Egy kisebb vagyont kapok ezért a melóért és bár alapjáraton nem szoktam hasonló feladatokat vállalni, most kivételt téve félreraktam fene nagy önérzetem. A fegyvereim gondosan elrejtettem a hegyekben távol a nyüzsgéstõl, ahogy a fizetségem felét is amit ösztönzésként adtak. Ösztöntõ azt meg kell hagyni. Egy kis szütyõ drágakõ aminek egy bolond sem tudna ellenállni. Én sem tudtam. Talán ez az egyetlen gyengém, amit a sárkányfajtámtól örökölhettem. A csillogó dolgok vonzanak. Viccesen hangzik, de tényleg. A kövek látványa megbabonáz.
A palotába bejutni smafu volt. Olyan ez mint egy börtön. Bejutni könnyû, de kijutni annál nehezebb. Én viszont felkészült vagyok mint mindig. Konkrét tervem van a kijutásra is, ráadásul nem is akármilyen.
A bálterem már zsúfolásig megtelt, a nemesek puccos ruhákban villognak és próbálnak kitûnni a másiktól, vagy ép csak a tömegbõl. A színes ruhaköltemények közt viszont én vagyok igazán feltûnõ a fekete fehér összeállításommal. Számomra ettõl a színes pompától válnak középszerû sznobbá, amitõl hányingerem támad. A bejelentések simán zajlanak. Egy kis tartomány diplomatájaként jelentenek be, és csak úgy mint a többiek én is a hercegnõ színe elé lépek. Igazán elbûvölõ teremtés, habár a hatalmas ruha és a sok kiegészítõ amit visel, elnyomják a szépségét. Azt viszont bátran állíthatom, hogy még így is sokkal szebb, mint a teremben bármelyik nõ.
Ahogy elé lépek tekintetét rám emeli. A pupillái kitágulnak légzése megváltozik, arca pedig kipirul, ahogy meghajolok elõtte és egy huncut mosollyal végigmérem.
Talán enyhe bûntudatom támad, mikor meghallom kedvesen csilingelõ hangját, amit úgy visszafog, hogy alig lehet érteni szavait. Persze a bûntudattól nem fogok visszatáncolni, majd feledteti velem az a sok drágakõ, amit a munkámért cserébe kapok. Halk szavaira a mögötte álló marcona túlsúlyos pompadúr megköszörüli a torkát, mire némileg észbe kapva újra elismétli szavait, immár tisztán és érthetõen. Elmosolyodom és felegyenesedve tovább sétálok, hogy elvegyüljek a tömegben.
***
A vacsora alatt két hölgy közt foglalok helyet, akiktõl alig 10 perc alatt kiver a víz. Nem megy másról a beszélgetés, csak hogy milyen gazdag férfi pályázik a kezükre és milyen ékszert kaptak a bál alkalmából. Mondjuk az egyiken tényleg szép darabok lógnak és komolyan meg kell feszítenem magam, hogy ne lopjam ki belõle a köveket. A legnagyobb kõ a nyakék dísze, elsõ ránézésre legalább 5 karát. Viszket a tenyerem mint egy rühes kutya bundája, ahogy a fény megtörik a finom csiszoláson. Megpróbálok inkább az evésre és a feladatomra koncentrálni. A hercegnõre pillantok, aki szintén rám veti pillantását. Ez lehetne számomra bók, hisz kiszúr a tömegbõl, de én jobb szeretek beolvadni mint kitûnni. Fõleg a mostani helyzetemben.
A vacsora végeztével szépen el is vegyülök, de feltûnik, hogy a szemével engem keres, így néha hagyom magam láttatni.
Amint a võlegényjelöltje felkéri táncolni, kapok is az alkalmon, hogy közel kerüljek hozzá. Szeretnék minél elõbb túl lenni a dolgon és lelépni ebbõl a tartományból. Komótosan, de céltudatosan indulok meg feléjük, és megállva mellettük udvariasan meghajolok.
- Ha megengedi – nyújtom ki kezem, hogy jelezzem mi a szándékom. A pasasnak nem kifejezetten tetszik, hogy lenyúlom a nõjét, de ficsúr így enged az illemnek és átadja nekem a kis hölgy kacsóit.
Egyik kezemmel megragadom kezét, másikkal derekára simítok. Kicsit merevnek érzem, mintha minden porcikája megfeszülne az érintésemtõl. Zavarban van! Nyugtázom magamnak.
- Úrnõm, olyan feszültnek tûnik, csak nem megbántottam azzal, hogy elválasztottam a jövõbeni férjjelöltjétõl – nézek rá bûnbánóan, de szemeim mosolyognak, jelezve, hogy cseppet sem érdekel a zavara. Valójában röhögök a markomba, mert pontosan tudom, hogy ez zavarja õt a legkevésbé. Tekintete azonnal megkeményedik, és fenyegetõvé válik. A kis harcias megnyilvánulása csak még jobban mulattat. Az õ helyzetében maximum annyit nyöghetne be, hogy ne gúnyolódjak vele.
- Nem, dehogy – mosolyog elbûvölõen. Ez viszont teljes mértékig állmosoly pont mint az enyém. Jól begyakorolt mozdulat az tény, de pont ettõl annyira nyilvánvaló.
- Ezt igazán õszinte örömmel hallom – veszem föl én is állmosolyom.
- Engedj meg nekem egy nagy udvariatlanságot – szavaira letekintek rá.
- Úrnõmnek a legnagyobbat is – biccentek sármos pillantással, mire ismét elpirul. Nagyon aranyos ezzel az életteli színnel, ami még a sminken is átüt.
- Szóval... nem igazán emlékszem rád. Azt hittem, a vendégeink tagja vagy, de a herceg szerint nem vele jöttél.
Gyanakszik ahogy sejtettem. Kiszúrt a tömegbõl és olyan kérdést tett föl amire gyors választ illene adnom, de miért is ne üthetnék két legyet egy csapásra, ha már egyszer ennyire kíváncsi.
- Igazán megtisztelõ, hogy Úrnõm így érdeklõdik irántam. Ha közelebb hajolna, könnyebben meg is tudnám válaszolni a kérdését.
Gondolkodás nélkül hajol közelebb. Azt hiszem a naivitása és az irányomban érzett kíváncsisága legyõzi értelmét.
Nincs sok lehetõségem a cselekvésre. Elsõ próbára össze kell jönnie, különben hamar kötél kerül a nyakamra. Ahogy a kellõ távolságba ér nem húzom az idõt és szépen ívelt ajkaira, ami a csodálkozástól némileg megnyílik így nyelvemmel otromba mód be tudok furakodni közéjük. Nem tart sokáig a csók. Mindössze annyi idõre lopom el ajkait amíg a tömeg felfigyel ránk.
Amint elengedem rongybabaként csuklik össze, de ez már nem az én bajom. Menekülõre fognám, mert a teremõrök már mozdulnak is, hogy fejem vegyék. Amint lépnék egyet egy kicsi, de annál erõsebb kéz ragadja meg csuklóm. Lendületbõl pillantok le a hercegnõre és meglepve tapasztalom, hogy nem tudom kihúzni a kezem szorításából.
Az ereje döbbenetes egy törékeny nõhöz képes, de sokkal inkább az lep meg amit a fõtanácsos kiabál a katonáknak. Minek a hívei, és miért lett egy csók miatt ellenség? Fut át agyamon, de nem tudok sokat rágódni rajta. Menekülni próbálok, a keze viszont akár a satu fonódik rám. Tekintetünk egy röpke pillanatra összefonódik. Abban a pillanatban még erõsebbnek érzem markát, mintha a csontom belülrõl szorongatná a tenyere meg enyves lenne.
A katonák akik parancsot kaptak egyre közelebb érnek, ahogy a vendégek a vészkijáratokon menekülõre fogják. Nekem is mennem kellene, ez már az utolsó utáni pillanat, hogy lelépjek. Még fegyver sincs nálam! Az egyik palotaõr ránk ront és kardjával engem vesz célba. Már elkönyvelem magamban, hogy itt a vég, mikor a hölgyike a révületbõl magához tér és valami elképesztõ dolgot mûvel. A karjából valami erõhullám szabadul fel. Nem tudnám megmondani mit látok, vagy hogy egyáltalán látok e valamit, de az energiahullám karddá formálódik a kezében és kivédi az õr támadását és eltaszítja tõlünk. Most én merevedek meg és értetlenül pislogok.
Révületembõl a kiáltása ránt vissza és hallgatva rá, futásnak eredek. Jobbat úgysem tehetnék, mert még mindig szorosan markolja a csuklóm. Ahogy lerúgja cipõjét én a kiterült õr mellé érek és csúszva egy hosszabbat a fényes kövezeten kirántom kezébõl a kardot, majd tovább futva vele, hárítom egy másik palotaõr támadását. Ha nem bosszantana ez a kötöttség azt mondanám egész jó csapat vagyunk így együtt.
A vendégek pánikolva nyílnak meg elõttünk, de az utunkat már elzárták az õrök. Egy gyors irányváltással maga után rángat én pedig kénytelen kelletlen megyek utána. Rendesen bosszant, hogy irányít!
Egy falhoz vezet, amin egy nagy szõnyeg van felaggatva. Már ép rászólnék, hogy elengedhetné a karom, de nem áll meg. Elhúzza a fali függönyt és egy rejtek ajtón behúz. Itt végre kérés nélkül is elenged, és körbe kémlelve mászkál fel alá a titkos helyiségben.
- Hova vezettél és miért? - kérdezem miközben a csuklóm simogatom és próbálok rájönni, hogy tudott így megfogni. Az már leesett, hogy valószínûleg nem õ a hercegnõ.
Dacosan és haragos pillantással fordul felém. Talán neheztel rám?
- Egy titkos rejtekhelyre hoztalak, ha továbbmegyünk északi irányba a város alatt fogunk kijutni a járatokból, a kikötõ környékén, de nem lenne tanácsos most rögtön odamenni, mert keresni fognak ott is – magyarázza mérgesen.
- Miért kellene hinnem neked? - teszem fel ezt a lényeges kérdést, meglóbálva a szerzett kardom.
- Egyáltalán nem kell hinned nekem, de csak annyit mondhatok, a fõtanácsos igazat mondott, a "híven követõk", kevésbé ismert nevükön a Sācuṁ anuyāyī'ō-k közé tartozom,
és te megcsókoltál...
Na bumm már megint ez a híven követõk? Na és ha megcsókoltam?
- És? Kik ezek a szakum izék? - kérdezem leengedve a kardot.
- Egy vallási irányzat – feleli némileg visszafogottabban -, a csókkal... hogy is mondjam... - elfordítja tekintetét, mintha zavarban lenne - életem végéig a társaddá váltam. 
Ami elõször megüti a fülem, hogy élete végéig a társammá vált. Ez nevetséges, és nem tartok igényt rá. Most viszont ez a legkisebb gondom. Majd ha kijutok innen a tudtára adom és szépen elválnak útjaink.
Gondolataim cikáznak a fejemben és bármerre indulok arra jutok, hogy kibaszottul átvertek és kihasználtak. Megcsókolni a hercegnõt, hogy ezzel megalázzam aztán lelépni? Ez egyszerû feladat lett volna, most viszont kezd egy összeesküvés elméletté válni, ráadásul egy kölyköt is a nyakamra sóztak vele. Igen egy kölyköt, mivel futás közben rájöttem, hogy nem kifejezetten tartozik a gyengébb nemhez. Ez nagyon nem kóser. A megpattanásomra már volt tervem, most viszont ez is bonyolultabbá vált. Le kellene pattintanom a kölyköt, de a gond, hogy az eseményekbõl következõen õt is megakarják ölni.
- Na idefigyelj kölyök! Nem tartok igényt semmiféle követõre, de mivel miattam vagy szarban, hát kirántalak magammal együtt. Sajnos úgy fest, hogy a palotából most kiverekedni kell majd magunkat, mert titkos járat ide vagy oda a partot napokig figyelni fogják és én nem szándékozom napokig bujkálni. - értetlenül néz rám.
- Akkor mit akarsz tenni?Én követlek bárhová mész, bármit tervezel, de kirontani innen halálos ítélet. Nem gyõz...
- Csitt!! - fogom be a száját morcosan, de feszültség vagy aggodalom nincs tekintetemben. - Eddig úgy terveztem, hogy palotaõrként távozom a felfordulásban, de kettesben ez már lehetetlen, mert csak egy kövem van. Eredetileg volt A,B,C tervem is, de mind egy személyre találtam ki. Nem véletlen. Egyedül dolgozom!! - magyarázom kihangsúlyozva az egyedül szót és elõveszek egy vörösen csillogó követ. - Most máshogy kell megoldanom.
- Mi ez a kõ? - kérdezi a kezemben lévõ csecsebecsét figyelve.
- Nem láttál még ilyet? Elég ritka, az alakváltók használják, ha más méretet akarnak fölvenni, mint amilyenek. Ez emberekre is úgy hat mint rájuk. A szívemhez érintem, behatol a testembe és azzá válok amit a fantáziám megenged. - fejtem ki bõvebben. Kicsit elcsodálkozik, és a követ méregeti amit a kezemben lóbálok. A gond pedig itt kezdõdik. Csak egy van belõle és most nyûgben vagyok, mivel juttathatnám ki mindkettõnket. Persze egy nagydarab repülésre képes jószággal nem lenne túl nagy gond, de akkora méretet fölvenni nem egyszerû és iszonyat fájdalmas ahogy a csontjaimat széthúzza a kõ mágiája. Ráadásul nekem ez a helyzet jobban bûzlik mint egy latrina.
- Még mielõtt felhasználnám tisztázzunk valamit. Eredetileg a hercegnõt kellett volna megcsókolnom, mégsem érzem úgy, hogy hibáztam. A megbízom szerintem pontosan tudta, hogy mit kér. El akart téged távolítani innen, de miért? A másik nagy miért, hogy a fõtanácsos drága miért is reagált olyan gyorsan a csók után?? Azt vártam, hogy majd lefagynak, de õ várt rá és azonnal kiadta a parancsot... - vonom fel szemöldököm.
- Gyorsan? - kérdez vissza.
- Pontosan. Olyan gyorsan kiadta a halálos ítéleted, mintha csak elõre megtervezte volna a szöveget. Mit nyer a fõtanácsos, ha te eltûnsz?
- Mit nyerne? Semmit! - vágja rá dühösen, mintha nem tetszene neki, az összeesküvés elméletem. Teszem hozzá én sem vagyok boldog tõle. Most tuti nem kapom meg a fizetségem másik felét, mert a megállapodás szó szerint a hercegnõre vonatkozott.
- Vagyis... - csillannak meg szemi. Nocsak, megvilágosodott? - A húgom... Ha én kikerülök a képbõl már nem lesz senki aki szeretetbõl tanácsot adjon neki. Tejhatalma lesz fölötte. - ahogy a semmibe réved, mintha nem is hozzám intézné a szavait.
- Ez szívás a részérõl! - jelentem ki semmilyen hangon. - Na húzzunk innen... - lehajtott fejjel lép mellém és közben olyan képet vág, mint akinek apját anyját legyilkolták. Ahogy felnéz rám, látom kérni akar valamit.
- Most meg mi van? Ha nem akarsz velem jönni, felõlem maradhatsz... habár azt kell mondjam az elhangzottak alapján már nem vagy szívesen látott személy a palotában. - vonom fel a szemöldököm.
- Mit nem értettél azon, hogy magadhoz kötöttél engem?! - háborodik fel. Szemeim összeszûkülnek, de nem szólok egy szót sem. - Ahová te mész, oda megyek én is... ezt már nem én döntöm el – kicsit visszavessz és ismét maga elé bámul. - Csak szegény húgom. Most tényleg egyedül marad és nem olyan kellemes bezárva lenni egy kastélyba mint azt sokan hiszik. - aggodalom cseng hangjában amitõl meglágyul tekintetem.
- Nézd! Egy én felfogtam mirõl beszélsz, kettõ a húgod helyzetén pedig nem tudsz változtatni, csak õ tud, ha a sarkára áll, viszont.... - gondolkodom el és bár tudom egy faszság amit most meg akarok lépni, és minden ösztönöm azt visítja hagyjam a fenébe az egészet és pattanjak meg amilyen gyorsan tudok, mégis kibököm. - Ha van erkély a húgod ablakán, talán tudok neked 5 percet nyerni a búcsúra. - amint kimondom, már tudom, hogy ez életem egyik legrosszabb ötlete, mégis valamiért szeretném ezt megadni neki. Megadni azt a lehetõséget, hogy elköszönjön. Annak idején nekem nem volt lehetõségem elköszönni anyámtól és a mai napig visszatérõ rémálomban köszön rám.
- Komolyan mondod? - csodálkozik el hitetlenül.
- Igen, de ahhoz el kell jutni hozzá...
- Az nem gond! - vág szavamba. - A falakon belül el lehet jutni hozzá észrevétlenül. Ha gond van mindig egy elzárt helyiségbe rakják a toronyba. Annak van egy nagy erkélye is, de megközelíthetetlen kívülrõl. - magyarázza.
- Akkor menjünk. - felelem, de nem bízom benne ezért a követ közel tartom magamnál, ha használnom kellene, ahogyan a kardot is. A kard ugyan nem az enyém és a markolata sem áll kézre, de több mint a semmi.
- Máris, csak ha nem gond átöltöznék. Ebben a ruhában elég nehezen mozgok. - mutat végig a hatalmas uszályon.
- Csak nyugodtan. - vonok vállat és követem a a tekervényes úton. Egy kisebb üregnél állapodik meg, ahol egy láda van elrejtve. kinyitja és egy vörös posztót, csizmát nadrágot és inget húz elõ belõle. Leülök a fal mentén és várom, hogy felöltözzön.
- Elmondod mit fogunk pontosan csinálni? A tervedre célzok.
- Nem... te csak suhanj az árral. - felelem egykedvûen.
A félhomályban szépen rajzolódik ki karcsú alkata. Igazán vonzó látvány ahogy lassan átalakul. A haját is kiboncolja és teljes valójában elém áll. Így sokkal vonzóbb mint kikenve, de ezt csak magamnak jegyzem meg és felállva tovább haladok vele, fölfele torony irányába. Nem beszélek, nincs is mit mondanom. Ostobaságot követek el már így is, mikor kockáztatom, hogy elkapjanak.
Jó magasan járhatunk mikor megáll egy falnál és egy kis reteszt elhúzva benéz rajta.
- Egyedül van... - suttogja.
Biccentek, hogy rendben és mutatom, hogy menjen csak elõre. Tõlem valószínûleg a frász törné ki. Amint belép követem. A lány vagyis a hercegnõ megrémül mikor meglát, de testvére gyorsan odasiet hozzá, hogy megnyugtassa. Olyanok ketten, mint két tojás, leszámítva a nemi különbséget.
- Ez ki?!
- Ne aggódj nem fog bántani...
- El kell menned, mielõtt visszajönnek értem! Mindenki téged keres! - magyarázza pánikolva. - Azt mondják az ellenségem vagy.
Nem foglalkozom velük, intézzék le egymás közt ahogy akarják. Nekem úgy is elõ kell készülnöm az átalakulásra. Már elõre utálom a dolgot, mert pontosan tudom miféle kínok várnak rám miután felhasználom a követ.
Beszélgetni kezdenek, én pedig kinyitom az erkély ajtaját, a bejárati ajtó aljába pedig egy kis port szórók. A por arra kell, ha az õrök elõbb jelennének meg mielõtt átalakulnék. Ez egy éghetõ anyag ami olyan hõt bocsát ki magából, hogy senki se akarjon a közelébe menni, vagy átlépni rajta. Valójában viszont csak illúzió és inkább hat az érzékekre mint a testre. Ezt követõen vetkõzni kezdek. És csak arra leszek figyelmes, hogy a beszélgetés abba marad. Feléjük pillantok, addigra már csak a nadrágom van rajtam. A ledöbbent pillantásokra elmosolyodom.
- Mit mûvelsz egy hölgy elõtt?! - tér észhez és szegezi nekem a kérdést, majd húgára néz, aki le sem tudja venni a szemét rólam.
- Õ csókolt meg? - hangja remeg, mire a testvére csak bólint. - Mázlista vagy... úgy értem... nem is tudom, hogy értem. - fordul el végül pironkodva. Elkuncogom magam és tovább vetkõzöm.
- Említettem, hogy más formát veszek föl, és nem is a méretemet. A ruháimra vigyáznod kell mert ha magamon tartanám, szanaszét szakadna. - mondandóm végére minden ruha lekerül rólam. Összeszedem õket és a kezébe nyomom.
- Miféle alakot veszel föl? - kérdezi miközben ledöbbenve méri végig testem.
- Olyat aminek nagy szárnyai vannak. Még egy perced van mielõtt lépnünk kell. Használd ki... - azzal kiveszem kabátom zsebébõl a követ és mellkasomba préselem. A kö erõs fényt bocsát ki mielõtt teljesen eltûnik testemben. Az erkélyre hátrálok, miközben a fájdalom ami a testemet próbálja szétszaggatni egyre erõsödik. Arcom vonásait torzítja el elõször, majd bõröm színe kezd változni, szemem pedig összeszûkül. A fájdalomtól felordítok, ahogy karmaim és testem rohamosan nõni kezd, bõrömbõl pedig tollak és szõr kezd növekedni. Az átalakulás nemcsak látványos, de roppant rémisztõ is. Csõröm nõ, fogaim is átalakulnak, megnõnek. Végtagjaim átformálónak és lassan négykézlábra ereszkedem. Csontjaim recsegnek ropognak a folyamat közben és utolsó mozzanatként lapockáim eltávolodva hatalmas szárnyaim nõnek. Lassan elérem végsõ formám, a fájdalom pedig enyhül. Végsó formám egy griff. Nagyjából végszóra a szoba ajtaja is kivágódik, hogy egy csapat felfegyverkezett katona rontson ránk. A srác akinek még a nevét sem tudom, azonnal védekezõ pozícióba vágja magát. Lendületbõl ragadom meg csõrömmel a kabátját és nagyot lendítve rajta a hátamra dobom, majd egy erõteljes üvöltést küldök a megszeppent katonák felé. Na igen erre azért nem számítottak.
Meglegyintem szárnyaim és elrugaszkodom az erkélyrõl a mélybe. Még sosem repültem így kicsit gondot okoz belerázódni a dologba. Ráadásul a cuccaim is össze kell még szednünk a hegyekben, így egy nagyjából 10 m-es zuhanás után ismét legyintek a szárnyammal és a magasba emelkedve próbálom kordában tartani új külsõm.

- Na õt például megnézném, ahogy véresre keféled egy vad éjszaka keretében… Nagyon jól néz ki az arca - kuncog démonom a fülembe, mivel a velem szemben álló elõtt idiótának tûnnék, ha visszaszólnék egy olyan lényre, akit õ nem lát, és nem is hall, próbálok nem figyelni vékony hangú duruzsolására.

De… Egyszer biztos, hogy kibelezem az ilyen beszólásaiért.

Meg aztán teljesen úgy beszél, mintha a szeretkezéseink alatt õ nem a kis dobozában kuksolna.

- Nem… Mégsem… Hátulról nem is olyan szép… Lapos, mint egy deszka, nincs mit fogni rajta… Deszka-san… Hihi… Biztos ez a beceneve…

- Köszönöm Deszka… Izé… Bocsánat, csak nagyon elgondolkodtam azon, hogy kellene a kulcsos szekrény szereléséhez egy pár, hogy kényelmesebbé tehessem a szállodát… Szóval kedves Zetsu-san…

Huhh… Az idióta miatt, aki azon nevet, hogy azt mondtam a srácra, amit õ, most majdnem megsértettem még egy vendéget…

- Befejezhetnéd a hülyeségeid, mert még a végén tényleg elfogadom azt a démont helyetted, akit apám ajánlott. – szorítom egyik kezembe, amikor a deszkasrác távozik.

Szerencsére szavaim miatt eléggé berezel, bocsánatot is kér, valamint ígéretet tesz arra, nyugton fog maradni, sóhajtva engedem el, és ülök le, hogy nekikezdhessek a friss démonûzéses feladataimról szóló papírok halmát tanulmányozni.

Segédem ezek átnézésében nem tud segíteni, de legalább a nap további részében tényleg a seggén fog csendben, és nyugodtan ülni, foglalkozhatok azokkal a démonokkal, akik nagyobb veszélyt jelentenek az emberekre, mint amekkorát õ. 

Muszáj…

Rengeteg szörnyeteg tanyázik a közelben, egyesek áldozatra várva, mások épp már áldozatuk irányítva, ha nem teszünk ellenük valamit, még a végén túlerõben lesznek, és leterítenek minket.

- Hú de baba… Na az ilyet már szeretem… Remélem, megszáll nálunk, és megszállhatsz benne… - ugrik mellém szájnyalintással a helyérõl Hari, kíváncsian emelem pillantásom arra a fiúra, aki ennyire magára vonta a figyelmét.

És… Hát… Utána vele egyszerre csorgatom a nyálam a megjelent szépség miatt.

Átlagos a testmagassága, és sovány, valamint sápadt is, de a mozgása… És barna haja, valamint égkék szemei… Tündöklõ szépséggé teszik még csapzott ruhái, és annak a démonnak ellenére is, aki birtokolhatja a testét. Érzem a jelenlétét…

Ooohh de ez a srác tényleg nem semmi… Látható helyen lévõ piercingjei, és a nadrágjáról nem lemosott vérfoltok csak még jobban vonzanak.

Meg akarom szabadítani, és szerezni is magamnak…

Olyannyira, hogy ha segédem nem harapna bele a kezembe, és térítene ki a gondolataimból, amikben terveim véghezviszem, szerintem ismét nem is érteném meg halk hangját:

- Öhmm… Izé… Azt kérdeztem, hogy van-e szabad szobájuk. – grr… Egyet kell értenem Harival, benne tényleg megszállnék…

- Persze. Milyet szeretne? – mosolygok rá, próbálom visszafogni magam, hogy ne vegye észre rajtam, mennyire tetszik egész kis szerencsétlenül járt lénye. – Egy ágyasat, két ágya…

- Mindegy. – vág a szavaimba egy zavart körbenézést követõen, mielõtt még egy köteg pénzt rángat elõ farmer felsõje zsebébõl. – Csak adjon egyet gyorsan, papírokkal sem akarok bajlódni. – pff… Meg akartam általuk a nevét, de így is jó lesz…

- Tessék. – adom neki az enyémhez legközelebbiének a kulcsát. – Állatot ne hozzon be lehetõleg, takarítani is önnek kell.

- Rendben. - kezd el hátrálni most, hogy megvan az, amit szeretett volna. – Köszönöm, már megyek is. – megy??? Szinte menekül a világ elõl… Már jó régóta birtokolhatja az a nyomorult…

- Merevedésem van, pedig még nem is a démonját… Annyira erõsnek tûnik… Szerintem õ dugna téged, és nem te õt… - ehh Hari túlságosan magához tért.

- Na még csak az kéne. – vágok a fejére bosszúsan, hogy az elõzõ harapása miatt is büntessem.

Vissza is térnék egyenlõre a jelenleg nálam lévõ iratokhoz, ha nem folytatná tovább a bohóckodást:

- Igen. Az kellene… És ha nem tudsz elõtte bezárni csak még jobb lesz, végig a képedbe nézve fogok nevetni közben rajtad addig, amíg életben tart.. - rohadék… Persze már ütési távolságon túl van, morcosan veszem elõ a fegyverem, szegezem rá.

Csak emiatt teszi magát ismét takarékba, és kuncog magában tovább, sóhajtva kezdem böngészni ismét az irataim.

- Mit tehetek önért? – teszem el ösztönösen a kezemben lévõ dokumentumokat asztalom titkos fiókjába, és fordulok az érkezõ felé.

Az elõzõ srác az, aki vizes tincsei alapján vehetett egy zuhanyt.

De… Mégse hiszem, hogy õ lenne az. Mintha a szemei színe is megváltozott volna. És vigyora… Nameg testtartása… Nyoma sincs egyikben sem annak az idegességnek, ami az elõbb jellemezte lényét…

- Kérlek… Had foglaljam el a tested… - szólal meg ismét a fejemben a kis észlény - Már nem akarom, hogy téged döngessen… Azt akarom, hogy az enyém legyen… - elém is ugrik, mielõtt tovább figyelhetném a gyermeket, pontosabban a megszálló démont, akiknek kíváncsian várom a válaszát.

Most még ráadásul el se inthetem magam elõl, ha meg akarom annak a látszatát õrizni, hogy egyikük se látom.

- Szórakozóhelyet keresek. – hehh… A hangja is magabiztosabb, mint áldozatáé. – Mondjon egyet gyorsan, aztán már itt se vagyok.

- Rendben. – sóhajtom, mialatt végigsimítok a homlokomon, hogy mozdulatommal észrevétlenül üthessem távolabb Harit. – Ezeket tudom ajánlani. - veszek elõ egy térképet, és mutatok neki rajta pár pontot. - Meg… - szólalok meg ismét – Ilyen szép fiúnak, mint amilyen te is vagy egy pár kedvfokozót is.

Szereket nyújtok felé, amik láttán démonom megborzongva bújik el, holott megint az arcom elé akart tenyerelni.

- Kihagyhatatlan ajánlat. – vigyorog rám ezer wattos mosollyal, aztán… Mivel szerencsére démonkám neee sikolyát nem hallja, valamint úgy néz ki, nem is látja, egy erotikus szájnyalás után bekapja, és lenyeli, ezzel belesétálva a csapdámba.

Ettõl a szertõl a démon elalszik, és a test tulajdonosa visszaveheti az uralmat maga felett pár órára.

De… Legközelebb már más módon kell majd azt a mocskot hatástalanítanom. Csak még azt nem tudom, hogy hogy… Annak ellenére, hogy azzal tisztában vagyok, még nem beszélhetek arról tulajdonosának, hogy érzem fenevadát.

Igen… Már kezdõdik is a drága szédelgése, mielõtt a földre esne kapom el, majd faggatom arról a magához térõt, hogy jól van-e.

A szemei ismét kéken csillognak, így szebb a látványa, mint az elõbb, még akkor is, ha Hari nem így gondolja…

A vízválasztó elsõ nap. Persze, voltam már bent a drága jó  "Dimitrij Ivanovics Mengyelejev Srednyaya Shkola"-ban, ha puccosan akarok fogalmazni, de a Mengyelejev Gimnázium sokkal tömörebben kifejezi ezt az egészet. Kíváncsi vagyok, mikor nevezik át az iskolát erre a névre. Igen kevés esélyt látok rá, de én még hiszek a csodákban. Minden megváltoztatható.
Az iskola épülete nem épp a legmodernebb, pár év óta már igényelné a felújítást. A nyílászárókat ki kellene cserélni, bent az elõzõ réteg festékeket le kéne kaparni, újra meszelni az osztálytermeket, majd valamilyen színûre festeni. A padok is régiek, agyon vannak vésve és firkálva, de legalább hangulatos. Persze a szaktermek rendben vannak, az eszközök pár évesek csupán, a falak teljesen rendben vannak, ahogy a parketta is. Ha matekot nem is fogok ilyen termekben tartani, legalább a történelem terem száz százalékosan áll majd a rendelkezésemre. A térképek épek, van kivetítõ, projektor a szekrényben, laptoppal együtt. Ideális, a diákok nem tudják szétbarmolni. Fõleg, hogy zárjuk a termet.
Fél órával érkezem nyolc elõtt. A legtöbb tanár ilyenkor jön, kivétel az ügyeletesek, amik másfél órával hamarabb érkeznek. Néhányukat már megismertem a nulladik héten, mikor még csak annyi a feladat, hogy az órabeosztásokat megcsináljuk, meg ellenõrizzük a felszereléseket.
A kerítés elõtt pár nagyobb suhanc cigizik, teljes lelki nyugalommal. Mikor rám néznek, azonnal tudom, hogy diáknak néznek. Fiatal az arcom, és az öltözködési stílusom sem éppen a tanárokra jellemzõ. Az egyik a szemembe néz, mire elvigyorodom, és odasétálok hozzájuk.
- Kérhetek egy szálat?
Úgy vihognak fel, mintha valami idióta kis tizenhat éves lennék.
- Te, tõlünk, cigit? - tagolják szépen, és tovább röhögnek.
Én elfelejtek vigyorogni, majd az egyik kis fekete hajú, nyálas képû srác a saját szálát a szájához emeli, könnyedén nyúlok a keze után, és veszem ki a kezébõl a mérgezõ rudacskát.
- Akkor én ezt most elszívom, ti pedig elnyomjátok a sajátotokét, vagy megyek az igazgatóhoz. Tanévnyitó elõtt, ha kivágnak, még gyorsan átjelentkezhettek másik iskolába. Megfelel?
Arckifejezésem fenyegetõvé válik, amit még hospitálás alatt tanultam meg alkalmazni. Mindig ilyenkor jött el a pillanat a gyakorlat közben, amikor felfogták, hogy nem diákkal, hanem tanárral szemben van dolguk, szóval le kell mondani az ellenkezésrõl - és most is így van. A füstölgõ szálak a földön landolnak, a parázsból pár darabka elpattan, gyorsan rátaposnak, és elindulnak az iskola kerítése mellett kívül. Jól van, vagy visszajönnek, vagy lógnak az óráról, engem nem érdekel, de az igazgató fúj erre. Így is van rendjén, hülye kis taknyok ne rontsák az iskola hírét.
Az épületbe belépve egyenesen a tanári felé megyek, ahol már vannak páran.
- Jó reggelt kívánok - köszönök az etikettnek megfelelõen. Hiába tegezzük egymást, a reggeli köszönés állandó jelleggel ez nálam.
- Áh, Isakov tanár úr - mosolyog rám az igazgatóhelyettes. - Megszokta már ezt az elnevezést?
- Hospitálás alatt igen, többé-kevésbé. De azért jobb szeretem hallani a Karazmint, legalább a tanáriban.
- Rendben van. Igor, a tizenegyedikeseket tanítja matematikából. Ma nem tud bejönni, második órában kellene bemenned helyettesíteni a bésekhez.
- A terembeosztást hol találom majd? - nézek rá tanácstalanul, mert eddig olyat még sehol nem láttam.
- A titkárnõ az elsõ osztályfõnöki óra alatt kirakja a folyosónkra.
Bólintok, majd a kirendelt asztalomhoz sétálok. Lerakom a táskám, majd elõrángatom a mára választott második világháborús könyvemet, hogy aztán vissza is tömjem oda. Nekem matekot, és nem történelmet kell tanítanom az elsõ órámon, azaz jobb lesz, ha elmegyek a könyvtárba.
Az üvegajtóval elzárt tanári folyosóról kimenet ismerõs tanári arcok jönnek felém, de csak biccentek, mert kell az a könyv órára. A könyvtár a porta mellett van szinte egybõl, bent pár számítógéppel, és zsúfolt polcokkal. A könyvtáros lapos szemekkel néz rám, egy intéssel köszön, amit viszonzok, majd elballagok a tankönyveknek szánt szekrényhez. Hamar megtalálom a tizenegyedikes könyveket, leemelek egyet a polcról, majd leülök az egyik asztalhoz olvasni.
A folyosóról ordítás hallatszódik, de nem mozdulok. Elsõ napon nehogy már én mozduljak rá a kis gyökerekre. Mikor az elsõ perc elteltével sem szûnik, könyvvel a kezemben állok fel, és sétálok az ajtóhoz. Még a kilincshez sem érek, mikor néha csönd támad a folyosón, majd a rohanás tipikus hangjait veszem ki a fentrõl jövõ dübörgés mellett. Kinézek, és még látom a végzõsök hátát, mielõtt eltûnnének a lépcsõn. Balra fordulok, ahol egy szürke hajú, kortalannak tûnõ férfit pillantok meg. Még életemben nem láttam, de mondták a nulladik héten, hogy páran nem tudnak bejönni, mert éppen még nyaralnak. Legalábbis ez az információ jutott el az iskolába. Aztán, hogy ebbõl mi igaz...
- Ez mi volt? - kérdezem reflexbõl az elsõ elámulásom után, majd bevillan, hogy nem ez a sorrend kellene. - Karazmin Isakovnak vagyok, az új tanársegéd.
- Milyen szakon végeztél? - kérdezi, és megnyugszom, hogy õ is tegez, szóval tényleg így megy ez.
- Történelem, matematika.
Megenged egy apró elismerõ pillantást, talán a párosítás miatt - elvégre annyira nem jellemzõ, hogy valami humán-reál párossal vágjon bele az Életbe.
- Aleksei vagyok - mutatkozik be végül. - Megyek osztályfõnöki órára, majd találkozunk.
- Valószínû - mosolyodok el, majd visszavonulok a könyvtárba.

Az elsõ óra talán túlzottan hamar is megy le. Visszatérek a tanáriba, majd megkeresem a "11. b" feliratú naplót, és magamhoz veszem. Leülök az asztalomhoz újra, és belelapozok, hogy legalább pár név ismerõs legyen. Sajnos több a srác, mint a lány, így valószínûleg lesznek bajaim. Elmerülök a születési dátumokban, és habár nem hiszek a horoszkópokban, de valamennyi igazságtartalmat adok nekik abban, hogy a jegyek valamennyire jellemzik az embereket.
- Nem kell így parázni - szólal meg a hátam mögött egy hang - Aleksei.
- Ugyan, dehogy - próbálok mosolyt erõltetni az arcomra, mikor hátrafordulva válaszolok neki. - Majd azt teszem, amit tanultam egyetem alatt, eloltani a lelkesedésük, mielõtt belobbannának ellenem. Nem fogják elcseszni az elsõ hivatalos tanítási napomat.
- Akkor sok sikert hozzá.
- Köszi - felelem fanyalogva, de a becsengõ megakadályoz abban, hogy javítsam az önbizalmamról nyújtott képet a másikban. Na jó, akkor így megyünk órára...
Odabent tombol az összes idióta, a csajok a padon ülve beszélgetnek és kajálnak, míg a srácok krétával dobálódznak. Mikor bezárom az ajtót és a tanári asztalhoz sétálok, még mindig nem hagyják abba. Leülök kényelmesen, és várakozóan nézek rájuk. Nem történik semmi, de még beesnek ketten a terembe, akiket nem engedek a helyükre, hanem magamhoz intem õket.
- Kik hiányoznak?
- Senki, még hárman jönnek majd.
- Rendben, üljetek le.
Miután a helyükre vonulnak, csendben maradnak, ami mintha felért volna a varázslattal, és a többiek is végre elnémulnak és elhelyezkednek.
- Ó, nagyszerû, ügyesek vagytok. - A hangomban azonban nyoma sincs a dicséret szikrájának. - Elvárom, hogy Isakov tanár úrnak szólítsatok, de lehetõleg erre ne kerüljön sor. Nyissátok ki a könyvet a nyolcadik oldalon, oldjátok meg az ismétlõ feladatokat, az óra utolsó tíz percében a táblánál megnézzük õket. Írásban beszélhettek a padtársatokkal, de amúgy maradjatok csöndben. Értékelném.
Néma csöndben bányásszák elõ a könyveiket, és megnyugtat, hogy senki sem hagyta otthon a könyveit. Igen, bevett szokás, hogy hozzák õket, mert már szivatták meg õket, biztosra veszem.
Néma körútra indulok a teremben, és néha megállok egy-egy ember mellett. Az egyik lány tükröt vesz elõ és szemceruzát, és már hozzá is látna a szeme kihúzásához, de sajnos nem jut el odáig. A kezem megint ösztönös könnyedséggel szeli át a levegõt és veszi ki a kezébõl, majd töri szét a kis fadarabot.
- De miért tette tönkre? - sikítja a kérdést, és teljesen be van sértõdve.
- Órán nem. Meg addig biztosan nem, ameddig nem veszel másikat.
Látom rajta, ahogy felfújja magát, de magába fojtja. Okos kislány...
Fél óra elteltével kopogás hangja szûrõdik be az ajtón. Kiszólok, mire nyílik az ajtó. Két srác és egy csaj jelenik meg, homályos tekintettel. Eléggé nyilvánvaló, hogy bepiáltak, hiába tûnik a mozgásuk összeszedettnek.
- Csináljátok a feladatot, beszéljétek meg a megoldásokat, írja fel valaki a táblára, aki úgy gondolja, hogy az övé jó. A többiek javítsák. Vagytok vagy harmincan, ennyien csak meg tudjátok csinálni helyesen. Ha végig jó, nem adok házit. Ti pedig - fordulok a díszes hármas felé - jöttök velem az orvosiba. Szondát fújtok szépen, határérték fölött mentek az igazgatóhoz.
- Mi? De hát mi nem is ittunk semmit, mibõl gondolja?
- Úgy, hogy nem voltak régen a diákéveim. Gyerünk!
Fanyalogva indulnak el az orvosi felé, velem a nyomukban. A lépcsõn a csaj majdnem lefordul, szerencsére az egyik srác valahogy elkapja. Ingatom a fejem, hogy ezt egyszerûen nem hiszem el, de mégis így van. A földszinten pedig kibe másba is botolhatnék bele, természetesen Aleksei-be.
- Hogy-hogy erre? - néz rám, majd a három diákot méri végig. - Nem, nem kérdeztem. Megyek veled, Tatyjana vissza akar majd küldeni velük, hogy nem akar papírmunkát.