Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 11

Sado-chan2017. 07. 11. 11:29:33#35165
Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának


 
Nem szólok semmit, csak halk lépteit figyelem, nem engedem el őt egy pillanatra sem, mert attól félek máskülönben elvesznék. Gondolataim messze játnak, újra édesanyámra gondolok, a hangjára, az ölelésére amiben már évek óta alig volt részem. Evannek igaza volt..nem kellek neki...nincs szüksége egy ilyen koloncra mint én, jobb is így, hogy elhozott tőle...elég ha csak nekem fáj, ne szenvedjen ő is miattam...
Na és ő? Mi olyat láthat bennem amiért érdemes mindezt elviselni? 
- Evan...-szólalok meg végül
- Mondd, kedves...
- Mások is voltak már, akik ennyire...- nem is tudom mit mondhatnék neki. Aki ennyire közel állt hozzá? Akivel ennyire kedves és gondoskodó volt, mint velem? Leszegett fejjel állok meg mellette, nem akarom hogy lássa az arcomra kiülő keserűséget. Nyilván valóan nem én vagyok  az aki a legrosszabb állapotban került hozzá, sem a legszórakoztatóbb társasága, mégis, csak arra vágyom most hogy tényleg különleges lehessek a szemében. Nem akarok csalódást okozni, hogy rám unjon és eldobjon...szükségem van rá, még ha néha a frászt is hozza rám a kiismerhetetlenségével...
- Folytasd, kérlek. Akik...? 
- Ennyire nyomorultak, mint én – fejezem be végül. Nem is igazán ezt akartam kérdezni, de képtelen vagyok kimondani...Mások is voltak, akik ennyire fontosak voltak neki?
A válasz nyilván igen lenne, mindig lesz szebb és jobb nálam...ilyenkor újra elönt a szomorúság, s újra úgy érzem semmi keresnivalóm az emberek közt. Már régen nem itt van a helyem hanem a föld alatt valamelyik temetőben, fejem fölött egy jelöletlen sírkővel...

Torkát köszörüli, majd gyengéden fonja karjait a derekam köré. Azt hiszem pont erre vágytam most, gyengéd érintéseire, amitől a legzordabb helyeken is biztonságban érezhetem magam
- Tulajdonképpen...Igen, mondhatom akár ezt is... De ez kicsivel bonyolultabb. 
- Nem értelek – -unom már a kétértelmű, vagy épp érthetetlen válaszait, de tudom hogy igaza van. Gyenge vagyok, haszontalan és tudom hogy senkinek se fogok hiányozni ha meghalok...nyilván neki se.
- És ez így van rendben. Nem is várom el, hogy megérts. 
- Hová viszel? - kérdem újra, inkább elterelve a témát. Hiába próbálkozom, ez sosem fog változni...
- Egy helyre, ami nekem kedves. Ne félj, csak bízz bennem.
- Bízom benned – bólintok aprót. Szeretnék bízni...mindennél jobban. Ha nem tenném semmminek nem lenne már értelme. Kezdem úgy érezni, hogy az érzéseim felett sincs már hatalmam, de azt csak én dönthetem el, megbízom-e benne...

- Nem vagy magányos? - kérdem szinte suttogva. Tudom, feltettem már ezt a kérdést, s ő azt felelte nem az, de hangjából és érintéseiből én valahogy mégis mást érzek...mindha épp úgy epekedne egy kis szeretet után mint én...mintha ez jelentené neki a táplálékot...
- A magány az élet velejárója. Elkerülhetetlen, úgy gondolom szükséges is a mindennapokhoz. 
- Nekem nincs rá szükségem – húzom el a szám. Magányban éltem egészen eddig, bár fizikailag nem mindig voltam egyedül, ez a test egy ketrec, mely nem neged közel hozzám senkit...megfojt a magány...nem bírom már tovább elviselni...De mért is kellene? Itt van ő nekem, meghallgat, gondoskodik...szeret...azt hiszem én is szeretem őt...hogy miként azt nem tudom, de szeretem...
Felnevet a válaszra, majd karomon simít végig és össze kulcsolja az ujjainkat. Rosszul esik hogy kinevet, azt hittem megérti mit érzek, de túlságosan másként látja a világot. Egy olyan teremtmény mint ő, maga a magány...mintha azt mondanám neki őt magát gyűlölöm...
- Mert még nem tanultad meg a magad előnyére fordítani. Pedig hidd el, nem olyan rossz az, mint gondolod. 
Nem válaszolok, csak mennék tovább, de vissza húz. Megállok, de egy percre sem eresztem a kezét
- Megérkeztünk? -kérdem tétován
- Meg. 
Mögém lép és karjai közé zár, védelmező meleg ölelésében úgy érzem elveszek. Egyik kezével a hasamra simít, másikkal szemeimet takarja el, hogy aztán egy kis időre újra visszaadja szemem világát.
Bátortalanul nyitom ki a szemem, és miután kitisztul a kép keserű mosolyra húzódik a szám. Egy temető...milyen irónikus...mintha hallaná a gondolataimat...mintha csak a jövőmet vetítené elém, az elkerülhetetlen úticélt, amit nem én választottam
- Mi ez a hely, Evan? - fordulok felé, talán csak képzelgek, talán csak egy illúzió az egész, s ha pislogok párat újra a szobámban leszünk...
- Virágos dombocska –suttogja kedveskedve, míg ujjaival gyengéden simogat.
Karjába kapaszkodva forgok közbe, hogy szemügyre vegyem a templomot, a kertet s a sírokat. Mindenütt megkopott kőszobrok, virágok, és rozsdás vaskerítések...az egész mintha csak egy megsárgult, kávéfoltos képeslap lenne, mégis van benne valami elbűvölő.
- Miért egy temetőbe hoztál el? - fordulok felé kíváncsian. Annyi más, szép hely lehet még a világon, vagy akár itt a közelben...De nyilván fontos neki ez a hely, ha ide hozott...talán én vagyok az első, akinek megmutatta legkedvesebb búvóhelyét...
- Úgy gondolom ez is van annyira meghitt és szép, mint akármi más. Az elmúlásban is van valami megfoghatatlan és gyönyörű.
- Gyakran jársz ki ide? 
- Gyakrabban, mint gondolnád...
Körbevezet a sírok közt, mesél a helyről, a gyönyörűen megmunkált vasrózsákról és a templom vízköpőiről, én pedig belé karolba hallgatom csendesen. Élvezem, hogy végre mesél, hogy végre megnyílik kicsit a maga módján, és bár nem igazán kötnek le a szobrok, cseppet sem bánom.
Végül az egyik fa alatt heveredünk le, mikor elfáradok. Hosszú ideig üldögélünk, élvezve a látványt, a virágok bódító illatát, vagy inkább csak egymás közelségét. Vállára hajtom a fejem, érzem hogy egyre nehezebben tudom már nyitva tartani a szemem...itt kint olyan más minden. A házban teljesen elvesztettem az időérzékem, nem éreztem fáradtságot, és most hogy itt vagyok mindez egyszerre zúdul rám, én pedig nem tehetek mást, minthogy behódolva hagyom magam messzire sodródni. 
Szorosan kapaszkodok Evan karjába, míg ő az ölébe húzva karol át védelmezőn,  gyengéden. Félálomban még érzem ahogy lágyan simogatni kezd, miközben fejemet hátra billentve édes álmot csókol ajkaimra...
Megszokott környezet fogad ébredéskor, meleg takaró és a szememre vetülő végtelen üresség. Itthon vagyok... De mikor is vált ez a hely az othonommá? Azt hiszem amikor beletörődtem hogy sosem jutok vissza édesanyámhoz.
Csak fekszem mozdulatlanul, még érzem magamon a csókját, az ölelését...azt hiszem kezdek megbarátkozni az érzéssel. Kezdem elfogadni a tényt, hogy mindezt egy cseppet sem hétköznapi fiú váltja ki belőlem és hogy akármennyire is tiltakozom, egyre inkább vágyom rá hogy megtegye...akár most is...de vajon hol lehet?
Bátortalanul ülök fel, szemeimből kisöpörve az álom megmaradt morzsáit, majd körbeforbulok. Nem hallom a hangokat, tehát Evan a közelben lehet, de őt sem hallom, ami megrémít...
- Evan?...- szólítom elhaló hangon, félve, de legnagyobb meglepetésemre valaki egészen más felel.
- Evan nincs itt... Nem hall minket szóval most tudunk beszélni - hallatszik a visszhangzó, légies kislányhang, ami lassan teríti be a szobát, ellehetetlenítve a forrás megtalálását
- Te vagy... A lány múltkorról...de mért értem amit mondasz ha eddig csak morajlás volt minden szavad?- kérdem kétségbeesetten, mire hirtelen apró, hideg kezek markolnak az enyémbe. Mi változott azóta? 
- Ha Evan a közelben van nem merünk megszólalni...nem tudhatja, hogy hallasz minket...
- Már késő-rázom a fejem-tudja...elmondtam neki, hogy hangokat hallok..azt hittem eddig, hogy csak képzelgek, de...te valódi vagy, ugye?-kérdem bizonytalanul. Valami ami ennyire valós, nem lehet hamis...
- Én igazi vagyok...de nem mondhatod meg Evannek hogy érted amit mondok- erősködik
- De mért nem? mi olyat tehet amivel árthat egy halottnak?-kérdem értetlenül. Engem nem bántana, tudom...és egy lélek...még ha angyal is, mi oka lenne bántani őt?- Evan nem olyan...
- Nem ismered őt...azt hiszed igen, de nem...csak az álarcot amit látni enged-sóhajt fel. Mért akar ellene fordítani? Mért nem engedi hogy most először végre boldog legyek?
- Mért mondasz ilyeneket?!-kérdem a könnyeimmel küszködve- különben is milyen alapon beszélsz így róla? Evan jót akar, különben nem lennék itt...
- Sokáig én is ezt hittem...szerettem őt...azt hiszem bele szerettem, mint te...de hidd el, tudom miről beszélek...
- Mégis ki a fene vagy te?
- A nevem Lily, és...itt haltam meg, ebben a szobában... 


linka2017. 02. 18. 21:51:13#35031
Karakter: Evan H. Ventris



 Lélegzetei puha neszezések csupán, halk kis szuszogás, félénken, bizonytalanul lépked mellettem, teret adok neki, mégsem lép távolabb. Marad mellettem, szorosan hozzám simulva. Tőlem vár oltalmat, erőt, mi megvédeti, s meg is kapja. 
- Mit szeretnél, hová vigyelek? - torpanunk meg, magam felé fordítom őt, s kisimítok arcából néhány kósza tincset. - Van egy park a közelben, ha akarod, ellátogathatunk oda. 
- Az nagyon jó lenne – mosolyodik el.
- Akkor ezt megbeszéltük!
A park nincs innen messze, pár sarok csupán, mit könnyedén megtehetünk anélkül, hogy az túlzottan kifárasztaná Danielt. Az utcák kihaltak, nincs egyetlen lélek sem már idekint, mintha tartanának az éjtől. Karcsú ujjak furakszanak kezemhez, belém karol, szorít, alig érzem. Andalgunk csupán, ami megmosolyogtat, a béke, a nyugalom, mindez annyira hiányzott már, mégsem hittem, hogy valaha is újra érzem majd. Olykor-olykor megtorpanunk, s míg ő kifújja magát, én nézelődök. 
Pár lépés csupán, hiszen már látni is a játszóteret, benne a mérleghintával, a csúszdával, s mászófallal. Modern, mégis elhagyatott. Gyönyörű. 
- Megérkeztünk – tárom ki a fémből készült ajtót. Alacsony kerítés, mégis bent tartja a szökevény gyermekeket. Kezem derekára simítom, beterelem, majd a padhoz kísérve segítek neki leülni. 
- Mond, mit látsz? Milyen a park? 
- Csendes és kihalt. Csak ketten vagyunk, ezért is mertelek ide hozni. Ha mások is lennének itt, félő, hogy elvesznél.
A feltámadó szélben hinták láncai jajdulnak, felkavarja körülöttünk az elhagyott papírosokat, szemetet. 
- Ez... csak nem egy hinta? - fordul felém, s bár látni nem lát, lelkesedése mégis őszinte – ugye szabad? Kérlek, kiskorom óta nem ültem hintán...
- Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy ne ess ki belőle? - bólogat, lelkesen, már-már vidáman, s önfeledten. - Hát jó... - mondom őt felsegítve, majd leültetem és elfoglalom a mellette lévőt. 
- Ez jobb, mint ahogy emlékeztem rá – hajtja meg magát. 
Mosolyom kiszélesedik, s vigyort bont. Öröme nekem is öröm, hisz ettől fényt fakaszt ő maga is, gyönyörű, tiszta. Olyannyira ártatlan, védtelen, bánat-szép. Ajkaim szegletében hűvös jégvirág fagy, ahogy meghallom a közeledő lépteket, majd a hozzájuk tartozó nyúlánk alakot. Fiatal fiú az, göndörödő fekete loknikkal, s hatalmas, nyílt barna tekintettel. Ismeretlenül is félt egy idegent. Óvni kívánja azt, ki közel sem olyan szárnyaszegett kismadár, mint amilyennek tűnik. Hisz itt vagyok vele én. Hangja kellemes, kedves, engem mégis csak a harag talál meg, az önt el. Daniel feleletei szelídek, udvariasak. Ennek ellenére mégis hamar magára marad. Elég volt hozzá egyetlen elejtett szócska. 
Nem vagyok egyedül...
Nem. Mert én vele vagyok, s vele is maradok. 
Távozásakor Daniel mellettem megrezdül, kihúzza magát, s egész testében megfeszül. Aggódik, hátha valóban magára maradt teljesen. 
- Evan... merre vagy?
- Itt vagyok, végig itt voltam – suttogom. 
- De az előbb... a fiú...
- Engem csak az láthat, akit szárnyaim alá vettem. Csak te láthatsz, Daniel, s a hangomat is egyedül te hallod meg. 
Elég guggolva simítom tenyereimet combjára. Bőre forró, kellemes. 
- A szárnyaid alá... mi vagy te, valami őrangyal? 
- Nevezhetsz annak is, ha akarsz... Mit gondolsz, van még erőd ahhoz, hogy elvigyelek még egy helyre, vagy menjünk inkább vissza? - kérdem felsegítve. 
- Hová akarsz vinni? - kapaszkodik belém. 
- Az meglepetés lesz. Na, mehetünk?
Elgondolkodik, homlokára ráncok futnak, eltűnődöm vonalain. 
- Rendben, menjünk... - bólint rá végül. 
Követ, újra belém karol, s hozzám simul. Néma marad, s én magam sem szólok semmit. Egyszerűen nincs mit mondanom, nincs semmi, amit megoszthatnék vele, hisz sem a táj, sem a gondolataim nem elég szépek ahhoz, hogy vele tudassam akármelyiket is. Lépteit hozzám igazítja, szívverése lehetetlenül gyors, mintha egyfolytában csak rohanna és rohanna. 
- Evan...
- Mondd, kedves – fordulok felé.
- Mások is voltak már, akik ennyire...- elakad, fejét lehajtja, hogy kócos tincsei eltakarják előlem köd-lepte tekintetét. 
Kérdésén elgondolkodom. Őszintén, mert meglep. Ő eddig az egyedüli, aki nem csak létezett mellettem, hanem eszét használva kutakodott is. Kérdését szükségtelen befejeznie, hisz tudom én jól, mire akart kilyukadni. 
- Folytasd, kérlek. Akik...? 
- Ennyire nyomorultak, mint én – fejezi be elcsendesedve. Bánatosan megvonja vállait, mintha neki is éppen mindegy lenne már minden. 
Elmosolyodom, majd megköszörülöm a torkom, és újra derekára simítom tenyerem. Megborzong érintésem alatt, mégsem az idő érte a felelős. 
- Tulajdonképpen...Igen, mondhatom akár ezt is – nevetem el magam röviden. - De ez kicsivel bonyolultabb. 
- Nem értelek – dünnyögi ajkait elhúzva. Mintha csak duzzogna, hangjából mégsem ezt vélem kihallani. Inkább önvádat, mintha tehetne bármit is azért, mert gyönge. 
- És ez így van rendben. Nem is várom el, hogy megérts. 
- Hová viszel? - kérdi újra. 
Felsóhajtok. Több lehetőségem is van, mégsem szándékom, hogy hazugságban ringassam őt. Legalább egy valamiben hadd legyek vele őszinte. 
- Egy helyre, ami nekem kedves. Ne félj, csak bízz bennem.
- Bízom benned – ígéri. 
Vajon a megérkezésünk után is ezt mondja majd nekem? Van értelme egyáltalán ennek az egésznek? A sóvárgás nem idegen számomra, hisz örökkévaló, újra és újra megtörténik, idáig mégis jól tűrtem. Mert nekem csak ennyi a dolgom. Tűrni az idők végtelenjéig, s elég, ha beérem egy halandó test melegével, s lelkének fényével. 
- Nem vagy magányos? - kérdez csendesen. 
Felé pillantok, törékeny, karcsú alakjára, mintha csak egy illékony kísértet volna. A múlt egy megelevenedett árnya. Nevetni támad kedvem, hisz sohasem én vagyok az elhagyatott fél. Ugyan, mégis mi okom volna a magányra? Megvan mindenem, otthon, mit a magaménak tudhatok, s élet, mit magamnak kialakítottam. 
- A magány az élet velejárója. Elkerülhetetlen, úgy gondolom szükséges is a mindennapokhoz. 
- Nekem nincs rá szükségem – fintorodik el. 
Felnevetek, majd fejemet megcsóválva kezemet alkarjára simítom, végig a véna vonalán, majd összekulcsolom ujjainkat. 
- Mert még nem tanultad meg a magad előnyére fordítani. Pedig hidd el, nem olyan rossz az, mint gondolod. 
Finoman visszahúzom, ahogy tovább indulna. Előttem nem sokkal megtorpan, görcsösen ragaszkodik ujjaim finom szorításához. 
- Megérkeztünk? 
- Meg. 
Mögé lépve simítom egyik kezem hasára, míg másikkal lehunyt szemeit takarom. Önkéntelenül is belesimul érintésembe, háta mellkasomnak feszül, ahogy nekem dől. Békés, szelíd mosollyal figyelem az előttünk magasodó vaskaput, sosem látogatott, régi kincs, mit nem hagyott maga mögött nyomtalanul az idő múlása. Elavult, mi nyikorog a szeles időben, s vén rozsda vonta szelíd ölelésébe a fémes vonalakat, megmunkált díszeket. 
- Mi ez a hely, Evan? - fordul felém kerekre nyílt szemekkel. 
Meghökken, s meghátrálna, ha nem tartanám, mikor az arcomra esik tekintete.
- Virágos dombocska – susogom tenyerem arcára simítva, ujjaim hegye az álla alatti bőrnek feszül, míg hüvelykemmel  alsó ajkának vonalán simítok végig. Szája már koránt sem olyan cserepes, mint volt. Arca színt kapott, s az alakja sem olyan meggyötört már, noha ugyanolyan karcsú és tünékeny még mindig. 
Követem tekintetét, ámulatát, amivel az apró kis templomot figyeli, minek tövében az az ősöreg temető áll. Nem gondozza már senki, emiatt burjánzottak el a sírok között a vadvirágok. 
- Miért egy temetőbe hoztál el? - fordul felém őszinte kíváncsisággal. Nem neheztel, nem vádol, s nem faggat. Egyszerűen kérdez, mert érdekli őt a válasz. 
- Úgy gondolom ez is van annyira meghitt és szép, mint akármi más. Az elmúlásban is van valami megfoghatatlan és gyönyörű.
- Gyakran jársz ki ide? 
- Gyakrabban, mint gondolnád – mosolyodom el sötéten.  


Sado-chan2016. 06. 14. 17:48:37#34404
Karakter: Daniel Benett



 Engedelmesen emelem fel a karjaimat, hogy rám adhassa az inget. Nem akarom hogy ő öltöztessen, nem akarok ennél is elesettebbnek látszani a szemében, de nem tudom hogy ellenkezhetnék úgy, hogy ne bántsam meg. Szemmel láthatóan élvezi, hogy így láthat, hogy olyan helyeken érinthet meg, ahol soha senki azelőtt…
Begombolja az inget, majd áttér a nadrágra és az alsóra. Rémülten szorítom ágyékom elé a kezeimet, hisz most még a buborékok sincsenek rajtam hogy elrejtsenek.
- Csinos – duruzsolja elégedett hangon
- Ne mondj ilyeneket – hajtom le a fejemet fülig pirulva
- Ne legyek veled őszinte?
- Ne hozz zavarba – javítom ki. Szükségem van arra, hogy őszinte legyen velem, de nem akkor, ha ennyire kínos dolgokat suttog.
- Sejtelmed sincs, mekkora hatalom van a birtokodban – Hatalmam… nekem?
Hogy lehetne nekem szemernyi hatalmam is, ha még azt sem hagyja, hogy egymagam öltözködjek?
- Ezt hogy érted - Ahogy ezen gondolkodok fel sem tűnik, hogy máris rajtam van a nadrág, csak mikor már a derekát igazgatja
- Ne is törődj velem – paskol meg finoman, majd magamra hagy. Nem megy messzire, hisz a hangokat még nem hallom. Itt van a szobában, talán csak messziről vesz épp szemügyre.
- Meddig tudod ezt csinálni?- Kérdem leülve az ágy szélére. Magam sem tudom, igazából mi lenne a kérdésem lényege. Meddig szándékozik kalitkába zárt díszmadárként tartani, meddig lesz még velem ilyen hátborzongatóan kedves és gondoskodó, mikor csúszik ki végül a száján valódi szándéka, s mikor engedi el magát annyira, hogy meg is tegye az…
- Az örökkévalóságig is akár, kedves – feleli szelíd hangon- mit szólsz, volna kedved egy kései sétához? - Neked is kedved lenne hozzá, vagy csak miattam...
- Daniel – duruzsolja, mielőtt még befejezhetném a mondatom- Ne hozzám igazítsd az életed.

Elszégyellem magam. Bizonyára unja már, hogy ilyen vagyok, de nem tehetek róla. Soha senki nem kérdezte még meg, hogy mit szeretnék, vagy hogy mire vágyok, így sosem mondtam. Igyekeztem miden ilyet elfojtani, tudomást sem venni róla, erre jön Evan és felforgat bennem mindent.
Ajkamba harapok kínomban, mert mást nem tehetek.

- Nem bántad meg, hogy magad mellé vettél?- kérdem végül. Egy kabáttal a kezében tér vissza, ezek szerint hideg lehet kint…biztosan igaza lehet, én még azt sem tudom milyen napszak van.
- Azt bántam volna, ha végül ott hagylak, s mégsem hozlak el.
- Azt akartad? - lepődök meg. Valóban ott hagyott volna?
- Megfordult a fejemben. Sok esetben szórakoztat, ha valaki ellenáll, viszont egy idő után nehézséggé válik az, ha olyasvalakivel kell megosztanod az életed, aki naphosszat csak kesereg, és honvággyal küzd. – honvágy… nekem is van, bár ezt neki nem mondom… nem mondhatom, azzal csak őt bántanám meg. Annyi mindent tesz értem, én mégis hazavágyok… haza a macskámhoz, a könyveimhez, amiből anya néha felolvasott, a hegedűmhöz, amivel magamat szórakoztattam… de érdekes mód, más nem hiányzik
- Voltak előttem mások is? – kérdem félve. Biztosan voltak, hisz nem tűnik kezdőnek. Úgy bánik velem, mint aki világ életében ezt csinálta volna
- Természetesen
- És velük milyen volt a kapcsolatod?- furcsa érzés tölt el, holott tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ez lenne a féltékenység érzése?
- Amilyet megkívántak tőlem – halk nyikorgásból ítélve kinyitotta az ajtót. Tényleg ki akar vinni?

Tétovázok még egy picit, mielőtt karjába kapaszkodnék, s oldalához simulva elhagynám a szobás, majd a házat.

- Mit szeretnél, hová vigyelek?- állunk meg a ház előtt. Maga felé fordít, miközben lágyan kisimít pár tincset az arcomból- Van egy park a közelben, ha akarod, ellátogathatunk oda
- Az nagyon jó lenne- mosolyodom el akaratom ellenére. Egésze kicsi voltam még, amikor utoljára jártam parkokban… már alig emlékszem milyen érzés leheveredni a fa alá, vagy belerúgni az egy helyre kotort falevél kupacba.
- Akkor ezt megbeszéltük- mintha ő is fellelkesülne, de az is lehet, hogy csak azt akarom hinni
Bele karolva haladok mellette, elég lassan, de ebben a tempóban nem fáradok ki olyan hamar. Elszoktam már a hosszú távoktól, így néha kénytelen megállni miattam, hogy új erőre kapjak

- Megérkeztünk- hallom ahogy nyikorogva nyílik ki a vaskerítés ajtaja, s ő újra derekamra csúztatja kezeit, hogy beterelje. Egy padhoz kísér, hogy le tudjak ülni
- Mond, mit látsz? Milyen a park?- kérdem továbbra is belé kapaszkodva
- Csendes, és kihalt. Csak ketten vagyunk, ezért is mertelek ide hozni. Ha mások is lennének itt, félő hogy elvesznél- ez kedves tőle… mindig meglep, mennyire gondoskodó
Hirtelen feltámad a szél, s mintha láncok nyikorgását hallanám a távolból
- Ez.. csak nem egy hinta?- fordulok felé gyerekes lelkesedéssel az arcomon- ugye szabad? Kérlek, kiskorom óta nem ültem hintán…
- Elég erőnek érzed magad ahhoz, hogy ne ess ki belőle?- bólogatni kezdek.- Hát jó…- felsegít és odáig kísér. Leültet, ő pedig elfoglalja a mellettem lévőt.
- Ez jobb mit ahogy emlékeztem rá- kezdem el hajtani magam, de pár centinél nem emelkedek magasabbra.

Nem tudom mennyi időt töltök a hintában, fejemet a láncnak támasztom, elmerülök gondolataim tengerében

- Szia- hallok meg egy ismeretlen hangot, ami nem hasonlít sem Evanére, sem bármelyik szellemére
- szia…- fordulok a hang irányába
- Csak így, egyedül ilyen későn?
- Nem vagyok egyedül- fordulok Evan felé- ott ül..
- De nincs ott senki- mondja értetlenül- nem látod?...
- Sajnos nem… nem látok, de az előbb még…
- Sajnálom…- mentegetőzik – biztosan a közelben van akit keresel… csak meg akartam kérdezni jól vagy-e, de ha egy barátoddal jöttél, nincs baj. Én most megyek, szia- búcsúzik, majd magamra hagy

- Evan…merre vagy?- kérdem rémülten, mikor már kellő messzire távolodott tőlünk
- Itt vagyok, végig itt voltam- suttogja
- De az előbb…a fiú..- dadogom értetlenül
- Engem csak az láthat, akit szárnyaim alá vettem. Csak te láthatsz, Daniel, s a hangomat is egyedül te hallod meg- elém guggol és a combjaimra teszi tenyereit
- A szárnyaid alá… mi vagy te, valami őrangyal?
- Nevezhetsz annak is, ha akarsz… Mit gondolsz, van még erőd ahhoz, hogy elvigyelek még egy helyre, vagy menjünk inkább vissza?- kérdi, miközben felsegít
- Hová akarsz vinni?- kapaszkodok belé
- Az meglepetés lesz. Na, mehetünk?- ezen elgondolkodok egy kicsit. Hová akar vinni? És mi ő, ha nem angyal? Egy szörnyeteg nem bánna velem ilyen gondoskodón, s egy egyszerű embert látnának mások is, nem csak én
- Rendben, menjünk…- bólintok rá végül


linka2016. 06. 14. 15:29:17#34402
Karakter: Evan H. Ventris



 Megrázza a fejét, puhán, s félénken, mintha oka volna rá. Pedig idáig úgy gondoltam, hogy már sikerült egészen jól megbarátkoznia lényem gondolatával, ám sosincs késő ahhoz, hogy tévedjek. Tagadása különösebben nem lep meg, hiszen nem egyedi. Elbűvölőek az emberek ilyen téren is. Az önkritika valahogy egyiküknek sem nagy erényük. 
- Pedig az vagy, az én szememben biztosan – suttogom, míg ujjbegyeimmel finoman a karjára simítok. 
- Mit látsz rajtam...milyennek látsz?
Kérdése őszintén elgondolkodtat, mégsem váratom meg a válasszal. 
- Olyannak, akár egy játékbaba – felelem. - Egy porcelánbaba, aki azonban nincs kész... mestere elfelejtette befejezni... a szemeit elfelejtette megfesteni – simítom ujjaimat lezárt szemhéjaira – akarod újra látni magad? - kérdem. 
- De... nem azt mondtad, hogy csak ott működik?
- De, azt mondtam...
- Még...még várj egy kicsit, kérlek – húzza el kezeimet, s ujjait az enyéim közé fonja – még nem állok készen, hogy lássam magam... attól félek, a te látványodra sem álltam még készen... - mosolyodik el kényszeredetten.
Ez érthető, annak ellenére az, hogy el szerettem volna kerülni mégis. 
- Na és te hogy képzelted el magad eddig? - kérdem. 
- Nem is tudom..., mint egy csontvázat..., betegesen sápadtnak, hiszen nem igazán megyek ki a Napra és alultápláltnak, mivel alig bírok enni.
- Érdekes elképzelés..
De leginkább nagyon is téves.
- Gondolom nem tévedtem sokat – mosolyodik el halványan.
- Nézd meg magad – simítom ujjaimat a szemeire újra, ezúttal nem ellenkezik, és nem vonja meg magát érintésemtől. Egyszerűen hagyja, hogy visszahozzam szemeibe a fényt. 
Ajkait egyetlen vékonyka vonallá préseli össze, ahogy szemeit kinyitva magára pillant a tükrön át. S míg ő lopva rám pillant, én végignézek karcsú testén újra, apró, halványan fénylő vízcseppek ragyognak köldöke környékén, míg a hab nagyja csípőjére telepedve rejti el pőreségét.
- Úgy mondtam, hogy gyönyörű? - simítom tenyerem arcélére, magam felé fordítom az arcát, hogy rám pillantson végre.
Szemei könnybe lábadnak, és apró cseppek indulnak el nedves bőrén át a forró vízbe.
- Nem olyan borzalmas, mint ahogy elképzeltem, de... még szoknom kell – ül fel.
- Lesz még alkalmad látnod engem is, és magadat is, hisz egy egész élet áll még előtted.
Térdeit felhúzza, s azokra hajtja a fejét. Ajkaira bús ív vetül, nem értettem sokáig miért kedvelik az emberek  a melankóliát. Nem láttam sokáig meg benne a szépséget, noha tagadhatatlanul van benne valami varázslatos.
- Azt hiszem eleget áztam már... megtennéd, hogy visszakísérsz? Egyedül nem tudok...
- Rendben, gyere, segítek – karjaimba kapaszkodik, míg én kiemelem őt a vízből. 
Várakozva megáll a csupasz csempéken, míg én törölközőért nyúlva felszárítom bőréről a nedvességet. Lángba boruló orcájára ezúttal nem teszek megjegyzéseket, helyette a hátára terítem a szövetet, és visszakísérem őt a szobába, majd az ágyra ültetem. 
Tiszta ruha akad nálam az ő méretében is. A korábbiakat már nem veheti vissza, nem is engedném neki. Kopottak és elnyűttek. 
- Öltözhetek egyedül, vagy szeretnél te felöltöztetni? - suttog maga elé meredve. 
Kezembe veszem az inget. 
- Emeld fel a kezed – kérem.
Engedelmes, ahogy mozdul, pedig nincs ínyére az, hogy kiszolgáltatottnak látsszon előttem. Szokatlanul emberi, és mégis megvan benne minden, ami mássá, különlegesebbé teszi őt számomra a többi halandótól. Elesett, és koránt sem finoman fogalmazva, nyomorék, gyakorlatilag életképtelennek minősíthető, de mégsem hagyja magát el. A maga módján igyekszik önállósítani a mozdulatait, igyekszik elkerülni, hogy a segítségemet kelljen kérnie, ami meglepő, és tiszteletreméltó mégis. Az ing, amit ráadok, kifogástalanul simul második bőrként a mellkasára, a gombok visszabűvölésével már feleannyi időt sem foglalkozok, mint, mikor vetkőztettem, én ugyan nem fázom, és kizárt, hogy az is, hogy a karján felfutó libabőr a szoba hűvöse miatt legyen. Kérdőn pillantva hajtom szét az egyszerű melegítőnadrágot, s az alsót. Ujjait ökölbe szorítja, s mindkét kezét az ágyéka elé vonja, mintha nem lett volna már számtalan lehetőségem rá, hogy őt lássam. Szórakozott mosollyal nézek rajta végig.
- Csinos – mérem végig formás combjait, melyeken a bőr sápadt lepelként feszül. 
- Ne mond ilyeneket – hajtja le a fejét durcás kisfiúként. 
- Ne legyek veled őszinte? - ráncolom értetlenül a szemöldökeimet.
- Ne hozz zavarba – javít ki, s lopva felpillant rám. 
Mosolyogva biccentek rá. Megteszem, ha ő erre kér. 
- Sejtelmed sincs, mekkora hatalom van a birtokodban – sóhajtom elé guggolva, elbűvölő, mennyire fiatal, mennyire hamvas, s tiszta a bőre. 
Elbűvölő, hogy mennyire hagyja magát, állítása szerint nem bízik bennem, és kiszolgáltatja magát nekem mégis. Én választottam őt ki magamnak, és a többiekkel ellentétben mégsem fedezte fel a hatalmát, amivel felettem bíráskodhat. 
- Ezt hogy érted? - lepődik meg, s megfeledkezik döbbenetében arról is, hogy éppen a nadrágot igazgatom rá fel. 
- Ne is törődj velem – paskolom meg combját, ahogy felállok. 
Megigazgatom sötét tincseimet, és elsimítom hajam a homlokomból, majd az ablakhoz lépve ujjaim hegyével húzom arrébb a függönyt. Odakint már minden elcsendesedett, nem rikolt tétován egyetlen madár sem, és a fiatalok kacagása is elhalt. Későre jár, és a végtelen űr odafent tátong. 
- Meddig tudod ezt csinálni?
Félénk kérdésére hátrapillantok. Az ágy szélén ücsörög, lábait felhúzta, és azokat átkarolva pihen, és mindeközben szemmel tart engem is. Nem konkretizálta a kérdését, nem mondta ki nyíltan, mire értette a szavait, és, hogy igazából mit szeretne megtudni, de vannak sejtéseim.
- Az örökkévalóságig is akár, kedves – felelem szelíden, majd egy vágyódó pillantással újra az ablakon túl tomboló éjszaka felé fordulok. - mit szólsz, volna kedved egy kései sétához? 
- Neked is kedved lenne hozzá, vagy csak miattam...
- Daniel – csitítom el megcsóválva a fejem. - Ne hozzám igazítsd az életed. 
Elszégyelli magát, mintha végzetes bűnt követett volna el ártatlan kérdésével. Fejét lehajtva hófehér gyöngyfogai közé veszi alsó ajkát, s azt rágcsálja, míg én a szekrényből egy könnyed dzsekit veszek neki elő. Az idő nappal ugyan ragyogó, de éjszaka lehűl.
- Nem bántad meg, hogy magad mellé vettél?
Megigazgatom a kabát nyakát, és elidőzöm kérdésén, majd a rá adott válasz lehetőségein is. 
- Azt bántam volna, ha végül ott hagylak, s mégsem hozlak el.
- Azt akartad? - lepődik meg. 
- Megfordult a fejemben – vonok vállat. - Sok esetben szórakoztat, ha valaki ellenáll, viszont egy idő után nehézséggé válik az, ha olyasvalakivel kell megosztanod az életed, aki naphosszat csak kesereg, és honvággyal küzd. 
- Voltak előttem mások is? - teszi fel kérdését félve. 
- Természetesen – bólintom.
- És velük milyen volt a kapcsolatod?
Szórakozott mosoly terül el ajkaimon újra, míg kíváncsian lepillantok rá. Viszonozom félénk tekintetét.
- Amilyet megkívántak tőlem – tárom ki előtte az ajtót.
Nem tartom feltétlen szükségesnek azt, hogy pont az én múltamról, s korábbi kegyeltjeimről csevegjünk, nem értheti meg, és nem foghatja fel szavaimnak a lényegét. Felé nyújtom a kezem, míg ő bizonytalanul maga mögé pillant a sötét, üresen tátongó folyosóra, végül elfogadja a kezem, és mellém lépve az oldalamhoz simul.


Szerkesztve linka által @ 2016. 06. 14. 15:40:55


Sado-chan2016. 06. 14. 07:39:49#34401
Karakter: Daniel Benett



 

Érzem ahogy máris elpirulok, ahogy a vér az arcomba tódul. Lassan pattintja ki egyik gombot a másik után…nem lesz ez így jó… anyámnak sem engedtem soha hogy így láson, midig magam intéztem a fürdést, most mégis hagyom, hogy levegye rólam az inget
- Sss – csitítgat halkan, ahogy érintésétől megremeg az egész testem. Rémülten kapkodom jobbra balra a fejem, mire kézfejével végig simít az enyémen, majd arrébb tolja azt
- E-ez megy már nekem is – dadogom fülig vörösen, ahogy ujjai a nadrágomhoz csúsznak…kérlek ne…tovább ne…
- Nem kétlem… De engedd, hogy segítsek.
- Miért?- kérdem értetlenül. Talán alá becsül? Vagy látni akarja azt, amit még én sem ismerek igazán? Hisz a testem inkább tartozik már hozzá, mint hozzám, holott én lakok benne, az én lelkem van belé börtönözve tehetetlenül, kiszolgáltatottan.
Megcirógatja az arcom, bátorítón, majd újra a nadrág megkötőjére szorítja az ujjait. Makacsul  szorongatom a derekát, félek elengedni, félek, hogy a ruha alatt olyat lát, amitől megundorodik tőlem. Hogy így majd nem kellek neki és eldob. Végül kénytelen vagyok elengedni, s ő kapva az alkalmon lehúzza a nadrágot is, ezzel teljese lecsupaszítva engem.
- Elvégre emiatt vagyok melletted – besegít a kádba, de én egész végig azon igyekszem, hogy minél kevesebbet láthasson belőlem. - Ne azt kérdezd, miért teszem, hanem egyszerűen légy hálás.
- Legyek hálás? - kérdezek vissza értetlenül. Mégis, miért legyek hálás?
- Vagy fogadd el – von állat. - Ésszerűtlen lenne azt állítanom, hogy mindezt önzetlenül teszem, s csak téged bántanálak meg, ha ezzel hitegetnélek. De hát nem is hitegetlek, nem igaz? – Jogos…bár alig ismerem őt, arra már rájöttem, hogy semmit sem tesz ingyen. Ha nemis azonnal, valamilyen úton vissza veszi a törődést, ha mással nem, hát ezzel.- már a legelejétől fogva sejthetted, mi vár majd rád. Bármit kérdeztél, választ kaptál rá, nem hallgattam el előled semmit. – össze rezdülök ahogy végig simít rajtam
- Sajnálom, ha...
- Ha megbántottál? – aprót bólintok. Bár nem ezt akartam mondani, de erre is gondoltam. Érzem, ahogy a hajammal játszik…most biztosan jól szórakozik rajtam, a látványon, a zavaromon- Nem tudsz. Sok esetben hasonló vagyok tehozzád, de ez ne tévesszen téged meg soha.
- Miért pont én? – érdem elcsukló hangon
- Hogy miért pont téged választottalak? Ez lenne a kérdésed? Ezen is túl vagyunk már egyszer, ha nem csalnak az emlékeim. Ám legyen, válaszolok neked. Létem nagy részében mások társaságát élvezhettem, olyanokét, akárcsak a tied. Egyikük sem tehetőek egy lapra, mégis volt bennük valami közös. Az pedig az elhagyatottságuk volt, a gyámoltalanságuk és kirekesztettségük elhanyagolhatatlan ténye. Szükségük volt valakire, aki vezetheti őket, míg nekem szükségem volt rájuk. Téged viszont nem amiatt vontalak a kegyeim közé, mert szántalak volna – újra a szemhéjamra simít- Te nem érdemled a sajnálatot, mert bár önmagadat gyöngének tartod, erős vagy mégis.
- Ne!  - rémülten szorítom a kezeire az enyémet, mielőtt újra varázsolni kezdene
- Hát nem akarsz látni? Nem erre vágysz?
- Szeretnék, de ne így – rebegem elgyötörve, miközben tenyerébe temetem arcomat- Így nem tudnék a szemeidbe nézni.
- Miért zavar a meztelenséged? – kérdi, s ezúttal mintha egy kis értetlenséget is hallanék a hangjában. Egy pillanatra elképzelem a látványt, ő a kád peremén üldögél, én pedig csak fekszem, combjaimat össze szorítva, igyekszem a lehető legkevesebbet mutatni neki.
- Úgy nőttem fel... – kezdek bele bátortalanul, s kénytelen vagyok megnedvesíteni a számat, majd nyelni egyet, mert képtelen vagyok folytatni– éveken át életem anélkül, hogy magamról, a kinézetemről, tudtam volna bármit is. Aztán általad láthattam végre, de az arc, ami visszanézett rám, elborzasztott.

 

- Nem hiszed még nekem sem, ha azt mondom, gyönyörű vagy? – nem válaszolok azonnal. Nem is tudnék… sok mindent mondtak már rám, de hogy gyönyörű…
Bátortalanul rázom meg végül a fejemet. Sok mindennek el tudnám képzelni magam, de gyönyörűnek… kizárt
- Pedig az vagy, az én szememben biztosan- suttogja, miközben ujjai a karomon kezdenek táncolni
- Mit látsz rajtam…milyenek látsz?..- kérdem, bár nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom
- Olyannak, akár egy játékbaba - feleli végül- Egy porcelán baba, aki azonban nincs kész… mestere elfelejtette befejezni… a szemeit elfelejtette megfesteni- ujjaival zárja le szemhéjamat, s én hagyom neki. Elég irónikus, hogy valahogy én is így érzem magam a kezei közt. Mint egy marionett baba, de furcsa mond annyira nem bánom ezt… vagy csak még nem tudok kiigazodni az érzéseimen
Érzem ahogy egészen közel hajol hozzám, hideg leheletét és bőrének illatát. - akarod újra látni magad?- kérdi meg újra
- De… nem azt mondtad, hogy csak ott működik?
- De, azt mondtam…
- Még… még várj egy kicsit kérlek- lehúzom a szemeimről a kezét, ujjaimat pedig az övéi közé fonom- még nem állok készen, hogy lássam magam… attól félek, a te látványodra sem álltan még készen…- mosolyodok el kínomban, mert úgy érzem mát nem tehetek. Most egészen biztos csalódott bennem. Látni szerettem volna őt, de mikor megláttam megrémültem tőle, akárcsak magamtól
- Na és te hogy képzelted el magad eddig?- kérdi, hogy szóval tartson
- Nem is tudom… mint egy csontvázat… betegesen sápadtnak, hiszen nem igazán megyek ki a napra és alultáplátnak, mivel alig bírok enni
- Érdekes elképzelés…
- Gondolom nem tévedtem sokat- mosolyodok el halványan
- Nézd meg magad- ismételten a szememre helyezi ujjait, s ezúttal hagyom is neki, hogy megtegye.
Mikor kinyitom a szemem csak össze szorítom az ajkaim. Az egész mennyezetet egy hatalmas tükör borítja, melyben látom öt, ahogy mellettem ül és magamat is, ahogy a vízben fekszem. Körül ölelnek a buborékok, de még így is tisztán látom magam. Mint egy élettelen baba, sápadt bőröm a bordáimra tapad, mivel hogy zsír és hús nincs túl sok alatta
- Úgy mondtam, hogy gyönyörű?- simít végig az arcomon, maga felé vonva, hogy rá nézzek. Érzem, hogy újra könnycseppek gyűlnek a szemem sarkába, de talán a vízcseppek mellett nem veszi észre őket. Legszívesebben elsüllyednék a víz alatt, de tudom, hogy nem hagyná.
- Nem olyan borzalmas, mint ahogy elképzeltem, de… még szoknom kell – ülésbe csúszok, hogy közelebb lehessek kicsit hozzá.
Nem értem magamat. Minél közelebb akarok lenni hozzá, de ha mellettem van elfog a rettegés. Mintha két egymástól teljesen eltérő lélek lakna ebben az életképtelen testben…
- Lesz még alkalmad látnod engem is, és magadat is, hisz egy egész élet áll még előtted- Egy élet… talán szándékosan fogalmaz így pontatlanul. Egy élet tarthat egyetlen napig is, vagy egy hétig, hónapig, vagy mint az ő esetében, egy örökkévalóságig… de vajon melyik az enyém?
Felhúzom a térdeimet és rá hajtom a fejem. A víz kellemesen meleg, én mégis egész testemben reszketek…vajon ha magamra hagyna elmúlna, vagy más miatt folytatódna?
- Azt hiszem eleget áztam már… megtennéd, hogy visszakísérsz? Egyedül nem tudok…
- Rendben, gyere, segítek - a karjába kapaszkodok, miközben ő segít kiszállnom. A kád előtt állok meg, míg ő törölközőt ragad és végig töröl… már megint lángol az arcom, pedig most látom is őt és magamat is. Végül a hátamra teríti a hatalma puha agyagot és vissza kísér. Leültet az ágyra, míg keres egy másik, tiszta ruhát… az az agyon mosott, elnyűtt ing és nadrág volt az egyetlen, amit otthonról magammal hoztam, és most azt is elvette
- Öltözhetek egyedül, vagy szeretnél te felöltöztetni?- kérdem szinte suttogva, ahogy mellém ül
- Emeld fel a kezed- azt hiszem ezt vehetem az utóbbinak is, csak tudnám mit élvez annyira a tehetetlenségemen


linka2016. 06. 13. 18:18:09#34400
Karakter: Evan H. Ventris



 Nem nyertem el a bizalmát. Hát persze. Miért is lenne oka a hitre, hiszen magamból nem adtam még neki semmit. Elnyertem őt, de anélkül, hogy ténylegesen is a magaménak tudhatnám a lényét. Ez bosszant, felhergel, s közben mégis, van ebben az egészben valami morbid izgalom. Kihívást jelent számomra annak ellenére, hogy gyakorlatilag ő eddig a legvédtelenebb, akivel valaha is dolgom volt. 
- Nem tudok bízni benned... - kifakadása egészen csendes, már-már bocsánatkérően lágy – szörnyen érzem magam miatta... De nem megy. Még nem... Kérlek, adj egy kis időt, hogy megbízhassak benned. Hogy megismerhesselek... - érzem testének melegét, lényének közelségét. Ő őszintén nyit felém, míg én folyamatosan hárítok. - Evan... Kérlek... - susogja elveszetten. 
Nem fordulok felé továbbra sem, mert nincs számára mit mondanom. Nekem nincs szükségem arra, hogy megismerjen engem. Nem akarom, hogy tudjon rólam bármit is, hogy megismerjen olyannak, aki igazán vagyok. Jobb ez így neki. Ez a boldog, békés tudatlanság. Egyszerűbb ez így mind a kettőnknek. 
- Hazudtam... - nem értem minek próbálkozik még mindig – magamnak, és neked is... akartam, hogy megtedd. Hogy így érints... ahogyan még senki azelőtt... De megrémít ez az érzés... nem lenne szabad... 
Léptei tompák, puhán halad, könnyed cicaléptekkel. Elfordulok tőle újra, mikor mellém ér, mielőtt meglátna. Ujjai finom bársonyként simulnak a karomra, megérint ösztönből, s nem fél tőlem mégsem. Szokatlan ez a nyíltság.  Elmerengek, és ő kicselez, elém lépve rám tekint. Az arcomat mustrálja, ami szokatlan faggyal önt el, ledermeszti a csontjaimat a kétely, de nem szól semmit. Lehajtom a fejem, lopva a vonásait fürkészem, ajkainak vonalát, és a szemeit, de a mélyükben nincsen semmi. Egyszerű kíváncsiság, feloldódik új keletű bátorságában, melyet lemeztelenített arcom látványával nyert el magának. Karjait a nyakam köré fonja, sápadt, vékony bőr. Fejét a vállamra hajtja, átölel, mintha gyámolításra szorulnék. Mintha gyengédségre vágynék.
Mintha szeretetre lenne szükségem. 
Pedig nekem egyedül rá van szükségem, az életére, a tiszta, hófehér lelkére. 
- Hogy tudnám elérni, hogy megbízz bennem? - tolom őt magamtól el. 
- Adj egy kis időt – halvány mosolya akaratlanul is ledöbbent, noha jelét ennek különösebben nem adom -  elég nehezen bízok meg az emberekben... Jelenleg kavarog bennem minden. Nem tudom, mit érzek most... - pillant rám újra. 
Az arcomat fürkészi már megint, mintha látna rajta bármi megfejthetőt. 
Eltöprengek a fiún, mert ugyan volt már dolgom olyannal, ki az övéhez hasonló életkorba lépett, mégsem tehetőek egy lapra. Daniel más, szokatlanul érett a maga módján, míg egyes helyzetekben kétségbeejtően elveszett és gyámoltalan. Szinte a fenekén fityeg még a tojáshéj, mégsem nevezhető fiatalnak és elesettnek. Észveszejtő kettősség uralkodik benne, ami elbűvölő. 
Meleg tenyerét az arcomra simítja, szokatlan így az érintése, pedig csak egy egészen jelentéktelen kis mozdulat az egész. Felpipiskedik, imbolyog, ahogy a lábujjhegyeire áll, forró lélegzete édesen megcirógatja a bőrömet, ajkaimon érzem a leheletét. Arca kipirul, vörös rózsák gyúlnak fakó orcáin, s még füleinek a hegye is belevörösödik a zavarba. 
Tisztában vagyok, mi járt a fejében, de kíváncsiságból mégsem tettem ellene semmit. Nem mozdultam, egyszerűen kivártam, végül azt adja, amire vártam. 
- Nem megy... ne haragudj... képtelen vagyok rá – süti le szégyenteljesen a szemeit, ahogy eltávolodik tőlem újra. 
Nem haragszom rá, mert tulajdonképpen nem okozott csalódást. Csak azt tette, amit vártam. Se többet, se kevesebbet. 
- Ideje visszamennünk – simítom tenyerem a derekára – készítek neked egy fürdőt, attól majd megnyugszol...
Hallgatag mellettem, ahogy a lépcsőn fölvezetem, és bekísérem az ajtón. A szoba egyetlen székére ültetem őt le, míg a vizet megengedem neki, aztán talpra állítom és ingének gombjait érintem. Alig érintem, és ő megijed mégis. Kezét az enyémre tapasztja, szavak nélkül is mozdulatlanságra int.
- Szeretnéd, ha magadra hagynálak? - érdeklődöm színtelenül. 
Hezitál, megfontoltan átgondolja  a kérdést, aztán a fejét rázza. Ezen elmosolyodom. Gyengesége több szempontból is mulattat, ahogyan szórakoztató az arcát elöntő halovány pír is. Mégis tiszteletben tartom őt, mert én vagyok számára az egyedüli, akitől bármit is remélhet. Nélkülem ezúttal már magára marad, elhagyatott kisfiú csupán. 
- Sss – csitítom csendesen, ahogy karcsú teste megremeg érintésem nyomán. 
Lehántom mellkasáról az inget, és ijedten kapkodó kézfejére simítom sajátomat, elvonom azt az útból, hisz nincs rá szükségem. 
- E-ez megy már nekem is – dadogja mélyen elpirulva. 
- Nem kétlem – biccentem elgondolkodva. - De engedd, hogy segítsek. 
- Miért? - kérdi kíváncsian. 
Hosszú pillái megrebbennek, köd fátyolos szemeit rám elemi, ez egyszer bánom, hogy az élet megvonta tőle a látás kincsét. Megcirógatom az arcát újra, aztán kibontom a nadrágját is, noha annál már valamivel nagyobb ellenállást tanúsít. Nem értem az okát. Úgy gondolja nem nyílt még alkalmam arra, hogy meztelen testeket lássak? Mire fel most ez az akadékoskodás? 
A kérdése meglep, mert úgy rémlett, megbeszéltünk már mindent, ami netalántán érdekelhetné őt. Elcsodálkozom azon a tényen, miszerint ez koránt sem volt így. Válaszokat ugyan adtam neki, de koránt sem olyat, amivel beérhette volna. Nem válaszoltam meg neki az égadta világon semmit. 
De erre ugyan mit felelhetnék? 
Tudni akarja, miért segítek neki? Elég, ha elgondolkodik az eddigieken, mindazon, amit látott, mindazon, amit hallott, s amit átélt. 
- Elvégre emiatt vagyok melletted – vetkőztetem le teljesen, s míg ő magát takarja, én besegítem a vízbe. - Ne azt kérdezd, miért teszem, hanem egyszerűen légy hálás. 
- Legyek hálás? - kérdez vissza értetlenül.
Vagy fogadd el – vonok állat. - Ésszerűtlen lenne azt állítanom, hogy mindezt önzetlenül teszem, s csak téged bántanálak meg, ha ezzel hitegetnélek. De hát nem is hitegetlek, nem igaz? - ülök le a kád peremére, szivacs nincs, így tenyeremmel simítom pőre bőrét. - már as legelejétől fogva sejthetted, mi vár majd rád. Bármit kérdeztél, választ kaptál rá, nem hallgattam el előled semmit. 
- Sajnálom, ha...
- Ha megbántottál? - kérdem ujjam köré csavarva egyik nedves tincsét, míg ő félszegen bólint. - Nem tudsz. Sok esetben hasonló vagyok tehozzád, de ez ne tévesszen téged meg soha. 
- Miért pont én? 
- Hogy miért pont téged választottalak? Ez lenne a kérdésed? - érintem ujjbegyeimmel álla vonalát. - Ezen is túl vagyunk már egyszer, ha nem csalnak az emlékeim. Ám legyen, válaszolok neked. Létem nagy részében mások társaságát élvezhettem, olyanokét, akárcsak a tied. Egyikük sem tehetőek egy lapra, mégis volt bennük valami közös. Az pedig az elhagyatottságuk volt, a gyámoltalanságuk és kirekesztettségük elhanyagolhatatlan ténye. Szükségük volt valakire, aki vezetheti őket, míg nekem szükségem volt rájuk. Téged viszont nem amiatt vontalak a kegyeim közé, mert szántalak volna – simítom hüvelykjeimet két szemére. - Te nem érdemled a sajnálatot, mert bár önmagadat gyöngének tartod, erős vagy mégis. 
- Ne!  - riadtan fog rá a kezeimre, de nem vonja el arcától őket.
- Hát nem akarsz látni? Nem erre vágysz? 
- Szeretnék, de ne így – könyörög homlokát csuklóimnak döntve. - Így nem tudnék a szemeidbe nézni.
- Miért zavar a meztelenséged? - kérdem értetlenül.
Ezúttal én vagyok, aki összezavarodott, aki nem ért semmit. Mert valóban nem világos számomra az ok. Annyi embert láttam már, kinek önkritikájuk szemernyi sem volt, s mégis oly magabiztossággal viselték öltözetüket, erre itt van ő. feszélyezetten mosolyog, s zavartan pirul, lehajtja a fejét, mintha láthatna bármit is abból, amit róla gondolok. 
- Úgy nőttem fel... - felsóhajt, rózsaszín nyelvét kiszáradt ajkaira simítja, majd nyel, és újrakezdi – éveken át életem anélkül, hogy magamról, a kinézetemről, tudtam volna bármit is. Aztán általad láthattam végre, de az arc, ami visszanézett rám, elborzasztott. 
- Nem hiszed még nekem sem, ha azt mondom, gyönyörű vagy? 
Újra a meleg vízbe ejtem ujjaimat, s míg a válaszára várok, elszórakoztatom magam a szappanbuborékok mélyén felsejlő színek pompájával.


Sado-chan2016. 06. 01. 14:44:18#34364
Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának


 

- Egyetlen szavadba kerül, s leviszlek téged oda bármikor – ül le mellém az ágy szélére. Furcsa érzések kavarognak bennem és ez megrémít. Soha senki iránt nem éreztem így… bár nem tudom hogy kellene neveznem ezt a valamit.
Érzem ahogy végig simít a homlokomon, majd az arcomon egészen az ajkamig. Ahogy végig simít rajtuk nagyot dobban a szívem. Azt hiszem pont ez az érintés váltja ki belőlem azt a valamit… türelmetlenül várom mit tesz velem ezután, egyik felem újra érezni akarja ajkainak érintését, de a másik retteg tőle, elfutna legszívesebben, bár magam sem tudom melyik az erősebb fél.
Végül megkapom amit akartam, vagy amitől annyira féltem
- Evan!.. Ne... – kapok levegő után mikor megcsókol. Mozdulatlanná dermedek, ő pedig elhúzódik, de nem hagy magamra.
- Azt teszem, amire te magad vágysz – suttogja - Vágysz rám, és ellenállsz mégis.
- É-én nem is... – nyögöm szinte azonnal, nem is gondolkodok el szavainak súlyán.
- Aludj inkább – húzódik el teljesen, majd még utoljára megsimogatja arcomat, mielőtt elhagyná a szobát.
Összegömbölyödve fordulok az oldalamra. Remegve érintem ujjaimat az ajkamra, ahol pár pillanattal ezelőtt még Evan ajkai érintettek, szinte még érzem azt a lágy bizsergést is, ami akkor elöntött miatta. Csodás érzés… de akkor mért félek tőle? Félek mert nem ismerem őt, hiába hiszem azt hogy igen. Nem ismerem magamat sem, hisz odalent is úgy tekintettem saját alakom tükörképére, mintha az valaki más lenne. Megrekedtem az elmém által alkotott világban, begubózva, ahol minden más, ahol nem bánthatnak… de itt… talán ha meghagy abban a hitben, hogy ő maga olyan, mint a fejemben alkotott ábrándkép…

-Daniel…- halk, elmosódó hang üti meg a fülem. Riadtan kapom fel a fejem… ez nem Evan hangja… valaki más… de nem említette egyszer sem, hogy vannak itt rajtam kívül mások is..- Daniel…- suttogja újra a nevem
- Ki van ott? Evan…
- Evan nincs itt…- enyhe fuvallatot érzek- érted amit mondok?- aprót bólintok. Talán az árnyak egyike? De hát eddig sosem értettem meg egyetlen szavukat sem, most mégis olyan tiszta, mintha Evan, vagy bárki más szólna hozzám- el kell menned innen míg nem késő
- De hogyan? azt sem tudom hol az ajtó…végig tapogattam már mindent, de semmi…- nem válaszol, de pár perc múlva meghallom az ajtó zárjának halk kattanását, a következő pillanatban pedig mintha apró kezeket éreznék magamon, ahogy felsegítenek és vezetnek.
Teljesen más mint amikor Evan vezet. Az ő karjai közt elveszettnek és gyámoltalannak érzem magam, most viszont úgy érzem, többé kevésbé egyedül, de képes vagyok megtenni az utat a szabadságig…
De miért is akarjak innen elmenni? Tudom hogy meg fogok halni, Evan nélkül is, de így legalább van mellettem valaki.. és ő is szomorú lenne, ha magára hagynám, hiszen megmondta, hogy így már nem olyan magányos… kegyetlenség lenne elvennem ezt tőle.

Végül a tükörszoba felé veszem az irányt. Hatalmas ez a ház, de megtanultam már az évek alatt csupán az illatokból, a környezet tapintásából megjegyezni az utat.

Ahogy átlépem a szoba küszöbét újra kitisztul a világ. Látom Evant, ahogy ernyedten ül a széken, a tükröket és szobrokat, a hatalmas teret. Vissza tekintek, de az ajtóban nem vár senki, vagy ha mégis, nem látom őket. Azt hiszem nem láthatom egyszerre a világot, és hallhatom az ő hangjukat is.
- Miért jöttél ide le? – kérdi leszegett fejjel
- Evan...
- A kérdésemre válaszolj- utasít, de mintha olyan nagyon nem is érdekelné…még csak felém sem fordul.
- A bocsánatodat szerettem volna kérni.- magam sem tudom miért… talán a lelkébe tiportam azzal, hogy eltaszítottam magamtól. Talán nem csak azért csókolt meg, mert úgy látta, arra vágyom… talán maga miatt is
- Nem bízol bennem, igaz?
- Evan – ejtem ki remegve a nevét
- Nem nyertem el a bizalmad, így van? - csattan föl, felkelve a székből, de még most sem fordul felém.
- Nem tudok bízni benned... - fakad ki belőlem - szörnyen érzem magam miatta... De nem megy. Még nem... Kérlek adj egy kis időt, hogy megbízhassak benned. Hogy megismerhesselek… - lépek közelebb hozzá, de még mindig nem fordul felém. Talán nem bírja elviselni a látványomat? Így, hogy látom őt, már nem is kellek neki... -Evan... Kérlek... - suttogom alig hallhatóan és érzem, ahogy a lábaim megremegnek.
Félek... De mitől? Hogy megutál? Vagy, hogy mérgében elpusztít? Azt hiszem még hálás is lennék neki...
- Hazudtam... - folytatom tovább,  mivel még mindig nem sikerült szóra bírnom - magamnak, és neked is... akartam hogy megtedd. Hogy így érints... ahogyan még senki azelőtt... De megrémít ez az érzés... nem lenne szabad… - szorosan fonom össze magam előtt a karjaimat, mintha ez bármi féle védelmet adhatna. Legszívesebben sírva rogynék térdre, de nem akarom hogy ennél is gyengébbnek lásson.
Elindulok felé, de ahogy mellé érek újból hátat fordít, én pedig képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. Bátortalanul érintem meg karjának hideg bőrét, majd elé lépek, ahol végre meglátom azt amit rejtegetett.
Csupasz arcát, vonásait, amit nem fed festék, ami nem rejtőzik foltok és minták mögé. Így már valahogy kevésbé félek tőle, hisz olyan mint bárki más... Akár olyan is lehetne, mint amilyennek elképzeltem. Ha azzá válna akinek elképzeltem... Akibe bele szerettem...
Hm.. Vajon ez a jó szó rá? Bele szerettem, vagy csak az újdonság hatása, puszta vágyak? Még kimondani is szörnyű. Nem lenne szabad bele szeretnem, de még csak vágyakoznom sem utána. Aki közel kerül hozzám annak a fejére bajt és szerencsétlenséget hozok, amit nem érdemel meg…egy olyan valakinek mint én, nem jár a boldogság.

Nem néz rám... Talán nem is bírnám elviselni. Jobb ez így. Bátortalanul karolok a nyakába és ölelem magamhoz, fejemet a vállára hajtom és csak ölelem őt percekig, szótlanul.

- Hogy tudnám elérni, hogy megbízz bennem? - tol hátrébb, hogy rám nézhessen

- Adj egy kis időt - mosolyodok el halványan - elég nehezen bízok meg az emberekben... Jelenleg kavarog bennem minden. Nem tudom mit érzek most...- Végig nézek az arcán. Így, festék nélkül talán képes lennék elfogadni ezt a furcsa érzést, noha még a gondolatától és viszolygok.
Mért pont ő?...Mért pont egy fiú miatt érzek gombócot a torkomban? Odakint elítélnének ezért, de itt magunk vagyunk, ketten, itt senki sem látna meg minket.
Bátortalanuk simítok végig az arcán, ahogy korábban ö tette velem, lábujjhegyre állva hajolok ajkaihoz, hogy viszonozzam korábbi csókját. Már csak pár centi választ el tőle, érzem hogy az összes vér a fejembe ömlik, de képtelen vagyok megtenni
- Nem megy…ne haragudj…képtelen vagyok rá- sütöm le bűnbánóan a szemeimet vissza ereszkedve.
- Ideje vissza mennünk- teszi a kezeit a derekamra- készítek neked egy fürdőt, attól majd megnyugszol…

Egyre inkább úgy érzem hogy nem érdemlem meg őt.
A lelkébe gázoltam, ő mégsem kiabál velem, nem csapkod de még csak a hangját sem emeli fel.
Egy apró székre ültet míg elkészíti a vizet, érzem benne a gyógynövények illatát és a lágy, mentás habfürdőt is.
Mikor elkészül elém lép és felállít, majd a pizsamám felső részét kezdi el kigombolni. Rémülten szorítom a kezem az övére a második gomb után
- Szeretnéd, ha magadra hagynálak?- kérdi halkan. Tétovázok pár pillanatot, mielőtt fejemet rázva elengedem a kezét.


linka2016. 05. 31. 20:36:38#34360
Karakter: Evan H. Ventris



 Nem ostoba ő, ugyanakkor mégis ott van benne a lelke mélyén a gyermek. Az, akit elszakítottak szülőanyjától, s aki idegen környezetbe kényszerült valakivel, kinek még csak kinézetét, s megjelenésének okait sem ismeri. 
- Tudom jó, hogy többet nem találkozhatom az édesanyámmal...és, hogy többé nem leszek szabad...ha úgy vesszük, már halott vagyok...de...látni szeretném annak a férfinak az arcát, aki megölt..
Karcsú teste megremeg, ahogy szavainak tartalma eljut őhozzá is, s végül jelentőséget kap minden, melyet halvány ajkain kiejtett. Apró, gyöngy-fehér fogait ajkainak húsába vájja.
- Hunyd be a szemeidet – utasítom lágyan.
Szemhéjai vékony vásznakként záródnak össze, sűrű pillái bőrét karcolják, milyen csodás, s milyen védtelen így. A lelke mélyén talán tudja, hogy bűn a jelenlétem, s hiba önmagában már az is, hogy mellettem létezik, mégsem könyörög a szabadságáért. Egész lényét átitatja egyfajta csendes beletörődés. Tenyereimet arcának két oldalára simítom, hüvelykeimmel lesütött szemhéjait érintem, s ha korlátolva is, ám visszaadom szemeinek világát. 
- Most már kinyithatod. 
Lassan pislog, hunyorít a változásra, majd rácsodálkozik világának egyszerűségére. Felállva lép elém. Elámulva, mint aki a világ rejtett csodáiba nyert betekintést. 
- Nem erre számítottál.
- Nem... valóban nem – hajtja le fejét bűnbánóan – másként képzeltelek el... sokkal... élőbbnek...
- Megrémít a látványom? 
Felpillant rám.
- Nem... nem tudom egyenlőre, hogy mit gondoljak... vagy, hogy mit érzek – elkapja tekintetét rólam, mintha zavarban volna – azt hiszem... félelmet... csodálatot... rettegést... és még valamit, ami nem tudom, hogy micsoda – suttogja egészen halkan.
Körbenéz, szemeiben rianás vág végig, ami örömmel tölt el. Életem művét tekintheti most meg, amely keveseknek adatott eddig meg. Erejét vesztve kapaszkodik belém, s én értek tétova mozdulatából is. Olvasom már testének minden rezdülését. Megértem őt szavak nélkül is. Tenyeremet a derekára csúsztatom, és a székig támogatom, majd finoman visszanyomom őt rá. Pihenjen azon, ha az állás kifárasztja. 
- Sok volt ez neked egyszerre, vissza viszlek, pihenned kell.
- Még ne... kétlek... csak egy percet várj... - könyörgő hangja megremeg.
Megértem őt, s közben mégsem tudom átérezni a helyzetét. Maga elé mered, tükrön át nézi önmagát. Elborzad, pedig az én világomban nincs nála gyönyörűbb. Karcsú ujjait az arcára simítja, bársonyosan puha bőrére. 
Az ajtón kilépve ajkaim szegletébe sötét mosoly ömlik, oldalról pillantok a fiúra, kipirult arcára, s bőrén lecsorduló csillogó könnyeire. Visszakísérem őt a szobájába. Annak csendje és ismerős melege majd vigaszt nyújt számára. 
- Köszönöm... - susogja, ahogy az ágyba fektetem. 
- Egyetlen szavadba kerül, s leviszlek téged oda bármikor – telepszem le ágyának szélére. 
Ujjbegyeimmel puhán simítom homlokát, elcirógatom szalmaszőke tincseit, s végigkísérem ajkainak vonalát. Megérzem a változást, félelmét, s bizonytalan vágyát, melynek oka titok marad még önmaga előtt is, noha én már megfejtettem mindenét. Mosolyom kiszélesedik, ahogy bátortalan arcára esik tekintetem, elnyílnak ajkai, akárcsak két kéjes kis szirmocska, s én hüvelykemmel húzom le alsó ajkát. 
- Evan!.. Ne... - levegő után kap, ahogy hozzá hajolva lágyan az ajkaira csókolok, de a hangja megállja int. 
Dermedt mozdulatlansággal figyelem őt, arcán a vonásokat, kipirult hófehér bőrét, s egyenletlen szívverését. Volt dolgom már a rettegéssel, ismerem a félelem ritmusát, hisz nem egyet okoztam már én magam is. Az ő szívének dallama most mégis másként szól. Csendesebben, lágyabban. 
- Azt teszem, amire te magad vágysz – suttogom elhúzódva. - Vágysz rám, és ellenállsz mégis. 
- É-én nem is... - nyögi könnyes szemekkel. 
Elmosolyodom újra, majd halk sóhajjal felállok mellőle. 
- Aludj inkább – cirógatom meg kimelegedett orcáját. 
Rá való tekintettel az ajtót kulcsra zárom, a folyosóra kilépve fellélegzem, s velem együtt fellélegzik az ódon ház is. Hallja a hangjukat, s bár hírnek nem a legjobb, mégsem aggaszt. Hallja, de nem érti egyiket sem, és még ha értené sem lenne semmi. Ő már az enyém, hozzám tartozik, és nekem ígérte magát a tudtán kívül. Innen már nincs visszaút. Nem visszakozhat, és nem térhet haza. Nem hagyhatja el a házat.
Nem hagyhat engem magamra! 
A tükrökhöz sietek, s lerogyok abba a székbe, miben korábban a fiú ült. Kendővel törlöm le arcomról a festéket, lehunyom a szemeimet, s réveteg, mélabús nyugalommal hajtom hátra a fejem. Aláveti magát az akaratomnak a fiú, de még nem bízik bennem. Hasztalan igyekszem elnyerni őt magamnak, hiszen a bizonytalansága irányomban mélyről gyökerezik. Érthető, s közben mégsem. A távolság köztünk áthidalhatatlan, mert én a híd számomra nem létezik, s pusztító lángban fürdőzik. Előtte álltam, s látott, de anélkül, hogy az valóban én lettem volna. 
Olybá tűnik tartok az undorától. A megvetéstől, s a rettegéstől, holott engem az éltet igazán.
Halkan nyílik az ajtó, tétován. 
Lejött ide anélkül, hogy látta volna az útvonalat. Lehunyom a szemeimet újra, ajkaim vonalára bánatos mosoly ül, ahogy meghallom felém közeledő lépteit. Megérzem mozdulataiból a magabiztosságot, idebent megkapja létének kicsiny csodáját, s látja maga körül a sivár világát. 
- Miért jöttél ide le? - kérdem fejemet lehajtva.
- Evan...
- A kérdésemre válaszolj – szólítom fel színtelenül. 
Érdektelenséget mutatok, holott mindennél jobban érdekel a jelen. Bár belelátnék a fejébe, de azzal végleg a pokolba taszítanám őt. Az ő tisztasága nem bírná az én jelenlétemet, csak belepusztulna.
- A bocsánatodat szerettem volna kérni. 
- Nem bízol bennem, igaz?
- Evan – szólít újra a nevemen.
- Nem nyertem el a bizalmad, így van? - csattanok föl felállva a székből, mégsem tudok felé fordulni. Így nem. Szinte lemeztelenítettem magamat előtte, nincs semmi, ami az arcomat fedné, ami vonásaimat takarná. 


Sado-chan2015. 11. 22. 18:58:51#33682
Karakter: Daniel Benett
Megjegyzés: Linkának


Míg az én lépteim esetlenek, zaklatottak, az ő mozdulatai akár egy macskáé. Kecses, hangtalan léptekkel halad a hideg kövön...érzem, a vékonyka papucson keresztül is, milyen hideg és kemény a padló.
Teljes sötétségben, hidegben, egy olyan férfival, akit hiába hiszem, hogy ismerek, valójában a nevén kívül semmit sem tudok róla. Az is lehet, hogy nem is így hívják...egy vak fiúnak bárki bármit mondhat...az is lehet, hogy tárva nyitva az ajtó, de én mégsem tudok róla..

Hideg ujjai lágyan ölelik körbe az enyémeket, nem is mozdulnak, egyetlen apró izom sem rándul. Felidézem a képet, amit elmémmel alkottam róla..hogy is nézett ki?
Hideg, puha bőr, az illata az eső áztatta fára és a levendulára emlékeztet, a haja selymes, csiklandoztak a szálak, amikor végig tapogattam az arcát...hamvas barnára vagy vörösre tippelném...az orra apró, formás, az ajkai...ajkai feszesek és forróak.
Eljátszom egy pillanatra a gondolattal, hogy látom őt, ahogy végig vezet a folyosón, visszapillant, én pedig elmosolyodom, látva a tüzet a tekintetében...
Aztán hirtelen megáll, és a kép szertefoszlik.
A vékony anyagba kapaszkodva húz magához. Halk, elfojtott nyögés hagyja el a szám, majd felé nyújtom a kezem, keresve az övét, de végül mégsem fogom meg.

Nem tudom miért álltunk meg, vagy hogy hol vagyunk, de míg érzem az érintését, addig az az egészen apró biztonságérzet meg magad. Amíg tudom hogy itt van, a hangok sem bánthatnak...amíg az emlékeimben élnek a vonásai és elképzelem, hogy itt áll és mosolyog rám, nem vagyok egyedül.
De hirtelen elenged, vagy inkább kifolyik az ujjaim közül, mint egy marék homok?
Érzem, hogy a szívverésem az egekbe szökik, a légzésem akadozik...nem tudom, csak egy lépésnyire van-e tőlem, vagy méterekre...elönt a félelem

- Várj...!- kapok utána rémülten, de nem érem el. Lassan fordulok körbe, kitárt karokkal tapogatom a semmit, őt keresve, de mintha eltűnt volna. Nincs itt...hol lehet?
Egy bizonytalan lépést teszek előre, majd újra kinyújtom a karomat. Bele ütközök valami hidegbe...először sima, aztán ahogy végig csúsztatom rajta az ujjaimat,...mintha egy arc lenne. Halkan felkiáltva rántom vissza a kezemet

- Evan – kezdek hátrálni...legalábbis azt hiszem, hátra haladok. A szívem majd kitörik börtönéből, forróság önti el a fejemet...alig bírok megállni a lábamon.
- Maradj csendben, itt vagyok veled – hirtelen felcsendülő hangjára össze rezzenek..érzem, ahogy a hátamhoz simul. Mint egy kísértet az éjszakában, mégis megnyugtat valamelyest. Ujjai ismét állam alá simulnak, majd finom lökéssel útnak indít és vezetni kezd.

- Miért hoztál el ide? - kérdem elhaló hangon
- Szeretnél látni engem? - érinti újra az arcomat
- Lehetetlen lenne – sóhajtom csalódottan, mire felkacag. Gyengéd érintések, érces, rémisztő kacaj, szavak mögötti megfejthetetlen jelentések...mi lehet ő?
- Nem lehetetlen, itt, ebben a szobában nem az. Csak egy szavadba kerül, s újra láthatsz. De ne feledd, hiába hatalmas varázs ez, mindössze idebent él és létezik.
- És mi lenne az ára?- kérdem. Annyira én sem vagyok ostoba, se naiv, hogy elhiggyem, egy ilyen nagy hatalmú lény csakis jó szándékból tenné meg. Válasz helyett leültet, kezeit a vállaimra fekteti és csak hallgat. Talán azon agyal, mit kérjen cserébe? Vagy hogy milyen mesével hitegessen...
- Hallgass rám, fogadj szót, maradj velem és soha ne kérdőjelezz meg –súgja végül a fülembe, amitől végig cikázik a hideg a gerincemen és szétárad a mellkasomban.- Nos, mi a döntésed?
- Tudom jó, hogy többet nem találkozhatom az édesanyámmal...és hogy többé nem leszek szabad...ha úgy vesszük, már halott vagyok...de...látni szeretném annak a férfinak az arcát, aki megölt..-remegés járja át a testemet. Hát ennyi volt? Eladtam a lelkem az ördögnek? De nem baj...ha cserébe láthatom annak az arcát, akitől félnem kellene, mégis vágyom a közelségére, megéri.

Hosszú, örökkévalóságnak tűnő percekig csak nézek előre, ajkamba harapok kínomban. Most mi történt? Hová lett? Miért nem felel?
- Hunyd be a szemeidet- andalító hangon utasít, én pedig lehunyom, ahogy parancsolta. Fölém hajol, tenyere az arcom két oldalára simul, ujjai a szemhéjamhoz érnek. Hidegséget érzek, majd meleget és fényt..lassan növekvő fényt- Most már kinyithatod
Bátortalanul nyitom ki a szemeimet.
 Először csak fényt látok, csillogó felületekről visszatükröződő csillagokat, aztán egy fekete alakot, aki előttem áll. Szemeim fehér színét lassan felváltja az eredeti, kékes zöld árnyalata, és lassan tisztul a kép is.

Remegve állok fel és lépek Evan felé. Nem olyan, mint ahogy elképzeltem.
Haja fekete, szemei vízkékek, tekintete egyszerre üres, és mégis tele van emlékekkel, gondolatokkal, földön túli energiával. Arcán festék, bonyolult, groteszk, mégis gyönyörű minták futnak ajkaitól a homlokáig. Talán egy fejjel lehet nálam magasabb...azt hiszem
- Nem erre számítottál- mintha csak hidegen, tényként közölné
- Nem...valóban nem..-szegem le a fejem- másként képzeltelek el...sokkal..élőbbnek...
- Megrémít a látványom?- újra rá nézek. Érzek valamit, de nem mondanám rémületnek, vagy félelemnek
- Nem...nem tudom egyenlőre, hogy mit gondoljak...vagy hogy mit érzek- zavartan kapom el a tekintetemet. Végre látok. Újra. Látom őt, mégsem vagyok képes pár pillanatnál tovább rajta tartani a szememet. Mintha az agyam nem akarná, de a szívem mindennél jobban...-azt hiszem... félelmet... csodálatot... rettegést... és még valamit, ami nem tudom, hogy micsoda- suttogom. Körbe nézek. Mindenhol tükrök, bennük egy olyan labirintussal, amit nem is létezik, engem mégis megrémít.
A hirtelen elém táruló világtól megszédülve kapaszkodok Evanbe. Érzem, ahogy kezei a derekamra simulnak és megtartanak..hiába kaptam vissza a látásomat, a testek így is gyönge.
Vissza támogat a székig és leültet.
- Sok volt ez neked egyszerre, vissza viszlek, pihenned kell
- Még ne..kérlek...csak egy percet várj..- kérem őt remegő hangon. Most kaptam vissza a látásom, és máris el akarja venni?
A tükörben üldögélő fiúra nézek. Tényleg így festek? Ilyen szánalmasan, szürkén, mint egy haldokló?
Végig simítok az arcomon. A szemeim pirosan a sírástól, az arcom beesett, csont és bőr az egész testem..azt hiszem mégis jobb lenne, ha visszavinne...

Amint kilépünk a szobából a szemem újra kifehéredik, és ismét feketeségbe borul a világom. Könnyek potyognak a szememből, de nem szólok egyetlen szót sem, csak hagyom, hogy visszavezessen és lefektessen az ágyba
- Köszönöm..-suttogom halkan. Bár sejtem, hogy valójában csakis magáért tette, mégis hálás vagyok érte.


linka2015. 09. 05. 13:12:16#33428
Karakter: Evan H. Ventris



 Sápadt kezei kettőnk közé feszülnek, s ő erőtlenül próbálja meg magától távol taszítania a testem. 
Milyen védtelenül gyenge mozdulat. 
Hiába feszíti meg minden izmát, hiába van ereiben az ösztön arra, hogy engem távol tartson magától. Velem szemben nem ér semmit sem. Nem vagyunk azonosak. Én egy teljesen más kategóriába tartozom, mint ő, s ezt előbb-utóbb be kell látnia neki is. 
Így utólag belegondolva már nem is tudom, mit láttam meg benne. Mindig is vonzottak a gyenge emberek. Míg mások szánták őket, addig én felfedeztem bennük az értékeket, aztán...nos,  aztán kifordítottam őket önmagukból és elértem, hogy csak tőlem függjenek. Mert ilyen az emberi lét.
Nincs olyan, hogy valaki az élete végéig önálló akarattal létezzen. Egy idő után mindig van valaki, aki jelentéssel bír majd. 
Szépen lassan telnek az évek, felemésztik a lelket, és észrevétlenül is majd mindenki egy másik személyhez fogja igazítani a döntéseit. 
Megszűnik létezni a szabad akarat, és ezt akárminek lehet nevezni. A lényeg mindig ugyanaz marad. 
Nincs olyan, hogy valaki megtartsa a szabadságát és elmulassza a magányát egyszerre. Onnantól fogva, hogy valakit beengedsz az életedbe, a sorsod egészen más irányba kezd elterelődni. Onnantól kezdve a lényeges döntéseket már nem egyedül hozod meg. 
Onnantól kezdve már te is beleesel az élet süllyesztőjébe. 
Óh, milyen mókás is az egész. 

- Eressz.. - nyöszörgi levegő után kapva. 

Túl erős volt a taszítás, de ezzel sem engem távolított magától el. Ugyan, dehogy. Sokkal inkább magát taszította el. Valamilyen szinten még mulattatónak is találom a helyzetet. 
Igen, valóban egészen mókás. 
Utána nyúlva kapom őt el, nem bánnám, ha nyugton ülne végre. Sokkal egyszerűbb lenne.
Nekem egyszerűbb. 

- Ne... hagyd abba! - lök el magától újfent, ezúttal hagyom is neki. 

Ha nem tanul a segítségemből, hát majd tanul a hibáiból. 
Négykézlábra vergődik, aztán meghátrál. Ez hát a bátorság gyönyörű példája. Igazán elragadó, szeretem, ha valaki tisztában van a helyzetével, az esélyeivel, de nála a félelem még túl korai. Előtte a bizalmát szeretném megkaparintani, a szívét, lelkét, majd az életét. Egészen a fal mentén torpan meg, összekuporodik, beletemetkezik önmagába, mintha ezzel bármi is megoldódhatna. Mennyire gyermeteg. Attól még, ha ő elrejti magát, én még ugyanúgy látni fogom őt. Nem tud pajzsot emelni kettőnk közé. Nincs ezen a világon semmi, ami tőlem megvédhetné őt. 
Sorsa egész egyszerűen megpecsételődött már akkor, mikor legelőször felkerestem az otthonában. 
Puha léptekkel közelítem meg, aztán nem messze tőle lassan leereszkedem a földre, hogy vele legyek egy szinten. 

- Nem válaszoltál még a kérdésemre – szólalok meg egészen halkan. 

Nem szeretnék rá ijeszteni még jobban. 

- Én... - halk, elhaló hangocska – veled maradok... azt hiszem – billenti hátra fejét magát megadóan. 

Egyre elesettebb, beletörődőbb, engedelmesebb. Olyan, mint egy tökéletes marionett. 

- Örülök, hogy jól döntöttél... 

Igazán nem szerettem volna őt bántani. Egyenlőre még türelmesnek kell lennem. Valakinek, aki sohasem voltam. Egyetlen kósza mozdulattal simítom le orcájáról a már régen elmaszatolt könnycseppeket. A néma könnyektől egészen kipirosodtak a szemei. Gyanítom a feje is megfájdulhatott a vérbőségtől. Mennyire ostobák időnként az emberek.
Még mindig megtudnak lepni. 
Azt viszont el kell, fogadnom, hogy vele szemben időre van még szükség. Nem siethetek el semmit, mert a sietség a hibát is magába foglalja. 
Némán adózok a csöndnek pár pillanat erejéig, majd magára hagyom.
Szüksége van a magányra és a pihenésre, míg nekem is szükségem van a csöndre és a nyugalomra. Gondolkodnom kell. Eltervezni a következő lépéseket, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem mindegy, mit teszek és hogyan. 



Percek, órák, az idő számomra lényegtelen. Én magam időn kívül vagyok. Nem fognak rajtam az évek. Nem léteznek számomra a percek. 
Ecset nélkül vázolom fel a színeket. Élénkvörös árnyak, s mélybarna föld. Tökéletes összhang, életem műve, bár a múzsa mégsem láthatja teljes egészében. Talán majd egyszer. Talán majd, ha megérdemli. 
Fél szemmel sandítok fel a terem sötétjében. Hűvös árnyak nyomulnak a sima felülethez, árnyak, rabok, örök átkozottak. Oly mindegy, minek nevezem őket. A lényegen ez mit sem változtat. Nincsen különösebb céljuk, sorsuk, hogy életben tartsanak, s életben tartsák a házat is. Test nélküli lelkek csupán. Feslett emlékek, amik elengedhetetlenül fontosak számomra, de csak azért, mert az életet jelentik. Sajnálatosan a szó legszorosabb értelmében. 
Vannak előnyei ugyan a halhatatlanságnak, de mindennek megvan az előnyök mellett az ára is. 
Az én létemnek a többi elesett lélek az ára. Velük létezem, s élek. 
Nélkülük csupán elhamvadó porhüvely volnék. 
Későeste térek hozzá vissza. Ideje, hogy ő is láthassa végre a vendéglátóját. Különösebben nem érdekelne az sem, ha örök időkre mindössze egy tévképzet lennék a fejében, de a kettőnk helyzete ezúttal egészen különleges. Óvatosságra van szükségem. Alaposan megfontolt léptekre, hiszen veszélyes vizeken járok. Nem mindegy, merre lépek tovább. 
Szükségem van rá. Ő lesz a legtökéletesebb lélek, tiszta, kedves, figyelmes, gyönyörűen hófehér. 
Túl ragyogó ahhoz, hogy csak úgy eleresszem. 

- Nem kellene ennyire elhagynod magad...

Még mindig a földön kuporog. Így akár még fel is fázhat. Beteg lehet. 

- Miért?

- Hogyhogy miért? Nem tesz jót...

- Miért tetted... azt... - böki ki nehezen. 

Hát még mindig itt tartunk? 
Szükségtelennek érzem, hogy választ adjak a kérdésére. Nem lenne semmi értelme. Nem lenne benne semmi őszinteség. Szavak helyett inkább felelek a tetteimmel. 

- Hova viszel? - kérdi tompán követve, s idomulva a lépteimhez. 

- Majd meglátod...

Ahogyan meglátsz majd engem is. 
Ideje, hogy végre szembenézzen a valósággal. Az élete gyökerestül megváltozott, és semmi sem lesz már ugyanolyan. Kezdetekben, ha bízott is abban, hogy az anyja szereti őt, ez az aprócska gondolatfoszlány már biztosan összeomlott. Ha valaki, szeret valakit, azt nem hagyja csak úgy elmenni. Nem hagyja magára, és legfőképpen utána megy. Történjék bármi, visszarángatja magához. 
Legalábbis én biztosan ezt tenném, ha lenne nekem bárki, aki egy kicsit is számítana. De annak a nőnek semmi híre. Még, csak kerestetni sem kezdte a fiát, pedig biztos vagyok benne, hogy annyira nem ijesztettem rá, hogy ilyen mélyen hallgasson a történtekről. Sőt, mi több, még esélyt is adtam neki. 
Meghagytam az emlékeit, s megadtam a lehetőséget, hogy a fia után jöjjön és elszakítsa őt tőlem. Legalábbis megpróbálja. 
De nem jött. Ezt akár vehetném annak is, hogy végleg lemondott róla. 
Ami azt illeti, pontosan azt tette. 
Hangtalanul tárom ki az ajtót, s vezetem le a lépcsősoron. Erre még biztos vagyok benne, hogy nem járt. 
Nélkülem nem is tehetné, hiszen az ajtó csak számomra átjárható. Nélkülem üres falat találna, néma semmit. 
Érzem, ahogyan a testén futó remegések szaladnak át. Fázik vagy talán fél. Egyik sem olyan lehetetlen érzelem az ő helyzetében. Tekintve, hogy ismeretlen helyen van egy ismeretlen személlyel, aki igazából akárkinek kiadhatná magát. 
Igen, talán mégis csak van életösztöne a fiúnak. Nem is lenne olyan rossz. 
Szórakoztató lenne megélni azt, hogy ellenkezdni kezd velem, hogy megpróbál előlem elmenekülni. 
Ujjaimat ruhájának az anyagába akasztom, s annál fogva húzom őt magamhoz közelebb. Halkan felnyikkan, majd aztán bátortalanul felém fordítja az arcát és puhán megérinti a kézfejemet. 
Bizonytalanság villan fel a vonásaiban, némi riadalom, végül békés beletörődés és megnyugvás. Hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Van, mikor ez igaz is, ám nála a vonásai is épp olyan tökéletesen megmutatják a benne tomboló érzelmeket. Óvatosan szakadok tőle el, vigyázva, hogy mozdulataimmal ne lökjem fel és sikerüljön továbbra is megtartania az egyensúlyát. 

- Várj...!

Ijedten kap utánam. Lassan körbefordul, s maga elé kinyújtja mind a két kezét. De nem ér el még így sem. Megtartom tőle a tisztes távolságot, hagyom, hogy az ujjaival tapogatózzon, végigsimítsa a jég-sima tükröket és halk kiáltással húzza el a kezeit, amikor egy arc domborulata simul bele az érintésébe. 

- Evan – kezd el hátrálni, esetlenek és bénák a mozdulatai, de még egészen jól tartani tudja magát. 

- Maradj csendben, itt vagyok veled – nyugtatom meg a hátához simulva. 

Állát megemelve mosolyodom el, bár ő mit sem lát az elé táruló látványból, attól én még határozottan jót mulatok az őt figyelő arcok láttán. Mennyi ostoba lélek. Érte nyúlnak, néma tátogással fulladnak bele önmaguk csapdáiba. Minimális nyomással indulok el, lassan vezetem magam előtt a fiút, míg egészen a tükrökig nem érünk. 

- Miért hoztál el ide? - susogja egészen halkan. 

- Szeretnél látni engem? - simítom ki arcából a haját. 

- Lehetetlen lenne – sóhajt fel rezignáltan. 

Csalódott arcán jót mulatva felkacagok. Ha valóban az lenne, hát meg se kérdeztem volna. Zavartan és halványan elpirulva pillant felém. Gyönyörű szép az arca. Szép és csakis az enyém. 

- Nem lehetetlen, itt, ebben a szobában nem az. Csak egy szavadba kerül, s újra láthatsz. De ne feledd, hiába hatalmas varázs ez, mindössze idebent él és létezik. 

- És mi lenne az ára? 

Államat megemelve mosolyodom el. Lenyomom a tükör előtt álló székbe, kezeimet beesett vállaira simítom és csendben várakozom egy ideig, míg azt latolgatom, erre vajon mit felelhetnék neki. Jó kérdés, nem hülye ő, ám az árat, amit fizetnie kell, már réges rég tudhatná. 

- Hallgass rám, fogadj szót, maradj velem és soha ne kérdőjelezz meg – susogom a füléhez hajolva, hangomtól édesen megborzong. - Nos, mi a döntésed? - kérdem felegyenesedve tőle. 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 11

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).