- Hát... végül is... nincs semmi dolgom. Mehetünk.- feleli zavartan, én pedig elmosolyodom, de egyben izgulok is. Bárhogyan nézzük életem elsõ randijára megyek. Befejezek a reggelit, majd elpakolunk, rendet teszünk, õ pedig utána takarítani kezd. Megkérdezem, hogy segítsek e de mivel nemet mond, így nem erõltettem, mivel úgyis utálok takarítani. Leülök a kanapéra és tévézni kezdek, de igazából nem is figyelek mi megy, csak a randinkra gondolok. Nem sokkal késõbb csatlakozik hozzám, de amikor hozzám bújik és a fejét a vállamra dönti, igen csak meglep, de nem rögtön átkarolom a vállát, de akkor elpirulva elhúzódik, én pedig szabadkozni kezdek, de õ csak megrázza a fejét jelezze, hogy nincsen gond. Talán fel se tûnt neki, hogy mit tett, csak amikor átkaroltam? A reakciójából ítélve biztosan, de nagyon örülök neki, hogy egyre inkább vágyik a közelségemre, vagyis ez jön le. Nagyon nagy elõre lépés és õszintén nem is számítottam rá, hogy valaha idõ fogunk jutni, abból kiindulva, mennyire rettegett tõlem, de már szerencsére nincsen így és ez hihetetlenül sokat jelent.

Szépen lassan készülni kezdünk és igen csak kicsípem magam, de egyben önmagamhoz képest visszafogottan nézzek ki, vagyis a hajam sincsen extrém módon belõve és még a ruháim is szolidabbak, de persze feketék. Õ maga olyan gyönyörû, hogy arra szavakat se találok. El is indulunk és persze, mint mindig most is megnéznek minket, de én pont leszarom, és már látom õ se foglalkozik vele, aminek kifejezetten örülök. Különben meg merjen csak valaki beszólni rá és biztos lehet benne, hogy megismerkedik közelebbrõl az öklömmel. Elég hamar az étteremhez érünk és egy eldugottabb asztalnál foglalunk helyet. Megjelenik a pincérnõ is és kapunk étlapot.

- Nem tudom, mit rendeljek…- mondja nekem tanácstalanul. - Adj tippet.- felnevetek és elveszem az étlapot tõle.

- Hát, a noritekercsek nagyon finomak és a sashimijük is isteni.- mondom vagyis legalábbis nekem nagyon ízlik.

 – Tudod mit? Rendeljük ezt a kettõt, és majd megkóstolhatod az enyémet, rendben?- ajánlom fel, maximum, ha semelyik nem ízlik neki, akkor rendelek mást. Leadom a rendelést, majd az italokat is megkapjuk.

- Akashi…- felé pillantok, mire elpirul. Oké tényleg sokszor tud elpirulni, de most nem értem mégis miért. – Köszönöm.

- Mit?- oké ezt meg fõleg nem értem, pedig nem vagyok értetlenül, de ez most magas.

- Mindent. – suttogja, mire még jobban meglepõdöm és nagyot dobban a szívem. Az arcára simítok, a szavai nagyon jól esnek.

- Butus, nem kell semmit megköszönnöd.- mondom lágyan, hiszen tényleg nem várok hálát, sõt inkább nekem kéne köszönetet mondanom, amiért elvisel engem, pedig aztán a természetem nem a legjobb.

- De kell. Mert te vagy az elsõ ember, aki kitart mellettem. Aki nem bánt, és aki ennyire rendes velem…- mondja elpirulva, de én is zavarba jövök. Magamhoz ölelem, õ pedig hozzám bújik. Nem tudok neki mit mondani, annyira hirtelen ért ez a vallomás és tényleg zavarba vagyok. Ryun kívül mindenkivel szemét és bunkó vagyok és távol tartom magamtól az embereket, de mióta ez a angyalka megjelent az életembe nála nem vagyok erre képes és nem is akarok. Boldognak akarom látni, hogy mosolyogjon és minden rosszat eltudjuk vele felejtetni, amit csak lehet és hogy élni akarjon, élvezze az életet.

Egészen addig ölelem, amíg meg nem jelenik a pincérnõ, mert akkor elengedem, na nem mintha zavarba lennék, nem úgy mint õk ketten. Nem is tudom, melyikük pirosba, de nagyon viccesek.

- Ez… kellemetlen volt.- motyogja, amikor kapcsol, én pedig csak jóízûen felnevetek. Ryun kívül õ az egyetlen, aki megtud nevetetni, aki mellett boldog vagyok.

- Rá se ránts.- kacsintok rá, mire õ is elmosolyodik. Enni kezdünk és szerencsére ízlik neki annyira, hogy fele – fele arányba eszük. Miután végzünk kicsit még vagyunk, majd fizetek és távozunk, persze nem megyünk még haza hanem sétálunk egészen addig amíg meg nem lát egy cukrászdát.

- Nem megyünk be oda is?- kérdezi, mire csak bólintok. Amíg vele lehetek, nekem mindegy hol vagyunk.

- Végül is, miért ne?- felelem, majd bemegyünk. Amint meglátja a sok sütit felragyognak a szemei én pedig kuncogva figyelem. Én egy fanyarkásabb sütit választok, majd kimegyünk és helyet foglalunk.

- Ez isteni…- nyögi, ami igen csak erotikusra és édesre sikeredik. Nagyon gyorsan befalja a sütit, de én alig eszek pár falatot és nem azért, mert nem ízlik, hanem mert õt sokkal szívesebben kóstolgatnám. Fenébe ezekkel a perverz gondolatokkal az álmomról ne is beszélve, ami ismét eszembe jut.

 – Valami baj van…? Ma egész nap olyan furcsán nézel rám…- mondja, mire csak zavartan félrenézzek. El se hiszem mit tesz velem. Én szoktam másokat zavarba hozni, nem pedig fordítva, arról nem is beszélve, hogy fel se tûnt, hogy egész nap furán néztem rá.

- Nem, semmi… mármint… csak maradj egy kis tejszínhab az arcodon…- felelem, ami igaz is. Még se mondhatom neki, hogy olyan erotikus álmom volt veled, amit azóta se tudok kiverni a fejembõl, meg úgy alapból mennyire kívánlak.

- Tényleg? Hol?- kérdezi, de nem figyelek, hanem közel hajolok hozzá, ahogyan egyre jobban közeledek, õ egyre jobban elpirul a levegõ pedig egyre forróbb és nehezebb lesz.

- itt…- suttogom, majd leszedem, de nem távolodok el. Mélyen nézzek gyönyörû szemeibe, amit még a szemüvege se rondít el, sõt nagyon jól áll neki. Meg akarom csókolni, érezni akarom az ajkait. Lehunyja a szemeit, ami aztán fõleg meglep, ez a nap, olyan mint egy álom. Lassan megcsókolom õt és már ennyibe beleremegek, olyan finomak az ajkai. Arcára simítok és lágyan ízlelgetem az ajkait. Soha senki nem csókoltam még így, de õ teljesen más, mint az akikkel eddig voltam, mert õt csak a sex érdekelt, de nála az egész lénye megfogott. Átkarolja a nyakam és bátortalanul viszonozza a csókom, ettõl felbátorodok és hevesebben, de még mindig gyengéden csókolom. Átölelem egyik kezemmel a derekát, majd lassan átdugom a nyelvemet, és az övét megkeresve, lassú táncra hívom. Úgy érzem, mintha igazából most csókolóznék elõször, ez a csók olyan különleges és olyan finom, amit még sose tapasztaltam. Egészen addig csókolózzunk, amíg el nem fogy a levegõnk, akkor elválok tõle, majd gyorsan beviszem a tányérokat, majd visszatérve hozzá a kezemet nyújtom neki, amit elfogad, így felsegítem, amit el is fogad, majd elengedve a kezét kimegyünk, majd elindulunk haza.

Alig megyünk, amikor megérzem a kezét az enyémbe. Lepillantok rá, majd összefonom az ujjainkat és így megyünk kézen fogva. Ilyen is elõször fordul elõ velem, hogy valakivel így megyek, de nagyon kellemes érzés. Nem tudom mi lesz velünk, de ezt a napot sose fogom elfelejteni.

- Mert te meg viccesen nézel ki.- vág vissza édesen, majd a hûtõbe mászik, ha nem ismerném, komolyan azt hinném, hogy direkt csinálja. Kicsit nézem még a formás fenekét, majd elkapom, a tekintetem mielõtt még észrevenné és halálra rémülne. - Csinálhatunk rántottát. – bólintok, amikor rám pillant, majd felállva oda megyek és segítek neki, így együtt csináljuk meg reggelit, amit nagyon élvezek. Miután elkészülünk, leülünk enni, de feltûnik, hogy a kis édes még mindig vizslat.

- Mi az?- kérdezek rá, mire zavartan elkapja a tekintetét. Baszki ez kínzás a köbön.

- Semmi.- vágja rá és gyorsan falni kezd. Elmosolyodom, de most kivételesen nem teszik megjegyzést. A nap további része nagyon jól telik és végig együtt vagyunk, minden annyira kellemes és nyugodt. Este ráveszem, hogy sétáljunk egyet és most se beszélgetünk közbe, de nem is baj, mert ez így tökéletes. Út közben persze végigfigyelem, nagyon örülök, hogy jól érzi magát a társaságomba és végre nem fél tõlem, ami sokat jelent. Lassan a levegõ is lehûl, így megkocogtatom a vállát, hogy szóljak, menjünk haza fele.

Megkocogtatja a vállam, én pedig kíváncsian rápillantok.

- Lassan ideje hazamennünk. Nem megyünk a parkon keresztül?- kérdezem, mire bólint kis mosollyal a pofiján. Már egyre többször mosolyog, amitõl nekem is sokkal jobb kedvem lesz. El is indulok ismét, de a kis béna megbotlik, de mielõtt még elesne, megfogom határozottan, de finoman és magamhoz rántom és magamhoz ölelem. Kezeit a mellkasomhoz simítja és hozzám bújik. Még mindig óvatosan érek hozzá és õ pedig egyre jobban szokja meg, és úgy érzem, jól esik neki.

- Nem esett bajod?- kérdezem lágyan, mire csak megrázza fejét. A tekintetünk összefonódik és az idõ, mintha megállna körülöttünk és csak mi lennék. Nem gondolkozom, csak egyre közelebb hajolok hozzá, õ pedig nem mozdul így végül az ajkaimat az õ puha ajkaihoz nyomom, de akkor rémülten lök el magától és akkor kapcsolok, hogy mit is tettem.

- Ne haragudj, nem akartam, én csak...- kezdek bele, hiszen tényleg nem akartam rosszat neki már soha nem akarok csak egyszerûen nem tudtam ellenállni neki.

- Se... semmi baj...- suttogja, és nem mond többet és én se. Nagyon remélem ezzel nem rontottam el a kettõnk kapcsolatát és nem hiszi azt, hogy ártani akartam neki. Útközbe végig az utat kémleli, én pedig õt miközben átkozom magam, amiért ilyen hülye voltam.

***

Másnap korábban jövök el a munkából, mert elõzõ este döntésre jutottam még pedig, hogy összeszedek egy kis ukicát, mert már igen csak ki vagyok éhezve, de a kis édest nem támadhatom le.

Lemegyek a törzshelyemre, ahol igen hamar össze is szedek egy szépséget és elég hamar a lakásomon kötök ki. Megdugom, akkor kicsit lenyugszom és mire Cerise haza ér nem is lesz már itt. Az ajtón belépve ismét neki esek és hevesen csókolom. Helyes és szexi, de nyomába se érhet a lakótársamnak, de hát most a célnak teljesen megfelel. A vad a kicsike harap és karmol, ezzel igen csak beindít. A kezem hamar a nacijába talál és úgy kényeztetem, amikor hirtelen egy csörömpölést hallok meg. Rögtön odakapjuk a fejünket és õt látom meg. Ez, hogy lehet? Neki még nem kéne itt lennie. Bevágtat a szobába, én pedig mire kapcsolok teljes mértékben otthagyja az ukicát, Cerise után megyek, majd beérve a nacim is begombolom gyorsan és akkor kapcsolok, hogy pakol. El akar menni? Beszélni kezdek hozzá, hogy beszéljük meg és ne menjen el, de nem is figyelem rám, de ekkor megragadom a csuklóját.

- Ne merészelj hozzám érni, te mocskos buzi!- teljesen ledöbbenek a szavain és ha most ismertem volna meg tuti, hogy emiatt beszólnék neki, de már ismerem és így szavai nagyon rosszul esnek és fájnak.

- Gyûlöllek! Undorom tõled! Azt hittem, te más vagy! Bíztam benned! Közel engedtelek magamhoz!- üvölti le a fejem, de a hangja fájdalmas és én egyre rosszabbul érzem magam. Még soha senki szavai nem fájtak ennyire, de ez most igen csak szíven üt. Kirántja a kezét és elindul, de én ismét utána megyek, a sráccal most se törõdök. Megfogom a vállát és magam felé fordítom.

- Cerise, kérlek! Legalább hallgass meg!- könyörgök neki, de csak lelöki a kezem. A tekintete kettõs, mert látom rajta a gyûlölet és mégis könnyes. Én nem akartam rosszat, nem akartam bántani, pont hogy le akartam vezetni a vágyam, ha tudom, hogy elõbb jön, akkor nem ide hozom, sõt nem is szedek ma fel senkit.

- Azt mondtam, ne érj hozzám! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Soha többé nem akarlak látni!- vágja hozzám és elrohan. Ez csak egy rossz álom, nem lehet ez a valóság… nem és nem…

Csak meredten állok és mikor már képes vagyok megmozdulni, látom, hogy elment a cica, akit felszedtem. Legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Leülök a földre és rágyújtok, talán visszajön és megbeszéljük a dolgokat és minden újra rendbe lesz…

***

Már hajnalodik és én nem mozdultam el a helyemrõl, de õ nem jött vissza. Elõveszem a mobilomat, majd felhívom Ryut, õ biztos tud valami okosat mondani és egyedül se kell lennem. Szegényt felébresztem, de amikor elmondom, hogy mi történt, letéve a telefont fél óra múlva meg is érkezik hozzám. Elmesélek neki mindent és most így ahogyan elmondtama dolgokat, olyan sok minden zavaros és számos kérdésem lesz. Vajon miért reagált így? Az apja miatt, mert rossz emlékeket idéztem elõ? Vagy talán tetszem neki, csak még maga se tudja? Semmire se tudom a választ, és még a barátom se, ezeket csak vele tudnám megbeszélni, de ahhoz vissza kéne jönnie, de úgy érzem nem fog…

Mire mindent elmondok Ryunak végül elnyom az álom és csak jó pár órával késõbb ébredek fel. Drága barátom ott van mellettem és elmondja, hogy a mai napra bezárunk. Tiltakozom elsõre, hiszen voltak bejelentkezve, de õ csak legyint, hogy most én vagyok a fontos és senki más. Elmosolyodom, annyira jó barát. A nap további részében ott van, és arra jutunk, ha nem jelentkezik, akkor megkeresem Laurentet, hát õ tud valamit..

Másnap el is megyek a mesterhez, de sajnos hiába, mert nem ment a tündérke dolgozni. Csak annyit mondok neki, hogy összevesztünk és megkérem, ha tud valamit, akkor szóljon, vagy ha én tudok meg valamit, akkor én szólok neki...

Három hét telt el és semmit nem tudok azóta a kicsikérõl, nagyon aggódok, hogy valami baja esett, de remélem csak bujkál és egyben van. A bûntudat egyre jobban mar, annak ellenére is, hogy Ryu mondja, hogy nem tehetek róla, és még ha ezt tudom legbelül, akkor is veszettül érzem magam, arról nem is beszélve, hogy napról napra jobban hiányzik. Most jövök rá, hogy sokkal jobban tetszett, mint hittem, nem mondanám még szerelemnek, de sokkal több, mint egy szimpátia. Színes hajú barátom az elsõ héten nálam van, hiába mondom, hogy nem kell, nem szeretné, hogy teljesen beforduljak és mivel egy makacs dög õ gyõzz, én pedig örülök neki nem is kicsit, de hát magamtól nem mondtam volna, mert hülye vagyok, de õ már ismer nagyon jól. Még dolgozni se járunk be, de utána már igen és megmondom, tényleg menjen haza, a nap nagy részébe pedig úgyis együtt vagyunk, az életnek meg mennie kell tovább nélküle, de attól még visszavárom és még a lakást se rendeztem vissza.  Minden más ugyanúgy zajlik azt leszámítva, hogy nem járok el pasizni, ami csoda, hiszen imádom a szexet, de most még se vágyom rá, csak õ rá, hogy ismét itt legyen velem, minden percben csak rá gondolok….

Este elmegyek futni, mint mindig és azon az útvonalon futok azóta , ahol mindig kettesbe jöttünk haza a munkája után, talán hátha találkozok vele….

Kocogás közbe két alak tûnik fel és az egyik…… õ az vagy csak a képzeletem játszik velem? Nem, ez tényleg õ és bajban van. Gyorsabbra veszem a tempót, majd odaérve elrántom tõle a mocskot és behúzok neki, mire összeesik.

- Egy cseppet sem változtál. Azóta is mindig bajba kerülsz?- csak ennyit tudok hirtelen mondani. Nem hiszem el, hogy tényleg itt van velem szembe. Nem mond semmit és ismét menekülne, de megragadom a kezét és visszarántom magamhoz. Most nem fogom elengedni.

- Várj, kérlek! Nem mehetsz el! Nem veszthetlek el újra!- bukik ki belõlem az igazság, amit neki is tudnia kell. Elkezd sírni, majd a következõ pillanatba a nyakamba borul, én pedig szorosan magamhoz ölelem, és a hátát kezdem el simogatni. Nem mondok neki semmit, csak élvezem a pillanatot, hogy ismét ölelhetem. Jó pár percig vagyunk így, és csak akkor engedem el, amikor enyhül a remegése.

- Ne sírj kiscsillag. – simítok le egy könnycseppet az arcáról.  – Olyan jó látni ismét téged…. – suttogom, de õ csak még szipog, Elõveszek neki egy zsebkendõt és odaadom neki. Rendbe teszi magát végül megszólal.

- Téged is… - motyogja zavartan, mire elmosolyodom, amit mostanság nem tettem.  – Köszi, hogy megmentettél….

- Téged bármikor. Akkor beszélhetnénk? Nálam vagy nálad? Merre laksz persze, ha nem titok. – teszem hozzá, mert nem akarok erõszakos lenni. Picit ismét hallgat, én pedig nagyon izgatott vagyok.

- Menjünk hozzád. – mondja végül. Bólintok, majd elindulunk feléd. Most is csendbe sétálunk, de a légkör kissé feszült, ami azért érhetõ. Lassan megérkezünk, és amikor belépünk, már a nappaliba meglepõdik, tudom jól, hogy miért.

- Visszavártalak. – vallom be, de most én nem nézzek rá, mert kissé zavarba vagyok, pedig nem szokásom.

- Értem. – motyogja vörös pofival. Ismét elmosolyodom.

- Csinálok egy teát, oké? – pillantok rá, majd bólint és leül addig a kanapéra. Gyorsan kimegyek és teszek a vízforralóba vizet, majd miután kész úgy csinálom meg, ahogyan szereti, majd visszamegyek hozzá és teszem az asztalra a csészéket, majd leülök mellé.

- Én…. bocsánatot szeretnék kérni, azért, amiket hozzád vágtam, nem gondoltam komolyan. – vallja be zavartan a pólóját markolászva, de most se nézz rám. Nagy kõ esik le a szívemrõl. Álla alá simítok finoman és a tekintetét magam felé fordítom.

- Nem haragszom és akkor se haragudtam csak magamra, nem akartam neked rosszat. – mondom õszintén. A kezemre simít és lágyan elmosolyodik.

- Tudom. – bólint. Megfogom a kezét, majd mélyen a szemébe nézzek.

- Figyelj…. nem szeretnél visszaköltözni? – kérdezem ezt is kissé zavarba. Komolyan mit tesz velem ez a srác. Kissé meglepõdik, majd a kezemre szorít.

- De.. szeretnék…. – mondja irtó édesen.

- Akkor holnap át is hozzuk a holmid, viszont most már késõ van és egyedül nem kéne kószálnod, bár haza kísérlek, de mi lenne, ha már ma itt aludnál, vagyis itthon. – említem meg. Nem akarok egy percet se nélküle tölteni már. Ez a három hét éveknek tûnt.

- Oké, itt úgyis jobban szeretek lenni. – motyogja, majd elengedi a kezem.

- Én is jobban szeretem, ha itt vagy. – mosolygok, majd ezzel lezárjuk a témát. Igaz még mindig érdekelne, hogy akkor miért is borult ki, de nem akarok faggatózni, meg még én se tudom vagyis merem kimondani, hogy tetszik, meg elijeszteni se akarom, pont most hogy újra itt van.

Megisszuk a teánkat, majd megvacsorázunk, de nem beszélünk az elmúlt három hétrõl, sõt nem is szólunk nagyon egymáshoz, de nem is baj, hiszen minden olyan váratlanul történt.

Kicsit tévézünk, majd mindketten elmegyünk fürdeni, és persze kap tõlem egy alsót meg egy pólót.

- Jól áll. – nevetek fel, mikor meglátom.

- Ne nevess. – durcizik, de végül õ is felnevet, majd elhallgatok hirtelen.

- Cerise… õõ nem lenne kedved ma velem aludni? – kérdezem meg kissé félénken. Ehhh kifogja belõlem ölni a macsóságot.

- Együtt? – döbben le, de el is pirul és picit meg is ijed.

- Nyugi nem érnék hozzád meg nagy az ágy és csak, ha akarod, de jó lenne.– magyarázom, vagyis próbálom, mert igazából magam se tudok rá értelmes indokot mondani, azonkívül, hogy sokat jelentene, arról nem is beszélve, hogy nem aludtam ebben a három hétben valami jól.

Ismét mindenhova nézz csak rám nem, majd pár perc után végül rám pillant.

- Azt hiszem benne vagyok. – dadogja édesen.

- Csak szólnod kell, ha meggondolod magad. Na, akkor átviszem az ágynemûd, addig menj be. – el is megyek, mire átmegyek, a szobámba ott ül az ágyamon.

- Kényelmes. – jegyzi meg édesen.

- Máskor is aludhatsz itt. – vigyorgok rá szokásosan, csak, hogy tudja, hogy még meg van ez a énem is.

- Hülye. – vág hozzám nevetve a párnámat, de elkapom.

- Szerintem pedig tökre kedves. – kuncogok és követi a példám, majd végül lefekszem, de tényleg az ágy egyik oldalára. Kicsit még vár, majd õ is lefekszik. A szobámmal nincsen gond, mert ezt is úgy rendeztem, hogy ne legyen sarok.

- Szép álmokat. – mosolygok rá.

- Neked is. – suttogja, majd lehunyja a szemét és én is. Nem kell sok idõ és végre nyugodtan, mélyen elalszom.

***

Másnap mire felébredek, õ nincs ott. Megrémülök és kipattanok az ágyból. Ugye nem csak egy álom volt? Kirohanok, majd végül megpillantom õt a konyhába, már felöltözve.

- Jó reggelt. Minden oké? – vonja fel a szemöldökét.

- Igen persze. Neked is jó reggelt. – mosolygok rá megkönnyebbülten.

- Gondoltam összeütök egy reggelit és utána mehetnénk hozzám. – mondja édesen. Milyen jó, hogy ma szombat van.

- Remek ötlet. – kacsintok rá, majd csöngetést hallok. Ez biztos Ryu, mivel még este írtam neki gyorsan, hogy itt van ismét Cerise.

- Kinyitom ez szerintem Ryu lesz. – így teszek és a drága barátom robban be. De jó lenne, ha lottón is ekkora szerencsém lenne.

- Szép jó reggelt Aka – chan. – vigyorog ezerrel.

- Neked is. – mosolygok rá.

- Na és merre van a drága? – kérdezi és pont megjelenik az említett.

- Szia Ryu. – köszön neki.

- Cerise de jó látni. – indul el felé, vagyis inkább vetõdik, aminek tudom, mi lenne a vége, így gyorsan visszarántom õt, mielõtt még megölelgetné a kicsikét. Megakadályozom a katasztrófát, de akkora lendülettel rántom vissza, hogy seggre esik a dinka, mire felnevetek. Cerise hálásan pillant rám, majd õ is felnevet.

- Aucs Aka – chan ezt most miért csináltad? – nézz rám bánatos kutya szemekkel.

- Szerinted? Megmondtam, hogy ne ölelgesd õt te szöszi. – nevetek tovább.

- Te pedig gonosz vagy. Én csak örömömbe elfelejtettem. Bocsi Cerise. – pillant rá édesen, de rám továbbra is durcázik. – Kérek egy simít a popsimra és a kacsómra egy gyógy puszikát. – nehéz elhinni ilyenkor, hogy 25 éves és seme.

- Chh még mit nem, annyira nem fájhat. – vigyorgok rá gonoszkásan.

- Addig nem megyek el, amíg meg nem kapom. – mondja halálosan komolyan. Angyalka jókat vigyorog, én csak a fejem fogom.

- Komolyan kikészítesz. – felhúzom, majd megsimogatom a fenekét és megkapja a pusziját is.

- Most boldog vagy? – sóhajtok fel és persze már ezerrel vigyorog.

- Naná. – bólogat elégedetten, majd a drága felé fordul. – Szóval jó téged újra látni, már hiányoltalak. – mondja ki lazán, na igen neki ezzel sosem volt gondja. Édeske meglepõdik, de mielõtt bármit is mondana Ryu folytatja. – Persze nem csak nekem, hanem Akashinak is, tudod nagyon maga alatt volt. – üsse már le valaki.

Rám pillant elpirulva Cerise, de most vagyok aztán igen csak zavarba.

- Ryu nincs neked dolgod? – pillantok rá a fejemet dörgölve közbe.

- Ohh csak nem zavarba vagy? Olyan édes vagy. – nevet fel.

- Arra van az ajtó. – mutatok a megfelelõ irányba, most komolyan miért nem tudja befogni?

- Oké oké megyek, és édes kettesbe hagylak titeket turbékoló galamcsbocskáim. – dumál tovább.

- Ryu…. – nézzek rá csúnyán, mire csak jóban felnevet, meghajol színpadiasan, majd távozik.

- Komolyan ez a csávó totál kikészít. – csóválom a fejem és érzem a szépségem még mindig nézz.

- Igaza van? – félrepillantok picit, majd végül rá, hiszen kár tagadnom, meg tegnap nem mondtam ki, de lejött a szavaimból, de így más.

- Az nem kifejezés…. nagyon hiányoztál. – vallom be, de most olyan vagyok, mint egy kisfiú. Az arca még vörösebb lesz, majd odasétál elém és félénken rám pillant.

- Ez kölcsönös….. te…. te is hiányoztál. – vallja be, mitõl nagyot dobban a szívem és egy finom mozdulattal magamhoz ölelem. Most már örülök, hogy Ryu ilyen nagyszájú.

- Aka… - suttogja, végül hozzám bújik. Kicsit ölelem, majd elengedem õt.

- Enni készültünk nem, de? – váltok témát, amit szerintem õ se bán.

- De. – bólint, majd félénken rám pillant. – Köszi, hogy megmentél úgymond.

- Ugyan ne köszönd ez alap. Ryu el tud feledkezni a dolgokról. – sóhajtok fel.

- Vettem észre, de már tényleg kezdem megszokni, bár azért tartom a három lépés távolságot. – mosolyodik el, majd felnevet, én pedig meglepetten pillantok rá.

- Na, min nevetsz? – érdeklõdöm.

- Utána nagyon viccesek voltatok, Ryu olyan dinka. – nevet tovább és már én is csatlakozom.

- Az biztos, de tud komoly is lenne, csak, néha sõt sokszor elég nehéz elhinni róla, és akik nem ismerik, elkönyvelik egy hiperaktív, dilis folyton vigyorog srácnak, de õ annál sokkal több. Nagyon sokat köszönhetik neki és nem is tudok nála jobb barátot elképzelni. – mondom lágyabb hangon.

- Tényleg fontos neked igaz? – pillant rám.

- Igen nagy. – bólintok, végül csak megcsináljuk a reggelit, majd elmegyünk hozzá és összepakolunk és haza megyünk.

A nap további részében segítek neki pakolni, majd elmegyünk bevásárolni és még sétálunk is.  Együtt ebédelünk meg, és most már többet beszélünk, de most se hozzuk fel az elmúlt idõt, se a mai reggelt, de a lényeget tudjuk, hogy hiányoztunk a másiknak most meg ismét együtt lakunk és több nem számít. Nagyon kellemes telik a nap és végül este elmegyünk aludni, de már mindenki a saját ágyába. Hamar elnyom az álom…..

***

Végigcsókolom kecses nyakát, majd fedetlen, tökéletes felsõtestére térek át, annyira szép és olyan hihetetlen, hogy itt fekszem alattam és élvezi minden mozdulatom. Számba kapom egyik rózsaszín kis mellbimbóját és szopogatni kezdem.

- Ahhh Aka….. – nyög fel édesen és a hajamba túr.

Elvigyorodom, de nem mondok semmit, csak tovább kényeztetem, és addig szopogatom a mellbimbóját, amíg meg nem keményedik, majd áttérek a másikra és ugyanezt eljátszom, majd lejjebb haladva a pociját csókolgatom, szívogatom finoman, de közben figyelek rá, hogy ha sok lenne neki, akkor leálljak, de errõl szó sincs, mert igen csak élvezi.

Végigsimítok a merevedésén. Komolyan neki még a farka is szép. Már éppen végignyalnék rajta, amikor egy hang kiszakít a tevékenységembõl….

Felriadok, és lecsapom a vekkert, de õt keresem.

- Idióta…. ez csak egy álom volt. – morgok magammal, de még mindig az álom hatása alatt vagyok és ennek következménye is van, mert igen csak merev vagyok. Felsóhajtok, majd kelletlenül, de kimegyek a fürdõbe, még jó, hogy nincs fent és én is aludnék, ha kikapcsoltam volna azt a szart, akkor talán végig álmodom. Beérve leveszem az alsóm, majd a hideg zuhany alá állok, de ez se segít, így muszáj magamhoz nyúlnom, de közben rá gondolok.

- Cerise….. – suttogom lehunyt szemmel, majd addig kényeztetem magam, amíg el nem élvezzek. Most így belegondolva még senkivel nem volt erotikus álmom, erre most vele van, aki elérhetetlen.. remek..

Éppen végzek a terítéssel, amikor megjelenik a kis édes.

- Jó reggelt. – dörzsölgeti a szemeit, de ahogyan ránézzek, az álombeli kép jelenik meg, gyorsan megrázom a fejem és igyekszem összeszedni magam.

- Neked is. Korán keltem, mert nem kapcsoltam ki a vekkert, így már voltam boltba és hoztam többféle pék sütit remélem, találsz olyat, ami ízlik. – mosolygok rá.

- Az biztos. Mennyi finomság, köszönöm. – mosolyog édesen, majd enni kezdünk, de nem tudom levenni róla a szemem.

- Van rajtam valami? – simít végig az arcán. Zavartan elkapom a tekintetem.

- Ja, nincs semmi, csak nézem, milyen jóízûen eszel. – vágom ki magam.  – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ma nem itthon ebédelnénk, hanem elmennék egy étterembe. Ismerek egy nagyon jó helyet és meghívnálak oda. Benne vagy? – pillantok rá kíváncsian, ez már szinte olyan, mint egy randi, de még én se vagyok képes kimondani.

Ez a csend eléggé feszélyezz, de megértem õt, hiszen elég sok információt fel kell dolgoznia. Türelmesen várok, majd akkor beleegyezik, mi tagadás azért meglep, úgy gondoltam tovább kell, majd gyõzködnöm.

- Rendben van. - a legnagyobb meglepetés, viszont akkor ér, amikor elmosolyodik, igazán nagyon halványan és azt is tudom, hogy mennyire nehéz neki. Nálam senki nem tudja jobban, hogy milyen érzés ismét meg tanulni mosolyogni. Egy mimika, egy apró kis ösztönös mozdulat gondolja az ember, de akit súlyos veszteség és tragédia ér, oly nagy, hogy már megjátszani se tudja a mosolyt, nála igen és nagy és nehéz dolog ismét így tenni. - Kezdjünk mindent tiszta lappal... úgy döntöttem, meg fogok bízni benned. – bizalom csak egy egyszerû szó, mégis akkora hatalma van és mily könnyû elveszíteni és soha többé vissza nem szerezni. - De ha elszúrod, nem mondani se kell, én is bizalmatlan vagyok, de õ még nálam is jobban.

- Ígérem, nem fogom. – jelentem ki határozottan. Nem is mondok ezzel kapcsolatban többet és õ se. Felveszem a tányérokat és a mosogatóhoz viszem õket, mai nap után nem várom el tõle, hogy bármit is csináljon.

- Akashi...- hallom meg a hangját, elzárom a vizet és érdeklõdve pillantok rá. Nem igen tudom mit is akarhat, de kifejezetten tetszik a zavara, ettõl még édesebb. - Nem... nem merek egyedül aludni... ma este átjönnél a szobámba?- elsõre elégé ledöbbenek, végül elmosolyodom. Megértem õt, teljes mértékben és jól esik, hogy tényleg bízik bennem.

- Persze, semmi akadálya. Akkor mindjárt elõszedem a felfújhatós matracot. – el se várnám, hogy egy ágyba aludjunk. Otthagyom a mosatlant, bemegyek a szobámba, majd elõbányászom a matracot, ezt se mostanság használtam. Megtalálva átmegyek hozzá, de elégé ledöbbenek a látottakon, a szoba kissé át lett alakítva.

- Oh igen, elfelejtettem mondani... egy kicsit átrendeztem, remélem, nem gond. Mielõtt elmegyek, majd mindent visszatolok az eredeti helyére. – nem zavar, mert ez az õ szobája, felõlem aztán át is festheti a szobát, ha elõtte szól, és normális színre festi ki. Megrázom a fejem és elmosolyodom.

- Semmi gond, igazán nem tesz semmit. – kacsintok rá, de nem értem, hogy miért így van a szoba, de nem is kérdezek rá, ma már eleget mondott, nem akarom még jobban felkavarni. Gyorsan felfújom az átmeneti ágyam és megágyazok. - Elmegyek, lezuhanyozom gyorsan. - el is megyek, és tényleg sietek. Nem szeretném egyedül hagyni a mai nap folyamán. Megtörülközök, felveszek egy alsót majd vissza is térek hozzá. Õ is elmegy fürdeni, még mindig megmosolyogtat, hogy mennyire ragaszkodik a kabátomhoz vagy inkább az illatomhoz, furcsa, de jó érzés. Õ is hamar végezz, és már kapcsolom le is a villanyt, de nem lesz sötét, mert ezzel egy idõben gyullad fel a kislámpa.

- Ne haragudj... de... izé...- most még el is pirul, legszívesebben felfalnám, de erre esélyem nincsen, jobb is kiverni eme piszkos gondolatokat a fejembõl. - Nem merek sötétben aludni. – ismét picit meglepõdöm, pedig teljesen érhetõ, a múltjának köszönhetõen.

- Õõõ... semmi gond... én villanyfénynél is el tudok aludni...- ah fáradt vagyok, bármilyen helyzetben eltudok aludni. Lefekszem, és jó éjt kívánok neki, majd lehunyva a szemem elég hamar elalszok, a mai nap mindkettõnk számára hosszú volt és eseménydús, mindketten tudjuk, hogy ettõl a naptól kezdve, minden megváltozik.

*

Eltelt már egy hét az eset óta. Visszamentem dolgozni, bár még mindig fájnak néha a bordáim, de sokkal jobb már a helyzet. Angyalkával még mindig nem beszélünk sokat, de sokat változott köztünk a helyzet. Nem fél tõlem annyira, és már az érintésem is kezdi megszokni. Egyre többet érek hozzá, de semmilyen hátsó szándékom nincsen, csupán jól esik megérteni és igazából ezzel is segíteni szeretnék neki. Feltûnt már Ryut is jobban elfogadja, de azért figyelnem kell a kis bolondra, hogy ne ölelje meg az édeskét. Egyre jobban megtetszik és most már nem csak külsõre, hanem belsõre is. Tudom jól, hogy esélyem nincs, na de ez nem is baj, hiszen nem akarok, komolyabb kapcsolatot senkivel, azt hiszem.

Egyik nap igen sok munkánk volt, és elégé elfáradok. Haza érve fürdök, majd eszek és ki is dõlök. Nagyon mélyen alszok egészen addig, amíg fel nem riadok, mert ismét rémálmom van, az egyik legdurvább. Kapkodva veszem a levegõt, szinte zihálok, és minden porcikám remeg. Miért kellett ismét ennek megtörténnie? Remegõ végtagokkal indulok ki a konyhába, a hûtõhöz érve, felrántom az ajtaját, majd kivéve egy vizet, meghúzom. Fel se tûnik, hogy nem vagyok egyedül, csak a monogramjukat nézzem.

- Rémálmod volt?- hallom most már meg a hangját.

- Semmi közöd hozzá!- morgok rá. Ez az egyik indok, amiért nem engedem, hogy akiket megdugok, nálam aludjanak. Elõször is dugásra hozom fel õket, nem alvásra és másodjára, pedig nem akarom, hogy egy idegen mellett érjen a rémálom.

Levágom a palackot és a nappaliba viharzok, leülök a kanapéra. A remegésem nem szûnik, sõt erõsebb lesz.

- Akashi...- kitartó, annyi szent.

- Mondtam, hogy semmi közöd hozzá! Csak hagyj békén!- nem szeretek róla beszélni, Ryunak is nehezen mondtam el és õ is csak akkor tudta meg, amikor itt aludt és riadva ébredtem fel. Nem tágít, hanem leül a kanapéra, de tartja a három lépés távolságot, de pár pillanat múlva hozzámér. Meglepve pillantok rá, mert csak akkor tett így, amikor meséltem a múltamról. Mosolyogni is próbál, már jobban megy neki.

- Emlékszel? Én is sokat rémálmodok... tudom, mit érzel...- a vonásaim megenyhülnek. Igen õ tényleg tudja, és aki érezz hasonlót, annak mesélni is könnyebb kicsivel, de még mindig nem tudok megszólalni. Továbbra is az ujjaim nézem a fejemet támasztva, de akkor hirtelen az oldalamnál egy hideg kis érintést érzek meg. Meglepve pillantok magam mellé. Nem akarom hinni a szememnek, se az érzésnek. Õ most tényleg ezt mind megteszi értem? Tudom jól mennyire nehéz egy apró érintés is neki, most pedig szinte félig hozzám simul. Jól esik nagyon ez a érzés, hogy ezt mind megteszi értem.

- Nekem elmondhatod...- egy ideig csak nézzem, és nem beszélek, de nem is mozdulok, és õ se. Vár türelmesen, végül megtöröm a csendet.

- Futok a parkban, amikor meglátom a kocsinkat…. mindenki bent ül…. gyorsabban kezdek futni, hogy utolérjem õket és megkérdezzem hova mennek… majd hirtelen egy nagy csattanás.. – megremeg a hangom, muszáj pár nagy levegõt vennem. - A kocsi felborul, de hallom, hogy kiáltoznak…. Akashi, Akashi segíts… próbálok gyorsabb lenni, de azt veszem észre, hogy nem haladok, csak egyhelyben futok… egyre jobban kérik a segítségem…. válaszolni akarok, de egy hang se jön ki a torkomon és még mindig nem haladok… - remegek meg még jobban.. és amikor már majdnem ott vagyok, a kocsi felrobban…. lángol minden… és õk… õk mind meghaltak… de úgy….. – ismét elhallgatok. A hangom olyan, mint aki mindjárt elsírj magát, de ez nem történik meg. -  A testük…. nincs egybe…. – nem bírok többet mondani, vagy tovább részletezni. Mindig a balesetrõl álmodok, és mindig meghalnak benne, csak a részletek változnak. Ezt a verziót is úgymond, többször álmodtam már és ez visel meg a legjobban. – Nem tudok rajtuk segíteni….. nem tudom õket megmenteni…..- suttogom remegve, az arcom a kezeim közé temetem. Nincs egy olyan nap, hogy ne jutnának eszembe, de amikor ilyen éjszakáim vannak, akkor minden sokkal rosszabb és a haláluk napja játszódik le elõttem. Emlékszem, amikor elõször álmodtam ezt a fajta verziót. Már a barátom volt Ryu és tudott ezekrõl az estékrõl is és át is élte. Megmondta, hogy számíthatok rá és ha rémálmom van nyugodtan hívjam át vagy fel vagy bármi más. Nem mindig tettem meg és nem azért, mert büszke vagyok csupán nem akartam zavarni, és ez a én hülyeségem, de amikor ezt álmodtam elõször nagyon kiborultam. Nem gondolkoztam csak felkaptam az elsõ kezembe akadó ruhadarabot és átfutottam hozzá, úgy futottam mintha üldöznének. Nem is gondolkoztam, hogy mi van, ha nincs otthon, vagy vannak nála, egyszerûen csak vele akartam lenni, nem bírtam ezekkel a szörnyû képekkel együtt lenni. Otthon volt és lenyugtatott, szépen lassan reggelre sikerült neki. Nem tudom mi lett volna velem, ha õ nem lenne itt nekem. Most pedig már nem csak õ, hanem ez az édes, különleges fiú is itt van.

- Akashi…. te nem vagy hibás. – szólal meg hirtelen. Hallottam már ezt, és legbelül nagyon mélyen ezzel tisztában is vagyok, de akkor is bûnösnek tartom magam és fogom is mindig. – Nem tehetsz errõl a szörnyû tragédiáról. – ezzel nem lep, de utána, annál inkább. Kezével nagyon lassan a hátamra simít, végül magához ölel nagyon finoman. Most aztán tényleg teljesen meglep. A fiú, aki nem is olyan régen még egy légkörbe se tudott velem lenni, most ölel és vigasztal. Egy ölelés többet mond minden szónál, fõleg nála. Nem vagyok az a ölelkezõs fajta, sõt kifejezetten utálom, amikor vadidegenek, ezzel próbálkoznak, de tõlem és színes hajú barátomtól teljesen más. Nem mondok semmit, csak hozzábújok és magamhoz ölelem óvatosan. Érzem, megremegem a kezeim között, de nem bírom elengedni. Az õ teste az enyémhez képest hideg, és ezzel szinte le is hût engem. A remegésem is csökken, a jelenléte, finom illata, teljesen megnyugtat és az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Pár percig tart csak ez a pillanat, de annál többet segít. Lassan elengedem és rámosolygok, de olyan gyöngéden, amit nagyon ritkán teszek.

- Köszönöm és bocs, hogy így kiborultam. – sóhajtok fel. Nem akarok neki gondot okozni.

- Ugyan ez nem szükséges. – legyint.

- Figyelj,,, megkérhetlek még valamire? – most én vagyok kissé zavarba. – Ilyenkor nem tudok aludni…. és egyedül se lenni, ez után az álom után, szóval maradnál és néznéd velem a tévét? – pillantok rá. Nyoma sincs a megszokott énemnek, most inkább, olyan vagyok, mint egy kisfiú és ezt rajta kívül ezt iscsak Ryu látta.

- Oké, még úgyse vagyok álmos. – nem is mondok többet, csak tévézni kezdünk. Szerencsére a remegésem elmúlik, és azt nem mondom, hogy hûû de jól vagyok, de jobb a helyzet. Késõbb arra leszek figyelmes, hogy a kicsike elalszik mellettem. Elmosolyodom, majd egy pokrócot terítek rá. – Aludj jól szépségem. – suttogom, de nem megyek el a szobámba, még elég sokáig fent vagyok, csak akkor fekszek le a saját szobámba, amikor már kel fel a nap. Szerencsére most már nyugodtan alszom.

***

Kora délután ébredek fel, de õ már nincs itt. Ma nekem nem kell dolgoznom és legalább így végrehajthatom a tervemet. Rájöttem, vagyis inkább, csak sejtem, hogy azért alakította át úgy a szobát, mert így nincs a szobánk olyan pontja, amit nem látna, vagyis nem lehet elbújni. Átrendezem úgy a lakást, hogy ne legyen sarok sehol se és mindent át lehessen látni, de ezzel itt még nem végzek. Nem szereti a sötét és mivel sokszor ér haza késõn, így hívok egy szerelõt, aki megoldja úgy a világítást, hogy érzékelõs legyen. Most, ha haza ér a munkából vagy csak szimplán már fényre van szükség, nem kell keresnie a lámpát, és ez még nekem is jó, ha éppen egy átmulatatott éjszaka után esek haza és igen csak nehezen találom meg a kapcsolót. Szinte elmegy, ezzel az egész napom, de nem bánom, mert ezzel is segítek neki. Kicsit szusszanok utána, majd picivel felhívom Laurentet, de úgy, hogy ne tudjon róla a kis drága. Megkérdezem hol is dolgoznak pontosan és kb. mikorra végezz, de maradjon kettõnk között ez az egész. Mindent megtudok, váltunk még pár szót és megbeszéljük, hogy majd találkozunk valamikor.

Letéve a mobilt, elvigyorodom. Biztos meg fogom õt lepni, de már elterveztem, hogy oda fogok menni elé. Megígértem, hogy vigyázok rá és sokszor késõn jön haza, an meg tényleg vonzza a bajt

Pár dolgot még csinálok otthon, majd felveszem a futószerelésem. Jó lesz ismét futni, de még vigyázok magamra. El is indulok és abba az irányba, ahol õ dolgozik. Nem tudom, hogy mikor fog végezni, de van, idõm tudok várni. Oda is érek, amikorra elvileg végezne. Rágyújtok egy cigire, majd még egyre, és amikor már a harmadikok szívom, akkor kilép. Tény, szereti a munkáját. Direkt úgy álltam, hogy meglásson, amikor kijön. A döbbent arca igen csak mulatságos.

- Akashi? Hát te? – mintha nem akarna hinni a szemének.

- Erre futottam. – felelem lazán.

- Totál véletlenül erre futottál mi? – vonja fel a szemöldökét.

- Mondtam én, hogy véletlen? Kérlek szépen megkérdeztem Laurentet, hogy merre is dolgozol. Megígérgetem, hogy vigyázok rád nem? Szóval itt vagyok. – fejtem ki vigyorogva. Tényleg vicces, ahogyan nézz.

- Szóval, ezért mosolygott, de ez igazán nem szükséges és mióta vagy itt? – mintha már zavarba is lenne.

- Lehet nem az, de itt vagyok és kész. Egy ideje, na de lépjünk, kajás vagyok. – tudom le ennyivel a beszélgetést és elindulok, de õ nem jön. – Most jössz vagy sem? – pillantok rá. Bólint, és elindulunk, haza fele. Nem beszélünk semmit, de érzem, az úton többször rám nézz, de a legnagyobb döbbenet otthon éri, amikor belépünk és máris fény fogad minket, amikor belépünk.

- Ez hogy? – nézz döbbenten. Kifejtem neki és azt is, hogy átalakítottam a lakást.

- Ezt nem kellett volna. Miért fáradtál? Tudod, jól el fogok úgyis menni. – dumál nekem összevissza nagy zavarába.

- Nem fáradság és igen tudom, de akkor is megcsináltam és kész. Szívesen tettem, és amíg itt vagy szeretném, hogy minél otthonosabban érezd magad, amíg itt vagy. – mosolygok rá. Nem tudom meddig lesz itt, de titkon remélem, hogy még jó darabig. Kezdem megszokni a jelenlétét és bármennyire tiltakoztam, hogy bárkivel is lakjak együtt, nem is olyan rossz érzés. Családom halála óta egyedül lakok és tudom, hogy Ryu lakna velem, de ha baj van, úgyis együtt vagyunk, vagy ha olyan állapotba vagyok, meg hát annyit nem is vagyok itthon, de még ígyis jó érzés, hogy itt van most õ velem. 

- Én… nem tudom, mit mondjak. – motyogja, alig mer rám nézni. Komolyan kísért engem.

- Elég csak egy köszönöm. – engedve a kísértésnek, picit megborzolom a haját. Felkapja a fejét és nagyon halványan elmosolyodik.

- Köszönöm. – jó érzéssel tölt el, hogy egy pici örömet szerezhetek neki.

Együtt vacsorázzunk, és még tévézünk is, majd mindketten aludni tértünk.

***

Ismét eltelik több mint egy hét. Minden este elmegyek elé, bár még következõ nap próbált tiltakozni, de belátva mit sem ér vele és tudom, jól esik neki. Megbeszéltük, hogy ír egy sms-t mikorra menjek, mert nem akarja, hogy várnom kelljen. Ezek az esti séták szinte csendbe telnek, de annál jobb érzés. Várom ezeket a sétákat, egyre jobban. A kapcsolatunk még jobb lett és többet beszélgetünk, valamint minden nap együtt vacsizunk. Napról, napra egyre jobban tetszik most már tényleg.  

***

Mai nap se õ, se én nem dolgozom. A konyhába cigizek egy kávé társaságságában, gondoltam megvárom a reggelivel. Hamarosan meg is érkezik, de úgy nézz rám, mintha szellemet látna.

- Akashi te vagy az? – kezd el méregetni, ami nem meglepõ, mivel kiszedtem az összes piercingem. Nem véglegesen, de kéthavonta kiszedem és lefertõtlenítem õket vagy éppen másikat teszem be. Teljesen más tõle az arcom, fõleg, hogy még a hajam sincs belõve, hanem kócosan áll össze – vissza.

- Miért ki más lennék? – vonom fel a szemöldököm, de jókat kuncogok. – Micsoda hülye kérdés. – vigyorgok, de csak szórakozok.

- A sok fém nélkül annyira más vagy, de a stílusod ugyanaz. – jegyzi meg pimaszul.

- Kis pimasz. Most, hogy felébredtél eszünk? – kérdezem tõle, bár nem bírom szó nélkül hagyni, ahogyan nézz. – Amúgy viccesen nézel. – nevetek fel ismét.