagyni – hadarom egy szuszra.
- Muszáj ma dolgoznod? – kérdi hatalmas szemekkel, és már épp kezdenék magyarázkodni, amikor folytatja. - Bocsánat. Nem tudtam kihagyni. Köszönöm, hogy felkeltettél. Jössz délután, vagy majd csak hétvégén? – kérdi komolyan.
- Szerintem jövök délután – mondom, mire vigyorogva ölel meg. Visszaölelem a kis drágát, de még pihennie kell. - Ma azért még próbálj meg ágyban maradni. Nem pihented még ki magad teljesen, az orvos is csak azért engedett el, mert nem akart még egy vitával is fárasztani.
- Majd igyekszem – vigyorog rám.
- Ígérd meg, hogy nem mozdulsz az ágyból – mondom komolyan. Ha valami baja esne, nem élném túl.
- Akkor hogy fogok megfürdeni? Mert lássuk be... a tegnap éjszaka után – nyalja meg az ajkait óvatosan - muszáj lesz.
- Jó, igazad van. Ha úgy érzed, muszáj, akkor kimászhatsz. Viszont nekem most már rohannom kell.
- Elvitesselek? – kérdi Maou, mire egy pillanatra elgondolkodom, aztán a fejem rázom.
- Nem szükséges, szerintem még így is hazaérek, onnan meg már nem tart sokáig eljutni a boltig.
- Rendben. Te tudod. Akkor majd várlak délután.
- Majd igyekszem. Vigyázz magadra! És tényleg ne szaladgálj feleslegesen!
- Igenis, uram. Értettem! – szalutál az ágyban, mire felnevetek, és újra megcsókolom.
- Aranyos vagy. De én tényleg komolyan mondtam. Nem akarom, hogy megint bajod legyen. Túl gyakran vagy kórházban – mondom aggódva, ahogy megsimogatom piros pofikáját.
- Vigyázni fogok magamra – ígéri meg végül.
- Helyes – csókolom meg újra. - Viszont most már tényleg rohanok – mosolygok rá, majd lemászom az ágyról, és az ajtó felé veszem az irányt.
Az ajtóból még visszanézek, majd becsukom magam mögött, és elsietek. A lépteim nemsokára futásba mennek át. Késésben vagyok, sietnem kell. De nem akartam, hogy Maou még egy kocsit is hívjon nekem. Nem vagyok ilyen kényes ember.
~*~
A nap nyugodtan telik, délután pedig ismét meglátogatom Maout. Remélem, jobban van. Mikor a szobája elé érek, bekopogok.
- Gyere! – hallom meg Maou hangját, mire benyitok. Elmosolyodom, majd látom, más is van a szobában. Egy fiú, akit nem ismerek. – Alex, hadd mutassam be az egyik osztálytársam, aki segít az fantomvállalat ügyeit intézni, Kenjit. Kenji, ő itt a párom, Alex – mondja Maou olyan természetesen, mintha ez mindennapos lenne.
- Üdv! – áll fel Kenji, és kezet fogunk, miközben a szemembe néz. - El se tudod képzelni, mennyire szerencsés vagy. Én most megyek – fordítja el a tekintetét tőlem. - Ha kell még valami, írj egy e-mailt, vagy hívj fel! – mondja, azzal távozik is.
Megvárom, míg becsukódik az ajtó, csak azután szusszanok fel bosszúsan. Megint dolgozik, mikor nem szabad neki. Ráadásul egy idegen srác is volt itt. Komolyan, a végén féltékeny leszek. De az, hogy Maou kijelentette, a párja vagyok, némileg segít a dolgon.
– Tudod, hogy nem szabadna dolgoznod, igaz? – nézek rá komolyan. – A végén még megint bajod lesz nekem.
– Túl sokat aggódsz – mosolyog rám, majd felágaskodva megcsókol. – Nem is dolgoztam sokat, a nagy részét Kenji intézte el. Én csak dirigálok.
– Nos, akármit is csináltál, ne csináld még egy ideig – nyomom vissza az ágyba. – Pihenned kell, az orvos is megmondta. Csak semmi munka, és idegeskedés. Az jutattatott a kórházba is, és nem akarom megélni, hogy egyszer azt halljam, halálra idegeskedted magad. Azt nem élném túl – simítom meg az arcát. – Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem.
Rám néz, azokkal a gyönyörű szemeivel, és bólint. Tényleg jót tenne mindkettőnknek egy kis környezetváltozás, de a munkám miatt nekem kevés a szabadidőm. Neki meg ott lesz a suli, ha végre felgyógyul. Leülök mellé, és beszélgetünk mindenféléről, ami az eszünkbe jut. Elmesélem, milyen napom volt, ő meg elmeséli, min dolgoznak olyan nagyon. Persze csak nagy vonalakban, én meg nem faggatom. Neki is lehetnek titkai, ahogy nekem is vannak még.
– Mondd, mi lenne, ha elmennénk valahová a hétvégén? – kérdi hirtelen Maou. – Persze, csak ha van kedved.
– Kedvem éppen lenne – mondom. – De meg kell beszélnem a főnökömmel a dolgot. Tudod, én vagyok az egyetlen alkalmazottja, és ha én nem vagyok ott, nincs, aki kisegít a boltban. De megdumálom vele. Már holnap, jó?
– Jól van – mondja mosolyogva. – Mert lenne egy tervem, hogy hová mehetnénk. Tudod, ilyenkor már elég meleg van, és a tengerpart gyönyörű ilyenkor.
– Csak nem romantikázni akarsz? – kuncogok fel. – Nem ilyennek ismerlek, mint aki a holdfényes romantikus sétát választaná a tengerparton.
– Hé! – morog halkan. – Én is emberből vagyok, tudod?
Erre csak felnevetek, és megcsókolom. Olyan kis butus tud néha lenni, hogy az nem igaz. És néha olyan gyerek még, hiába akar felnőttnek látszani. Kalitkába volt zárva, és repülni akar a kis démonom. Tudom, hogy nem haragszik, és tudom, mivel lehet kedveskedni neki. Hirtelen elhúzódom tőle, és benyúlok a dzsekim zsebébe, előhúzva egy CD-t a kedvenc együttese új albumával.
– Nézd, mit hoztam neked, édes – nyújtom felé a CD-t.
– Miért? – kérdi nagy szemekkel, amikor elveszi. – Nincs szülinapom, és nincs Karácsony sem.
– Csak úgy – vonok vállat. – Örömet akartam szerezni neked. Csak tegnap jelent meg az album, és gondoltam, ennyit megérdemelsz – mosolygok rá gyengéden.
– Köszönöm! – ül fel, és hozzám bújik. – De nem kellett volna, igazán. Az a fontos, hogy veled lehessek, Alex. Semmi más nem számít. Csak maradj velem.
Jólesnek a szavai. Nem is tudom, mikor szerettem bele, és mikor kezdtem igazán kötődni hozzá. Az elején meg akartuk egymást ölni, most meg el sem akarjuk engedni egymást. Olyan furcsa az élet, mert sokszor pont abba szeretünk bele, aki az elején ki nem állhatunk. Nem szólok egy szót sem, csak átölelem, és gyengéden végigsimítok a haján, a hátán, az oldalán. Szeretem ezt a kölyköt, és bármit megteszek, amit tudok, hogy boldognak lássam. Államat a fejére támasztom, míg ő a mellkasomnak dönti a buksiját. Sokáig ülünk így, míg végül lassan mennem kell.
– Holnap is jövök, jó? – csókolom meg szelíden. – Ugyanekkor.
– Együtt vacsorázhatnánk – mondja halkan. – Olyan régen nem ettünk együtt.
– Jól van – mondom bólintva. – De ne erőltesd meg magad, rendben?
– Nem fogom – ígéri meg. – Nem akarom, hogy szomorú légy.
~*~
Másnap komoly csatát kell vívnom a főnökkel, hogy elengedje a pénteket. Azzal érvel, hogy így is túl sokat lógok, ami nem igaz. Az utóbbi időben csak akkor nem voltam benn, amikor Alex tényleg rosszul volt. Ezt végül a főnök is elismeri, és megadja az egy nap fizetett szabadságot. Tudom, hogy emiatt valószínűleg a jövő héten túlóráznom kell, de így is megéri. Bármit Maouért, az én kis démonomért.
Pontosan fél hatra érkezem Maouhoz, aki már már. Az inas beenged, de látszik rajta, szívesebben látna házon kívül. Hát köpök rá, nem érdekel. Nem kedvel, én sem őt, de teljesítenie kell az úrfi akaratát.
– Maou-sama már várja Önt – mondja, mire csak biccentek, és azt sem hagyom, hogy felkísérjen. Feltalálok egyedül is.
Mikor Maou ajtaja elé érek, kopogtatok, majd belépek. Maou éppen félig meztelenül válogat a ruhái közül, és mikor meghallja, hogy belépek, hátrafordul. Az arca egyből enyhe, mélyvörös színt vesz fel, mire kajánul elvigyorodom. Pár lépéssel átszelem a köztünk levő távolságot, és magamhoz ölelve forrón megcsókolom, karjaimmal átölelve a derekát, míg ő karjait a nyakam köré fonja. Percekig csókolózunk így, míg végül a levegőhiány vet véget csókunknak. Kipirultan, levegő után kapkodva nézünk egymásra.
– Csinos vagy így – kuncogok, mire ő még jobban elpirul.
– Alex! – suttogja halkan, mint aki tényleg zavarban van. – Várhattál volna, míg kiszólok, hogy bejöhetsz.
– Akkor nem lett volna részem ilyen látványban – simítok végig a nyakán, majd a mellkasán, megállapodva a csípőjére tekert törülközővel. – Szerintem ez is felesleges – hajolok közel, a fülébe súgva a szavakat. Érzem, hogy megborzong.
|
| Andro | 2012. 05. 29. 11:10:44 | #21217 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (kis démonomnak)
– Emlékszem. De abban nincs igazad, hogy nem tehetek semmiről. Apa nem is tudott róla eddig. Én döntöttem úgy, hogy így segítek neki. Nem vagyok rá büszke, de megtettem. És belegondolva, nem is bántam meg. Most mindegyikük segít nekem, és nem is várnak el tőlem semmit. Mivel bebizonyítottam nekik, hogy eszem is van, és nem csak az ágyban vagyok jó. De azt ne próbáld nekem megmagyarázni, hogy nem az én hibám. Nagyon jól tudom, hogy ez az enyém – mondja halkan, és a végén már csak suttog Ostoba kölyök, de akkor sem tudok haragudni rá. Régebben agyonvertem volna, de már nem. Nem is tudom, mi változott meg bennem. - Viszont annak nagyon örülök, hogy még így is szeretsz – motyogja, mire belepuszilok a hajába. Kis butuskám, hogyne szeretnélek?
– De remélem azért nincs több hasonló kaliberű titkod – kuncogom reménykedve.
– Nincs – válaszol a szemembe nézve. Az arca vörös, mint a főtt rák, de így még gyönyörűbb.
– Ez azért megnyugtató – vigyorgok rá. - De most már beviszlek, mert megfázol.
– Rendben – szabadítja ki a kezeit, hogy a nyakamba csimpaszkodhasson, míg felállok. De aztán rögtön vissza is dugja a kezeit a meleg plédbe. Fejét vállgödrömbem hajtja, és csak mosolyog. Kezdünk mindketten kissé szentimentálisak lenni.
Nem maradok sokáig, haza is kell mennem, meg holnap dolgoznom kell. De megígérem neki, hogy holnap benézek, és megnézem, hogy van. Nehezen válok meg tőle. Nem tudom, mikor lettem ilyen érzelgős, de ez a fiú ezt hozza ki belőlem. Mintha nem is én lennék. Talán ezért nézett rám a mutter is olyan meglepetten. Hiába, Maou a legjobbat hozza ki belőlem. Végül muszáj hazamennem.
~*~
Másnap munka után az ügyeletes nővérkével együtt érkezem a kórteremhez. Persze úriember lévén a hölgyet előre engedem, és azt kell látnom, hogy Maou csomago.
– Hát te meg mire készülsz? – kérdem komolyan.
– Megyek haza. Ott nagyobb az ágy – vigyorog rám.
– Látom ma már elevenebb vagy – jegyzem meg. Örülök neki, hogy már jobban van, jobb színe is van, de még pihennie kéne.
– Igen, már sokkal jobban vagyok – jelenti ki, majd a nyakamba csimpaszkodva csókol meg, amit készségesen viszonzok. - Velem jössz? – kérdi kiskutya szemekkel rám nézve.
– Igen – túrok a hajába. Miért ne mennék? – Lebeszélni úgyse tudlak róla.
– Ez igaz.
Hazaérünk hozzájuk. A házban szokatlanul hatalmas csend fogad, amit nem tudom, hogy jó, vagy rossz előjelnek vegyek-e. Maou az inasához fordul.
– Ugorj át Alexhez és hozd el a két kutyát meg a macskát és utána szabad vagy.
– Igenis, Fiatal úr!
Maouval felmegyünk a szobájába, ahol mindketten meglepődünk. Abszolút hangulatvilágítást biztosítanak a gyertyák és az ágy körül és az ágyon ízlésesen rózsaszirmok vannak. Maou az ágyhoz húz, és leültet, majd az ölembe ül, és megcsókol.
– Köszönöm, hogy velem maradtál – suttogja halkan, amikor ajkaink elválnak.
– Miért ne tettem volna... Gyagyás – válaszolom vigyorogva, mire kiölti a nyelvét, amit azonnal szenvedélyes táncra hívok. Nem azért van, hogy kiöltögesse rám.
Leveszi a pólómat, majd hátradönt, és úgy csókolózunk tovább. Szép lassan tér át a nyakamra, miközben bontogatni kezdi a nadrágom övét, majd kigombolja a farmeromat. Nem mondom, nem semmi a kicsike. Én sem vagyok ám kezdő, mert közben a hajába borzolva csókolom vállait. Majd mikor végre megszabadít a nadrágtól és a pólótól, egy mozdulattal oldja ki az obiját és szabadul meg a kimonójától. Szemei vágytól égnek, akár az enyémek. Nagyon akarom már őt, és minden mozdulatát figyelem. Igazán feltüzelt az én kis démonom, nem nagyon tudok tovább várni. Egy hirtelen mozdulattal döntöm az ágyra, és fölé magasodom. Most én kényeztetem, és nyögéseit hallva, nem csinálom rosszul, mert sikerül minden érzékeny pontját megtalálnom. Közben végre teljesen megszabadulok a ruháimtól.
– Gyönyörű vagy – simítok végig arcán, mire teljesen elpirul. Igazán ennivaló így, könnyen zavarba tudom hozni.
Nem lacafacázok sokáig, újfent megcsókolom, mélyen, szenvedélyesen, miközben végigsimítok az oldalán, a hasán. Az érintésemre megremeg, érzem, hogy már nagyon akarja, mert megfogja a kezem, és ágyékához vezeti. Szóval így játszunk, kicsikém? Be vagy indulva a nagy csúnya gonosz farkasra? A gondolatra magamban elnevetem magam, és végigsimítok a combjain. Belenyög a csókba.
– Látom, élvezed – vigyorgok rá kéjesen. – Szeretlek – suttogom, ahogy a nyakát veszem birtokba, majd lassan, kínzó lassúsággal haladok egyre lejjebb.
– Én is téged – sóhajtja, ahogy beletúr a hajamba, majd visszahúz egy csókra. – Szeretlek… - a hangja vágytól fűtött.
Rámosolygok, és megcsókolom, miközben az egyik kezem az oldalán simít végig, a másikkal viszont a farkát kezdem masszírozni, mire összerázkódik. Úgy tűnik, jólesik neki, hogy kényeztetem. Végül ajkaink újfent elszakadnak egymástól, és oldalra fekszem, hogy ő is jobban hozzám férjen. Nem kell sok idő, hogy mellkasomat elárassza csókokkal, én pedig megmutatom neki, hogy hol is jó nekem. Ám nem tudom, hogy azt akarja-e. Legutóbb felt, hogy csak kihasználna vele, és bár én akarnám őt, nem vagyok benne biztos, hogy ő is így érez-e.
– Akarod? – kérdem halkan. – Ha nem, nem fogok haragudni.
– Akarom – suttogja vágytól elfúló hangon. – Akarlak... mindenestől.
Mosolyogva csókolom meg, és a farmerem zsebében óvszer után kutakodom. Ő pedig ezalatt nagy nehezen felkel, és elővesz egy tubust az egyik fiókból. Szóval készült. Helyes. Visszámászik mellém, én pedig a hátára fordítom, majd fölé magasodva kezdem újra kényeztetni gyönyörű testét. A nyaka után áttérek a kulcscsontjára, majd a mellbimbóira, amelyeket keményre szopok, mialatt ő a nyakamba csimpaszkodik, a hajamba túr, majd az oldalamon, hátamon simít végig. Aztán egyre lejjebb haladok, kínzó lassúsággal, míg elérem ágyékát. Farka már félmerev állapotban áll, miko besimítok a combjai közé, egy vággyal teli nyögést préselve ki Maou édes ajkai közül. Előbb a kezemmel kezdek dolgozni hímtagján, majd bekapom, és egészen a torkomig eresztem. Hallom, hogy zilál, most már karmolja a vállamaimat, de nem érdekel.
Mikor farka már merev, elengedem, és egy kis sikosítót nyomok az ujjamra, majd megkeresem édesem bejáratát. Először csak egy ujjammal körözök körülötte, miközben újfent szenvedélyesen megcsókolom. Aztán először egy ujjammal, majd még eggyel kezdem tágítani. Érzem, hogy megremeg, és kapaszkodik belém, de nem engedem el. Végül, mikor már elég tágnak érzem, elszakadok puha ajkaitól, és felveszem az óvszert, majd óvatosan visszahajolok hozzá, és lassan belé hatolok. Összerázkódik, fel is nyög, hangja fájdalmas, de megcsókolom.
– Sss! Vigyázok rád – suttogom megnyugtatóan. – Minden rendben, édesem.
– Tudom... – nyögi halkan, és a nyakamba csimpaszkodik.
Megvárom, míg megszokja a méreteimet, majd lassan mozogni kezdek benne. Ám néhány pillanattal később jelzi, ő szeretne felül lenni. Engedek neki, óvatosan fordulok a hátamra, ő pedig felül, és ütemesen mozogni kezd rajtam. Lehajol hozzám, megcsókol, vadul, szenvedélyesen, én pedig végigsimítok arcán, nyakán, oldalán, mellkasán, mígnem kezem meg nem áll a hímvesszőjén, amelyet kényeztetni kezdek Maou mozgásának ütemére. Persze, ehhez az egyik kezem is elég, a másikkal az ő kezét fogom meg, hogy kényeztessen, amit meg is tesz. Mindketten zilálunk, majd nem sokkal később magamhoz ölelem őt, és felülök. Maou gyorsabb iramra vált, ahogy ágyéka nekem csapódik. Érzem, hogy nem sok kell neki, hogy elmenjen.
– Fordulj... meg... – lehelem halkan, mire feltérdel, majd háttal fordul nekem.
Újfent visszaül a farkamra, és úgy mozog tovább. Én pedig előre nyúlok, hogy kényeztetni tudjam ott lenn. A zilálásunk egyre erősebb, egyre hangosabbak a nyögések, majd egy hirtelen pillanatban, Maou egy hatalmas nyögéssel megy el, és néhány pillanattal később én is követem.
Segítek neki, hogy lemászhasson rólam, és fáradtan, kimerülten terül el az ágyon. Nekem még van annyi erőm, hogy lehúzzam magamról az óvszert, aztán én is mellé fekszem, és átölelem izzadt, lucskos testét. Ő hozzám bújik, és elégedetten fészkeli magát az ölelésembe. Felnéz rám, a szemei csillognak, látom, hogy elégedett. Megcsókolom a homlokát, többre most nincs erőm.
– Köszönöm... – suttogja halkan.
– Ne köszönd! – mosolygok rá. – Szeretlek, én kis démonom – simítok végig az arcán. – Mindig szeretni foglak.
– Akkor... eljössz velem valahová? – kérdi félénken. – Csak pár napra. Szeretnék veled kettesben lenni ott ahol... szóval ahol csak mi vagyunk.
– Ahová akarod – bólintok mosolyogva. Aztán nem sokat érzékelek, mert a kimerültségtől álomba merülök.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 05. 29. 11:11:08
|
| Andro | 2012. 01. 12. 17:34:35 | #18489 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Maou-nak)
- Sajnálom – eltol magától, és lehajtja a fejét. Valami nagy gond van, érzem én. - Gyere beljebb, ne itt kint beszéljük meg.
Amint beérünk, hellyel kínál a hatalmas nappaliban, és mindkettőnknek hoz whisky-t. Ez komoly beszélgetés lesz, ahogy látom. Vajon mi a baj? Mi az, ami miatt ilyen pocsék állapotban van?
- Na jó – töröm meg végül a csendet, mikor megkóstoltam az italt. Nagyon finom. - Miről akarsz beszélni? – kérdem, mire nagyot sóhajt, majd belekezd.
- Mit mondott neked pontosan apa? – vág bele a közepébe, mire elsápadok. Hogy jön ez most ide? De végül elhúzom a szám, és rosszkedvűen elmesélem azokat a nyilvánvaló hazugságokat, amikkel az öreg traktált.
- Hogy mellettem még az üzlettársai fiaival is kavarsz és hogy csak játszol velem. Tömören ennyi – mondom nyiltan. Úgyis, tudom, hogy nem igaz.
- Félig sajnos igaz – közli, mire leejtem a poharat, amely hangos csilingeléssel törik darabokra. Tessék?! Biztos rosszul hallok! - De nyugi, nem az a része, hogy csak játszom. Meg végül is, nem melletted kavartam az üzletfeleivel, hanem mielőtt találkoztunk volna. És csak azért, hogy megkössék apával az üzletet. Most pedig ezeknek az ismerettségeknek köszönhetően tartom sakkban apát – hadarja, majd lehúzza az italát. Alig bírom felfogni, amiket mond, ez abszurdum! - Ezért nem akartam veled lefeküdni. Féltem, hogy utána veled is csak érdekből lesz a kapcsolat. Fontos vagy nekem. Ezért akartam ezt tisztázni. Megértem, ha nem akarsz többet látni, amiért titkolóztam, de ezekre nem vagyok büszke – mondja, majd csendben marad.
Alig térek magamhoz. Ez túl sok információ most így egyszerre, meg kell emésztenem. Ezt el sem hiszem, még sokat kell ezen gondolkodnom. De nem jutok dűlőre. Nem gyűlölöm, de most azt hiszem, egy ideig nem akarom látni. Nekem ez most túl hirtelen jött.
- Most akkor mi legyen? – kérdi félénken. Istenem, úgy néz rám, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Nem tudom – mondom meg őszintén, elgondolkodva a hallottakon. - Nekem most kell egy kis idő – mondom, majd egyszerűen kisétálok a szobából.
Alig lépek ki, és teszek két lépést hatalmas csattanást, majd hangos sírást hallok. Legszívesebben visszarohannék, de nem teszem. Most nem alázhatom meg még jobban, nem tehetem ezt vele, de a szívem szakad meg érte. Hosszú percek telnek el, mire a sírás abbamarad, én pedig megkövülten állok az ajtóban. Majd az ajtó lassan kinyílik, és Maou sétál ki rajta. Ahogy meglát, lehajtja a fejét, majd egy szó nélkül sétál el mellettem. Én sem szólok. Nem tudnék, és mégis, mit mondanék neki? Most mindkettőnknek időre van szüksége. Amikor már nem látom, én is elindulok hazafelé. Út közben egyik cigiről a másikra gyújtok, annyira ideges vagyok. Nem is Maou miatt, hanem inkább az apjára vagyok dühös. Az ő hibája az egész! Az ő hibája, hogy Maou idáig jutott, hogy teljesen megcsappant az önbizalma. Ha a kezem közé kerül az a férfi, én esküszöm, nem ússza meg élve!
Hazaérve meglepetés fogad. Anyám megjött, és a nappaliban találok rá. Valahogy még örülök is neki, hiszen régen nem láttam. Meg azért is, mert akárhogy is nézzük, szeretem az anyámat.
- Szia! – lépek oda, majd megpuszilom. – Megjöttél végre? Hogy vagy? Éhes vagy? Készítek vacsorát.
- Ki vagy te, és mit csináltál a fiammal? – néz rám anyám elhűlve. – Teljesen megváltoztál, Alex.
- Csak rájöttem, milyen fontos a család – vonok vállat. – És örülök, hogy vagy nekem, mutter. Van, akinek ennyi sem jut.
Anyám gyanakodva néz utánam, de nem szól. A vacsora hamar elkészül, és vacsora közben beszélgetünk. Hála égnek, anya egy ideig nem megy sehová. Én is mesélek, de Maou-t gondosan kihagyom, nem kell, hogy anyám megtudja, valami baj van. Bár azt hiszem sejti, hogy van, amit nem akarok elmondani, mégsem faggat. Nem lenne kedvem végighallgatni a sopánkodását, még akkor sem, ha jót akar.
~*~
A hetem csendesen telik. Maouról semmi hír, igaz, nem is keresem. A héten sokat gondolok rá, még akkor is, ha nem mutatom. Anyám sem faggat, habár látom a szemén, hogy aggódik értem. Túlságosan mogorva vagyok a héten, alig szólok két szót, ami még engem is meglep. Nem mintha olyan szószátyár lennék, de még inkább magamba gubózom, mint eddig bármikor. Hiányzik Maou, de tudom, nem siettethetem a dolgokat. Muszáj, hogy mindketten lenyugodjunk, és tiszta fejjel tudjunk gondolkodni. Aztán péntek este telefonhívást kapok.
- Hallo? – veszem fel a mobilom.
- Swallow-san? – szól bele egy idegen hang. – Maou úrfi inasa vagyok. Az úrfit kórházba szállították, mert összeesett. Szeretném, ha odajönne – mondja.
- Hogy mi?! – teljesen ledermedek. – Azonnal megyek! – azzal leteszem a telefont. – Anya, el kell mennem! – kiáltok be a konyhába. – Egy barátomról van szó, majd jövök – azzal cipőt, kabátot veszek, és már rohanok is.
Úgy rohanok, hogy majd kiszakad a belem. Amikor odaérek a kórházhoz, az a pingvinruhás fószer már vár rám, és egyből bekísér. Közben elmondja, hogy Maou azért esett össze, mert nem evett szinte semmit egész héten, és túlhajszolta magát. Ez is miattam van, tudom jól. Miattam emésztette magát, és miattam lett beteg. Én mindig mindenkinek csak bajt okozok. Az inas bekísér Maou szobájába. Mikor meglátom, teljesen elsápadok. Olyan gyengének, összetörtnek tűnik az ágyban. Infúzióra kötötték, amitől még elesettebbnek tűnik. Egy szó nélkül ülök az ágya mellé és fogom meg a kezét. Nem szólok semmit, csak mellette vagyok, egyik kezemmel a kezét fogom, másikkal a homlokát, arcát simogatom.
Végül vasárnap délután magához tér. Először lassan mozdul meg, majd kinyitja a szemét. Ahogy meglát, látom, hogy meglepődik, és megdöbben. Én viszont megkönnyebbülten sóhajtok fel. Két napig alig mozdultam mellőle, legfeljebb, ha mosdóba mentem, vagy lezuhanyoztam. Anyám még váltás ruhát is hozott be nekem.
- Szia! – köszön mosolyogva. Még így is gyönyörű, habár az arca inkább falfehér, mint sápadt. - Tudom, hogy valójában nem vagy itt, de ha már itt vagy, akkor elmondom. Szeretlek – erre már kénytelen vagyok adni neki egy tockost.
- Ostoba! – feddem meg szeliden. – Szerinted, ha nem lennék itt, akkor tudnék neked ekkora tockost adni, te? – mosolygok rá szeliden. – Aggódtam ám miattad, komám. Azt hittem, sosem ébredsz fel. Jól rámijesztettél. Mikor az inasod felhívott, se élő, se holt nem voltam a rémülettől.
- Sajnálom… - suttogja halkan, majd elfordítja a tekintetét. – Én… nem hittem, hogy… újra látlak azok után…
- Mik után? – kérdem kíváncsian.
- De hiszen… nagyon elcsesztem mindent – mondja félénken. – Nem csodálnám, ha többé a színemet sem akarnád látni, és kitörölnél az emlékezetedből.
- Butus – suttogom gyengéden, és megsimítom az arcát. – Ami történt, nem a te hibád, ne emészd magad – félénken, hitetlenkedve rám néz. – Még mindig nem ismersz túl jól, igaz? – hajolok oda, és gyengéden megpuszilom az arcát. – Annyi időd van, amennyit akarsz, érted? Én tudok várni, és nem haragszom rád.
- De… én… - kezdi, mire a szájára teszem az ujjam.
- Csss… - suttogom. – Ne beszélj! Előbb jöjj rendbe. Még rengeteg időnk lesz beszélgetni, ha meggyógyultál – mosolygok rá, majd felállok, és egy kis narancslét öntök egy pohárba. – Ezt idd meg, kell a vitamin, ha egész héten koplaltattad magad.
Nem szól semmit, csak aprót bólint. Segítek neki inni, majd gyengéden visszafektetem és hívom az orvost. Az orvos hamar jön is, megvizsgálja Maou-t, majd közli, hogy még legalább egy hétig szigorúan ágyban kell maradnia, hogy megerősödjön. És tápláló ételeket is előír. Én csak hallgatok, és mindent igyekszem megjegyezni.
- Ha akarja, holnap délután levegőzhet egyet, Sabishii-sama – mondja az orvos. – De szigorúan csak felügyelettel, és használjon kerekesszéket!
- Azt már nem! – mondom komolyan. – Majd én leviszem. Elég erős vagyok, elbírom a két karomban – Maou döbbenten néz rám. – Nem kéne megalázni azzal, hogy úgy bánnak vele, mint valami nyomorékkal.
Az orvos bólint, bár látom, nem tetszik neki az ötletem. De nekem sem, hogy nyomorékként kezeljék, azzal csak megaláznák szegényt. Az orvos kimegy, én pedig visszaülök Maou mellé. Egész estig maradok vele, mígnem nekem is ideje hazamennem. De megígérem neki, hogy holnap délután munka után benézek, és lemegyünk levegőzni. Az nem kerüli el a figyelmem, hogy még mindig nemigen hiszi, hogy mi ketten még együtt vagyunk.
~*~
Másnap munka után egyenesen a kórházba megyek. Maou az ágyában ül, háta megtámasztva párnákkal. Mikor belépek és meglát, halvány mosoly kúszik az arcára. Még mindig rosszul néz ki, de valamivel jobban, mint tegnap.
- Szia! – lépek oda, és könnyed csókot lopok ajkairól. Érzem a döbbenetét, a félelmét. De nem húzódik el, amiért őszintén hálás vagyok. – Hogy vagy?
- Jobban, egy kicsit – mondja őszintén. – És te? Ugye nincs belőle baj, hogy bejárkálsz?
- Miért lenne? – nevetek halkan. – Gyere, levegőzzünk egy kicsit, Picúr!
- Nem vagyok Picúr! – fújja fel magát, mire hangosan elnevetem magam. Végre, ez az igazi Maou. – Ne nevess!
- Sajnálom – kuncogok.
Óvatosan kitakarom, majd köntöst adok rá, és bebugyolálom egy plédbe, így veszem a karjaimba. Érzem, hogy megremeg, de erősen, biztonságosan tartom, ahogy elhagyjuk a szobát, és lemegyünk az udvarra. Még jó idő van, meleg, de inkább nem kockáztatok, egy árnyékos hely felé veszem az irányt. Az egyik fa alatt meglátok egy padot, így afelé veszem az irányt. Elülök Maouval az ölemben. Békés minden, csak néhány beteg és ápolónő van kinn.
- Miért törődsz velem? – kérdi hirtelen. – Most hogy tudod rólam az igazat.
- Mert nem a te hibád – suttogom, ahogy arcomat a hajába temetem. – Te nem tehetsz semmiről, Maou. Semmiről, érted? Szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek. És soha nem hagylak el, akármi történjen. Megígértem, neked, emlékszel?
|
| Andro | 2011. 11. 30. 15:51:24 | #17950 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Maounak)
Sokáig csókolózunk így, összefonódva, míg végül az órámra nézek. Nagyon elrepült az idő. Ha Maou nem megy most haza, akkor az apja talán megint megveri. Azt pedig nem akarom. A végén úgy agyonverné, hogy többé fel sem ébredne.
- Nem kéne menned? – kérdem komolyan, mire rám néz. Igen, most öltem meg a hangulatot, de muszáj volt.
- De. Pénteken ráérsz? – kérdi. Olyan édes.
- Igen – bólintok.
- Rendben, akkor péntek este hétkor gyere el hozzánk – nyom egy puszit az orromra. Esküszöm, megzabálnám, ha nem lennék olyan, amilyen. - Jó legyél!
- Te is. És vigyázz magadra! – ölelem magamhoz, aztán hagyom elmenni.
Én is rendet rakok, majd bezárok, és elindulok hazafelé. Olyan jól éreztem magam vele, és alig várom a pénteket. Kíváncsi vagyok, miért hív meg. Még sosem hívott meg magához csak úgy, kivéve azt az egy alkalmat, amikor teáztunk. De érzem, hogy ez most valami más lesz. Út közben rágyújtok, és úgy vágok át a parkon. Eszembe jut, hogy egyszer innen vittem el hozzám, amikor az apja megverte. Akkor nálam aludt, és reggel együtt reggeliztünk. Kár, hogy akkor úgy megbántottam, de azóta sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
~*~
Péntekig minden remekül megy. Dolgozom, közben egyre jobban várom, hogy minél előbb eljöjjön a péntek. A főnök is csodálkozik, mert sosem látott ilyennek. Azonban péntek délután számomra kellemetlen ember lép az üzletbe. Éppen a pultnál vagyok, amikor belép Maou apja. Összehúzom a szemem. Mit akar ez itt? Most megint azért jött, hogy azt mondja, szálljak le a fiáról? A főnök is kijön, és kíváncsian nézi a férfit, akin méregdrága öltöny van, és fogadok, a cipőjét sem a sarki kínaiban vette.
- Beszélhetnék Mr. Swallow-val? – kérdi a főnöktől. – Nem fog sokáig tartani, de fontos lenne.
- Természetesen – bólint a főnök. – Swallow-san, menj nyugodtan, de ne maradj sokáig! Ne rabold az úr idejét!
- Ő rabolja az enyémet – morgom dühösen, de azért ledobom a kötényt, és követem a férfit az utcára.
Csak a sarokig megyünk, ahol Sabishii-san megáll, és felém fordul. Előkapja drága cigarettatárcáját, és egy szál cigit vesz elő, majd felém nyújtja. A fejem rázom. Semmit sem fogadok el ettől az embertől, aki képes félholtra verni a saját fiát. Még a távolságot is tartom. Meggyújtja a cigit, majd pöfékel egyet-kettőt, és megszólal.
- A fiam miatt vagyok itt – mondja. Hurrá, bele a közepébe! Ahogy szokta. – Egyszer már szóltam, figyelmeztettelek, hogy hagyd békén, vagy baj lesz! De úgy látom, még mindig együtt vagytok. Pedig ennek ő issza meg a levét. Meg te is.
- Szerintem csak rám és Maoura tartozik, hogy mit csinálunk – mondom halkan, de határozottan.
– Ne szóljon bele a kapcsolatunkba, mert nem magára tartozik, uram – nyomom meg gúnyosan az utolsó szót. – És ha még egyszer kezet mer rá emelni, megemlegeti!
- Úgy gondolod? – néz rám felhúzott szemöldökkel. – Úgy tűnik, nem ismered a fiamat. Közel sem olyan ártatlan kiskölyök, mint hiszed.
- Hogy érti? – morranok fel. – Ha egy rossz szót is mer rá mondani, én…
- Tudtad, hogy másokkal is kefél, nemcsak veled? – vág a szavamba, mire ledermedek. Ez nem lehet igaz! Ez nem igaz! Maou sosem tenne ilyet! Sosem csalna meg! – Gondolom, nem mondta, gondosan hallgat róla. A kínai üzletfelem fiával is hetyeg, és még ki tudja kikkel. Nem jelentesz neki semmit, kölyök, csak szórakozik egy kicsit, ahogy mindenkivel teszi. Ha rám hallgatsz, szakítasz vele, mielőtt valami olyasmi történik veletek, amit sajnos nem áll módomban megakadályozni.
- Hazudik! – ordítok rá. – Maou sosem tenne ilyet! Ez rágalom!
- Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle. Nekem elmondta, hogy némely szerződés azért kedvező számomra, mert ő ágyba bújt a megfelelő emberekkel. Még a kínai konzullal is fetrengett egyet. És ha vele maradsz, mindkettőtök életét tönkreteszed. A fiam manipulatív, és ha nem kellesz már neki, el fog dobni, ki fog hajítani, és nevetni fog rajtad.
- Hazudik! – ordítom a képébe, majd elrohanok.
Még hallom, hogy kiabál utánam, de nem érdekel. Nem! Maou sosem bújna ágyba mással csak érdekből. Ő szeret engem, én pedig őt. Szeret engem! Végül megállok egy ház falánál. Nem sírok, de le vagyok dermedve. Nem, nem kérdezhetek meg tőle ilyesmit. Nem lehet. Nem tehetem. Az apja hazudik, de… de akkor miért érzem magam rosszul? Mi van, ha igaz? De akkor Maou miért nem szólt erről? Biztos nem mert, még akkor sem, ha igaz. De ha igaz, akkor…
Végül úgy döntök, most nem ejtek erről szót Maou előtt. Jobb, ha nem. Nem akarom elrontani az estét. Nem tehetem, hiszen annyit készült rá, és olyan boldog volt a múltkor is, amikor együtt voltunk a boltban. Nem lehet, hogy hazudna nekem, nem lehet, hogy megjátsza magát. Mégis… hirtelen kétségek gyötörnek. Közben egymás után szívom el a szál cigiket, annyira ideges vagyok. Ez az ember tényleg fel tud dühíteni, és csak Maoura való tekintettel nem töröltem képen.
~*~
Végül mégiscsak kényszerítem magam, hogy visszamenjek dolgozni. A munkaidő után a virágoshoz megyek, veszek egy hatalmas csokor fehér rózsát, aztán hazamegyek, és lefürdöm. Közben van időm gondolkodni. Az apja biztosan hazudott, ez kétségtelen. Maou sosem lenne képes ilyen ronda dologra. Ő nem olyan, hiába vad, nagy hangú, néha erőszakos. Nem csalna meg.
Szépen felöltözöm, ezúttal fekete nadrágot és fehér inget veszek, majd buszra szállok, és elmegyek Maouhoz. Mikor odaérek csengetek, és hamarosan futó léptek zaját hallom. Nyílik az ajtó, és Maou boldog mosolyával találom szemben magam. Visszamosolygok, és minden kételyem elszáll. Azaz, majdnem mindegyik. Hófehér kimonó van rajta, és olyan gyönyörű, mint egy álom.
- Szia! – karolja át a nyakam, és megcsókol, majd elveszi a rózsát. - Jól nézel ki.
- Neked is, szia!
- Gyere be! – rakja bele a rózsát egy vázába, majd a szobája felé vesszük az irányt. Még mindig megbámulom a fényűzést. - Foglalj helyet! – mondja, mikor benyitunk a szobába. Meg van terítve az asztal, rajta két gyertya. Igazán hangulatos. - Ezt neked vettem – nyújt egy kis dobozt. Mikor kinyitom, egy szolidan szegecses karkötő van benne. Pont az én ízlésem. Mégis… nem tudok megszólalni először. - Valami gond van?
- Nem, nincs – rázom a fejem. Nem mondhatom el neki, amit az apja mondott nekem. De ha Maou ilyen boldog, akkor az apja nem beszélt vele semmiről. – Csak… meglepődtem. A teríték, a gyertyák, az ajándék. Köszönöm, Maou! – mosolygok rá halványan, és felcsatolom az ajándékot. – Pont jó a méret. Nagyon tetszik.
- Ennek örülök – nevet fel halkan. – Akkor ehetünk? Én főztem, de remélem, attól még ehető lesz.
Bólintok. Ő pedig meggyújtja a gyertyákat, majd tálal. Olyan aranyos, mint egy kis háziasszony. Hogy is lehetne gonosz és hogy lenne képes megcsalni engem? Talán csak az apja akarja bemószerolni. De nem értem, miért. Ahogy megkóstolom az ételt, elmosolyodok. Nagyon finom, és mikor ezt közlöm vele, látom, hogy elpirul. Azt hiszem, még sosem randizott úgy igazán senkivel. Nem tudja, hogy viselkedjen, hogy fogadjon egy bókot, vagy valami. Sokat kell még tanulnia.
Vacsora után DVD-zünk. Valami akciófilmet nézünk, de nemigen tudok odafigyelni. Maou sokkal jobban leköt. A szemei, az arca, a haja, a szája. Így ahogy az ágyán fekszünk egymás mellett, lassan átölelem, és megcsókolom. Nem tudok mit tenni, akarom őt, nagyon akarom, de nem merek gyorsan haladni. A múltkor sem akart velem lenni „úgy”, szóval nem siettetem. Érzem, hogy viszonozza a csókot, még el is mélyíti, és a hajamba túr, ahogy lassan az ölembe emelem. Mint a boltban. Átölelem a derekát, és lassan végigsimítok a hátán. Belenyög a csókba, de meg is szakítja azonnal.
- Még ne! – néz rám, és halkan suttog. – Még… nem vagyok kész rá, hogy… hogy… érted.
- Értem – bólintok komolyan. – Nyugi, tudok várni. Addig várok, míg nem állsz készen rám. Rendben? – simogatom meg vörös pofiját, mire bólint. – Mellesleg, te sokkal érdekesebb vagy, mint az a buta akciófilm, amit nézünk. Szívesebben nézlek téged.
- Te minden fiúnak ezt mondod? – kérdi pajkosan, és oldalra biccenti a fejét.
- Csak annak, akit szeretek – puszilom meg a homlokát.
- Hazug – morog halkan, és visszafekszik mellém. A hangjából hallom, hogy boldog. Nagyon boldog, ahogy én is.
Halkan felkuncogok. Azt hiszem, még senki mellett nem éreztem magam ilyen jól, mint mellette. Sokáig fekszünk ott, de nem akarom megvárni, míg az apja hazajön, így a film vége után sajnos búcsút kell vennem tőle. De megígérem neki, a boltban mindig szívesen látott vendég lesz, és a jövő hétvégén talán elmehetnénk valahová.
- Nem kell rám költened a pénzed – rázza a fejét.
- Egy pár vagyunk, Maou – mondom. – Felesben fizetünk, jó? Így egyikünk sem érzi majd magát kényelmetlenül.
- És, hová mennénk? – kérdi mosolyogva, miközben lemegyünk a lépcsőn. – Vidékre?
- Még nem gondoltam ki – vallom be. – Majd együtt megbeszéljük. De nekem most mennem kell. Nem akarok neked kellemetlenséget, ha az apád esetleg hazajönne. Azt hiszem, az senkinek nem válna hasznára – csókolom meg újra. – Jó éjt, én kicsi démonom!
- Jobb lenne, ha maradnál – bújik hozzám, és úgy dörmög a fülembe. – Hiányozni fogsz.
- Ne légy már gyerek – nevetek halkan. – Annyiszor láthatsz, amennyiszer akarsz.
- Ígéred? Ígéred, hogy nem hagysz el, bármi történjen? – néz komolyan a szemembe.
- Ígérem – bólintok komolyan.
Végül elköszönök tőle, és elhagyom a házat. Gyönyörű éjszaka van, nem túl meleg, de nem is hideg. A csillagok világítanak az égen, ahogy a Hold is. Cigire gyújtok, és hazafelé veszem az irányt. Könnyűnek és frissnek érzem magam. Talán Maou miatt. Mégis… mindvégig ott motoszkál agyam hátsó részében, amit az apja mondott. Bogarat ültetett a fülembe, ami nem akar kijönni onnan. De nem hihetek neki. Megrázom a fejem. Nem! Hinnem kell Maouban!
~*~
Hétvégén rengeteget dumálunk telefonon. De Maou azt mondja, az apja egész hétvégén otthon van, és szemmel tartja őt, így nem tudunk találkozni. Aztán eljön a hétfő, és a főnök furcsa hírrel fogad, amikor bemegyek dolgozni. Egy levelet mutat, amin az én nevem áll.
- Egy fiatal fiú jött ma reggel a levéllel. Azt mondta, annak a fiúnak az osztálytársa, akivel együtt szoktál lenni – mondja. – Azt mondta, nagyon fontos, és hogy feltétlenül adjam oda neked.
- Akkor mire vár még? – kérdem türelmetlenül, és kis híján kitépem a kezéből a levelet. A főnök morog, én pedig a raktárba megyek, hogy elolvashassam.
Kedves Alex!
Egy nagyon fontos dologról kell beszélnem veled. Találkozhatnánk ma ötkor? Életbevágó lenne. Kérlek, ne hagyj cserben! Szeretlek!
Maou
A levél rövid és tömör, de úgy tűnik, fontos. A főnök is elenged, bár megjegyzi, hogy ha így dolgozom, felvesz valaki mást. Kizárt, hogy találna mást ennyi pénzért, mint amennyit nekem fizet. De ő tudja. Egész nap az jár a fejemben, hogy vajon Maou mit akarhat, ami ennyire fontos. Talán az apja rávette, hogy szakítson velem? Vagy esetleg külföldre megy tanulni? Vagy valami más? Még egy hotel címét is megadta, egy elég elegáns és drága hotelét. Tehát azt akarja, hogy ne legyen szemtanúja a beszélgetésünknek. Nem értem, miért egy hotel. Miért nem tudunk itt találkozni? Talán az apja figyelteti, vagy valami.
Végül eljön a négy óra, és a főnök elenged. Felkapom a kabátom, táskám, majd repülök is. A hotel innen kb. egy órára van busszal, tehát idejében oda fogok érni.
És valóban, hamar odaérek, és mikor leszállok a buszról, a szám is tátva marad. Tényleg egy drága luxushotel előtt állok. Úgy néz ki, mint valami palota, én pedig egyáltalán nem illek ide. Nem tudom, miért ide hívott, még mindig nem tudom elhinni. Bemegyek, majd a recepcióshoz sétálok.
- Jó napot! – mondom. – Alexander Swallow vagyok. Sabishii Maouhoz jöttem, már vár engem.
- Igen, uram. Az 1674-es lakosztály, tizenhatodik emelet – mosolyog rám a recepciós.
- Köszönöm! – hajolok meg, majd a lifthez megyek.
Felmegyek az emeletre, majd végigsétálok a folyosón. Szép hosszú, mit ne mondjak, és a keresett lakosztály majdnem a folyosó végén van. Ahogy odaérek, kopogok, majd hamarosan az ajtó nyílik, és Maout pillantom meg. Az arca megviselt, és mintha ideges lenne.
- Mi a baj? – kérdem ijedten, és megölelem. – Maou, mi történt? Mondd el!
|
| Andro | 2011. 09. 09. 10:13:41 | #16606 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Maoumnak)
Érzem, ahogy ledöbben, mégsem tol el, hanem a mellkasomnak támasztja a kezét, majd feljebb és feljebb csúsztatja kezeit, míg végül átkarolja a nyakam, és még vissza is csókol. Belemosolygok a csókba. Úgy tűnik, jólesik neki a dolog, és nem akarja megszakítani, pedig arra számítottam. Kellemes csalódás. Végül a levegőhiány miatt kell elválnunk egymás ajkaitól. Pihegve figyeljük egymást, de egyikünk sem hajlandó elereszteni a másikat. Túl jó ez a pillanat ahhoz, hogy elrontsuk, és itt amúgy sem lát minket senki.
- Miért csókoltál meg? – töri meg végül a csendet Maou.
- Miért csókoltál vissza? – kérdem, a kérdésére kérdéssel válaszolva.
- Ez nem ér! Így csak én térhetek ki a válaszadás alól!
- Mondtam. Így érzek – mosolygok rá, mire összezavarodva néz rám, mint aki nincs tisztában az érzéseivel, vagy az enyémekkel. Végül elfordul, és elenged. Csalódott vagyok. Ezek után bizonyára elmegy, és soha többé nem látom. Pedig szeretem. Nagyon szeretem, de ha ő nem érez így, akkor nem tudok mit tenni. Nem láncolhatom magamhoz akarata ellenére.
- Nekem, most mennem kell. – Aztán el is siet, és már bele is veszik a tömegbe. Én is elindulok hazafelé, szomorúan, hiszen tudom, ha valaki így viselkedik, nem látom viszont. Hirtelen viszont meghallom a hangját, mire megtorpanok, és megfordulok. - Alex! – kiabál Maou, majd ugyanebben a pillanatban fel is kenődik rám, és majdnem elesünk, de szerencsére meg tudom magunkat tartani.
- Mi az, Maou? – kérdem, miközben beletúrok a hajába. Nem néz rám, de nem is enged el.
- Sajnálom.
- Mégis mit? – kérdem döbbenten.
- Nem tudom, hogy kéne viselkednem. Eddig csak olyanokkal voltam, akikről tudtam, hogy csak a pénz és a hatalom érdekli őket, de rajtad nem tudok kiigazodni és ez ijesztő – mondja halkan, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet, és magamhoz húzom. Tehát nem utál, csak fél, és nem tudja, hogy viselkedjen velem szemben.
- Ezen ne sokat tört a buksidat. Csak csináld azt, ami jólesik, és hogyha valami zavar szólsz és megbeszéljük. Ennyi a történet lényege – suttogom a fülébe.
- Biztos? – néz rám nagy szemekkel, mint egy kisgyerek, aki a felnőttektől kér megerősítést arra vonatkozóan, amit nem ért. Olyan aranyos így.
- Biztos – mosolygok rá bíztatóan. - De most gyere. Hazakísérlek – először tiltakozni akar, majd végül beleegyezik.
A házuk előtt még állunk pár percet, majd most ő ágaskodik fel hozzám, és ad egy puszit. Már bátrabb, és ez tetszik. Most már kezd olyan lenni, amilyennek egy normális embernek lennie kell.
- Jó éjszakát! – mondja, majd surranna be, de megfogom a kezét.
- Hétfőn be tudnál jönni a boltba, ha végeztél a suliban? – kérdem finoman.
- Miért?
- Az meglepi.
- Utálom a meglepiket! – fújja fel magát, mire ránevetek.
- Ez tetszeni fog – simogatom meg az arcát, majd közelebb hajolok, és végignyalok érzéki ajkain, mire a feje olyan piros lesz, mint a pipacs. Nem akarom kinevetni, de szeretem, hogy ilyen könnyen zavarba tudom hozni. - Akkor majd hétfőn találkozunk – suttogom, majd újra megcsókolom.
Végre elengedem, ő pedig besurran a házba. Én pedig addig várok kinn, míg be nem csukja az ajtót, csak azután indulok el. Remélem, az apja nem fogja megverni, ha meglátja, mert akkor az öreg addig élt. Ha kezet mer emelni rá, megölöm!
~*~
A hétfő délután nagyon lassan jött el, mert Maou nagyon hiányzott. Nem is igen csináltam semmit egész hétvégén, csak tévéztem, zenét hallgattam, meg elhúztam valami bárba szombat este, de nem volt jó. Túlságosan bele vagyok esve Maouba, és tudom, ha ilyen szerelmes vagyok, az sosem jó, mert nem tudok semmire koncentrálni. Végre aztán eljön a hétfő délutáni zárás ideje is.
- Swallow! Ha végeztünk, hazamehetsz – mondja a főnök, mikor kijön hozzám a kasszába. Az utolsó vevőnk alig pár perce távozott, én meg éppen a bevételt veszem ki a kasszából, hogy bezárhassam.
- Még jön egy barátom – mondom. – Tudja, aki ide szokott járni. Megígértem neki, hogy készítek neki egy meglepetést. Már ha nem baj, főnök.
Az öreg megvonja a vállát. Valóban készítettem egy meglepetést Maounak, összeválogattam a kedvenc zenéiből egy mixet, rendeltem kaját, meg innivalót, és úgy döntöttem, itt fogunk bulizni ma. Szombat délután meg vettem neki egy menő, bár nem túl drága nyakláncot. Hátha tetszeni fog neki. Egy démon kanjit ábrázoló medál van a nyakláncon. Ha már Maou, legyen stílszerű a dolog. A medál a nyaklánccal egy kis dobozkában pihen a kabátom zsebében. Remélem, nem fogja rondának, vagy olcsó bóvlinak titulálni, mert azzal megbántana.
Aztán, mintegy zárórakor, Maou belép a boltba. Eszméletlenül jól néz ki. Fehér kontaktlencse, fehér ing, és fekete, testhez simuló farmer. Szívdöglesztő, és ha hozzám hasonlítjuk, ő a szépség, én a szörnyeteg. Persze, a szemei feketével vannak kihúzva, mint mindig, így még élesebb a kontraszt. Látom, hogy tétovázik, és nem biztos benne, hogy ide akart-e jönni, de én pár lépéssel szelem át a távolságot kettőnk között, és magamhoz húzva szenvedélyesen megcsókolom. Ő is viszonozza, és a karjaival már öleli át a nyakamat, még közelebb bújva hozzám. Hallom a főnök köhécselését, meg valamit arról, hogy ha kibuliztuk magunkat, majd zárjak be, és tegyem a kulcsot a helyére. Végül levegőhiány miatt engedjük el egymást.
- Örülök, hogy eljöttél – mosolygok rá, és egy apró puszit adok a homlokára. – Hogy vagy?
- Jól – mondja. – És te? Hogy telt a hétvégéd?
- Csendesen – válaszolom, mire felhúzza a szemöldökét. – Mi az? Nem történt semmi, egyedül voltam. Bár szombaton elmentem inni egy bárba, de nem éreztem jól magam. Hiányoztál, Maou.
- Tényleg? – kérdi, mire bólintok. – És, mi az a meglepetés, amivel készültél nekem?
- Hát, először is, egy kis ajándékkal – mondom. – Várj meg, mindjárt hozom. Addig helyezd magad kényelembe. Nem vagy éhes, vagy szomjas? – kérdem.
Mielőtt válaszolhatna, kihozom a kajákat. Igazából csak rágcsálnivaló, szendvics, meg üdítő. Mégis látom, hogy Maou örül neki. Aztán gyorsan a kabátomhoz sietek, és előveszem a dobozt. Természetesen becsomagoltattam, mikor vettem. Maou épp egy szendvicset eszik, amikor megjelenek előtte, és felé nyújtom a dobozt. Kérdő pillantások közepette veszi el, majd elkezdi kibontogatni. Majd, mikor a medál kikerül a dobozból, Maou szeme-szája tátva marad. Aztán hozzám fordul, és megölel.
- Köszönöm! – suttogja halkan. – Köszönöm, Alex! De nem kellett volna, nem kell rám költened a pénzed.
- Megláttam, és tudod… nos, te jutottál az eszembe, Maou – mondom, miközben megsimogatom a hátát. – Szeretlek, és mivel nem vagyok túl gazdag, mást nemigen tudok adni neked.
- Nem baj – mondja halkan, majd elhúzódik tőlem, és rám mosolyog. – Felrakod a nyakamba? Kíváncsi vagyok, hogy áll.
Bólintok, ő pedig megfordul, nekem háttal, és ekkor veszem észre az inge hátulján levő két fekete denevérszárnyat. Hát igen, szárnyat a démonnak. Magamban kuncogok, miközben felcsatolom a nyakába a medált, ő pedig megfordul. Elégedetten mosolygok.
- Gyönyörű vagy – suttogom, és ajkaira adok egy puszit. – Jól áll neked. Tökéletesen illik hozzád, én drága Démonom.
- De csak, mert tőled kaptam – suttogja vissza válaszul. – Alex… jó ez így? – kérdi hirtelen félénken. – Jó az, hogy mi ketten így vagyunk? Nem fogod megbánni?
- Nem bánom meg, ne félj! – mosolygok rá. – Vigyázok rád, rendben? Majd megtanulod milyen, ha úgy szeret valaki, hogy nem a gazdag pénzeszsákot látja benned.
- De miért pont én? – kérdi újra. – Miért szerettél belém?
- Nem tudom – válaszolom őszintén. – De azt hiszem azért, amilyen vagy. Önmagadért szeretlek, Maou.
Újra megcsókolom, ezúttal lágyabban, finomabban, mint eddig valaha is. Magamhoz húzom, majd lassan lehúzom a földre, és az ölembe emelem. Csak csókolózunk, simogatjuk egymás hátát, nyakát, beletúrok a hajába, mire belenyög a csókba. Olyan szívesen mennék tovább, mert megőrjít ez a fiú, ám mintha Maou tudná, mi jár a fejemben, finoman tol el magától, és néz komolyan a szemembe. Nem akarja, tudom, és én sem igazán. Várok, míg akarni fogja. Nem kell kimondania, csak bólintok, és tudom, hogy tudja, megértettem a ki nem mondott gondolatait. Nem fogom őt siettetni olyan dolgokkal, amikre még nem kész. Így inkább felülünk, mindketten a pultra, és eszünk, beszélgetünk.
- Szóval… ezért hívtál el? – kérdezi, miközben zenét hallgatunk.
- Ezért. Szerettem volna veled kettesben lenni ott, ahol senki sem lát minket – vallom be. – Itt nem vagy sem az én világomban, sem a sajátodban, így egyikünk sem érzi magát furán, vagy kényelmetlenül. Itt az lehetsz, aki vagy – simítok végig az arcán. – Az én Maoum. Szerettem volna örömet okozni neked.
- Sikerült – mosolyog rám. A szemei csillognak. – Köszönöm, Alex. Te vagy az első, aki ilyesmit tett értem. És szeretném viszonozni. Hiszen, ha együtt vagyunk akkor… akkor, hát ugye… örömet akarunk szerezni a másiknak, igaz? És én… szóval… szeretnék tenni érted valamit.
- Mit? – kérdem kíváncsian. – Vagy meglepetés? – bólint, félénken, piros arccal. – Azt hittem, nem szereted a meglepetéseket.
- Nem is, de… a tiéd különleges volt, érdemes volt eljönnöm. Ezért szeretném viszonozni. És azért, mert… mert én… kedvellek, Alex. Nagyon kedvellek – néz rám elpirulva.
Nem szólok semmit, csak magamhoz húzom, és újfent megcsókolom. Tudom, mit érez, ha nagyon nehezére is esett kimondani. De én meg fogom védeni, meg fogom tanítani neki, hogy ezek nem rossz érzések, hogy szabad szeretnie, hogy nem mindenki használja ki.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 09. 09. 10:15:56
|
| Andro | 2011. 08. 03. 20:04:07 | #15562 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Maounak)
Hallom, hogy halkan szipogni kezd, majd a könnyei is elkezdenek folyni. Érzem a pólómon keresztül, ahogy átitatják a nedves könnyek.
- Megtennéd, hogy most elmész? – kérdi kissé eltávolodva tőlem, de a pólómat még mindig szorosan markolja. Szerintem ő sem gondolja komolyan.
- Dehogy hagylak most itt – mondom sértetten, majd visszahúzom magamhoz. Végül próbálom elfektetni az ágyon, de belém kapaszkodik, így kénytelen vagyok vele együtt elfeküdni. Maou sokáig és keservesen sír, mire végre elalszik. Lassan pedig én is álomba merülök, őt ölelve.
Arra ébredek, hogy Maou beszélget valakivel. Nem nyitom ki a szemem, de ahogy hallom, Maout az apjáról kérdezgeti. Tehát lehet, hogy rendőr. Remélem, nem visz be, mert ahhoz lesz nekem is egy-két keresetlen szavam.
- Milyen sérülések? Hozzá se nyúltam, csak megfogtam a kezét mire hozzávágott a bolt pultjához. Nem hiszem, hogy ettől megsérült volna – kinyitom a szemem, és dühösen nézek a férfira. Lerí róla, hogy zsaru, érzem a szagán.
- Maou öt napig kómában volt. Az apját, ha jól tudom az után támadták meg. Nem tud róla semmit, mert nem akartam rögtön ébredése után felzaklatni. De legközelebb egy dokit keressen meg előbb, hogy egyáltalán bejöhet-e – mondom komolyan, majdnem már morogva. Maoura nézek, aki döbbenten ül mellettem. A nyomozó is kényelmetlenül érzi magát, ahogy látom.
- Elnézést. Nem tudtam a kómáról. Bocsánat, hogy zavartam – mondja, majd elmegy. Maou kérdően néz rám. Most magyarázkodhatok
- Nem akarok részleteket tudni, csak annyit, hogy benne volt e a kezed.
- Csak közvetetten.
- Értem – fekszik vissza, és húz magához. Könnyen túltette magát a dolgon, nem mondom. - Aludjunk tovább – mondja, majd hamarosan álomba merülünk.
Kora délután ébredek fel, majd úgy döntök, hogy hazamegyek. Holnap meló, és fittnek kell lennem. Remélem, Maouval minden rendben lesz, de azért szólok az orvosnak, hogy ha Maou felébred, szóljon neki, hogy hazamentem.
~*~
Hazaérve az állatok üdvözölnek, én meg készítek nekik és magamnak is kaját, majd ledőlök pihenni. Korán van még a sétához. Talán majd kicsit később. Aztán takarítok is egy csöppet, mert mi tagadás, ráfér a lakásra. Épp végzek, amikor csengetnek. Kíváncsian nyitok ajtót, és meglepve tapasztalom, hogy Maou inasa áll az ajtóban.
- Miben segíthetek? – kérdem.
- A fiatalúr szeretné, ha hazavinném a kiskedvenceit. És szeretné, ha Ön is meglátogatná, Swallow-san – hajol meg illedelmesen.
- A kórházban? – kérdem.
- Otthon. Maou-sama ma délután a saját felelősségére távozott a kórházból – döbbenten nézek rá. – El tud szabadulni?
- Természetesen – bólintok, majd intek az állatoknak, cipőt húzok és már indulunk is.
De azért ez nem tetszik nekem. Maou csak ma ébredt fel, még egy hétig minimum kórházban kéne lennie. Már megint nem tudott a seggén maradni, mint szokása. Remélem, az apja nem fogja megverni, mert meghív magához. Nem akarom megint bajba keverni. Talán jobb lenne, ha szakítanék vele, és soha többé nem látnám. De azt nem tudnám elviselni.
~*~
Baszott nagy házhoz érkezünk, amekkorát csak azokban a béna amerikai filmekben látni. Hatalmas birtok, szépen gondozott gyep, kutyás őrök, márványlépcső, ami olyan tükörfényes, hogy látom benne magamat. Ahogy belépünk, újfent elcsodálkozom a fényűzésen. Mindenhol érződik a luxuscikkek és a pénz szaga. Drága, márkás szőnyegek, egyedi berendezési tárgyak, a falakon képek, portrék. Az inas felvezet az emeletre, majd megáll egy ajtó előtt. Betessékel, majd magamra hagy, míg ő egy másik ajtón kopog be
- Fiatalúr! Swallow-san megérkezett. Idekint várja önt.
- Köszönöm. Megtenné, hogy hoz neki egy rózsateát kandiscukorral, nekem pedig egy erős zöld teát? – hallom meg Maou hangját, és valahogy a szívem hevesen kezd verni.
- Máris, Fiatalúr!
Az inas eltűnik. Én meg körbenézek a szobában. A kutyák és a macska már elhelyezkedtek, én pedig a berendezést tanulmányozom. Drága bútorok, ágyneműk. Az egyik polcon fényképeket látok. Mindegyiken Maou van egyedül, komoly képpel néz a kamerába. Sehol egy mosoly, vagy legalább egy félmosoly kezdemény. Semmi. Mint aki karót nyelt, és süt róla a magány. Meghallom a lépéseit, és hátrafordulok. Maou a szobában áll mögöttem, alakján drága anyagból készült köntös. Sokáig egyikünk sem szól.
- Örülök, hogy eljöttél – Maou végül megtöri a csendet.
- Nem lesz gond abból, hogy itt vagyok? – kérdem a szemébe nézve. - Nem akarom, hogy miattam bántson téged az a dög.
- Nyugi. Nem lesz gond – mosolyog rám.
- Örülök, hogy végre mosolyogsz – sóhajtom megkönnyebbülten. – De igazán enm szép tőled, hogy már hazajöttél. Még pihenned kéne.
- Majd pihenek itthon – lép az asztalhoz. Az inas halk kopogtatás után lép be, kezében egy tálcával, amelyen két teáskanna, két csésze és a teázás egyéb kellékei vannak. – Nem kell féltened, de örülök, hogy aggódsz miattam. Jólesik.
- Naná, hogy féltelek – mondom. Nézem, ahogy az inas mindent elrendez, majd kimegy. Asztalhoz ülünk, és töltök magamnak teát, majd beízesítem. – A barátom vagy.
- Sosem mondtad, hogy az lennék – néz rám elgondolkodva Maou.
Nos, ebben igaza van, sosem mondtam, hogy barátok vagyunk. Talán mert eddig sosem éreztem így. De talán én mást érzek, és nem barátságot, habár ha kimondanám, biztos elküldene. Ő túl finom fiú ahhoz, hogy elviseljen egy meleget, még akkor is, ha nem akarok tőle semmit. Kortyolok a teából, hogy eltereljem a gondolataimat, és hogy összeszedjem magam. Meg kell állapítanom, ez a tea jobb, mint a teázóbeli.
- Való igaz, sosem mondtam – vallom be végül. – De tudod, azt hiszem tényleg kezdelek megkedvelni.
- Én pedig adni szeretnék neked valamit – mondja. – Hálám jeléül, amiért annyit segítettél. Ha te nem lettél volna, én már lehet, hogy nem élnék.
- Ne háláld meg! – emelem fel a kezem. – Sem pénzt, sem más drága dolgot nem fogok elfogadni, mert ez esetben úgy nézne ki, mintha fizetnél nekem valamiért.
- Akkor mit szeretnél, mivel viszonozzam a jótettedet? – néz rám kíváncsian.
- Egy vacsorával. Vagy egy mozival. Bár az már majdnem randi lenne, szóval beérem egy kajálással valami nem túl puccos helyen, amit én választok. Rendben? – mosolygok rá. – Ki nem állhatom a puccos éttermeket, ahol szmokingot, vagy mi a frászt kell viselni.
- Az az Opera – nevet fel halkan. – Étterembe öltönyt és nyakkendőt szokás felvenni.
- Nyakkendőt! Csak azt ne! Az ember megfullad tőle – morgok, mire Maou kuncogni kezd. – Mi olyan vicces?
- Te – hagyja abba a nevetést, de a szája széle felfelé áll. – Ahogy beszélsz, az egészen elképesztő.
- Ha te mondod, biztosan – engedek meg magamnak egy apró mosolyt. – Jó veled beszélgetni.
- Veled is. Most már nem vagy olyan bunkó – jegyzi meg.
- Hé! Mikor voltam bunkó? – morranok fel, de nem vagyok mérges. Tudom, hogy húzza az agyam.
- Hááááááát… nem is tudom… - adja az ártatlant, mire hangosan felnevetek. Aztán ő is.
Sokáig maradok, de végül még vacsora előtt lelépek. Nem szeretném, ha az apja tudomást szerezne a látogatásomról. Megbeszéljük, hogy pénteken zárás után találkozunk a bolt közelében levő buszmegállóban. Jobb, ha az apja nem tudja, hogy velem találkozik. Közben még figyelmeztetem Maout, ne csípje ki magát, mert ahová megyünk, elég furán fognak ránézni. Ő csak a szemeit forgatja, de bólint. Szerintem nem tudja, mi az, hogy hétköznapi ruha, de sebaj.
~*~
A péntek hamar eljön, és zárás után már rohanok is a buszmegállóba. Mikor odaérek, egyből megpillantom Maout, és rájövök, tényleg nem tudja mit jelent a „ne csípd ki magad” kifejezés. Bár nem feltűnő ruhában van, de kimonóban, amely egyszerű világoskék, rajta zölddel hímzett indák és levelek. Obija fehér színű. Ám még így is kirí a tömegből, pláne, mikor megpillantom felemás kontaktlencséit. Egyik szemében vörös, másikban lila lencse van. Szemei feketével kihúzva. Mikor meglát, elmosolyodik, és hozzám lép.
- Szia! – köszön rám. – Mi a baj?
- Szia! – köszönök vissza. – Semmi csak… mondtam, hogy ne légy feltűnő.
- Ez a kimonó nem feltűnő – néz végig magán.
- Az nem, de a szemeid igen – csóválom a fejem mosolyogva. – De, nekem nagyon tetszel így. Mehetünk?
Mosolyogva bólint. Szemmel láthatóan jólesik neki, hogy megdicsértem, még ha nem is mondtam ki, hogy szép, vagy jól néz ki. Észreveszem, hogy ahogy végigmegyünk az utcán, a férfiak és nők is megfordulnak utána. Én meg valami fura érzést érzek a mellkasomban, mint amikor az ember féltékeny. De nem lehetek féltékeny rá.
Végül megállunk a keresett hely előtt. Egy sima étkezde, ahol hamburgert, sültcsirkét és sültkrumplit kapsz. Látom, hogy amikor belépünk, Maou szemei elkerekednek. Na igen, nem ehhez szokott, de üdv az én világomban. Nem egy elegáns hely, de még nincsenek sokan. Egyszerű műanyag asztalok, székek, az asztalokon fehér alapon piros kockás terítő. Az egyik oldalon egy pult, ott lehet kérni az ennivalót. Maou végignéz a helyiségen, melynek falai fehérek, és csak néhány kép díszíti, meg pár cserepes növény a falra függesztett tartókban. Látom, hogy nem tudja, mit gondoljon.
- Bocsi, hogy ilyen helyre hoztalak, de ezt a kedvenc étkezdém – mondom.
- És mit lehet itt enni? – kérdi kíváncsian.
- Hamburgert, sültcsirkét, sültkrumplit. És lehet inni kólát – tájékoztatom, mire kissé elfintorodik.
- Normális kaja nincs? – kérdi suttogva, ahogy a pult felé vesszük az irányt.
- Hidd el, nem fogsz csalódni. Bízz bennem, Maou! – nyugtatom meg, de ennek ellenére elég szkeptikusnak látszik.
A pulthoz érve kérek két adag sültcsirkét, sültkrumplit, két kólát és két nagy hamburgert. Hamar megkapjuk, majd a kedvenc helyem, egy kis sarokasztal felé vesszük az irányt. Ez a legjobb hely, innen mindent látni. Maou ül belülre, én kívülre. Elé rakom az ételt, de ő csak bizonytalanul nézi egy ideig. Majd mégis beleharap a hamburgerbe. Majd enni kezdi. Elégedetten nézek rá, tehát ízlik neki a szegényes kaja.
- Nem is olyan rossz – jelenti ki két harapás között. – De nem lennék képes minden nap ezt enni.
- Én sem lennék képes minden nap rózsateát inni kandiscukorral – vigyorgok rá, emlékeztetve a teázóra.
- Ne húzd az agyam – figyelmeztet játékosan. Azt hiszem, egyre jobban megértjük egymást.
Beszélgetünk, jól elvagyunk. Az apjáról megtudom, hogy már majdnem teljesen felépült, és hogy engem hibáztat, holott ott sem voltam. Ez várható volt, de csak vállat vonok. Nincs bizonyítéka az öregnek, csak tapogatózik a sötétben. Tőle nem is vártam mást, mint hogy ártatlanul meggyanúsít. Én is mesélek a hetemről, hiszen nem találkozunk, mert Maounak pihennie kellett, én meg csak úgy nem állíthattam oda hozzájuk. De már jól néz ki, úgy tűnik, kipihente magát. Vagy talán valami más tett jót neki.
Kajálás után végül Maou fizet, és elindulunk visszafelé. Alig múlt nyolc óra, de már sötétedik. Egyre több ember jár az utcákon, és nekem megint olyan fura érzés kezd lenni a szívem táján, amikor többen is elismerően néznek Maoura. Nem akarom, hogy nézzék, így megfogom a kezét, és egy néptelenebb utcácskába vezetem. Döbbenten néz rám, de nem bírok magammal. Elegem van, nem akarom, hogy más is úgy nézzem rá, ahogy én akarok ránézni, de nem szabad. Végül elengedem, és megállunk. Egy lélek sem jár arrafelé, én pedig szembefordulok Maouval.
- Alex, valami baj van? – kérdi aggódva. Vagy csak én hallok aggodalmat a hangjában? – Jól vagy?
- Persze, minden rendben – mondom halkan, miközben egy lépést teszek felé. – Azt mondtad, sosem mondtam, hogy a barátom vagy, igaz?
- Igaz – bólint. – De miért hozod ezt fel?
- Mert igazad van. Sosem mondtam, mert nem úgy érzek irántad, mint barát iránt – suttogom halkan.
- Akkor… hogy? – hallom az apró félelmet a hangjában.
- Hanem, így – húzom magamhoz, és lágyan megcsókolom. Érzem, hogy ledermed, megdöbben a karjaimban. Ha el is lök, ha undorodni is fog tőlem, ha gyűlölni is fog, már megérte az egész. Szeretem, de nem tudom neki máshogy bevallani.
|
|
