- Tessék – adja a kezembe hirtelen Thor a kantárt.

- Ez meg? – kérdezek vissza meglepetten.

- Irányítsd nyugodtan – bízza gondjaimra a sárkányát.

- Azt se tudom merre kell menni, meg mint már említettem régen repültem és akkor sem vezettem – adok hangot az aggodalmaimnak, mire õ elõre hajol, mellkasa a hátamnak simul, majd gyengéden a kantárt tartó kezemre simít, hogy segítsen az irányításban.

- Akkor együtt irányítjuk – susogja halkan a fülembe, amitõl teljesen libabõrös leszek... kellemesen. Közel van hozzám, mégse érzem magam kellemetlenül, még akkor sem, mikor gyengéd érintésekkel segíti a sárkánya irányítását.  Nem hittem volna soha, hogy bármikor is olyan csendben s nyugodtan tudunk majd egymással lenni Thorral, mint most. Órákig ülünk így, meg se szólalva, élvezve a repülés adta örömöt.

Mégis mikor Thor ereszkedésre utasítja a fenséges állatot, gyomrom görcsbe rándul. Addig tart a csodás érzés, helyét átveszi az aggodalom, ijedtség s a dac. Hisz ettõl még nem akarok hozzá menni Thorhoz. Még senki nem ért vissza a lovas csapatból, de egész szép kis tömeg gyûlt össze a fogadásunkra ettõl függetlenül.

- Isten hozott titeket itthon – köszönt minket egy korosodó férfi, drága ékszerekkel s ruhával. Biztosan õ lesz Thor apja, a leendõ apósom…

- Szervusz apám – köszönti Thor a gondolataimat igazolva, majd leszáll s nagy öleléssel köszönti. Én is követem a példáját, no csak a leszállással kapcsolatban. Dyneth meghúzza magát a nagyobb állat mellett, de azért aggódó pillantásokat küld felém. – Apám bemutatom Signe Vidurr-t a mennyasszonyomat – mutat be rögvest Thor, mire az apja szégyenérzet nélkül mér végig, ahogy annak idején a fia is tette.

- Fiam nem csalódtam benned. Tudtam, hogy a legjobbat fogod választani – jegyzi meg vigyorogva, ami roppant mód felbosszant.

- Nem egy tárgy vagyok és kirakodó portéka, akit választani lehet – közlöm a fõnökkel nemes egyszerûséggel, amitõl szerintem még apám is szívbajt kapna.

- Azért a nyelveden fogunk változtatni – morogja az öreg, de cseppet sem izgat mit gondol. Szíve joga, ahogy az enyém is. – Viszont, mivel tudtam, hogy ilyen jól fog alakulni a dolog. Már mindent elintéztem és három nap múlva meg is esküdtök. – Köpni-nyelni nem tudok erre…

- Apám ugye ez csak egy vicc? – kérdez rá Thor döbbenten. Úgy tûnik õt is meg tudja lepni az apja. – Miért akarod ennyire siettetni ezt az egészet? – kérem számon az öreget, mert ez még sem normális dolog.

- Mert minek halogassuk a dolgokat fiam. Választottál és itt az ideje, hogy megesküdjetek. – Kihallom a hangjából, hogy komolyan gondolja, azonban valami nagyon fontosról megfeledkezett…

- És a szüleimmel mi lesz? Nem fognak tudni eljönni így az esküvõre. Mire értesíti õket valaki két nap az odajutás – emlékeztetem egy cseppnyi ijedtséggel. A szüleim s húgaim nélkül nem vagyok hajlandó átmenni ezen az egészen!

- Sajnálom, de ez az én döntésem és nem változtatunk rajta. Ha tetszik, ha nem ez lesz. Három nap múlva esküdtök. – Hiába akarnák ellenkezni, az idõs férfi fogja magát s uralkodóhoz méltóan távozik. Ezzel csak még jobban növeli az ellenszenvemet s a harci kedvemet.

- Utállak titeket – suttogom halkan, szívbõl.

- Ne aggódj elintézem, hogy itt legyen a klánod és a családod is – felkapom erre a fejemet, de Thor nem néz rám közben, mégis tudom, hogy a szavait nekem intézi. – Gyere utánam. – Nem szólok semmit se, csak megvárom, hogy három lépéssel elõttem legyen, s követem.

Persze eközben figyelem az ittenieket, akiknek teljesen más a haj s ruhaviseletük, mint a miénk. Jó, nem olyan eget rengetõen különbözik, de számomra mégis más. Ez nem az otthonom, s soha nem is lesz. Nem fognak elfogadni engem, csak azért se, mert egy letûnt harcos klán leánya vagyok…

Mikor a fõépület elé érünk, a gyomrom összeszorul. Azt hiszem kicsit tartok az itteniektõl, hisz ezernyi okuk lehet, hogy utáljanak. Nem tudnék most egyet se mondani, de bõven akad. Biztos vagyok benne.  Mikor bent meglátom a maréknyi nõi csapatot, rögvest átjár az aggodalom.

- Signe õk a testvéreim. Freya a legkisebb, utána jön Skadi és végezetül a nõvérem Grandine – mutat be nekik Thor. A két kicsi a legkisebb húgommal egyidõsek lehetnek, ha nem fiatalabbak. Kicsit megnyugszom, hisz velük biztosan szót tudok majd érteni.

- Szia Signe – kapaszkodnak a ruhámba lelkesen. – Annyira örülünk, hogy találkoztunk. Jössz velünk játszani? – faggatnak, majd folyamatos csacsogásba kezdenek.

- Sziasztok. Azt hiszem igen – felelem zavartan, hisz se Thor se a nõvére, Grandine nem szól, hogy szabad e vagy sem. Így ötlet híján elindulok a kicsikkel a terem közepe felé, hogy csacsoghassanak nekem. Nem ismerem minden játékot, amit felhoznak, így elsõnek arról faggatom õket. Közben Thor és Grandine is beszélgetésbe kezdenek, de innen nem értem egy szavukat sem.

- És nálatok is vannak játékok? – kérdezi Freya.

- S milyenek? – faggat Skadi is. Mivel tudom jól, hogy úgyse hagynának, mesélésbe kezdek, õk pedig csillogó szemekkel hallgatják a különféle fogócskákat s egyéb játékokat. Fel se tûnik, hogy Thor távozik, annyira elvagyok a lányokkal. A cseverészésünket a legidõsebb nõvér szakítja félbe. kedves mosollyal lép oda hozzánk, s húzza magához a két kicsit.

- No lányok, hagyjátok Signét egy kicsit. Biztos éhes s fáradt, hisz hosszú utat tett meg – néz rám. – Lesz még bõven idõtök, hogy játszatok vele – teszi még hozzá sokat sejtõ mosollyal. – Gyere, fürödj le. Addig kerítek neked ruhát s ételt – teszi még hozzá, míg kezét nyújtja. Kelletlenül bár, de elfogadom. Van egy olyan érzésem, hogy ez igen hosszú közös elfoglaltság lesz…

~*~

Egész kellemesen csalódom Thor húgaiban. A két kicsi, amikor csak lehet rajtam lóg, a nagyobbik pedig praktikus tanácsokkal lát el s segít a készülõdésben. Rosszul érint, hogy a szüleim nem lehetnek itt, mikor olyan fontos lenne a támogatásuk.

Thor nem tudom hol van, se aznap se másnap nem jelentkezik. Legalábbis én nem látom, s a lányok se beszélnek róla. Biztos félvállról veszi, hisz csak egy ostoba kis fruskának tarthat, akivel jól esik szemtelenkedni. Ez ellen azonban nem tehetek semmit se… legszívesebben megszöknék, de attól tartok, hogy ez a klánomon csattanna.

Grandine segítségével kapom meg a mennyasszonyi ruhámat is, amihez foghatót nem is láttam még. Egyszerû szabású, hófehér, itt-ott csipke díszíti, amott meg egy kevés fodor vagy horgolt virágminta. Bár ha Thor nem kerül elõ hamarosan, felesleges volt az egész elõkészület. Hisz ha holnap reggelig nem kerül elõ Thor, minden addigi felkészülés felesleges volt. Nem mintha zavarna, hisz eszem ágában sincs hozzámenni.  

Mégis érezhetõ a feszültség a klánon belül, hisz az örökös szõrén-szálán eltûnt. Bár gyanús nekem, hogy az apja félvállról veszi a dolgot s mindenkit csak csitítgat, hogy ne aggódjanak, idõben hazatalál. Én azért reménykedem ennek ellenkezõjében, s azt hiszem, ezt tudja is. Nem leszünk jóban, ha a fia elvesz, elõre érzem.

Mikor meglátott karddal a kezemben, azt hittem olyat tesz, mit egy életre megbán. Bár így is elvetette tõlem ama emléket, melyet apám adott nekem, mikor elismerte, hogy harcos lehetek. Szóval, ha eme oldalról közelítem meg a helyzetemet, illene visszatérnie leendõ férjuramnak. Én nem kérhetem vissza kardomtat, mert valahogy az idõs férfi hallani sem akar arról, hogy késen kívül más vágó eszköz kerüljön a kezeim közé. Látszik, hogy nem ismer, hisz azzal is képes lennék kárt okozni, bõven.

Már este van, Grandine az utolsó simításokat végzi ruhámon s a hajamnál is segédkezik. A két kisebb leány elkuncognak a háttérben, élvezik, hogy hamar nagy mulatság lesz, ahol majd rosszalkodhatnak. Sosem értettem miért kell akkora nagy készülõdés egy ilyen eseményhez… bár, biztos vagyok benne, hogy ezzel egyedül voltam a világon.

Gondolataimból az erõteljes kopogás zökkent ki. Grandine a homlokát ráncolva áll fel, nem érti ki lehet az ilyenkor. Nem nyit ajtót, helyette megigazgatja a szoknyáját, majd kiszól:

- Szabad! – szól ki, mire rögvest nyílik is az ajtó. Ismerõs kéz nyúl be, majd a sötétbõl elõbukkanó izmos férfiben felismerem Thort.

- Én vagyok az – szól halkan, lassan már lágy tónussal.

- Bátyó te nem lehetsz itt. Nem láthatod Signe-t. Holnap lesz az esküvõtök – mordul rá Grandine figyelmeztetõen.

- Tudom, de vendégek jöttek Signe-hez. – Erre felkapom a fejemet s felé nézek. Hagyományos ruhám van már rajtam, legalábbis ami itt annak számít, hajamban pedig ott lógnak a szalagok s egyéb hajtûk, melyeket a legidõsebb nõvér tûzdelt oda.

Mégis mikor nyílik az ajtó, egyszeriben már semmi nem számít. Atyám, édesanyám s három húgom áll Thor mögött várakozva, egészen addig, míg meg nem pillantanak. Astrid az elsõ, aztán Tyra, míg Helgát anyám tartja karjaiban. Összeölelkezem velük, mélyen magamba szippantom illatukat, ami számomra egyenlõ volt mindig is az otthonnal. Futó pillantást vetek Thorra, aki az ajtóban áll továbbra is, szótlanul. Mikor tekintetünk találkozik, aprót bólint s csendben távozik.

Igaz, azzal hogy visszatért az esküvõ holnap minden bizonnyal a tervezettek szerint fog haladni. Mégis, maga a tény, hogy a családomért ment s elhozta õket, hogy velem lehessenek az esküvõmön s az elõtte lévõ estén, arra sarkal, hogy ne gyûlöljem teljes szívembõl.

- Jó ember ez a Thor – lelkendezik anyám, miután a viszontlátás öröme alább hagy, húgaim pedig játszani indulnak Thor testvéreivel. Astrid és Grandine pedig halkan beszélgetnek, ahogy én s anyám is.

- Lehet – hagyom rá, hisz ennyire nem nyerte még el rokonszenvemet.

- Ne légy ily makacs – simít ki egy tincset az arcomból halovány mosollyal az ajkán. – Nem féltelek, erõs lány vagy Signe. Legalábbis ezzel nyugtatgatom magamat…

- Ne aggódj anya – suttogom halkan. – Nem fog bajom esni… s fõleg nem fogok semmi ostobaságot tenni, amivel veszélybe sodorhatom a hõn szeretett klánomat.

Legalábbis akkorát nem… de a házasság még mindig nem tetszik nekem, s nem is igen akarom. Ezernyi ötletem van már hogyan úszhatom meg, de nem vagyok biztos abban, hogy melyik lesz megfelelõ.

~*~

A reggel hamar eljön, én pedig életemben elõször, legalábbis emlékeim alapján, nem akarok kikelni az ágyból. Azt hiszem… félek. Nem tudom megmondani miért, de érzem. Próbálok másra gondolni, mintsem arra, hogy estére Thor felesége leszek. Míg édesanyám, Astrid és Grandine is segítenek a készülõdésben, egy mosoly se jelenik meg ajakimon. Mindenkinek tetszik a mennyasszonyi összképem, én azonban magamra se ismerek a ruhában s a feltûzött hajam csak még elkeseredettebbé tesz. Ezt várják el tõlem, ilyennek akarnak látni, de ez nem én vagyok…

Délben fog kezdõdni a ceremónia, ahol apám átad Thornak, a hozományaimmal együtt, ami sejtésem szerint a hûsége, katonáik földje, sõt, biztosan adót is fizetniük kell majd. Emellett Dyneth is velem tart, pár remek kard, egyéb fegyverek… nem, ez nem hétköznapi portéka, míg más lányok a maguk hímezte dunyhával s faliszõnyeggel állnak ott, én teljeses más vagyok. Akadtak kézimunkáim is, de kevés s igen gyatra. Ezt nem nekem találták ki, túl unalmas számomra egyhelyben ülve öltéseket számolni. Miután pedig eme ceremónia lecsengett, jöhetett a hosszú vacsora, melyet szokásaink szerint az én családomnak kellett volna rendeznie, de mivel Thor édesapja ragaszkodott, hogy náluk legyen, eltértünk a megszokottól.

A lábaim is remegnek, mikor el kell indulnunk. A klánunk is megérkezik, legalábbis a harcosok nagy része, kikkel annak idején együtt henteregtem a porban. Ez is csak megnehezíti a helyzetemet, hisz soha nem láttak még ennyire… ennyire nõiesen.

- Figyelj rám, Signe Vidurr – fordít magával szembe apám, aki látja rajtam, hogy mennyire megvisel a helyzet. – Soha nem vártam volna el tõled, hogy érdekházasságot köss… az istenek nem áldottak meg fiúval, így rád mindig úgy tekintettem, mint az örökösömre. Most mégis oda kell adjalak, mintha egy hétköznapi leány lennél, ki a sarokban szõtt kislány kora óta. Sajnálom… - szorítja meg vállaimat, míg én kezeire simítok.

- Most így tudok segíteni, édesapám. Nem hagyhatom, hogy eltapossák a klánunkat, s egyelõre jobb ötleted se nekem, se neked, se másnak nincsen – odahúz magához s megölel.

- Örülök, hogy a leányom vagy, Signe. – Elveszek karjai között, hatalmas s erõs ember, ki most térdre kényszerült. Érte s a családomért, számat szívva, de meg kell tennem. Nem szökhetek el… még nem!

Büszkén felszegett fejjel lépdelek mellette, belékarolva. Õ is ugyan így tesz, párszor szeretetteljes mosollyal lenéz rám, látni rajta, hogy azért örül, hogy ott lehet, s a kérõm elé vezethet. A terem tele van a két klán embereivel, sokan halkan összesúgnak, apámnak köszönnek s gratulálnak, aki aprókat biccent köszönetképpen. Én azonban csak magam elé nézek, próbálom kiszûrni a tömeget, sõt, bizonyos szinten még Thort is. Mégis mikor elé érünk, s ránézek, egy pillanatra eláll a lélegzetem.

Láthatóan õ is készült, s méltóztatott ünnepi ruhába bújni, amit ötvözött a harcosok viseletével. Igazából ha nem tudnám mennyire nagyszájú s kiállhatatlan, kedvem lenne harcra hívni, s azt se bánnám, ha legyõzne. Bár visszagondolva, amiatt kell most itt állnom, mert legyõzött.

- Thor Gefion – szólal meg apám mély bariton hangján – kiadom lányomat, ha úgy kívánod.

- Úgy kívánom Borger Vidurr – bólint aprót, majd rám néz. Halvány mosoly játszik szája szélén, amit nem tudok hova tenni, s valami hihetetlen módon zavarba is hoz a huncut tekintetével együtt. Zavartan kezdem el inkább a ruhám alját nézegetni, mintsem õt.

- Hozományát már szemügyre vetted. Elégedett vagy vele? – kérdezi az újabb kérdést, melyet fel szoktak tenni.

- Elégedettebb nem is lehetnék – feleli Thor, míg a háta mögött összekulcsolja kezeit s kihúzza magát. Még apámtól is magasabb!

- Örömmel hallom – feleli atyám, majd a kezemet, mit addig fogott, Thor felé nyújtja. – Vedd hát át arádat!

Kezem a kezébe simul, szinte elveszik benne. Szívem hevesen zakatol a ruha alatt megbújtatott mellkasomban, s immár kénytelen vagyok ránézni. Tekintete szinte kiabálja, hogy nézzek a szemeibe, aminek nem is tudok ellenállni. Maga elé állít, majd a mellette lévõ asztalon heverõ rongyhoz s késhez nyúl. Jól tudom mi fog jönni, s pontosan ezért lenne kedvem elszaladni. Mindenki minket néz, atyám is odébb áll.

- Add a kezed, Signe – dörmögi halkan, ugyanis oly szorosan szorítom oldalamhoz végtagjaimat, ahogy csak tudom. Egy darabig csak nézek rá, majd nagyot nyelve teljesítem kérését. Megfogja fél kezével, míg a másikkal odaint az egyik harcosának. – Egil, te leszel a jobb kezem most – jelenti ki, majd a tõrért nyúl, másik kezével az ujjaimat simítja egyenesbe, hogy tenyerem tisztán látható legyen.

Ami azután következik fájdalmas s hirtelen, hisz egy vékony csíkot vág tenyerembe, melybõl vér serken, majd azt a saját kezén is megismételi. Egil ekkor odalép hozzánk, s míg Thor a véres kezeinket simítja össze, a férfi összeköti õket a ronggyal. Szinte kívülrõl nézem magunkat, annyira távol akarok kerülni attól, amit már nem kerülhetek el.

- Ezennel egy a vérünk, s egy a lelkünk – kezd bele Thor. – A családomba fogadlak, asszonyomként, kiért küzdök majd a harcmezõn s kihez hazatérek minden nap.

- Én pedig – meg kell köszörülnöm a torkomat, annyira berekedtem, amin õ csak pimasz módon elmosolyodik -, én pedig várlak majd haza.

- A gyermekeinkkel? – kérdez rá, mert ezt a részt biza kihagytam. – Nem hallom, Signe – suttogja.

- A gyermekeinkkel – motyogom végül, lesütött pillákkal. Pedig e nélkül is ugyan úgy a felsége lettem, miért kellett kimondatnia velem?

- Az istenek áldják meg frigyüket! – rikkantja Thor édesapja, mire az újdonsült férjem felemeli az összekötött kezeinket, mire a terem éljenzésbe tör ki. Látom õket, mégse ismerek fel egyetlen egy arcot sem. Annyira hihetetlen az egész, hogy egyszerûen nem akarom elhinni.

Alig fogom fel, hogy leengedi a kezünket, ahogy azt sem, hogy leszedi Egil a kötést, majd egy asszony lép hozzánk, hogy a sebeinket ellássa, nehogy a menyegzõ temetéssel végzõdjön egy fertõzés miatt. Sokan odajönnek gratulálni, de én csak bólogatni tudok köszönetképpen, Thornak kell beszélnie.

Még akkor is csendbe burkolózom, mikor leülünk lakomázni. Elõkerülnek az italok, s az ízletesebbnél ízletesebb húsok. Thor mellett kell ülnöm, rögvest a klán vezér jobbján, míg a családom az ellenkezõ oldalon foglal helyet. Már most érzem, hogy hiányoznak, hisz ezzel is azt akarják szimbolizálni, hogy immár a férjemhez s az õ klánjához tartozom, nem pedig az enyémekhez. Astrid s anyám is biztatóan mosolyognak rám, míg atyám aggódva figyeli minden rezdülésemet.

Eszegetek pár falatot, többnyire újdonsült férjuram nógatására, ki árgus szemekkel figyeli mit csinálok. Biztos tart attól, hogy elszököm… de lesheti, olyan fáradt vagyok mind testileg, mind lelkileg, hogy lábam nem vinne messzebb a faluhatárnál. Ahogy telik az idõ, úgy lesznek hangosabbak a vendégek a sok bortól s sörtõl mit ittak. Thor is fogyasztott egy keveset, de véleményem szerint direkt nem vitte túlzásba, hogy az este hátralevõ részében figyelhessen rám. Hihetetlen egy férfi, mindenre gondol, olyanra is, melyre más nem.

- Eléggé besötétedett már, nem gondoljátok? – veti fel Thor édesapja enyhén célozva pár dologra, mire sokan felnevetnek s helyeselni kezdenek. Én persze tehetetlenül markolok bele a ruhámba, ugyanis abban bíztam, hogy Thor oly szinten lerészegedik, hogy ez kimarad. Ezek szerint nem…

- Igen – helyesel õ is, majd nagy rémületemre fel is áll. – Akkor mi el is megyünk aludni. – Van valami furcsa, ahogy az utolsó szót ejti ki, ugyanis a férfiak olyan hahotázásba kezdenek, amit még soha nem hallottam, anyám pedig együtt érzõ mosolyt küld felém.

- Gyere kedvesem, had mutassam meg neked az új szobádat – nyújtja felém Thor a kezét, én azonban nem fogadom el, magamtól állok fel, s lépek el az asztaltól. Mindenki némán figyel minket, pontosabban engem.

- Mi lesz férjuram? Talán hajnalig várjak? – kérdezek rá, de bár ne tettem volna!

- Thor, de türelmetlen feleséged van!

- Oh, ha az enyém lenne ilyen!

- Aztán, ha holnap járni tud, nem végeztél jó munkát! – Homlokomat ráncolva figyelem a férfiakat, s mielõtt még visszaszólhatnék nekik valamit, hisz megtaláltam végre nyelvemet, Thor kap fel két karjába nagy döbbenetemre.

- Nem hagyom, hogy megszökj –suttogja oda nekem, mire én összeszorítom az ajkaimat, s próbálok nem az újabb hangos éljenezésre hallgatni.

- Ebben a ruhában járni alig tudok – sziszegem vissza. – Azonban még tudok, ha gyatrán is. Szóval igazán letehetnél – figyelmeztetem.

- Nem, szerintem ez így pont tökéletes – feleli, míg kilép a terembõl s a hálók felé tart. – Így biztos a szobámban fogsz lenni, nem pedig az egyik folyosón, míg kergetlek.

- Már elnézésedet kérem, de nem vagyok az az elszökõs fajta! – háborodom fel. – Ismerhetnél legalább annyira, hogy tudd! – Nem szól semmit se, rám se néz, csak egy furcsa fél mosollyal az ajkain sétál tovább. Az ajtó elõtt tesz csak le, majd mikor belök rajta, mérgesen nézek vissza rá.

Az ágyon prémek hada, ahogy a földön is, emellett sárkányfestmények díszítik a falakat. Elég hûvös van, ide biztos nem ér úgy el a hatalmas nagy kandalló melege a csarnokból. Ez megmagyarázza a rengeteg állatbõrt is.

- S most Signe Vidurr, háljuk el a házasságunkat – ijedten fordulok meg, már mögöttem áll, akár egy ragadozó. – Tudod, hogy nem bújhatsz ki ez alól. Ellenõrizni fogják az ágyat, s ha nem háltuk el rendesen, ki tudja mi lesz annak a következménye. S mielõtt mindenféle botva csinált ötletekkel jönnél, mint például a saját véred kiserkentése egy tõrrel… le kell ellenõriznem, hogy nem e rejtettél el egyet s mást a csinos ara ruhád alatt.

Szólni sem tudok, annyira meglep, hogy ilyen akaratos. Nem hagyom magam, ellenkezem, ütlegelem, de annyira lefárasztott a nap, hogy alig van erõm ellene. Vagy csak én lennék túl gyenge, õ pedig hihetetlenül erõs? Magam sem tudom. Annyira bosszant a tehetetlenségem, hogy mikor felkap s az ágyra lök, a fejem mellett lévõ karjába mélyesztem fogaimat.

- Signe! – hörgi mérgesen, de nem üt meg, s durvább sem lesz. -  Signe, nézz rám! –próbálja szembe fordítani magával arcomat, de nem hagyom neki. Mégis õ gyõz, rám ül, amitõl alig kapok levegõt, így könnyedén tudja fél kézzel is fejemet mozgatni. Mikor végre a szemeibe nézek, újra az ágyra támaszkodik, s nem rám.

- Meg kell tennünk, Signe. Ígérem, hogy gyengéd leszek, hogy nem foglak bántani s felesleges dolgokat tenni… de meg kell tennünk, magunkért s a klánjainkért. Ezt te is nagyon jól tudod – nagyot nyelek, könnyek szöknek a szemeimbe, amiket próbálok pislogással elhessegetni, de nem megy.

- Ne sírj… - susogja kedvesen, míg ama pár cseppet, ami eme szavakra kicsordul, letörli óvatosan az arcomról. – Úgy fogok bánni veled, mint egy hercegnõvel. Mint az én hercegnõmmel. S míg te nem fogsz azért könyörögni, hogy újra veled háljak, addig nem érek hozzád. Rendben van? – csendben nézek rá, komolyan gondolta e. Hevesen ver a szívem, kapkodom a levegõt s könnyes szemeim miatt homályosan is látok, de így is érzem mennyire komolyan beszél. Nem hazudik.

- Rendben van… - susogom, majd lehunyom pilláimat. Jöjjön, aminek jönnie kell!

S ekkor, mikor elhatározom magamat, hogy éjszaka majd fent leszek és hõsiesen õrzöm eme tuskók álmát szárnysuhogásra leszek figyelmes. A tisztás szabad sarkába egy hatalmas nagy fehér sárkány száll le, amitõl akaratlanul is kiáltozni kezdek. Dyneth harciasan elém siet, majd védelmezõen beáll elém. Egymaga nem lesz elég, sõt, mi ketten se.

- Elég hagyjátok abba – hallom meg Thor hangját, aki magabiztos léptekkel siet felénk.

- Thor. Ne légy ennyire könnyelmû. Engem letudsz gyõzni, de ezt a sárkányt nem – figyelmeztetem, míg hátrálok pár lépést. A sárkány igen békés, de ki tudja… ki tudja!

- Ne aggódj Faasnu nem fog engem bántani. – Azt se tudom mit mondjak erre. Mikor a sárkányhoz lép, az pedig lehajol hozzá, nos, a levegõ is bennem reked. Talán egy picit drukkolok is, hogy egye meg és mehessek haza…

- Szia pajtás – simítja meg ehelyett, míg homlokát a pikkelyes bõrének dönti.

- Ez a te sárkányod? – kérdezek rá enyhén meglepetten.

- Igen. Õ fog ránk vigyázni az éjszaka folyamán. Faasnu a klánunk legerõsebb sárkánya.

Nem tudom mit is vártam eme férfitól, akit nem régiben ismertem csak meg. Rosszul érint e, hogy elfelejtett egy olyan „apróságot” közölni velem, hogy a sárkánya a tisztáson fog landolni pillanatokon belül? Igen. Bizonyos szinten ostobát csináltam így magamból, ami nagyon de nagyon nem szeretek. Jobbnak látom a tüzet megnézni, mintsem Thor közelében maradni. Nem tudom milyen házasság lesz ebbõl, de egy biztos: boldog nem.

Legalább a csapat többi tagja hasznosan tölti el idejét, sikerül nekik két nyulat s egy fácánt elejteniük. Nyúzottan, tisztán adják át nekem, én pedig a nemrégiben szedett növényekkel fûszerezem be a vacsoránkat. Szerencse, hogy mérgemben a tisztást jártam, így akadt pár finomság a kezeim közé. Csendben várom, hogy készen legyen a vacsoránk, a férfiak is elvannak a saját dolgukkal.  Már egész sötét van, mikor Thor megszólal.

- Akkor ideje, hogy mindenki nyugovóra térjen – jelenti ki, majd az emberei felé néz. - Tudjátok, hogy miként alszotok – itt lassan felém fordul. – Az a sátor – mutat rá az egyikre. Ugye nem képzelte, hogy én vele fogok aludni? Bolond ember!

- Nem alszok veled egy sátorban, felejtsd el – jelentem ki gondolkodás nélkül.

- Abban a sátorban te és a sárkányod fogtok aludni – teszi még hozzá, melyen ledöbbenek.

- Mi? – Azt hittem rútul ki fogja használni a helyzetet, hogy rám akar majd mászni. Nocsak. Várna az esküvõig, már ha lesz?

- Jól hallottad.

- És te hol fogsz aludni Thor? – jön az egyik férfitól a kérdés. Nos, igen… felõlem a réten is aludhat, sajnálom fiúk.

- Faasnu-val itt kint, vagyis én alszok, õ meg figyel és vigyáz mindenkire – majd mint aki ennyivel le is tudtad, int nekünk, mint kutyának szokás, miszerint menjünk a helyünkre. Õ eközben sárkánya felé indul, s mikor odaér hátát nekivetve ül le, hogy figyelhesse a sötét tisztást. Nem bírom ki, utána sietek, hogy megmondhassam a véleményemet neki. Egyszerûen nem bírom ki…

- Ha azt hiszed, hogy ezzel a kis hõs tetteddel meg fogsz lágyítani, hát felejtsd el – lépek elé. – Ne becsülj le engem ennyire. Harcos vagyok nem pedig egy kis fruska, aki majd ettõl a tettedtõl a karjaiba fogja vetni magát.

- Ennyire szeretnéd, hogy melletted aludjak… kedvesem. – Képes ennyivel letudni az egészet. Természetes, hogy nem akarom, hogy velem aludjon! Minden vágyam nélküle aludni, nem pedig vele. Micsoda beképzelt alak! Nem is méltatom több szóra, inkább elindulok a sátor felé, hogy Dynethez bújva aludhassak. Az álmaim legalább még az enyémek.

~*~

Szokásomhoz híven korán kelek fel, hogy egy kis edzéssel indíthassam a napot. A férfiak, mily csoda, még durmolnak a sátraikban, Thor pedig a sárkánya karmaiban. Dyneth nem messze tõlem feküdve figyeli minden mozdulatomat egészen addig, míg mozgolódásra nem lesz figyelmes az egyik sátorból. Akkor felül, majd halkan morran egyet figyelmeztetésül. Ez az a jel, ami azt jelenti aznapra elég is a gyakorlásból.

Thor emberei sorra bújnak elõ odújukból. Valamelyik köszönés képen biccent, de akad, ki figyelemre se méltat. Nem veszem magamra, hisz csak otromba férfiak. Már mindent elpakolnak, gondosan összehajtanak s lovaik nyergére rögzítenek, azonban Thort egyik se kelti fel. Nagyot sóhajtok eme eseten, majd kezembe veszem az irányítást. Sietõsen megindulok az alvó páros felé, s míg Faasnun résnyire nyitja szemeit, hogy megnézze ki az, gazdája nyugodtan alszik tovább. Így vigyázott ránk? Oh, egek!

Odaérve megállok elõttük, s egy darabig nem is szólok semmit se. Figyelem, ahogy Thor édesdeden alszik sárkányához bújva, akár egy kisgyermek. Így egész békésnek tûnik. Bizonyos szinten még Astridot is megértem, miért rajongott oly módon érte: izmai szépen ki vannak dolgozva, emellett a kardforgató technikája is pompás. A modora és egyéb más, mi férfivá teszi... az meg engem nem érdekel. S mindeközben gondolataim tárgya ébredezni kezd, sõt, tekintetét egyenesen rám szegezi. Remek!

- Óhajtasz felkelni, vagy itt maradunk és megvárjuk, amíg kialszod magad?

- Jó reggelt neked is és igen felkelek – áll fel, majd nyújtózkodik egy sort. – Akkor ha már így felébredt mindenki, akkor szedjük a sátorfánkat és menjünk tovább. – Utána köhintek, mire õ érdeklõdve visszanéz rám.

- Indulásra készen állunk – jegyzem meg. – Hagytunk aludni, nehogy lefordulj a lóról – teszem még hozzá egy bájos mosollyal. Azonban a hatás nem az, amire vártam. Thor csípõre vágja a kezét, néz egy darabig majd elkezd nevetni.

- Itt a sárkányom és azt hiszed, hogy majd lóra ülök? – teszi fel a kérdést szórakozottan.

- Nincs hozzá nyerged… - felelem, amin újra jót derül. Nem tetszik ez nekem, de nem szaladhatok már haza anyu szoknyája alá.

- Mi olyan vicces ezen?

- Van nyergem. A lovon. S mielõtt ebbe is oly lelkesen belekötnél, átállítható. Remek szakembereink vannak, így nem kell ezen csodálkozni – teszi még hozzá. – Nyergeljétek le a lovamat!

- Már megtettük – jegyzi meg az egyik férfi, miközben az említett tárgyat hozza felénk. Jobban megnézve, igazán különös mily vastag és nagy. Érdeklõdve figyelem, ahogy Faasnun hátára rakják, s a nyakánál rögzítik. Kicsit igazítanak is rajta, a vastagabb részek szétszedhetõek, így pillanatokon belül egy igazi sárkány nyereg lesz belõle.  Tetszik eme leleményesség.

- Rendben van, ennyi is lenne – lép hátrébb Thor, majd egy fél mosollyal rám néz. – Repültél már… sárkányon? – teszi fel széles mosollyal a kérdést, mire én szemöldökömet összeráncolva nézek vissza rá.

- Igen. Régen – felelem. – Dyneth még kicsi hozzá, mint ahogy azt tegnap meg is beszéltük…

- És szeretnél?

- Ha Dyneth nagy lesz és… - kezdenék bele, de félbeszakít.

- Most. Faasnun. Velem – fogja rövidre és tömörre. – Tudod mit? Jobb lesz így, nem hagyhatlak a eme tuskók között. Bocs fiúk, de ez így van. Ilyen csinos lányt nem bízok rátok! – szól oda az embereinek, míg én próbálom felfogni szavainak lényegét.

- Azt akarod, hogy veled egy nyeregben üljek a sárkányod hátán? – kérdezek vissza, mire õ széles mosollyal bólint. – Oh, az istenekre, hogy nem!

- Ugyan, ne légy ily nyuszi, kedvesem.

- Nem félek – jelentem ki. – Csak veled nem akarok egy nyeregben ülni.

- Pedig ha tudnád még hányszor kell majd. Jobb korán elkezdeni, emellett hamarabb otthon is leszünk – teszi hozzá, míg felém közelít. Érzem a vesztemet, hogy biza ebbõl nem mászom ki.

- Te otthon leszel, én pedig idegen földön - teszem hozzá egy pillanatnyi szomorúsággal. – Legyen. Felülök a bestiád hátára, kit már most jobban kedvelek, mint téged valaha is foglak – közlöm vele a tényeket, amitõl az arcára fagy egy pillanatra a mosoly. Mikor elsétálok mellette s Faasnunhoz lépek, érzem magamon az összes harcos tekintetét.

- Signe vagyok – suttogom a fenséges állatnak. – Ha minden igaz, gazdád leendõ asszonya, ki ha lehet a hátadra ülne. – A kék szempár érdeklõdve figyel, majd nagy meglepetésemre fejét felém fordítja. Nem mozdulok, akkor sem mikor a pofáját az arcomhoz dugja. Hatalmas nagy teremtés, ha akarna egyben lenyelhetne. Azonban nem teszi, csak kedveskedve a hajamba fúj. Igaz, ettõl oly kócos és szélfútta leszek, mintha egész nap csak vágtattam volna. Felnevetek a gesztusára, majd óvatosan az orrára simítom kezemet.

- Köszönöm Faasnun.

- Remek, összebarátkoztatok, akkor indulhatunk is! – jelenti ki Thor, majd nagy meglepetésemre a derekamra fonja egyik karját. – Segítek felszállni.

- Oh, ha elengedsz remekül fog menni magamtól is – morgom, míg a sárkány úgy helyezkedik, hogy könnyebben fel tudjunk a hátára szállni.

- Csúszósak azok a harmattól csillogó pikkelyek a térdénél, melyre apró lábadat kell vetned. Segítek inkább – jelenti ki,  s hiába próbálok szabadulni fogságából erõsen s rendíthetetlenül tart. Faasnun lábánál azért csak elenged, amibõl én kis naiv arra következtetek, hogy szabad utat ad nekem. Megkapaszkodom az állat vállában, lábamat a lábára vetem, óvatosan de gyorsan akarok a nyeregbe pattanni. Tudom jól, hogy ezt alig érzi, de van bennem egyfajta tisztelet eme szépség iránt, hogy ne kelljen sokáig a cipõm durva tapintását hófehér pikkelyein elviselnie.

- No, segítek – jelenti ki Thor, s mielõtt tiltakozhatnák tenyerét a fenekemre simítva tol feljebb. Talán még nyekkenek is, annyira ledöbbenek ezen. Gyorsan megkapaszkodom a nyeregben s felhúzom magamat a jó helyre, míg a gazfickó hamar mögöttem is terem.

- Látod? Jól jött egy segítõ jobb – ül be mögém, míg én mérgesen fújok egyet. – Ne mond, hogy nem élvezted.

- Pedig így volt. Az én hátsó felemhez te csak ne nyúlkálj – vetem oda neki úgy, hogy hátra sem nézek rá.

- Pedig fogok, máshol is, egyhamar – világosít fel. – Bár tény, hogy még el se jegyeztelek. Elnézést, hogy beletiportam a kicsi lelkedben, de… nem bírtam ki, ahogy a nadrág feszült azon a csinos hátsódon – suttogja az utolsó szavakat a fülembe, amitõl elpirulok.

- Oh, csak menjünk már! – mordulom. Thornak nem kell több, jelez sárkányának, aki kitárja hatalmas szárnyait, majd elrugaszkodik a földtõl. A nyeregbe kapaszkodom, oly rég repültem már, el is felejtettem mily kalandos is. 

- Fel tudok állni nélküled is – morgom neki oda.

- Rendben, akkor ha már így állunk, akkor kérlek pakolj össze, mert holnap reggel indulunk vissza a mi klánunkhoz – közli olyan nyugodtan s természetesen, míg az én szívem megáll egy pillanatra. Holnap? Máris?

- Olyan korán? Nem maradhatok még egy keveset? – kérdezek vissza rögtön, s csak azért nem támadok, mert annyira ledöbbentem.

- Nem. Búcsúzz el mindenkitõl. A sárkányodat természetesen hozhatod, mert õ hozzád tartozik – teszi hozzá azt a kis enyhítést, majd int az embereinek, s elvonulnak. Lassan árad szét testemben a düh, ökölbe szorítom kezeimet, pattanásig feszülök. Egy kéz simít a vállamra, s mikor hátranézek apám áll ott.

- Anyád segít pakolni – néz le rám szomorú szemekkel.

- Oh, mily csodálatos! – sziszegem neki, mire õ rászorít a vállamra.

- Nem hagytak más választást Signe – feleli.

- Mindig van másik választás… csak így könnyebb volt mindenkinek. Nem is baj – villannak dacosan a szemeim. – Egy ágyban az ellenséggel. Könnyebb lesz a torkát elmetszenem! – Apám arra a vállaimnál fogva fordít magával szemben.

- Bármit is teszel, légy óvatos leányom. A te kezedben van a mi sorsunk is… kétlem, hogy a trónörökös nyakát metszve a legkedvesebb menyecske.

- Gondoskodom róla! – vigyorogtam rá, mire õ nagyot sóhajtva, halovány mosollyal az ajkán simogatta meg kócos hajamat.

- Hogy üthettél így rám, hm?

~*~

Az este összepakoltunk, azt a kevés ruhámat, ami akad. Inkább a fegyvereket gyûjtöttem, de anyám nem engedte, hogy túl sokat pakoljak. Astriddal aludtam az este, átjött hozzám. Pontosabban õ aludt, én pedig hallgattam a szuszogását. Reggel korán keltem, elkészültem, Dynethet is összekészítettem. Már épp a nagyterem felé indultam, mikor leendõ uram nevemet kezdte el bömbölni.

- Itt vagyok, nem kell jajveszékelni, mint egy kislány – jegyzem meg, mert roppant idegesítõ, hogy úgy kezel, mint egy csöppséget.

- Csak nem akartam, hogy olyat tégy, amit meg bánnál. Mint például, hogy megfutamodj – néz le rám ajkán mosollyal, de annyira hat meg, mint a bálok. Semennyire. Azt hitte lelépek, megfutamodom, cserbenhagyom a családomat, csak mert egy hozzá hasonló, kiállhatatlan s nagyképû férfihoz kell hozzámennem? Ugyan már!

- Nem futamodok meg semmi elõl. Az nem lenne harcoshoz méltó – húzom ki magamat, majd elindulok az ajtó felé. Jobb hamarabb túlesni ezen, utálok búcsúzkodni. Bár… Thortól szívesen búcsúznék, örökre.– Indulhatunk végre?

- Persze kedvesem – dalolja mély hangján, amit rögtön megállásra kényszerít. Megpördülök, villámokat szóró tekintettel nézek rá, majd bele is kezdek.

- Ne merj még egyszer így hívni, megértetted? Nem vagyok a kedvesed és nem is leszek. Tartom magam az egyességhez, de azt nem mondtam, hogy könnyen meg is kapod azt, hogy a feleséged legyek. Foggal-körömmel ellenkezni fogok és nem leszek a te beidomított kiskutyád, ahogy te azt elképzelted a gondolataidban – oktatom ki a felállásról, mire õ csak még szélesebb mosolyra húzza ajkait.

- Nem is vártam, hogy megváltozz és azt sem vártam, hogy a kis pincsim legyél. Meg vannak arra a külön embereim. – kacsint rám. – De akkor is a feleségem leszel, ha akarod, ha nem – jelenti ki nemes egyszerûséggel, s míg én levegõért kapkodok, kikerül s kilép a házból. Követi a kísérete, én pedig ott maradok kicsit a kavargó gondolataimmal. Végül a családommal együtt elindulok én is ki, ahol Thor intéz hozzájuk pár szót.

- Akkor indulhatunk vissza. Köszönjük a vendéglátást. Majd ha gondolják, eljöhetnek meglátogatni a lányukat. Nincs megtiltva. – Apám erre csak bólint, s kezet fognak rá.

- Vigyázzatok magatokra az úton - jegyzi meg.

- Lesz ki vigyázzon ránk – feleli Thor, amit nem igazán értek. Vagy egyszerûen csak nem akarok? Gyors búcsút veszek családomtól, majd lóra pattanok. Dyneth az égen követ minket. Thor pedig újra megmutatja nekem, hogy nem bízik bennem: hátranéz, elindultam e.

Nem szólok hozzá, sõt, senkihez. Gondolataimba mélyedve lovagolok mögöttük, míg a férfiak le nem maradnak, hogy beengedjenek Thor közelébe. A férfi rám néz párszor a szeme sarkából, de még ezt se viszonzom. Tekintetem az úton, vagy az égen, figyelem kedves kis sárkányomat. Egyszer Thor is követi tekintetemet, majd mosolyogva felém fordul.

- Nõstény, igaz e? – kérdi, mire én bólintok egy aprót. – Úgy hallottam a klánodban egyre kevesebb sárkány született az utóbbi idõben.

- Öreg az anyasárkány – felelem. – Dyneth lett volna a remény… - jegyzem meg enyhe célzásként, de Thor rá se hederít.

- Eme szövetség által kaphatnak majd tõlünk tojásokat. Még elég fiatal a példányod, de hamar nõnek, másfél éven belül már ivarérettek. A tiéd, Dyneth - teszi hozzá, jelezvén, hogy figyelt – még egy éves sem lehet.

- Így van – bólintok. – Fiatal még.

- Szép nagy példány lesz – teszi hozzá hunyorítva. – Nagy a szárnytávolsága. Faasnu is nagyra nõtt az évek folyamán, hihetetlen, hogy egyszer ily apró s törékeny volt. Vele jöttem volna, ha atyám nem jegyzi meg, fenyegetésnek veszitek elsõ alkalommal. – Önkéntelenül is elmosolyodom erre.

- Atyád bölcs, igaza lett volna. Még lóval is annak vettük – felelem, s most õ mosolyog. Azonban fúrja az oldalamat a kíváncsiság a sárkányával kapcsolatban. – Faasnu õ…?

- Fehér tengeri sárkány. Már elmúlt nyolc éves is, s te is tudod, hogy egyes példányok az életük végéig is képesek nõni, ha csak igen kicsit is, de nõnek. Azt hiszem õ ezek közé tartozik, évrõl-évre azt kapom meg mekkorát nõtt! – fecseg nekem jóízûen. Illedelmesen csak bólintok, hogy hallottam s megértettem, mint mondott. Így próbálna barátkozni? Ugyan!

 Révén, hogy nem feleltem, nem szólt többet hozzám. Lova oldalába vájta csizmáját, vágtába ugort, s így én is így tettem enyémmel. Haladnunk kellett, bár én nem bántam volna még egy kis idõt az ismerõs táj között. Thor faluja több napi járóföldre volt, nem is csodáltam, hogy húzta száját a lovaglás miatt. Nem álltunk meg, csakis este, letáborozni. Nem tetszik a felállás, miszerint mindenki csinálja a maga dolgát, s csakis annyi sátrat vernek fel, amiben az összes fõ párosával elfér… Van egy oly sejtésem, hogy Thorral kell aludnom, ezt pedig semmi pénzért nem lennék hajlandó még megtenni.

Míg õk sátrat vernek, én gallyakat gyûjtök s Dyneth segítségével tüzet rakok. Mikor fellobban a láng, mindegyik férfi oda néz, sõt, Thor, aki már az utolsó igazításokat végzi a sátron, oda is jön hozzám. Nagyot sóhajtva vészesen közel ül hozzám, majd szó nélkül Dynethez nyúl. A kis kíváncsi persze rögtön odamegy hozzá s érdeklõdve szagolgatja. Nem haragszom rá, pedig olyan jó lenne most valakire!

- Fekete földsárkány – simogatja az orrát, míg megállapítja a fajtáját. – Õk a földön is gyorsak. Nem kell majd lovagolnod… lovon – teszi hozzá sokat sejtõen, mire én nagyot sóhajtva, a combjaimra támaszkodva felállok. – S most hova mész?

- Járok egyet! Megnézem mit csinálnak a többiek – állok meg s nézek vissza rá.

- A vacsorával mi lesz? Csak nem a férfiakra hagyod? – kérdez vissza, mire én felháborodottan fújok egyet. – Ez a te dolgod – jelenti ki kerek-perec, mire visszacaplatok s lehajolok hozzá.

- Akkor vadássz nekem valami megfõzhetõt, mert élelmet kenyéren kívül nem hoztatok! Elõbb néztem mindent végig kedves leendõ férjuram, s hús, mely táplál s befogja a férfiak száját, nincs! – közlöm vele, míg õ mosolyogva közelebb hajol s leplezetlenül az ajkaimat nézegeti.

- Mindjárt intézkedem ez ügyben – majd mielõtt megörülhetnék folytatja -, kedvesem. – Feláll, én pedig felegyenesedem a mellkasom elõtt összefont kézzel figyelem, ahogy az egyik társának szól, míg a tûz felé mutogatva magyaráz. Férfiak! 

- Igen is apám. – Astrid azonban roppant lelkes, s van egy ötletem, hogy miért. Nagydarab és igazi férfi. Ilyenrõl álmodozott mindig férjnek. Remélem nem fogja kihasználni ez a férfi a rajongását, majd eldobni… azért fejét venném.

- Rendben apám – szólalok meg én is, de egyáltalán nem repdesek az örömtõl.

Csendben eszünk, senki nem szólal meg, ehelyett azonban végig kísér Thor tekintete. Az étvágyam is elmegy, annyira idegesít, fõleg, hogy nem küldhetek felé egy mérges pillantást. Fontos a dolog, érzem. Nem szúrhatom el. Viszont ha a családomat bántani merje, nem érdekel semmi… neki esem.

Túl hamar végzünk, hála az izgatott Astridnak, aki szinte szalad a férfiakhoz. Kedvem lenne unott fejjel kifújni a levegõt, de jól ismerem húgomat, nagyon is megsértõdne.

- Akkor megmutatjuk, hogy mit merre találtok – jelenti ki boldogan, míg bennem felmerül a fõkapu képe, távozás címszó alatt…

- Köszönjük, de ha nem szeretnétek, nem kell – feleli Thor, s érzem, ezt nekem címezte. Ha így menne a dolog…

- De, megmutatjuk. –  Fonom össze karjaimat a melleim alatt. Miket nem képzel! Ilyenért megfutamodni… ha bármi is jár a fejükben, neki s a csatlósainak, gyõztem én már le hasonló nagyságú férfit birkózásban. Nem félek! – Gyertek utánunk. – Astrid után nyúlok, aki csak széles mosollyal figyeli Thort. Olyan gyerekes! Nem tetszik neki, de érte teszem. nem hagyom, hogy eljátszadozzanak vele.

- Mond csak Signe jól látom, hogy te itt valami féle harcos lennél? – Érdeklõdik Thor. Harcos féle? Sárkányom is van, beavatott tag vagyok a klánban s emellett kiemelkedõ tehetség!

- Igen – dörmögöm, majd megállok a szoba elõtt, melyet nekik lett kinevezve.– Innentõl kezdõdnek a szobáitok a folyosó végéig – mutattok a folyosó végéig. - A fürdõ a másik oldalon van a konyhát meg tudjátok. – Szerencsére nem kell közös fürdõt használnunk. Húgaimmal saját részünk van, kis szaunával is a tavacska mellett. Bele is halnék, ha ezek után a szõrös medvék után kéne tisztálkodnom!

- Thor lenne kedved sétálni esetleg egyet a birtokon? – szólal meg Astrid, mire én veszek egy nagyon mély lélegzetet. Hiába a nagy szája, most oly bátortalan… legyen is! Örüljön, ha nem árulom be atyánknak.

- Köszönöm a meghívást, de most lepihennék. Eléggé elfáradtunk a társaimmal. Akkor majd holnap találkozunk. - Én nem így szeretném, de nincs mit tenni. Elbúcsúzunk, majd visszasietünk a nagyterembe.

- Mi ütött beléd? Ellenség! – sziszegem, mire húgom dacosan felveti a fejét, s rám néz.

- Épp ezért! Béke lenne, ha elvenne. – Erre se köpni se nyelni nem tudok. Házasság? Odinra!

~*~

Korán kelek, s boldogan figyelem, hogy egyik idegen se tett így. Nézõközönség nélkül gyakorolhatok, s nem kell Thort sem elviselnem. Csodás! Kis edzésem után - melyet apámmal folytatok – megjelennek a lányok is s játszani kezdenek. Én addig visszasietek a szobámba, hogy lepakoljam íjamat s kardomat. Elég, ha tõröm van nálam. Boldogságom eddig tart, ugyanis Astrid szalad el mellettem, láthatóan a sírás szélén. Utána nézek majd arra, amerre jött. Thor áll ott, komor képpel. Én megnyúzom! Mérges vadként indulok meg felé, amit õ nyugodtan kísér szemmel. Várj csak, míg meg nem ízleled az öklömet!

- Te meg mit csináltál a húgommal? – vonom rögvest kérdõre, mire õ védekezõen felemeli kezeit.

- Én aztán semmit, csak megmondtam neki, hogy már van jegyesem. – Oh, kicsi Astridom… megverem neked. Nem is, érted!

- Akkor minek vagy még itt? Húzzál haza meg van a klánunk nélküled – közlöm vele az addig is nyilvánvaló tényt, amire csak elvigyorodik.

- Biztos vagy benne? A csapataink jóval nagyobb fölénnyel indul, mint, amilyen hadseregetek nektek van. Amúgy meg ne utálj ennyire, mivel te vagy a menyasszonyom. – Az elejére már remekül megtaláltam a választ, azonban a vége… nagyot dobban a szívem. Ez nem vicces!

- Ez nem igaz – kezdek bele. - Csak hazudsz. Nem kérték meg a kezemet és nem fogok hozzá menni egy ekkora hólyaghoz, mint te vagy. – Komolyan bánom már, hogy kardomat nem hoztam magammal. Mily könnyedén vághatnám vele bokán, többet nem járna ily gõgösen s nagy szájjal!

- Signe! – atyám szólít nevemen, mire rögvest felé fordulok. nem látok nála kardot… miért nem? -  Ne beszélj így kérlek Thor-ral, mert igazat mond. – Micsoda…?

- De apa. Én nem akarok hozzá menni. – Kérlelõen nézek rá, sõt, még egy apró lépést is teszek felé. nem teheti ezt velem! Megígérte…

- Signe, versenyt ajánlok neked – szólal meg Thor, mire érdeklõdve, de annál nagyobb ellenszenvvel fordulok felé.– Egy harc. Ha letudsz gyõzni, vagy tudsz rajtam három sebet ejteni akkor az lesz, amit te szeretnél. – Várom a másik felét is. - Viszont, ha én nyerek és legyõzlek, akkor az lesz, amit én mondok és hozzám jössz feleségül. De azt még hozzá teszem, hogyha megfutamodsz teljesen, akkor minden féle képen a feleségem leszel. - Dacosan vetem fel fejemet, ahogy húgom is szokta.

- Rajtam ne múljék! Benne vagyok. Ma délután… úgyis majd szétfeszít a düh – közlöm vele a tényt, majd hátat fordítok neki. Astrid után kell erednem, szegényem már biztos elvonult valahová sírni.

- Alig várom! – hallom elégedett hangját, amitõl ökölbe kell szorítanom a kezemet. Várjál csak, te nagyképû monstrum! Alábecsülsz, s ez nagy hiba.

~*~

A kardomat fenem, apám már alaposan kioktatott. Mondhat akármit, nem érdekel. Nem leszek egy Thorhoz hasonló férfi asszonya! Sõt, senkié. Harcos vagyok. Kis sárkányom, Dyneth, nagy szemekkel figyeli mérges énemet. Borjúnagyságú már, gyorsan nõ, de nem eléggé… nem tudok még rajta repülni, sõt, a tûzokádó képessége se a legjobb.

- Oh, Dyneth… Ha férjhez kell mennem, nem tudom vihetlek e – simogatom meg pikkelyes nyakát. – De ha gyõzök, emiatt nem kell fájni a fejemnek.

Elkészülök, páncélomat felveszem, kardomat s pajzsomat is szépen kifényesítem. Anyám is meglátogat, megpróbál lebeszélni errõl, de nem hagyom magam. Nem értheti meg, hogy nekem nem ez az életem! Nem lehetek egy férfié, aki nem hagyj rám semmit, csak a fõzést s gyereknevelést… apropó gyerekek… arra sem vagyok felkészülve. A harcra azonban igen.

Thor már vár a ház elõtti füves területen, ahol a húgaimmal játszani szoktunk. Társai is ott vannak s családom is, no meg pár falubeli harcos is. Astrid azonban jobban lefoglal. Nem tudom eldönteni, most örül vagy sem… a szemei még fel vannak dagadva a sírás miatt. Nem érdekel Thor mustráló tekintete, rögvest húgomhoz sietek. Amint meglát, jobban összeszorítja a mellkasa elõtt összefont kezeit.

- Astrid… - suttogom halkan a nevét.

- Ne mondj semmit. Nem te kérted – feleli. – Vigyázz magadra! S verd el jól – teszi hozzá, halvány mosollyal az ajkán. Visszamosolygok rá, örülök, hogy nem haragszik.

- Elkezdjük még ma, vagy inkább úgy döntesz a könnyebb utat választod? – kiált oda nekem Thor, mire felé nézek.

- Oh, a könnyebb utat választottam… - felelem, majd megindulok felé. – Három vágás, igaz? Mindegy hova?

- Igen – dörmögi, csillogó szemekkel.

- Egy már tudom hol lesz – vigyorgom, s kicsit nagyobb terpeszben állok, s berogyasztom térdeimet. Thornál nincs, csak kard.

- Akkor ne kímélj – mordulja, mire én rögvest támadok is. Széles mosollyal az ajkán veri vissza támadásaimat. Látom, hogy lebecsül, ahogy a társai is. Nem zavar, mindig is ez volt. Apám komor képpel figyel minket, ahogy a család többi része is. Támadok és támadok, Thor pedig kivédi addig, míg meg nem unja. Aztán egy határozott mozdulattal fordítja a védekezést támadássá. Gyors mozdulat s precíz, ha összejönne neki a kard egyenesen a nyakamnál állna meg.

Csak éppen nem fog neki.

Gyorsan guggolok le, míg a pajzzsal hárítom a támadását, s beviszem az elsõ vágást a térde alatt nem sokkal. Nem mély, de kiserken a vére. Odébb bukfencezek, majd felállok s visszanézek rá. Egy kicsit meglepõdött, a társai pedig még jobban. Lebecsült. Tudtam én!

- Nem rossz. Még kettõ – int, hogy menjek közelebb. Nem kell kérnie, megközelítem újra. Csak a kardjaink fémes csengése töri meg a feszült csendet. Minden porcikámmal a harca koncentrálok. Két vágás kell még. Thor is egyre többet támad, az egyik ilyen alkalommal kirepül a kezembõl a pajzs. Nem is baj, úgyis csak feltartott. Két kezemmel pörgetem meg kardomat, majd a hátam mögött átdobom a másik kezembe.

- Hohó, nem szórakoztatjuk a másikat! – neveti Thor. – Bár szép volt. – Küldök felé egy bájos mosolyt, majd elkomorodom s megindulok felé. Csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat, hárít is.

- Nem baj, ha feladod, Signe. Sosem fogom az orrodra kötni, kedvesem.

- Nem… vagyok… a… kedvesed! – támadok erõbõl. Pördülök párat, hárítok én is pár támadását, azonban az rosszul érint, hogy halkan kinevet. Tombol bennem a düh. Lehet ennek hála tudom a második vágást is bevinni nála, a felkarjára. Ez már nem tetszik neki, torkán akad a nevetés, s elkomorul az arca.

- Már csak egy maradt – játszadozom a kardommal, széles mosollyal. – S az oda megy – mutatok a lába közé a pengémmel, mire Thor is lenéz oda.

- Merész ötlet. Emellett lehetetlen is… kell az még nekünk.

- Nekem nem – felelem mosolyogva, majd neki is futok. Egymásnak feszülünk, egész közelrõl nézhetek a szemeibe, amiben megcsillan valami. Egészen addig nem is foglalkozom ezzel, míg komolyabban el nem kezd támadni. Egyre nehezebb kivédeni az erõteljes ütéseit, s csak hátrálok és védekezem. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kibuktat s a földön fekszem, a pengéje pedig a nyakamnak nyomódik.

- Ezek szerint igen – suttogja, hogy csak én halljam. – Nagyon is. – Dacos arccal bámulok fel rá, mellkasom hevesen jár fel s le, pihegek. A szívem majd kiugrik a helyérõl, s csak lassan fogom fel, hogy veszítettem. Felhúzom az orromat, majd oldalra szegem a fejemet, nem bárok tovább az arcára nézni. 

Két kisebbik húgomra vigyázok a házunk elõtti hatalmas füves területen. Lévén, hogy atyánk a falu vezetõje, takaros házunk van, nagygazdasággal a fából készült falun belül. Nem nagy fõt számlál már falunk, a férfiak nagy része odaveszett a nemrégiben való portyán, mikor oly hevesen vihar söpört végig a tengeren.  Astrid, az idõsebb húgom tõlünk nem messze ücsörög egy rozoga székben, s az ölében lévõ felsõruházatot hímezi. Õ biztosan be nem mocskolná kezeit, ahhoz túlságosan is kisasszony, akárcsak édesanyánk húga. A kicsik pedig, nos, egy három s nyolc éves virgonc még inkább játszik, mintsem a fiatalabbik nõvérükkel tartsanak.

- Azaz enyém! – hallom Tyra hangját, ahogy a legkisebb családtagra rivall rá. Ideje közbelépni, már egymásba kapaszkodnak. A két kis vörös!

- Ó, elég lesz! Ne veszekedjetek – kapom fel a kisebbiket, Helgát, akinek a kezében egy bot lóg.

- De elvette a kardomat! – jön a mérges válasz, amit én csak mosolygok.

- Szóval a botodat…

- Nem, az a kardom! – javít ki, majd dobbant egyet mérgesen. – És elvette.

- Jaj, kincsem! – nevetem õket. testvéreim, persze hogy szeretem õket, bár néha kiakasztóak.

Ekkor leszek patadobogásra figyelmes. A faluban, révén, hogy több kisebb patakocska is csordogál a házak között, sok a fahíd, amik miatt minden patadobogás jól kivehetõ. Jól kivehetõen a mi házunk felé közelednek, a távolban már láthatóak is. Apám siet ki a házból, s a híd felé indul. A gyomrom idegesen mocorog, nincs jó elõérzetem a helyzettel kapcsolatban.

- Signe! – kiált oda anyám, mire felé fordulok, kezemben Helgával, aki remekül elvan a bottal. – Vigyázz a lányokra! – erre idõsebb húgom is felkapja a fejét.

- Mi történik? – siet oda hozzám, révén, hogy én esem hozzá közelebbi sétára. Oh, ha azt tudnám! Legkisebb húgunkat átadom neki, s Astrid annyira meg van illetõdve, hogy nem is bánja. Máskor tiltakozna. A tervem az, hogy közelebb merészkedem a hídhoz, ha netán baj akadna, hamarabb tudjak apám segítségére sietni.

Hét lovas alakját veszem ki, ami lehetne megkönnyebbülés is, ha mind nem lenne harcedzett férfi. Mi pedig híján vagyunk erõs embereknek, kik ilyen esetek esetén tehetnének értünk valamit. A három hajóból az egyik elsüllyedt, a második és harmadik pedig komoly károkat szenvedett. Mi voltunk a legboldogabbak, hogy atyánk túlélte azzal a maréknyi férfival s legénnyel. Hívatlan vendégeink élén egy sötétbarnahajú férfi lovagol. Messzirõl is lerí róla mily erõs s izmos, igazi harcban edzett ember. Apám arcát elnézve nem boldog a jöttük miatt.

- Apám… –szólok hozzá s lépem közelebb, de õ csendre s maradásra int. Legszívesebben felmásznék mellé, hogy segíthessek neki. Bár remélem nem fog segítségemre szorulni, s semmi rossz nem fog történni. Nem fújtak a kapuõrök riadót, szóval nem hiába jutottak be.  Az élen haladó lovas már a híd elején jár. Hevesen ver a szívem, félek az ismeretlenek által hozott újdonságtól. Már csak atyámra nézve is tudom, hogy szörnyen komoly dologról van szó.

A férfi pontosan elõttem jár a hídon, s lenéz rám. Meghúzza a kantárt, mire a testes, barna csõdör megáll, õ pedig végigmér.  Dacosan állok elõtte s tûröm vizsgáló tekintetét. Fejemet sem hajtom le zavartan, se szememet nem sütöm le. Egyenesen a szemeibe nézek, õ pedig visszanéz az enyémekbe. Éreztetni akarom vele, hogy én nem félek tõle, s soha nem is fogok. Még egy utolsó pillantást vet rám, majd gyengéden lova oldalához érinti lábát, mire a szép állat tovaindul atyám felé. A többi férfi is megnéz magának, de nem úgy s annyira, mint a vezérük. Mert csakis az lehet, a vezérük.

Atyám elõtt szállnak le a lóról, de egyedül a vezérük lép hozzá, hogy kezet foghassanak. Ekkor ér egy kisebb döbbenet, ugyanis atyám sem kisdarab ember, azonban az idegen felé magasodik vagy fél fejjel. Váltanak pár szót, majd atyám int nekik, hogy kövessék. A lovakért egy ifjú szalad, aki a közeli fához köti ki õket, a férfiak népes kis csapata pedig bevonul a házunkba, ami egyben a falu háza is. Minden vigadalom az ottani nagyteremben van megrendezve, s igazából mi azt nem is használjuk. Ahol lakunk s alszunk, a ház kisebbik fele.

- Signe… - suttog mellettem Astrid, mire ránézek. Kipirosodva áll mellettem, hajában a bottal, melyet Helga büszkén figyel. – Odiszra… Milyen jóképû férfi!

- Tényleg? – motyogom, mire kapok egy mérges, édesanyánkéhoz hasonló pillantást.

- Itt állt elõtted meddig s téged nézett! Ha én távolról is jól láttam, akkor neked levegõt sem kéne tudnod venni!  Soha nem mész férjhez, vénkisasszony maradsz. Én nem vágyom erre a sorsra! – majd karján Helgával odébb vonul. Pislogok utána, de Astridtól ezt már jól megszoktam. Mindig is ég s föld voltunk egymáshoz képest.

Nem sokkal ezután édesanyánk behív minket,  meg kell mosakodnunk s szépen ki kell fésülnünk a hajunkat. Nem tetszik ez nekem, fõleg, hogy anyám több idõt fordít rám, mint addig bármikor. Mikor húgaim már kimentek a helyiségbõl, elkapom anyám kezét, aki meg sem lepõdik ezen. Egy darabig csak farkasszemet nézek vele, s a szemek, melyeket tõle örököltem oly zavarosak, hogy nem tudok belõlük semmit sem kiolvasni.

- Ennyire fontosak lennének? – suttogom. Anyám csak kedveskedve megsimogatja orcámat, majd leteszi a fésût.

- Nos… apádtól úgyis megtudnád elõbb vagy utóbb. Hallottál már a szigeti hódítókról, igaz e? – bólintok egy aprót. – Lévén, hogy a falunk meggyengült emberhiány miatt, s a nagy nõsténysárkányunk is kezd kiöregedni, s egyre kevesebbszer örvendeztet meg minket tavasszal tojásokkal, nyílt prédává váltunk. – Arcomat látva biztatóan megcirógatja kezemet. – Ne aggódj kedvesem. Nem azért jöttek, hogy megöljenek minket.

- Még jó! – horkanok fel. – Akkor miért?

- Szövetséget ajánlottak. Nem támadnak meg minket, ha háború esetén melléjük állunk, s persze… egy kisebb termést mindig átadunk nekik.

- Mi? – fordulok anyámmal szembe döbbenten. – És ugye nem mentetek bele?

- De – bólint anyám, mire én mérgesen arrébb sétálok. – Dühítõ. Tudom. De a ti és a nép biztonsága fontosabb. S kérlek Signe, nyugodj le. Még le kell mennünk a nagyterembe, s mosolyogva el kell tûrnünk ezt a szörnyen megalázó helyzetet… ami egyszer a javunkra is válhat.

- Nem fogom õket kiszolgálni és szórakoztatni! Legszívesebben mindet levágnám! – erõszakoskodom, míg anyám csitítóan susog. Odalép hozzám, majd mind kisgyermekként a karjai közé von.

- Nem lesz semmi baj, Signe. Mindig is volt valahogy, s mindig is lesz. S most induljunk szépen a vendégeink fogadására. – Nagyot sóhajtok, míg õ szépen kiterel a lányokhoz. Nagyon nincs ínyemre eme dolog! Végül csak elindultunk, hogy együtt étkezzünk azokkal, akik azért jöttek, hogy igába hajtsanak minket.

Kelletlenül lépkedem a nagyterem felé. Astridon szép ruha van, húgaim se panaszkodhatnak, én azonban maradtam a jól bevált félig harcis, félig nõi ruhadarabomnál. Nem tehetek róla, ebben érzem magam otthon, emellett a kis tõrök is ott lógnak az oldalamon. Érezzék csak fenyegetve magukat! Apám arcán látom, hogy megkönnyebbült azon, nem lógó orral tisztelem meg õket. Sõt! Magabiztosan, egyenes tartással vonulok a helyemig, s az sem zavar, hogy alaposan megnéz a maréknyi férfi.

Apám mellett elhaladva a szokás szerint csókot nyomok orcájára, ahogy a többi húgom is. Leülök a baloldalán, még anyám a jobbján. Egészen addig csend is marad, míg mindannyian helyet nem foglalunk a hatalmas nagy asztalnál. A vendégek a másik végében foglaltak helyet, s onnan figyelnek minket. Apánkkal szemben ül a nagydarab, barnahajú férfi, s szigorú tekintettel figyel minket. Húgom, Astrid, izgatottan mocorog mellettem, lehajtott fejjel. Legszívesebben incselkedõen oldalba bökném, de érezvén a feszült helyzetet nem teszem.

- Az egész családomat szeretném bemutatni, Thor Gefion. A feleségemmel már találkozott. Mellette ül a legkisebb lányunk, Helga. Õ Tyra – mutat a ficánkoló leányra, majd az asztal másik oldalára mutat. – Õ Astrid, s végezetül a legidõsebb leányom, Signe.

- Csak leányokkal áldották meg az istenek – jegyzi meg a Thor névre hallgató férfi kellemes baritonján. Furcsállom, hogy egy istenrõl nevezték el… szülei nem lehettek híján az önbizalomnak.

- Nem bánom én – vágja rá apám, s boldogan elmosolyodik. – Mind a szemem fénye. Egytõl egyig.

- Gondolom elfáradtak az úton, had szolgáljunk étekkel és itallal, s maradjanak nálunk éjszakára – csatlakozik édesanyám. Keze az asztalon pihen, amire atyánk simít rá.

- Köszönjük a meghívást – dörmögi Thor. – Szívesen elfogadjuk. – S végül egy futó pillantást vetett felém s húgom felé. Astrid megmerevedett, az asztal alatt erõsen szorította szoknyáját, míg én fittyet hánytam a figyelemre. Hamar bár testesebb asszony lép be, kezükben nagy tányérokkal. Legtöbbször mind együtt eszünk, s együtt is készítjük el, de ez nagyon különleges alkalom.