Érzem ahogy máris elpirulok, ahogy a vér az arcomba tódul. Lassan pattintja ki egyik gombot a másik után…nem lesz ez így jó… anyámnak sem engedtem soha hogy így láson, midig magam intéztem a fürdést, most mégis hagyom, hogy levegye rólam az inget
- Sss – csitítgat halkan, ahogy érintésétõl megremeg az egész testem. Rémülten kapkodom jobbra balra a fejem, mire kézfejével végig simít az enyémen, majd arrébb tolja azt
- E-ez megy már nekem is – dadogom fülig vörösen, ahogy ujjai a nadrágomhoz csúsznak…kérlek ne…tovább ne…
- Nem kétlem… De engedd, hogy segítsek.
- Miért?- kérdem értetlenül. Talán alá becsül? Vagy látni akarja azt, amit még én sem ismerek igazán? Hisz a testem inkább tartozik már hozzá, mint hozzám, holott én lakok benne, az én lelkem van belé börtönözve tehetetlenül, kiszolgáltatottan.
Megcirógatja az arcom, bátorítón, majd újra a nadrág megkötõjére szorítja az ujjait. Makacsul  szorongatom a derekát, félek elengedni, félek, hogy a ruha alatt olyat lát, amitõl megundorodik tõlem. Hogy így majd nem kellek neki és eldob. Végül kénytelen vagyok elengedni, s õ kapva az alkalmon lehúzza a nadrágot is, ezzel teljese lecsupaszítva engem.
- Elvégre emiatt vagyok melletted – besegít a kádba, de én egész végig azon igyekszem, hogy minél kevesebbet láthasson belõlem. - Ne azt kérdezd, miért teszem, hanem egyszerûen légy hálás.
- Legyek hálás? - kérdezek vissza értetlenül. Mégis, miért legyek hálás?
- Vagy fogadd el – von állat. - Ésszerûtlen lenne azt állítanom, hogy mindezt önzetlenül teszem, s csak téged bántanálak meg, ha ezzel hitegetnélek. De hát nem is hitegetlek, nem igaz? – Jogos…bár alig ismerem õt, arra már rájöttem, hogy semmit sem tesz ingyen. Ha nemis azonnal, valamilyen úton vissza veszi a törõdést, ha mással nem, hát ezzel.- már a legelejétõl fogva sejthetted, mi vár majd rád. Bármit kérdeztél, választ kaptál rá, nem hallgattam el elõled semmit. – össze rezdülök ahogy végig simít rajtam
- Sajnálom, ha...
- Ha megbántottál? – aprót bólintok. Bár nem ezt akartam mondani, de erre is gondoltam. Érzem, ahogy a hajammal játszik…most biztosan jól szórakozik rajtam, a látványon, a zavaromon- Nem tudsz. Sok esetben hasonló vagyok tehozzád, de ez ne tévesszen téged meg soha.
- Miért pont én? – érdem elcsukló hangon
- Hogy miért pont téged választottalak? Ez lenne a kérdésed? Ezen is túl vagyunk már egyszer, ha nem csalnak az emlékeim. Ám legyen, válaszolok neked. Létem nagy részében mások társaságát élvezhettem, olyanokét, akárcsak a tied. Egyikük sem tehetõek egy lapra, mégis volt bennük valami közös. Az pedig az elhagyatottságuk volt, a gyámoltalanságuk és kirekesztettségük elhanyagolhatatlan ténye. Szükségük volt valakire, aki vezetheti õket, míg nekem szükségem volt rájuk. Téged viszont nem amiatt vontalak a kegyeim közé, mert szántalak volna – újra a szemhéjamra simít- Te nem érdemled a sajnálatot, mert bár önmagadat gyöngének tartod, erõs vagy mégis.
- Ne!  - rémülten szorítom a kezeire az enyémet, mielõtt újra varázsolni kezdene
- Hát nem akarsz látni? Nem erre vágysz?
- Szeretnék, de ne így – rebegem elgyötörve, miközben tenyerébe temetem arcomat- Így nem tudnék a szemeidbe nézni.
- Miért zavar a meztelenséged? – kérdi, s ezúttal mintha egy kis értetlenséget is hallanék a hangjában. Egy pillanatra elképzelem a látványt, õ a kád peremén üldögél, én pedig csak fekszem, combjaimat össze szorítva, igyekszem a lehetõ legkevesebbet mutatni neki.
- Úgy nõttem fel... – kezdek bele bátortalanul, s kénytelen vagyok megnedvesíteni a számat, majd nyelni egyet, mert képtelen vagyok folytatni– éveken át életem anélkül, hogy magamról, a kinézetemrõl, tudtam volna bármit is. Aztán általad láthattam végre, de az arc, ami visszanézett rám, elborzasztott.

- Nem hiszed még nekem sem, ha azt mondom, gyönyörû vagy? – nem válaszolok azonnal. Nem is tudnék… sok mindent mondtak már rám, de hogy gyönyörû…
Bátortalanul rázom meg végül a fejemet. Sok mindennek el tudnám képzelni magam, de gyönyörûnek… kizárt
- Pedig az vagy, az én szememben biztosan- suttogja, miközben ujjai a karomon kezdenek táncolni
- Mit látsz rajtam…milyenek látsz?..- kérdem, bár nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom
- Olyannak, akár egy játékbaba - feleli végül- Egy porcelán baba, aki azonban nincs kész… mestere elfelejtette befejezni… a szemeit elfelejtette megfesteni- ujjaival zárja le szemhéjamat, s én hagyom neki. Elég irónikus, hogy valahogy én is így érzem magam a kezei közt. Mint egy marionett baba, de furcsa mond annyira nem bánom ezt… vagy csak még nem tudok kiigazodni az érzéseimen
Érzem ahogy egészen közel hajol hozzám, hideg leheletét és bõrének illatát. - akarod újra látni magad?- kérdi meg újra
- De… nem azt mondtad, hogy csak ott mûködik?
- De, azt mondtam…
- Még… még várj egy kicsit kérlek- lehúzom a szemeimrõl a kezét, ujjaimat pedig az övéi közé fonom- még nem állok készen, hogy lássam magam… attól félek, a te látványodra sem álltan még készen…- mosolyodok el kínomban, mert úgy érzem mát nem tehetek. Most egészen biztos csalódott bennem. Látni szerettem volna õt, de mikor megláttam megrémültem tõle, akárcsak magamtól
- Na és te hogy képzelted el magad eddig?- kérdi, hogy szóval tartson
- Nem is tudom… mint egy csontvázat… betegesen sápadtnak, hiszen nem igazán megyek ki a napra és alultáplátnak, mivel alig bírok enni
- Érdekes elképzelés…
- Gondolom nem tévedtem sokat- mosolyodok el halványan
- Nézd meg magad- ismételten a szememre helyezi ujjait, s ezúttal hagyom is neki, hogy megtegye.
Mikor kinyitom a szemem csak össze szorítom az ajkaim. Az egész mennyezetet egy hatalmas tükör borítja, melyben látom öt, ahogy mellettem ül és magamat is, ahogy a vízben fekszem. Körül ölelnek a buborékok, de még így is tisztán látom magam. Mint egy élettelen baba, sápadt bõröm a bordáimra tapad, mivel hogy zsír és hús nincs túl sok alatta
- Úgy mondtam, hogy gyönyörû?- simít végig az arcomon, maga felé vonva, hogy rá nézzek. Érzem, hogy újra könnycseppek gyûlnek a szemem sarkába, de talán a vízcseppek mellett nem veszi észre õket. Legszívesebben elsüllyednék a víz alatt, de tudom, hogy nem hagyná.
- Nem olyan borzalmas, mint ahogy elképzeltem, de… még szoknom kell – ülésbe csúszok, hogy közelebb lehessek kicsit hozzá.
Nem értem magamat. Minél közelebb akarok lenni hozzá, de ha mellettem van elfog a rettegés. Mintha két egymástól teljesen eltérõ lélek lakna ebben az életképtelen testben…
- Lesz még alkalmad látnod engem is, és magadat is, hisz egy egész élet áll még elõtted- Egy élet… talán szándékosan fogalmaz így pontatlanul. Egy élet tarthat egyetlen napig is, vagy egy hétig, hónapig, vagy mint az õ esetében, egy örökkévalóságig… de vajon melyik az enyém?
Felhúzom a térdeimet és rá hajtom a fejem. A víz kellemesen meleg, én mégis egész testemben reszketek…vajon ha magamra hagyna elmúlna, vagy más miatt folytatódna?
- Azt hiszem eleget áztam már… megtennéd, hogy visszakísérsz? Egyedül nem tudok…
- Rendben, gyere, segítek - a karjába kapaszkodok, miközben õ segít kiszállnom. A kád elõtt állok meg, míg õ törölközõt ragad és végig töröl… már megint lángol az arcom, pedig most látom is õt és magamat is. Végül a hátamra teríti a hatalma puha agyagot és vissza kísér. Leültet az ágyra, míg keres egy másik, tiszta ruhát… az az agyon mosott, elnyûtt ing és nadrág volt az egyetlen, amit otthonról magammal hoztam, és most azt is elvette
- Öltözhetek egyedül, vagy szeretnél te felöltöztetni?- kérdem szinte suttogva, ahogy mellém ül
- Emeld fel a kezed- azt hiszem ezt vehetem az utóbbinak is, csak tudnám mit élvez annyira a tehetetlenségemen