|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2016. 06. 01. 14:44:18 | #34364 |
 Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának
- Egyetlen szavadba kerül, s leviszlek téged oda bármikor – ül le mellém az ágy szélére. Furcsa érzések kavarognak bennem és ez megrémít. Soha senki iránt nem éreztem így… bár nem tudom hogy kellene neveznem ezt a valamit.
Érzem ahogy végig simít a homlokomon, majd az arcomon egészen az ajkamig. Ahogy végig simít rajtuk nagyot dobban a szívem. Azt hiszem pont ez az érintés váltja ki belőlem azt a valamit… türelmetlenül várom mit tesz velem ezután, egyik felem újra érezni akarja ajkainak érintését, de a másik retteg tőle, elfutna legszívesebben, bár magam sem tudom melyik az erősebb fél.
Végül megkapom amit akartam, vagy amitől annyira féltem
- Evan!.. Ne... – kapok levegő után mikor megcsókol. Mozdulatlanná dermedek, ő pedig elhúzódik, de nem hagy magamra.
- Azt teszem, amire te magad vágysz – suttogja - Vágysz rám, és ellenállsz mégis.
- É-én nem is... – nyögöm szinte azonnal, nem is gondolkodok el szavainak súlyán.
- Aludj inkább – húzódik el teljesen, majd még utoljára megsimogatja arcomat, mielőtt elhagyná a szobát.
Összegömbölyödve fordulok az oldalamra. Remegve érintem ujjaimat az ajkamra, ahol pár pillanattal ezelőtt még Evan ajkai érintettek, szinte még érzem azt a lágy bizsergést is, ami akkor elöntött miatta. Csodás érzés… de akkor mért félek tőle? Félek mert nem ismerem őt, hiába hiszem azt hogy igen. Nem ismerem magamat sem, hisz odalent is úgy tekintettem saját alakom tükörképére, mintha az valaki más lenne. Megrekedtem az elmém által alkotott világban, begubózva, ahol minden más, ahol nem bánthatnak… de itt… talán ha meghagy abban a hitben, hogy ő maga olyan, mint a fejemben alkotott ábrándkép…
-Daniel…- halk, elmosódó hang üti meg a fülem. Riadtan kapom fel a fejem… ez nem Evan hangja… valaki más… de nem említette egyszer sem, hogy vannak itt rajtam kívül mások is..- Daniel…- suttogja újra a nevem
- Ki van ott? Evan…
- Evan nincs itt…- enyhe fuvallatot érzek- érted amit mondok?- aprót bólintok. Talán az árnyak egyike? De hát eddig sosem értettem meg egyetlen szavukat sem, most mégis olyan tiszta, mintha Evan, vagy bárki más szólna hozzám- el kell menned innen míg nem késő
- De hogyan? azt sem tudom hol az ajtó…végig tapogattam már mindent, de semmi…- nem válaszol, de pár perc múlva meghallom az ajtó zárjának halk kattanását, a következő pillanatban pedig mintha apró kezeket éreznék magamon, ahogy felsegítenek és vezetnek.
Teljesen más mint amikor Evan vezet. Az ő karjai közt elveszettnek és gyámoltalannak érzem magam, most viszont úgy érzem, többé kevésbé egyedül, de képes vagyok megtenni az utat a szabadságig…
De miért is akarjak innen elmenni? Tudom hogy meg fogok halni, Evan nélkül is, de így legalább van mellettem valaki.. és ő is szomorú lenne, ha magára hagynám, hiszen megmondta, hogy így már nem olyan magányos… kegyetlenség lenne elvennem ezt tőle.
Végül a tükörszoba felé veszem az irányt. Hatalmas ez a ház, de megtanultam már az évek alatt csupán az illatokból, a környezet tapintásából megjegyezni az utat.
Ahogy átlépem a szoba küszöbét újra kitisztul a világ. Látom Evant, ahogy ernyedten ül a széken, a tükröket és szobrokat, a hatalmas teret. Vissza tekintek, de az ajtóban nem vár senki, vagy ha mégis, nem látom őket. Azt hiszem nem láthatom egyszerre a világot, és hallhatom az ő hangjukat is.
- Miért jöttél ide le? – kérdi leszegett fejjel
- Evan...
- A kérdésemre válaszolj- utasít, de mintha olyan nagyon nem is érdekelné…még csak felém sem fordul.
- A bocsánatodat szerettem volna kérni.- magam sem tudom miért… talán a lelkébe tiportam azzal, hogy eltaszítottam magamtól. Talán nem csak azért csókolt meg, mert úgy látta, arra vágyom… talán maga miatt is
- Nem bízol bennem, igaz?
- Evan – ejtem ki remegve a nevét
- Nem nyertem el a bizalmad, így van? - csattan föl, felkelve a székből, de még most sem fordul felém.
- Nem tudok bízni benned... - fakad ki belőlem - szörnyen érzem magam miatta... De nem megy. Még nem... Kérlek adj egy kis időt, hogy megbízhassak benned. Hogy megismerhesselek… - lépek közelebb hozzá, de még mindig nem fordul felém. Talán nem bírja elviselni a látványomat? Így, hogy látom őt, már nem is kellek neki... -Evan... Kérlek... - suttogom alig hallhatóan és érzem, ahogy a lábaim megremegnek.
Félek... De mitől? Hogy megutál? Vagy, hogy mérgében elpusztít? Azt hiszem még hálás is lennék neki...
- Hazudtam... - folytatom tovább, mivel még mindig nem sikerült szóra bírnom - magamnak, és neked is... akartam hogy megtedd. Hogy így érints... ahogyan még senki azelőtt... De megrémít ez az érzés... nem lenne szabad… - szorosan fonom össze magam előtt a karjaimat, mintha ez bármi féle védelmet adhatna. Legszívesebben sírva rogynék térdre, de nem akarom hogy ennél is gyengébbnek lásson.
Elindulok felé, de ahogy mellé érek újból hátat fordít, én pedig képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. Bátortalanul érintem meg karjának hideg bőrét, majd elé lépek, ahol végre meglátom azt amit rejtegetett.
Csupasz arcát, vonásait, amit nem fed festék, ami nem rejtőzik foltok és minták mögé. Így már valahogy kevésbé félek tőle, hisz olyan mint bárki más... Akár olyan is lehetne, mint amilyennek elképzeltem. Ha azzá válna akinek elképzeltem... Akibe bele szerettem...
Hm.. Vajon ez a jó szó rá? Bele szerettem, vagy csak az újdonság hatása, puszta vágyak? Még kimondani is szörnyű. Nem lenne szabad bele szeretnem, de még csak vágyakoznom sem utána. Aki közel kerül hozzám annak a fejére bajt és szerencsétlenséget hozok, amit nem érdemel meg…egy olyan valakinek mint én, nem jár a boldogság.
Nem néz rám... Talán nem is bírnám elviselni. Jobb ez így. Bátortalanul karolok a nyakába és ölelem magamhoz, fejemet a vállára hajtom és csak ölelem őt percekig, szótlanul.
- Hogy tudnám elérni, hogy megbízz bennem? - tol hátrébb, hogy rám nézhessen
- Adj egy kis időt - mosolyodok el halványan - elég nehezen bízok meg az emberekben... Jelenleg kavarog bennem minden. Nem tudom mit érzek most...- Végig nézek az arcán. Így, festék nélkül talán képes lennék elfogadni ezt a furcsa érzést, noha még a gondolatától és viszolygok.
Mért pont ő?...Mért pont egy fiú miatt érzek gombócot a torkomban? Odakint elítélnének ezért, de itt magunk vagyunk, ketten, itt senki sem látna meg minket.
Bátortalanuk simítok végig az arcán, ahogy korábban ö tette velem, lábujjhegyre állva hajolok ajkaihoz, hogy viszonozzam korábbi csókját. Már csak pár centi választ el tőle, érzem hogy az összes vér a fejembe ömlik, de képtelen vagyok megtenni
- Nem megy…ne haragudj…képtelen vagyok rá- sütöm le bűnbánóan a szemeimet vissza ereszkedve.
- Ideje vissza mennünk- teszi a kezeit a derekamra- készítek neked egy fürdőt, attól majd megnyugszol…
Egyre inkább úgy érzem hogy nem érdemlem meg őt.
A lelkébe gázoltam, ő mégsem kiabál velem, nem csapkod de még csak a hangját sem emeli fel.
Egy apró székre ültet míg elkészíti a vizet, érzem benne a gyógynövények illatát és a lágy, mentás habfürdőt is.
Mikor elkészül elém lép és felállít, majd a pizsamám felső részét kezdi el kigombolni. Rémülten szorítom a kezem az övére a második gomb után
- Szeretnéd, ha magadra hagynálak?- kérdi halkan. Tétovázok pár pillanatot, mielőtt fejemet rázva elengedem a kezét.
|
| linka | 2016. 05. 31. 20:36:38 | #34360 |
 Karakter: Evan H. Ventris
Nem ostoba ő, ugyanakkor mégis ott van benne a lelke mélyén a gyermek. Az, akit elszakítottak szülőanyjától, s aki idegen környezetbe kényszerült valakivel, kinek még csak kinézetét, s megjelenésének okait sem ismeri.
- Tudom jó, hogy többet nem találkozhatom az édesanyámmal...és, hogy többé nem leszek szabad...ha úgy vesszük, már halott vagyok...de...látni szeretném annak a férfinak az arcát, aki megölt..
Karcsú teste megremeg, ahogy szavainak tartalma eljut őhozzá is, s végül jelentőséget kap minden, melyet halvány ajkain kiejtett. Apró, gyöngy-fehér fogait ajkainak húsába vájja.
- Hunyd be a szemeidet – utasítom lágyan.
Szemhéjai vékony vásznakként záródnak össze, sűrű pillái bőrét karcolják, milyen csodás, s milyen védtelen így. A lelke mélyén talán tudja, hogy bűn a jelenlétem, s hiba önmagában már az is, hogy mellettem létezik, mégsem könyörög a szabadságáért. Egész lényét átitatja egyfajta csendes beletörődés. Tenyereimet arcának két oldalára simítom, hüvelykeimmel lesütött szemhéjait érintem, s ha korlátolva is, ám visszaadom szemeinek világát.
- Most már kinyithatod.
Lassan pislog, hunyorít a változásra, majd rácsodálkozik világának egyszerűségére. Felállva lép elém. Elámulva, mint aki a világ rejtett csodáiba nyert betekintést.
- Nem erre számítottál.
- Nem... valóban nem – hajtja le fejét bűnbánóan – másként képzeltelek el... sokkal... élőbbnek...
- Megrémít a látványom?
Felpillant rám.
- Nem... nem tudom egyenlőre, hogy mit gondoljak... vagy, hogy mit érzek – elkapja tekintetét rólam, mintha zavarban volna – azt hiszem... félelmet... csodálatot... rettegést... és még valamit, ami nem tudom, hogy micsoda – suttogja egészen halkan.
Körbenéz, szemeiben rianás vág végig, ami örömmel tölt el. Életem művét tekintheti most meg, amely keveseknek adatott eddig meg. Erejét vesztve kapaszkodik belém, s én értek tétova mozdulatából is. Olvasom már testének minden rezdülését. Megértem őt szavak nélkül is. Tenyeremet a derekára csúsztatom, és a székig támogatom, majd finoman visszanyomom őt rá. Pihenjen azon, ha az állás kifárasztja.
- Sok volt ez neked egyszerre, vissza viszlek, pihenned kell.
- Még ne... kétlek... csak egy percet várj... - könyörgő hangja megremeg.
Megértem őt, s közben mégsem tudom átérezni a helyzetét. Maga elé mered, tükrön át nézi önmagát. Elborzad, pedig az én világomban nincs nála gyönyörűbb. Karcsú ujjait az arcára simítja, bársonyosan puha bőrére.
Az ajtón kilépve ajkaim szegletébe sötét mosoly ömlik, oldalról pillantok a fiúra, kipirult arcára, s bőrén lecsorduló csillogó könnyeire. Visszakísérem őt a szobájába. Annak csendje és ismerős melege majd vigaszt nyújt számára.
- Köszönöm... - susogja, ahogy az ágyba fektetem.
- Egyetlen szavadba kerül, s leviszlek téged oda bármikor – telepszem le ágyának szélére.
Ujjbegyeimmel puhán simítom homlokát, elcirógatom szalmaszőke tincseit, s végigkísérem ajkainak vonalát. Megérzem a változást, félelmét, s bizonytalan vágyát, melynek oka titok marad még önmaga előtt is, noha én már megfejtettem mindenét. Mosolyom kiszélesedik, ahogy bátortalan arcára esik tekintetem, elnyílnak ajkai, akárcsak két kéjes kis szirmocska, s én hüvelykemmel húzom le alsó ajkát.
- Evan!.. Ne... - levegő után kap, ahogy hozzá hajolva lágyan az ajkaira csókolok, de a hangja megállja int.
Dermedt mozdulatlansággal figyelem őt, arcán a vonásokat, kipirult hófehér bőrét, s egyenletlen szívverését. Volt dolgom már a rettegéssel, ismerem a félelem ritmusát, hisz nem egyet okoztam már én magam is. Az ő szívének dallama most mégis másként szól. Csendesebben, lágyabban.
- Azt teszem, amire te magad vágysz – suttogom elhúzódva. - Vágysz rám, és ellenállsz mégis.
- É-én nem is... - nyögi könnyes szemekkel.
Elmosolyodom újra, majd halk sóhajjal felállok mellőle.
- Aludj inkább – cirógatom meg kimelegedett orcáját.
Rá való tekintettel az ajtót kulcsra zárom, a folyosóra kilépve fellélegzem, s velem együtt fellélegzik az ódon ház is. Hallja a hangjukat, s bár hírnek nem a legjobb, mégsem aggaszt. Hallja, de nem érti egyiket sem, és még ha értené sem lenne semmi. Ő már az enyém, hozzám tartozik, és nekem ígérte magát a tudtán kívül. Innen már nincs visszaút. Nem visszakozhat, és nem térhet haza. Nem hagyhatja el a házat.
Nem hagyhat engem magamra!
A tükrökhöz sietek, s lerogyok abba a székbe, miben korábban a fiú ült. Kendővel törlöm le arcomról a festéket, lehunyom a szemeimet, s réveteg, mélabús nyugalommal hajtom hátra a fejem. Aláveti magát az akaratomnak a fiú, de még nem bízik bennem. Hasztalan igyekszem elnyerni őt magamnak, hiszen a bizonytalansága irányomban mélyről gyökerezik. Érthető, s közben mégsem. A távolság köztünk áthidalhatatlan, mert én a híd számomra nem létezik, s pusztító lángban fürdőzik. Előtte álltam, s látott, de anélkül, hogy az valóban én lettem volna.
Olybá tűnik tartok az undorától. A megvetéstől, s a rettegéstől, holott engem az éltet igazán.
Halkan nyílik az ajtó, tétován.
Lejött ide anélkül, hogy látta volna az útvonalat. Lehunyom a szemeimet újra, ajkaim vonalára bánatos mosoly ül, ahogy meghallom felém közeledő lépteit. Megérzem mozdulataiból a magabiztosságot, idebent megkapja létének kicsiny csodáját, s látja maga körül a sivár világát.
- Miért jöttél ide le? - kérdem fejemet lehajtva.
- Evan...
- A kérdésemre válaszolj – szólítom fel színtelenül.
Érdektelenséget mutatok, holott mindennél jobban érdekel a jelen. Bár belelátnék a fejébe, de azzal végleg a pokolba taszítanám őt. Az ő tisztasága nem bírná az én jelenlétemet, csak belepusztulna.
- A bocsánatodat szerettem volna kérni.
- Nem bízol bennem, igaz?
- Evan – szólít újra a nevemen.
- Nem nyertem el a bizalmad, így van? - csattanok föl felállva a székből, mégsem tudok felé fordulni. Így nem. Szinte lemeztelenítettem magamat előtte, nincs semmi, ami az arcomat fedné, ami vonásaimat takarná.
|
| Sado-chan | 2015. 11. 22. 18:58:51 | #33682 |
Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának
Míg az én lépteim esetlenek, zaklatottak, az ő mozdulatai akár egy macskáé. Kecses, hangtalan léptekkel halad a hideg kövön...érzem, a vékonyka papucson keresztül is, milyen hideg és kemény a padló.
Teljes sötétségben, hidegben, egy olyan férfival, akit hiába hiszem, hogy ismerek, valójában a nevén kívül semmit sem tudok róla. Az is lehet, hogy nem is így hívják...egy vak fiúnak bárki bármit mondhat...az is lehet, hogy tárva nyitva az ajtó, de én mégsem tudok róla..
Hideg ujjai lágyan ölelik körbe az enyémeket, nem is mozdulnak, egyetlen apró izom sem rándul. Felidézem a képet, amit elmémmel alkottam róla..hogy is nézett ki?
Hideg, puha bőr, az illata az eső áztatta fára és a levendulára emlékeztet, a haja selymes, csiklandoztak a szálak, amikor végig tapogattam az arcát...hamvas barnára vagy vörösre tippelném...az orra apró, formás, az ajkai...ajkai feszesek és forróak.
Eljátszom egy pillanatra a gondolattal, hogy látom őt, ahogy végig vezet a folyosón, visszapillant, én pedig elmosolyodom, látva a tüzet a tekintetében...
Aztán hirtelen megáll, és a kép szertefoszlik.
A vékony anyagba kapaszkodva húz magához. Halk, elfojtott nyögés hagyja el a szám, majd felé nyújtom a kezem, keresve az övét, de végül mégsem fogom meg.
Nem tudom miért álltunk meg, vagy hogy hol vagyunk, de míg érzem az érintését, addig az az egészen apró biztonságérzet meg magad. Amíg tudom hogy itt van, a hangok sem bánthatnak...amíg az emlékeimben élnek a vonásai és elképzelem, hogy itt áll és mosolyog rám, nem vagyok egyedül.
De hirtelen elenged, vagy inkább kifolyik az ujjaim közül, mint egy marék homok?
Érzem, hogy a szívverésem az egekbe szökik, a légzésem akadozik...nem tudom, csak egy lépésnyire van-e tőlem, vagy méterekre...elönt a félelem
- Várj...!- kapok utána rémülten, de nem érem el. Lassan fordulok körbe, kitárt karokkal tapogatom a semmit, őt keresve, de mintha eltűnt volna. Nincs itt...hol lehet?
Egy bizonytalan lépést teszek előre, majd újra kinyújtom a karomat. Bele ütközök valami hidegbe...először sima, aztán ahogy végig csúsztatom rajta az ujjaimat,...mintha egy arc lenne. Halkan felkiáltva rántom vissza a kezemet
- Evan – kezdek hátrálni...legalábbis azt hiszem, hátra haladok. A szívem majd kitörik börtönéből, forróság önti el a fejemet...alig bírok megállni a lábamon.
- Maradj csendben, itt vagyok veled – hirtelen felcsendülő hangjára össze rezzenek..érzem, ahogy a hátamhoz simul. Mint egy kísértet az éjszakában, mégis megnyugtat valamelyest. Ujjai ismét állam alá simulnak, majd finom lökéssel útnak indít és vezetni kezd.
- Miért hoztál el ide? - kérdem elhaló hangon
- Szeretnél látni engem? - érinti újra az arcomat
- Lehetetlen lenne – sóhajtom csalódottan, mire felkacag. Gyengéd érintések, érces, rémisztő kacaj, szavak mögötti megfejthetetlen jelentések...mi lehet ő?
- Nem lehetetlen, itt, ebben a szobában nem az. Csak egy szavadba kerül, s újra láthatsz. De ne feledd, hiába hatalmas varázs ez, mindössze idebent él és létezik.
- És mi lenne az ára?- kérdem. Annyira én sem vagyok ostoba, se naiv, hogy elhiggyem, egy ilyen nagy hatalmú lény csakis jó szándékból tenné meg. Válasz helyett leültet, kezeit a vállaimra fekteti és csak hallgat. Talán azon agyal, mit kérjen cserébe? Vagy hogy milyen mesével hitegessen...
- Hallgass rám, fogadj szót, maradj velem és soha ne kérdőjelezz meg –súgja végül a fülembe, amitől végig cikázik a hideg a gerincemen és szétárad a mellkasomban.- Nos, mi a döntésed?
- Tudom jó, hogy többet nem találkozhatom az édesanyámmal...és hogy többé nem leszek szabad...ha úgy vesszük, már halott vagyok...de...látni szeretném annak a férfinak az arcát, aki megölt..-remegés járja át a testemet. Hát ennyi volt? Eladtam a lelkem az ördögnek? De nem baj...ha cserébe láthatom annak az arcát, akitől félnem kellene, mégis vágyom a közelségére, megéri.
Hosszú, örökkévalóságnak tűnő percekig csak nézek előre, ajkamba harapok kínomban. Most mi történt? Hová lett? Miért nem felel?
- Hunyd be a szemeidet- andalító hangon utasít, én pedig lehunyom, ahogy parancsolta. Fölém hajol, tenyere az arcom két oldalára simul, ujjai a szemhéjamhoz érnek. Hidegséget érzek, majd meleget és fényt..lassan növekvő fényt- Most már kinyithatod
Bátortalanul nyitom ki a szemeimet.
Először csak fényt látok, csillogó felületekről visszatükröződő csillagokat, aztán egy fekete alakot, aki előttem áll. Szemeim fehér színét lassan felváltja az eredeti, kékes zöld árnyalata, és lassan tisztul a kép is.
Remegve állok fel és lépek Evan felé. Nem olyan, mint ahogy elképzeltem.
Haja fekete, szemei vízkékek, tekintete egyszerre üres, és mégis tele van emlékekkel, gondolatokkal, földön túli energiával. Arcán festék, bonyolult, groteszk, mégis gyönyörű minták futnak ajkaitól a homlokáig. Talán egy fejjel lehet nálam magasabb...azt hiszem
- Nem erre számítottál- mintha csak hidegen, tényként közölné
- Nem...valóban nem..-szegem le a fejem- másként képzeltelek el...sokkal..élőbbnek...
- Megrémít a látványom?- újra rá nézek. Érzek valamit, de nem mondanám rémületnek, vagy félelemnek
- Nem...nem tudom egyenlőre, hogy mit gondoljak...vagy hogy mit érzek- zavartan kapom el a tekintetemet. Végre látok. Újra. Látom őt, mégsem vagyok képes pár pillanatnál tovább rajta tartani a szememet. Mintha az agyam nem akarná, de a szívem mindennél jobban...-azt hiszem... félelmet... csodálatot... rettegést... és még valamit, ami nem tudom, hogy micsoda- suttogom. Körbe nézek. Mindenhol tükrök, bennük egy olyan labirintussal, amit nem is létezik, engem mégis megrémít.
A hirtelen elém táruló világtól megszédülve kapaszkodok Evanbe. Érzem, ahogy kezei a derekamra simulnak és megtartanak..hiába kaptam vissza a látásomat, a testek így is gyönge.
Vissza támogat a székig és leültet.
- Sok volt ez neked egyszerre, vissza viszlek, pihenned kell
- Még ne..kérlek...csak egy percet várj..- kérem őt remegő hangon. Most kaptam vissza a látásom, és máris el akarja venni?
A tükörben üldögélő fiúra nézek. Tényleg így festek? Ilyen szánalmasan, szürkén, mint egy haldokló?
Végig simítok az arcomon. A szemeim pirosan a sírástól, az arcom beesett, csont és bőr az egész testem..azt hiszem mégis jobb lenne, ha visszavinne...
Amint kilépünk a szobából a szemem újra kifehéredik, és ismét feketeségbe borul a világom. Könnyek potyognak a szememből, de nem szólok egyetlen szót sem, csak hagyom, hogy visszavezessen és lefektessen az ágyba
- Köszönöm..-suttogom halkan. Bár sejtem, hogy valójában csakis magáért tette, mégis hálás vagyok érte.
|
| linka | 2015. 09. 05. 13:12:16 | #33428 |
Karakter: Evan H. Ventris
Sápadt kezei kettőnk közé feszülnek, s ő erőtlenül próbálja meg magától távol taszítania a testem.
Milyen védtelenül gyenge mozdulat.
Hiába feszíti meg minden izmát, hiába van ereiben az ösztön arra, hogy engem távol tartson magától. Velem szemben nem ér semmit sem. Nem vagyunk azonosak. Én egy teljesen más kategóriába tartozom, mint ő, s ezt előbb-utóbb be kell látnia neki is.
Így utólag belegondolva már nem is tudom, mit láttam meg benne. Mindig is vonzottak a gyenge emberek. Míg mások szánták őket, addig én felfedeztem bennük az értékeket, aztán...nos, aztán kifordítottam őket önmagukból és elértem, hogy csak tőlem függjenek. Mert ilyen az emberi lét.
Nincs olyan, hogy valaki az élete végéig önálló akarattal létezzen. Egy idő után mindig van valaki, aki jelentéssel bír majd.
Szépen lassan telnek az évek, felemésztik a lelket, és észrevétlenül is majd mindenki egy másik személyhez fogja igazítani a döntéseit.
Megszűnik létezni a szabad akarat, és ezt akárminek lehet nevezni. A lényeg mindig ugyanaz marad.
Nincs olyan, hogy valaki megtartsa a szabadságát és elmulassza a magányát egyszerre. Onnantól fogva, hogy valakit beengedsz az életedbe, a sorsod egészen más irányba kezd elterelődni. Onnantól kezdve a lényeges döntéseket már nem egyedül hozod meg.
Onnantól kezdve már te is beleesel az élet süllyesztőjébe.
Óh, milyen mókás is az egész.
- Eressz.. - nyöszörgi levegő után kapva.
Túl erős volt a taszítás, de ezzel sem engem távolított magától el. Ugyan, dehogy. Sokkal inkább magát taszította el. Valamilyen szinten még mulattatónak is találom a helyzetet.
Igen, valóban egészen mókás.
Utána nyúlva kapom őt el, nem bánnám, ha nyugton ülne végre. Sokkal egyszerűbb lenne.
Nekem egyszerűbb.
- Ne... hagyd abba! - lök el magától újfent, ezúttal hagyom is neki.
Ha nem tanul a segítségemből, hát majd tanul a hibáiból.
Négykézlábra vergődik, aztán meghátrál. Ez hát a bátorság gyönyörű példája. Igazán elragadó, szeretem, ha valaki tisztában van a helyzetével, az esélyeivel, de nála a félelem még túl korai. Előtte a bizalmát szeretném megkaparintani, a szívét, lelkét, majd az életét. Egészen a fal mentén torpan meg, összekuporodik, beletemetkezik önmagába, mintha ezzel bármi is megoldódhatna. Mennyire gyermeteg. Attól még, ha ő elrejti magát, én még ugyanúgy látni fogom őt. Nem tud pajzsot emelni kettőnk közé. Nincs ezen a világon semmi, ami tőlem megvédhetné őt.
Sorsa egész egyszerűen megpecsételődött már akkor, mikor legelőször felkerestem az otthonában.
Puha léptekkel közelítem meg, aztán nem messze tőle lassan leereszkedem a földre, hogy vele legyek egy szinten.
- Nem válaszoltál még a kérdésemre – szólalok meg egészen halkan.
Nem szeretnék rá ijeszteni még jobban.
- Én... - halk, elhaló hangocska – veled maradok... azt hiszem – billenti hátra fejét magát megadóan.
Egyre elesettebb, beletörődőbb, engedelmesebb. Olyan, mint egy tökéletes marionett.
- Örülök, hogy jól döntöttél...
Igazán nem szerettem volna őt bántani. Egyenlőre még türelmesnek kell lennem. Valakinek, aki sohasem voltam. Egyetlen kósza mozdulattal simítom le orcájáról a már régen elmaszatolt könnycseppeket. A néma könnyektől egészen kipirosodtak a szemei. Gyanítom a feje is megfájdulhatott a vérbőségtől. Mennyire ostobák időnként az emberek.
Még mindig megtudnak lepni.
Azt viszont el kell, fogadnom, hogy vele szemben időre van még szükség. Nem siethetek el semmit, mert a sietség a hibát is magába foglalja.
Némán adózok a csöndnek pár pillanat erejéig, majd magára hagyom.
Szüksége van a magányra és a pihenésre, míg nekem is szükségem van a csöndre és a nyugalomra. Gondolkodnom kell. Eltervezni a következő lépéseket, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem mindegy, mit teszek és hogyan.
Percek, órák, az idő számomra lényegtelen. Én magam időn kívül vagyok. Nem fognak rajtam az évek. Nem léteznek számomra a percek.
Ecset nélkül vázolom fel a színeket. Élénkvörös árnyak, s mélybarna föld. Tökéletes összhang, életem műve, bár a múzsa mégsem láthatja teljes egészében. Talán majd egyszer. Talán majd, ha megérdemli.
Fél szemmel sandítok fel a terem sötétjében. Hűvös árnyak nyomulnak a sima felülethez, árnyak, rabok, örök átkozottak. Oly mindegy, minek nevezem őket. A lényegen ez mit sem változtat. Nincsen különösebb céljuk, sorsuk, hogy életben tartsanak, s életben tartsák a házat is. Test nélküli lelkek csupán. Feslett emlékek, amik elengedhetetlenül fontosak számomra, de csak azért, mert az életet jelentik. Sajnálatosan a szó legszorosabb értelmében.
Vannak előnyei ugyan a halhatatlanságnak, de mindennek megvan az előnyök mellett az ára is.
Az én létemnek a többi elesett lélek az ára. Velük létezem, s élek.
Nélkülük csupán elhamvadó porhüvely volnék.
Későeste térek hozzá vissza. Ideje, hogy ő is láthassa végre a vendéglátóját. Különösebben nem érdekelne az sem, ha örök időkre mindössze egy tévképzet lennék a fejében, de a kettőnk helyzete ezúttal egészen különleges. Óvatosságra van szükségem. Alaposan megfontolt léptekre, hiszen veszélyes vizeken járok. Nem mindegy, merre lépek tovább.
Szükségem van rá. Ő lesz a legtökéletesebb lélek, tiszta, kedves, figyelmes, gyönyörűen hófehér.
Túl ragyogó ahhoz, hogy csak úgy eleresszem.
- Nem kellene ennyire elhagynod magad...
Még mindig a földön kuporog. Így akár még fel is fázhat. Beteg lehet.
- Miért?
- Hogyhogy miért? Nem tesz jót...
- Miért tetted... azt... - böki ki nehezen.
Hát még mindig itt tartunk?
Szükségtelennek érzem, hogy választ adjak a kérdésére. Nem lenne semmi értelme. Nem lenne benne semmi őszinteség. Szavak helyett inkább felelek a tetteimmel.
- Hova viszel? - kérdi tompán követve, s idomulva a lépteimhez.
- Majd meglátod...
Ahogyan meglátsz majd engem is.
Ideje, hogy végre szembenézzen a valósággal. Az élete gyökerestül megváltozott, és semmi sem lesz már ugyanolyan. Kezdetekben, ha bízott is abban, hogy az anyja szereti őt, ez az aprócska gondolatfoszlány már biztosan összeomlott. Ha valaki, szeret valakit, azt nem hagyja csak úgy elmenni. Nem hagyja magára, és legfőképpen utána megy. Történjék bármi, visszarángatja magához.
Legalábbis én biztosan ezt tenném, ha lenne nekem bárki, aki egy kicsit is számítana. De annak a nőnek semmi híre. Még, csak kerestetni sem kezdte a fiát, pedig biztos vagyok benne, hogy annyira nem ijesztettem rá, hogy ilyen mélyen hallgasson a történtekről. Sőt, mi több, még esélyt is adtam neki.
Meghagytam az emlékeit, s megadtam a lehetőséget, hogy a fia után jöjjön és elszakítsa őt tőlem. Legalábbis megpróbálja.
De nem jött. Ezt akár vehetném annak is, hogy végleg lemondott róla.
Ami azt illeti, pontosan azt tette.
Hangtalanul tárom ki az ajtót, s vezetem le a lépcsősoron. Erre még biztos vagyok benne, hogy nem járt.
Nélkülem nem is tehetné, hiszen az ajtó csak számomra átjárható. Nélkülem üres falat találna, néma semmit.
Érzem, ahogyan a testén futó remegések szaladnak át. Fázik vagy talán fél. Egyik sem olyan lehetetlen érzelem az ő helyzetében. Tekintve, hogy ismeretlen helyen van egy ismeretlen személlyel, aki igazából akárkinek kiadhatná magát.
Igen, talán mégis csak van életösztöne a fiúnak. Nem is lenne olyan rossz.
Szórakoztató lenne megélni azt, hogy ellenkezdni kezd velem, hogy megpróbál előlem elmenekülni.
Ujjaimat ruhájának az anyagába akasztom, s annál fogva húzom őt magamhoz közelebb. Halkan felnyikkan, majd aztán bátortalanul felém fordítja az arcát és puhán megérinti a kézfejemet.
Bizonytalanság villan fel a vonásaiban, némi riadalom, végül békés beletörődés és megnyugvás. Hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Van, mikor ez igaz is, ám nála a vonásai is épp olyan tökéletesen megmutatják a benne tomboló érzelmeket. Óvatosan szakadok tőle el, vigyázva, hogy mozdulataimmal ne lökjem fel és sikerüljön továbbra is megtartania az egyensúlyát.
- Várj...!
Ijedten kap utánam. Lassan körbefordul, s maga elé kinyújtja mind a két kezét. De nem ér el még így sem. Megtartom tőle a tisztes távolságot, hagyom, hogy az ujjaival tapogatózzon, végigsimítsa a jég-sima tükröket és halk kiáltással húzza el a kezeit, amikor egy arc domborulata simul bele az érintésébe.
- Evan – kezd el hátrálni, esetlenek és bénák a mozdulatai, de még egészen jól tartani tudja magát.
- Maradj csendben, itt vagyok veled – nyugtatom meg a hátához simulva.
Állát megemelve mosolyodom el, bár ő mit sem lát az elé táruló látványból, attól én még határozottan jót mulatok az őt figyelő arcok láttán. Mennyi ostoba lélek. Érte nyúlnak, néma tátogással fulladnak bele önmaguk csapdáiba. Minimális nyomással indulok el, lassan vezetem magam előtt a fiút, míg egészen a tükrökig nem érünk.
- Miért hoztál el ide? - susogja egészen halkan.
- Szeretnél látni engem? - simítom ki arcából a haját.
- Lehetetlen lenne – sóhajt fel rezignáltan.
Csalódott arcán jót mulatva felkacagok. Ha valóban az lenne, hát meg se kérdeztem volna. Zavartan és halványan elpirulva pillant felém. Gyönyörű szép az arca. Szép és csakis az enyém.
- Nem lehetetlen, itt, ebben a szobában nem az. Csak egy szavadba kerül, s újra láthatsz. De ne feledd, hiába hatalmas varázs ez, mindössze idebent él és létezik.
- És mi lenne az ára?
Államat megemelve mosolyodom el. Lenyomom a tükör előtt álló székbe, kezeimet beesett vállaira simítom és csendben várakozom egy ideig, míg azt latolgatom, erre vajon mit felelhetnék neki. Jó kérdés, nem hülye ő, ám az árat, amit fizetnie kell, már réges rég tudhatná.
- Hallgass rám, fogadj szót, maradj velem és soha ne kérdőjelezz meg – susogom a füléhez hajolva, hangomtól édesen megborzong. - Nos, mi a döntésed? - kérdem felegyenesedve tőle.
|
| Sado-chan | 2015. 05. 27. 20:54:49 | #32899 |
Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának szeretettel
Csak bámulok üres tekintettel magam elé, elképzelve a legrosszabbat.
Bár eddig nem tett semmi rosszat velem, az a nyomasztó, nem evilági aura mégis megrémít... a csontjaimban érzem..ahogy végig fut a hátamon a hideg...
- Mit mondanak a hangok? - érzem, ahogy az ágy besüpped súlya alatt. Közelebb csúszik hozzám és végig simít az arcomon. Ellenkeznem kellene, de nem tudok. Nem megy, mintha valami megakadályozna, holott az elmém pontosan tudja, mit kellene tennem.
- Ne-nem tudom – rázom hevesen a fejem, mintha csak mentegetőzni próbálnék egy olyan dologért, amiről nem tehetek...vagy talán mégis?...talán azok a hangok tehetnek arról, hogy most itt vagyok, de én mégsem értem őket..
- Nem tudod, vagy csak nem akarod nekem elárulni? - érzem, hogy egyre közelebb hajol hozzám
- Nem értem, mit mondanak. Csak a hangokat hallom, időnként megpróbálok odafigyelni rájuk, de nem értem a szavakat. Élesen szólnak, de mégis duruzsolásnak tűnnek.- érzem ahogy állam alatt érint meg újra és finom, de határozott mozdulattal felemeli a fejem.
Mit akarhat, talán nem ezt akarta hallani?...mért van az, hogy míg egyik felem retteg minden kimondott szavától és érintésétől, a másik vágyik rá? A közelségére...a hátborzongatóan érzéketlen szavaira...hogy azt mondjam amit ő hallani akar...mégsem vagyok rá képes.
Lassan csúszik egyre lejjebb a keze, végig a nyakamon, a mellkasomon egészen a derekamig. Bár láthatnám most az arcát... a szemeit... hogy mit gondolhat most rólam...
Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki már attól remeg, ha hozzáérnek. Furcsa érzés, ahogy az ő hideg bőre az enyémhez ér. Nem igazán tudom leírni, egy valamit kivéve... a szívem, mintha görcsbe rándulna...
- Ne félj, gyermek – suttogja, lassan elmaszatolva a könnycseppeket. Mégis mikor kezdtem én könnyezni? - Ne sírj, gyermek... Te valami egészen különleges vagy – simít végig a derekamon, ezzel újra felkorbácsolva a szelídülni látszó hullámokat. Miért...miért kínoz ennyire, hisz nem ártottam neki?!
Magához húz, talán ha nem tenné összerogynék.... talán a félelemtől, vagy ettől a fura valamitől, ami a mellkasomban motoszkál? - Mondd, szeretnél élni az én világomban? - az ő világában? Hogy érti, hogy az ő világában?
Mint aki megnémult, szóra nyitom a szám, majd pár pillanat után remegve szorítom össze. Szemeim jobbra-balra cikáznak, és bár semmit sem látok, ez a szokás, vagy inkább reflex megmaradt a régi életemből.
Újra szóra nyitom a szám, de mielőtt bármit is mondhatnék belém folytja a szót. Először fel sem fogom mi történik velem, csak mikor ajkai eltávolodnak egy pillanatra, majd újra az enyémekre tapadnak.
Forró, fullasztó érzés árad szét bennem, olyan, amit ezelőtt sosem éreztem.... mi lehet ez?...mért pont én?
Érzem, ahogy hideg ajkai lassan felmelegednek, a végén már szinte égetnek is. Kettőnk közé húzom a karjaim, s bár ajkaim reflex szerűen mozdulnak, minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak az szorításából.
-Eressz..- nyögöm, mikor levegőhöz jutok végre. A lendület elég nagy ahhoz, hogy kiszabaduljak, de megtartani már nem tudom magam. Érzem, hogy lecsúszok az ágy széléről.
Nesztelen mozdulattal nyúl utánam, majd kap el, mielőtt még a földnek csapódhatnék...bár hagyta volna, hogy kitörjem a nyakam... - Ne...hagyd abba!- lököm félre, amitől háttal a földre esek. Négykézláb próbálok kikecmeregni a szobából, de csak a sarokig jutok el...az ajtó... mintha eltűnt volna... pedig ott volt! Emlékszem...
Térdemet felhúzva gubbasztok a sarokban, arcomat a térdeim közé temetve. Nem lehet igaz... az előbb tényleg megcsókolt?...és én még hagytam is neki...ez így nem jó...nagyon nem...de akkor miért élveztem ennyire?
Érzem a jelenlétét. Itt áll tőlem alig két lépésre, de nem szól semmit sem.
Elképzelem, ahogy állát dörzsölgetve szövögeti terveit...ahogy gúnyos vigyorra húzódik a szája...
- Nem válaszoltál még a kérdésemre- töri meg végül a csendet. Valóban...de ilyen helyzetben mégis mit mondhatnék neki? Nincs jó válasz...talán hiábavaló is lenne válaszolnom... mi van, ha magában már eldöntött mindent?
- Én...- nyögöm megadóan- veled maradok...azt hiszem...- hátra hajtom a fejem, ami halk koccanással csapódik a falnak.
- Örülök, hogy jól döntöttél...- szokásos, steril hanglejtése helyett most van valami furcsa, leheletnyi él szava végén. De az is lehet, hogy képzelődök..
közelebb lép és lehajolva hozzám letörli a szétkenődött könnyeket, majd egyetlen szó nélkül elhagyja a szobát.
.oOo.
Nem tudom mennyi lehet az idő.
Talán órák teltek el azóta, hogy elhagyta a szobát...hogy magamra hagyott...
A hangok hol erősebbek, hogy elhalkulnak. Mintha ők is megpihennének. Megállás nélkül pörög az agyam is...hol a lehetséges kiúton töprengek, hol az elmúlt órák, napok eseményein. Talán nem kellene rá gondolnom, hisz akár hányszor eszembe jut, össze szorul a szívem
.oOo.
Talán este lehet. Nem érzem a nap melegét. A szoba is szinte kihűlt, de én még mindig a földön ülve gubbasztok... egyszerűen képtelen vagyok felkelni
hallom, ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, de meg sem mozdulok, inkább csak kinyitom eddig csukva tartott szemeim
- Nem kellene ennyire elhagynod magad...
- miért?...
- Hogyhogy miért? Nem tesz jót...
- Miért tetted...azt...- kimondani sem bírom, holott csak egy egyszerű csók volt...talán én reagálom túl az egészet? Válasz helyett egyszerűen elém áll, majd finoman terelgetve felállít és vezetni kezd.- hova viszel?
- Majd meglátod...
Új, ismeretlen légkör fogad, egy olyan szobába vezet, ahol még nem jártam ezelőtt. Lépteim visszhangoznak és a levegő is hűvösebb...ugye nem valami földalatti cellába akar bezárni?!
Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 05. 27. 20:56:34
|
| linka | 2015. 04. 21. 20:43:05 | #32784 |
Karakter: Evan H. Ventris
Őt figyelem és várakozom.
Tüneményes ezzel a nyilt ártatlansággal és félő bizonytalansággal.
Minden aggályát ismerem, tisztán érzem a benne tomboló érzelmek kavalkádját.
Annyira emberi, és annyira természetellenesen gyönyörű, hogy az épp ésszel felfoghatatlan. Neki egészen különleges helyet tartogatok. Megszerzem őt teljesen, a testét, a lelkét, a szívét. Elzárom minden és mindenki elől, hogy örökké csak az enyém maradjon.
Csak az enyém és senki másé.
Ijesztő vágyódás, olyan, ami még engem is megriaszt. Rég reagáltam így bárkire is.
- A végét járja...- suttogja elhalóan. - Mire gondolsz? Mi a célod velem? Ne mond, hogy csak segíteni akarsz...úgysem hiszem el...egy olyan valakinek, mint én, az emberek nem szoktak segíteni...nem kellek senkinek se, akkor miért?
Meglep az, amit hallok tőle. Nem vártam, hogy ezt mondja majd. Nem vártam úgy igazán tőle semmit. Talán emiatt is lep most meg annyira, hogy a szavai, amiket kaptam tőle, nem árulkodnak másról, mint mérhetetlen magány, halálvágy és félelem. Irtózom ezektől az emberi érzelmektől, de mégis...annyira vonzóak, annyira ellenállhatatlanok. Szeretem, amikor valakit végleg elhagy a remény. Szeretem, ha már nem látnak kiutat a problémáik közül.
Szeretem, hogy lemondanak valamiről, ami már csak egy karnyújtásnyira van tőlük.
Emberek...ilyenek hát mind.
Szánalmasok, de tisztelem őket, amiért újra és újra felállnak. Küzdenek még azután is, hogy már elbuktak nem egyszer.
- Kellesz nekem...terveim vannak veled, ez nem elég ok?
Félszeg bólintás.
Még csak azt se tudja, hogy mik a terveim vele.
Valóban ennyire meggyőző modorom, hangom és lényem lenne, vagy már tényleg ennyire mindegy neki, hogy mi történik vele? Kínozzam meg? Esetleg húzzam elő belőle a legelemibb ösztönt, ahhoz, hogy észhez térítsem végre? Szükségem van arra, hogy ellenkezzen velem szemben.
Akarom, hogy tudja, mi vagyok. Akarom, hogy lásson, mielőtt a hét pokol tűzébe vetném őt.
Mert ugyan, mégis mi mást várhat tőlem? Mit hisz, mire kell nekem? Párnáját marokra gyűrve eldől az ágyon, de nem alszik el, mindössze pihen egy kicsit.
Nem vált érdektelenné számomra, de hagyom, adok neki időt a pihenésre. Arra, hogy elrendezzen magában mindent, mert jelenleg ez a sok kicsapongás belőle engem is mérhetetlenül lefáraszt.
Több érzelem lakozik egyszerre benne, mint amit én uralni tudok.
Lassan állok fel mellőle, lustán végignézek sápadt, törékeny testén, majd az ajtó felé indulok.
- Hozok valamit enni, addig pihenj egy kicsit...
*
Nem vagyok szakács, nem tanultam a konyha művészetét, ugyanakkor tökéletesen megállom a helyem itt is. Tanulni sohasem késő.
Egyszerű, könnyen emészthető és mégis ízletes ételt dobok neki össze. Olyat, amitől majd a nyugodt alvás is lehetséges lesz.
Nem szöszölök a szükségesnél több időt a konyhában, most nem kell azzal foglalkoznom és attól tartanom, hogy nehogy meglásson engem. Hisz nem lát.
Egyszerű salátát dobok neki össze amibe aprítok némi húst is, azzal sokkal laktatóbb. Neki eleve híznia kell. Vékony és így csak még törékenyebb benyomást kelt. Olyat, amivel kicsikarhatja a gyengébb jelleműekből a sajnálatot, szánalmat és keserű könnyeket.
Ajkaim haloványan megrándulnak, majd felfelé ívelve széles mosolyban játszanak, mikor meghallom az ismerősen csengő ismeretlen dallamot. Olykor elfeledem, hogy mi minden lakozik ebben az ódon házban. Tálcára teszem a tányért, amin ízletesen elrendeztem mindent, majd felsietek a lépcsőn és megérintem puhán a vállát.
- Ez nagyon szép volt...
Megijed és összerándul. Majdnem elejti a hangszert is, amit a kezében tart.
- Ne...ne haragudj, nem kellett volna – dadogja zavartan, nem fordítja felém az arcát, de ugyan... Minek is tenné? Maga mellé teszi a hegedűt, óvatosan, hogy ne essen baja. Óh, ha tudná, hogy engem mennyire, de mennyire hidegen hagy ennek a hangszernek az állapota. - Én csak...egyedül hagytál...és valahogy el akartam nyomni a hangokat...mindig ezt szoktam, ha... ne haragudj – húzza fel térdeit a mellkasához.
Hangok? Mégis miféle hangok?
Szemeimet összehúzva meredek a fiú arcára, próbálok olvasni belőle.
Nem érzem, hogy hazudna nekem, és ez bosszant. Ő előtte még senki nem panaszkodott itt hangokról.
Hazudik...? Vagy valóban hall olyat, ami másoknak elképzelhetetlen lett volna?
Látom a lelkeket, amik körbevonják őt, megpróbálják felkelteni a figyelmét, de eddig nem foglalkoztam velük. Azt hittem, hogy meg sem érzi őket. Tudomást sem vesz majd róluk, de ez így javában megnehezíti a helyzetemet. Nem hagyhatom, hogy odafigyeljen rájuk. Nem engedhetem meg, hogy érteni kezdje a suttogásuk.
Csak mindent elrontanának, pedig most kezdődik igazán a játékunk.
- Mit mondanak a hangok? - ülök le mellé, tenyeremet az arcára simítom. Milyen forró és selymes bőre van. Mennyire jó őt érinteni.
- Ne-nem tudom – rázza meg hevesen a fejét, tincsei arca körül röpködnek hirtelen mozdulatára.
- Nem tudod, vagy csak nem akarod nekem elárulni? - kérdem közelebb hajolva hozzá. Tisztán érzem perzselő leheletét.
- Nem értem, mit mondanak. Csak a hangokat hallom, időnként megpróbálok odafigyelni rájuk, de nem értem a szavakat. Élesen szólnak, de mégis duruzsolásnak tűnnek.
Álla alá érintem ujjaimat, megemelem a fejét és belenézek azokba a fénytelenül fakó szemekbe. Lepellel letakart lélektükrök, amik még így is varázslatosan tiszták. Kezem lejjebb csúszik nyakának finom tapintású ívére. Aztán ott vannak továbbra is a szemek, a meglepettségtől kerekre tágulva. Ösztönös reakció, ami beleivódott a lényébe, és rebben a sarkifény-tekintet.
Nahát. Az ott félelem?
- Ne félj, gyermek – suttogom ujjbegyeimmel érintve kristályos könnycseppjeit. - Ne sírj, gyermek.
Kedveskedve, szelíden mázolom el könnyeit az arcán, fényes, nedves foltokat hagyva érintéseim nyomán. Mindketten tudjuk, én tudatosan, ő talán a tudatalattijával, hogy jő a Halál. Itt a Halál.
Én vagyok az...én vagyok, aki vágya szerint kivágná, kitépné, kiszaggatná azokat a tompa tükröket, azért, hogy láthassam magam tekintete fakó fényében.
Nem engedné? Ugyan, nem is kell. Majd elveszem magam.
Kezem lejjebb siklik rajta, végig a nyakon és a bordaketrecen. Kitapintom remegő testét és ott a tüdő, ott a szív. Egyetlen árulói az emberi testnek. Sebesen és még sebesebben remeg a húsbörtönben.
- Te valami egészen különleges vagy – simítom tenyeremet a derekára, közelebb vonom őt magamhoz, hogy érezhessem a testét és a bőréből áradó kellemes aromát, ami csakis az övé. - Mondd, szeretnél élni az én világomban? - mosolyodom el szavaimat az ajkaira lehelve, óvatos, gyengéd és puhatolózó vagyok. Szükségem van a válaszára, arra, hogy igent mond, hogy félredobja szabad akaratát és az eddigi satnya kis életét. Tenyeremet arcélére simítom, míg hüvelykem az álla alatti bőrhöz feszül. Megcsókolom őt, mellőzve minden mellékes gondolatot, felesleges azon tűnődnöm, hogy velem marad-e. Hiszen a válasz magától értetődő.
Nincs számára megfelelő válasz, hiszen szabadságát már akkor elveszítette, mikor én érte mentem.
Tehet, amit akar, küzdhet, ahogyan csak tud, de már semmin nem változtathat.
Daniel Benett már örökre az enyém!
Megszereztem magamnak...
|
| Sado-chan | 2015. 03. 05. 14:29:27 | #32579 |
Karakter: Daniel Benett
Utólag belegondolva talán nem kellett volna megkérdeznem. Semmi közöm hozzá, hogy ő mit érez, és nem hiszem, hogy pont egy ilyen roncshalmaznak fogja kiönteni a lelkét.
Nem vagyok jó semmire... még magamat sem tudom ellátni, megvédeni, akkor mégis hogy tudnék neki segíteni?!
Hallom, hogy felém lépked. Közelsége most először egy pillanatra fájdalommal és félelemmel tölt el, de nem magam miatt, sokkal inkább miatta aggódok.
Talán a lelkébe gázoltam ezzel a kérdéssel, vagy megsértettem.... nem tudom, van-e szíve, vannak-e érzései. Azt sem tudom, mi, vagy ki ő, mégis ahelyett, hogy félnék, közelsége melegséggel önti el gyönge testem. Mozdulatlanul hagyom, hogy végig simítson arcomon, majd ajkaimon. Meredten, lélegzetemet vissza fojtva várom, hogy ezek után mit tesz, mire készül. Talán tudat alatt én is akarom mindezt, hogy megérintsen és végig simítson, hisz eddig soha senkit nem volt velem ilyen gyengéd....vajon milyen érzés, ha valakinek igazán fontos vagyok?
- Így, hogy te is itt vagy, most már nem- töri meg a csendet, majd arcomról a derekamra csúsztatja kezeit és finoman terelgetni kezd. Vissza ültet az ágyra, de nem enged el továbbra sem.
- Miért élsz egyedül?- kérdem halk hangon. Talán nem kellene ennyit kérdezgetnem, de úgy érzem, semmit sem tudok róla. Minél több kérdést teszek fel, az annál több másikat szül, és míg ő mindent tud rólam, én sötétségben tapogatózok. Minden értelemben...
- Az emberek, akik látnak engem, félnek is tőlem. Mert a saját normáikra akarnak áttéríteni, nem fogják fel, hogy én nem ugyan az az ember vagyok, aki nap, mint nap mellettük ül a buszon. Aki elsétál a házuk előtt és, aki a szomszédjukban él, hanem más. Egészen más, mondhatni másvilági – emberek, akik látják...ezt hogy érti? Talán ő.. talán mostanra odáig süllyedtem, hogy egy nem létező hangra azt hiszem valós?! de...az nem lehet. Érzem ahogy az arcomhoz ér és kisimítja a hajszálakat..tisztán érzem, hogy itt áll mellettem!
- Mi...miért? Mi vagy te? - kérdem bátortalanul, összeroskadva, karjaim magamhoz szorítva.
- Daniel...- leül mellém az ágyra -...míg ti emberek porból lettetek és porrá lesztek, én örök vagyok megmásíthatatlanul.
- Semmi nem marad örök – nyögöm. Próbálom megőrizni ép elmém maradékát. Olyan nincs, hogy örökké... mint ahogy valószínűleg nekem sincs sok hátra, úgy ő sem élhet a végtelenségig. Az képtelenség. Egy árny, vagy lidérc- akármi is legyen ő- csak addig él, míg hisznek benne...míg van kiből táplálkoznia, ha pedig a fejemben él és csak képzelődök, az én halálommal ő is megszűnik létezni.
- Így igaz. Az Élet is azt hitte, hogy örök marad. És nézd meg, már a végét járja.
- a végét járja...- ismétlem meg elcsukló hangon- mire gondolsz? Mi a célod velem? Ne mond, hogy csak segíteni akarsz...úgysem hiszem el...egy olyan valakinek mint én, az emberek nem szoktak segíteni...nem kellek senkinek se, akkor miért?- szemeimből fájdalmas, maró könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Elfordulnék legszívesebben, de felesleges. Úgysem engedné.
- Kellesz nekem... terveim vannak veled, ez nem elég ok?-valahogy éreztem előre, hogy ezt fogja mondani... igazából nem is számítottam másra, vagy bármiféle olyan válaszra, amiből megtudhatok bármit is. Aprót bólintva veszem tudomásuk a választ, majd az ágyon tapogatózva megkeresem a párnát és az oldalamra dőlök. Nem szól semmit, csak ül, és valószínűleg engem figyel. Legszívesebben elküldeném most, de tudom, ha nincs mellettem a hangok visszatérnek és újra, még erősebben fognak kínozni.
Végül, mintha hallaná a gondolataimat is, felkel, s elindul valamerre. A kopott parketta halkan ropog alatta, jelezve ezzel, hogy merre jár. Az ajtó is halkan nyílik, de a várva várt második kattanás elmarad
- Hozok valamit enni, addig pihenj egy kicsit- hangja újra közömbös, annak ellenére hogy miket vágtam a fejéhez. Talán tényleg csak jót akar, és én reagálom túl... ki tudja.
.oOo.
Míg ő távol van újra felkelek és az előbb végig tapogatott szekrényekhez megyek. Volt ott valami, amiben nem vagyok biztos, hogy az, amire én gondoltam....
Végül ráakadok arra a valamire... egy hegedű tok, és a súlyából ítélve a hangszer is benne van. Emlékszem, nekem is volt egy... amikor egyedül voltam, vagy a hangok túl erőssé váltak mindig játszani kezdtem...
Ez jobb állapotban van mint az enyém, szép sima, nem érzek rajta egyetlen karcolást sem. Vissza ülök az ágyra, majd játszani kezdek. Egy szép, bár kissé szomorú dallamot, azt a melódiát, melyet akkor játszok, ha egyedül vagyok..
Nem tudom mióta játszom, az idő össze folyik ezzel a keserű dallammal. Lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy a hangjegyek táncolnak a levegőben, s egyik pillanatról a másikra születnek és meghalnak.
- Ez nagyon szép volt..- érinti meg a vállam, mire ijedtemben majd' elejtem a hangszert. Mégis mikor jött be?!
- Ne...ne haragudj, nem kellett volna- dadogom az ágyra téve a hegedűt- én csak...egyedül hagytál... és valahogy el akartam nyomni a hangokat... mindig ezt szoktam ha... ne haragudj- húzom fel a térdeim. Talán valami fontos emlék lehet a számára az a hangszer, én pedig most bemocskoltam. Megérteném, ha dühös lenne, vagy most azonnal kidobna innét... talán meg is érdemelném...
|
| linka | 2015. 02. 06. 15:27:26 | #32431 |
Karakter: Evan H. Ventris
- Kitalálod mi ez? - kérdem kezemet a derekára simítva.
- Ez...- ujjait finoman vezeti végig a leveleken, arcát megemelve beleszimatol a levegőbe, amit én csak egy mosollyal figyelek. Nincs jellegzetes illata, ezzel nem fogja tudni behatárolni, hogy milyen növényt mutattam neki és, hogy milyen növényt érint.
A lényeg pedig pontosan ebben rejlik, hiszen miért is lenne szükség arra, hogy mindig, mindennel megkönnyítsük a helyzetünket? Van, amihez nem jár segítség, sem apró nyom, amiből kiindulhatnánk.
- Vadszőlő. Sajnos már elvirágzott... És ez?- kérdem leszakítva egy szebb levelet, amit aztán selymes tincsei közé tűzök. Egy másik növényhez kísérem, annak kérges, lemezes törzse és hatalmas levelei vannak. Eltéveszthetetlen. Ezt tudnia kell, hogy mi.
- Ez valami pálmaféle lehet... Azt hiszem.
- Igen, datolyapálma, de már nagyon rég kiszáradt... És ezt felismered?- vezetem kezét egy másik növényhez.
Gyönyörű növény. Az egyetlen, ami él és virágzik idebent. Az egyetlen, amit nem ítéltem örök pusztulásra.
- Ez vadrózsa! - fordul felém leheletnyi mosollyal szája sarkában.
Kezével a virág felé nyúl, hogy megfossza azt az életétől. Várom a törés hangját, a hangot, ami azt jelentené, hogy letépte a rózsafejet a növény törzséről, de nem történik semmi. Nem véletlenül burjánzanak tűhegyes tövisek rajta, hiszen valahogyan neki is védenie kell magát. A fiú felszisszen, mire én hirtelen mellette termek, szelíden megfogom a kézfejét és magamhoz vonom. Kapcsolódás, fizikai érintés és az idegszálak heves reakciója. Hideg bőr, meleg vér. Elmosolyodva veszem ajkaim közé sérült ujját, testén halvány remegés fut végig, noha alig tart pár pillanatig az egész. Kezét reszketve húzza magához, nem érzem úgy, hogy magyarázattal tartoznék neki.
- Legközelebb vigyázz magadra jobban, ha egy mérgező növénnyel sérted meg magad nem tudlak ennyivel ellátni – szakítom le neki a rózsát és tűzöm a hajába a többi mellé.
Gyönyörű szép és ennek talán tudatában sincs. Kíváncsi vagyok az anyja miként kezelhette őt, mikor kettesben maradtak a négy fal takarásában. Kedves asszony, olyan, akitől felfordul a gyomrom, de a fia mindenképp csak nyűgöt jelenthetett neki. Akár mondta, akár nem. Ismerem az embereket, az eszméiket és legféltettebb vágyaikat. Egy vak gyermek senki számára nem jelent örömöt, csak mélységes bánatot és örök szenvedést.
Fejét megemelve fordul az apró kismadár csiripelő hangja felé.
- Egy madár?
- Egy vörösbegy – javítom ki segítőkészen. - Ilyenkor nem szoktak itt lenni, de úgy tűnik, ez befészkelte magát az egyik fa odvába – magyarázom a legkevesebb érdeklődést sem tanúsítva a téma irányában.
Nem érdekel a madár, sem az, hogy hol próbál meg életben maradni. Az, hogy engedem neki az itt tartózkodást, csak átmeneti állapot. Nem vagyok szeretetszolgálat, nem fogok magamhoz fogadni minden gyámoltalan lelket, akik akár egy kicsit is segítségre szorulnak. Már megtaláltam, akire szükségem van. Más nem érdekel, csak egy valaki, akit innentől kezdve már nem eresztek ki a karmaim fogságából. Elérem, hogy tőlem függjön minden lélegzete, én határozzam meg az életét és értem legyen minden tétova lépése és mozdulata.
- Fázom...kérlek, nem mehetnénk vissza? - hallom meg halk, gyenge hangját.
Tenyereimet a vállaira simítva kísérem őt vissza a szobájába, de ahelyett, hogy finoman az ágyra nyomnám, a fürdőbe kísérem, hogy megtisztíthassam a kezeit a rá tapadt sártól és szennytől. Végezve kezének tisztításával, visszakísérem őt a szobájába és az ágyhoz kísérve lenyomom, de nem szabom meg a szabadságát. Hagyom, hadd menjen, amerre csak szeretne. Félreállok az útjából, de végig szemmel kísérem a mozdulatait. Kezeivel tapogatózik, de ügyelve arra, hogy ne verjen le semmit és magában se tegyen kárt.
- Mi jár a fejedben? - kérdem őszinte érdeklődéssel.
Az embereknek, ahogyan nekem is, elképzelhetetlen, hogy mit érezhet valaki, akit megfosztottak a szemei fényétől. Ez talán rosszabb még a bénulástól is, hiszen örök sötétség környékezi és burkolja be. Rávetül a mindennapjaira, anélkül, hogy ő bármit is tehetne ez ellen. A tűz, amit a pokolban éreznek az odalent szenvedők, hozzá sem fogható az ő gyarló emberi tüzéhez.
- Csak...nem vagy magányos?...Úgy értem...egyedül, egy ilyen helyen...
Tűnődve figyelem egy darabig, aztán nagyon csendesen felnevetek. A magány határozottan egy emberi érzelem. Olyan, amit én csak definiálni tudok, de érezni már aligha. Persze el tudnám hitetni vele, hogy szorongok a félelemtől, hogy egyszer majd végleg egyedül maradok, de az egy fakó árnya lenne a valóságnak. Mellé lépve simítom kezemet az arcélére, de ennél tovább nem megyek és nem mozdulok. Elidőzve figyelem az arcát, fakó tincseit és hályogos, vak szemeit. Nem így született, óvatlan pillanat, figyelmetlenség és baleset következtében veszítette el a látását. Olyasmiért, amit ki sem érdemelt. Hüvelykemmel végigsimítok orcáján, le egészen az alsó ajkáig. Száraz, kicserepesedett és mégis perzselően forró hús.
Várakozástól elnyíló ajkait figyelve nyalok végig a sajátjaimon, mosolyomat, amit ezúttal az ajkaimra bűvölök, talán jobb is, hogy nem látja. Számomra szokatlan ugyan, hogy egy fiú kelt bennem vágyat, olyat, amit eddig még nem éreztem, de nem találom zavarónak, sem undorítónak. Ő férfi szemmel nézve is kivételes példány, olyan, akit mindenképp megszeretnék magamnak tartani. Szimplán csak el kell fogadnom, hogy megmozgatja a fantáziámat a védtelensége és az esetlensége. Bájos naivitása, és sápadt, ártatlanul gyermeki arca. Ennyi az egész. Akár még élhetnék is a lehetőséggel.
- Így, hogy te is itt vagy, most már nem – mosolyodom el.
Szavaimnak nincs igazságalapja, de neki erről tudnia sem kell. Elég, ha fenntartom annak a látszatát, hogy van valaki, akinek fontos, akinek számít, hogy létezik és él. Derekára simítom a tenyeremet és lassan visszakísérem őt az ágyhoz. Ideje, hogy egyen valamit, mert amióta itt van, még ételt sem kapott. Nem szívesen hagyom magára, hiszen a jelenlétemmel elűzöm mellőle a lelkeket, de az én távolodásommal, azok újra megkörnyékezik majd. Valóban ínyenc falat lehetne számukra, ha hagynám, hogy véglegesen is az őrület markaiba taszítsák a fiút.
- Miért élsz egyedül?
- Az emberek, akik látnak engem, félnek is tőlem. Mert a saját normáikra akarnak áttéríteni, nem fogják fel, hogy én nem ugyan az az ember vagyok, aki nap, mint nap mellettük ül a buszon. Aki elsétál a házuk előtt és, aki a szomszédjukban él, hanem más. Egészen más, mondhatni másvilági – kuncogok fel halkan és kisimítom arcából azokat a kósza tincseket, amik eltakarják előlem a szemeit.
- Mi...miért? Mi vagy te? - húzza kezeit a mellkasához, összekulcsolva az ujjait és sápadt, színtelen arccal meredve előre.
- Daniel...- ülök le mellé az ágy szélére -...míg ti emberek porból lettetek és porrá lesztek, én örök vagyok megmásíthatatlanul.
- Semmi nem marad örök – nyögi ki ujjai közé véve pólójának az alját.
- Így igaz. Az Élet is azt hitte, hogy örök marad – mosolyodom el gúnyosan, bár ő ezt nem láthatja. - És nézd meg, már a végét járja.
|
| Sado-chan | 2014. 12. 21. 19:34:59 | #32118 |
Karakter: Daniel Benett
Ujját a számra nyomva csitít el, ezek szerint csak én érzem magam kellemetlenül. Államon és ajkaimon simít végig, újból, engem pedig megint csontjaimig átjár a hidegrázás. Zavaromban elfordulnék, de persze nem engedi.
- Mit gondolsz, elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy velem tarts? - kérdi, mintha misem történt volna, mintha egy vak, gyenge roncshalmaznak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Ho- hova mennénk?- nyögöm ki végül, nem mintha bármi beleszólásom is lenne a dolgokba.
- A megfelelő kérdés talán az lenne, hogy hová viszlek, nem igaz? - egészen közel érzem forró leheletét, majd tenyerét is, amivel megtámaszt. A lélegzetem is elszorul, csak tudnám miért.
Finom mozdulatokkal segít állásba, majd kezd terelgetni, mire én csak egyik lábamat teszem a másik után, fél testsúlyom pedig karjaira nehezedik.
- Hova megyünk? - kérdem meg ismét, mivel az előbb nem kaptam választ, de persze most sem szól semmit, és még ha az arcáról lerí is a válasz, én azt nem látom.
Hirtelen ajtó nyikorgást hallok, majd hideg levegőt ami a csontjaimig átjár.
- Van egy hely, amit meg szeretnék neked mutatni. Ne félj, nem esik bántódásod, míg melletted vagyok. Amiatt sem kell aggódnod, hogy lemaradsz valami csodáról, valami szépségesen gyönyörűről. Azzal a módszerrel, amivel az én arcomat térképezted fel...azzal láthatod majd azt is, amit én mutatok neked. Kétségtelenül hasonló képet fogsz alkotni az elmédben arról, amit mások a szemeikkel látnának.- csak egy aprót bólintok, most már kezdek kicsit félni, de ezt felé nem mutatom, így is elég szánalmasnak tarthat...
Újra elindulunk, ezúttal lefelé a lépcsőn. Bátortalanul teszem meg az első lépéseket, de ő itt van mindvégig és támogat, és ez lassan engem is bátorsággal tölt meg.
Újabb ajtó nyílik, és ezúttal a hideg, nyirkos levegő rothadó és száradt növények illatát hozza felénk.
Kezd hűvös lenni, de még bírom..egyenlőre.
Hirtelen meleg tenyerét érzem a kézfejemen, majd a finom mozdulatot, mellyel terelget. A kezem egy viszonylag élő, tenyér méretű levélbe botlik, majd a szárába, és magába a növénybe
- Kitalálod mi ez?- kérdi miután elengedi a kezem és a másik mellé, a derekamra csúszik.
- Ez...-simítok végig a leveleken majd a levegőbe szagolok, de nem érzek semmi jellegzeteset, vagy ami elkülönülne a környezet szagától.
- Vadszőlő. Sajnos már elvirágzott... és ez?- tűz a hajamba egy levelet, majd terel át egy másik növényhez. Egy fa, vagy legalábbis fásszárú, magas, hatalmas kemény levelekkel-
- Ez valami pálmaféle lehet...azt hiszem.
- Igen, datolyapálma, de már nagyon rég kiszáradt.... És ezt felismered?- ujjaimat egy hideg, de élő és puha virághoz vezeti. Ahogy a szirmok megbolydulnak azonnal megcsap az illata
- Ez vadrózsa!- fordulok felé halvány mosollyal az arcomon. A kedvenc virágom, mikor a kórházban voltam édesanyám mindig ezt hozott...kedves emlékek járnak át tőle, de mikor le akarom szakítani, hogy az orromhoz emeljem egy tüske megszúrja az ujjam. Felszisszenek, mire Evan nyúl a kezem után majd húzza magához. Ajkai közé fogja, majd nyelvével itatja fel a kiserkenő vért. Hideg borzongás jár át, majd mikor ajkai szorítása lazul és kezével is elengedi gyorsan vissza húzom a kezem.
- Legközelebb vigyázz magadra jobban, ha egy mérgező növénnyel sérted meg magad nem tudlak ennyivel ellátni.- leszakítja a rózsát, majd az eddig a hajamba tűzdelt levelek és virágok közé tűzi, mint koronám ékkövét. Nem látom magam, de elképzelem, hogy nézhetek ki, mint egy aratás utáni szerelmes kislány, vagy mint egy madárijesztő.
Hirtelen madárcsicsergés ránt vissza gondolataimból. A hang irányába kapom a fejem.
- Egy madár?
- Egy vörösbegy- javít ki.- ilyenkor nem szoktak itt lenni, de úgy tűnik, ez befészkelte magát az egyik fa odvába- hangjában közönyt érzek. Vajon csak nem szereti a madarakat, vagy rajtam kívül minden élővel ilyen érzéketlen?
- Fázom...kérlek, nem mehetnénk vissza?- nyöszörgöm végül. Úgy tűnik eddig bírtam. Ő csak finoman a vállaimra teszi kezeit és megfordít, majd vezetni kezd. A lépcsőn felfelé könnyebb az út, de azért hátulról támogat most is, ha esetleg megdőlnék, el tudjon kapni.
Odafent a mosdóba vezet. Azt hiszem. Szappan illatot és meleg, párás levegőt érzek. Finoman feltűri kinyúlt pulcsim ujját, majd a sártól és növényektől piszkos kezemre szappant nyom, majd megmossa.
Mikor végez csak vissza terel az ágyba, de ezúttal hagy egy kis teret is.
A hangokat nem hallom, szóval a közelemben van még, de nem látom és hangot sem ad ki, így felbátorodva kikelek az ágyból és lassan, felfedezés gyanánt körbe tapogatom a kis szobát.
Polcok, könyvek, még több polc. Hideg falak, egykét kép, függöny. Lassan kirajzolódik a szoba is, és amott pedig egy kandalló, érzem a belőle áradó hőt
- Mi jár a fejedben?- töri meg a csendet
- Csak...nem vagy magányos?...úgy értem...egyedül, egy ilyen helyen...
|
| linka | 2014. 12. 13. 14:46:22 | #32076 |
Karakter: Evan H. Ventris
Talán tennem kellene valamit. Bármit, amivel saját igazamat támaszthatnám alá. Pár elcsépelt szó még nem fog hitet ébreszteni senkiben. A szemei hályogosan fakóak, nem lát, de ez szemernyit sem korlátozza őt a logikai következtetésekben és a szellemi teljesítményében. Okos, intelligens fiú, aki nagyon is tudatában van mindennek, ami körülötte zajlik. Jobban mondva, csak majdnem mindennek. Velem kapcsolatban egyedül azt tudja meg, amit én is meg akarok vele osztani.
Ugyanazt a dolgot számtalan módon és formában közölni lehet valakivel. Nem szokatlan tehát, hogy az emberek egy és ugyanazt más-más módon osztják meg más-más emberekkel. Befolyásoló tényezők lehetnek akár a személyes kapcsolatok is, hangulat, esetleg egész napi előzmény, hogy kit, mikor, ki más mi befolyásolt.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy őszinte voltam a fiúval, mikor az anyjával kapcsolatos elméleteket szőttem, mikor árnyból halászott mondvacsinált ostobaságokat mondtam neki. Az a nő, nem mondott le a fiáról, hiszen ő jelenti neki a mindent. Jobbára érte élt, de idővel neki is be kell látnia majd, hogy jobb lesz így. Jobb lesz neki nélküle. Nem lesz teher a vállain, nem nyomja majd a felelősség, hogy ismét és már megint, ki tudja hanyadszorra hagyja ott a vak gyermekét.
***
Mindössze néhány órát voltam távol, ennyi idő alatt sok minden megtörténhet. Akármi, ami egy életet nagy mértékben befolyásolhat.
Belépve a szobába, hamar bezárom magam mögött az ajtót és szemeimmel azonnal a fiút kezdem keresni. Várakozva figyelem Daniel beesett, sápadt arcát. Megváltozott, mióta legutóbb láttam őt, ami nem is volt olyan régen. Fakó arcát lidércnyomáshoz hasonlatos grimaszok torzítják, halk hangon, érthetetlen nyelven nyöszörög és jól láthatóan rémült, de az okát, hogy miért, nem tudom. Mellé telepszem, az ágy szélére és kibontom a rá terített takaróból, hogy felültethessem.
- Nem festesz túl jól, mi baj, mi történt? - kérdem és kisimítok néhány tincset az arcából. A haja némileg nyirkos, nedvesen tapad bőréhez és összecsomósodik a többi tincsével.
- Kérlek...ne menj el...azok a hangok...megőrjítenek...
Kérdőn nézek rá, arcának minden vonásában benne van a könyörgés és reményteli várakozás. Rettegését legalább már tudom minek a számlájára írni. Az, hogy hangokat hall, nem feltétlen vonja maga után azt is, hogy szellemi betegsége van. Nem új keletű az, ha egy halandó közelebbi kapcsolatban áll a túlvilággal és a szellemekkel.
- Jól van, nem lesz semmi baj – nyugtatom elemelve a poharat az ágya melletti szekrényről, az arcához emelem és óvatosan megdöntöm, hogy inni tudjon belőle. Néhány csepp mellé megy, nyakának ívét követve csordul egészen ruhájának anyagáig. Nem hiányzik, hogy megfázzon, megbetegedjen, így kézfejemmel törlöm le a hűvös vízcseppeket.
- Még a nevedet sem tudom...- hangjában szemernyi félelem sem rejlik, meglepő, jól eső és szokatlanul megdöbbentő.
- Szólíts csak Evannak.
- Evan...különös név...mond...megtennéd, hogy lazítasz még egy kicsit a takarón?
Nem érzek rajta izgatottságot, sem feszültséggel teli várakozást. Nem tervez ellenem semmit és nem akar elszökni tőlem. Ha akarna, sem tudna már. De így meg hatalmas kérdőjel számomra az ok, amiért szabad utat kellene neki hagynom, amiért engednem kellene, hogy mozogjon. Egyenlőre pihennie kell. Minden más ráér később is. Majd akkor, ha erősebb lesz, akkor mindent megmutatok neki. Mesélek arról a helyről, amiben él, amiben élni fog innentől kezdve az idők végezetéig, és amit majd az otthonának nevezhet. Ő megosztja velem az életét, hát akkor én miért is ne oszthatnám meg vele a múlt egy apró szeletét? Elvégre köze van mindahhoz, ami talán majd rá is vár.
- Minek?
- Csak...kérlek...- nincs okom megkérdőjelezni, így engedelmesen segítek neki. Az eddig feszülő takarón lazítok, mozgásteret adok neki és hagyom, hogy kibújtassa kezeit a jó melegből. Kezeit ügyetlenül vezeti a vállaimra, lehunyom szemeimet, s hagyom, hadd kalandozzon kedvére. Nem szabok határokat neki, hiszen számára csak egyetlen mód van arra, hogy megismerje a környezetét és az ott élőket – az ott élőt. Számára a kezei a szemei. Azokkal lát, azokkal érez és tapint. Tenyere forró, vállamon, szegycsontomon, nyakamon át vezeti kezét az arcomra. Lehunyt szemekkel, elképzelem a képet, amit az elméjében alkot rólam. Amihez majd mindig engem fog kötni. Ujjai ajkaimon állapodnak meg, finoman végigsimít száraz bőrömön, aztán, mintha izzó katlanba merítette volna kezét, sebesen visszahúzza azt magához.
Óh, a vér! Arcát elöntve forrósítja fel a bőrét, de nem hagyja, hogy sokáig gyönyörködjek benne. Fejét elfordítva tereli tekintetét más felé. Megszédít az ereiben pulzáló élet.
- Ne...ne haragudj...én csak...- ujjamat a szájára biggyesztem. Szükségtelen magyarázkodnia, nem várom el tőle, elvégre nem történt semmi. Nem tett semmit, ami miatt a bocsánatomat kérhetné. Kezemet állának vonalára simítom, hüvelykemmel pedig ajkait rajzolom körbe. Még mindig gyönyörűnek tartom őt. Gyönyörűnek és különlegesnek. Újra elfordítaná felőlem az arcát, két ujjam közé csippentem az állát és nem hagyom, hogy más felé fordítsa a fejét.
- Mit gondolsz, elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy velem tarts? - érdeklődök könnyed, csevegőhangsúlyt megütve vele szemben. Meglepettségét palástolni sem tudná és én egyértelműen nagy szerencsének könyvelem el azt, hogy most nem láthatja az ajkaimon megülő farkasvigyort.
- Ho-hova mennénk?
- A megfelelő kérdés talán az lenne, hogy hová viszlek, nem igaz, - duruzsolom közel hajolva az arcához, lélegzete bőrömet perzseli, kellemesen lágy aroma áramlik a pólusaiból és ez az ő sajátos illata. Nem vegyül vele szappan illat, sem öblítőé, ami a takaróból ragadhatna rá. Benne reked a levegő pár pillanatra, mikor tenyeremet bordáinak a boltozatára simítom és lapockájánál megtámasztva felültetem, majd segítek neki a talpra állásban is. Vállamba megkapaszkodva imbolyog mellettem, lehet, hogy ezzel még várnom kellett volna egy kis ideig. Estig, vagy holnapig, mikor már biztosra vehetném, hogy jól van és nincs semmi rendkívüli baja. Nem beteg most sem, de az izgalom, az aggodalom és a stressz sok energiát kiöl az emberből. Derekát átfogva tolom meg előrébb, ösztönözve arra, hogy elinduljon és egyik lábát tegye a másik után.
- Hova megyünk? - kérdi újfent, kicsivel csendesebben, de nagyobb fokú érdeklődéssel. Mosolyommal válaszolok, de nyilván ezzel ő nem fog megelégedni, hiszen nem is láthatja, így inkább megtorpanok és kitárom előtte az ajtót.
- Van egy hely, amit megszeretnék neked mutatni. Ne félj, nem esik bántódásod, míg melletted vagyok. Amiatt sem kell aggódnod, hogy lemaradsz valami csodáról, valami szépségesen gyönyörűről. Azzal a módszerrel, amivel az én arcomat térképezted fel... - fordulok felé, egyre csak szélesedő mosollyal -...azzal láthatod majd azt is, amit én mutatok neked. Kétségtelenül hasonló képet fogsz alkotni az elmédben arról, amit mások a szemeikkel látnának.
Aprót biccent és hagyja, hogy elvigyem őt az egyik legkedvesebb helyemre ebben az épületben. A lépcsősoron óvatosan kísérem le, nem eresztem egyetlen pillanatra sem, nem kockáztatom meg, hogy megcsússzon a sárguló, nedves leveleken és megsérüljön. Amíg odakint hűvös, sőt, egyenesen hideg van, addig itt csak kellemesen libabőrössé válik az ember, már ha nem öltözik fel melegen. Daniel vállán apró pihék merednek felfelé, fázik, bár ezt nem említi nekem és megkockáztatom a kijelentést, hogy nem is fogja, míg bírja. Leérve a lépcső aljába, mélyet szippantok az enyészettel, a rothadással és a halott növényzettel átitatott levegőből. Valaha ez üvegházként szolgált, mára már viszont rég elvesztette egykori szépségét. Az üvegek nagy része megrongálódott, lyukak tátongnak rajtuk és apró, hajszálvékony repedések futnak a semmibe és azon is túl. Kezemet Daniel kézfejére simítom és a vadszőlő egyik, vörösen izzó leveléhez emelem.
|
|
