- Hová mész? - kérdem halkan

- Elrendezek mindent. Mikor elmentem érted, hagytam egy levelet az édesanyádnak. Vártam a válaszát, hogy ellenkezzen, hogy tegyen akármit, amivel bebizonyítaná, hogy méltó rád. De tudod mit tett?- felkelek és az ágyon ülve fordulok felé. Mereven, mozdulatlanul fülelek, hogy halljam minden szavát.

- Elment a házból, magadra hagyott, miközben tudta, hogy valaki elmegy majd érted. Megírtam neki mindent, tudott mindenrõl és még ezek után is hagytam neki elérhetõséget. Ha úgy kívánja már rég visszavihetett volna téged tõlem.- ezt nem hiszem el...az anyám..tudta, hogy el fog vinni, mégsem tett semmit...ez képtelenség

- Ho-hogyan? - csak ennyit tudok hirtelen kinyögni. Érzem, hogy kiszáll a vér az arcomból a szemeimbe pedig könnyek gyûlnek. Nem. Nem láthat megint sírni.

Hallom, ahogy halkan felnevet, de ettõl csak még jobban fáj. Kösz...nevess csak a nyomoromon, mintha attól jobb lenne. Kínomban és tehetetlenségemben a takarót nyomorgatom, legszívesebben széttépném, de ebben az állapotban az is kétséges, hogy látra tudnék-e állni egyáltalán.

- Daniel Benett, az anyád önként mondott le rólad és hagyta, hogy egy ismeretlen elragadjon téged! Ha figyeltél volna az apróbb részletekre, ha jól fülelsz és ügyesen meglátod a szavak mögötti értelmet, akkor mindezt már tudnád te magad is.

- Ez nem...nem lehet igaz. Hazudsz!- akaratlanul is egyre több könny szabadul a szemembõl. Fáj amit mond, mert talán igaza van. Mindig is éreztem anyám hangján, érintésein, mozdulatán, hogy csak nyûg vagyok számára, hogy meg akar szabadulni tõlem, de én bolond, makacs és naiv...mindig el hessegettem ezt az érzést. Úgy hittem csak félre értem a jeleit, talán csak fáradt vagy nyûgös. De nem. Igazam volt, és most neki is, én mégis utálom most õt érte.

Hirtelen a mellkasomra teszi a kezét és finoman vissza nyom az ágyra. Újra a takaró fogságába taszít, hogy mozdulni se tudjak, majd az állam alá nyúl és felemeli a fejem. Ujjával ajkaimon simít végig amitõl borzongás járja át a testem.

- Pihenj, életem –távolodó léptei nagyobb félelemmel töltenek el mint elõbbi mozdulatai. Ahogy hallom, hogy az ajtó zár kattan pánik szerû roham ráz át, a szellemek, amik kísértenek pedig újra vissza térnek. Nyöszörögve szorítom kezeim a fejemhez.

Hallgass! Elég volt! Lassan az õrületbe kergetnek a suttogó hangok. Hallom õket, de nem értem egyetlen szavukat sem. Valami õsi, idegen nyelven szólnak, néha egymáshoz, néha hozzám, de képtelen vagyok rájönni mit mondanak.

Az idõ egybe mosódik.

Nem tudom, hogy órák vagy napok telnek-e el így, de érzem, hogy megõrülök.

Újra nyílik az ajtó, én pedig felé kapom a fejem. Halkan nyöszörgök, de értelmes szót nem tudok kinyögni. Leül az ágy szélére és finoman lazít a takaró szorításán, hogy fel tudjon ültetni.

- Nem festesz túl jól, mi baj, mi történt?- kérdi aggódó hangon, majd finom mozdulatokkal kisöpri az arcomba csúszott kósza tincseket. Nem hittem, hogy fogok valaha ennyire örülni neki, vagy akár bárkinek

- kérlek...ne menj el...azok a hangok...megõrjítenek- mielõtt találkoztunk állandóan hallottam õket, talán ezért tudtam figyelmen kívül hagyni egy idõ után. Megszoktam õket, viszont most, hogy õ mellettem van, tudom, hogy van élet nélkülük is, amikor pedig magamra hagy csak még hangosabbak...mintha a hiánya felerõsítené.

- Jól van, nem lesz semmi baj- egy pohár vizet emel a számhoz és dönti meg, hogy inni tudjak. A hûs víz és a közelsége kicsit megnyugtat. Érzem, hogy a fele mellé megy és végig folyik a nyakamon. Teljesen megbénulok, mikor az ujjaival kezdi letörölni. Félnem kellene, de ehelyett valami más jár át, valami idegen és ismeretlen.

- Még a nevedet sem tudom...-suttogom halkan

- Szólíts csak Evannak

- Evan... különös név...-akár csak a gazdája- mond...megtennéd, hogy lazítasz még egy kicsit a takarón?

- Minek?

- Csak...kérlek..- megteszi, én meg kihúzom a karjaim. Felé nyúlok, elõször a vállaiba botlok, onnan csúsztatom fel a kezem egészen az arcáig- látni akarom, ki az akinél az életen hátra lévõ részét töltenem kell... és mivel nem látok, csak a kezeimmel...- ujjaim lassan csúsznak végig a nyakán, arcán, felfedezve minden vonást, apró gödröcskét, elmémben pedig próbálom lerajzolni, hogy is nézhet ki. Mikor ujjaim ajkára tévednek megdermedek egy pillanatra és magam sem értem miért, de a fejembe szökik a vér. Vissza húzom a kezeim és zavartan elfordulok.

- Ne...ne haragudj...én csak...- magam sem tudom miért vagyok zavarban, hisz csak látni akartam kivel is állok szemben.

.oOo.

Égõ fa édeskés illatát érzem... szellõt a fejem felõl... melegséget... a rám terített takarótól.... egy valami hiányzik... a hangokat nem hallom.

Ki õ, és mit akar? Nem ember, tudom nagyon jól, de akkor mi? Árnyék, démon, szellem... egy õrangyal akit megkésve ugyan, de értem küldtek?

- Daniel, mondd, neked mi a kedvenc csillagképed? - kérdi, ezek szerint tudja, hogy ébren vagyok. Mozdulatlanul fekszem, még levegõt venni is félek, bár igazából nem tudom miért, hisz a halálra mindig is úgy tekintettem, mit egyfajta megváltásra. Gyilkosság... mégis mi másra kellenék neki, mint áldozatra? Élõ, lélegzõ játékbaba? Házi kedvenc?

- Nem, nincs. Neked van? - kérdem, bár legszívesebben meg se szólalnék.

- Nem szeretem az eget, sem a csillagokat nézni, mert az azt jelenti, hogy vágyódom valami után.

- Miért olyan nagy baj ez?- meglep. Engem élni akarás helyett már csupán ezek tartanak életben. Vágyódás valami, valaki után, hit és remény helyett a puszta elemi ösztön, amiért felúszol a felszínre még akkor is ha a hullámokba veted magad.

Feljebb húzom a takarót. Azt kívánom bár ne lennék itt, bár ne látna, mint ahogy én sem látom õt, de ezt sajnos nem kaphatom meg. Tekintete égeti a bõröm, úgy érzem vájkál az elmémben, keres, kutat, és amit talál azt elveszi.

- Én nem vágyom semmire sem – nyugodt hangja feszültté tesz, közeledése pedig egy furcsa, eddig ismeretlen érzést kelt, hogy pozitív, vagy sem, még nem tudom. Felé fordulok mikor az ágy mellé ül, és bár nem látom, szeretném azt hinni, hogy csak az én szemem van csukva.

- Miért nem akarsz vágyódni semmi után?- firtatom tovább a témát. Hogy lehet, hogy nincsenek vágyai, érzései? Mint egy üres báb, egy játékszer akibe életet leheltek, de lelket nem kapott.

Felnevet. Talán vicceset mondtam? Ahonnét õ jött biztosan másképp mérik a humort, mások a viccek és talán a komolyságot is másképp szemlélik.

- Mert nincs értelme! Úgy érzem amire vágytam, azt már rég elvesztettem. Amit meg akarok tenni, meg is teszem.

- És mi az, amire vágytál?- magam sem értem mért kérdem. Nem ismerem õt és õ se engem, nem vagyok neki senki és bár talán céljai vannak velem, abból semmi jó nem származhat.

- Ostoba kérdés... mért is mondjam el, hisz nem tudnád valóra váltani. Ostoba ábránd, semmi több- fájdalmat és keserû szájízt érzek a hangjában, talán nem gondolta komolyan. Talán végleg lemondott róla vagy csak szégyenli mások elõtt. Talán olyan egyszerû, gyerekes dolog amit fél megmutatni.

- És azt tudod, én mire vágyom?- bukik ki belõlem

- Nem...

- Halál- fejemben visszhangzik a szó...most valóban elárultam neki? Mégis mi ütött belém?

- Halál?- ismétli meg döbbenten

- Igen... csupán ennyi. Bár hagytak volna meghalni akkor, ahelyett hogy egy ilyen magatehetetlen testben kelljen leélnem az életem...- szemeimbõl könny csordul. Elfordítom a fejem, hogy ne lássa, de késõ. Finom mozdulatokkal fordítja maga felé a fejem, majd törli le a könnyeim. Meglep a gyengédsége, hát nem megkínozni akar?

- Érdekes kívánság - csupán ennyit mond, engem egy kicsit mégis boldoggá tesz vele. Nem sok embernek beszéltem errõl, de aki hallotta mind kinevetett. Ostobának, hálátlannak neveztek... olyas valakinek aki nem becsüli ami neki adatott. Hát legyen. Tartsanak csak telhetetlennek, nem érdekel! Nem kértem, hogy megmentsék az életem.

- Te is kinevetsz, nem igaz?- fordítom el a fejem. Lelkileg már felkészültem a nevetésére vagy a szidására, de ehelyett egészen meglepõ dolgot mondott.

- Egyáltalán nem.

Talán számított rá, vagy egyszerûen többet látott már mit az sejthetném. Felkel majd távolodik. Egyik felem hagyná, had mennyen minél messzebb, de a másik, a ragaszkodó énem magához akarja láncolni. Valami van ebben a fiúban ami melegséggel tölt el, talán csak az, hogy foglalkozik velem, de jelenleg ez az egyetlen jó dolog az életemben.

Szóra nyitom a szám, kiáltanék, sírnék legszívesebben, magam sem tudom melyik lenne a jobb, de inkább csak vissza bújok a takaró alá és a párnák közé temetem a fejem.

Az ágyban fekve sütkérezek, a bukóra nyitott ablakokon át érzõdig a csípõs téli reggel szele. Emlékszem, kiskoromban mennyit játszottam a szomszéd gyerekekkel a hóban, hogy mennyire szerettem hóangyalt csinálni, szinte még látom magam elõtt egy-egy elmosódó foszlányát azoknak az idõknek melyek sosem térnek vissza. Ilyen az én formám... még a legegyszerûbb örömökrõl is le kell mondanom.

Egykedvûen ülök fel az ágyban majd kezdem el keresni a papucsom, persze nem találom meg, így jobb híján mezítláb botorkálok ki a konyhába. A kis lakást már jól ismerem, itt egész ügyesen boldogulok már, de ha ki kellene mennem a nagyvilágba elvesznék, talán túl sem élném az elsõ pár perecet, ép ezért nem megyek ki sosem.

Természetesen megint egyedül vagyok. Anya dolgozik, a szomszéd néni, aki eddig át jött néha segíteni, fõzni vagy szimplán beszélgetni már lassan egy éve a másvilágon pihen, néha már én is úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy bár vége lenne már.

A reggeli készen, bár az ujjamat sikeresen elvágtam. Na nem baj. Mikor végre neki állok furcsa neszt hallok.

Furcsa érzés jár át mióta felébredtem. Ugyan nem látom, de érzem a jelenlétét ami elég ahhoz hogy nyugtalanná tegyen, másrészrõl... a hangok, amik mindig kísértenek... eltûntek... nem tudom mi, vagy ki, de van itt valaki az biztos. A hallásom is egész jó, de nem hallok semmit... nesztelen árny... talán csak újabb kísértet aki csendre inti a többieket, hogy egyedül kergethessen az õrületbe..

- Ki van ott?- kérdem remegõ hangon, de választ nem kapok. Egy kést kapok fel, és magam elõtt tartva fordulok körbe, talán elijeszthetem ha azt mutatom nem félek. Leveszem az amúgy is kilazult kötéseket és kinyitom a szemem. Ugyan látni nem látok, de a mozgást így jobban érzékelem és talán el tudom ijeszteni a betörõt, bárki legyen is az.

Halk, suhogó lépteket hallok, akár egy macska...nem is... inkább egy szemmel vagy egy démon. Felém közelít, meg se rezzen a fenyegetõzésemtõl.

- Már figyellek egy ideje, Daniel- nyugodt férfi hang mely felém közelít...de honnan tudja a nevem?

- Ki vagy te és... honnan tudod a nevem?- forgok körbe a késsel a kezemben. Olyan kísérteties... egyszerre hallom a hangját mindenütt... visszhangzik a fejemben.- hagyj békén! Menj innen! - szorítom az egyik kezem a fülemhez

- Azt sajnos nem tehetem. Szemmel láthatóan segítségre szorulsz, így pedig nem gondolod, hogy magadra hagylak- megõrjít a hangja...nem bírom. Hátrébb botorkálok, de megbotlok a szõnyegben és elveszítem az egyensúlyom. Dõlni kezdek, de egy erõs, mégis gyengéd kéz kap el, egy másik pedig a felém zuhanó kést amit az ijedtségben ejtettem el- Vigyázz magadra Daniel, majdnem felnyársaltad magad a késsel!

könnyedén tart ebben a félig fekvõ pózban, csupán egyetlen kézzel...az eddigi zavaros, mindenhonnan érkezõ hangja kitisztul és egy helyre fókuszál... ki, vagy inkább mi lehet ez a fiú?

- Eressz!- kiáltok rá miután magamhoz térek a döbbenetbõl. Sikerül kiszabadítanom magam a szorításából, de így a földre esek. Felszisszenek, ez nagyon nem esett jól.- Mégis mit keresel itt? És hogy jutottál be? Anyu mindig bezárja az ajtót mikor elmegy itthonról, az ablakok pedig be vannak csukva... vagyis...-eszembe jut a szobám ablaka de gyorsan elhessegetem a gondolatot... képtelenség hogy valaki akkora résen beférjen. Földön kúszva igyekszem eljutni a telefonig, talán ha felhívom a rendõrséget el tudom ijeszteni. Nagy nehezen megtalálom a készüléket, felveszem a kagylót de nincs vonal...mi a fene? Elvágta a vezetéket? Végig tapogatom a zsinórokat de mind ép...mi a...

- fölöslegesen hívnád a zsarukant, már nem menthet meg téged senki...

Nem az volt a szándékom, hogy megríkassam szegény lányt, sajnos a szülei tehetnek arról, hogy a házassággal nyaggatják, pedig ha tudnák, hogy ezzel csak elriasztják így maguk mellõl és támadásnak fog venni minden ilyen jellegû témát. A hátát és a fejét simogatom, hogy megnyugodjon, puszit is kap a homlokára, hiszen egy tüneményes lány, aki sok szeretetre vágyik. Én nem tudok neki szeretetet adni, hiszen én egy pap vagyok. Ha nem lennék az, elvenném feleségül, hiszen nagyon aranyos lány. Mégjobban belefúrja a fejét a mellkasomba, mintha el szeretne tûnni a nagyvilágból. Egy pici idõbe beletelik, mire nem hüppög, elengedi a köpenyemet és rám emeli a tekintetét.

- Döntöttem. – mondja halkan, nem értem mire céloz.

- Miben? – kérdezem értetlenül, hiszen, nem tudom mire utal most.

- Szeretnék veled menni a bál után. – Szemeimbe belenéz és látom rajta, hogy komolyan gondolja. – Persze csak, ha áll még az ajánlatod. – Egy kedves mosolyt is megejt.

- Persze, hogy áll. – Nocsak, akkor lesz társaságom otthon.

- Visszamenjünk? – Mutat a ház irányába. – Vagy mutassak valamit, ami nagyon fontos nekem? – Kíváncsi vagyok, mit szeretne mutatni nekem.

- Mutasd. – Elmosolyodom, milyen lelkes.

- Akkor gyere. – Megfogja a kezemet és húzni kezd.

Gyors léptekkel vezet be az erdõbe, egyre sûrûbb lesz az aljnövényzet és a fák ágai is nagyon alacsonyan vannak, sokat kell hajolnom, hogy ne tévesszem szem elõl. Vízcsobogásra leszek figyelmes, ahogyan hangosodik, úgy gyorsít megint Médea. Félre tolok egy faágat és elém tárul egy csodás vízesés, körbe tele van lila virágokkal, amik gyönyörûek. Elengedi a kezemet, leül a fûbe, figyelni kezdem õt.

- Ha elakarok tûnni a világ elõl mindig idejövök, mert errõl a helyrõl csak nagyon kevesen tudnak. – Néz fel rám.

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem. – Elmosolyodom, hogy tényleg ide hozott, leülök mellé, hiszen biztosan mesélni fog most errõl a helyrõl.

- Ez az én kis búvóhelyem. Tudod, még kislány voltam, amikor megtaláltam ezt a kishelyet. Akkor még ritkán jöttem ide, nagyon szerettem a szüleimmel lenni abban az idõben. Aztán ahogy teltek az évek egyre többet jártam ide. Itt mindig meg tudtam nyugodni. Emlékszem egyszer innen néztem a hullócsillagokat, de elbóbiskoltam és csak reggel mentem haza. – Nevet fel – Anyámék nagyon idegesek voltak, hogy vajon hová is tûnhettem. – Furcsa hiszen itt bárki bánthatta volna.

- Nem féltél itt egyedül? – Megint felnevet.

- Nem, nem, de így visszagondolva az lett volna a normális. Nem tudom, miért de vonz ez a hely. – Feláll és leporolja magától a port meg a fûszálakat. - Viszont mostanság nem legbiztonságosabb hely. – Hirtelen keményedik meg az arca.
- Miért? – kérdezem.
- Néhány ember jár ide még rajtam kívül. Õk csak rongálják a természetet és bántják egymást. Egyáltalán nem becsülik meg ezt a helyet. – Ökölbe szorul a keze, elhiszem, hogy idegesíti, hogy a helyét rongálják. Hirtelen elsápad és lecsukódik a szeme, azonnal felállok és elkapom, mielõtt a fûre esne.

Felkapom az ölembe és azonnal visszasietek a házukhoz, csak az erdõ ellenem dolgozik, hiszen sokszor le kell hajolnom, mert alacsonyak az ágak. Egy kis idõbe beletelik, mire kijutok a tisztásra, azonnal a családi házukhoz megyek, az apjuk rohan felém. Azonnal bevisszük a nappaliba, és anyukája hideg borogatást tesz a fejére, az apja meg megemlíti a szellem ûzést, akkor már hiszek neki, amikor én is megérzek plusz egy lélek jelenlétét.

~*~

Hamarosan kinyitja a szemeit, éppen a szülei beszélgetnek, lassan emelkedik a hangvételük, a lányuk miatt. Végül felvittem a kicsi lányt a szobájába és az ágya mellett állva hallgatom a veszekedést.

- Muszáj ennyire hangoskodni...? – Fordul át a másik oldalára.
- Hát visszatértél! – Szorítja magához az anyja.
- Miért hol voltam? – kérdezi összezavarodva.
- A szellem. – mondja az apja komolyan. - Minél hamarabb el kell végeznünk a szellemûzést. – Néz rám én meg komoran figyelem õt.
- Mi van?! Bennem nincs szellem! Egyszerûen csak, csak... – Nem tudja befejezni sem, annyira gyenge.

- Megcsinálom. Minél elõbb. – Kicsi lányt figyelem, végül az apjához fordulok.
- De én ezt nem akarom! – Felugrik, és azonnal kifut a lakásból.
- Kérem, nyugodjanak meg mindent megteszek Médea egészségéért. – mondom komolyan és elmegyek megkeresni õt, hiszen, sötét van odakint, nem szeretném, ha bármi baja esne.

Kimegyek az utcára, körbetekintek, csak a fáklyák égnek amik egészen a fõtérig húzódnak, mégis az ellenkezõ irányba megyek, ahol a kedvenc helye van. Haloványan emlékszem az útra, mégis egy órámba beletelik, mire vízcsobogást hallok. Kicsit gyorsabbra veszem a tempót, amikor odaérek hüppögést hallok meg.

- Médea. – szólítom meg, és leülve mellé, átkarolom és a fejét a nyakamba fúrja.

- Nem szeretném, hogy szellemûzést végeznél rajtam. – Bújik hozzám én meg átölelve vonom magamhoz.

- Médea, az egészséged a tét, gondolom szeretnél egyszer férjhez menni, gyerekeket szülni. – mondom nyugodtan, erre csak bólint. – Ha mindig lesznek ilyenek, akkor félek, hogy bele is halhatsz, higgy nekem, nem fog fájni, én másképp csinálom, mint a többiek. – simogatom meg a fejét.

- Akkor is félek, ha nem élem túl? – Néz fel rám, szomorúan.

- Túl fogod élni, ezt garantálom és velem fogsz jönni. – elmosolyodom, mire egy pici mosolyt megejt.

- Ha…- Ujjamat ajkára teszem.

- Nincsen ha. – mondom komolyabban.

- Csak, rossz belegondolni, hátha nem élem ezt túl és nem is csókolóztam senkivel. – Nagyon halkan mondja az utolsó szavakat, amin elmosolyodom és van egy olyan érzésem, hogy mi következik.

- Te csókolóztál már? – kérdezi kíváncsian, erre bólintok.

- Igen, még nagyon régen. – vallom be. – Akkor már fel voltam szentelve papnak, csak hát a hormonjaim dúltak akkoriban. – Hát igen…

- Ne aggódj, eljön az a herceg, aki meg fog téged csókolni. – mondom megnyugtatva, ekkor beleül az ölembe, szembe velem és megölel a nyakamnál.

- Sose lesz ilyen. – suttogja, majd a szemembe néz és ajkát az enyémre tapasztja.

Nem tolom el magamtól, hiszen akkor megbántanám, kicsit elkezdem viszonozni, nyelvemmel kérek bebocsájtást ajkai közé és úgy majszolom ajkait.

Kicsit falom édes cseresznye színû ajkát, levegõt is vennem kell, levegõhiány miatt megszakítom és szemeit figyelem.

- Ezt nem lett volna szabad. – suttogja és azonnal kimászik az ölembõl, majd felállva és hátat fordítva nekem a vizet figyeli.

- Meg kellett ezt is tapasztalnod, ne hibáztasd magad, hiszen én sem ellenkeztem. – Vallom be magamnak, azt hiszem, meg is fogom magam büntetni ezért.

- Csak olyan jól esett. – suttogja.

- Tudom, de most menjünk haza, elvégzem rajtad a szellemirtást és újból szép életed lehet. – mondom megnyugtatva, a kezemet a vállára teszem, nem néz rám, csak bólint.

Lassan elfordul és elindul haza, valami furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen nem érzem a lelke jelenlétét, se azt a megnyugvást, inkább dühöt, megvetést és hidegséget.

- Médea jól vagy? – kérdezem, amikor hozzáérek jég hideg és a szeme bogara korom fekete.

Nem válaszol, ami bajt jelent, azonnal hazaviszem felviszem a szobájába, gyertyákat gyújtok és füstölõket, az anyát nem engedem be, csak az apát. Könyvemet elõvéve, azonnal mormolni kezdek idézeteket, a lánynak kinyílik a szeme és megmerevedik, közben sikítani kezd. Érzem, hogy több hideg lélek csatlakozik és meg akarják akadályozni, ám a titkos cickafark füvet is bevetem és vízbe beletéve, megitatom vele. Lány feláll és engem néz nagyon csúnyán, látszik, hogy tényleg megszállta valaki. Még tíz darab igét elmondok, amikor összeesik és a hidegség nyomban eltûnik, csak melegség marad. Az apja azonnal odarohan hozzá és lefekteti az ágyába, a gyertyákat és füstölõket azért még így hagyom, hátha megint próbálkoznának nála. Kicsit kimerülten lemegyek a hallba és az anyja egybõl egy pohár vizet ad, ami nagyon jól esik.

- Hogy sikerült? – kérdezi aggódva.

- Jól sikerült, már csak meg kell várni, hogy felébredjen. – mondom, miközben mélyen veszem a levegõt és az apja is megérkezik.

- Remélem, tényleg sikerült kiûzni belõle a szellemet. – Õ bort kezd el vedelni.

- Nem érdekel. – Megragad a csuklómnál fogva és húzni kezd, megértem õt, hogy nem szeretné az apját látni, na de…

Egy csendesebb helyet keresünk, hogy lenyugodjon, hiszen szerencsétlent mindig a fiúkkal zargatja, én is kikészülnék. Lassan elengedi a csuklómat és egy mély levegõ vétele után nagyobbat sóhajt.

- Utálom mikor ezt csinálja. – morogja az orra alatt. – Nem értem miért nem adja végre fel. – Idõ kell neki.

- Nem gondoltál még bele abba, hogy miattad csinálja? – kérdezem kedvesen és nyugodtan.

- De attól, hogy próbálja befolyásolni az életem, nem fog semmi sem változni. – Sziszegi a fogai között. – Ráadásul pont vele akar összeboronálni…- Nocsak.

- Csak nem ismered? – kérdezem.

- Sajnos már volt szerencsénk találkozni, de ha nem baj, errõl nem szeretnék beszélni. – Felém fordul és gyönyörû szemeivel figyel. Mindennek eljön az ideje, hogy elmesélje mi történt vele. – Nem bánod, ha hazamegyek? Azt hiszem épp eleget voltam kint a házból. – azért egy halvány mosolyt csak megmutat nekem.

- Nem, de nekem még be kell szereznem néhány dolgot. Haza találsz? – Nem kellene, hogy megtámadják.

- Nagy lány vagyok már, nem kell értem állandóan aggódni. – Elmosolyodik, amit el szerettem volna érni, azért megvárom, amíg a látómezõmbõl kilép. Megfordul és integet nekem, aminek örülök, legalább kezd beigazolódni az elméletem vele kapcsolatban.

Kenõcseim nagyon kelendõek, egy kis pénzt is sikerül kapnom értük, a kamillás krémem nagyon hamar elfogy, majd egy nagyobb adagban hoznom kell ide, a vevõim megvárnak.

Lassan elindulok a vendégház felé, útközben sokan megállítanak és kérdezik, hogy egyes betegségeknél, mit lehetne csinálni én meg készségesen elmagyarázom, és segítek amiben csak tudok. Nem kopogok, hiszen számítanak a jöttömre, amikor becsukom az ajtót, hallom, hogy Médea az anyukájával beszélget, kérdezgeti, hogy hogyan ismerkedtek meg. Na nekem ez már gyanús. Az anyja persze, hogy rákérdez arra, hogy miért kérdezte és van e kiszemeltje. Van egy sejtésem, hogy mi játszódhat most le benne. Nem tudja, hogy mi történik a szívében és kezd összezavarodni.  Hamarosan megjelenik a lépcsõnél eléggé piroskás arccal, rögtön felrohan a szobájába. Bemegyek a konyhába és lepakolok.

- Szia Hektor, mikor jöttél? – kérdezi az anyja.

- Most nemrég, nem tudod miért rohant el úgy Médea? – érdeklõdöm.

- Érdeklõdött, hogy hogyan ismerkedtem meg az apjával, szerintem tetszik neki. – kavargatja a levest, látom rajta, hogy nagyon gondolkozik.

- Gondolom, sejted, mi lehet oka. – Megyek mellé.

 - Csak sejtem Hektor, csak sejtem, szerintem kezd szerelmes lenni. – Igen én is így kezdem látni, ez az élet rendje.

- Ez csak nem gond. – Jegyzem meg.

- Dehogy is, ennek örülök, csak jó lenne tudni ki az. – Nem kéne.

- Majd idõvel bemutatja, inkább most hagyjátok, hadd bontogassa a szárnyait, amikor eljön a megfelelõ idõ, úgyis bemutatja nektek azt a férfit, aki elveszi egyszer.

- Mirõl beszéltek, hadd találjam ki … rólam. – Nyomja meg a „Rólam „ szót.

- Médes, csak édesanyád izgatott, hogy boldog vagy és szerelmes. – mondom kedvesen.

- Nem vagyok szerelmes és egyikõtöknek sincsen semmi köze, ahhoz, hogy kit szeretek, vagy sem. – Na elszólta magát.

- Ide figyelj kisasszony, ne beszélj így velem. – Ahogy elnézem az anyja nem vette a lapot, hogy tényleg szeret valakit.

- Anyja, hagyjál már. – Elvesz egy répát és majszolni kezdi.

- Jól van Médea, jól van…- Na úgylátom megvan az alaphangulat.

- Hektor, van kedved sétálni egyet? – kérdezi.

- Persze. – felállok, és azt veszem észre, hogy a kert felé sétálunk.

Szépen lassan megyünk egymás mellett, bal oldalunkon az erdõ a másikon a házak. Nem mondok semmit, várom, hogy megszólaljon, hirtelen nekem jön.

- Ne haragudj. – suttogja.

- Semmi baj. – Lassan megynk ugyanúgy, a kezemhez is hozzáér.

- Nem akartam. – suttogja, és kicsit kezd zavarni, hogy bocsánatot kér.

- Médea ne kérj bocsánatot mindenért. – mondom még mindig nyugodtan, ekkor szipogást hallok. – Nem akartalak megbántani. – Teszem a kezemet a vállára, ekkor megfordul és könnye szemeit rám emeli, végül nekem facsarodik össze a szívem.

- Gyere ide. – Magamhoz ölelem szorosan és a hátát kezdem el simogatni, hogy megnyugodjon, néha jobban rákezd, valamikor meg elhalkul.

Szeretném megvárni, hogy kiadjon magából mindent, ilyenkor jobb csöndben maradni, kezemmel hátát simogatom, õ pedig kapaszkodik a köpenyembe, néha enyhít a szorításon is.

- Nincsen semmi baj, itt vagyok. – suttogom és a homlokára adok egy puszit.

Hamarosan visszatér közénk a család leánya Médea, aki egy picit nehéz eset, mégis aranyos és szeretnivaló. Megjelenik egy széles mosollyal, és egy szép ruhában is, ami tökéletes alakját kiemeli, férfi szemek biztosan meg fognak akadni rajta. Tetszik, hogy mosolyog, elbûvölõ kislányos arca szinte ragyog.

- Anyám, kérhetek egy kést? –  Anyára pillantok, majd Médeát figyelem, ahogy levágja a ruhája alját és formás lábait szabadon hagyja.

- Mi ez a nagy vidámság? – Az apjának is feltûnik a vidámsága, helyes.

- Nincs semmilyen oka. Így keltem. – Rádõl az egyik széktámlára és úgy figyel minket.

- Azért a szoknya túlzás. Ugye nem akarsz így emberek közé menni? – Szerintem meg semmi nincs ebben.

- Így kényelmes. – Vonja meg a vállát. – Neked van valami problémád vele? – Hirtelen felém fordul.

- Nincs. – mondom tömören.

Kimegy a teraszra, beleül a fonott székbe és nyújtózkodva dúdolgatni kezd, egy nagy puffanásra és hangos jajgatásra leszünk figyelmesek.

- Aú, aú, aú… -  tapogatja meg a fejecskéjét.

- Jól vagy? – Felállok és a kezemet nyújtom felé.

- Azt hiszem igen. –  Elfogadja  a segítségemet, azon nyomban el is engedi. – Bocsánat… - Megigazítja a szoknyáját, és boci szemekkel néz fel rám.

- Semmi baj. Olyanra nem haragszik az ember, aki bocsánatot kér. – Egy kedves mosollyal jutalmazom.

- Akkor megnyugodtam. – Feltámad a szél, és fázósan fonja össze a kezét maga elõtt. – Ha nem gond most bemegyek, mert itt megfagyok. – Még mindig a szemeimet figyeli, sajnos én sem tudok elszakadni csodás barna szemeitõl.

- Nem gond Médea, de ne kérj örökösen bocsánatot, hiszen nem tettél ellenem semmit. – Próbálom megnyugtatni, hiszen nem haragszom meg olyan könnyen, csak ritka esetben, ha tényleg úgy bánnak velem, mint egy állattal.

Bólint és elsétál elõlem, egyenesen fel a szobájába, visszaülök a konyhába az asztalhoz és a maradék kenyeret tejjel elfogyasztom.

- Nekem el kell mennem dolgozni, majd jövök. – Feláll az apa kezet fogunk, ad egy hitvesi csókot feleségének, majd távozik.

Kettesben maradok az asszonnyal, odaviszem neki a mosogatni valót, és megállok mellette.

- Dyana, szeretnék beszélni veled. – mondom kedvesen.

- Mirõl szeretnél? – néz rám kérdõn, felém fordul és megtörli a kezét.

- Lányodról. – Kicsit ijedten néz rám. - Ne aggódj nincsen vele semmi baj, kitûnõ egészségnek örvend. – mondom megnyugtatva. – Csak így kettõn között szeretném megérdeklõdni, hogy ha elköltözne tõletek, mennyire örülnél neki? – kérdezek rá egybõl.

- Nos, nem baj, ha tanul egy nagyon kicsi önállóságot. Miért? – Titkoljam el avagy se?

- Édesapja, hogy vélekedve errõl? – Próbálok még puhatolózni.

- Az apja annak örülne, ha akadna egy udvarlója, mert nem szeretné, ha a lánya egyedül élné le az életét. – Magyarázza nekem.

- Támadt egy ötletem, hogy a bál után elviszem magamhoz, Önállóságra és függetlensége meglenne, hátha úgy tanul ebbõl, természetesen segítene nekem. – Ezzel megleptem az anyját és kicsit könnybe lábad a szeme.

- Ezt megtennéd értünk? – kérdezi.

- Természetesen meg, hiszen segíteni szeretnék ennek a lánynak, én nem szólnék bele, hogy kit választ majd magának. – Bólint.

- Ez csak tõle függ, ha elmegy veled, hiányozni fog, de jót fog neki tenni. – mondja hálásan, a kezemre ad egy puszit.

Magára hagyom az asszonyt, a kis táskámat átvetem a vállamon éppen lépnék ki az ajtón, amikor megszólítanak.

- Városba mész? – kérdezi Médea.

- Igen, jönnél velem? – Fordulok meg.

Bólintást kapok, azonnal lerohan a lépcsõn és ki az ajtón, becsukom az ajtót és elindulok vele a városba, az úton igyekszünk mindenrõl beszélgetni, hogy mit szeret, ételekben, állatokért odavan, meg elhatározta, hogy megszeretné tanulni amit én csinálok. Örömmel megtanítom õt a növények megtanulására. A fõtérre érve már javában építik a kis házikókat, sürögnek forognak az emberek.

Növényes boltba bemegyek Médeával egybõl különleges száraz növények után érdeklõdöm, meg különleges zsírokat is veszek, hiszen krémeket kell majd készítenem, és ez elengedhetetlen hozzá.

Édesapjával is összefutunk a kikötõben, aki mosolyogva köszön nekünk, és ekkor odajön az apja egy fiatal emberrel, akinek a szeme sem áll jól.

- Médea bemutatom neked Zach fiát Teofilt. – Médeára pillantok, aki villámokat szór a szemével.

- Nem érdekel. – Felemeli az állát, megfogja a csuklómat és elhõz onnan.

Nos azt hiszem itt még bajok lesznek a fiatalok körében, most, hogy az apa talált neki valakit.