- Apa, kérlek, neee!!!- sikolt fel, de nagyon ijesztõen. Rögtön ellépek tõle, és ettõl az agyam teljesen kitisztul egy csapásra. Basszus mit tettem. Elhátrál és zokogni kezd, de annyira keservesen, hogy még az én fagyos szívem is belesajdul. Tényleg semmit se értek az égvilágon, vajon mi a fene történhetett vele és miért az apja nevét sikoltotta? Csak nem bántotta õt? Nem az nem lehet, az szörnyû lenne. Egyre jobban kér segítséget, én pedig nem tudom, mit tegyek. Mardos a bûntudat, egyre jobban. Átkozom magam, amiért ekkora egy állat voltam vele. Meredten figyelem õt, ahogyan kétségbeesve szenved. Most menjek oda? Én váltottam ki ezt belõle és rosszabbítani nem akarok a helyzeten. Hirtelen észbe kapok és elmegyek gyorsan felöltözni, majd visszamegyek hozzá. Már azon gondolkozom, hogy talán ki kéne hívni egy orvost, de attól még jobban kilenne, hiszen akkor hozzáérnének, és az nem tenne jót neki. Közelebb megyek hozzá, és finoman a térdéhez érek, de akkor rémülten ismét menekülni kezd egészen a sarokig. Megállok és igyekszek valami okosat mondani.

- Nem akarlak bántani, én csak segíteni szeretnék. – ennyire vagyok képes, de ez édes kevés, én is tisztában vagyok vele. Tovább zokog és zokog. Fejem fogom mit is tehetnék, végül megpillantom a kabátom és leakasztom, óvatosan, hogy ne érjek hozzá, ráterítem, csak ennyi jut most eszembe. Sosem tudtam, hogy kell másokat megvigasztalni. Azt mondják, egy ölelés többet mond minden szónál, de hát itt az ölelés kizárva, szóval tényleg tehetetlen vagyok. Összehúzza magán a kabátot és elõre – hátra ringatózni kezd. Ijesztõ és egyben nagyon szomorú látvány. Szegény srác vajon mi történhetett vele? Mégis mit idéztem én elõ?

Leülök vele szembe, de kicsit távolabb és várok, mást nem tehetek. Nagyon lassan kicsit kezd megnyugodni, majd hirtelen megszólal.

- Aka... Akashi...?- kérdezi remegõ hangom. Még azzal se volt tisztában, hogy ki is vagyok, vagy talán hol is van, amit nem csodálok. Sok érte és rohamot kapott, persze, hogy nem tudott józanul gondolkodni.

- Jobban vagy? Minden rendben? Hogy érzed magad?- zúdítom rá a kérdéseim.

- Hoznál... egy kis vizet...?- meg se lep, hogy nem válaszol, ez teljesen normális. Felpattanok és egy pohár vízzel térek vissza. Úgy adom, hogy ne érjek hozzá és õ is úgy veszi el. Beleiszik, de amint iszik egy kortyot, a poharat eltöri és eltörik, de ez nem érdekel, csak ne vágja meg magát. Ledobja a kabátom és felpattanva a fürdõbe siet, de közben ismét elesik félúton, de rögtön pattan fel és beér a fürdõbe. Hány, még innét is hallom. Felállok, és utána megyek. Törülközõt nyújtok felé, és lehúzom a wc – ét. Aggódva figyelem, szóra nyitom a szám többször is, de végül semmit nem mondok. Utálom, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Mit megadnék, ha itt lenne Ryu õ tudna segíteni, ebben biztos vagyok. Ismét leülök, de most mellé tartva a távolságot természetesen.

- 14 éves voltam, mikor apám molesztálni kezdett.- szólal meg hirtelen, de jobb lett volna, ha nem teszi. Szóval tényleg errõl van szó, már ennyitõl megremegek és most nekem lesz hányingerem. - Anyám nem sokkal azelõtt halt meg. Gyönyörû nõ volt, modell. Azt mondták, nagyon hasonlítok rá. Apám pedig fanatikusan szerette õt, és miután eltávozott... én lettem anyám helyettesítõje. Bennem látta meg õt, kényszerített, hogy átvegyem a szerepét... eleinte tiltakoztam. Borzalmas dolgokat mûvelt és mondott, fájdalmat okozott, megszégyenített. Harcoltam ellene, de túl erõs volt. Minden alkalom után kegyetlenül megbüntetett, mindenféle undorító, perverz játékokat játszott velem... így aztán pár hónap múlva felhagytam a tiltakozással. Beláttam, hogy könnyebb, ha engedem magam. Úgy kevésbé fáj. Szép lassan pedig kezdtem úgy érezni, hogy megõrülök... két hosszú évig kínzott végeláthatatlanul. Aztán megszöktem, de... de nem sült el túl jól a dolog. Elütött egy autó. Kórházba kerültem. Attól a pillanattól fogva egy árva hangot sem hallottam többé. Azt mondták, sérült az agyamnak a hallásért felelõs központja, vagy mi a szösz. Az orvosok látták a testemen lévõ sérüléseket, jelentést tettek a gyámügynek. Kikérdeztek, én pedig mindent elmondtam. Apám ellen eljárás indult. Börtönbe zárták. Még ma is a sitten rohad. Tudod mit mondott, mikor utoljára láttam?- megrázom a fejem, el se tudom képzelni mi következhet még.

- Azt, hogy ha egyszer szabadul, meg fog keresni. Azt mondta, elvonszol majd valami csendes helyre, a világtól távol, ahol senki sem segíthet majd és annyiszor fog megerõszakolni, ahány napot a börtönben töltött. Azt mondta, addig fog dugni, amíg bele nem döglök. És komolyan gondolta. – suttogja. Az elfojtott dühtõl remegni kezdek. Utolsó mocskos állat, sõt nem az nincsen rá szó, milyen undorító az a nyomorék. Most már mindent értek, és még inkább mardos a bûntudat. Tény, hogy eddig nem tudtam, de akkor is tudtam, hogy nem szereti, ha hozzáérnek, de mostantól tartom magam és nem fogok neki ártani.

- Tudom, hogy egy nap tényleg el fog jönni értem, és csak reménykedek benne, hogy nem érem meg azt a napot. Vágyom a halálra, mert nem akarok újra apám játékszere lenni. De az öngyilkossághoz túl gyáva vagyok, ezért csak reménykedhetek, hogy egy szép napon elüt egy autó, vagy leszúr egy elmebeteg. Minden jobb lenne, mint ez a folyamatos rettegés, ami kitölti minden percemet...- kezd el újra sírni. Nem ismerem õt nagyon mégis annyira rossz ezt hallani. Tenni akarok érte valamit, hogy picit enyhítsem a fájdalmat. Tudom, hogy nem viccel a halállal, de örülök neki, hogy nincsen mersze. Tudom jól milyen érzés ez, hiszen egy idõben én is meg akartam halni, de gyáva voltam és ennek nagyon örülök.

- Tudod, mikor hozzám érsz... újra emlékezek. Újra felötlik bennem minden szörnyûség, amit apám mûvelt. Az õ keze is pont ugyanolyan meleg volt, és... és... nem tudok megszabadulni az emlékektõl. Bárki hozzám ér, azonnal eszembe jut... nem csak nálad, mindenkinél. Minden egyes embernél... úgyhogy ne hidd, hogy ez a dolog csak feléd irányul. Senki érintését nem tudom elviselni magamon, mert eszembe jut, hogy apám hogy érintett, én... én...- akad el a hangja. - Meg akarok halni, Akashi... nem akarok tovább így élni... nem akarok tovább rettegni...- kemény vonásaim teljesen meglágyulnak és így tekintek rá. Nem úgy nézzem, mint akit sajnálok, vagyis tény, hogy sajnálom, de nem szánalomból, hanem, mert át kellett élnie ezt a borzalmat. Nem elég, hogy elveszítette az édesanyját, az a féreg tönkretette és még a hallását is elvesztette, mert õ tette ezt.

Hirtelen nem tudok mondani semmit. Felállva kimegyek a kabátomért, majd ráterítem. Visszaülök mellé, majd óvatosan elkezdek felé nyúlni, majd megállok. Nem tiltakozik, így nagyon óvatosan, alig hozzáérve a vállára simítok nagyon finoman. Azt akarom, tudja, hogy vele vagyok.

- Majd én megvédelek. – mondom komolyan. - Nem fogom engedni, hogy apád bántson. Ha kell, akkor a saját két kezemmel fojtom meg azt az állatot, de nem engedem, hogy újra hozzád érjen. Ígérem. – minden szavam õszinte. Vigyázni fogok rá és meg fogom mostantól védeni. Ismét sírni kezd, de ezúttal teljesen másként. Halványan rámosolyodik, ilyet még nem láttam tõle. Azt akarom, hogy ne sírjon többé, hogy nevessen és találja meg a boldogságot az életbe. Segíteni fogok neki és megmutatom, hogy igen is érdemes élni.

- Köszönöm... fogalmad sincs, ez mennyit jelent nekem...- suttogja, és csak egy pillanatra a kezemre simít. Ez nagy elõre lépés, mert nem kényszerbõl teszi, hanem magától. Elmosolyodom, majd felállva kezet nyújtok neki, de magától áll fel. Idõ kell neki sok idõ, de én ráérek, és miatta türelmes leszek. súgom, Feltûnik, hogy tetszik neki a kabátom, és ha nem lenne ki, na meg, ha nem érte volna ez a borzalom, biztos tennék valami perverz megjegyzést, de most hanyagolom.

- Gyere, fõzök egy jó kis levest. Jót fog tenni. – legalább megtudja, hogy én is tudok fõzni.  Nem mondok egymásnak többet. Kiérve összedobok egy egyszerû levest, de az agyam folyton, csak kattog és kattog. Nem hittem volna, hogy ilyen súlyos dolog érte. Tisztában voltam vele, hogy komoly, de, hogy ennyire azt nem. Már most szívesen megkeresném és alaposan megverném, sõt nem inkább megkínoznám, de annyira, hogy beledögöljön, de csak lassan hagynám, hogy meghaljon. Abban reménykedek, hogy a börtönbe tudják, miért került be. Sok aljas ember van ott, de akik gyerekeket molesztálnak, azt még egy gyilkos is megveti. Ne is legyenek nyugodt éjszakái, sõt napjai se. Ez a minimum, amit visszakaphat, de ez még semmi. Szenvednie kell, igen azt akarom, hogy szenvedjen és könyörögjön a halálért, amit nem kap csak még több kínzást, addig, amíg bele nem döglik a fájdalomba. A gondolatomtól pici gonosz mosoly kúszik az arcomra. Gonosznak tartom emiatt magam? Nos, nem. Lenne e bûntudatom miatta? Legkevésbé sem, sõt olyan nyugodt álmaim lennének, hogy csak, na.

Fõzés közben picit lenyugszom és nincs már az a szadista vigyor az arcomon, amivel a kis édest tuti megijeszteném. Megterítek, majd tálalok és leülök vele szembe. Enni kezdünk némán, de a tekintetem nem tudom levenni róla. Gondolkozom, mit mondhatnék, de csak egy dolog jut eszembe. Nem tudom, ezzel segítek e, de én is õszinte akarok lenni vele és elmondani a titkom.

- Tudod. – kezdek bele, amikor már megettem a levesem. – Én tudom, mit érzel, vagyis nem teljesen csak részben. – értetlenül nézz rám. – Amikor rád nézzek, én a régi önmagam látom. Én is meg akartam halni egy idõben, csak nem volt hozzá merszem, amit már nem is bánok. 18 éves voltam, amikor egy autóbalesetben meghalt a családom. – már ennyitõl megremeg a hangom. – Futottam és mindig eljöttek szurkolni, de akkor sehol se voltak. Eleinte mérges voltam, hogy hol vannak, de utána aggódtam, hogy mégis mi történhetett, hiszen nem szóltak. Vége lett a versenynek, de még mindig nem érkeztek meg. Odajött egy tanárom, és akkor már tudtam, hogy baj van. Közölte a hírt, hogy meghaltak, nem akartam elhinni, azt mondtam ez csak egy rossz vicc. Bevittek a kórházba, és nem volt az. Kitört belõlem a zokogás, és könyörögtem, hogy mentsék meg õket, bármit megteszek, de hozzák nekem õket vissza. Nyugtatót kellett adni, mert rohamot kaptam. Teljesen összeomlottam. Nem volt más rokonom és tény a barátaim és a tanáraim segíteni akartak, de én egyedül akartam lenni. Elköltöztem és fél éven keresztül, csak kajáért mentem ki. Többször fogtam kést a csuklómhoz vagy éppen gyógyszer által akartam meghalni, de egyik se ment. Ahogyan telt az idõ rájöttem ez nem mehet így tovább és a családom se akarná ezt. Leérettségiztem és kerestem munkát, így kerültem a tetováló szalonba. Igaz kimozdultam, de az embereket kerültem. A sok piercing is emiatt van, hogy ne jöjjenek hozzám közel, és a csak a sex miatt voltam velük egészen addig, amíg nem jött Ryu. Bármit mondtam és tettem õ kitartott és nem tágított és végül gyõzött. A barátom lett a legjobb és ilyen jó, mint õ sosem volt. Megtanított ismét nevetni és élni. Nehéz dolga volt, de õ átlátott az álcámon és azt is, hogy magányos vagyok. Tény, ami tény rajta kívül mást nem engedek közel magamhoz, hiába próbálkozik a drága barátom, de a félelem nagyobb. – sóhajtok fel picit.

- Sosem leszek ugyanaz, aki voltam, mert akkor meghalt bennem egy énem. Tény, hogy mindig is volt egy természetem, de közel se voltam ilyen bunkó vagy éppen szemét, de ez egyfajta védekezés. A mai napig hibáztatom magam, hogy ha nem versenyeztem volna, akkor élnének. Rémálmaim vannak és visszavárom õket. Várok arra, hogy apukém hívjon autót szerelni vagy anyukám kérdezze, mi legyen a vacsora, vagy éppen a testvéreim menjenek az agyamra, de egyik se történik meg. – mosolyodom el fájdalmasan és elhallgatok. Nem bánom, hogy elmondtam, de nehéz errõl beszélnem. Hirtelen egy finom, meleg érintést érzek meg a kézfejemen, alig ér hozzám, de annál többet jelenet. Rápillantok most én hálásan, és a kezére simítok, de el is veszem, hogy ne legyen neki sok, és õ is elemeli kezét.

- Lassan öt éve, hogy meghaltak, de a fájdalmam nem enyhült. Mindig kimegyek az évfordulójukon a sírjukhoz és most is kifogok. Az ujjaimon és az õ monogramjukat viselem. – mutatom meg neki. – Ezt rajtad kívül Ryu tudja, és csak õ tudja így a múltam, na meg az akkori életem résztvevõi, de az már múlt, de amúgy senkinek nem meséltem. – Magam se tudom miért, de amióta megláttalak, nem tudtalak elfelejteni és az járt a fejembe, hogy miért ilyen szomorú ez a fiú, vajon milyen fájdalmas terhet cipelhet. Most, hogy így elmondtad a dolgokat, én nagyon elszégyelltem magam. Ígérem, többé nem fogok ilyet tenni és tényleg vigyázni fogok rád. – mondom komolyan.

- Cerise azt akarom, hogy tud nem vagy egyedül és ezt nem szánalomból mondom. Amíg nem tudtam a titkod is arra gondoltam, de jó lenne téged mosolyogni látni, de most fõleg ezt akarom. Szeretném, ha nem akarnál meghalni és ismét találnál valami örömöt az életben. Segíteni szeretnék neked és megmutatni igen is érdemes élni. Egyedül nem fog menni neked, de nem csak én, hanem ott van Laurent is és Ryu is nagyon bír, csak hát meg kell szokni a stílusát, de hidd el nagyon jó ember. – mosolyodom el. – Ne engednek meg annak a rohadéknak, hogy még többet elvegyen tõled. Anyukád is azt szeretné, hogy éljél jó sokáig. Fiatal vagy és elõtted az élet. Tudom nem lesz könnyû és a múltad mindig cipelni fogod, de nem kell egyedül mostantól. Tisztában vagyok vele, hogy nem ismerlek, és csak kényszerbõl vagy itt, na meg bántottalak, de kezdjünk mindent tiszta lappal. Mit mondasz? – kérdezem tõle komolyan és igen elszántan. Nem fogok tágítani és kitartó leszek.

Tudom, hogy nem örül neki, bár azt még mindig nem, hogy miért. Nem is kérném más esetben sõt alapból utálom, ha más segítségére vagyok ráutalva, de most mást nem tudok tenni. Várom, hogy vajon mit fog tenni az se lepne meg, ha mégse segíteni. Már azon vagyok, hogy próbálkozom még egyszer, amikor elmegy telefonálni. Nem igen örülök neki, de mondjuk jogos, hogy látnia kell egy orvosnak és amíg itt nézz meg az nem gond. A beszélgetés után rám pillant, de úgy mint aki mindjárt elájul. Szép lenne nagyon, ha mindketten kidõlnék.

Ismét elmegy, de úgy vagyok vele vissza se jön, hiszen hívta már a mentõsöket úgyis, de már ez is segítség. Mire eme elméletet végigpörgetem a fejembe mégis csak visszajön és nem üres kézzel. Törülközõvel és egy edénnyel tér vissza, amibe ugye víz van. Látom rajta mennyire a háta közepére kívánja az egészet és mégis megteszi bár gondolom csak azért, mert úgy hiszi ez miatta van és tartozik nekem. Más esetben kétlem, hogy segíteni maximum azért, mert úgymond befogadtam.

Lassan elkezdi lemosni a vért, mire felszisszenek, de tartom magam meg hát azért jól is esik, hogy tiszta leszek. Mormolok egy köszönõmet majd lehunyom a szemeim. Elég hamar végezz majd ismét eltûnik picit és akkor kinyitom a szemeim, hogy tudjam mire készül. Fertõtlenítõt tér vissza és neki kezd, amire most tényleg össze kell szorítanom a fogam, hiszen rohadtul csíp, de hát szükséges.  Ellátásomat a csengõ zavarja meg.

- Nyiss ajtót... csengettek...- közlöm vele is, hiszen nem hallja. Kinyitja az ajtót és két mentõs jön be. Befejezik az ellátásom, majd a hálóba visznek. Nekem is majd hallom neki is mondják, hogy kórházba kéne vinni, de szerencsére õ meggyõzi õket, ezért is hálás vagyok neki. Megfogom neki rendesen köszöni majd.

Elmondanak még amit kell, majd visszajön hozzám. Egyre rosszabbul nézz ki, de mégis itt van. Legszívesebben tényleg megkérdezném, hogy mégis mi történt vele, de egy nem ismerem, kettõ én se szeretem, ha faggatnak és olyan sebeket tépnek fel, amit nem kéne és nagyon fájna.

A fejem alá nyúl és úgy adja be a gyógyszert. Nagyon bosszantó, hogy ennyire gyenge vagyok. Próbálok a segítségére lenni, de hát igen csak nehezen megy. Próbálok a segítségére lenni, amennyire csak tudok, de elég nehéz. Amikor már lenyelem a gyógyszert visszarakja a fejem és lecsapva a poharat kirohan. Döbbenten nézzek utána. Sokkal, de sokkal rosszabb minden mint sejtettem. Más esetben utána mennék, de ha jól lennék ez most nem is lenne. Vajon bánthatták régen testileg? Verés esetleg nemi erõszak vagy mindkettõ? Másért miért lenne rosszul mindenfajta érintéstõl? Annyira kérdés van a fejembe, de egyre se tudom a választ és most erõm sincs gondolkozni. Fáradt vagyok nagyon és fáj mindenem. Picit még várok, hátha visszajön, de végül elalszom.

***

Csak reggel ébredek az õ hangjára. Kinyitom fáradtan a szemeim. Meglátva õt talán még nálam is szarabbul nézz ki pedig engem vertek meg nem is kicsit. Nem hiába mondják, hogy a lelki dolgok sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint a testiek.

- Hogy érzed magad? – ezt inkább nekem kéne kérdeznem.

- Jobban. De te elég...- kezdenék bele, de nem engedni, hogy befejezzem.

- Fõztem egy kis levest. Edd meg. -  egy picit nézzem végül nem mondok semmit. Feljebb ülök, de már ez igen megterhelõ.  Etetni kezd de feltûnik ismét, hogy úgy csinál, hogy ne kelljen a bõrömhöz érnie.  Igyekszem gyorsan enni majd a gyógyszerem is beveszem. Mondok egy köszönõmet ismét majd felelek a kérdésére, hogy nem kell semmi. Hallom, hogy felhívja Laurentet, hogy marad. Kedves tõle pedig tudom nem, hogy nem csak nem akar hozzám érni, hanem még egy légtérben sincsen velem szívesen. Nekem nem kell telefonálni, mivel csak Ryuval ketten vagyunk mára meg szerencsére nincsen bejegyzés.  

A nap további részében pihenek és rajta kattogok. Néha rám nézz, de nem beszélünk a kelletténél többet. Már igen csak fürdenék, de nem akarom napközbe felhozni, de végül este csak kibukik belõlem, hiszen tegnap se fürödtem és már kivagyok.

Belemegy, de nem szívesen. Kimegy megcsinálni a fürdõt majd visszajön értem. Próbálok nem rá támaszkodni teljesen, de hát ez lehetetlen.  Levetkõztet és hát így még senki nem tette vagyis csak a sex miatt csinálták. Szépen lekerül rólam minden majd a kádba segít. A vizet tökéletesre csinálta meg, de még csíp ígyis kicsit.  Lassan elkezdi mosni a hátam, ami igazából nagyon jól esik. Szinte alig ér hozzám mégis olyan gyengéd persze tudom azért jön ki így, mert alig érinti a bõröm. Lehunyt szemmel élvezem a fürdést egészen addig amíg érzem, hogy abbamarad a fürdés, Kinyitom a szemem, de akkor nagyon ledöbbenek. Könnyezik basszus ezt én nagyon nem akarom. Oké tudom nem vagyok a legkedvesebb pasi, de mégse akarom én megríkatni. Megfogom a karját és megrázom. Most kapcsol csak. Látszik teljesen máshol járt gondolatba. 

- Cerise... minden rendben? Miért sírsz? – most õ is ledöbben. Fel se tûnt neki. Lemossa az arcát és látszik még inkább nem találja a helyét.

- Nem... nem vettem észre. – igen az feltûnt - Én... ne haragudj... öt percet kérek. - bólintok és már itt sincsen.

Nem tudom mit csináljak, hiszen ez neki kínszenvedés és tény ami tény szeretek szemét lenni egyesekkel és tényleg van egy bunkó stílusom, de nem ilyen esetben, amikor látom és érzem baj van meg hát mégis csak segít nekem, de akkor se akarom én ezt tovább. Sajnálom õt, de nem rossz értelembõl csupán csak rossz így látni õt. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam meg a végén tényleg elájulna itt nekem és segíteni fõleg nem tudok neki. Valahogyan csak megoldom a dolgokat, hiszen amikor egyedül voltam nem egyszer volt, hogy betegen saját magamat kellett ellátnom vagy éppen magas lázzal kellett dolgoznom. Ez csak egy nagyobb sérülés, de nem a világvége nehezen, de menni fog és ellátom magam. Maximum rosszabbul leszek, de inkább én mint õ.

Vissza is jön, de a szemeim még mindig látszik, hogy sírt és már tényleg úgy vagyok vele, hogy mindjárt elájul.

- Nem kell befejezned. Nem tudom mi az oka, de tudom, hogy rosszul vagy, ha hozzád érnek vagy fordítva. Köszönöm az eddigi segítségét mostantól valahogyan megoldom. – mondom komolyan. Látom rajta a megdöbbenést és egyben azt, hogy megkönnyebbül szinte hallom, ahogyan az a bizonyos nagy kõ leesik a szívérõl.

- Biztos? – kérdezz azért még rá, de már indul is kifelé, de úgy, hogy lássa amit mondok.

- Igen biztos. Megoldom valahogyan. – bólintok. Picit még nézz, majd kimegy és becsukja az ajtót. Nos nézzük mi lehet a legrosszabb? Maximum itt töltöm a napot. Picit még áztatom magam na meg befejezem a fürdést. A felsõtestem marha szép színekbe pompázik mit ne mondjak és még mindig igen csak fáj, de azért már jobban tudok levegõt venni. Mire kimászok a kádból és felveszem a köntösöm már az igen csak megterhelõ, de azért megy és még nagy nehezen a szobába és bevonszolom magam a falnak dõlve többször megállva, majd bent elterülök az ágyban. Komolyan még több óra futás után se lihegek így, mint most. Valószínûleg nem igen tesz jót, hogy így magamtól mozgok és megerõltetem magam, de maximum lassabban gyógyulok meg hát Ryu csak pár napra ment el meg ha minden kötél szakad akkor ott van Laurent. Tudom szívesen jönne, de nem akarok a terhére lenni még ha nem is lennék csak ez a saját hülyeségem.

Beveszem a gyógyszerem, majd csak pihenek, de aludni nem tudok. Csak rá gondolok ismét. Nem láttam kint a nappaliban biztos már a szobájában van és remélem azért picit jobban. Basszus tényleg sírt és az arca és a tekintete az a undor és félelem is egybe. Most belegondolva még csak mosolyogni se láttam mióta úgymond ismerem, vagy inkább mondjuk úgy a szerencsétlenségek sorozata során az életünk kissé most összefonódott.  Most így belegondolva a régi önmagamra emlékezetet, aki csak úgy van, de igazából még se. Olyan, mint aki nem is ebben a világban élne, mint akinek szinte élni sincsen kedve. Nem tudom neki mi váltotta ezt ki és kétlem, hogy valaha megfogom tudni, de azt viszont tudom milyen ez a állapot, hogy csak úgy vagy, de semmi több.  Még rám szokott törni ez a állapot, de itt van nekem Ryu, ha õ nem lenne még én is csak egy zombi lennék és nem több. Picit elmosolyodom rágondolva, végül ismét gyõzz a fáradság és elalszom.

***

A következõ 3 nap hasonlóan telik. Kerül engem, de azért többször rám nézz, hogy jól vagyok e és még kaját is kapok, de nem ér hozzám. Dolgozni is elmegy, bár  elején picit vonakodik, de megmondom, hogy ha gond van akkor telefonálok a mûhelybe. Már a következõ nap jobban fest és nem annyira sápadt, de az látszik, hogy tart tõlem. Nem beszélünk a kelletténél többet és bár furcsa, mert általában nem bírom a felesleges beszédet és nem is beszélgetek Ryunk kívül másokkal olyan sokat csak a minimálisan és tényleg bosszant mások felesleges fecsegése ez alól csak a drága barátom kivétel mégis Cerise az más.  Beszélnék vele magam se tudom miért és mirõl csak úgy beszélnénk. Nem zavar az, se hogy nem hall és sérült ettõl még nem jelenti azt, hogy kevesebb, mint egy egészségesebb ember sõt többre és jobban megbecsülik az életet, bár nem tudom az õ esetében mennyire igaz ez.

A döglésem második napján Ryu is felhív. Nem mondom el neki, hogy mi történt, mert képes lenne rögtön haza jönni. Elég ha majd itt megtudja, mert ha haza jön akkor úgyis átjön fog jönni. A családjánál van és azt akarom, hogy jól érezze magát és kiélvezze a kevés kis idõt, amit velük lehet utána majd ha megtudja a dolgokat és lecsesz nem érdekel, mert megéri.

Igen csak unom magam nem szeretem a kényszerpihenõt, de muszáj ígyis igen csak lassan gyógyulok, mivel minden egyes mozdulattal amit egyedül teszek megerõltettem magam még ha ez csak egy fürdést jelent, de azért lassan javul az állapotom.  Már éppen a negyedik napja nyomom az ágyat, amikor csengetnek. Éppen a nappaliba vagyok és az újdonsült lakótársam is itt van, de csak azért mert hozott nekem teát.

- Csengettek. Kinyitnád? – kérdezem, mire csak bólint és kimegy ajtót nyitni.

- Megjöttem. – vetõdik be az ajtón Ryu pont idõben megállva, hogy ne vetõdjön a rémült kicsikére.

- Ohh bocsika Cerise azt hittem Akashi fog ajtót nyitni. Hogy vagy? Etettek már? Remélem nem, mert hoztam nektek kaját meg sütit. Aka is nagyon jól fõzz, de tudom szereti anyukám fõztjét és még sütijét is pedig nem édesszájú. Na a lényeg, hogy hoztam nektek. – magyarázz és elkezd kipakolni a komódra. – Hagyd már békén és gyere be. – szólok ki, mivel mindent hallok, de azért jókat vigyorgok, de eltudom képzelni, hogy a kis édeske biztos nem így tesz.

- Hát itt vagy és nem is jössz ki te? Komolyan így fogadni te kis mocsok. – elindul be, de amikor meglát mivel felül csak a kötés van meg az arcomon is még mindig látszik hát igen csak kiakad. – Basszus mi történt veled? – rohan mellém.

- Kicsit megvertek, de jól vagyok. – mondom tökre nyugodtan.

- Jól vagy? Mégis hogy lennél jól? Ki vert meg? – akad ki még jobban. Elmondok neki szépen mindent.

- Mond miért nem hívtál te idióta? Miért nem mondtál el, amikor beszéltünk? – emeli fel a hangját. Most aztán igen csak komoly.

- Azt akartam, hogy jól érezd magad. Tudom mennyire hiányzik a családod és keveset látod õket és itt volt nekem Cerise. – pillantok rá, aki meghúzva magát, de figyel minket.

- Tényleg segített? – lepõdik meg és tudom miért, vagyis az állapotát tekintve amit meséltem.

- Igen tényleg. – bólintok, hiszen attól még, hogy utána nem ért hozzám fõzött nekem és minden egyéb és ez is óriási segítség volt.

- Értem ez kedves tõled. – mosolyog rá, majd visszanézz rám. – Akkor is el kellett volna mondanod basszus. Oké tudom csak jót akartál, de máskor mond el, de persze ne forduljon elõ sokszor, de mond el. Jó? – már jóval nyugodtabb a hangja és tudom ezt mind jóból teszi. Nála nem kívánhatnék jobb barátot.

- Így lesz. – mosolyog rá.

- Nagyon helyes. – vigyorog mintha ki se borult volna.

Ezek után kitalálja, hogy amíg jobban nem leszek itt marad. Beleszólásom nincs mivel igen csak akaratos személy, és ha õ valamit kitalál az úgyis lesz. Én is makacs vagyok, de õ mindent visz. Végül ott marad és jól el is vagyunk, vagyis mi ketten, mert Cerise még jobban tartja a távolságot, sõt szerintem örül, hogy legalább Ryu foglalkozik velem bár nála is próbálkozik és igyekszik vele beszélni, de esélytelenül na meg én is leállítom, ha kell. Tény velem is nehéz dolga volt anno, de õ teljesen más. Igen kerültem az embereket, de nem, így mint õ. Én sosem voltam rosszul az érintésektõl nem úgy, mint õ.

Már nem unalmasak a napok bár ígyis unom a sok fekvést, de az állapotom egyre jobb és jobb lesz fõleg, hogy különc barátom segít, ahol csak tud, de a fõzést továbbra is átmeneti lakótársam csinálja, mivel anyuci fõztjét hamar befaltuk meg hát kiakarja venni a részét a házimunkába, ahogyan megbeszéltük.

Egy hét után már nincs ott Ryu hiszen már jól vagyok, vagyis jobban és nehezen de haza küldtem persze ahhoz ragaszkodik, hogy minden nap benézz.

Arcomon már alig látszódik a sérülés, de a bordáim még fájnak, de legalább tudok rendesen levegõt venni csak néha szúr így pihennem kell még vagyis nem dolgozhatok, mert a fõnök vagyis a barátocskám megtiltotta még és vele kötekedni meg nem lehet.

Pár napra rá már tényleg az unalomtól haldoklom, így úgy döntök elütöm kicsit az idõt. Elõveszem a megmaradt füvemet és csavarok magamnak egy cigit. Nem vagyok drogos és még füves se, de néha jól esik egy – egy spangli egyedül vagy Ryuval vagy éppen egy aktuális kis ukicával. Kiülök az erkélyre és szépen el is szívom a cigit. Nagyon jól esik és teljesen ellazulok. Mellé még bevágok még pár sört is, mert miért ne. A hangulatom igen csak jó lesz, de elégé melegem lesz.  El is megyek fürdeni és közben igen csak jókat vigyorgok úgy mindenen. Végezve még csak fel se öltözöm sõt meg se törülközöm csak így sétálok ki. Amint kilépek vele találom szembe magam.

- Szia édes. – vigyorgok szélesen.

- Hello. – köszön zavartan és el akarna menni, de én megragadom karját. – Ne siess már mindig úgy. Annyira unatkozom. Beszélgess velem. – közlöm vele egyre jobban vigyorogva.

- Engedj el. – próbálja kirántani kezét, de nem engedem, sõt magamhoz rántom.

- Ennyire utálsz? Hiszen befogadtalak. Miért nem ismerkedünk meg közelebbrõl kicsike? – lehelem a fülébe érzékien és lassan a fenekébe markolok. Józanul nem másznék rá, hiszen tudom mennyire kivan tõle, de most igen csak bevagyok tépve és a pia még jobban rátesz mindenre. – Élvezni fogod. – ezt már úgy mondom, hogy a szemeibe nézzek és erõsebben a fenekébe markolok.

- Apa kérlek neeeee!! – üvölt rám.

Kösz, de szükségtelen. - bármit mond úgyis elkísérem.

- Nincs apelláta, ennyivel amúgy is tartozom. – jegyzem meg. Kissé még mindig bûntudatom van a tegnap miatt.

- Rendben. De nem tartozol semmivel. Kvittek vagyunk. – ennyi pont elég. Mellé lépek, de õ arrébb lép. Ennyire kivan még rám a tegnap miatt? Mondjuk nem lenne meglepõ.

- Szóval, mi a neved?- pillantok rá úgy, hogy letudja olvasni a számról.

- Cerise Amedee.- milyen szép neve van.  

- Francia vagy?- név alapján az jön le. Csak bólint, de semmit nem mond. Nem valami beszédes bár meg is értem nehéz lehet így. - Én Akashi Hattari vagyok.- mutatkozok be bár nem kérdezte a nevem. Kezet is nyújtok neki, de nem fogadja el, hanem akkor nem. Ez tényleg mind a tegnap miatt van vagy alapjáratban ilyen? Bármelyik lehet, de nem fogok erõlködni.

- Itt is vagyunk. Köszönöm. – elég hamar megérkezünk. Nem akarok elmenni még, Magam se értem miért, hiszen tényleg nem akarok rámászni, mert nem akarok erõszakos lenni, de valami vonz benne. Talán amiért ilyen titokzatos és távolságtartó mondhatni rideg szinte.

- Meghívhatlak... egy teára?- elégedetten elvigyorodom. Tudok én, ha akarok pedig csak néztem nem tettem semmi többet.

- Persze. Örömmel venném. – mosolygok bár ritkán teázok, de ez most tökéletes lesz. Elindulok befelé és azért nem bírom ki, hogy ne nézzem meg a formás kis fenekét, de nem teszek megjegyzést bár tudom nem hallana, de úgy meg nincs értelme. Nem vagyok az a fajta, aki másik háta mögött beszél, mindent szemtõl – szembe megmondok.  Felérve elkezdek körülnézni. Tetszik a lakása biztos tükrözi a személyiségét. Ahogyan jobban szemügyre veszem feltûnik, hogy nincsen sehol egy sarok se. Még sose láttam ilyen lakást és igen furcsa, de ha neki ez tetszik akkor legyen. Nem különítek neki nagyobb jelentõséget. Visszamegyek hozzá a konyhába addigra el is készül. El akarom venni a bögrét így a kezünk összeér és õ rögtön elrántja a kezét. A reflexem szerencsére jó, így nem törik el a bögre. Oké azért ez már több, mint fura. Kezdem úgy érezni ez nem konkrétan nekem szól vagyis nem a tegnap miatt van.

- Bocsánat. - biccentek, de nem kérdezek rá a dolgokra. Hajt a kíváncsiság, de semmi közöm hozzá.

- Egész otthonos kis hely. Tágas és kényelmes. – dicsérem meg. A köszönetére csak elmosolyodom. Milyen szar lehet tényleg folyton kisaccolni, hogy milyen hangsúlyba ejtsük is ki a szavakat, hogy megfelelõ legyen. - Hol dolgozol?- magam is meglepem mennyire érdeklõdõ vagyok.

- Mûtárgyakat restaurálok. – egy ismerõsöm is azzal foglalkozik. - Te?

- Az egyik közeli tetováló szalonban. – vigyorgok és õ is próbálkozik egy mosoly félével.

- Sejthettem volna. – kap egy szúrós pillantást. Kissé gúnyosan hangzik - A kinézetedbõl ítélve egyértelmû.

- Ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet. – jegyzem meg.

- Ez esetben a borító hasonlít a lapokra. – elhúzom picit a szám. Ebben van némi igazság, de mégse úgy ahogyan õ gondolja, de hát pont ezt akarom, hogy a külsõm alapján ítéljenek meg és így sokan elkerülnek mégis valamiért tõle ez a megjegyzés valamiért máshogyan érint, de magam se értem miért és nem is törõdöm vele legalábbis most. Kicsit csöndbe vagyok, de végül csak kibukik belõlem amit már megakartam kérdezni. - Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem... így születtél, vagy elvesztetted a hallásod?- kérdezek rá finoman persze azt is megértem, ha nemet mond rá. A fejéhez nyúl és ahogyan elsimítja a haját egy sebhelyet veszek észre.

- Elvették .- elvették? Vajon ez mit jelent? - Autóbaleset volt, 4 évvel ezelõtt. – erre a szóra megremegek. Szóval õ a hallását veszítette el én pedig az egész családom. Nem mond többet én pedig nem is kérdezek jobb így és nem akarok neki több fájópontot felidézni én magam tudom a legjobban milyen rossz is ez. - Késõ van, ideje menned. – tényleg nem bírja a társaságom. Felsóhajtok egy picit majd megiszom a teát és lerakom a bögrét.

- Köszönöm a teát, finom volt. - bár nem sûrûn iszok inkább, amikor hideg van vagy beteg vagyok, de ez most jól esett. Elindulok kifelé.

- Szívesen. Én is köszönök mindent. Jó éjt. -  Vigyázz magadra.

- Veled ellentétben én tudok magamra vigyázni. – nem bírtam kihagyni. Kapok egy szúrós pillantást, de ezen csak elvigyorodom majd elmegyek haza.

Fura tényleg ez a srác és a legfurább, hogy akarok még vele találkozni bár erre nincsen sok esély, de talán jobb is így sõt jobb Ryun kívül senkit nem akarok közel engedni magamhoz.

***

A következõ napokban még mindig gondolok rá hiába próbálom kiverni fejembõl. Egyik este Ryu nálam tölti az estét és akkor elmondom neki a dolgokat, mivel látta rajtam, hogy van valami. Rögtön azt mondja, hogy keresem meg és hasonlók, de hát erre csak egy leoltást kap és hasonlók és lezárom a témát. Jól elvagyunk este és igen késõn fekszünk le.

Másnap megkajálunk na meg elszívok a szokásos ciginket meg megiszunk egy kávét. Elmegyek fürdeni, majd õ is és én addig ismét rágyújtok, majd csöngetnek. Igen csak meglepõdöm vajon kijön hozzám fõleg reggel. Odamegyek és kinyitom az ajtót, de nem akarok hinni a szememnek.

- Cerise?- egyáltalán nem értem. Mégis mit csinál itt? Fõleg csomagokkal.

- Jó reggelt. Öhm... izé... a mester adta meg a címed. – felvonom a szemöldököm. Mester?

- A mester?- kérdezek rá.

- Laurent Amable. – ohh így már mindet értek.

- Laurent?! Az a vén lókötõ! Ezer éve nem láttam!- nevetek fel. A tetováló szalonba találkoztunk. Eljött egyszer csináltatni egy tetkót és akkor mesélt mi is a munkája.  Nem sokára rá vettem egy képet és elvittem hozzá, mert volt egy kis javítanivaló rajta. Elkezdtünk beszélgetni és utána még találkoztunk többször is. Én is és õ is ajánlott engem a kuncsaftoknak. Jó ember nagyon és igaz nem találkozunk sûrûn, de jó viszonyban vagyunk. Nem vagyunk barátok, de jól kijövünk és megértjük egymást. Tudom számíthatok rá és õ is rám. Nem tartok tõle hiszen nincs hozzám olyan közel érzelmileg, azért meg van tartva egy háromlépes távolságot vagyis nem tudja a múltam. Õ az a ember, akivel jó néha beülni egy sörre egy kávéra és elbeszélgetni. Milyen kicsi a világ, hogy pont nála dolgozik, mert gondolom így van, hiszen mondta mi a munkája, de még mindig nem értem miért van itt.

- Üdvözöl. – majd felhívom valamikor.

- Szóval? Miért is vagy itt?- ismét a csomagját nézzem.

- Leégett a lakásom. Nincs hol laknom. És reméltem, egy ideig talán be tudsz fogadni. – erre nézzek egy nagyot. Miért pont hozzám küldte? Õ meg miért jött ide? Nem úgy tûnt, mint aki kedvel bár ilyen esetben nem válogat az ember. - Persze csak ha nem leszek a terhedre.

- Elõször gyere beljebb. – megfogom a csomagját és bemegyünk. – Tudod kissé meglep, hogy engem ajánlott bár gondolom úgy volt vele, hogy fiatal vagyok és egyedül élek meg hát jól kijövünk és nála meg szûkös hely hiszen ott van a családja. – mondom inkább csak magamnak. – Viszont te miért mentél bele? Úgy jött le, hogy nem igen kedvelsz engem. – jegyzem meg.

- Nem volt választásom. – suttogja, de még hallom. Na igen akkor jól gondoltam és azt is, hogy igen bír, hiszen hallgatás beleegyezés.

- Nos végül is van egy szabad szobám és Laurentet se akarok cserbe hagyni na meg neked se akarok szart szóval legyen. – egyezem bele. Most ha másról lenne szó nagy valószínûségre nemet mondok, de itt most Laurentrõl is úgymond szó van meg hát mégis csak ez a fiú járt a fejembe és tudni akarom miért és legalább lesz lehetõségem rájönni.

- Tényleg? – mintha meglepné a válaszom.

- Igen tényleg. – bólintok, de mielõtt bármit mondana megjelenik Ryu egy száll törcsiben.

- Itt meg mi folyik? Ki ez a srác? Megcsalsz te szemét disznó? – adja elõ a megcsalt szeretõ szerepét. Szegény Cerise igen csak megdöbben.

- ne is törödj vele. – sóhajtok fel.

- Aka – chan hogy lehetsz ennyire szemét? Így beszélni a szerelmedrõl annyira gonosz vagyok. – komolyan ez srác ilyenkor nehéz elhinnem, hogy egy seme õ is. Nagyon jól megy neki az uke alakítása.

- Legjobb lesz ha megyek.  – fordulna is ki, de megragadom a karját, amit rögtön elránt. Ismét azt csinálja amit múltkor. Tényleg egyre inkább úgy érzem ez nem nekem szól.

- Várj már basszus. Õ csak haverom és szórakozik. – adom tudtára az igazat.

- Miiii? Mi az hogy csak haver? A legjobb barátod vagyok, de az tény, hogy csak szórakozok. Bocsi bocsi nincs köztünk senki. Mond csak te ki vagy? Mik ezek a csomagok? Na várjunk te ideköltözöl? Ti jártok? Ilyen komoly? Miért nem tudok róla? – hogy lehet ennyi baromságot egy mondatba belesûríteni?

- Nyugodj már le egy kicsit. – állítom le. Szegény meg se tud szólalni.

- Nem a pasim és nincs köztünk semmi. – elmondom, hogy hívják és kiküldte. Már õ is találkozót Laurenttel.

- Õ az akirõl meséltél? – sose tudja, mikor kell befogni.

- Mond csak nem szeretnél inkább felöltözni? – morog rá remélve, hogy veszi a lapot.

- Oké oké megyek. Amúgy Ryu vagyok, de ezt már tudod. Nagyon örvendek. – nyújt kezet, de õ nem fogadja el.

- Én is. – mormolja.  Vele se fog kezet oké így már 100, hogy minden érintéstõl rosszul van.

- Na menj. Ne meztelenkedj. – zavarom el.

- Bocs az elõbbiért, csak kicsit hülye. – vigyorodom el.

- Nem számít. – tényleg nem a szavak embere.

- Nos akkor beköltözöl? – erre nem kaptam választ.

- Igen. Köszönöm. Gyorsan keresni fogok másik helyet. – látszik nagyon nem tetszik neki a helyzet.

- Oké oké nyugi van. Na gyere megmutatom a szobát meg elmondok pár dolgot. – el is megyünk szobához. – A szekrénybe szerintem beférnek a cuccaid. Adok majd ágynemût meg ami kell. – nem nagy szám szoba, de van benne ágy meg szekrény és egy kis asztal is amin van egy kislámpa szóval  minden szükséges dolog meg van azért.

- Teljesen jó. – pillant körbe.

- Vissszzzzzzaaaaatértem. – vetõdik a nyakamba a dilis barátom.

- Örülnék, ha nem borítanál fel. Nos ha kész vagy menj is úgyis nem sokára találkozunk. – rázom le magamról.

- De én beszélgetni akarok az új lakótársaddal. – indulna el felé és ismerve biztos megölelgetné. Megfogom karját ezzel megállítva. – Ryu emlékezz mit mondtam. – suttogom a fülébe.

- Tényleg. – süti le a tekintetét. – Nos akkor biztos találkozunk még. Én most megyek.  Aztán mindent tudni akarok. – vigyorog ismét ezerrel és elmegy. Itt még gondok lesznek tuti nem bírja ki, hogy ne faggassa meg hasonlók. Nem direkt csinálja egyszerûen ilyen a természete. Nem mindenkinek jön be és nekem is sok tud lenni, de amúgy nagyon szeretnivaló természete van. Ritka az ilyen ember, mint õ és szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van.

- Fura barátod van. – jegyzi meg.

- Még szépen fogalmaztál. – nevetek fel. – Nos akkor elmondok pár dolgot. – kimegyünk a nappaliba és leülünk, de õ másik kanapéra. Nincs sok szabály. Egyik, hogy nem nyúlunk másik cuccához ez a kajára is vonatkozik kivéve ami közös. Mindent használhat, de a szobám tabu az engedélyem nélkül nem mehet be bár ettõl nem félek szerintem messzirõl elfogja kerülni, ahogyan engem is. Azt nem is mondom, hogy nem hozhat fel senki hiszen ettõl se tartok. Mindenre bólint. Maga ajánlja fel, hogy a háztartást vezeti, hamár befogadtam és persze a számlákba is beleszáll. Ezt én nem engedem, hiszen úgyis egy lakáshoz nem kevés pénz kell. Kiegyezünk abban, hogy akkor késõbb fizet, amikor már elmegy ehhez ragaszkodik és akkor õ ellátja el a dolgokat. Így megegyezünk a dolgokba.

- Na akkor én megyek dolgozni. Mindent megtalálsz ami kell. Leírom a munkahelyem címét, ha van valami baj. – ígyis teszek. – Kaja van igaz csak hideg. Van valami kérdésed? – kérdezem miközben készülök a melóba.

- Nem köszi ez bõven elég. Akkor este találkozunk. Szia. – én is elköszönök és el is megyek.

Bent Ryu rögtön faggatni kezd és nagyban vigyorog, hogy mik lesznek itt. Alig bírom leállítani, de hát nem tagadom, hogy én is örülök, hogy ismét látom õt. Ryu csak pár óráig van, mert utazik el így egyedül leszek persze van vendég, de nélküle még ígyis csönd van. Meló után haza megyek, de õ sehol nincs gondolom dolgozni ment.

Feltûnik, hogy már most szorgoskodott és rendet tett. Na igen mostanság nem jutottam hozzá persze nem volt borzalmas állapot, de egy takarítás nem ártott és még kaját is csinált. Husit sütött ki meg hozzá csinált rizst. Elmosolyodom már szinte el is felejtettem milyen érzés, amikor itthon várnak meleg kajával. Családom halála óta egyedül lakom. Miután Ryuval barátok lettünk vele se költöztem össze. Elõször is akkor kapcsolata volt és nem akartam zavarni hiába mondta, hogy nem fogom meg jobb így. Igazából nem sokat vagyok itthon meg ha kivagyok akkor úgyis itt van a drága barátom vagy én nála és teljesen jó így, de most itt van õ. Tudom ez átmeneti állapot és furcsa is, de mégis jó.

Megkajálok és igen csak jól fõzz. Olvasok utána majd megyek a szokásos futásomra. Minden jól megy egészen addig amíg ismerõs arcokba nem futok. A múltkori két hülye idióta, de most van velük még plusz négy.

- Nocsak nocsak kit látnak szemeim. Micsoda szerencse, hogy pont beléfutunk. – vigyorodik el.

- Mi van a múltkori nem volt elég? – vonom fel a szemöldököm és persze, hogy nem tudom szó nélkül hagyni.

- Mekkora szád van. Most fordul a kocka. – még meg a szócsata majd nekem jönnek. Hiába vagyok erõs õk hatan vannak és három elégé kigyúrt. Sikerül pár ütést bevinnem, de én többet kapok jóval. Olyan szinten megrugdosnak, hogy érzem pár bordám is megreped. Az arcomról meg nem is beszélve.

- Remélem tanultál a leckébõl. – röhögnek majd elhúznak. Idióta barmok. Mindig is utáltam az ilyeneket.

Nehezen, de összekapom magam és haza vonszolom magam, de többször meg kell állnom. Haza érve még eljutok a kanapéig, de tovább nem. Arról nem is álmodok, hogy a fürdõbe eljussak. Az arcom is fáj fõleg az orrom amit betörtek és még mindig vérzek, de ez semmi a bordáimhoz képest. Alig tudok levegõt venni. Most örülök, hogy nem lakok egyedül fõleg, hogy Ryu is elutazott.

Nem telik el sok idõ és õ is megérkezik. Belép, de nem köszön még. Én a sötétben fekszem lámpát se volt erõm kapcsolni. Hirtelen fény lesz és meglát engem.

- Akashi?? Mi történt? – döbben le.

- Szia….. azok a barmok, akik téged betaláltak….. összefutottam velük….. most hatan voltak…. – alig tudok beszélni. Nagyon fáj.

- Szemetek. – remeg meg és elindul felém. – Miattam van…..

- Idióta. – morgok. – Nem te vagy…..a hibás… faszok….. viszont segítenél? – pillantok rá, de nem bírok felülni. Tudom rosszul van, ha mások hozzáérnek és biztos fordítva is így van, de remélem most megszán.

- Ryu….. elutazott…. csak te vagy…… - szinte könyörgõen nézzek rá, ami ritka, de mit tegyek kurvára fáj. – Kórházba….nem….. akarok menni… - nyögöm ki nehezen. Sose szeretem fõleg a családom halála után kerülöm el még jobban.

Munka után haza megyek és mivel elég fáradt vagyok, ezért lefekszek aludni. Nyugodtan alszom, de nem sokáig, mert ismét rémálmom lesz. Azt álmodom, mint máskor a családom balesetet és halálát. Végignézzem, ahogyan meghalnak, és én nem tudok segíteni. A karjaim között halnak meg egyenként és akkor felriadok. Folyik rólam víz és minden porcikám remeg. Miért kellett ismét ezt álmodnom? Kimászok, az ágyból leveszem a ruháim és a hideg zuhanyt magamra eresztem. Ez picit jól esik, de csak a testemnek, a lelkemnek nem. Zuhany után felöltözöm és rágyújtok. Próbálok nem gondolni rá és megnyugodni, de nem megy. Fogom magam és leugrok a sarki boltba és veszek magamnak egy üveg whiskyt. Tudom a pia nem megoldás, de most jót fog tenni, mert a kelletténél jobban felkavart az álom.

Parkba megyek, egy darabig egy padon iszok és cigizek. Szépen lassan hatni kezd a pia, de kedvem nem lesz jobb. Elindulok sétálni majd messzirõl egy alak tûnik fel. Egyre közelebb érek hozzá, és ahogyan jobban szemügyre veszem a kicsikét pont az esetem. Talán végén még jól alakul a napom egy sex igen csak jót tenne. Odaér mellém és pont megakarnám szólítani, de lazán tovább sétál sõt még csak rám se nézz, de ez engem nem tántorít el. Kell nekem és szórakozni akarok egyet.

- Hééé kicsikém állj meg. – szólok utána. Nem csak a mozgásomon, hanem a hangomon is kihallatszódik, hogy nem vagyok magamnál. Nem áll meg csak megy tovább. Ez pedig nekem nem tetszik. Utána megyek és magamhoz rántom. Rémülten kiállt fel, de ez se hat meg. Próbál szabadulni, de esélye sincs ellenem. Ördögi vigyor húzódik az arcomra

- Nem szeretem, ha figyelmen kívül hagynak szépségem. – lehelem a fülébe és szorosan magamhoz szorítom. Egyik kezemmel a formás kis fenekébe markolok. Hmm tényleg a kedvemre való. Már kezdeném élvezni a helyzetet, de akkor elájul.

- Ez most komoly? Bassza meg ezt a napot. – morgok egyet. Felsóhajtok, majd felkapom a karomba. Ezt nem így terveztem. Útközben kidobom a maradék piát és ettõl az egész ügytõl kezdek kijózanodni. Szerencsére nem lakom innét messze így hamar haza érünk. Leteszem az ágyamra még a cipõjét is leveszem meg a szemüvegét majd betakaróm. Még magam is meglepõdöm, milyen kedves vagyok fõleg egy idegennel, de kissé bûntudatom van. Ki gondolta volna, hogy elájul. Bár végig gondolva végül is egy igen vad külsejû alak mászott rá az éjszaka közepén.

Kimegyek és csinálok magamnak egy jó erõs feketét, ami jót fog tenni. Megiszom, közben rágyújtok majd visszamegyek az áldozatomhoz. Azért kissé durva a helyzet még senki nem ájult el tõlem max. csak az ágyban a sok sextõl, de errõl is lemondhatok ma az is biztos.

- Te meg mi a francot...- lepõdök meg, amikor belépek. Még jó, hogy nem csapott le.

 
- Ne gyere közelebb! Maradj ott! Hívom a rendõrséget!- na azért túlzásokba nem kell esni.

- Kapcsold le magad, öcskös!- morgok rá és közelebb lépek.

- Hagyj békén! Ne nyúlj hozzám!- rám sikít szinte.

- Mi a francnak üvöltesz már, te szerencsétlen?! Elájultál, ide hoztalak, meg kellene köszönnöd, hogy nem hagytalak ott az utcán!- morgok rá mit sem számítva, hogy miattam ájult el az már részletkérdés.

- Köszönöm...- most meg tökre halkan beszél, mégis mi van vele?

 
- Ez már túl halk, nem hallom. - jegyzem meg. Elvörösödik, csak tudnám mitõl.

- Köszönöm. – most meg üvölt szinte. Most komolyan egy dilist fogtam ki.

- Miért beszélsz ilyen furcsán?- kérdezek rá.

- Azért, mert... mert nem hallom magamat. Nem hallok semmit. - basszus nem hall? Így már mindent értek.

- Ja értem khmmm bocs nem tudtam. – mondom kissé bûnbánóan.

- Nem tudhattad. – feleli zavartan.

- Figyelj bocs amiért úgy letámadtalak nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. – sóhajtok fel.

- Mégis mit hittél? Egy vadidegen igen ijesztõ alak megtámad az éjszaka közepén. – förmed rám.

- Nem kell túlzásba esni azért. Mit vártam? Õszintén, hogy lesz egy jó éjszakám. – vigyorodom el picit, de õ ettõl kissé megijed. – Nyugi nem foglak bántani csak elég szar napom volt és utálom, ha figyelmen kívül hagynak meg a pia is megártott, de már alig érzem és hát nem bírtam a véremmel, de bármennyire ijesztõ a külsõm, ahogyan mondtad nem foglak megerõszakolni, ahogyan mással se tettem. – fejtem ki, de nem úgy tûnik, mint aki elhinni.

- Felejtsük el, csak engedj el. – közli, de nem mozdul.

- Akkor hívok egy taxit nem kéne egyedül mászkálnod még a végén tényleg egy rossz alakkal futsz össze. – minden látszat ellenére nem vagyok én olyan szemét meg még mindig kissé bûntudatom van.

- Nem kell kösz. – ismét hangosabban beszél, de hát nem tehet róla.

- Leszarom, hogy nem kell. Hívok és kész vagy itt töltöd az éjszakát választhatsz. – látszik rajtam nem viccelek.

- Akkor hívj, bárha nem másztál volna rám már rég otthon lennék. – erre csak morranok egyet.

- Te pedig ha nem ájultál volna el lett volna egy jó estém. – morgok rá.

- Nehogy már rám fogd. Amúgy meg képzeld, ha nem ájulok el akkor se mentem volna el velem. – üvölt rám, de most tuti szándékosan.

- Chh így kiakadni, de mindegy hagyjuk is. – zárom le témát kár ezt firtatni. Az nem éppen szokott izgatni, ha az illetõ hetero hiszen dugtam már meg ilyen pasikat is és ha valakit kinézzek magamnak persze csak egy éjszakára megszerzem magamnak legtöbbször csak akkor hagyom, ha látom reménytelen a helyzet, de hát akkor se csüggedek, hiszen csak sexet keresek és nem egy párt.

- Szerintem is. – szól még utánam, de nem mondok semmit már. Kimegyek a mobilomért és hívok egy taxit, majd utána visszamegyek.

- 10 perc és itt van. Tessék, itt van pénz ennyi gondolom elég lesz. – nyújtom át neki. Tényleg meglepõen kedves vagyok.

- Nem köszi magam is kitudom fizetni. – dacoskodik bár ez még tetszik is.

- Akkor nem. Nos akkor az ajtót ott találod. Hello. – intek és bemegyek a fürdõbe gondolom nem akar több levegõt együtt szívni velem. Hallom is az ajtó csapódását.  

Levettem a ruháim és beállok a zuhany alá. Egy valamire jó volt a találkozó legalább elterelte a gondolataim. Olyan különös srác volt és nem azért, mert nem hallott. Most, hogy végiggondolom tiszta fejjel, amikor rámásztam az a rémült a szemébe nem egyszerû félelem volt, valami volt még ott a szemébe, amit nem tudok hova tenni, de kár is gondolom rá úgyse látom többé.

Fürdõ után megtörülközõk majd felveszek egy alsót és elterülök a hálóban az ágyban és amint lecsukom a szemem el is alszok. Hosszú nap volt ez.

***

Reggel az ébresztõmre kellek. Szerencsére éjszaka nyugodtan aludtam. Elkészülve bemegyek melózni. Ryu ma nincsen, így csak egyedül vagyok. Gyorsan eltelik a nap és utána haza megyek. Rendelek magamnak kínait és mikor megérkezik tévézés közben eszem meg. Kaja után rajzolok, de most nem a magam szórakoztatására, hanem mintát csinálok tetoválásokhoz. Pár óra alatt végzek is vele. Felveszem a sportcuccomat meg egy pólót és egy sapkát is húzok. Ha tehetem mindig futok este vagy reggel. A legjobb ez két idõpont, mert kevesebben vannak még az utcán. Emlékszem a családom elvesztése után egy évig nem is futottam, hiszen akkor pont az én futóversenyemre jöttek és magamat hibáztattam, hogy miattam haltak meg, hiszen az én versenyemre jöttek persze nem voltam hibás, de mégse voltam képes futni csak késõbb mert hiányzott és a futás mindig megnyugtat.

Leérve bemelegítek, majd elkezdek kocogni, de elõtte még a zenét is benyomom a fülembe. Furcsa, de a mai nap folyamán a tegnapi srác többször is eszembe jutott csak nem tudom miért. Akiket megdugok, se jutnak eszembe és vele semmi se történt mégse megy ki a fejembõl ilyen még nem fordult velem elõ nem tudom hova tenni ezt az egésze, de biztos csak átmeneti.

Kicsit gyorsítok a futásomon és a távolból 3 alak tûnik fel. Nem is lenne fura, de kettõ innen úgy tûnik, hogy bekerítette a legkisebbet. Várjunk csak….. ez õ lesz. Ez a tegnapi srác. Gyorsabbra kapcsolok, és amikor odaérek kikapom zenét a fülembõl.

- Fiúk valami gond van? – pillantok rájuk.

- Nincs, szóval kopj le. – szól be az egyik. Ezt nem kellett volna.

- Hmm, nem. Engedjétek el a srácot látható, hogy nem vágyik a társaságotokra. – közlöm velük, de még nem teszek semmit.

- Leszarom mit hiszel. Megmondtam kopj le te nyomorék. – ugat be a másik.

- Még egyszer elmondom hagyjátok békén vagy rosszul jártok. – emelem fel hangom, ha van eszük, akkor kapcsolnak bár ennek kicsi esélye van.

- Megbánjuk? Inkább te fogod te idióta fasz. Amúgy is hogy nézel ki? Tiszta szánalmas. – próbálnak beszólni, na meg megijeszteni, de semelyik nem jön össze.

- Inkább ti vagytok. – sóhajtok fel és már lendül is az egyik keze persze nem talál el.

Kicsi bunyó kerekedik, de õk csak egy ütést tudnak bevinni a többit mind õk kapják és végén lelépnek, hiszen csak kapcsolnak, hogy nincs esélyük hiába vannak ketten.

- Ezt még megbánnod. – szólnak be, de ezen csak röhögök.

- Ja persze. – vigyorgok tovább. – Héé kölyök jól vagy? – fordulok „áldozatom” felé, aki láthatóan meg van szeppenve. – Te tényleg vonzod a bajt csak a különbség az, hogy ezek a faszok nem álltak volna le. – jegyzem meg.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen sok idióta van. – ott a pont.

- Jogos. Egy tanács bár nem tartozik rám, de jobb lenne, ha nem ilyenkor mászkálnál az utcán. – ezzel most magam is meglepem. Mit foglalkozok vele?

- Ilyenkor végzek a munkámmal amúgy meg nem fogok csak azért bezárkózni, mert ilyen barmok vannak, eddig megúsztam. – kicsit megint hangosabban beszél a kelleténél. Nem lehet könnyû.

- Ebben is igazad van. – bólintok.

- Köszönöm, hogy segítettél. Picit vicces fordulat a tegnap után. – mosolyodik el halványan. Milyen szép mosolya van.

- Nem történt semmi. Nos valóban az. – nevetek fel picit.

- Jesszus te vérzel. – mutat a szám szélére. Fel se tûnt.

- Ugyan ez semmiség. – törlöm le a vért. Kaptam én már nagyobb ütéseket. – Itt laksz amúgy közelbe? Ha már itt vagyok haza kísérlek, mert amilyen kis szerencsétlen vagy ismét bajba kerülsz. Szóval merre laksz? – pillantok rá. Ezek után tuti még jobban rágondolnék vajon haza ért e épségben. Ez fiú tényleg megkavar.