Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Hentai Chibi2012. 05. 22. 11:13:46#21103
Karakter: Lee Hana
Megjegyzés: Josh-nak ~ doktoromnak


 Nagyon esőre áll az idő. A nap már lement és ez előnyömre szolgál, ráadásul egyre kevesebb ember is van a környéken. Csak várok. Sohasem sietem el a dolgokat, mindig kivárom a megfelelő pillanatot.
Hiszen minek kapkodni? Az mindig hibát szül. És már egyetlen icike-picike kis hiba is képes halálos következményekkel járni. Ez pedig nem megengedhető, nem lehet kockázatot vállalni, csak tökéletes munka van. Minden más elfogadhatatlan!

Nézem az embereket, mennyire jelentéktelenek és unalmasak. Csak teszik a dolgukat és bele sem gondolnak miket tehetnének meg mielőtt eljön a vég. Mert ugye mindenki a végállomás felé tart, de van aki korábban és olyan is aki később. Sohasem tudhatod, mikor lel rád a halál.
A sajátodat nem, de van akiét korábban elhozhatod.
Kevin Smith.
180 cm magas, szőke, tetovált. A tárgyaláson fekete öltönyt visel majd, az asztalfőn foglal helyet. Másfél perc a kiiktatására. Hiba esetén számolni kell sikertelenséggel; emberei körül veszik az épületet és a termet, 3 testőr mellette. Újabb esély nincs. Hibázás kizárva.
Fejemben végig gondolom a dolgokat, majd meglátom a teremben gyülekező csoportot.
Nagykutyák mind. Egytől egyig maffia főnökök és az asztalfőn ott a célpont. Kézbe veszem fegyveremet, de még várok. Nem jött el az idő.
A célpont elfoglalja helyét és elkezdődhet a tárgyalás.
Rá készülök a lövésre, fegyverem már kibiztosítva majd ... Eldördül a lövés.

Az eső megered, nagy cseppekben hull, mint valami igazi nyári zápor, de nem akar abba maradni. A cseppek vérrel keverednek ... Hol rontottam el? Csak futok, nem számít merre, lényeg, hogy túléljem. Mindent úgy csináltam, ahogy eddig, de mégis megúszta az a rohadék! Ez a nap, ma nem szerencsés a számomra. Futok, amerre a lában visz.
Az éj sötétje kedvez nekem valamelyest.
Fegyveremet és kesztyűmet a közeli folyóba dobom, nyom nincs rajta ami hozzám vezethetne, de érzem erőm fogy és nem lenne jó, ha fegyverrel találnának rám. Az meg aztán pláne nem, hogy meg tudnák állapítani, én lőttem le azt a tetűt.
Így marad ez a megoldás és, hogy még ha le is rázom üldözőimet futok tovább.
A nyomomban egyenlőre szerintem már nincs senki, de még rám akadhatnak. Az, hogy karomból ömlik a vér, csak még inkább rásegíthet nekik. Ütőér nem sérülhetett, hisz annyira nem vérzik, de fáj és a golyó átment rajta.
Az eső pedig, csak megállíthatatlanul hull.
Ruhám már teljesen átázott, nincs rajtam száraz rész. Hol a vér áztatja, hol az eső.  Szemem előtt már homályosul a táj, egyenesen próbálok közlekedni, de ez sem sikerül.
Neki esek egy korlátnak, amiben épp, hogy csak megtámaszkodok. 
Azt hiszem ennek nem lesz jó vége ...
Ellököm magam a korláttól és tovább igyekszek, de futni már rég nem megy, inkább csak igyekszem minél gyorsabban lépkedni. De mikor már úgy érzem nincs tovább, csak felnézek a fent ragyogó holdra. Azt hiszem ha meg kell halnom, annak vagy most fog eljönni az ideje, vagy rohadt sokára...
Próbálnék még egy lépést tenni, de testem nem engedelmeskedik és már csak a sötétség fogad. Érzem ahogy testem a betonra érkezik, de mást már nem fogok fel a külvilágból.

Gépek csipogása, közelebbről és emberek hangja valahonnan messzebbről. Szememet ki sem nyitom, csak kezemet vezetem fel vállamhoz és halkan felszisszenek. Fáj, de el van látva. Lemerném fogadni, hogy kórházban vagyok. És ahogy kinyitom a szemem ez be is bizonyosodik. Egyedül vagyok a szobában, még csak másik ágy sincs itt.
Annál jobb, könnyebb meglépni. Csak végig nézek a szobán még egyszer. A gép hülye hangja zavar, a tű is a kezemben, infúzió. Jobbnak látom elkezdeni kiszerelni, de mivel az ajtó nyílik békén is hagyom.
Még csak félig se sikerült kiszedni.
Az ajtóban egy fura pasas áll, ahogy elnézem valami doki... ch. Remek. A másik alak viszont a drága Kaito-t. Öcsém te halott vagy! És ezt gondolom a tekintetemből ki is olvassa, mert csak bólint egyet mosolyogva. Közelebb jönnek és a doki megvizsgál. Tök jól vagyok. Minek ez a felhajtás?
- Én intéztem el, hogy itt kezeljenek. - ül le a mellettem levő székre Kaito. Erre csak rá nézek, mint egy hülyére. És ajkamról a következőt tudja leolvasni. " Ezért még kinyírlak!" Persze mindent cuki mosollyal jelzem és mivel itt a doki is jobb ha hangosan ki se mondom.
- Tudod Su Yang mindent az én drága húgocskámért. - na a kurva anyád!!! Még, hogy te meg én rokonok vagyunk ... Felháborító! De legalább a tudtomra adta milyen néven vagyok. Su Yang ... Gondolom megint vannak hamis papírjaim. Remek. Akkor most Su Yang.
- Köszönöm bátyus. - mosolygok rá. - Apa aggódik? - kérdezem, utalva arra a főnök vajon mennyire pipa rám. Ő csak megrázza a fejét.
- Otthon minden a legnagyobb rendben van, de .... - itt kérdőn nézek rá. Most min agyalsz, mit nem tudsz? - Tudod tegnap este a bácsikánk meghalt. - remek. Célpont kilőve. Legalább az is megvan, hogy a pasast kinyírtam. Erre bólintok.
- Hogy szerezte a sérülést? - kérdezi a doki mire megrázom a fejemet.
- Fogalmam sincs, nem emlékszek rá. - hazudom. Majd meg fogom mondani, hogy egy maffia főnököt nyírtam ki, mert bérgyilkos vagyok mi? És különben is, ma este meglépek.
Jobban szemügyre veszem a dokit, fura hapsi. Valahogy nem tűnik annak a tipikus doktornak. Elég rosszfiús pasasnak látszik. Ha jól látom a neve Josh Keort ... Na ezt megjegyzem.

Egyedül vagyok ismét a szobámban, de nincs kedvem semmihez. Az este még sokára jön el, addig az ágyamból az ablak felé nézek. Szép a táj.
Nincs kedvem itt bent lenni, nincs kedvem semmihez sem. Van, hogy benéznek hozzám nővérek, ellenőriznek ezt azt.
Fájdalom csillapítót ugyan kapok, de a vállam attól még kibaszottul fáj.

Idegesít, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Aztán lassan de eljön az este is. Utolsó vizit, aztán ahogy elcsendesül a kórház szépen kioperálom a karomból azt a rohadt infúziós tűt.
Kikelek az ágyból, gyors öltözés és irány ki. Csak semmi sem úgy ahogy akartam. Eljutok ki a folyosóra és tovább, de a drága doktor jön velem szemben.
Franc gondolta, hogy ügyeletes!
- Hova hova? - és már tessékel is vissza a szobába. Banyek!!! - Ha nem akarja leszíjazva végezni nyugton marad.
- Aucs!! - reagálom le, hogy visszakapom az infúziót is.
- Így. Lehet nyugton maradni. - esküszöm, csak kapjak újra fegyvert a kezembe, nem éled túl!


Hiyahiya2012. 01. 18. 11:06:07#18603
Karakter: Kim Heeyang
Megjegyzés: ~Sammaelnek~



 
A sziréna hangos vinnyogása tölti be az utcákat, s még a kocsin belül is nagyon jól hallom, ahogy fülsüketítően szeli át az éjszakai zsongást. Halott fény világít a mentőautóban, a defibrillátor halk, figyelmeztető zümmögése zakatol a fülemben, de azon kívül, hogy Cho kezét szorítsam, nem vagyok képes másra. Az ujjai hidegek, nyirkosak a víztől, amivel a vért mostam le róluk, csúszkálnak a tenyeremben, s szivárványszínűre festi a beszűrődő éjszakai fény, ahogy az autó eszeveszett iramban beveszi a kanyarokat. 
A sírás kerülget, könnyek csípik a szemeimet, legalább annyira, mintha hagymát morzsolnának az orrom előtt, és ismerős módon jönnének a számra szebbnél-szebb káromkodások, ahogy ilyenkor szokott... erőt veszek magamon, s sűrűn pislogva próbálom visszakényszeríteni a sírást,  lenyelem a torkomban gyülekező, keserű gombócot, s tekintetemet mereven a mozdulatlan, egyre sápadtabb testre koncentrálva tartom magamban és talán benne is a lelket. Nem tudom, mennyit érezhet abból, ami körülötte történik, de azt remélem, hogy érzi azt, hogy mellette vagyok. Nem szabad meghalnia. Ha eltűnik... egyedül maradok itt.
 
Mikor a korházhoz érünk, az előtte álló hatalmas szobor köré épített úton befordulva kis híján Cho-ra esek, s nem kevésbé ér váratlanul a megállás sem, mikor fékezve parkolnak be a bejárathoz, de kivételesen nincsen erőm duzzogni, amiért need for speed-et játszanak velem kell az éjszaka közepén. Kinyílik az ajtó, két mentős ugrik be, kihúzzák a hordágyat, rajta az eszméletlen barátnőmmel , én pedig mint egy pórázra kötött kutya követem, úgy szorítva a kezét, mintha minimum pillanatragasztóba nyúltam volna...
Az sápadt, lilás zúzódásokkal díszített arcát figyelem, míg rohanok a kocsi mellett, amire  a két gorilla feltetette, s csupán tompa zajként jut el tudatomig, amit a sok kétségbeesett nővér visít, s különösebben semmit nem érzékelek abból, ami körülöttem történik... mintha szürke kis foltok táncolnának körülöttem, hangjuk akár az egércincogás, az pedig csak rá tesz egy lapáttal, hogy angolul karattyolnak. Érthetném, de a legkevésbé sem érdekel, hogy milyen random latin szavakkal kezdenek el dobálózni... úgy is mind csak bántani akarnak. Kinézni maguk közül, és összesúgni a hátam mögött. Az ilyenekre pedig... nem érdemes egy percet is szánni akár. De az is könnyen meglehet, hogy most az egyszer félretehetném a paranoiáim... de az túl macerás. Egyszerűbb levegőnek nézni az összeset...
 
- Kisasszony... kisasszony. Kérem engedje el a hölgy kezét, innen a doktor úr átveszi – fogja meg valaki gyengéd erőszakkal a csuklómat, az első áramütés szerű sokk után pedig mintha ott sem lenne, egy pillantásra sem méltatva, csupán egy apró fintort villantva lazítom meg ujjaimat Cho törékeny keze körül rántom ki saját mancsomat a gumikesztyű rabságából, hogy aztán egy utolsó jeges pillantás után hátat fordítva az ismeretlen nőnek induljak a váró felé. Az orromba kúszik a nehéz kórház szag, a fertőtlenítő és a sok beteg ember bűze, a hányinger kerülget a fehér falaktól, de ami a legjobban megrémít az a remegés... a kezem úgy reszket, mint egy Parkinson-kórosnak, s képtelen vagyok rajta úrrá lenni... reflexből zárom ki tudatomból a sok rám szegeződő tekintetet, s megpróbálok minél messzebbre menekülni, mielőtt összeesek...
Hatalmas sóhajjal hunyom be szemeimet az egyik falnak simulva, s fejemet hátra hajtva kezdem el halántékomat masszírozni. Csak az aggodalom teszi... a stressz. Ki ne remegne egy ilyen helyzetben? Nem azért van, mert hozzám ért az a nő... még akkor sem, ha évek óta nem érintett meg idegen. Az a legkevesebb, hogy úgy stírölt végig, mint egy darab húst egy hentes boltban...
Az hiszem jobb lesz, ha lenyugszom egy kicsit, míg Cho-t megmentik...jobb lesz ha erre koncentrálok... mit csinálhatnak vele?
 
*
 
Hajnali egy óra öt perc. Az mutatók ütemes kattogása tart ébren, és a három pohár kávé, amit már magamba diktáltam ez alatt a röpke pár óra alatt. Egyre nő bennem a félelem, a gyomrom görcsben áll, s úgy érzem, minden egyes percben kidobhatom a taccsot, ha ezt tovább kell csinálnom... mi az isten tarthat ennyi ideig? Nyilván műtik... ha meghalt volna, nem szívatnának ennyi ideig, csak azért, hogy közöljék velem, igaz? Vagy ennyi idióta ember lézeng itt, aki képtelen végezni a munkáját? Ha nem éli túl... valakinek belehúzom a fejét a kávéautomatába.
Behunyom egy percre szemeimet, de szinte azonnal megbánom, mert a fáradtság nem enyhül tőle, de a kép, ahogy Cho lelép az útra, s mosolyogva hátra int mielőtt egy busz több méterre repíti a forgalom kellős közepére egész kellemes élességgel villan be helyette... elkap a hányinger, szám íze keserű lesz a félelemtől, a képzeletem pedig egyre vadabb jövőképekkel szórakoztat, amire nem hiszem, hogy szükségem van, tekintve, hogy eddig is remekül elfantáziálgattam azon, vajon egy darabban látom-e még... ha csak visszaemlékszek arra a kifacsart pózra, ahogy a busszal való találkozás után találtam... ha magánál lett volna, biztos elpoénkodott volna azon, hogy úgy érzi magát, mint Tapsi hapsi, vagy mit tudom én... sosem hittem volna, hogy egyszer a borzalmas viccei után vágyakozom...
 
Mint, akit épp hipnotizálni próbálnak úgy követem tekintetemmel a nagy mutató járását, mikor ismét rákényszerítem magam az éberségre kiszakadva a nyomasztó gondolatok közül, s a sokadik körbe járása után tényleg kezdem úgy érezni magam, mint aki transzba esett. Tikk-takk... tikk-takk... tikk-takk... és egy kéz... ami egy pohár vizet lenget az arcom előtt. Csak egy durva másodpercre fordul meg bennem, hogy a hirtelen jött ijedtségtől a szék alá borulok...
 
Érdeklődve meredek a vastag csuklóra, és a rajta himbálózó Rolex karórára, s egy percre elgondolkozom azon, hogy vajon, aki ilyen órával lébecol egy kórházban, miért nem valami finomabbal szeretné kibökni a szemeimet, miután lazán rám hozza a frászt. Erős ujjak szorulnak a poháron, s valamiért belém hasít a gondolat, mennyivel jobban mutatna mondjuk egy nyakon... de hogy miért akarom rögtön pszichopatának beállítani a random önkéntes jótevőt, nem tudom. Talán... talán ismét kezd rosszabbodni a fóbiám. Ideje lenne ismét ellátogatnom egy orvoshoz.
 
- A hideg víz segít ébren maradni – érkezik a tömör magyarázat a csuklótól, én pedig aprót bólintva veszem el a műanyag poharat, úgy, hogy még véletlenül se kelljen érintkeznem a sápadt bőrrel... a számhoz emelem a műanyag peremét, s kizárom a tudatomból a kellemetlen érzést, amit a rám szegeződő tekintet súlya ad... tudom, hogy néz. Tudom, hogy bámul, és idegesít, hogy szinte a vesémig lát... elkap tőle a rettegés. Vagy a düh. Egyre megy.
Magam elé tudom képzelni, ahogy végig pásztáz, mint egy zsákmány állatot, akit ha úgy tartja kedve bármikor sarokba szoríthat. Utálom, ha rám néznek... mindig ezt érzem tőle. Teljesen mindegy, hogy ki, akár egy vénasszonytól is elkap a pánik vagy az undor, még ha tudom, hogy valószínűleg még a következő egy métert sem látja maga előtt, nem hogy engem...  a kórházakban pedig még rosszabb.
 
- Köszönöm... – cincogom halkan angolul, s engedve a halványan felderengő kíváncsiságnak szemeim sarkából siklik végig pillantásom a sötét nadrágon és a körülötte lengő fehér köpenyen. Nagyot kortyolok a pohárból, s ezzel együtt fixírozom tovább a mozdulatlan alakot, s minden egyes centi végig mustrálása után egyre nő bennem az ellenszenv és a szorongás. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért keletkezik keserű, fojtogató gombóc a torkomban, de talán rásegít az, hogy a lelki szemeim előtt már megindul a kéz a nyakam felé, hogy megszorongasson, csak úgy az ismerkedés jeleképpen... nem tudom ki ez a pasi, de már most áll tőle a hátamon a szőr. Remélem nem akar sokáig itt maradni, mert elhajtom, mint a magzatvizet...
És szinte megfagy bennem a vér, ahogy a markáns, balsejtelmű mosolyra húzódó szájról feljebb csúszva találkozik tekintetem az övével... meg áll a kezemben a pohár, s nagy, semmitmondóra erőszakolt szemekkel figyelem a földöntúlian világos íriszeket, melyek a lelkemig hatolva fürkésznek... érzem, ahogy minden porcikámat végig vonul a libabőr, a szívem szinte megáll a mellkasomban, s egy percre nevetségesen közel kerülök az ájuláshoz...
 
De nem csak én vagyok az, aki a kezdeti barátkozás ötletét gyorsan elveti, mert a halvány mosolyféleség olyan villámgyorsasággal fordul át valami ijesztően másba, hogy erőszakkal kell magamat a fenekemen tartanom, mielőtt felpattanok és elrohanok megelőzve, hogy egy láncfűrésszel aprítson fel... soha életemben nem kínzott, még ilyen erős tévképzet sorozat, ami beront a tudatomba, mikor egyre fokozódó kézremegésemmel dacolva tartom a szemkontaktust... mintha egy rossz horror filmben néznék farkasszemet egy vámpírral... eddig maximum azt képzeltem, hogy mások cirkuszi bohócnak néznek, s úgy nevetnek rám, mint az amerikai filmekben a főszereplő vicces kommentárja alatt a géphangok.
Nem tudom, hogy a kifejezéstelen arcom, a tekintetemben egyre növekvő ellenszenv teszi, de jól látom, ahogy az arcizmai megrándulnak, s szinte erőszakkal tartja őket egyben, úgy hogy attól ne sikítsak fel azonnal... vagy csak beképzelem. Az is előfordulhat, hogy az orvosok is felkerülnek a xenofóbia mellé, és ezentúl minden fehér ruhás alak elől egy dísznövény mögé bújok... kétlem. Ennek a pasinak... félelmetes tekintete van.
 
Ne nézz rám. Ne bámulj. Fordulj el... mantrázom magamban az éveknek tűnő másodpercek alatt, amíg békés szempárbajt tartunk a váróban, aminek minden egyes perce után egyre közelebb kerülök, hogy felálljak és faképnél hagyva bújjak el valahova... vagy, hogy kipöccintsem a szemgolyóit, mint két billiárdgolyót. Megijeszt, hogy képtelen vagyok akár egy épkézláb valódi kifejezést leolvasni az arcáról, s dühít is, mert általában ebben jól vagyok...
 
 Végül ő töri meg a szemkontaktust, s a hóna alá vágott mappát maga elé emelve szegezi immár figyelmét arra, én pedig fellélegezve kezdem el a szürke padlón kacsázó sötét csíkok stírölését, hátha érdekesebb lesz a menekülési tervek kieszelésénél. Nem tudom ki ez az alak, de még egy perc és olyan gyorsan válok köddé, hogy az maga lesz a művészet... gyakran érzek menekülési kényszert, de még az utcán sem kap el ilyen erős inger arra, hogy köddé váljak. Azt megtanultam kezelni, úgy tekinteni rájuk, mint pár elmosódott pacára, de ha most ezzel próbálkoznék, attól félek ez a férfi inkább lenne egy karmazsin vérfolt, mint egy békés, szürke festékpacni...
 
- Ön az, aki Park Cho nevezetű beteggel érkezett ide? – szólal meg a vámpír mély hangon, s valamiért most kevésbé ver ki tőle a víz, mint először, holott a hangtúsun fényévekkel lett ridegebb, mint egy kígyósziszegése, s talán Cho nevének megemlítése az egyetlen oka, hogy felpattanva lépek elé, poharat szorongatva szegezem rá válaszokat követelő kék íriszeimet. Érdeklődve vonja fel egyik ezüst szemöldökét, én pedig mit sem törődve azzal, hogy gyakorlatilag az intim szférájába mászok, és egyre több baljós jövőkép gyötör ettől, próbálok minél határozottabb lenni ahhoz, hogy most azonnal elmondjon mindent. Persze ahhoz kommunikálni is kéne, s gondolom ő is erre vár már egy ideje... 
 
- Igen! Jól van? Egyben van még? – hadarom villámgyorsan, s ő halvány, talán barátságosnak szánt mosollyal nyújtja felém kezét, én pedig úgy kezdem el fixírozni a hatalmas markot, mint egy véres rongyot, azon tűnődve, vajon az a mosolynak titulált valami, mennyire lehet erőltetett... vagy mi is játszódhat le a fejében, ahogy kikutat minden apró mimikai vonalat az arcomon... irritál. Idegesít, hogy nem tudok olvasni benne...
 
- Nagyjából. A balesethez képest szerencsésen megúszta. Dr. Sawyer vagyok, a továbbiakban az orvosa – mutatkozik be, kezével továbbra is előttem kapálózva, nekem pedig nem igen akaródzik kedvesenek lenni, s beletelik minimum egy fél percbe, hogy a kötelező udvariassági körök lefutása érdekében legyűrjem az ellenszenvem és kezet fogjak vele. Nem szoktam csak úgy idegenek kezét taperolni. Vagy ha egészen pontos akarok lenni, SOHA nem érek olyanhoz, akit nem ismerek.
Most mégis reszkető ujjaimat a nagy tenyérbe csúsztatom, mely úgy kulcsolódik kacsómra, mint egy satu, ami perceken belül összeroppantja, olyan törékenynek hat a markában az enyém. Mint egy medvecsapda...
Megszorongat egy kicsit, finoman ahhoz képest, amit vártam volna, s pár perc csendes szemezés után kapcsolok, hogy tán nekem is be kéne mutatkoznom... minek? Úgy sem látom többet... remélem.
 
- Kim Heeyang – hintem el röviden, az utolsó hang kiejtése után szinte azonnal ügyes módon kivarázsolva mancsomat karmai közül, mielőtt még eszébe jut valamit tenni vele. Mondjuk megharapni. Talán a szemei miatt titulálom vámpírnak... mintha nem evilágiak lennének, vagy legalábbis a bennük ölő jeges fény biztosan nem az. Nem szeretnék vele egy sötét sikátorban találkozni az tuti... bár azt hiszem, hogy akkor legalább a neonfénytől nem tűnne olyannak, mint egy szellem. Furcsa szögben világítják meg az arcát, s egészen csontvázszerűnek hat tőle... azt hiszem fáradt vagyok.
 
- Kövessen Miss. Kim, megmutatom a barátnője kórtermét – fordul meg hirtelen, s talán azért mert észrevette, hogyan méregetem, vagy azért mert tényleg segíteni akar, de nagy, határozott léptekkel elindul meg a labirintusszerű folyósón, én pedig egy csepp fáziskésés után tisztes távban követem, az orvosi köpenybe csomagolt széles vállakat méregetve. Hatalmasnak, erősnek tűnik, mint egy vadászó oroszlán a szavanna közepén, de könnyen meg lehet, hogy csak azért érzem így, mert nem szoktam hozzá a nagydarab pasikhoz. Vagy azért mert tudom, hogy lopva két percenként rám sandít... ne nézz.
Vidám köszöntések sora hangzik fel, ahogy elhaladunk random emberek mellett, s minden általa elengedett kimért, kurta válasz után megmagyarázhatatlan érzet lesz rajtam úrrá... beleborzongok a semleges hangtónusba, s nem értem, miért nem veszik észre ezek az idióták, hogy olyan érdektelenséggel köszön és pillant rájuk, mintha valami laborban stírölné végig a kísérleti patkányokat... nem értem.
 
- Ez az – fékez le hirtelen, s én majdnem sikeresen a gerincébe sétálok, olyan ügyesen elmerengek azon, vajon miért csak engem borít ki ez a tag. Persze még mielőtt átrendezném a csigolyáit a fejemmel, megállok, ő pedig előzékenyen nyitja ki előttem az ajtót, s én, mint egy macskanő imitátor, az ajtókerethez lapulva bújok át a karja alatt kimért biccentéssel megköszönve a lovagiasságot. Nem merek felnézni rá, de a legkevésbé sem érdekel, mikor megpillantom Cho-t az ágyon feküdni, egy kiló gézzel körbekötve, gipszekkel teleaggatva, villogó, zakatoló gépeken lógva, mint valami morbid karácsonyfa, amit egy ízlésficamos díszített fel...
Kezemet szám elé kapva lépek az ágy elé, facsarja az orromat az erős fertőtlenítő szag, ujjaim megszorulnak az ágy fémszegélyén, ahogy magamba fojtom a sírást. Szinte eltűnik a takaró alatt, az arcából alig látok valamit, mert felét kötés fedi, a másikat pedig felismerhetetlenné teszik a zúzódások... de legalább túlélte. Legalább megmarad... de ha rajtam múlik akkor a buszos állása nem fog. Zöld volt, nekünk volt elsőbbségünk, az a marha meg áthajtott a zebrán... nem lesz nehéz dolgom.
 
- Erős agyrázkódása van, pár törött borda, megrepedt csípőcsont. A lábát kellett műteni, ha jól megy a felépülés pár hónapon belül, ki lehet venni a csavarokat – hallom meg hirtelen a mély hangot egész közelről, s enyhén megrázkódva nyikkanok fel, elgondolkozva azon, hogy ennek a pasinak vajon ez a hobbija? Szeretné kiijeszteni belőlem a szart is, vagy mi? Persze ez a legkevesebb, ami zavar...
Elkap a hányinger a tárgyilagos hangtól, amivel felsorolta a sebesüléseket, mintha az időjárásról csevegne és egészen véletlenül sem egy az életéért küzdő betegről... a nyelvem hegyén van pár csípős mondat, amivel szívesen köszönném meg neki, hogy úgy beszél a barátnőm sérüléseiről, mintha egy teleshop adásban sorolná az extrákat az áru mellé...mégsem ez az, ami a leginkább zavar.
 
A hátam közepén érzem a tekintetét, szinte lyukat éget belém, kiráz tőle a hideg, s idegesít, hogy valószínűleg minden meredező szőrszálat lát a nyakamon... megdermedek, mereven szemezek az EKG görbéivel, de még így is jól tudom, hogy bámul... mintha valami baba lennék egy kirakatban, amit valaki a szemmel szuggerál... talán egy méterre állhat tőlem, de ide érzem azt az erős parfüm illatot, ami körbe lengi. Az orromba költözik, megtölti a fejemet kesernyés esszenciával, amitől libabőrözni kezd az alkarom... erős késztetést érzek, hogy sarkon forduljak, és itt hagyjam a Cho-t nyaralni, de jelen pillanatban túl erősen szorongatom az ágyrácsot, ahhoz, hogy akár egy tapodtat is tudjak mozdulni...
 
Nehéz csend borul ránk, s a szoba jegességét az EKG pittyegése szeli át, akár egy kés... nehéz lépés zaját hallom, s én reflexszerűen kutatok egérút után, mielőtt kedve lenne menüre tűzni csak a vicc kedvéért... rá sem tekintve táncolok el az útjából, ellibbenek mellette, mint egy őzike, akit a farkas szeretne becserkészni, s az inkább menekülőre fogja a dolgot... és tulajdonképpen pontosan ez történik. Semmi kedvem tovább farkasszemet nézni a gépekkel, és arra sem, hogy új lyukat égessen a tekintetével a koponyámba...
Így hát ügyesen sietek az ajtóhoz, hogy a küszöbről visszapillantva hajoljak meg halványan, mielőtt lelécelek. Nem pillantok rá, ugyanúgy próbálom ignorálni, ahogy másokat, s valamiért nehezebben megy a művelet, holott eddig könnyen ment... kiborít ez a fickó.
 
- Köszönöm a tájékoztatást és a kemény munkát. Majd... ismét benézek hozzá. Viszlát! – intézem el kurta kis búcsúzásomat pár szóval, s magamon érezve tekintetét, orromban illatával fordulok ki a hófehér, steril folyósóra, ahonnan olyan gyorsasággal próbálok meg szabadulni, hogy egy percre egy olcsó horror filmben érzem magam, ahol a főhős éppen a gonosz, láncfűrészes bácsi elől igyekszik meglépni... nincs sok különbség. A doki pillantása így is felért egy penge élével, és valamiért gyanítom, hogy nem ez lesz az utolsó, hogy találkozok vele és meglep egy újabb kör rideg mustrálással. Gyűlölöm, ha rám néz... mert van valami a tekintetében, amitől a falra mászok... 


oosakinana2011. 04. 18. 07:54:42#13029
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek ~ Vége)


- Jól vagyunk, a fiadat nem rég etetettem meg – mondja kincsem, majd elenged, és a fiamhoz sétálok, aki még nem alszik, csak gügyörészik.
- Szia nagyfiú. – felveszem és megölelem, aki egyből összevissza nyálaz.
- Hiányoztál neki is – mondja kincsem.
Felmegyünk az emeletre, és amíg szerelmem előkészíti a fürdőt, addig én levetkőztetem a csöppséget, végül elkezdjük fürdeni, miközben a kicsi pancsol.
- Imád fürdeni – mondja kicsim, majd azon kapjuk magunkat, hogy a kicsike sugárban kezd el pisilni.
- Kincsem. – szólok fiamra nevetve, majd elkezdem feltörölni pisijét, miközben ő csak kacarászik.
- Kis pisis – mondja szerelmem, majd befejezzük a fürdetést.
Átviszem kicsi fiút a szobába, majd felöltöztetem és ágyba dugom, majd ekkor hallom, hogy kincsem tusol. Beállok mögé és együtt fürdünk meg.
Felvesszük a pizsamánkat és végre nyugodtan egymás karjaiban alszunk el, miközben egy pillanatra sem akarom elengedni.
~*~
Már lassan három éves a kicsi csöppségünk. Szépen kezd beszélni is és már néha meg is értjük mit szeretne mondani, aminek mindenki örül. Nagyon ragaszkodik hozzám és szeret mindenkit. Nagyszüleit is imádja. Anyám kezd tényleg lassan megbékélni Julie-vel, ami meg nekem esik nagyon jól. Visszamentem dolgozni, de nem én utazgatok, hanem csak papírmunkákat végzek, meg itthon felügyelek mindent. Szerelmemnek nem hagytam, hogy dolgozzon a pici mellett, majd én dolgozok pont eleget. Ne kelljen, mint a két szülőjét hiányolnia a kicsinek. Hétvégenként nagyon sokat kirándulunk, amiket élvezünk, és egyre jobban szeretjük a hegyeket a kis emberke meg annál is jobban, főleg, amikor szaladgálok vele. Amikor most hazaérünk a rendőrség áll az ajtónk előtt, amire mindketten furcsán nézünk. Szerelmem kiveszi a nagyfiút és úgy sétálunk oda.
- Jó napot – köszönünk egyszerre.
- Jó napot, elnézést a zavarásért, de közölnünk kell önökkel egy fontos hírt.
- Mi történt biztos urak? – kérdezi kicsim én meg figyelek.
- Nos, sajnálattal közlöm, hogy Kate Davison elvileg az Ön huga tegnap meghalt. – még én is ledöbbenek nem hogy szerelmemhez. Átadja a kicsit, majd magamhoz ölelem és nem engedem el.
- Mi történt? – kérdezi aggódva.
- Drog túladagolás.
- Sejtettem, hogy ez lesz a veszte. – rám néz, mire megcsókolom és adok neki egy csókot, de a fiúnk meg elalszik a kezemben.
- Van itt még valami – az egyik rendőr az autóhoz lép. – A testvérének van egy kisbabája, akit az apja nem akart örökbe fogadni, így ha Önök sem fogadják be, árvaházba kerül. – odahozzák a kicsit és pár hónapos csecsemőről van szó.
- Befogadjuk? – kérdezi kincsem tőlem.
- Természetesen, hiszen a családunk tagja volt. – mondom komolyan és határozottan, amire kincsem elveszi a kicsi lányt és megpuszilgatja.
- Az orvosok szerint teljesen egészséges, nincs a szervezetében semmi drog, így normális életet élhet. – kincsem bólogat én meg a kicsi lányt nézegetem.
- Rendben, akkor örökbe fogadjuk. – mondja szerelmem, majd megkapjuk a papírokat végül távoznak.
Bemegyünk a lakásba. Fiúnkat felviszem a szobájába és lefektetem, majd lemegyek kicsimhez és őt nézem meg a kicsit, majd odamegyek mellé.
- A sajátunkként fogjuk nevelni – suttogom és megölelem kincsemet, de valami nincs rendjén, ezért leültetem. – Jól vagy? – kérdezem aggódva, miközben arcát simogatom.
- Magam sem tudom, hirtelen megszédültem – mondja kedvesen.
- Én azért aggódom érted – megcsókolom.
- Tudom, akkor bővültünk egy kislánnyal, úgy szeretném, ha egy ideig nem tudna, majd az anyjáról, majd idővel. – a szemembe néz, én meg csak bólintok.
- Úgy lesz. – suttogom és megcsókolom.
Rendbe szedjük a pici lányt, bár kincsemnek a rosszul létei még mindig zavarnak egy kicsit, de nem szólok érte, majd holnap elhívom hozzá az orvost. Mivel még nincs kint a babaágy, ezért egyelőre magunk közé fektetjük a picurkát és úgy alszunk rá vigyázva.
~*~
Másnap reggel korán kelek és megpróbálok mindent a helyére tenni, és előszedni a babaágyat meg a cuccokat, mielőtt elmennék dolgozni, hogy minél hamarabb itthon lehessek szeretteimmel.
A munka nagyon lassan telik és nem akarok itt lenni, de végül is én vagyok a főnök vagy nem? Nem érdekel, ott hagyok mindent, ahol van, majd felveszek valakit, hogy csinálja meg vagy megkérek rá valakit, de most a családommal akarok lenni.
Dél körül érek haza. Belépek az ajtón és a pici fiam kiabálva rohan felém.
- Apaaaaaa. – szalad, majd megölel.
- Szia, csillagom. – felveszem, majd bemegyek a konyhába, ahol a lányokat találom. – Sziasztok. – adok csókot kincsemnek, majd a pici lány fejére puszit.
- Szia, kicsim, te hogy hogy már itthon vagy? – teszi fel a kérdést kincsem.
- Itthon akartam lenni veletek így ott hagytam a munkámat és jöttem neked segíteni. – mondom mosolyogva és kincsem nagyon elfehéredik és dőlne is, ha nem kapnám el.
- Mami. – mondja fiam aggódva.
- Minden rendben van. – mondja kincsem fiamnak és megsimítja az arcát.
- Kihívom az orvost. – mondom határozottan, majd fiamat leteszem és páromat veszem fel. Leteszem a kanapéra, majd visszamegyek kicsi lányért, miközben az orvost hívom, hogy azonnal jöjjön ki, mert nincs minden rendben feleségemmel.
10 perc se telik el, mire megjelenik az orvos. A kicsikkel felmegyek az emeletre és elkezdek velük játszani, nem akarom, hogy túlságosan is megijedjenek. Elég, ha én vagyok kicsit rémült.
- Szivem gyere le, kérlek. – hallom meg hangját, amire szinte egyből felpattanok, és már rohanok is le kincsemhez.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdezem aggódva és szerelmem mosolya derült arcát láva kicsit lejjebb hagy aggódásom.
- Babát várok. – mondja kicsit hosszú szünet után, de lefagyok, majd elmosolyodok és felveszem kincsemet, majd megpörgetem.
- Imádlak szerelmem. – pörgetem tovább és nagyon boldog vagyok, hogy tényleg babát vár és három gyerekünk lesz.
~*~
Nagyon boldogok voltunk és megint elkezdtünk vásárolni, mert Grace-nek is kellett a ruha meg majd a picinknek is kelleni fog. Jobban vigyáztam kicsimre a 9 hónap alatt, amíg a pisi lányunk meg nem születik.
A pici fiúnk már nagyon várja a második hugicáját és Grace-szel is nagyon jól kijön, aminek nagyon örülünk. Szeretjük mindkettőjüket.
Most éppen kint vagyunk a váróterembe, mert nem mehettem be hozzá, mivel a kicsikre kell vigyázni és apámék meg később jöttek meg így nem tudtam bemenni feleségemmel, de a kiszűrődő hangok nem bíztatnak, egészen addig, amíg meg nem hallom a kicsi sírását.
Megkönnyebbülök, majd nem sokkal később szerelmemet is kitolják a műtőből, amire elkezdjük egyből követni és bemegyünk, a kórterembe egyszer csak bejön a nővér.
- Elnézést. Elfelejtettük megkérdezni, hogy mi lesz a pici neve. – néz ránk az orvos, de most én válaszolok.
- Kate. Kate Naganori. – mondom, majd kincsemre nézek, aki elmosolyodok.
- Szeretlek. – mondja elérzékenyülve.
- Én is szeretlek szerelmem. – suttogom és megcsókolom, majd nem sokkal később visszahozzák a pici lányunkat és végre együtt lehet a nagycsalád, amilyenre mindig is álmodtam és Julie-val meg is tudtam valósítani.
 
The End


oosakinana2011. 03. 31. 08:44:00#12670
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


Császározzák kincsemet. Figyelek mindent és mikor a kicsit kiveszik, nem sír fel egyből elkezdek kicsit én is aggódni, majd szerelmemre nézek, akinek könnyek vannak a szemébe. A szemébe nézek és megcsókolom, de a kicsi még mindig nem sír fel így a szemembe néz.
- Mi van a picivel? – kérdezi halkan. Szemébe nézek, és az arcát simogatom, de képtelen vagyok megszólalni.
Még szerencse, hogy nem mondtam semmit, mert a kicsi fiúnk ebben a pillanatban sír fel hangosan. Elállok kincsem elől és odaadják neki a kicsinket, aki csak minket figyel, mikor észrevesz bennünket.
- Szia picim. – suttogja kincsem és megpuszilgatja. - Gyönyörű a picike – mondja kincsem, majd átnyújtja a kicsit nekem.
Elveszem, majd ahogy a kicsi elkezd gügyögni, szerelmem elalszik. Elmosolyodok, de nagyon büszke vagyok rá. Áttolják egy szobába mi meg megyünk vele. A kis fiú egyszer teli is teszi a pelenkát, de a nővér segít, mit hogy kell csinálni, amit megköszönök.
Pár óra elteltével még mindig a fiúnkat tartom a kezembe és beszélgetek vele, meg gügyögök neki. Elmesélem neki, hogy milyen ügyes és bátor anyukája van meg mesélek neki a nagy szüleiről, akikről nem tud túl sokat és sajnos nem is tudhat. Viszont egyszer a pici fiú elkezd sírni, gondolom már éhes. Szerelmemet figyelem és látom, kinyitja a szemét.
- Hát felébredtél? – leülök mellé és megcsókolom.
- Ezek szerint. – suttogja ránk nézve.
- Nagyon csendes baba, csak akkor kezd el sírni, ha bekakilt, vagy ha éhes – mesélem kincsemnek a tapasztalatokat.
- Tisztába is tetted?
- A nővér megmutatta hogyan kell. – közelebb megyek. Kincsem feljebb ül, majd átveszi a kicsit és látom jó érzés neki, hogy magánál tarthatja a picinket.
- Olyan jól áll a kezedben, apámék is hamarosan bejönnek – tájékoztatom kincsemet, mert szóltam anyáméknak is.
- Igen? Csak nem látni szeretnék az unokájukat? – suttogja, majd mellét elővéve teszi fiam szájába. Ő is pont annyira szereti, mint én, bár én más miatt.
- Nem sejtettem, hogy valaha lesz családom. – látom, furcsállja mondandómat és rám néz.
- Ha ez megnyugtat én se sejtettem, hogy már azon a bizonyos repülőn és kórházban találkozunk.
- Hát igen, véletlenek nincsenek – mondom mosolyogva. Mellé ülök és magamhoz ölelem, mire hozzám bújik és a kicsink meg tovább eszik.
Nem sokkal később apámék is megjelennek. Apám egyből odajön, és a kicsit figyeli, de anyám tartja a távolságot, pedig igazán elfogadhatná a dolgokat. Egy kicsit még ki is megyek a nagy szülőkkel, hogy kincsem nyugodtan be tudja fejezni az etetést, mert apám nagyon türelmetlen.
Mikor végez, visszamegyünk és apám lerabol fiamra, amin csak mosolygok. Anyám is megnézi, és néha elmosolyodok, de egyből visszatér a komor arckifejezéséhez. Odasétálok én is a kicsit figyelve, miközben kincsem megint elalszik.
*~*
Párnap múlva kis családommal hazamegyünk. Az autóban kicsi fiam hangját próbálgatja, miközben kincsem hátul ül vele és játszanak. Viszont engem ma hívtak, hogy vissza kell még is utaznom és minimum három nap a maximumot nem mondták meg, de ha nagyon sok lesz elfogom adni a vállalatot és másmunkába fogok kezdeni, mert a családommal akarok lenni. A házba érve a garázsba gurunk. Kiszáll mindenki, bemegyünk a nappaliba. Kincsem levetkőzteti fiamat és leteszi, had fedezze fel a helyiséget és had játsszon kedvére. A konyhából hozok kincsemnek narancslevet. Beleültetem az ölembe, mire hozzám bújik szorosan és a fiúnkat figyeljük, aki elkezd nevetgélni és sikongatni,
- Olyan, mint az apja, néha be nem áll a szája – kezd el kincsem csipkelődni velem.
- Igen? – meglepődök és megcsókolom szenvedélyesen.
- igen – suttogja és szenvedélyes csókot váltunk, miközben magamhoz ölelem és élvezem a pillanatokat, amíg vissza nem kell utaznom.
- Figyelj kincsem arra gondoltam, hogy mi lenne, ha az évfordulónkon tartanánk meg az esküvőt? – érdeklődök, mire kerek szemekkel néz rám.
- De Touya az már csak két hónap. – mondja, amire elmosolyodok.
- Tudom és elég is lenne a felkészülésre. – próbálom győzködni.
- De nem hiszem, hogy jó lenne. Te kint leszel külföldön a kicsi meg éjszakánként felkel. – magyarázza párom. – meg anyud pikkel még mindig rám. Nem lenne, ki segítsen. – mondja aggodalmasan, amire megcsókolom.
- Nyugodj meg. Testvérem segít, meg én is csak három napot leszek kint. – mondom neki.
- Azt mondták minimum három nap. – emlékeztet.
- Tudom. – mondom mosolyogva. – De át fogom adni a céget az másod igazgatómnak. – mondom kedvesen, mire még kerekebbre nyitja a szemét.
- De miért? Miért csinálod mind ezt? – kérdezi.
- Miattatok. Most már ti vagyok a családom és itthon kell lennem nem pedig utazgatnom az országban meg az államokban. – magyarázom kedvesen.
- De ez családi vállalkozás. – mondja nekem és folytatná, de megcsókolom.
- Ne aggodalmaskodj ennyit. Fogok még dolgozni, csak nem én fogok utazgatni, meg többet leszek itthon veletek. – magyarázom, és az arcát simogatom. – ha én legközelebb utazni akarok, akkor már a kis családommal akarok. – mondom mosolyogva.
- Biztos, hogy ezt akarod. Jó lesz ez így neked? – érdeklődik, amire csak elnevetem magam és magamhoz szorítom.
- Ez lesz a lehető legjobb. szeretlek titeket és nem akarok le maradni semmiről a fiam életéből, ha már az első párhónapjáról lemaradtam. – mondom és tovább ölelem.
- Ha tényleg ezt szeretnéd rendben, támogatni foglak. – válaszolja, majd eldöntöm a kanapén és úgy csókolom meg.
- Ezt szeretném. Titeket szeretnélek. – mondom, amire bólint. Megcsókolom és a kicsi meg elkezd kacagni. Ránézünk, és látjuk, minket figyel. – Rajtunk nevetsz fiacskám? – kérdezem és felveszem oda hozzánk, mire egyből hozzánk bújik a kis aranyos.
- Imádni való. – jegyzi meg kincsem.
- A szeme a tiéd. – mondom mosolyogva.
- De te a sármodat örökölte. – mondja mosolyogva és kapok egy csókot, amit viszonzok.
- Apja fia. Kértek valamit? – érdeklődök, de csak fejrázást kapok válaszra.
~*~
Sajnos eljött a nap, amikor el kellett mennem, de ez a három nap hamar eltelt és már alig várom, hogy megint családommal és fiammal legyek. Közben megtudtam, hogy húgom és párom elkezdték szervezni az esküvőt és mikor apám is meg tudta egyből beszállt és ragaszkodik hozzá, hogy mindent ő álljon, bár mi magunknak akartuk meg csinálni, de apám annyira akadékoskodik, hogy nem tudunk mit csinálni csak engedni.
Este érkezik meg a gépem. Leszállok, és már mehetek is haza kis családomhoz. Taxisnak megmondom, hogy igyekezzen, mert már hiányzik a családom. Nem tudom mikor éreztem magam ennyire izgatottnak, de nagyon régen.
Kiszállok a taxiból, amikor megérkezünk, és már megyek is be. Halkan teszem, mert hangokat hallok a nappaliból. Gondolom, ott vannak. Leteszem a táskámat, majd ahogy belépek, testvéremet látom meg, ahogy Julie-vel beszélgetnek valamit, de nem tudom mit. Odamegyek, de mutatom testvéremnek, hogy ne szóljon, mert kincsem háttal van nekem. Mögé lopózok, majd megölelem és belecsókolok a nyakába, amire ugrik egyet, majd megfordul.
- Touya. Olyan hülye vagy. – mondja mosolyogva, majd egyből megölel. – De hiányoztál. – suttogja és megcsókol. Viszonzom a csókot és szorosan ölelem magamhoz.
- Ti is hiányoztatok nekem. – mondom mosolyogva és tovább ölelem, majd húgom közben elköszön és inkább egyedül hagy minket, aminek most kifejezetten hálás vagyok. – Hogy vagytok? – érdeklődök és simogatom meg puszilgatom. Annyira vártam már, hogy itthon legyek és végre magamhoz ölelhessem és ilyen boldog legyek megint mint most vagyok a kis családommal.


oosakinana2011. 03. 06. 12:26:12#11992
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


- Touya …- suttogja, és a szemembe néz.
- Szeretlek téged és a születendő gyerekünket, kérlek, gyere hozzám és éljünk boldogan – mondom neki komolyan, mire a szemeit is behunyja. Remélem, nem akar visszautasítani.
- Remélem, nem csak azért akarsz elvenni, mert a te gyerekedet hordom a szívem alatt. – mondja szipogva és szemeit lesüti. Szóval vissza akar utasítani?
- Miért keresel mindenre valami kifogást? – kérdezem meg, mire ijedten kapja rám a fejét.
- Nem keresek, csak….- kezdi, de szavaiba vágok.
- Julie, nincsen csak, szeretsz vagy sem? – teszem fel tovább a kérdéseket, és látom, őt viszont ezzel megijesztem.
- I..igen, szeretlek, de …- kezdi, de megint a szavaiba vágok.
- Akkor mi akadálya van, hogy hozzám gyere, a kicsi születése után tervezem, hogy elveszlek, hogy ne érjen nagy stressz – mondom neki terveimet és a szemét figyelem, miközben ő hol szemet figyeli, hol pedig a gyűrűt.
- Csak annyi, hogy nem akarom, hogy kötelességből vegyél el – suttogja. Éppen mondani akarnék valamit, de Fred megelőz.
- Julie, mondj igent, hiszen ezalatt az öt hónap alatt, a nagyon látszott rajtad, hogy szenvedsz nélküle, néha én sem tudtalak megvigasztalni emlékezz…- kezdi el, mire kincsem rá néz. - Emlékszel, amikor először mozdult meg a kicsi? Mit mondtál akkor? Hogy bárcsak Touya itt lenne és érezné, amit én. – kicsimet figyelem és elmosolyodik. – Úgyhogy ne kéresd magad, menj hozzá, vele tényleg boldog lehetsz és a húgoddal ne foglalkozz, mert tudod, hogy neki milyen sors jutott – kincsemhez megy és egy puszit ad a homlokára.
- Köszönöm – suttogja, majd a hasát kezdi el simogatni.
- Szóval, Julie hozzám jössz? – teszem fel megint a kérdést, amire elmosolyodik.
- Igen – egyezik bele, amire eddig is vágytam. Mosolyogva húzom fel a gyűrűt az ujjára, majd elé térdelve csókolom meg.
Csókunkban minden benne van, aminek benne kell lennie és ez így tökéletes. Levegőhiány vet véget a csókunknak, majd kezemet a hasára teszem és megsimogatva érzem, hogy ahogy mozgolódik és rugdos.
- Ne rugdosd a mamit kincsem – suttogva simogatom pocakját.
- Hiányoztál. – mondja kincsem és látom, bekönnyezik.
- Ti is nekem, elárulod a kicsi nemét, hogy egy bájos kis hercegnő, vagy kis fiúra számítsak? – érdeklődök, mire elmosolyodik és feláll.
- Megmutatom – megfogja a kezemet és a szomszédos szobába vezet, ahol már minden be van rendezve. A szoba kék színű. Nagyon gyönyörűen néz ki és ezek szerint fiam lesz.
- Ezek szerint…- nem tudom befejezni a mondatot, mert szóhoz sem jutok.
- Igen, kisfiad lesz, aki örökölheti a cégedet – kicsim mellé állok, majd megölelem, és szenvedélyes csókot váltok vele.
- Akkor még egy álmunk valóra válik – mondom suttogva és beljebb megyek, körbenézek. – Ezt te rendezted be? – nézek kincsemre meglepődve.
- Édesapád és Fred segített benne, nagyon örült, hogy végre nagypap lesz – mondja, én meg tovább nézegetek, nagyon tetszik. – Ezt apukád hozta el, mert ez a tied volt és azt szeretné, ha z unokája örökölné – mutatja régi játékomat, amit szétszedtem annyira imádtam.
- Köszönöm Julie – megölelem kincsemet, miközben a kicsike dugdosni kezd. – És mi lesz a neve? – kérdezem meg, mert kíváncsi vagyok választott-e már nevet.
- Hát igazság szerint meg akartam ezt veled előbb beszélni, de arra is gondoltam, ha nem jössz haza még a születése előtt, akkor édesapám és édesapád után kapná a nevét, Peter és David. – mondja, amire csak mosolyogni tudok.
- Tökéletes nevek és ugyancsak megint köszönöm. – köszönöm meg, majd a kanapéhoz vezetve ültetem le ő meg hozzám bújik szorosan.
~*~
Párnapig otthon maradok kincsemmel. Ma lenne a visszautam külföldre. A pici viszont még nem született meg. Így nem akarok visszamenni. Félek magára hagyni, de ő rábeszélt, hogy menjek vissza nyugodtan nem lesz semmi baj, majd apám meg Fred vigyáz rájuk helyettem is. Szerencsére az ékszert boldogan és büszkén hordja elmondtuk szüleimnek is, mire apám nagyon örült. Anyám kevésbé, de már kezdi elfogadni a helyzetet és megbékélni, hogy unokája lesz ráadásul fiú, amilyet akart és hogy el fogom venni Juliet, ha törik, ha szakad és kontárkodjon, amennyire csak akar. A mi szerelmünk olyan erős, hogy semmi nem fogja szét szakítani.
Ma reggel kincsem mellett fekszek, és a hasát simogatom, mert a kis fiú már megint elkezdett rugdosni. Puszit is adok rá, mire simogató kezeket érzek meg fejemen.
- Hogy vagytok? – érdeklődök szerelmemtől.
- Én álmosan a fiad meg hiperaktívan. – mondja poénkodva, amire elmosolyodok.
- Itthon maradok veletek jó? – nézek a szemébe, mire az arcomat kezdi simogatni és picit megrázz a fejét.
- Ezt már megbeszéltük. Vissza kell menned. Szükségük van rád. – mondja nekem, de érzem, hogy csak azért mondja, mert tudja, hogy ezt kell mondania, de a szíve mélyén nem akar egyáltalán elengedni.
- Elküldök magam helyett más valakit. – mondom, mire lehúzza fejemet magához és megcsókol.
- Had legyünk büszkék rád és csináld végig. – mondja kedvesen és a hasát simogatom, de nagyot sóhajtok.
- Rendben, de párnap múlva hazajövök. Szeretnék itthon lenni a pici születésnél. – mondom neki, amire elmosolyodok és magához ölel én meg óvatosan ölelem magamhoz.
- Szeretlek Touya. – suttogja a fülembe.
- Én is szeretlek. – suttogom vissza.
Egy ideig így fekszünk, nagy nehezen végül csak kiszállok az ágyból és elkezdek összepakolni, pedig nem akarok menni, el tudnám küldeni a jobb kezemet, aki a közvetítő lenne így nekem minden rendben lenne, és itthon tudnék dolgozni, de kincsem mondta, hogy menjek, mert csak úgy lesz biztos, hogy az lesz, amit én akarok, amire belátom, igaza van.
Éppen pakolok, mikor kincsem feláll és elindul a fürdő felé, de amikor beér, felkiált. Eldobok mindent és szaladok utána.
- Szívem mi a baj? – kérdezem aggódva.
- Elfolyt a magzatvizem. – mondja és elkezdi kapkodni a levegőt.
- Nem megyek sehova. Bemegyünk a kórházba. – mondom komolyan, majd felveszem a karjaimba, majd megfogom kincsem bőröndjét, amit már összekészítettünk és már megyünk is befele.
Száguldok az úton, de vigyázok szerelmemre, közben a kórházat is felhívom, hogy számítsanak érkezésünkre. Amint megérkezek már várnak minket hordággyal. Megállok, és kincsemet egyből kiveszik, már teszik. Lezárom az ajtót, majd utánunk szaladok.
- Itt vagyok melletted. – mondom és megfogom a kezét.
- Ön az apuka? – kérdezi az orvos.
- Igen.
- Bent szeretne lenni a szülés alatt felesége mellett? – érdeklődök.
- Természetesen bent akarok lenni. – mondom határozottan, közben kincsem kezét fogom ő meg kiabál néha, mert a fájásai egyre sűrűsödnek.
- Itt most meg kell állnia. Nem sokára jön egy nővér, aki felöltözteti és bejöhet. – bólintok, majd kincsem kezére adok puszit. Gyorsan felhívom jobb kezemet, hogy menjen el helyettem, mert én éppen nem érek rá. Gratulál és megérti, a dolgokat egyből szedi a cuccait és már repül is.
Nem sokkal később megjelenik a nővér. Felöltöztet, és már rohanok is szerelmem mellé és megfogom kezem, mire rám néz elködösült és fáradt tekintettel.
- Itt vagyok melletted. Nem foglak magadra hagyni. – mondom komolyan. Puszit adok a kezére, majd fejére és elkezdem simogatni, közben a kezemet is megszorítja egy erősebb fájdalomnál.
Én már csak abban reménykedek minden rendben lesz és egészséges lesz a picike is, akit összehoztunk. Miközben mi is egy csodás család leszünk és pár hónap múlva meg elveszem kincsemet.


oosakinana2011. 02. 20. 14:47:33#11542
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


Kincsem elalszik, majd ahogy simogatom, megszólal a telefonom. Felveszem, hogy ne keljen fel rá, majd bemegyek a dolgozó szobámba. Felveszem és elkezdek az egyik ügyféllel beszélgetni, ami a papír munkákat kéri és egyszerűen az őrületbe kerget vele.
- Rendben, megmondom neki és elküldöm, amilyen gyorsan csak lehet, mert kikészít ez az egész helyzet már, persze amint tudunk, megyek is. – mondom neki és még azt is megtudom, hogy el kell utaznom, na, szép lesz. Mit ne mondjak. Nem akarom magára hagyni Julie-t, de kénytelen leszek, mert ha nem megyek, rengeteget bukik a cég. Leteszem a telefont és felmegyek, ahol látom, hogy kincsem a bőröndbe pakol. Mi folyik itt?
- Julie mit művelsz? Hova mész? – kérdezem meglepődve nagy szemekkel.
- Ne csinálj, úgy mintha nem tudnád, nemrég mondtad, hogy eleged van ebből a helyzetből, és elküldesz – elkezd sírni. Gondolom hallotta a telefonbeszélgetésemet.
- Kincsem félreértetted az egészet – odamegyek és megpróbálom megsimogatni a vállát, de elmegy tőlem.
- Nem hinném, mindent hallottam – rivall rám, majd a hasára teszi a kezét. Ennek nem lesz jó vége.
- Nyugodj meg kérlek, nem rólad volt szó, hanem a hivatalos papírokról, hogy itt maradhass, ezért el kell utaznom pár napra, hogy ezt elintézzem neked. – odamegyek, kezemet hasára teszem, miközben könnyei folynak és szipog is.
- Biztos? – kérdezi hüppögve.
- Igen – adom a válast, miközben hasát simogatom, és a homlokára adok egy csókot. – Szépen pakolj vissza – mondom neki, de éppen hogy befejezem, kezemet megszorítja és felszisszen.
- Mi a baj? Hívjak orvost? – leültetem, miközben kincsem mélyen veszi a levegőt. Megrémiszt, és nagyon aggódok miatta.
- Igen, kérlek. – mondja, mire hívom az orvost, aki megígéri, hogy siet. Kincsem addig lefeküdt.
- Hamarosan itt lesz az orvos – mondom, majd leteszem a bőröndöt és már ott is vagyok mellette, hogy magamhoz ölelhessem és nyugtathassam.
Mikor megjön, az orvos leszaladok és beengedem. Engem kiküld amíg megvizsgálja kincsemet, majd kiküldve elmeséli, hogy nem szabad felizgatni, mert akkor nagyobb baj is lehet. Megígérem, hogy vigyázni fogok rá ahogy tudok, majd bemegyek hozzá és mellé fekszek.
Kincsem csak pár órárval később ébred fel. Folyamatosan hasát simogatom, majd felém fordul, és szorosan hozzám bújik.
- Ne haragudj – mondja halkan és a hátát simogatom.
- Legközelebb kérdezz, mielőtt cselekszel, most már a picire is gondolnod kell, nem csak magadra – megcsókolom gyengéden.
- Tudom, csak olyan furcsán beszéltél a telefonba, én meg azt hittem el akarsz küldeni – mellkasomba fúrja fejét.
- Butus kislány, soha nem küldenélek el – tovább simogatom a hátát, amitől kezd megnyugodni kicsit. – Viszont nekem holnap el kell utaznom, nem tudom mennyi időre, talán napokra, hetekre, sőt lehet hónapokra – mondatomra aggódva néz a szemembe.
- Ne hagyj itt – mondja kicsit kétségbe esett hangon és a felsőmet szorítja.
- Sajnos ez a munkám része, egy új befektetőnek kell egy új épületet tervezni és ahhoz el kell repülnöm messzire – mondom neki, amire könnyei elindulnak.
- Rendben – válaszolja és mellkasomat piszkálja.
- Ígérem sietni fogok haza. – mondom neki komolyan, mire csak bólint, de nem is mond többet.
~*~
Nagyon lassan telnek a napok a hetek és a hónapok. Nagyon hiányzik kincsem és nehezemre esett magára hagynom, de nem tudtam mit csinálni meg kellett tennem különben ettől csődbe is mehet a cég, azt meg nem engedhetem meg magamnak. Minden nap beszélünk telefonon és nem telik egy úgy nap, hogy ne gondolnék végig kincsemre meg a születendő kisbabánkra.
Ahogy néha sétálgatok az utcán egyszer megláttam egy nagyon gyönyörű gyűrűt, ami gondolom kincsemnek is tetszeni fog. Meg is vettem és elhatároztam, hogy amint haza megyek meg is fogom kérni a kezét, mert rájöttem, hogy ez alatt a pár hónap alatt, amíg itt vagyok, hogy nem tudok nélküle élni és szükségem van rá, de nagyon.
Más több mint 5 hónapja vagyok kincsemtől távol és nagyon hiányzik elviselhetetlenül, ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek és meglátogatom. Este száll le a gépem a reptéren. Fogok egy taxit és elindulok haza.
Amikor a kocsi megérkezik, kiszállok és meglepődve látom, hogy a nappaliban még ég a villany, de az csak jó, legalább együtt tudok vele lenni. Elindulok a ház felé, majd amikor belépek, leveszem a cipőmet, majd belépek a nappaliba és érdekes látvány fogad. Kincsem becsukott szemmel ül a kanapén, amíg az a srác, akivel a partin is együtt volt éppen egyre közelebb kerül az arcához, vagy éppen meg akarja csókolni.
- Sziasztok. – köszönök rájuk, mire mind ketten ijedten néznek rám.
- Touya, te mit keresel itthon? – teszi fel a kérdést Julie.
- Csak gondoltam meglátogatlak titeket, mert nagyon hiányoztok. – mondom, majd elindulok. – Folytassátok csak nyugodtan. Mintha itt se lennék. – mondom, majd felveszem a cuccaimat és elindulok az emeletre.
Leteszem a cuccomat és leülök az ágyra, miközben gondolkozok, hogy még is mit csináljak, de ez az én hibám miattam történt ez nem lett volna szabad itt hagynom magára ebben a helyzetben. Vele kellett volna lennem. Elrontottam mindent.
Gondolataimból ajtónyitódás zavar meg, majd kincsemet látom meg, ahogy belép rajta és a hasát fogja.
- Touya… - kezd bele, de félbe szakítom.
- Nincs semmi gond az én hibám. Nem lett volna szabad elmennem. Magadra hagytalak. – mondom neki, majd lehajtom a fejemet.
- Ez nem igaz. A munkáddal is foglalkoznod kell. – mondja, mire felállok és odasétálok elé.
- Tudom, de pont akkor mentem el, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. – mondom neki. – kérlek, ne haragudj. – kezemet a karjaira teszem, legszívesebben magamhoz ölelném, csak nem tudom, hogy szabad-e.
- Olyan buta vagy. Fred mindig át jött hozzám, most meg csak egy félre értés az egész. Ő csak egy barát és nincs közöttünk semmi más. – mondja, majd hozzám bújik én meg szorosan magamhoz ölelem.
- Úgy sajnálom. Vissza kellett volna mondanom a munkát. – suttogom, majd a hátát simogatom, majd érzem, hogy kincsemet elkezdi rugdosni a picike. Az ágyhoz vezetem és leültetem, majd a hasára teszem a kezemet.
- Nem fáj, ahogy rugdos? – érdeklődök, amire elmosolyodok és a kezét kezemre teszi.
- Nem mindig, csak ritkán. – válaszolja mosolyogva. – Hiányoztál nekünk. – mondja, és a szemembe néz.
- Ti is hiányoztatok nekem. – válaszolom, majd odahajolok és lágyan megcsókolom, amit örömmel viszonoz, viszont nekem eszembe jutott valami. Felállok, majd a táskámhoz megyek, előveszek egy kis dobozt belőle, végül kincsem elé térdelek. Kinyitom a kis dobozt, amibe egy több karátos eljegyzési gyűrű van.
- Julie megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – teszem fel neki a kérdést, amit valójában akarok, és tényleg szeretném, ha a feleségem lenne, a kicsi születése után vagy előtte nekem mindegy csak mondjon igent.


oosakinana2011. 02. 12. 16:24:23#11301
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


- Kicsim – suttogom, majd állánál fogva felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni, de látom, hogy könnyes, majd letörlöm könnyeit.
Lehorgasztja a fejét, majd közelebb sétál hozzám és mellkasomnál megölel. Viszonzom az ölelést, majd felemelem, végül az ágyhoz viszem és lefektetem rá, végül egyből a hasát kezdem simogatni.
- Ne, most nekem nincs, kedvem hozzá. – suttogja, majd kimászik alólam és bemegy a fürdőbe. Én viszont nagyon is be vagyok zsongva.
Felállok, majd egy fényképező gépet fogok a kezembe. Kincsem kijön, és már villan is a vaku. Annyira szép és csak még szebb lesz én meg apuka leszek, amit alig tudok elhinni. Olyan boldog vagyok miatta és szeretném, ha kincsem is ilyen boldog lenne, mint én.
- Mit művelsz? – kérdezi, miközben a szemeit dörzsölgeti.
- Gondoltam megörökítem, ahogyan gömbölyödsz – mondom neki, de most valamiért nem akar ilyet. Kimegy a szobából. Felveszek pár ruhát magamra, majd én is lemegyek utána, de azért még párképet készítek, ahogy a hasát simogatja. Olyan gyönyörűen néz ki és nem tudok neki ellenállni.
Látom, hogy leül a székre és nagyon gondolataiba van mélyedve. Odamegyek hozzá, majd magamhoz ölelem, és kezemet hasára teszem, amiket elkezdek simogatni és a nyakára adok puszikat.
- Mi a baj? Rosszat mondtam? – érdeklődök, és csak fejrázást kapok.
- Nem, nem mondtál, csak nem akarom, hogy most körülöttem forogjon minden, azt szeretném, ha minden úgy menne, mint azelőtt. – suttogja, majd leteszi a poharat, amiből elfogyott az üdítő én meg újra töltöm.
- Figyelj, sajnos ez már nem lehet, mert olyan kis csodával fogsz megajándékozni, aminek nagyon örülök. – adok egy puszit a fülére. – De annak jobban örültem volna, ha elmondod – simogatom továbbra is és nem engedem el.
- Féltem, ennyi az egész, de egyet le szeretnék szögezni, kötelességből ne vegyél el, nem akarok kényszer házasságot veled, ha nem veszel el, nekem az úgy tökéletes, hátha jön egy másik nő, akivel boldog lehetsz, így nem akarok korlátokat állítani – suttogja és hallom a hangján, hogy el is érzékenyül.
- Héé.héé. – magam felé fordítom, majd megcsókolom, miután letöröltem könnycseppjeit. – Szeretlek, hidd el, soha nem foglak elhagyni, vagy arra kérni, hogy menj el. – mondom és megölelem. – Na és hányadik hónapban is vagy? – érdeklődök, mire a táskájához nyúl és egy képet ad a kezembe. A kicsi gyerekemről van egy képem, ahogy az anyuci pocakjában van.
- Hát úgy tűnik a 13. hétben vagyok, túlléptem a harmadik hónapot – suttogja kincsem, de erre én csak elmosolyodok, és nagyon boldog vagyok.
- Ez csodálatos – suttogom és a kezemet a hasára teszem.
- Az, nemsokára el kell mennem majd megint, mivel az orvos azt ajánlotta, hogy gyakran menjek hozzá. – ez tökéletes én is menni akarok kincsemmel.
- Lehet tudni, hogy fiú vagy lány? – nézek rá kerek szemekkel, amire végre kicsit elmosolyodik.
- Elvileg pár hét múlva már igen, gondolom, kisfiút szeretnél, hogy majd örökölje, a cégedet. – mondja kincsem és megissza a narancslevet.
- Ez a rögeszme csak a szüleimé, nekem mindegy milyen nemű, csak egészséges legyen, de nem baj, ha kisfiú, vagy kislány. – megölelem kincsem és ő is viszonozza. - Mit szólnál, ha elmennénk venni nektek pár apróságot? – kérdezem teljesen belelkesülve.
- Na de azt se tudjuk, hol lesz, a kicsinek a szobája. – szemembe néz és megsimogat.
- De én már tudom, a vendégszobát átalakítjuk és van egy raktáros szoba, és azt megcsináljuk vendégszobának, van itt hely bőven, sőt, ha körbenéztél volna, van még három szabad szoba az emeleten – válaszolom, amitől látszik, hogy meglepődik.
- Három? Azt hittem csak 2 háló van 2 fürdő 1 konyha, dolgozó szoba, és ennyi – néz rám nagy szemekkel.
- Ezek el vannak rejtve. – megcsókolom.
- De előbb ne lenne jobb meg tudni a pici nemét és utána vásárolni? – kérdez vissza. Nyaaa kincsem miért nem akarsz belemenni?
- Ne vedd el tőlem ezt az örömöt, hogy vegyek valamit nektek – kérlelem.
- Rendben, mikor akarsz menni? – érdeklődik, majd valamit ki vesz a táskájából és be is veszi.
- Most. – közlöm velem, mire csak rám néz és bólint. – Akkor kiállok a garázsból. – megcsókolom, majd teljesen belelkesülve megyek, állok ki a garázsból.
Kincsem nem sokkal később kijön, majd beszáll mellém és elindulunk bevásárolni a picinknek, akinek annyira örülök.
Elmegyünk és szétnézünk minden fele, de a legjobban a kedvenc áruházamba megyünk én terveztem és mindenféle jóra használták fel. Kiszállunk a kocsiból, majd szerelmemet ölelem magamhoz.
- Nézd csak ide szeretek nagyon járni. Itt mindent megkaphatunk, de ami a legjobb én terveztem. – mondom mosolyogva és büszkén.
- Nagyon jól néz ki. Büszke vagyok rád. – mondja mosolyogva, majd hozzám bújik.
- De én még büszkébb vagyok rád. – válaszolom, majd megcsókolom. – Hiszen egy ajándékkal lepsz meg. – mondom mosolyogva és fülig érő mosollyal, amíg meg nem zavarnak minket.
- Na, hát Julie bekaptad a legyet? – kérdezi az illető is vigyorogva. Odafordulunk mind a ketten, majd kincsemen látom, hogy nem örül neki.
- Mit keresel itt? – kérdezi és elkezdek gondolkozni nagyon ismerős nekem az arca.
- Jaj, ugyan már nővérkém. Így kell fogadnod egyszer húgocskádat? – mondja mézes mázosan. Akkor innen. Vele már találkoztam és megállapítottuk már akkor is, hogy őt nem szeretjük.
- Nekem nincs húgom. Számomra meghalt. – mondja kincsem én meg magamhoz ölelem és érzem, hogy bújik hozzám, miközben a csaj végig mér.
- Jaj igen. Kölcsön adod a pasidat? – teszi fel a kérdést, amire az állam a földet verdesi. – Kéne, hogy kifizesse a kórházi költségemet, mert most engedtek ki. – mondja, mire kincsem még közelebb jön hozzám.
- Felejts el. – szólalok most már meg én is.
- Jaj hát hasonlítok Julie-re, csak egy kicsit kinyitom a szememet és sűrűn rebegtetem a szempilláimat. – mondja és megcsinálja, amire inkább elhánynám magam és érzem kincsemen a feszültséget.
- Takarodj innen. – mondom komolyan. – Gyere kincsem menjünk innen. – mondom neki.
- Rendben. Nincs rá semmi energiám. – válaszolja, majd megfordulunk és elindulunk.
- Hééé. Csak így magára hagyod a testvéredet? Még is mit képzelsz? – kiabálja utána és próbálna kincsemre hatni.
- Ne foglalkozz vele. Most durva dolgokat fog a fejedhez vágni. – mondom kincsemnek, hogy felkészítsem, és már jönnek is a szavak.
- Anyu nem így nevelt téged, hogy cserbenhagyd a testvéredet. Szégyenkezne miattad. – vágja még mindig kincsem fejéhez, amire már nekem is felmegy a pumpa és kincsem meg elkezd sírni. Megfordulok, majd gyilkos szemekkel nézek rá.
- Hagyd békén Juliet és örökre felejtsd el és a szüleitek, meg miattad sírnának nem miatta. – mondom komolyan, majd visszamegyek az összeomlott szerelmemhez. – Menjünk haza. – suttogom, majd inkább visszaszállunk a kocsiba és gyorsan elindulok haza és nem akarom többet azt a hülye libát hallgatni.
Haza fele menve, kincsem kezét fogom, és nem engedem el. Megérkezünk, majd beállok a garázsba és szerelmemet figyelem, akinek még mindig folynak a könnyei.
- Igaza van. – szólal meg hirtelen, mire odahajolva csókolom meg.
- Nincs igazad kincsem. – mondom őszintén. – Nem tudja, miket beszél az a nő. Ne foglalkozz vele. Szüleid nagyon büszkék rád és nagyon szeretnek. – mondom őszintén. Kiszállunk, majd magamhoz ölelve megyünk be a nappaliba. Leültetem szerelmemet, majd hozok neki egy kis innivalót, végül mellé ülve ölelem magamhoz és simogatom.
- Minden rendben lesz. – suttogom, majd elfekszek kicsimmel és magamhoz ölelem, hogy megnyugodjon és végre megint örömmel tudjunk gondolni a jövőnkre. Betakarom minket. Kikapcsolok mindent és csak kincsemre fogok figyelni most, mert szüksége van rám és nekem is rá. Tovább ölelem, és a hátát simogatom teljesen addig, amíg csendben sírva el nem alszik karjaimba, miközben vigyázok álmára és nem hagyom magára.


oosakinana2011. 01. 27. 16:30:51#10830
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


Kicsimnek hányingere támad, ezért beszalad a wc-be. Elkezdek egyre jobban aggódni miatta. Bemegyek, majd megfogom a haját, hogy ne legyen semmi baja, majd kiöblíti a száját és látom, hogy alig van benne erő. Magamhoz ölelem, és nem akarom elengedni. 
- Kincsem, hogy segítsek, mit hozzak neked? –kérdezem, miközben a vállát puszilgatom.
- Csak legyél velem. –suttogja és megölel nyakamnál.
- Veled maradok. – felveszem a kezembe, majd felviszem az emeletre a szobánkba. Lerakom az ágyra, majd mindent leveszek róla még a fehér neműket is. Olyan gyönyörű a teste.
- Sajnálom, hogy nem lehet, most semmi. – mondja bűnbánóan, mire bemászik az ágyba éppen másznék hozzá, mikor kipattan és a fürdőbe megy.
- Most az a legfontosabb, hogy rendbe gyere. – ráterítem a köntösét, majd kiöblíti a száját és az ágyhoz megy, ahova követem.
- Igyekszem, rendbe jönni. – suttogja, majd meg se várja, hogy menjek utána, mert egyből elaszik. 
Nem sokkal később bemászok hozzá, szorosan magamhoz ölelem, végül elkezdem simogatni és én is elalszok.
~*~
Másnap reggel felébredek és kicsim sehol. Felállok és elkezdek körbe járnia a házban, de sehol nem találom egyszer csak valami hangot hallok a fürdőből. Gondolom, van ott, de azért rákérdezek. Bár elég biztonságosnak tudhatni a házamat. Odamegyek és bekopogok.
- Kicsim, te vagy az? – érdeklődöm még álmos hangon.
- Igen én vagyok, mindjárt megyek – rendben. Kimegyek a konyhába és elkezdek újságot olvasni, amit nem rég dobott be a postás.
- Szia. – köszön, mikor kijön és oldalasan áll mellém, mire megölelem.
- Jó reggelt, hogy van a hányingered? – kérdezem és puszikat adok neki.
- Sajnos volt, de elmúlt – suttogja, mire összekulcsolom a kezünket és megérzem, milyen hideg is a keze.
- Jég hideg vagy, gyere ide – ölembe ültetem, és magamhoz ölelve simogatom.
- Pedig nem fázom. – mondja halkan, miközben lehunyja szemeit.
- Még, hogy nem, ne nevetess, te lány. – felemelem a fejét és megcsókolom. 
Viszonozza a csókot, majd ölembe ül velem szembe. Köntösöm kioldódva és semmi nincs rajtam, de látom, tetszik neki a helyzet. Elkezd rajtam mozogni, amivel nem kicsit feltüzel. Felöltetem a pultra, majd ahogy szedem róla lefele a nadrágot és a fehérneműt kicsim úgy mozgatja kezét vágyamon, ami nagyon hamar teljes díszben pompázik. Belemarkolok fenekébe és közelebb húzom, majd egyből belé is hatolok, amire felnyögünk. Elkezdek benne mozogni, miközben édes nyögések hagyják el ajkait. Hajamba markol bele, mire én nyakát halmozom csókjaimmal. Iszonyat gyorsan kezdek el mozogni benne, mire kicsimnek nem is kell, több felnyögve élvez el, mire én is követem. Szorosan öleljük egymást és csak élvezem a pillanatokat. Egymás szemébe nézünk, miközben légzésünket csillapítjuk, majd kicsúszok kicsimből és bemegyek a nappaliba, mert csörög a telefonom. Felveszem és elkezdek beszélni, de nem nyugtatnak meg. Azt mondják, gond van, és hogy sürgősen be kell mennem. Nagyot sóhajtok, mert nem akarom itthon hagyni kicsikémet, de azt sem akarom, hogy bent legyen valami baja.
Visszamegyek hozzá és magamhoz ölelem, mire hozzám bújik.
- Kicsim be kell mennem a céghez, nem gond, ha egyedül maradsz, sietni fogok, ígérem – kérdezem tőle, miközben csókokkal halmozom el.
~*~
Telnek a hónapok és kicsimmel nagyon jól meg vagyunk. Boldogok és a lehető legszerelmesebbek. Együtt járunk be dolgozni, és lassacskán anyám is mintha kezdene megbarátkozni a helyzettel, hogy Julie-t szeretem és őt akarom.
Kicsimnek is elmúltak már a rosszul létei, aminek nagyon örülök, de egy kicsit furcsa szerelmem, mert olyan dolgokat kíván meg maga után, ami kicsit néha hajmeresztő, de nem szólok semmit, csak teljesítem a követeléseit. Viszont meg is kapom jutalmamat, amiért segítek neki, mert az utóbbi időben többet voltunk együtt, aminek én csak örülök. Imádom szerelmemet testestül-lelkestül.
Ma reggel éppen egy kicsit pihenünk, mert hosszú volt az éjszaka. Elmentünk kicsimmel egy ünnepségre, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Sokat táncoltunk és nevettünk. Senki nem zavart minket és csak mi ketten léteztünk szinte az egész este alatt. Nem foglalkoztam mással csak kicsimmel és ez jó bolt. Viszont valami nem hagy nyugodni. Kicsim hasa, mintha kicsit elkezdett volna gömbölyödni, de nem mondta, hogy gyerekünk lenne, bár voltunk már együtt jó párszor védekezés nélkül, de akkor is legalább szólhatna, hogy készüljek fel az apaságra, mert nem lenne ellenemre nagyon is örülnék neki, ha végre apuka lehetnék és ő szülné meg a leendő gyermekemet.
Most is éppen a hasát simogatom, ahogy mellé támaszkodok és csak figyelem. Kezemmel is lehet érezni, hogy gömbölyödött a hasa és ez nem hízás, mert akkor most nem érezném gömbölyűbbnek. Lassan látom, hogy elkezd ébredezni, majd felém fordul.
- Jó reggelt. – köszön mosolyogva és egy csókot kapok reggeli pusziként, amit viszonzok és tovább simogatom.
- Neked is kincsem. – köszöntöm, majd megnézek valamit és a kezemet kicsikém melleire teszem és azok is megnagyobbodtak, hogy ez eddig nekem fel sem tűnt.
- Mi az csak reggeli testedzést szeretnél. – mondja ördögi vigyorral, mire elmosolyodok és ránézek.
- Kicsim kérdezhetek tőled valamit? – nézek és most kicsit komoly vagyok, mert szeretnék komoly választ kapni rá.
- Mond csak nyugodtan. – válaszolja, majd nyakamat csókolgatja és hasamat simogatja kezével, amivel egyre lejjebb halad ágyékom fel, de megfogom most kezét és inkább magamhoz ölelem.
- Terhes vagy? – kérdezem, mire abba marad minden mozgás és mintha lefagyna kicsit, majd eltávolodik tőlem, de nem néz a szemembe. – Ezek szerint igen. – vonom le a következtetést, mire kicsim az ágy szélére ül és a köntösét keresi.
Még mindig nem mond semmit, ami engem az őrületbe kerget, miért nem szól valamit? Legalább egy annyit, hogy igen terhes és az én gyerekemet várja. Elegem van. Kiszállok az ágyból és kicsim elé állok, aki már az ajtón lépne ki. Ezt most meg fogjuk beszélni.
- Julie kérlek, válaszolj. Tényleg terhes vagy? – teszem fel megint a kérdést, mire csak bólintást kapok, majd lehulló könnycseppeket látok a szőnyegen meghalni. – Miért nem szóltál? – kérdezem, tőle, majd odamegyek és magamhoz ölelem, mert ennek ellenére, nagyon szeretem és szeretném vele felnevelni a gyerekünket.
- Mert féltem, hogy nem akarnád vagy elküldenél magadtól. El akartam vetetni, de nem volt elég erőm hozzá, hogy megtegyem. Az anyai ösztön feléled bennem és tudtam megtenni. Nem tudtam elvetetni a magzatunkat. – mondja sírós hangon. – Kérlek, ne haragudj rám. Nem akarom rád erőltetni, így ha azt mondod, menjek el, már is összepakolok. – szakadni ki az ölelésemből, de nem engedem.
- Köszönöm, hogy nem vetetted el a kicsikénket. – mondom halkan, de annál boldogabban, mire értetlenül emeli fel a fejét és néz rám. – Lehet, nem tűnök olyan férfinak, aki egy családot képes lenne elnavigálni vagy foglalkozni velük, de nagyon szeretlek téged meg a születendő kis babánkat is, akiről még csak most tudtam, és remélem, hogy meg adod nekem azt az esélyt, hogy bebizonyítsam mindenkinek, de főleg neked, hogy igen is szeretlek, és hogy képes vagyok felnevelni a saját gyermekemet, miközben szeretem az anyját és elhalmozom minden féle jóval. – mondom őszintén és mosolyogva, miközben kicsim arcát a teljes döbbenet és meglepődést látom. Lehet nem erre számított, de én akkor is ezt érzem. Ezt akarom, ami azt jelenti, hogy őt és a gyerekünket akarom egy családban.


oosakinana2011. 01. 15. 16:21:03#10519
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


Megérkezünk, segítek kicsimnek kiszállni a kocsiból, majd elindulunk befele az épületbe. A jegyszedő elkéri a jegyet, majd vissza is kapjuk. Kicsimmel egyből egy elkülönített páholyban ülünk, ahonnan tökéletes rálátás van a színpadra és mindenre. Kicsimre nézve érdeklődök tőle. 
- Remélem jól érzed magad. – suttogom, miközben a hátát simogatom ő meg szorosan hozzám bújik.
- Igen nagyon jól, nem gondoltam volna, hogy ilyen drága mulatságra hozol. – válaszolja, majd megcsókol.
- Mint mondtam már a pénz miatt ne aggódj. – kicsim elmosolyodik, majd a fények elalszanak, és már kezdődik is az előadás.
A Rómeó és Juliát nézzük, nagyon jól érezzük magunkat. Mikor vége lesz kicsim állva tapsol és még egy kicsit sír is. Mosolyogva állok fel vele és tapsolok én is, majd kezemet kicsim derekára rakom a kezemet.
- Minden rendben? – érdeklődök, mire egy bólintást kapok. – Gyere, menjük a partyra. – suttogom, mire kicsim belém karol. Ahogy elindulnánk, megszédül kicsit. – Lehet megártott neked a pezsgő – adok egy puszit kicsim arcára.
- Lehet, vagy csak ma nem csináltam tesztet. –suttogja halkan. 
Kifele menet összetalálkozunk szüleimmel, amire anyám már megint ellenségeskedik, amit nem fogok sokáig tűrni. Apám megjegyzi, hogy kicsim nagyon szép, amire csak helyeselni tudok, és hogy nekem is nagyon tetszik. Elköszönünk, majd beszállunk a limuzinba és már megyünk is a partyra.
- Előre szólok, hogy anyámmal ne foglalkozz. – suttogom, miközben magamhoz ölelem és elkezdem puszilgatni.
- Rendben, de olyan, rossz, hogy így lenéz, miért nem tetszem neki? – kérdezi, mire csak megrázom a fejemet.
- Nem tudom, pedig egy kincs vagy. – megcsókolom, majd mikor megérkezünk, kiszállunk, és már mehetünk is be, ahol egy nagy csomó ember van és egy nagy csomó enni való is.
Büszke vagyok kicsimre és nagyon sokan megnézik. Ő a legszebb az egész partyn. Kapunk pezsgőt, amire koccintunk egyet, végül az asztalhoz megyünk és elkezdünk enni. De sajnos a hírnév és a cég miatt hamar elhívnak, hogy beszélgessek. Nem szívesen hagyom magára kicsikémet, de nem tudok mit csinálni. Elkezdek körbe nézni, de nem látom semerre sem, ami nagyon furcsa nekem.
 Elkezdek körbe nézni, de az a wc-ről látom kijönni, de olyan falfehér hogy meggyorsítom a lépteimet és már ott is vagyok vele. Magamhoz ölelve segítek neki.
- Kicsim, mi a baj, sápadt vagy – simogatom meg az arcát.
- Tudom, anyád romlott kaviárt adott nekem, ami nem is volt itt a partin. – suttogja, mire anyámat keresem szemeimmel. Ezt meg fogja keserülni.
- Ezért még számolok vele, de ugye jobban vagy? – kérdezem aggódva.
- Persze, csak hányingerem van, maradjunk itt nyugodtan. – simogatja meg az arcomat. – kimegyek a friss levegőre egy kicsit, hátha jobban leszek. – elmosolyodik.
- Megyek veled –magamhoz ölelve megyünk ki a friss levegőre, ami látom jót tesz neki.
- Most jobb – suttogja és nekem dől..
- Örülök. – mondom boldogan, amíg anyám meg nem jelenik.
- Áá szóval itt vagytok, Touya kincsem, gyere hadd mutassalak be valakinek – jön oda hozzám anyánk. – Jaj Julie sápadt vagy, ugye jól vagy? – kérdezi Julie-t pedig nem kéne.
- Nem, nem vagyok, jól, mert romlott kaviárt adtál nekem – nem csoda, hogy kicsim dühös én is az lennék.
- Ne nevetess, ilyet biztos nem adtam neked, biztos összeettél valamit – mondja, majd megragadva a kezemet kezd el vonszolni, de megelégelem.
Kirántom a kezemet anyám karjai közül.
- Most meg mi van kicsim? – kérdezi anyám, mire csak rá fintorodok.
- Még hogy mi bajom van? Tudd meg, mi bajom van. Elegem van belőled. Nem elég, hogy engem kényszer házasságba akarsz bele vinni, de a választottamat is el akarod üldözni mellőlem. Tudd meg nem lesz szerencséd. – mondom komolyan teljesen kiakadva. – Elegem van, hogy nem vagy képes azt szeretni akit én és neked soha semmi nem jó amit csinálok. – osztom tovább.
- Touya. – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordulok és a szemem tágra nyílik.
- Jess? – kérdezem meglepődve.
- Jó újra látni téged. – mondja mosolyogva. A régi és az első nő, akivel valaha voltam, csak férjezett és ezért hagyott el én meg elmentem tanulni külföldre.
- Nekem meg furcsa. – jegyzem meg. – Mit keresel itt? – kérdezem, mire csak elkezd nevetni.
- Semmit nem változtál. A férjemmel elváltunk és most itt vagyok. – válaszolja, amire csak felhúzom a szemöldökömet, majd anyámra nézek.
- Ez is a te műved fogadjunk. – nagyot sóhajtok, majd visszanézek Jess-re. – Sajnálom, hogy elváltál a férjedtől, de túlléptem rajtad. És boldog kapcsolatban élek. És ha egyikőtök sem fogja tisztelni, akkor iszonyatos piai leszek. – mondom komolyan, majd ott hagyom őket és kicsimet megyek, megnézi, aki egy férfival beszél.
Egy ideig csak figyelem őket és kicsit féltékeny is vagyok, de nem mutatom inkább, mert nem akarok balhét. Örülök, ha kicsim boldog és nem aggódik semmi miatt főleg anyám miatt. Látom, a fickó nagyon jól eltereli a figyelmét és jókat nevetgél vele.
Nagyot sóhajtok, majd megfordulok, és inkább nem szólok semmit, had érezze jól magát, ha már eljött velem a partira. Bemegyek és most kivételesen nem iszogatok. Anyámék sem jönnek közelembe, aminek csak örülök. Apám jön oda hozzám és kezdünk el beszélgetni, miközben végig Julie-n jár az eszem.
Cégül még is csak kimegyek hozzá. Meglátom őket és a férfi Julie kezét fogja, ahogy szemben állnak egymással. Nem csinálok semmi hülyeséget, hiszen anyám már így is kezdi eltaszítani tőlem.
- Sziasztok. – köszönök, mire kicsim egyből kiveszi a kezét a férfi kezéből.
- Touya. – néz rám Julie. – Mióta állsz itt? – kérdezi, amit bár ne tett volna.
- Csak most jöttem. – válaszolom, majd odamegyek és puszit adok a homlokára.
- Maga a híres Naganori Touya? – kérdezi a férfi, amire elkezdek kuncogni.
- Annyira nem híres, de igen. – válaszolom, majd kicsimre nézek. – Gyere, menjünk haza rendben? – kérdezem.
- Nem szeretnék még haza menni. – mondja elpirult arccal. – Már jobban vagyok elmúlt az émelygésem és hányingerem is. – mondja, és mintha félne vagy aggódna, hogy valamit csinálok vele, ha hazaérünk. Pedig csak vele szeretnék lenni ezután a hosszú és fájdalmas nap után.
- Rendben maradjunk akkor. Apámmal fogok beszélgetni ha, hiányoznék. – mondom neki, majd egy puszit adok, az ajkaira végül visszamegyek apámhoz, bár szomorú vagyok. Feltört bennem minden emlék, aminek nem lett volna szabad. Apámmal sem beszélgetek igazán, csak nézek magam elé és a gondolataimba vagyok mélyedve.
~*~
Mikor hazaérünk, mert vége e partinak. Kicsim elindul egyből az emelet felé, de megfogom a karját.
- Miért menekülsz előlem? – kérdezem szomorúan.
- Nem akarok veszekedni. Semmi nem történt köztem meg Fred között. – kezdi el mondani. – De ha veszekedni akarsz, akkor mondjad nyugodtan. – lehajtja a fejét közelebb lépek hozzá. Felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem akarok veszekedni. Veled akarok lenni. Boldog akarok végre lenni veled, senki mással. – mondom, amire látom, meglepődik. Mélyen nézek a szemébe. – Szeretlek Julie. – mondom neki, majd megcsókolom, de érzem, még mindig mintha le lenne fagyva, de addig várok, amíg vissza nem csókol.


oosakinana2011. 01. 02. 00:16:09#10211
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Julie-nek)


- Igen, de majd desszertnek – elmosolyodik, majd alhasamra kapok egy puszit, ami nagyon jól esik.
- Benne vagyok – beülök mellé, mire elkezdünk enni. Ahogy kicsimet figyelem alaposan körbe nézi a szobát.
- Ez isteni finom. – jegyzi meg és jutalmul a dicséretért kap egy puszit.
- Akkor egyél belőle sokat – elmosolyodok, majd megszólal a csengő.
- Vendéget vársz? – kérdezi szerelmem.
- Nem, na és te? – kérdezem egy csók kíséretében.
- Szinte senki sem tudja, hogy itt lakom, max  a húgom, de ő már nem létezik számomra – mondja és tovább eszik.
- Nyugalom, kincsem, lemegyek, megnézem ki az, aztán elmegyünk  vásárolgatni, mit szólsz? – kérdezem, miközben kezeimmel kicsim lábánál közel ágyékához simogatom.
- De nekem nincs sok pénzem, most vásárolgatni – néz rám nagy szemekkel.
- Ezzel ne foglalkozz – megcsókolom, majd hallom, hogy ráfekszenek a csengőre. Nagyot sóhajtok. Felveszem a köntösömet és lemegyek ajtót nyitni, de egy számomra ismeretlen nő az.
Bemutatkozik, és mikor megtudom ki az, csak a szememet forgatom. Eszem megáll anyámon, hogy tud ilyen messzire elmenni. Nem sokkal később a bemutatkozáson túlesve megjelenik szerelmem.
- Á megjött a személyzet, kérem, készítsen nekem egy kávét, sovány tejjel – mondja kicsimnek, amikor leér. Éppen válaszolnék a csajszinak, de szerelmem megelőz.
- Hogy mondja? – kérdez vissza.
- Jól hallotta, maga …- ne jó elég volt. Megszakítok Ella szövegét.
- Ella, kérem, ne beszéljen így a barátnőmmel – mondom, és kicsimet magamhoz ölelem, kicsim meg mosolyogva bújik hozzám.
- Valóban, ez a kis fruska lenne az a híres barátnője, akiről az anyja beszámolt nekem, az arrogáns viselkedéséről és az abszurd modoráról? – érdeklődik gúnyos hangnemben és szerelmem meg karjaim közé bújik, ami menedéket ad neki.
- Ha így jellemezte őt, anyám, akkor igen, ugye kincsem? – odahajolok és szenvedélyesen megcsókolom szerelmemet.
- Úgy bizony. – szerelmem elenged, majd bemegy a konyhába, mire mi leülünk a nappaliba egymással szembe, de én szerelmemet várom, közben Ella mesél a családjáról, hogy milyen magas származású meg egyéb dolgok, de ez engem hol érdekel, most komolyan. 
Nem sokkal később szerelmem egy tálcával a kezében tér vissza, amin kávé van meg minden hozzá való.
- Tessék, csak, hogy ne lehessen azt mondani, hogy nem vagyok kedves – mondja kicsim, mire odaadja nőnek a kávét, majd nekem is. Leül mellém, mire a lábát kezdem el simogatni, végül hozzám bújik, mire a hívatlan vendég köhint egyet..
- Ha megbocsájtana Touyával szeretnék beszélni, és maga ide nem kell – mondja rezzenéstelen arccal.
- Nem, megyek, ki hiszen, rám is tartozik, amit mondani akar – válaszolja szerelmem és kihúzza magát.
- Bizony kicsim, úgyhogy Ella, amit mondani szeretnem, azt előtte is mondhatja, nincs titkom előtte – megcsókolom, mire szerelmem elmosolyodik.
- Nos, az édesanyád kérése, az, hogy engem vegyél el feleségül, mivel nekem több jövedelmem van, mint ennek – néz kicsimre megvetően.
- Engem a pénz nem érdekel, ezt anyám is tudhatná, és én ezt a nőt szeretem, ha tetszik neki, ha nem és ő fogja megszülni az unokát, akit annyira, szeretnének – mondom komolyan és elég csúnyán nézek a nőre. Ideje lenne végre felfognia a dolgokat.
- Kérsz még valamit, mert ha nem rendet teszek odafent – megcsókol, amit viszonzok, de a fejemet rázom meg.
Kicsim felmegy az emeletre és ott kezd el tevékenykedni, miközben engem a nőci próbál meggyőzni, hogy vegyem el feleségül, meg hogy milyen jól járnék vele, de nem adom be a derekamat, mert szerelmemet szeretem, és senkiért nem fogom elhagyni soha. Mikor végre nagy nehezen felfogja, durcásan feláll és távozik a lakásból, aminek én csak örülök.
Felsétálok szerelmemhez, aki éppen a ruháimat akasztja fel egy vállfára, miközben elkezd dudorászni és visszamegy a vasalódeszka mögé. Látom, hogy nagyon el van merülve világában, ezért odamegyek a háta mögé és magamhoz ölelem.
- Nahát, végre nem, gyűrött ingekben megyek dolgozni – adok egy csókot a nyakára.
- Nem tart semeddig kivasalni őket, meg most mosom ki az öltönyeidet, a nadrágjaidat, hiszen, ahogy láttam, nincs több tiszta – felém fordul és megcsókol, amit viszonzok.
- El kell itt a női kéz ebben a nagy házban. – mondom, miközben a hasát kezdem el simogatni.
- Igyekszem, mindent megtenni neked – suttogja, majd valami hang elhallik, végül kicsim bemegy a fürdőbe követem és látom, hogy a ruháimat akasztgatja.
- Nahát, kijött belőlük a vörösbor meg a büdös dohány szag – lepődök meg, de szerelmem, csak elmosolyodik.
- Ugye ugye – megölel, amit viszonzok. – Mi lett azzal a nővel? – érdeklődik.
- Elment durcásan, mert nem akarom feleségül venni – csókolom meg szenvedélyesen. – Jössz velem vásárolni, mert kevés dolog van itthon, ja és jövő héten egy színházi előadásra vagyunk meghívva és egy üzleti partyra – gondolkozok, hogy ne hagyjak ki semmit a felsorolásból.
- Szívesen elmegyek veled – mosolyogva ölel tovább.
- Reméltem, hogy eljössz – suttogom, miközben a fenekébe markolok bele.
- Kik, lesznek ott a partyn a színházban? – kérdezi kíváncsian.
- A szokásos családi banzáj, anyám, apám, rokonok…- vonom meg a vállamat.
- Akkor félnem kell anyádtól – elfintorodik.
- Megvédelek, kincsem. – suttogom, majd megcsókolva eldöntöm az ágyon.
Egy ideig csak figyeljük a másikat, majd megcsókolom és a kezem a felsője alá siklik, ahol elkezdem kényeztetni és minden féle jóval elhalmozni, amiért ennyire szeretem és ennyire segít nekem mindenben. Egy nagyon szenvedélyes szeretkezést töltünk el desszertként, ahogy szerelmem mondta.
Végül felállunk, összeszedjük minden holminkat és elmegyünk vásárolni. Kicsimnek is veszünk minden felé gyönyörű ruhát. Leginkább a partikra nézünk neki ruhát. Estélyi ruhákat. Ahogy mutogatja, nekem egyenesen megáll az eszem. Legszívesebben utána mennék, de nem hiszem, hogy engedné.
Egyszer csak körbe nézek, majd szerelmem után lopakodok, akkor érek be, mikor lefele veszi a ruháját. Magamhoz ölelem, amire sikít egyet, de befogom a száját csókommal. Mosolyogva nézek a szemébe.
- NE haragudj nem tudtam neked ellenállni. Annyira őrjítő vagy ezekben a ruhákban. – mondom neki.
- Tényleg? – kérdezi mosolyogva, majd kezét ágyékomra teszi, amire felsóhajtok.
- Amint érezheted igen. És megörülök érted. – mondom, majd a nyakába csókolok végül a kezeim a melleire tévednek és elkezdem masszírozni, amire halk sóhajok törnek fel belőle, de megpróbál leállítani.
- Touya. Nem szabad. – mondja halkan a fülembe suttogva, de nem éppen azt veszem észre, hogy nem lenne szabad. Sőt mintha ő is akarná a dolgokat.
- Biztos hagyjam abba? – kérdezem mosolyogva, majd kezemet leviszem ágyékához, amire ajakaiba harapva próbálja magába folytatni nyögéseit. Magához húzva csókol meg szenvedélyesen. Hátra nyúlok. Bezárom az ajtót, majd kicsikémet a falnak nyomva simulok hozzá teljesen. Egyből nadrágom után nyúl és kibontja a benne álló szerszámomat.
Elmosolyodok, majd inkább nem hagyom el ajkait, mert eléggé érdekes lenne, kicsikém hangos nyögéseivel, na meg az enyémeimmel is. Tovább csókolom ajkait, majd elkezdem kicsit izgatni. Ujjaimmal is beléhatolok, hogy ne legyen gondok az izgalommal, de így annyira nem érzem, hogy kicsim mikor élvez el így csak arra leszek figyelmes, hogy nagyon belém karmol, és a kezeimet próbálja kiszedni magából, amire értem a célzást.
Kihúzom ujjaimat, majd vágyammal hatolok bele. Belenyögünk mind a ketten a csókba. Elkezdek mozogni benne és fokozom a tempót, ahogy csak tudom. Kicsim alig bír állni a lábán, ezért megtartom a derekánál és úgy folytatom cselekedetemet, majd lábait a derekamra helyezem, és a fenekét markolászom, miközben fokozom a tempót, mert nekem már nem sok kell, hogy elélvezzek.
Felmordulok és elélvezek szerelmemben. Nem sokkal később ő is követ az orgazmus kapujába és elélvez. Elmosolyodok, majd a szemeibe nézek, de csak lihegve tudtunk levegőhöz jutni. Leülök egy kicsit a székre szerelmemmel együtt, hiszen kimerültem én is, de nem baj megértem, mert így legalább megint kielégülve láthatom szerelmemet és ennél minden szó meg cselekedet többet jelent.
Mikor észhez térünk, kicsim rám néz.
- Most már kimehetsz, hogy befejezzem a mutogatást. – mondja csipkelődve, amire csak elmosolyodok.
- Értettem kisasszony. – mondom, majd rendbe szedjük magunkat, de egyikünknek sem tűnik fel, hogy nem védekeztünk. Megcsókolom szerelmemet, majd kimegyek, és odakint várom a további ruhákat, ami nagyon jól áll neki.
Amint a vásárlást befejezzük, elmegyünk egy kisebb élelmiszer bevásárló körútra, mert a hűtő is kong már otthon. Fél órás vásárolgatás után végzünk. Beszállunk a kocsiba és már mehetünk is haza.
~*~
Egy hét elteltével, kicsimmel éppen a színházi előadásra készülünk és az utána lévő partira, ami nagyon jó mulatságnak készül. Főleg szerelmemmel.
Felmegyek hozzá, hogy megnézzem, hogy áll.
- Kicsim készen vagy? – kérdezem tőle, majd kilép a fürdőből. A szám teljesen tátva marad, annyira gyönyörű ruha van rajta. Egy tűz vörös ruha. Már maga a látványa is feltüzel. Amilyen haja meg sminkje van, hozzá még jobban fokozza az izgalmakat és a vágyakat is bennem.
- Touya jól vagy? – kérdezi, és mintha aggodalom lenne az arcán. – Nem nézek ki jól igaz? Tudtam, hogy nem ezt kell felvennem. – mondja és fordulna vissza a fürdőbe, de megfogom a kezét.
- Le ne merd venni ezt az őrjítő ruhát magadról. – mondom neki, mire értetlenül néz rám.
- Ezek szerint tetszik? – kérdezi mosolyogva.
- Mi az, hogy. Legszívesebben levenném rólad. – lépek hozzá közelebb és kezemet karcsú derekára csúsztatom, és mellei közé nézek, ahol összefut a nyál a számban.
Elkezd nevetni, majd fejemet felemeli, hogy a szemébe nézzek.
- Ide fent van a szemem és, majd ha hazajöttünk leveheted rólam, de kérlek úgy, hogy még fel tudjam venni máskor is. – mondja és elkezd nevetni. Jó látni, hogy ennyire jó kedve van. Legalább anyám miatt nem aggódik.
- Rendben, de szavadon foglak szerelmem. – mondom nevetve én is, majd megcsókolom. – Gyere, menjünk. – mondom, majd elindulunk a kocsihoz, ami most el fog szállítani minket a színházba, meg a partira, ami a legelőkelőbb étteremben lesz megtartva. Remélem szerelmemnek is tetszeni fog minden és nagyon jól fogjuk magunkat érezni az egész éjszaka alatt.


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).