- Nebiros! Nebiros!!! – Oh… tehát így hívják… De ugye nem AZ a Nebiros...? Fogalmam sincs, kinek van elég ereje ahhoz, hogy felvegye vele a harcot, de amíg lefoglalja, én megpróbálom kiszabadítani magamat a bõrökbõl. Nem meeeegy… - Miért kellett lemészárolnod az embereket a kastélyban?!
Kis híján leharapom a nyelvemet ijedtemben, és egy halk nyikkanást nem is tudok visszatartani. Erre a vendég, mintha elcsendesedne. El ne menjen, el ne menjen! Nem hagyhat itt… VELE!
- Van ott bent veled egy túlélõ? – Huh, nem ment el.
- Semmi közöd hozzá, nem hagytál kaját a konyhában, te hagytál éhezni…! – üvölt vissza Nebiros, de válaszul a másik akkorát csap a barikádra, hogy egy pillanatra majdnem megérzem a szabadságot. Majdnem…
- Azonnal engedd ki! – Egyet értek!
- Nem fogom, az erdõben találtam… - húzza fel az orrát, mint egy duzzogó gyerek. Egy ijesztõen erõs, és kegyetlen gyerek, akitõl az új játékát akarják elvenni. Miért kell nekem betöltenem ezt a szerepet? - Persze Belial seggét kinyalod, de az nem tûnik fel, hogy hány tisztalelkû nõt zabál fel egy nap? Takarodj el Marchosias, mielõtt még fel nem koncolom itt a sarokban ezt a… - Bennem reked a levegõ, mikor egy méretes tûzlabdát villant maga mellett.
Megsüt? Annál már jobb az is, ha… na igen, szóval AZ is jobb!
De mielõtt ezt kifejthetném neki szóban, különös rántást érzek gyomortájékon, és a következõ pillanatban, egy gyér fáklyafénnyel megvilágított folyosón találom magam.
Pechemre, felmérem a környezetem, és könnyes búcsút mondhatok a reggelimnek.
- Ne most torpanj meg! – szólal meg suttogva, a mellettem toporgó férfi. Könnyes szemekkel nézek fel, a különös démonra. Merthogy az, ehhez kétség sem fér, hiába a szõke haj, meg a kék szemek.
Némán lépek egyet elõre, de mikor ragacsos vérhez érek, nyüsszenve megtorpanok. Felsóhajt, és a kezemet megragadva, húz egy darabig a folyosón, majd újra teleportál, ezúttal a kastély elé.
- Menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz, nekem mennem kell! – enged el, mélyen a szemembe nézve. Szájtátva bólintok, és kipréselek magamból egy köszönömöt, majd futásnak eredek.
Úristen, úristen, úristen, mit fogok én ezért kapni a mesteremtõl, mikor egy szál köpenyben elé állítok… már ha megtalálom a hazafelé vezetõ utat, a sok szúrós, vacak aljnövényzet alatt.

Kár volt ilyesmin aggódnom, egyelõre sokkal nagyobb problémát jelent, a mögöttem csörtetõ démon. Felgyorsítok, amennyire csak tudok, pánikszerûen keresgélve, valami használható mágia után. De a félelem minden gondolatot kiûz a fejembõl, így védekezni se tudok, mikor egy lángostor tekeredik a derekamra, és ránt vissza hozzá.
Felszántom elõtte a földet, és egyszerre sápadva, meg vörösödve pillantok fel rá. Bár ne tettem volna, mert így nem csak dudorodó nadrágja, hanem kegyetlen vadsággal izzó pillantása is elém tárul.
- Ne… nem! – ellenkezek akadozva, és készülök köddé válni, de elkapja a kezemet és a hátamra szorítja, közben pedig rám tapos, és a földre nyom. Mérföldekkel erõsebb nálam, és már cipõnyomot is lehet venni rólam. Sõt… fognyomot is, mivel morogva a fenekembe harap.
Felsikítok a fájdalomtól, és mikor franc se tudja milyen okból, elenged, felpattanva folytatom a menekülést. Már fájnak a lábaim, mert az erdõ egyáltalán nem kímél, és most ráadásként még a hátsóm is… Miért velem kell ennek történnie?!
Sebaj Josh, szedd össze magad, mindjárt lesz elég erõd a teleportáláshoz! Igen, mondjuk most! Jól neki is készülök, éééés… bumm! Eltaknyolok, és már szinte meg se lepõdök a saját szerencsétlenségemen. Arra azonban se lelkileg, se testileg nem vagyok felkészülve, hogy a következõ pillanatban mögöttem terem, és lendületbõl, mindennemû felkészítés nélkül hatol belém.
Felsikítok a testemen végigszántó, feszítõ kíntól, és zokogva marok a nedves avarba, de nem igazán hatom meg, torpanás nélkül, vadul mozog bennem. Erõsen fogja a csípõmet, így még csak elhúzódni se tudok, a varázslataimat pedig úgy fojtja el, mint a gyertyalángot.
Egész testével rám nehezedik, kezeivel két oldalamon támaszkodik meg, és heves mozgása közben a nyakamat harapja.
Piszkosul fáj… feszít, szétszakadok… túl nagy nekem, és mégis… még mindig merevedésem van.
Felcsuklok kínomban, és ismét teleportálni próbálok, de megelõz, és már csak a hûvös kövek érintésére eszmélek magam alatt. Visszahozott a kastélyba…
Ám itt se torpan meg, veszettül hajszol tovább mindkettõnket, de nekem már nincs erõm hangosan sikítani, némán zokogok, és a szégyennel vegyes kíntól nyöszörgök.
Hirtelen kapja el a fejem, és fordítja maga felé, hogy durván a számba marva, megcsókolhasson. Nem kímél, érzem saját vérem fémes ízét.
- Kár volt… elszöknöd… - hörgi a fülembe, a következõ pillanatban pedig egy intéssel bilincseli össze a kezeimet, õ pedig alám nyúlva, merevedésemre fûzi ujjait.
Elkerekednek a szemeim, és bennem reked a levegõ.
- Kérd, hogy verjem ki, könyörögj… - morogja mély, kegyetlen hangon, és fogait a fülembe mélyeszti.

- Neh… ne csih…náld… kéhérlek! – préselem ki magamból, könnyeimet nyelve. – Hú…húzd ki… fáj!
- Naná, hogy fáj! – morran fel, és megtorpan egy pillanatra, hogy aztán lendületbõl, minden eddiginél mélyebbre vágja magát. Megvonaglok, és a fejemet hátravetve sikítok fel. Valami meleg csurog végig a combomon, azt hiszem már ott is csúnyán vérzek.
Mégis, ami a legszörnyûbb, hogy a kínnal keveredik némi kéj is, és markában lüktetõ merevedésem is kielégülésért kiált.
- Csak magadnak köszönheted a fájdalom kibaszott nagy fokát. Na meg Marchosiasnak… - sziszegi a fülembe, és ismét mozgásba lendül, közben pedig rászorít a farkamra. – Gyerünk! Könyörögj!
- Ké… kérlek… köh… könyör…göm! – zihálom végül, megadva magam a fájdalomnak és a kielégületlenségnek, még fejemet is felé fordítom, kába szemeimmel az eszelõs tekintetet keresve.
- Mit kérsz, Tejfölke? Mit tegyek? – hajol a számhoz, forró leheletével az ajkaimat simítva. Kezét továbbra se mozdítja, viszont lökéseit mintha pontosítaná, olyan helyekre ér el, ahol már nem csak a fájdalomtól látok csillagokat.
- Ve…verd ki… kérlek… - lihegem halkan, mire elégedett, állati morgással csap le a számra, és csókol meg vadul, közben pedig a kezét is megmozdítja végre. Elgyötört testemnek és tûrõképességemnek nem kell sok. Pár határozott rántás az érzékeny bõrön, néhány utolsó lökés, és felsikoltva élvezek el.
Annyit még érzékelek, hogy felmorranva, egy végsõ lökéssel követ engem, és elönt belül a forróság, de tovább nem bírom, elvesztem végre az eszméletem.

Ahogy kinyitom a szemem, rögtön meg is bánom, és bánatos nyöszörgéssel fordulok oldalra, hogy fejemet a párnába temethessem, ám hirtelen megdermedek. Jó pár dolog nem stimmel, de a legjelentõsebb, hogy mit keresek én, egy méretes baldachinos ágyban?!
Riadtan ülök fel, hogy aztán nyögve dõljek vissza, a fenekembe, és fejembe nyilalló fájdalom hatására. Az egész testem sajog, de azt hiszem ezek a legvészesebbek.
- Heh, örömmel látom, hogy tényleg egész gyorsan összekaptad magad. Remek, használható vagy! – szólal meg rémálmaim legújabb alakja, a sötét szoba egyik sarkában.
Sípolva fújom ki, a riadtságtól tüdõmben rekedt levegõt, és küzdöm magam mégis ülõhelyzetbe, nem foglalkozva sajgó tagjaimmal.
- Használható? Mire? – nyekkenem gyanakodva, de vigyorát meglátva, inkább megingatom a fejem. – Tudod mit? Inkább ne is válaszolj! Csak… csak engedj el! Már megkaptad amit akartál, nem?
- Nem – érkezik a közönyös válasz, teljesen természetes hangnemben. Mintha csak azt közölné, répát vett a piacon. Egek! Mibe keveredtem én?
- Akkor…? – motyogom összehúzva magam. – Mit akarsz még? Megenni? – kerekednek el riadtan a szemeim, és már pattanok is fel, hogy ugyan azzal a lendülettel belegabalyodjak a takaróba, és lezúgjak az ágyról.
Tapsvihart, Josh megint mûsorozik! Lehunyt szemmel szidom meg magam rendesen, és gyûjtök erõt, hogy feltápászkodjak, és szembenézzek a látóterembe bekerülõ láb gazdájával. Valahogy mégse visz rá a lélek, hogy megmozduljak, inkább paplanbábba bújt hernyóként leledzek tovább, mígnem a démon megunja a dolgot, és a takarót a grabancomnál megragadva emel fel, hogy egy jól irányzott mozdulattal kicsomagolva pottyantson az ágyra.
Ekkor veszem észre, hogy nincs rajtam semmi, kivéve az öltöztetõnek éppen nem nevezhetõ pírt, ami pillanatok alatt elfut tetõtõl talpig.
Nagy szemekkel nézek fel az ágy mellett álló, bõszen vigyorgó Nebirosra, és kapásból húzom magam alá a lábaimat, és takarom el magam, amennyire tõlem telik. Reménykedõ pillantást vetek a takaróra, amit még mindig a kezében lóbál, de nem úgy tûnik, hogy meg akar áldani vele. Hát persze… áldás egy démontól?
- Nem vagy semmi! – röhög fel, közelebb hajolva. – Azt hinné a démon, hogy miután véresre keféltelek, és mi egyebek, elájulsz majd a félelemtõl, ha bekerülök a látóteredbe.
Nem állítanám, hogy nem félek tõle. Sõt, a nem rég átélt események, elég fájdalmasan rajtam hagyták nyomaikat, de egy szempontot így is képes vagyok szem elõtt tartani, Még élek.
Nem ölt meg, pedig lett volna rá lehetõsége!
Ez viszont nem jelenti azt, hogy jól viselem a túlzott közelségét, így ahogy csökken köztünk a távolság a jóvoltából, én igyekszem növelni, és hátrébb csúszok az ágyon. Hátha tényleg vacsira fáj a foga…
- Tejfölke, minek menekülsz elõlem? – nyalja meg a szája szélét. – Marhára felesleges lenne tagadnod, mennyire élvezted az érintésem!
Összerezzenek, és szégyenkezve hajtom le a fejem. Tényleg felizgultam, és még el is élveztem… De azért piszkosul fájt, és fáj még mindig.
- Fájt… - biggyesztem le az alsóajkam, mire elvigyorodik, és lehajolva megragadja a lábamat, majd lendületesen behúz maga alá. Riadtan, hevesen kalapáló szívvel meredek fel rá, de mielõtt bármit is tehetne, kivágódik a szoba ajtaja, és a nem rég megmentésemmel próbálkozó démon sétál be.
- Nebiros, hagyd békén! – utasítja mérgesen a fölém hajoló démont. - Nem azért hoztam fel ide a pincébõl, hogy itt fojtasd!
Akkor még... a kastélyban vagyunk? Hál isten, innen haza tudok teleportálni, ha alkalmam lesz rá.
- Faszt! Az én játékom, azt teszek vele, amit akarok! – morran vissza a megfedett, ismét elõvéve a durcás ötéves viselkedést, és rám nehezedve, az ágyba passzíroz. Szerencsére rajta van ruha… legalábbis nadrág, de a rajtam található semminél, az is több. Nyekegve próbálom letolni magamról, hogy jussak némi levegõhöz, de látszólag úgy ítélte meg, nincs rá szükségem. Hál isten, megmentõm másként gondolja.
Energianyaláb villan, és Nebiros az ágy mellett terül ki, ahonnan nem rég engem lapátolt fel. Rögtön megkaparintom a takarót, és magamra terítve hadarok el egy gyors varázslatot, és pár másodperc múlva, mestermûnek éppen nem nevezhetõ, de legalább takaró felsõ, és nadrág van rajtam.  
Akkor már csak le kéne lépnem… Óvatosan pillantok Nebirosra, aki bõsz káromkodással kaparja össze magát, és tápászkodik fel, majd Marchosiasra, aki csak halovány mosollyal biccent felém. Rögtön tudom, mire gondol, így nagyot nyelve kezdem el összekaparni az erõm.
Vetek még egy riadt pillantást Nebirosra, aki látva, hogy mire készülök, dühödten indul meg felém, majd mielõtt elérhetne, lehunyom a szemem, és teleportálok.

Ezúttal jó helyen kötök ki, pedig nem egyszer landoltam már fán, a ház tetején, a kerti tóban. Most viszont, talán a félelem miatt, a szoba közepén jelenek meg, eredeti úti célomnál.
- Joshua! – toppan elém rögtön mesterem, aggódó arccal. – Végre, hogy elõkerültél! Már betegre aggódtam magam! Mi történt veled?
Ahogy végigméri szedett-vedett ruházatom, mely még csak véletlenül se hasonlít arra, amiben nem rég látott, csak még több aggodalom költözik a szemébe.
- Nebiros… - bököm ki nagy nehezen. Belesápad a névbe, és rögtön faggatni kezd. Nem mondanám, hogy õszintén közlöm vele a dolgokat, és tudja is, hogy a nagy részét elhallgatom, azonban mocorgásomból, fájdalmas fintoraimból, úgy az egész megjelenésembõl, sejthet valamit.
- Nem hittem volna, hogy a bajba kerüléseid nagyságát, ilyen szinten lehet fokozni – sóhajt fel, majd a könyvekhez lépve, kutakodni kezd. – Minél erõsebb védõmágiát kell tanulnod, hátha ismét megjelenik!
Hamarosan elém is pakol egy halom könyvet. Elkerekedett szemekkel pillantok a mennyiségre, de elég csak a neon szempár kegyetlen fényére gondolnom, és máris belevetem magam a tanulásba, miután megfürödtem.
Az már más lapra tartozik, hogy a félelmen kívül, más is eszembe jut, ha Nebirosra gondolok. Képtelenség kiverni a fejembõl az együttlétünk… Ajj… és én még démont akartam segítségül hívi, hogy megtaláljam az örök élet titkát a családomnak… ezek után, hülye leszek megidézni õket! Bár Marchosias megmentett, neki hálával tartozom.

Tejfölke hamarosan pislákolni kezd, én pedig elragadtatva nézem közvetlen közelrõl arcát, hogyan tér észhez fokozatosan, és a hamvas pofija hogyan vált színeket. Már rohadtul akarom a hangját hallani szex közben, de csak megvárom már, ameddig eljut az agya odáig, hogy meztelen…

Ahh, ha elkezdi rángatni a láncokat, le sem fog tudni magáról vakarni…

- Nocsak, Csipkerózsika, végre felébredtél! – duruzsolom élvetegen a fülébe, mire úgy összerezzen, hogy az hihetetlenül vágykeltõ. Ha tudná, hogy minden mozdulata ebben a szerkóban több mint vadító, soha többet nem mozdulna meg…

- Mimimimiiii? Mit csináltál? Miért csináltad? Engedj el, de azonnal! – követeli kétségbeesetten, miután végignézte a karjára feltett felszerelést. Vergõdik a láncok között, de csak pár centiket tud magán mozdítani, direkt erõsebben felkötöttem, tudtam, hogy virgonc lesz…

Hehe…

Mikor meglátom, hogy bõrét megnyomja az egyik pánt, felhergelten simulok még közelebb hozzá, közelrõl élvezem hangját, ami hamarosan nem lesz ennyire kifejezõ és választékos…

- Mi… miért vagyok meztelen, és mik ezek? – pirosodik el bõre, amitõl fájdalmasan rándul egyet a farkam. Kurvára szép, nem veszi észre magát? Szélesen elvigyorodok, legszívesebben a seggére csapnék, de egyelõre élvezem a reakcióit.

Erre vártam…

- Bõr – magyarázom tömören és velõsen, összefoglalva teljesen a szituációt, amibe belecsöppent. Innen addig nem megy el, ameddig rá nem unok. Kezem besiklik köpenye alá, élvetegen markolom meg farkincáját, mire felsikkant.

Ahh…

Ne visíts…

- Neh… ah… mit mûvelsz? – hangja több, mint izgató és csodálatos, szét fogom erõszakolni, az egyszer már biztos, és mivel erõs mágus, simán össze is kapja magát a sérülésekbõl.

- Kipróbálom megérte-e a sok hajcihõ miattad – tolakodok bele az intim szférájába még jobban, de mikor látom, hogy a szempillája rebben, elmarom a száját, hogy ne dobálja a fejét.

Az még most nem aktuális…

- Dehf mifg vef? – közli értelmesen, de ahogy forró, illatos lehelete az orromba kúszik, rávetem magam rendesen. Körbenyalom csöpp kis száját, ahh, imádom az ízét, legszívesebben szétmarnám a száját, hevesen csókolom meg, élvezve, hogy ráng alatta, és nyöszörgése a fülemet simogatja.

Váratlanul elernyed több izma is, vigyorogva hajolok el duzzadtra csókolt ajkaitól, melyek nedvesen csillognak a félhomályban. Szinte felfalom a látványát, kezem türelmetlenül moccan meg fütyijén, leszaggatom róla a köpenyt, és megint feltárul elõttem hibátlan, gyönyörû bõre.

- Mit csináltál velem? – nyüszögi édesen, mire megpillantok egy izzadtságcseppet a testén leszaladni. Hát üldözõbe veszem…

- Még semmit, csibém, csak biztosítottam magamnak a zavartalan szórakozást, némi kötõvarázslattal – vigyorgok továbbra is élvetegen, kéjesen végignyalok az arcán, követve a fényes csepp útját.

Milyen finom, hogy rohadjon meg…

- Neh… kérlehk… - könyörög, mire belém hasít a kegyetlenség egy szikrája. Ne?

- Ne legyen ilyen figyelmes? Mert csinálhatjuk másképp is! – úgy, ahogyan én szeretem, nem kell az íz, csak a test által okozott gyönyör, a brutalitás mindig is adrenalin fokozó… Fogaim belemélyesztem puha húsába, közelebb húzódok hozzá, nadrágomat kibontva dörgölöm oda farkamat az övéhez, mire ismét könnyes szemeket produkál.

Hát menten felzabálom… odahúzódok hozzá, hogy ismét letolhassam nyelvem a torkán, szinte leharapom az állát is, azt sem tudom hirtelen, honnan kezdjem el szép lassan megkezdeni…

Menekülni akar, de csak egy gonosz vigyorral teszem számára is élvezetesebbé a helyzetet… így majd tuti maradni fog a kis seggén, ami jelenleg a levegõben ejtõzik, és mindjárt belerakok valamit… Elkezdem kiverni neki, és magamat is még jobban fel kívánom húzni a csillagos égig.

Élvezem, hogy vonaglik alattam, lüktet is a farkincája rendesen, akár akarja akár nem, a teste rohadtul érzi mi a jó neki, imádom már most ezt a kis mágusribancot, az én Tejfölkémet…

- Kérlek… enged el – könyörög, mire visszacuppanok rá, élvezem bõrét az enyémhez simulni. Szinte éget az érintése, fel van tüzelve, csak az agya nem éri fel ésszel, hogy mi a jó… az agya nem éri fel ésszel…

Hehehehe…

- Ha így nézel rám, kicsi mágus, ingerem támad, hogy még inkább beleépítselek a falba – búgom gúnyosan, mire megint próbálkozik valami varázslattal, de elcseszi.

Hát, nem az eszéért fogom szeretni, és ezzel csak nekem tesz jót, bár szeretem, ha virgonc… Akkor jobban mozognak.

- Fene… - jegyzi meg elkámpicsorodottan, de én élvetegen fészkelõdök be a lábai közé, még jobban széttárva azokat, felkészülve arra, hogy végre rendesen tombolhassak benne… De Tejfölkét ez nem igazán hatja meg, ráharap a nyelvemre, amit kirántok a szájából.

- Ezt nem kellett volna – nyalom le az összes vért a pofázmányomról, miközben a seb pillanatok alatt be is forr. Megbánja még ezt a hirtelen, balga cselekedetet, szét fogom tépni, még csak fel sem fogom készíteni rá…

- Ostoba kis halandó vagy te! – produkálok élveteg vigyort, és éppen arra készülök, hogy röptében megdugjam, mikor odakintrõl igen erélyes kopogtatást vélek észrevenni.

- Baszki! – horkantok fel.

Nem igaz, hogy most Marchosias jött lelkizni, mert akkor fejbe lövöm magam valamivel. Hogy került ide? Belial… tuti beköpött, hogy idejöttem dorbézolni, erre lelkiismeretes angyalként ideszaladt, mint az emberek védõszentje!

Könyörgöm, a pokol egyik angyaláról van szó, a kurva életbe!

Látom, hogy az én kis varázslóm arca kivirult az örömtõl, durván taposok bele a reménybe, amit bátyám iránt táplál.

- Ne reménykedj Tejfölke, még nincs vége! – morranok rá vigyorogva, és magamra rántom a nadrágomat, ami nehézkesen bár, de felmegy betonkemény farkamra, és szolidan visszadörömbölök az ajtón.

- Nebiros! Nebiros!!! – érkezik a durva csapkodás, furcsa, kikelt magából, ami ritkaság. Oldalra billentem a fejem, és várom a további hisztit. - Miért kellett lemészárolnod az embereket a kastélyban?!

Tejfölke felnyikkan a sarokban, mire hirtelen mély kuss lesz.

- Van ott bent veled egy túlélõ? – hangja szigorú és kezd meglepni a viselkedése. Mi a faszom…?!

- Semmi közöd hozzá, nem hagytál kaját a konyhában, te hagytál éhezni…! – üvöltök át, mire akkorát csap a mágikus barikádra, hogy az utolsó pillanatban tartom meg erõmmel.

- Azonnal engedd ki!

- Nem fogom, az erdõben találtam… - húzom fel az orromat. - Persze Belial seggét kinyalod, de az nem tûnik fel, hogy hány tisztalelkû nõt zabál fel egy nap? Takarodj el Marchosias, mielõtt még fel nem koncolom itt a sarokban ezt a… - bal kezemben tûzlabdát kreálok, ami lebegve megáll a fejem mellett.

Megérzi fenyegetésem komolyságát, hallom hogy idegesen toporog, pedig egy csettintéssel lezúzhatná a fejem, csak sajnos mindig felkelnék utána, és úgysem tanulnék belõle.

Váratlanul teljes csend lesz, jelenléte megszûnik odakint, tehát elhúzott a picsába, hogy most Belialra nézzen rá. Morogva fordulok Tejfölke felé, aki… már nincs a helyén. Felüvöltök, amibe még a falak is megrepedeznek.

Szóval kiteleportálta innen?!?!

- MEGTALÁLLAK! – mennydörgöm immáron a folyosókon, a hullák között csörtetve, az illatát követve. Látom véres lábnyomait a padlón, és mintha hányást is láttam volna az egyik sarokban.

Nem bírja a gyomrod?

Hát amit még ezek után kapsz…

Nem is olyan sokára meg is találom, ahogy az erdõben eszeveszetten menekül, a lábai már véresek, biztos belelépett egy csomó hegyes ágba és kavicsba, de a vérminta gyönyörûen megmutatta, merre jár. Dühödten csettintek egyet, és egy lángostorral utána vágok, elkapva vele a derekát, és úgy megrántom, hogy pont a lábaim elõtt hasal el.

Kikerekednek a szemei, pofija egyszerre gyullad fel és sápad el, én pedig rohadtul nem vigyorgok rá, már nem találom viccesnek. Tíz perce feláll a farkam, tíz perce hajkurászom, ami igazán felemelõ volt, de most már kurvára elég…

- Ne… nem! – megint varázsolni készül, de elkapom a karját, a hátára szorítom, és lábammal rátaposok a gerincére, lenyomva a földre. Morogva harapok bele seggébe, amit igyekezett a szakadt köpeny maradványaival eltakarni.

Felsikít, érzem, hogy a vér kibuggyan fogaim nyomán a formás popójából. Felhörögve eresztem el, hadd szaladjon, röptében fogom megdugni, mint említettem, úgy, mint egy állatot…

Fáj a segge, de elindul, rossz irányba, a kastély felé veszi az irányt, kicsit sántítva bár, de fut. Utána nézek, számolom, hogy mennyire messze van már tõlem. Kicsit beroggyantom a térdeimet, minden izmom megfeszül a várakozástól, hogy rávethessem magam…

Még fuss két kibaszott métert, gyerünk…

Félúton a bemért cél elõtt szerencsétlenül felbukik ismét, ami tökéletes pucsításként vágódik mélyen a szemeimbe. Két másodperc, és már benne tombolok, csípõjét keményen fogom, és hallva sírását és sikítását, durván magamévá teszem a kis seggét.

Ah, milyen forró és szûk, a kurva életbe…

Ráfekszem, kezeimmel a feje mellett támaszkodok, folyamatosan meggátolom a szánalmas kis varázslatait, szétharapdálom a nyakát õrületemben, a következõ pillanatban pedig már megint a pincében találja magát, de a földön tovább kefélem, ó, hogy rohadjak meg…

Elkapom a fejét, durván hátrafordítom könnyáztatta arcát, felhergel vörös arca és fájdalmas nyöszörgése, így fogaimmal belemarva szájába megcsókolom, cseppet sem gyengéden.

- Kár volt… elszöknöd… - hörgöm a fülébe földöntúli, démoni hangon, intésemre a kezei összebilincselõdnek, ujjaim ráfognak merevedésére, ami még mindig lüktetve vágyakozik kielégülésért.

- Kérd, hogy verjem ki, könyörögj… - morgom kegyetlenül, beleharapva a fülébe.

- Na, mi van Potter? – érkezik a gunyoros kérdés fölülem, így elnapolom a hisztit. Potter? Talán csak összekever valakivel… remélem csak errõl van szó!

- A nevem Joshua… - tápászkodok fel, elégedetten konstatálva, hogy nem estem vissza. De mikor közelebb hajol hozzám, túl közel, hát akkor már visszakívánkozok a földre. Nem tetszik, ahogy bámul, azokkal a neon sárga szemekkel. Meg úgy egyébként is… nem vagyok látványosság!

- M… mit nézel?! – kérem számon felháborodottan, de mielõtt eltávolodhatnék tõle, cseppet se finoman megragadja az államat, és felrántja a fejem, így folytatva a vizsgálódást.

Megint nem kapok idõt a hadakozásra, érkezik az újabb sokk. Egyszerûen végignyal az arcomon, én pedig megdöbbenésem mellé, alaposan el is vörösödök. Ösztönösen próbálom eltaszítani magamtól, egy méretes vízcsóvával, de az meg se kottyan neki, visszacsapódik rám. Teljesen elázok, ahogy õ is, de vele ellentétben, én nem tudok pillanatok alatt megszáradni.

- Szereted a bõrt, Tejföl? – néz rám hirtelen, teljesen elkomolyodva, csak a vigyora nem illik a képbe.

- A bõrt? – kérdezek vissza, de figyelmem egy újabb vízadag útra indítása köti le. Az eredmény ugyan az. Én csöpögök, õ meg marha jól szórakozik. Miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége… számomra?

- Tudod… a kiegészítõket, meg a miegymást…

- Mi van?! – csattanok fel dühösen. Ne szórakozzon már velem, egyszerûen csak engedjen végre elmenni! Fogalmam sincs, mit akar tõlem, de nem túl bíztató a tekintete, és élveteg szájnyalogatása. Ugye… ugye nem akar megenni?

Kezdek kétségbeesni, de még épp idõben kapcsolok, és vonok pajzsot magam köré a kábító lehelete ellen, így az nem ér célba.

Ez azonban nem tetszik neki, olyan könnyedén nyúl át a mágiámon, és kapja el a torkom, mintha nem is lenne ott semmi. Magához ránt, és durván, erõszakosan tapasztja száját az enyémre, nyelvével szétfeszíti összeszorított ajkaimat, és a következõ adag kábító leheletet, már egyenesen a tüdõmbe küldi.

Megszédülök, és támaszt keresve a vállához kapok, eleinte riadt, kitágult szemekkel, amik szép lassan lecsukódnak, ahogy hatni kezd a kábítás. Alig pár pillanat, és eszméletemet vesztve rogyok a karjaiba.

***

Szeretek aludni, tényleg. A mesterem sokszor radikális megoldásokhoz szokott folyamodni, ha nem kelek fel idõben. Persze aztán sajnálja a dolgot, mikor reakcióként, minimum egy fél árvizet zúdítok a nyakába, teljesen akaratlanul.

Tudom, hogy most is alszom, és nem akarok felkelni. Mégis, ez a nem akarom, valami belsõ figyelmeztetésbõl is eredhet, ami azt súgja, eszembe se jusson kinyitni a szemeim. Naná, hogy a következõ pillanatban, kábán pislogok párat! Bravó Josh, ne hallgass ám a belsõ hangra, tuti, hogy úgy is hülye…!

- Nocsak, Csipkerózsika, végre felébredtél!

Egész testemben megremegek a gunyoros, fülem mellett felzengõ hangtól, és tágra nyílt szemekkel kapom felé a fejem. Túl közel van!

Emelném a kezem, hogy ellökjem magamtól, csakhogy azok nem akarnak engedelmeskedni. Mi a fene? Már nem csak a mágia használata nem megy? Értetlenkedve követem karom vonalát tekintetemmel, így kissé lassan esik le, hogy ha akarnának se mûködnének. Ki vagyok láncolva… Na jó, próbáljuk meg nyugodtan, diplomatikusan kezelni a dolgot…

- Mimimimiiii? Mit csináltál? Miért csináltad? Engedj el, de azonnal! – Ennyit a nyugodtságról…

Mocorgok, rángatom a kezem, vergõdök… vagyis vergõdnék, ha lenne annyi szabad mozgásterem. Kába riadalommal mérem fel a helyzetemet, és enyhén sokkolódok, mikor a köpenyem alól, elõvillan meztelen bõröm. Mi a…? Úgy emlékszem felöltöztem ma reggel, de akkor hová szöktek a ruháim?

És mi ez a sok kényelmetlen, mozgást korlátozó izé, amik eléggé… fura pózba kényszerítenek?

- Mi… miért vagyok meztelen, és mik ezek? – pislogok rá elvörösödve, a még mindig fullasztó közelségben álldogáló démonra, aki kérdésemet hallva, még szélesebben vigyorodik el. Ijesztõõõ!

- Bõr. – Bõr? Nem hiszem el, hogy még mindig ennél a témánál van leragadva, ráadásul…

- Neh… ah… mit mûvelsz? – sikkantom el magam, félbeszakítva gondolatmenetem, mikor egyik kezét, röhögve csúsztatja a köpenyem alá, egyenesen az ágyékomra.

- Kipróbálom megérte-e a sok hajcihõ miattad – hajol az arcomhoz, és mielõtt elránthatnám a fejem, az alsóajkamba harapva, maradásra kényszerít.

- Dehf mifg vef ?– próbálok értelmes kérdést összerakni, de úgy, hogy közben a nyelvét átdugja a számban, igen nehéz. Nyöszörögve igyekszem elrántani a fejem, de ezzel csak magamnak okozok fájdalmat, így inkább feladom, és annak ellenére, hogy legutóbb megjártam, ismét mágiával próbálkozok.

Csakhogy semmi sem történik, azon kívül, hogy hirtelen úgy érzem, minden erõ kiszáll belõlem. Elhajol tõlem, és gunyorosan elégedett pillantással néz végig rajtam. Szaporán emelkedõ, süllyedõ mellkassal, kábán viszonzom a pillantását, de mikor eddig nyugalomban lévõ kezét rászorítja férfiasságomra, és ezzel egy idõben lerántja rólam a köpenyem, felkiáltva vetem hátra a fejem, és szorítom össze a szemeim.

- Mit csináltál velem? – kérem számon gyengeségem okát, mikor ismét képes vagyok összerakni valami értelmeset.

- Még semmit, csibém, csak biztosítottam magamnak a zavartalan szórakozást, némi kötõvarázslattal – vigyorodik el, majd ismét közelebb hajol, és végignyal az arcomon, lefelé haladva a testemen.

- Neh… kérlehk… - Nem értem, zavarban vagyok, és félek tõle.

- Ne legyek ilyen figyelmes? Mert csinálhatjuk másképp is! – jelenti ki, és valóban, jóval durvábban harap a nyakamba, majd a mellbimbómba, én pedig remegve kapom rá könnyes szemeim. Ez olyan megalázó! Ki vagyok láncolva, varázsolni nem tudok, teljesen reménytelen a helyzetem, azt tesz velem, amit akar. És ez nagyon, nagyon kiborító tény!

Egyszer csak megunja a harapdálásom, és kiegyenesedve visszatér az ajkaimhoz. Durván csókol, ezzel kényszerítve, hogy én is mozdítsam meg a nyelvem, ha nem akarom, hogy azt is megharapja.

Közben bepréseli magát felhúzott lábaim közé, én pedig nagyot nyekkenve rándulok meg, mikor megérzem merevedését az enyém mellett. Beszélnék, kérlelném, ellenkeznék, de még mindig nem engedi szabadon a számat, örülök, hogy levegõt kapok néha, így csak elkeseredetten próbálok arrébb mozdulni egész testemmel.

Érzem, ahogy belevigyorog a csókba, majd kezével egyszerre kezd el ingerelni mindkettõnket. Ez így túl sok nekem, a harapásai okozta tompa fájdalom, a határozott és durva kényeztetés egyre inkább elkábít, és szép lassan valami eddig ismeretlen gyönyör felé lök, de mielõtt elérhetném, abbahagyja tevékenységét.

Résnyire nyitom ködös szemeimet, és hevesen dobogó szemmel nézek fel rá. Ugye itt abbahagyja? Nem érdekel mennyire vágyok a kielégülésre, de félek tõle! Ráadásul ha akarnék se tudnék elmenni, mert ezek a bigyók… „bõrök”… ott is rajtam vannak. Szorítanak.

- Kérlek… engedj el – nyüszögöm kiskutya szemekkel bámulva az arcába. Nem hatja meg. Felmorran, és újra hozzám tapad.

- Ha így nézel rám, kicsi mágus, ingerem támad, hogy még inkább beleépítselek a falba! – duruzsolja a számba, én pedig megremegek, és elfeledkezve róla, hogy jártam az elõbb, ismét varázsolnék.

- Fene… - nyekkenek halkan, mikor ismét teljesen elgyengülve ernyedek el, õ pedig széles, vad vigyorral mar az ajkaimra. Közben még inkább széttolja a lábaim, és merevedését a bejáratomhoz illeszti. Kitágulnak a szemeim, és riadtan harapok a nyelvére.

- Ezt nem kellett volna! – közli hidegen, mikor elhajolva tõlem, lenyalja véres száját. Összerezzenve feszítem meg magam, és próbálom lábaimat összezárni. Nem akarom, nem akarom, nem akarom! Mert én se vagyok teljesen hülye, egyértelmû mire készül. Jó… talán beletelt némi idõbe mire leesett, de most, hogy tiszta a dolog, mindenhol szívesebben lennék, mint itt! Kétlem, hogy õt igazán érdekelné, fáj-e nekem, vagy sem…

- Ostoba kis halandó vagy te! – vicsorodik el, és ismét mászna rám, mikor hirtelen felkapja a fejét. Én is érzem, valami történik a cellán kívül, legyünk akárhol. Mágikus erõ ostromolja a barikádot, amit körén emelt. Ez nem a mesterem, pedig elvileg a környéken csak mi rendelkezünk varázshatalommal.

- Baszki! – hördül fel, talán ismeri a bebocsátást „kérõ” személyt. Vagy csak szimplán idegbajos, mert megzavarták. Én viszont repesek az örömtõl!

- Ne reménykedj Tejfölke, még nincs vége! – közli velem vad vigyorral, látva a reményt felcsillanni a szemembe. Lebiggyesztem az alsó ajkam, de nem tudok mit felelni. Remélem most elmegy megnézni a vendéget, és én addig ki tudok találni valamit. Ráadásul ha megszûnik a barikád, újra tudom használni az erõm!

- Nebirooos! Told ide a rusnya pofád! Nem hallod? Unatkozoook! – üvöltözök a szobámból kifelé, mivel az övé csak egy köpésnyire van az enyémtõl. A surmó dögje úgy tartja, hogy jobb közel lenni hozzám, mint távolabb. Persze, a rohadt szemét legutóbb szétverte a fejemen a plazmatévét, és ez több, mint felháborító, legszívesebben úgy, de úgy…

- Kussolj már öcskös, aludnék, ha nem zavar! – jön a kimért válasz a szomszédból, és tényleg, lélegzetvételeit hallgatva éppen csicsikálni készülne… Persze, elõbb még nyulat fogok reggelizni…

- Nem nõket kellene hajkurászni! Tegnap is álltál a csarnokban, mint fasz a lakodalomban! Azt se tudtad hová vigyed õket! MI FRANCOT TUDSZ TE KEZDENI HATTAL?! ÉS HOVA TETTED ÕKET?! TUTI NEM A GATYÁDBA...

- Jaj de kemény vagy öcskös, mi van, rád szakadt az éjjel a Van Damme poszter? – gúnyos hangja felnyomja bennem a pumpát, és kirontva a folyosóra a szobájának ajtaját tépem fel, hogy hallja a válaszomat:

- NINCS IS VAN DAMME POSZTEREM!!! -  üvöltök vissza teljes hangerõvel, mire a pofámba kapok egy akkora energianyalábot, hogy kishíján eltaknyolok tõle. De csak majdnem. Ez a jó a testvériségben. Lehet, hogy nagyobb és erõsebb, de a vér ugyanaz, szóval tudom hárítani a felét, még akkor is, ha nem vagyok rá felkészülve.

- Menj a földre, aztán ott dorbézolj ennyire…

***

Morogva lépdelek a fák között, zsebretett kezeim szinte égnek a vágytól, hogy valamit csináljak. Szó szerint. Túl békés itt minden, madárcsicsergés meg minden apám fasza, unalmas, unalmas, unalmaaaas…

Unalooom…

Túl csönd van. Sikításokat szeretnék, jajveszékelést, sírást, sós könnyek illatát, sercegõ hús illatát, nyivákolást és a félelem kesernyés illatát…

Jé, raktár!

Buli lesz a pajtában emberek! Sült lovat is régen ettem, azt hiszem, itt az ideje egy kis piknikezésnek és grillezésnek. Lovat fogok sütni, parázson, lángon, elevenen, finoman megpácolva a saját vérével…

 Hmmm…

Egy csettintésre felgyújtom az egészet, és a lángok között a vadul ugráló és nyerítõ lovak közé lépek. Röhögve emelem fel a két kezem, és az összes megállva, szinte parancsra egy helyben marad. Nem szeretem, ha nincsenek egyenletesen átsülve, és annyira barbár pedig nem vagyok, hogy nyersen egyem meg õket.

Habár, ha még élnek, és ficánkolnak… remek ötlet, egyszerûen zseniális vagyok, legszívesebben vállon veregetném magam, de minek…

EGYÜNK!

Alig dúl idebent a parti, amikor kék lángok csapnak fel az enyémek mellett, és az egyik izzó, nagyobb gerendán üldögélve kikukkantok. Mi a franc ez a kék szar, csak nem mágus?

Mágus…

Sült mágus… Olyat se ettem még… Azt hiszem, hogy Marchosias haragudni fog rám. Hát, élelmezõmet csak nem kellene magamra haragítanom, mert akkor függönyön és szõnyegen élhetek otthon, azt pedig nem igazán komálom, tehát a következõ lesz:

Eljátszom vele. Végülis, tudja a hókuszpókuszt Õ is, csupán az övé fehér, az enyém fekete és vörös. A kis édes erõlködik, de semmi látszatja sincsen, ugyan az én mágikus tüzem úgy nyeli el az övét, hogy még nagyobb lángra is kap az egész hóbelevanc.  Bizsergetõ érzés, ahogy a kék lángok hõje felkúszik bennem, igazán érdekes… Vajon ez a tejbepapi is ilyen forró?

Kis szõkeség…

Megjelenik egy vén fószer, akire ránézve rájövök, hogy mestere lehet. Elég érdekesen néz ki az öreg, így lejjebb véve erõm nagyságát a lángokban hagyom, hogy eloltsa a tüzemet. Pedig pokolian jól égett…

Pokolian. Hehe.

Eloltja, kis csicskája felé fordul, én pedig szinte röhögve csettintek egyet, és lángol újra az egész kóceráj, mintha semmi sem történt volna. Hátradõlök a parázsló és vadul nyaldosó gerendán, élvezve a falusiak által keltett zajokat, kiabálás, vödrök hangja, de ez mind semmit sem ér, addig oltogathatjátok husik, ameddig nagy szakállatok nem lesz, és vigyázzatok, mert ha abba is belekap…

Az öreg dobbant, én pedig elslisszolok tejfölke után. Mozdulatai óvatosak lennének, ha nem lenne ellene a természet, így egy földbõl kiálló gyökérben sikeresen eltaccsol, én pedig kinyúlt alakja elé lépve végigmérem.

Tetszetõs fajta, a köpenyben úgy néz ki, mint a jövõbeli Harry Potter, és én már csak várom, hogy fejét felemelve a villámalakú sebhely bevillanjon, én pedig Voldemortként magasodjak föléje, röhögve.

De nem, komótosan felkászálódik, és rám pillantva a szemeimbe néz. Hát nem kellett volna drágám, most megnézem a lelkedet pöcsöském, lássam csak, kivel állok szemben. Egy béna varázslóval, vagy egy béna mágustanonccal, kinek ereje több, mint amirõl valaha is álmodhat.

Az utolsó.

Remek, legalább nem fogom olyan hamar megunni a kis drágát…

- Öh… Üdv – hangja egészen aranyos, csak kár, hogy nem bukom az aranyosra. Hátrálni kezd, legalább a helyzetfelfogó képessége… lássuk csak… mennyi idõ után is? Körülbelül tíz percébe telt rájönnie.

Vagy még talán nem is vágja a dolgokat…

Igazán lassú a kicsike, mint egy reumás csiga. Kedvtelve nézem, igazán megkapó és röhejes, pont ez az, amitõl tuti nem fogok ráunni egy ideig, utána pedig… megsütöm.

- He! Üdv mi? Jó hogy nem rögtön Isten hozott! Mert hogy Õ nem, az biztos! – röhögök fel, mire nyel egyet.

- Aha… Hát, akkor ha most megbocsát, én most hátraarc! – a kis drága már sunnyogna is el, de én a prédámat nem engedem ki a karmaim közül, fõleg ha már szinte levadásztam. Megragadom suhogós köpenyénél fogva, és szilaj erõvel a legközelebbi fának taszítom gyenge kis testét.

Hm, micsoda illata van…

Válaszul egy gyenge kis varázslatot von saját maga köré, legszívesebben felröhögnék, és lecsapnám mint egy legyet, de nem teszem. Valami azt súgja, hogy nagyon jól megleszünk mi kettecskén…

- Mi a… fene vagy te?

- Hogy mi vagyok? Nem inkább Ki? – vigyorodom el, és nagy nyújtózkodás közepette lépek oda hozzá, aurám szinte vadállatként tépi szét gyenge kis varázslatát, én pedig elégedetten nézek riadtan csillogó szemeibe.

Hamvas kis pofija van, nem vitás…

Elmereng pár pillanatra, a töprengés úgy kiül a fejére, hogy egy erõlködõ aranyeres jut az eszembe róla, hát még a válasza…

- Démon… - öcsém, ez meg fog ölni… halálra fog röhögtetni, fulladozva fogok a földön fetrengeni… Hát nem! Az édes jó nagyanyád vagyok, aki mágiával foglalkozik két süti sütése közben!

Ez mekkora poén! Beszarok…

- Az elitek közül, varázsbogyó! Mi lenne, ha bemutatót tartanék, rajtad? – nyalom meg a szám szélét élvetegen, és már képzelem is, ahogyan megsorozom. Szinte viszket a tenyerem érte, fú, mekkora buli lesz még ebbõl…

- Ha lehet, kihagynám – szemtelen válasza nem tud kihozni a sodromból, túlságosan jól szórakozok esetlen megjelenésén és reakcióin. Inkább erõmet kicsit elengedem, mire hadarni kezd:

- Vagy ha mindenképp végezni akarsz velem, nem búcsúzhatnék el elõtte a családomtól? Tudod, elég sokan vannak.

Meghiszem azt, de szerintem ilyen kis pihe puha bõrû, kemény popójú nincs még egy nálatok, és ha mégis, ha kinyírtalak, okvetlenül szétnézek arrafelé, pótlékot biztos találok majd.

- Megölni? Az elég unalmas lenne, nem gondolod? – vigyorogva hajolok arcába, és látom a szenvedést az arcán, szinte elemi erõvel szeretné magáévá tenni a háta mögött levõ fát.

Ne akarj egyé válni vele, mert köztudott, hogy a fa sokkal, de sokkal jobban ég, mint bármi más…

- Ha te mondod – legyûr egy nagy adag nyálat a torkán, majd hirtelen kidzsavell oldalra, és mikor megnövekedett karmokkal utána kapnék, egy akkora adag ködöt nyom a pofámba, hogy kishíján azt hiszem, lisztes lett a világ…

Vagy egy kis anyag…

Francba.

A szemeimet átverheted fiacskám, de a hallásomról megfeledkeztél, nem baj drágám, a félelmed számlájára írom ezt is... Inkább csak állok egyhelyben, és várom, figyelem, hogy merre sprintel. Hatalmas durranás és egy puffanás jön északkeleti irányból, én pedig röhögve teleportálom oda magam.

Nekicuppant egy fának.

Uram ördögöm, ilyet se pipáltam még a több ezer évem alatt sem… Ennyire béna legyen és esetlen, mikor annyi ereje van, hogy a fél démonvilágot (az alsóbb rétegekre gondolva persze) ledarálhatná egyetlen egy intéssel.

- Na, mi van Potter?

- A nevem Joshua… - kel fel imbolyogva, én pedig szélesen vigyorogva hajolok le hozzá, hogy jobban lássam. Micsoda ibolyakék szemek… Fõleg, hogy ennyire tompák most a fától való összetalálkozástól, egészen érdekes árnyalatban pompáznak. Remek ágydísz lehetne belõle, de még nem viszem haza. Hazai pályáján akarom lemosni, sõt…

Hehe.

- M… mit nézel?! – felháborodásának igen könnyen hangot ad, de inkább keményen megragadva állát felrántom a fejét, hogy láthassam arcának minden egyes négyzetcentiméterét. Finom, húsos, ahogy kell.

Nyelvemmel végignyalok arcának egyik felén, mire olyan vörös lesz, mint egy kifejlett rák, és egy hatalmas vízcsóvával akar letaszítani magáról, de csak annyit ér el, hogy vizes lesz Õ is. Ugyanis engem nem lehet olyan könnyen lesöpörni a színrõl, így a fele víztömeg az Õ arcába hullott.

Kettõt se pislogok, és hirtelen felhevülõ bõrömrõl sisteregve párolog el a víz, így teljesen megszáradva csodálhatom meg vizes valóját, ahogy a köpenye ráragad.. Grr…

- Szereted a bõrt, Tejföl? – nézek rá komolyan, bár ajkaimon ragadozó vigyor szélesedik.

- A bõrt? – értetlenkedik, és próbálkozik megint egy vízadaggal, de csak megint magát teríti be vele. Olyan szerencsétlen, hát menten pofán röhögöm…

- Tudod… a kiegészítõket, meg a miegymást… - szûkítem össze szemeimet, és elképzelem kikötözve ez régi kastély pincéjében, testérõl folyik a víz, kéjesen nyög, arca piros mint egy paradicsom, szinte tojást lehetne sütni égõ testén…

- Mi van?! – csattan fel mérgesen, nem igazán tudja, hogy mikre gondolok éppen, de azt biztos tudja, hogy minden gondolatom központi képe és témája Õ maga. Lassan végignyalok ajkaimon, majd kábító leheletemmel beterítem egész arcát.

Mikor megérzi, hogy mit akarok, rögtön kapcsol, egy apró kis bûbájjal elhatárolja magát tõlem. Felkúrod az agyamat, és ott nem lesz bájolgás, mint most, hogy basználak széjjel de kis szaros…

Egy határozott és durva mozdulattal nyúlok át a kifeszített bûbájon, és a torkánál megragadva odarántom magamhoz, számat akaratosan szorítom az övére, nyelvemmel szétfeszítve állkapcsát egyenesen tüdejébe lehelem kábító lélegzetemet, mire megszédülve a vállaimba kap, szemei elõbb kitágulnak a meglepettségtõl, majd szép lassan, fokozatosan lehunyja õket.

Végül elalszik.

Na, legalább mostantól nem ficánkol feleslegesen. Ajkait körberajzolom, élvezem szájának puha forróságát és édes ízét, igazán farokfelállító ez a kis szemét, és az apróbb trükkjeitõl eltekintve egy igazán falnivaló kis…

Bõr.

***

Nem is kell messzire mennem, hogy találjak egy kastélyt, s miután a ház urával finoman közöltem birtoklási vágyaimat földje felé, rögtön elhúzták a belüket. A mennybe. Vagy a pokolba. Ki tudja milyen életet éltek, leszarom, szépen visítottak...

A pince körül olyan varázst építek fel, ami csak és kizárólag feketemágia ûzését teszi lehetõvé, akármivel és akármilyen erõvel próbálkozna a kis drága, leverné, sõt, csak gyengítené, ami nekem elõny, nem fog annyira vergõdni, pedig imádom ha ficánkolnak…

Hrrr…

Régimódi ez a dolog, de én imádom csinálni, azért maradt fent évszázadokon keresztül… Röhögve láncolom fel a falra, leszedek róla minden ruhát, közben végigsimítva hamvas bõrén, élvetegen figyelem, ahogy kába álmában is érzékeli az érintésemet, izmai s bõre kéjesen ránganak meg…

Finom falat, és csak az enyém…

Miután a fentebb emlegetett kiegészítõket ráaggatom, a hatás kedvéért visszaadom rá a köpenyét. Hogy aztán majd letéphessem róla, hvrrr… Belenyalok fülébe, vágyam már erõsen tombol bennem, de látni akarom, mit lép ezekre, ahh, megpusztulok a reakcióiért, és utána..

Ha felébredt…

Olyan keményen seggberakom, hogy könyörögni fog, hogy még még még még…

Boldog Karácsonyt!

Okééé… most tényleg nagy bajban vagyok, pedig ezúttal komolyan nem csináltam semmit! De tényleg! Én csak idejöttem segíteni, mikor megláttam a tüzet gyógyfüvek gyûjtése közben. Rohantam, mint az õrült, és mikor kiléptem a fák közül, egy égõ raktárral találtam szembe magam. Ez még nem is lenne olyan meglepõ, mert elég nagy a szárazság mostanában, de mikor megpróbáltam egy egyszerû esõvarázslattal eloltani, kudarcot vallottam.

Na és akkor következett a B terv, miszerint tûzmágiával, ellentüzet indítok. Király ötlet, tényleg, csak hát... izé… nem tehetek róla, hogy véletlenül valami felrobbant, és a különös tûz erõre kapott. Sõt, kifejezetten elnyelte az enyémet, tehát nem is az én hibám!

- Joshuaaa!

Ösztönösen húzom össze magam, mikor mesterem lihegve megjelenik, és látva a kék színekkel tarkított vörös lángokat, dühösen felcsattan. Hát igen, az én lángjaim többnyire kékre sikerülnek… árulók.

- Sajnálom, Mester, tényleg nem tudom most mit szúrtam el!

Félrehajolva kikerülöm a fejemet célzó taslit, és hátrébb vonulva hagyom, hogy átvegye az irányítást. Egy darabig koncentrál, majd egy erõs vízvarázslatot idéz meg, és a tûzre irányítja. Heves sistergés és nagymennyiségû gõz keletkezik, a lángok kialszanak. Mesterem fáradtan felsóhajt, de ahogy felém fordul, hirtelen felparázslanak a fekete, szénné égett falak, és a tûz újult erõvel csap fel.

- Mi a… ? – Az idõs férfi dermedten pillant ismét a forróságra, majd rám.

- Eh? Ez most nem én voltam, tényleg! – emelem magam elé védekezõleg a kezeimet. Látom rajta, hogy tisztában van vele, nincs kék a narancssárga-vörös lángokban.

- Nem, ez nem te voltál… pedig inkább te, mint Õ! – motyogja maga elé, de kérdõ tekintetemet látva, csak elfordul, és elsétál az égõ raktárt vödrökkel rohamozó falusiak felé, de még visszaszól nekem. – Josh, maradj itt, és ne csinálj semmit, amivel felhívod magadra a figyelmet!

- De kinek a figyelmét?

Már nem kapok választ, mesterem elviharzik, egyedül hagyva a fák árnyékában. Egy darabig idegesen toporgok, eleget téve az utasításnak, de kábé öt perc múlva megunom, és elindulok, hogy én is tegyek valamit. A fák között maradok, hogy mesterem ne vegyen észre.

Igyekszem csendben és óvatosan lopakodni, ez egészen addig sikerül is, míg egy hülye gyökér – és itt most tényleg egy növényi alkatrészre gondolok -, aljasul ki nem gáncsol, és én nagyot nyekkenve ki nem terülök.

- Uh, a fenébe! – morgom magam elé, miközben négykézlábra tornázom magam, és már állnék fel, mikor egy bõrgatyába bújtatott lábszárat pillantok meg. Öh… oké, ez kissé baljóslatú.

Szép lassan feltápászkodom, de csak akkor mérem végig az elõttem állót, mikor már kiegyenesedtem. Elõször is magas, hozzám képest eléggé… meg izmos, még mutogatja is, nincs rajta felsõ. Ezek mind, nem is lennének olyan furák, de a különös szem, meg a természetellenesen vörös tincsek, hááát… nem túl bizalomgerjesztõk. Ahogy a széles, gunyoros vigyor se.

- Öh… üdv – bököm ki elmésen, és ösztönösen hátrálok pár lépést.

- He! Üdv mi? Jó hogy nem rögtön Isten hozott! Merthogy õ nem, az biztos! – halkan felröhög, nekem meg a hideg futkos a hátamon.

- Aha… Hát, akkor ha megbocsát, én most hátraarc! – jelentem ki, és próbálok e szerint cselekedni, de alighogy hátat fordítok, már mögöttem is áll, és köpenyemet megragadva a nyakamnál, egy közeli fának penderít. Felnyekkenek, mikor hátam ismeretségbe kerül a kemény fatörzzsel, és ösztönösen húzok védõburkot magam köré.

Ott marad, ahonnan idedobott, de kétlem, hogy megszeppent a varázslatomtól.

- Mi a… fene vagy te? – váltok tegezésre. Franc fog itt neki jó pofizni, mikor ide-oda dobál! Az már részletkérdés, hogy ha ezt meg tudja tenni, valószínûleg nagyobb dolgokra is képes.

- Hogy mi vagyok? Nem inkább ki? – vigyorog még szélesebben, majd közelebb jön, úgy söpörve el a védõburkomat, mint a gyertyafüstöt. Remek, azt hiszem bajban vagyok… megint! Bámulom egy darabig, és szép lassan eszembe jut, mit tanultam a démonokkal kapcsolatban. Erõsek, kegyetlenek, furák…jó, oké, az utolsó infó saját szerzemény, de hát nem azok? Dehogy nem, és ne már, hogy õ is egy közülük! Akkor õ okozta a tüzet is, ráadásul biztos nem a gyengébbek közé tartozik, ha megidézés nélkül kóvályog errefelé. Mert nem hiszem, hogy lenne olyan varázsló a közelben a mesteremen és rajtam kívül, aki megtudná idézni.

- Démon… - nyekkenek fel, orbitális röhögést kiváltva belõle.

- Az elitek közül, varázsbogyó! Mi lenne, ha bemutatót tartanék, rajtad?

- Ha lehet, kihagynám – felelem pimaszul, majd látva a sárga szemekben felizzó erõt, gyorsan idõhúzásra váltok. – Vagy ha mindenképp végezni akarsz velem, nem búcsúzhatnék el elõtte a családomtól? Tudod, elég sokan vannak.

Eszemben sincs felsorolni neki a családfámat, még csak az hiányzik, hogy meglátogassa õket. Pedig biztos, hogy beletelne egy kis idõbe.

- Megölni? Az elég unalmas lenne, nem gondolod? – vigyorog bele a képembe, én pedig igyekszem a fa részévé válni, inkább kevesebbe, mint több sikerrel.

- Ha te mondod – nyelek egy nagyot, majd olyan hirtelen vágódok ki oldalra, hogy egy kissé talán megdöbben, de már nyúlna is utánam, csakhogy ezúttal számítok rá. Olyan sûrû ködöt bájolok magam köré, hogy szinte harapni lehet, így szem elõl téveszt, én meg gyorsan spurizni kezdek.

Már lélegeznék fel, mikor BAMM… Elegánsan elterülök a földön, miután a ködnek köszönhetõen, egyenesen egy fának rohantam. Nyááá, ezt már én se hiszem, el, komolyan mindjárt hisztizni fogok. Csak elõtte még számolgatom a fejem körül kánkánozó csillagokat, ahelyett, hogy folytatnám a menekülést. Pedig nem ártana!