Újra meglátogatom. Újra és újra, mindig más alakban, ha tehetem, akkor különbözõ korú és nemû élõlényekkel. Felmérem reakcióit, de mindig lebeg körülötte egy baljós fekete felhõ, amely mindig frusztrálttá teszi. Sosem szólok hozzá. Sosem. Egyszerûen látni akarom, hogyan reagál a külvilág egy apró szeletére, mely általam kerül magányos kis szobája csöndes levegõjébe.

Felkavarom benne az indulatokat, jól érzem, sokszor arcát eltorzítja valamiféle fájdalom, elkeseredés, félelem, mellyel nem tudok mit kezdeni. De valami azt súgja, hogy valódi alakomban soha ne jelenjek meg elõtte. Valamiért tartok a szürke szemektõl, melyek ha látnak, és ha búcsúzom, sajnálkozva s irtózva merednek rám.

Mintha örökké látná a halálomat. Vagyis azoknak a halálát, akiknek az alakját viselem. A foltos macskáét, akinek testében bekocogtam hozzá… A vörös hajú özvegyét, akinek láttán enyhe remegés futott végig kecses és szépen ívelõ gerincén…

Baljós elõjelek, melyek az utolsó napokra nem hagynak nekem nyugtot. Kívánatos és gyönyörû, de veszélyes erõk lengik körül, amik még bennem is kárt tehetnek. Érzem a belõle áradó rettegést, ami a külvilág egy részének látványakor tör ki belõle, s a testébõl pulzáló jelekbõl próbálok minduntalan olvasni.

Mitõl fél. Mitõl retteg. És ez miért mindig én vagyok.

Kérdések, melyekre a választ csak akkor lelem meg, ha beszélek hozzá, ha kérdezek. De ennek még nem jött el az ideje. Az aktáit átlapozni lusta voltam, saját magam szeretném kitapasztalni, mi folyik körülötte, benne…

Eljött hát, az utolsó nap. Kezeimet összefûzöm hátam mögött, és úgy meredek az intézetre, melyet már a köd jótékony felhõje körbevett. Ablakára vonom tekintetem, és látom, hogy kifelé néz. Tudja. Érzi. Érzi, hogy jövök.

Fellépdelek a bejárati lépcsõn, a portás már meg sem kérdezi, hogy kit keresek, hová tartok. Õ is tudja, hogy mindennap, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben megjelenik valaki, vagy valami, s az igazgatóhoz tart.

A szobája elõtt az ajtóban alakot cserélek, egy olyan emberét, aki már halott. És ha feltételezéseim helyesek, az égvilágon nem fog látni semmit, ami esetlegesen a jövõre utalna. Ha téves minden következtetésem, akkor bizonyára megint erõszakos halált fog látni. Az én halálomat.

De ez mind csak hipotézis. Semmi több. Lehet, hogy tényleg egy átlagos gyerek, átlagon aluli agyi kapacitással, és túl sokat képzeltem bele ebbe az ügybe. De én sosem tévedek. Így hát minden esély meg van rá, hogy egy egyedi kis falatkára bukkantam, amit idõvel kisajátíthatok magamnak.

Belépek, mire felkel az ablakpárkányról, teste reszket, én pedig értetlen dühöt és haragot, valamint annyi bizonytalanságot és kétségbeesést érzékelek, hogy ennyi érzelem nem lehet egyetlen egy ember testében. Min mehetett ez a kölyök eddig keresztül?

- Miért jött? Ki küldte? – szegezi nekem a kérdéseket, nem sok kell neki, hogy kiboruljon nála a bili. Ah, az lenne még csak az élvezetes, ha idegbetegként rám vetné magát, és merõ véletlenségbõl elterülnénk az ágyon, mert hát ugye a lendület…

Leülök ágyára, és onnan nézek fel rá, a vörös hajtincsek mögül. Ja, Vöri lettem. Érdekes fordulat, a vörös a halál színe. Macskában. Az a macska, mely vörös, halált hoz arra a házra, ahol nyugovóra hajtja fejét…

- Nyugalom – szólítom meg mély hangomon, mire megrezzen, s gyanakodva pillant rám. Helyes. Megszólítottalak. Ebben is más vagyok, mint az eddigiek. Hagyd, hogy én vezesselek.

- Dayu. Egyetlen egy kérdésért jöttem ide ma hozzád. Rajtad áll, mit választasz – nézek rá komolyan, mire látom, hogy megszeppen. Mély levegõt veszek, de igazából illatából akarok még szimatot nyerni.

Ahogy esetlenül áll abban a fehér, lógós szerelésben, legszívesebben letépnék róla mindent, ne takarja semmi ezt a pompás alakot, és hogy én mindenhol megcsodálhassam.

- Fura és különös lény az ember. Olyasvalaki, aki vadul törtet elõre, nem látva hátra, sõt, még oldalra sem. Megriadt, elszabadult lovak, melyeken még ott a szemellenzõ, lovasuk már rég nem fogja a gyeplõt – nyúlok a zsebembe, kivéve egy cigarettát, melyet a fénybe emelek, mint valami pálcát. - Az ember. Olyan teremtmény, mely ha fél, képes az acélt is átharapni, ha kell. Erõs, és magabiztos, de ha riadt, megfékezhetetlen. Egy bizonyos pontig.

 - Miért… miért mondja ezt el nekem? Miért kedves velem? Mi látogatásának értelme? – szólal meg halkan, látom, hogy full értetlenül és összezavarodva méreget, én pedig halványan elmosolyodom. Kicsit megnyugodott, de nem teljesen. A kételyei még mindig megvannak... Eszem ágában sincs õket eloszlatni. A legborzasztóbb helyett fogja választani a borzasztóbbat. Ilyesmi mindenkivel elõfordul.

- Kedvességrõl itt szó sincs. Normális keretek között beszélgetünk. És hogy mirõl és minek? Azt szeretnéd tudni? – akadozottan bólint, én pedig odalépek hozzá, s reflexbõl tesz hátra egy lépést. Megcsippentem meg állát ujjaimmal, felemelve fejét, hogy a szürke szemekbe nézhessek. - Mondd csak… van bármi, ami mássá tesz téged?

- Én… én…

- Elvihetlek innen. Nem kell mást látnod rajtam kívül. Érzed? – teszem sápatag kezét mellkasomra, ahol szívem dobog. Kikerekedett szemekkel néz rám, és megpróbál magától eltolni, de hasztalan. Ugyan-ugyan, még nem mászom rád. Elõször rá akarok jönni, hogyan mûködsz.

Mi ez itt benned…

Ez a fojtogató, negatív szar, ami körülleng! Úgy vonz, ahogy taszít, és a végén még én is begolyózok tõle, amit rohadtul nem kéne. A francba!

 – Ha akarod, velem úgy élhetsz, hogy senkit és semmit nem kell látnod. Fõleg nem olyat, amit ne szeretnél. Bizalommal csak olyasvalaki felé fordulhatsz, aki hasonlít hozzád.

- Hasonlít…? Hozzám…?

- Tudom, hogy érzed, hogy velem valami nem kóser. Gondolkozz egy kicsit Dayu… voltam én már valaha itt nálad? – súgom fülébe, számra egy kaján vigyor kerül, amit hál’ istennek nem lát.

Különös szeszélye a Sorsnak, midõn olyan akadályokat állít elénk, amelyeket már régebben megugrottunk, csak most magasabbra emeli a lécet. Ocsmány fintor, amit még az én lábaim is megunnak olykor-olykor, így sokkal könnyedebb a léc alatt átgörnyedve, lazán átlépni, mint megugrani ugyanazon, régi cél érdekében.

Ha csörög a telefon, felveszed. Ha mondják, megteszed. Ha kérik, megfontolod és úgy döntesz, ahogy a helyzet megkívánja. Manapság ez nem így megy.

Legalábbis nálam.

Ha csörög, eldöntöm, hogy felveszem e, vagy sem. Ha mondják, akkor csinálom meg, ha kedvem szottyan hozzá. Ha kérnek, teljesen biztos, hogy magasról leszarom.

Ennyi a világ, ennyit adózom a világ rendjének.

És ha már az adózás is szóba került…

***

Unottan sétálok az egyik megrendelõmhöz, aki azzal a szépséggel kecsegtetett, hogy egy olyan helyre kalauzol, ahol meglepetések egész tárháza vár. A pisztolyom tára lesz beléd ürítve te szentimentális bolond, ha nem teszel kedvemre. Nagyon nem szeretek arra felkelni, hogy dörömbölnek a fejemben.

- Higgye el Alexander, már évek óta figyeljük az intézmény igazgatóját. Eléggé különleges lény ahhoz, hogy megbírságoljuk az eddigi életének elmaradásaival…

Tudattalan görénység, a megbírságolás legnagyobb pofátlansága.

Imádom.

- Még ma kiszáll?

- Megfontolom. Bármit elvihetek onnan, így szét kell néznem, hogy kell e esetleg valami – vonom fel a szemöldököm, mire mélyen meghajol, és hátrálva a székét félrehúzva kinyit egy fiókot. Kiveszi a pénzkötegeket, mire lustán elmosolyodom.

- Nem kell pénz. Azt felhalmoztam az utóbbi idõben.

- Értéktárgy? – mutat a vitrin felé, mire csak drámaian felsóhajtok.

- Ha nem vámpírtól van, nem érdekel.

- Ember? – néz rám mindenttudóan, s erre a reakcióm nem más, mint egy gerincvelõt remegtetõ nézés. Ne tudd, mire gondolok most, husikám.

- Az már más.

- Akkor érdemes kinéznie…

***

Az épület elé érve kételyeim támadnak. Az egy dolog, hogy egy közeli erdõ kellõs közepén építették, és a monumentális építmény vakító hófehérségével bizarr hatást kelt a természet meleg, illetve hûvösen bûnös színei között. A köd hiába fogja körbe lassan, és fojtogatóan a helyet, a fehérre mázolt falak akkor is gyanút keltenek bennem, mikor kilépek a fák közül.

Most komolyan.

Ez egy diliház?

Felkötöm Ronaldot, mielõtt még azt mondhatná, hogy „pénz”.

Mellékesen hozzátenném, hogy túlságosan nagy a csönd, amit minden bizonnyal nem az én kisugárzásom okoz. Valami nem tetszik, így mindent alaposan megszemlélve lépkedek fel a hatalmas, fényesre suvickolt márvány lépcsõfokokon.

- Jó napot kívánok! Látogatás? Üzlet? – köszön rám kedélyesen a portás, én pedig lenézõen pillantva rá leszólom a túlbuzgó alkalmazottat.

- Egyik sem. Az igazgatót keresem, de ne aggódjon. Megtalálom - hagyom faképnél, és lift híján elindulok felfelé a lépcsõkön. Ha másba nem is, ebbe bolondulnak bele a betegek.

Ahogy feljebb érek, hallok ám hisztit, és idióta dünnyögést egyes ajtók mögül, sokszor megcsapja a füleimet az ordenáré kornyikálás iskolapéldája is.

Pff.

Kellemetlen, módfelett kellemetlen, egy bombával kellene a földdel egyenlõvé tenni ezt a helyet. Talán meg is teszem, meg van hozzá a hatalmam és a befolyásom, hogy megtehessem illetve eltusoljam az ügyet. De elõbb, ahogy a gyümölcsöt szokás, elõször minden lehetõséget megragadva kifacsarom a hely lehetõségeit, és aztán szépen eldobom azt, amire már nincsen szükségem…

***

A titkárnõ elé lépésem elõtt még szépen felvettem fõnöke alakját, így meglepetten bár, de közölte, hogy fáradjak be a saját irodába. Hát meg is lepõdtem volna cicám, ha nem engedsz be.

Kinyílik az ajtó, és egy pocokszerû, öreg férfit látok, akinek arcát tönkretette már az élet kemény vésõje, ráncának árkai között izzadtságtavak leledzenek, mint megannyi undorító pocsolya. Kellemes társaság lesz, azt hiszem.

Feltekint az elõtte levõ iratokból, engem pedig megcsap a tényleg, szó szerint pocok szag. Mi a fene? Rám néz, és mikor saját maga tükörképét látja meg, akkor akkorát ugrik, amelyeket a táncoló egerek szoktak a kis akváriumaikban, amikben árulják õket a sarki kisállat kereskedésben.

Érdekes ez a vizenyõs szem és ezek az alantas vonások a pofatúráján. Patkányember? Na szép. Vérpatkány… Hol is olvastam már errõl? Pff, le is dobom az alakját valami másra.

- Ki maga?

- Az ördög ügyvédje, vagy csak simán a Behajtó, nekem mindegy tata – veszem birtokba simán a szobát, és lustán leülök az egyik vitrines szekrényre, kezemben dobálva egy apró, de teli arany földgömböt. - Behajtani jöttem több mint két évtized lemaradását.

***

- és… van még egy fiú, igazán csinos, harapni való húsú, kicsit antiszociális, de mégis egy kis neveléssel kihozható bel… - kezdi, de a torkára forrasztom a szót egy pillantásommal. Nem szeretem a fecsegõ embereket, fõleg azokat nem, amelyek patkány DNS-sel a testükben rohangálnak.

Csatornalakó strici.

Az apró szoba elõtt megállva benézek a kukucskálón, ahol egy ablakpárkányon üldögélõ fiút pillantok meg, aki kifelé bámészkodik az ablakon.

Alacsony, betegesen vékony fiúnak tûnik, és mégis puha bõre olyan szürke árnyalatban játszik, hogy számomra az már lélegzetelállító. Apró pihék lengedeznek felkarján, már amennyit látok az elnagyolt fehér, kórházi felsõ alól. Kócos fekete tincsei egészen hosszúak, szürke szemeit a távolba mereszti, a képzett ködön át, amit én okoztam. Arca elvágyódó, de mégis inkább furcsán kifejezéstelen, mintha erõlködne azon, hogy ne lássak rajta semmit, pedig nem is látja, hogy nézem.

Felkészül.

Különös.

Elvonom fejem az ablaktól, és a patkánykomát megkérem arra, hogy nyittassa ki az ajtót, én pedig egy kutyává változom egy szempillantás alatt. Le tudom mérni az állatokhoz való viszonyulásából, hogy mennyire beszámítható, és a viselkedését is meg tudom határozni, hogy megfelelõ szinten van e.

Mikor az ajtó nyekeregve kinyílik, betrappolok állati alakban, és becsukják az ajtót mögöttem. A fiú rám néz, és végre elmerülhetek szürke, tompa szemeiben, melyek most furcsa fénnyel csillannak meg állati mivoltomat látva. Tétován kifelé pillant, és íriszeiben látom, ahogy a patkány int neki, hogy csak tessék.

Odacammogok hozzá, és leülök mellé, fejemet oldalra billentem. Ezerszer láttam már kutyáknál ezt a lekenyerezõ, és… hogy is mondják? Aranyos mozdulatot.

Pár percig nézzük egymást, Õ figyel, én hallgatok.

Szürkés keze lejjebb ereszkedik, és a fejemre simulnak bársonyos ujjai, amik a körülményekhez képest igen puhák. Semmi akadozás, semmi tétova mozdulat, semmi olyan, ami arra utalna, hogy nem ép. Barátságos, és kicsit tartózkodó mozdulat, ami várja az esetleges harapást, de mégsem szándékozik kitérni elõle.

 Valamiért szánakozva néz rám, amit nem igazán tudok hová tenni. Két keze közé veszi fejemet, és fájdalom látszódik a szürke szemekben.

Na, álljon meg a menet. Úgy néz rám, mintha most égetnének meg, vagy mi a franc, esetlegesen elgázolna egy autó… Szép is lenne, az tuti, röhögnének páran rajtam.

Tetszik, kifejezetten tetszik, fõleg, hogy bõrének kellemes illata nem a klórra és egyéb, kórházi fertõtlenítõszer szagára emlékeztet. Kedvemre való, és szívesen abajgatnám otthon.

Többször is.

Belenyalok tenyerébe, mire egy lágy mosoly kerül fel ajkainak csábos vonalára. Finom az íze... Kell nekem.

- Viszlát…

Elcammogok a kijárat felé, és kinyitják nekem az ajtót, majd visszaalakulva fordulok patkányhoz.

- Szóval. Fizetsz, a kölyköt pedig megõrzöd nekem, a héten mindennap be fogok jönni, és vasárnap elviszem, mához egy hétre.

- Fizetnem kell?! Miért?! Nem elég a kölyök?! – meg sem hallom mit cincog, csupán szépen elsétálok a helyszínrõl, nem érdekel a sípolása. Amit akarok, azt elveszem, minek kell neki a fiú, ha szerinte úgyis csak egy selejtes bolond?

Márpedig téved.