|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kira-chan | 2014. 05. 06. 23:28:41 | #29885 |
Karakter: Suke Ai
Megjegyzés: Naukinak
Mikor véget értek az óráim elindultam haza. Valójában ma alig voltam bent pár órán, mert a hosszú út miatt lekéstem az első hármat. Sokan mondták már, hogy miért nem járok busszal, mert nagyon messze lakom, de ez engem nem nagyon izgat. Elsétálok bárhova úgyis szeretek sétálni. Maximum elkések, de kit izgat, én nem sietek sehova.
Az egyik zenebolt felé veszem az irányt, mert arra megspórolok nagyjából húsz percet az útból. A zsákutca mellett elhaladva hallom a jó öreg Sinichi csapatának hangját. Azthiszem mióta először találkoztam velük azóta nem szívleljük egymást. Minden összefutásunknak verekedés a vége, de valószínűleg ez az én hibám is mivel mindig felhúzom őket amivel csak tudom. Megállok mellettük majd mikor észrevesznek széles mosollyal köszöntöm a csapatot. Természetesen nem hagyják, hogy gúnyt űzzek belőlük ezért abban a pillanatban megindulnak felém és már mehet is a bunyó. Szó nélkül osztogatjuk a pofonokat. Nem mondom, hogy élvezem az ütéseiket, de a dühös tekintetüket annál inkább. A verekedés már majdnem véget ér.. Mondhatnám úgy is, hogy nekem lesz lassan végem mire egy hosszú, szőke hajú lány elsétál a közülük két leghülyébb egyed mellett. Valójában amint megláttam az arcát nem is hallottam miről beszélnek annyira elkáprásztatott.
- Mit művelsz? - suttogom majd ismét csak a lányt bámulom.
Olyan akár egy némafilm, látom ahogyan beszélnek, de nem hallok semmit csak arra koncentrálok, hogy mikor is kellene nekimennem Sinichinek, mert bármikor bármilyen kárt tehet a lányban. Mikor a lány nemes egyszerűséggel a lábai közé térdel nekirontok a nekem háttal álló Kyosuke tarkójának. Erre a többi is ismét nekem jön. Miután kaptam egy jobbost egy üveg repül a támadóm fejéhez. Az utolsó tagok már nem is foglalkoznak velünk csak a földön fekvőkhöz sietnek.Nézem őket, de a lány megragadja a karom és elvonszol onnan. Megcsörren a lány telefonja majd rám pillant miközben felveszi. Vajon kivel beszélhet?
Mikor lerakja a telefont hozzám fordul.
- Mondd csak.. Jól vagy?
- Pár karcolás, túlélem - nézek végig magamon egy pillanatra.
- Nekem nem csak pár karcolásnak tűnik – vágja rá.
- Miért izgat téged a hogylétem? – mosolyodok el. Nem nagyon értem, hogy miért foglalkozik velem és, hogy miért jött oda.
- Igazából, magam sem tudom. Csak egyszerűen… nem szeretem, ha a környezetemben valaki életveszélyben van – mosolyodik el ő is. Elég kedves lánynak tűnik.
- Én nem vagyok életveszélyben – nevetem el magam a kifejezésén. Pár ütés még nem rakhaj helyre annyira, hogy életveszélyben legyek.
- Most már – javít ki mire felkuncogok. Nem csak kedves, de vicces is. Nem sokan jöttek volna oda és "mentettek" volna meg.
- Köszönöm – válaszolok a szemeibe nézve. Szép kék szemei vannak. Már tudom, hogy miért vigyázhatnak rá ennyire a szülei, hogy érte jönnek suli után. Biztos sokan pályázhatnak rá.
- Ugyan semmiség –legyint majd kezeit összedörzsöli.
- Kit vársz? – kíváncsiskodok egy kicsit.
- A sofőrömet – mondja ki halál nyugodtan. Tényleg vigyáznak rá a szülei. Ki lehet ez a csaj?
- Elárulod a neved? – folytatja most ő egy kérdéssel a beszélgetést.
- Suke…Suke Ai – válaszolok majd kezet fogok vele. Legalább mostmár megtudom, hogy ki is ő. Talán ismerős lesz a neve ha meghallom. Nem sok olyan lány van errefelé akinek sofőre van.
- Keithline Micgurn, de mindenki csak Kethi-nek szólít – mutatkozik be majd a közeledő kocsira néz. Elővesz a táskájából pár ragtapaszt és fertőtlenítőt meg egy zsebkendőt majd a kezembe nyomja. Mégis miért ad nekem ilyeneket?
- A szádra és az arcdra, jah és a karodat nem is említettem… -mosolyog- Aztán vigyázz magadra.
- Nem ígérem biztosra Kethi – pillantok rá jókedvűen.
- Remélem, még látjuk egymást . - köszön el és beszáll az autóba.
Fura tíz perc volt ez. Egy lány ment meg..Majd kiderül, hogy sofőrje van..Aztán még a sebeimre is ad ragtapaszt. Azthiszem ha így folytatom nem nevezhetem magam férfinak, de talán fiúnak se. Miközben lefertőtlenítem és felteszem a ragtapaszokat a sebeimre meglátok a földön egy mp4-et. Talán az övé? Felveszem majd elindulok arra amerre az autó ment. Fogalmam sincs hol lakhat, de talán valaki ismeri. Meglátok pár fiút akik szinte nyálcsorgatva néznek a fekete audi után.
- Elnézést. Nem tudjátok, hogy hol lakik Keithline Micgurn? Elhagyott valamit és vissza szeretném neki adni. - a fiúk erre nagyokat pislogva bólogatnak. Elmondják, hogy hol lakik, de sajnos azt nem tudják, hogy merre is kell menni. Na mindegy legalább az utcaszámot azt tudom. Egyszer csak megtalálom azt a házat.
Kis idő múlva rátalálok a házra. Tágra nyitott szemekkel nézek az épületre. Tényleg itt lakik? Ez biztos? Valami eszméletlenül gazdag lány lehet ez a Kethi. Lassú léptekkel sétálok a bejárat felé. Félek, hogy valami három méter magas és nyolc méter széles őr fog innen úgy kipenderíteni, hogy azt se tudom fiú vagyok vagy lány. Az ajtóhoz érve csengetek egyet mire egy lány nyit ajtót, de nem az akit keresek. Pár percet kér tőlem míg elszalad szólni neki. Nahát..Még szobalánya is van? Egyre érdekesebb ez a lány. Visszajön a szobalány majd felvezet az emeletre. Elindulok a szoba felé majd leveszem a cipőmet. A lány mögé érve hangot adok a véleményemnek.
- Mit ne mondjak, hatalmas ez a kecó!- mikor meghallja a hangom feljebb ül és mosolyogva pillant rám. Int, hogy üljek le. Nem is tétovázom leülök a kiszemelt fotelba. Körülnézek csendben majd meglátom a TV-t. Basszus.. Milyen nagy TV.. Valójában itt minden elég nagy és szép.. Biztosan drága is. Egy ideig csak nézelődök majd eszembe jut, hogy miért is jöttem ide.
- Ja igen! Elhagytál valamit. - veszem ki a zsebemből és odanyújtom neki az mp4-et. - Bocsánat ha nem lett volna szabad, de muszáj volt belehallgatnom, hogy milyen zenéket is szeretsz. Mondd csak.. Zongorázol vagy valami hasonló?
Bólint mire elvigyorodom.
- Én csak gitározom egy kis lepukkant suliban, de te biztosan jobb suliba jársz mint én. - kissé el is szégyenlem magam, hogy ilyet mondok, mert hát nem ő tehet róla ha jobb dolga van mint nekem.
- Köszönöm, hogy vissza hoztad és.. Attól, mert az iskolád nem biztos, hogy a legjobban kinéző suli még jó zenészek lehetnek ott. - mosolyog.
- Ja igen. Vannak, de nem olyan nagy az elvárás. Megkapom a kettest már arra is ha jól tartom a pengetőt. - vakarom meg zavartan a tarkómat. - Bár ez csak rám igaz mivel nem nagyon járok be. Mindig lekések pár órát. Már szinte a hobbim. - nevetek.
Egy ideig elég jól elbeszélgetünk, de nem nagyon szeretnék zavarni szóval felállok és meghajlok.
- Nem szeretnék tovább zavarni. - mosolygok rá.
|
| Nauki | 2013. 07. 08. 13:38:13 | #26428 |
 Karakter: Keithline Micgurn
Megjegyzés: Suke Ai gazdájának
Az utolsó órám és egyben a kedvencem. Hangszertan. Zenei akadémiára járok és itt legalább egy hangszeren mindenkinek tudnia kell játszani. Minden órán előadunk kisebb, rövidebb otthon begyakorolt darabokat és a tanár mindig ad valami tanácsot. Rendszerint zongorázni vagy hegedülni szoktam. Imádom a zongora vidám, de olykor keserű és szomorú dallamát, szeretem a zongora néhol zord és magányos hangvételét. Még pár másodperc és kicsöngetnek, aztán mehetek haza. Valószínűleg busszal kell mennem, a sofőrömnek ma nagyon fontos dolga akadt, családi vészhelyzet. Nem kérhetem tőle, hogy akkor is jöjjön és vigye a puccos seggem haza. Talpra esett vagyok, megoldom magam is. A csengő hangjára az éppen oboán játszó osztálytársam abbahagyta, amit elkezdett nemrég, és elrakva a hangszerét rohant ki, úgy ahogy a többiek. Mindenki örül annak, ha vége az iskolának, börtönként gondolnak rá, de én valamiért nem tekintek rá úgy… Na jó van kivétel, mikor kémián, fizikán vagy éppen biológián kell ülni, azt ki nem állhatom. Elpakoltam a táskámba a kottáimat, majd felkapva a fehér adidas válltáskát, már mentem is hazafele. A külvárosba kell kisétálnom apuhoz, van ott egy sport iskola, ott baseballedző és testnevelés tanár. Amikor bemutatkozik, mindenki ledöbben ki is ő. Mikor kiérek az iskolaépület gyönyörű kovácsoltvas kerítésén, kicsit szorosabbra húzom magamon a kabátot. November vége felé járunk így az idő nem olyan kellemes, mint mondjuk szeptember elején. Menet közben a megszokott úton sétálva, úgy döntök, módosítok kicsit az útvonalamon és útba ejtem a kedvenc zene boltomat. Keresek egy pár új kottát és körül nézek hoztak e már az új TDG albumból. Igen imádom a TDG-t. Mindenki azt hiszi, hogy a komolyzene tölti ki teljesen a zenei ízlésvilágomat, de ez egyáltalán nincs így. Zene terén bármit meghallgatok a kemény rocktól egészen a legkönnyebb zongoradarabig. Egy kis séta után nagyon meguntam a csendet, így elővettem a táskámból a jó öreg MP4-emet, előkerestem a fülhallgatóm. Kiválasztottam mit is szeretnék hallgatni, majd zsebre vágtam a kis kütyüt. Mikor befordulok a zene bolt utcájába, hangos kiabálás és röhögés üti meg a fülemet, a lágy dallamon át hallottam az ütéseket is. Ahogy haladtam kivettem a fülhallgatóm és kíváncsian füleltem. Egy zsákutca mellett elmenve, a hang teljesen erőteljessé vált, oldalra pillantottam. Egy csapat fiú körbeállt egy gyönyörű fehérhajú és sárga szemű fiút. Olyan volt akár egy megtört angyal, a szája felrepedt és vérzett, az arcán egy csúnya véraláfutás díszelgett, az ökölbe szorított jobb kezéből is szivárgott a vér. Ezt nem hagyhatom annyiban. Kész öngyilkosság lányként, ekkora fiúkkal szembe szállni, de akkor is, ha nem teszem meg, lehet, itt verik halálra. Apu és a jó öreg Moster komornyik megtanítottak pár önvédelmi technikát, de azt hiszem, nem fogok vele sokra menni. Zsebre tettem, kezemben pihenő készülékem a kezeim a zsebeimbe rejtettem, egy határozott lépéssel elindultam. Enyhén magas sarkú fehér csizmám hangosan kopogott a párától nedves betonon. Az egyik velem szembe álló fiú, elkezdett mutogatni felém a velem háttal állónak, mire az rám emelte a tekintetét, elégedetten elmosolyodott és egy kaján vigyort küldött felém. Átvágtam két nagyobb fiú között, orromat megütötte az alkohol jellegzetes szaga, nikotinnal vegyítve. Elfintorodtam, de határozott léptekkel a fiú elé álltam. Az egyik srác, aki előbb mutogatott felém szólásra nyitotta ajkait.
- Mit szeretnél angyalom? –kérdezte gúnnyal a hangjában.
- Kotródjatok el –mondtam felszegett állal egyenesen a szemébe nézve. kijelentésemre csak hangos nevetésben törtek ki. A mögöttem álló fiú légzése nehézkes volt, éreztem, hogy szemeivel a hátamat vizslatja.
- Mit művelsz? –suttogja.
- Azt, amit jónak látok –mosolyogtam hátra egyenesen gyönyörű sárga íriszeibe tekintve. Míg én a fehér angyalfiút szemléltem az egyik hústorony mellém lépett és már csak egy erős rántást éreztem a csuklómon, a következő pillanatban tompa puffanással csapódtam neki a téglafalnak.
- Hm, nem vagy te olyan szende amilyennek kinézel, nincs igazam? –kérdezte ajkait nyaldosva, a fölém magasodó fekete izomkolosszus. Hirtelen azt se tudtam, mit is kéne tennem. A fölém magasodó alak elkezdett felém hajolni, de végül is nem tudott mit tenni, mert egy hirtelen felindulásnak köszönhetően erőteljes csapást mértem férfiasságára a térdkalácsommal. Összegörnyedt a földön és a golyóit szorongatta, míg a másik négy fiú dühösen fújtatni kezdett. Ekkor mozdult meg a fehér hajú fiú, kihasználva az alkalmat, hogy nem rá figyelnek. A vele, háttal álló fiú tarkójára egy akkorát vágott, hogy az elterült a földön. A másik három, dühtől villámló szemekkel hagyott faképnél engem és indult meg, a fiú felé. Mikor az egyik bemosott neki, akkor láttam meg a földön nem messze tőlem egy üres üveget. Felkaptam és elhajítottam a verekedők irányába, remélve, nem a fehér angyalt találom el. Szerencsére imám meghallgatásra talált. Az ötfős csapatból immár csak ketten maradtak, akik látva földön fekvő társaikat inkább, hagytak minket és kelletlenül a földön fekvőkhöz siettek. Kaptam az alkalmon. A halál nyugodtan álldogáló fiút, karon ragadtam és magam után húzva futni kezdtem. Nem álltam meg a zene boltnál, már nem tartottam fontosnak. Egy pár múlva lassítani kezdtem. Ekkor csörrent meg a telefon a zsebembe, bocsánatkérőn hátra tekintettem, a magam után vonszolt fiúra. Csak hanyagul biccentett egyet, jelezve hidegen hagyja, mit csinálok. A méregdrága Sony kijelzőjén a sofőröm Sebastian neve villogott.
- Sebastian? –szóltam bele. A légzésem még nem állt vissza a normálisra, így kapkodtam a levegőt.
- Igen, én vagyok az kisasszony, baj van? –kérdezte aggódva.
- Nem, dehogy. Minden a legnagyobb rendben –ekkor hátratekintettem a vérző fiúra – Vagy talán nem annyira. Miért hívott fel? –kérdeztem.
- A családi vészhelyzet elhárult, árulja, el kérem, merre van. Odamegyek önért –mondta. Lediktáltam neki az utcanavet és elmagyaráztam, hol állok. Mikor letettem a telefont a fiú elég furcsán nézett rám.
- Mondd csak… - kezdtem bizonytalanul- Jól vagy?
- Pár karcolás, túlélem –mondta a rövid választ. Férfias hangja volt, de ugyanakkor selymes és nyugtató.
- Nekem nem csak pár karcolásnak tűnik –akadékoskodtam.
- Miért izgat téged a hogylétem? –kérdezte kissé elmosolyodva.
- Igazából, magam sem tudom. Csak egyszerűen… nem szeretem, ha a környezetemben valaki életveszélyben van –mosolyodtam el.
- Én nem vagyok életveszélyben –nevetett fel.
- Most már –helyesbítettem, mire felkuncogott.
- Köszönöm –mondta, mélyen a szemembe nézve.
- Ugyan semmiség –legyintettem, egyik lábamról a másikra átrakva a testsúlyomat. Otthon hagytam a sálamat és futás közben a szél befészkelte magát a kabátom alá, így kissé fáztam. Fázósan összedörzsöltem a tenyeremet és az utat kezdtem el nézni.
- Kit vársz? –kérdezte kíváncsian.
- A sofőrömet –mondtam mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy 17éves lánynak sofőre van. Erre ő csak elismerően bólintott.
- Elárulod a neved? –kíváncsiskodtam most én.
- Suke…Suke Ai –mondta és kezet nyújtott. Mosolyogva nyújtottam én is oda neki jobbomat.
- Keithline Micgurn, de mindenki csak Kethi-nek szólít –szorítottam meg meleg kezeit. Az én puha és kicsi tenyerem elveszett, hatalmas kezeiben. A következő pillanatban oldalra néztem és Sebastiant láttam meg közeledni, ekkor észbe kapva elkezdtem a táskámban túrkálni. Elővettem egy üveg fertőtlenítőt és egy pár ragtapaszt, valamint egy zsebkendőt. Suke kezébe nyomtam, kérdőn nézett rám.
- A szádra és az arcdra, jah és a karodat nem is említettem… -mosolyogtam- Aztán vigyázz magadra.
- Nem ígérem biztosra Kethi –nézett vidáman rám.
- Remélem, még látjuk egymást –köszöntem el és beszálltam az épp megálló fekete audi hátsó ülésére. Hazafelé csendben haladtunk, mikor bekanyarodtunk a ház felé vezető betonos útra, akkor mondtam el Sebastiannak mi történt, megkértem ne szóljon róla apáéknak. Ő csak megértően bólintott.
- Angyal vagy, te gyerek –mondta mókásan – De roppant vakmerő is, nagy bátorságot tanúsítottál.
- Apunak tetszett szólni, hogy elhoz? –kérdeztem, ahogy hírtelen eszembe jutott, vele jöttem volna haza.
- Igen, persze –mondta, majd megállt a hatalmas kastélyszerű épület előtt, megkerülve a szökőkutat. Elköszöntem a megértő öregtől, és egyből szobám felé vettem az irányt. A szoba felé haladva, mindenkit köszöntöttem. Felérve rádobtam a táskámat az ágyra. Lerúgtam a cipőmet és fáradtan dőltem végig a baldahimos ágyon. Otthonos volt a szobám. Az ágy mellett mindkét oldalt fehér éjjeli szekrények voltak, rajtuk halványkék éjjeli lámpák. A falak pasztellkékek, a plafon olyan volt akár a felhős égbolt, a padló szürkés parketta azon pedig fehér bolyhos szőnyeg. A szoba két részből állt, egy háló részből és egy nappali részből. A háló és a nappali rész között volt egy ajtó, ami a teraszra nyílt. A szobám a második emeleten volt és hátra a kertre valamint a lovak legelőire tekintett. A teraszon kerti bútor volt valamint a kőkorlátot kék rózsák nőtték be. Gyönyörű volt. Holnap szombat, az árvaházba megyek egyre, azon kívül szabad vagyok, futott át az agyamon, ahogy feküdtem. Feltápászkodtam és a szoba túlsó végébe vettem az irányt. Két ajtó volt a nappali rész végén, az egyik a gardróbba a másik a fürdőbe vezetett. A gardrób ajtót szélesre tártam és úgy léptem be rajta. Levettem az iskolai egyenruhám és az egyik sarokba árválkodó szennyes kosárba dobtam. Egykényelmes fekete cicanadrágot és egy meleg fekete bolyhos zoknit vettem fel. A hosszú ujjúk között turkálva, kopogásra lettem figyelmes.
- Szabad! –kiabáltam ki. Kitekintettem az ajtón és Lisbethet a szobalányomat pillantottam meg.
- Baj van? –kérdeztem. Nemet intett a fejével.
- Egy fiú van itt, téged keres. Azt mondta elvesztettél valamit, azt hozta vissza. A szemeim a kétszeresére nőttek. Milyen fiú?
- Vezesd fel, addig keresek egy felsőt –motyogtam. Az ajtó csukódása után meg is találtam a kedvenc világoskék kötött felsőmet. Alá felvettem egy fehér ujjatlant, mivel a kötött pulcsi nem fedi a vállaimat. Az ágyamhoz futottam és a rajta heverő kabátom zsebébe turkálva, rájöttem mi is hiányzik. Az MP4-em!!! Elhagyhattam futás közben. Kezembe vettem a telefonom, és azzal babrálva mentem át a nappali részbe és elterültem a fehér kanapén.
Kopp- Kopp
- Kisasszony, meghoztam a vendégét –mondta Lisbeth a nyitott ajtón beszólva, maga elé engedte a vendéget, majd magunkra hagyott minket. Hátra se tekintettem, hallottam a cipők koppanását a padlón, utána halk zoknis lépteket, amik mögöttem állapodtak meg.
- Mit ne mondjak, hatalmas ez a kecó! –mondta a vendég. A hangját egyből felismertem, Suke volt. Felpattantam ülőhelyzetbe és úgy tekintettem fel rá. Az arcán ott díszelegtek a ragtapaszaim, amiket adtam. Elmosolyodtam előbbi kijelentésén. Intettem, hogy üljön le valahova. Így is tett a kanapé mellett lévő fotelba be is fészkelte magát. A szobámat szemlélte, nem szólt egy szót se. A tekintete kissé megállapodott a plazma TV-n ami a kanapéval szembe volt. elismerően füttyentett.
Kethiék háza:
http://www.myimg.de/?img=chevernychateau17f3b.jpg
|
| gab287 | 2011. 09. 04. 14:21:49 | #16524 |
Karakter: Kyrill Andrejevics Koroljov
Megjegyzés: Jéghercegnőmnek
-De Prof! Te egyáltalán nem érted? Mi lesz, ha ölnöm kell? – kérdezem idegesen.
-Mi lenne, fiam? – vonja meg a vállát Benedikt nyugodtan – Akkor majd ölsz. Ez neked nem újdonság!
-Ezt nem hiszem el, Benedikt! Én nem egyszerű gyilkos vagyok! Nem embereket ölök, hanem szörnyetegeket! Ezt pont neked kell magyaráznom?!?!
-Kyrill! Valójában nincsen különbség – mondja a professzor halálos nyugalommal – Azok, akiket esetleg Zaretsky megbízásából meg kell majd ölnöd, alig különböznek azoktól, akiket éjszaka gyilkolsz le.
Döbbent pillantásomra folytatja számomra nem annyira érthető eszmefuttatását:
-Kiket ölsz le éjszaka? Vámpírokat, démonokat, más, nem evilági lényeket. Egy részük itt él közöttünk, esténként itt járnak-kelnek az utcákon, senki nem gondolná róluk, hogy valójában szörnyek, és hogy bennünket akarnak elpusztítani, megenni, és ki tudja még, hogy miféle más szörnyűséget tenni velünk. Zaretsky áldozatai hasonlóak, szörnyetegek. Bűnözők, akik itt élnek közöttünk, lopnak, csalnak, ölnek, válogatás nélkül. Senki nem gondolná róluk, hogy bűnözők, de ha eltűnnek ebből a világból, semmivel sem nagyobb kár értük, mint azokért a szörnyekért, akiket egyébként éjszakánként gyilkolászol. Fogd fel úgy őket, mint a túlvilági lények újabb típusait!
Hát... támadhatatlan a logika, ez kétségtelen. De nem lettem tőle sokkal nyugodtabb:
-Nem tudom, Prof, ettől én még nem érzem jobban magam...
-Nyugalom, fiam! Nem teszel semmi rosszat, csak ami a dolgod. Ha kitudódna, hogy éjszakánként vámpírokkal harcolsz, azért már önmagában börtönbe zárnának, rosszabb esetben diliházba. Hidd el nekem, ha kényszerűségből megölsz néhány maffia-vezért, vagy más alvilági söpredéket, semmivel nem kerülsz közelebb a pokolhoz annál, amennyire most közel vagy hozzá!
* * *
Másnap meglepő nyugalommal várakozok az SMS-ben találkahelyként meghatározott étterem előtt. Negyed órával korábban érkeztem a megbeszélt időnél, nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. Nem akartam túl korán sem jönni, de túl későn sem, ezért azt a megoldást választottam, hogy egy negyed órával hamarabb jövök, így valószínűleg látni fogom, amikor ők megjönnek. Aztán rá pár percre majd én is bemegyek.
Így is lett, öt előtt két perccel egy böhöm Cadillac Escalade áll meg az étterem előtt, és száll ki belőle a Zaretsky-testvérpár, meg két másik jómadár.
Lena megint hozza a formáját, vadítóan néz ki. A csizma tűsarka ismét zavarba ejtő magasságokba ível, hosszú, fekete bőrnadrágja eszeveszetten jól áll hosszú, izmos combjain, és csak sajnálni tudom, hogy a hosszú bőrkabát miatt nem látom hogy fest a popsija benne. A top is fekete, testre simuló, alig-alig rejt valamit is hibátlan testéből, ellenben tökéletesen kihangsúlyozza feszes, gömbölyű melleit. Dereka köldöke felett ér véget pár centivel, így lapos, izmos hasából szabadon marad egy féltenyérnyi sáv. Nagyon izgató látvány, érzem, hogy megint emelkedik a vérnyomásom. Sűrű, éjfekete hajzuhataga vastag lófarokba fogva omlik hátra.
Na, elég legyen a csöpögésből! Gyerünk befelé! – gondolom, ahogy eltűnnek az étterem bejárata mögött.
UAZ-ommal az út túloldalán, kb. száz méterrel hátrébb álltam meg. Valószínűleg nem tűnt fel nekik, hogy itt várakozok, ami viszont jó, így talán profi benyomást fogok rájuk tenni. Mire ezt végig gondolom, már bent is vagyok az étteremben.
Enyhén puccos az étterem. De érdekes módon, öltözékemmel mégsem lógok ki a vendégek sorából. Egy rengeteg, praktikus zsebbel teli, fekete, vászonnadrág van rajtam, de nem az az undormány, deszkás divat szerinti, hatvankét számmal nagyobb, ami mindenhol úgy lóg az emberen, mint egy sátor, hanem frankón, passzentos, de épp csak annyira, hogy kényelmesen tudjak benne mozogni. Ehhez egy szintén fekete, hosszú ujjú pólóing, és egy fekete bőrdzseki, rajta, és benne is sok-sok ügyes kis zsebbel.
Ahogy belépek, a felém szegeződő, egyébként zömében pincérekhez tartozó szempárok közül az egyiknek a tulajdonosa sietősen indul felém, majd mikor ideér, udvariasan köszön:
-Jó estét uram! Miben lehetünk szolgálatára?
-Öt órakor van itt találkozóm egy hölggyel, és egy úrral.
Emberem azonnal levágja, hogy mi a helyzet. Apám! Ez ám a szervezés!
-Értem. Kérem, kövessen!
Elindulunk az asztalok között, majd egy hátsó traktusba vezet, ahol egy ajtó két oldalán már ismerős arcokat vélek felfedezni, akiket már láttam Zaretsky palotájában.
-Nocsak! – mondom vicceskedőn – Lolka és Bolka! Helló fiúk! A főnök meg a hugicája itt van?
Szúrós szemmel néznek rám, de nem nagyon reagálnak. Egyikük kinyitja az ajtót:
-Már várnak, Humor Harold.
Na! Már be is illeszkedtem a csapatba! Megy eez, megy eeeez! – mosolygok magamban kissé fanyalogva.
-Hello Kölyök! – üdvözöl Zaretsky odabent. Senki más nincs itt rajtunk kívül, igaz, nem is lehetne, hisz csak egy asztal van. Gondolom, hogy több ilyen privát helyiség is van itt.
Lena szokásához híven csak biccent egyet, jeges, kifürkészhetetlen pillantását egy villanásra sem véve le rólam. Vagy nagyon tetszek neki, és ezért bámul mindig engem, vagy nem tudom... De remélem, hogy az első! Így, hogy nem Zaretsky csaja, elvben szabad préda. Csak kár, hogy egy hidegvérű gyilkos, mert nincsenek illúzióim afelől, hogy mi az ő feladata Zaretsky bandájában. Azt hiszem, hogy ha pornószínésznő lenne, még azt is könnyebben el tudnám fogadni, mint ezt, pedig akkor ugye minden nap más pasival kefélne. Na, mindegy, ilyen az én formám...
-Kérsz esetleg valamit? – kérdezi Zaretsky udvariasan, miközben letelepedek velük szemben.
-Kösz, nem – válaszolok, illedelmesen, majd elmosolyodik, és fölemeli a földről az aktatáskáját.
-Akkor térjünk rá a munkára!
A táskából egy mappa kerül elő, kinyitja. Az első egy fotó, mögötte feljegyzések. A fotót felém fordítja, elém csúsztatja. Egy hörcsög pofájú, kopaszodó, sunyi tekintetű, akarnok fejű fazont ábrázol, nagyjából ötven körüli lehet.
-Ő itt Vlagyimir Mihalovics, biztosan hallottál már róla. Vagyonos bankár, többszörös adócsaló, a keze elég piszkos ügyekbe is belelóg. Nem egyszer volt már ügyfelünk, és ezúttal is az lesz, csak pont fordítva. Egy vagyont ajánlottak a haláláért.
Na, baszd meg! Pont ettől féltem! Így legyen ötösöm a kibaszott lottón!!! – gondolom magamban rémülten, de igyekszem leplezni érzéseimet, és csak rezignáltan bólintok. Fogalmam sincs, mennyire sikerült.
-A feladatod elvégzésére magad választhatod ki a módszert – Lena veszi át a szót. Imádom a hangját, az ő szájából hallani, hogy kit és hogy kell meggyilkolni olyan, mintha csak egy táncra invitálna – Amennyiben igényt tartasz rá, mi szolgáltatjuk a szükséges fegyvereket. Semmi nincs meghatározva, saját módszer, igény szerinti idő, mindegy, mit csinálsz vele. Egy a lényeg: meg kell halnia.
Na, ez az, mit nem annyira akartam hallani. Látom, hogy átható tekintetével megállás nélkül engem szondáz, így nem hibázhatok, nem láthatja, hogy mennyire be vagyok rezelve, hogy ölnöm kell. Igyekszem szemrebbenés nélkül állni a tekintetét, és imádkozom, hogy semmit ne vegyen észre rajtam.
–Ma este az egyik night clubban lesz különleges vendég – folytatja – 10 óra magasságában fogja elhagyni a helyet. Ezután testőrei társaságában haza fog menni. Az otthonában kell elvégezni a feladatot. A biztonsági embereket ártalmatlanná kell tenni, azután végezni az emberünkkel. A háza milliárdokkal van tele, annyit tulajdonítasz el, amennyit akarsz. Ez megengedett.
Ismét csak egy komoly bólintás a részemről, majd egy kérdés:
-Ki lesz a kísérőm?
Lena teljesen nyugodtan, mintha csak azt állította volna, hogy a fű zöld:
-Én.
Valahogy sejtettem, mégis meglep a dolog. Zaretsky elmosolyodik:
-Lena a legjobb emberem.
Bárcsak inkább pornószínésznő lenne! – aztán végül csak ennyit mondok, mint egy vérprofi:
-Értem. Rendben.
Igor elém tolja a teljes mappát:
-Ebben megtalálod a személyes adatait, fontos információkat, a háza pontos helyét és leírását, a testőrei számát és mindegyikükről egy-egy képet. Tájékozottak vagyunk, mindent megtalálsz benne, ami kell.
-Mikor indulunk? – villantok Lena felé egy ragyogó félmosolyt. Igaz ugyan, hogy csupán egy pillanatra, de érdekes fényt vélek a szemében csillanni. Általában olyankor szoktam ilyet látni, amikor egy csaj rám indul. Létezik? A Jéghercegnőnek bejövök? Ez több szempontból is kérdéses lenne, hisz’ a hozzá hasonló csajok inkább a náluk 5-10 évvel idősebb pasikra buknak, no meg persze a vaskos bankszámlára. Én vele egykorú vagyok, és a bankszámlám ugyan létezik, de kiterjedése nemigen van. És szerintem ezt ő pontosan tudja...
-Akár most azonnal – válaszol aztán nyugodtan, megint a megszokott, közönyös stílusában – A közeli kis utcában vár az erre kapott autónk, a csomagtartójában bőven válogathatsz az eszközökből. Nagy a választék – majd rám kacsint, amivel megint csak összezavar. Az egyik pillanatban jégcsap, a másikban kacérkodik velem! – gondolom magamban zavartan – Szerintem ez a csirke sem tudja, hogy mit akar!!!
Aztán nyugodtan, amennyire csak tőlem telik, lezárom a megbeszélést:
-Oké – és már emelkedek is, ahogy a ők is.
Ahogy kilépünk a VIP-szobából, Lena megtorpan. Egy pillantással felmérem a terepet, és észreveszem a közeli asztalnál ülő, sötéthajú és –szemű fickót. Nincs előtte az asztalon semmi, csak az álcázó napszemüvege. Amatőr! – gondolom magamban, hisz’ még én is egyből kiszúrtam. Lena halkan, szinte vészjóslóan mondja:
-Bérgyilkos.
Ahogy Lolka és Bolka odakapja fejét, a pasas fölpattan, és sietve távozik az étteremből. Lena, és két jómadár felénk fordulnak:
-Újra áldozatjelölt vagy – hallom Lena izgalmas hangját, majd egy pillanatra felém fordul – Ezt veheted bemelegítésnek is. Az étterem közelében van egy bérgyilkos, aki Igort akarja.
-Mi legyen? – kérdezi Bolka.
-Dmitrij, Ben, ti közrefogjátok Igort és az ébrebbnél is éberebben figyeltek. Ti véditek. Kyrill, te mellettem maradsz. Mi elkapjuk a fickót és megtanítjuk neki, miért jobb, ha nem szaglászik utánunk. Értve?
Lena sorra végigmér bennünket jeges, kék tekintetével.
-Gyerünk! – fordul aztán sarkon.
Lena mellé lépek, Lolka és Bolka – leánykori nevükön Dmitrij és Ben, de nekem jobban tetszik az új nevük – pedig közrefogják Igort. Kimegyünk az étteremből. Lena a közeli sikátor felé int. Befordulunk, mi a fiúkkal és Igorral tovább megyünk, Lena pedig behúzódik az egyik árnyékos helyre a fal mentén. Mi nyugodtan elsétálunk az utca végéig, majd megállunk az azt lezáró fal előtt.
Apró neszeket hallok, szerintem a két rajzfilm hős nem vette észre. Közeledik. Aztán a fickó befordul utánunk, és gonosz mosollyal indul meg felénk. Amikor rájön, hogy nem olyan nagyon fostuk össze magunkat, megtorpan. Amatőr. Már éppen fordulna is meg, hogy gyáván elrohanjon, amikor egy gyors mozdulattal mögötte terem Lena, satuba fogja a nyakát, kibiztosítja a fegyvert, és a halántékához szorítja a csövét.
Valamit súg a fülébe, de olyan halkan, hogy nem értem, csak hallom erotikus hangjának halk susogását. Majd int a fejével nekem én meg nyugodtan, de határozottan, tempósan odalépdelek.
–Ürítsd ki a zsebeit!
Szakszerűnek gondolt mozdulatokkal átkutatom a fickót. Annyi gyilok kerül elő a zsebeiből, hogy azzal megnyerhettük volna az Afganisztáni háborút !
-Ennyi – nézek rá, miután végeztem.
Elengedi a pasast, és a falnak löki.
-Most pedig jöjjön a tanulás.
Rám pillant. Aha, jelenésed van! – gondolom magamban, és próbálok irtó marcona pofát vágni, ahogy a pasihoz lépek. Nem egy nagydarab pasas, szerintem menni fog egy kicsit teátrálisabb lecke is. Megragadom a nyakát, és egy egyszerű mozdulattal fölemelem. Nem olyan könnyű feladat, mint gondoltam, de azért remegés nélkül megtartom a levegőben, a pasas lába tehetetlenül kalimpál. Lena közelebb lép, és azzal a farokállító, erotikus, búgó hangjával kedvesen magyaráz a pasasnak:
–Nem fogom megkérdezni, ki vagy, és azt sem, hogy ki küldött, mert nem érdekel. De nyugodtan megmondhatod neki, hogy értelmetlen Igorra vadászni. Ha valakinek a hibájából egy haja szála is meggörbülne, a saját kezemmel végezném ki az illetőt. Lassan. Fájdalmasan. De tekintve, hogy napi 24 órás figyelés alatt van… lehetetlen még a gyilkossága megkísérlése is. Megértetted?
A fickó kényszeredetten bólint, már amennyire tud.
-Lemondasz a bérgyilkosságról?
Újabb bólintás.
-Megpróbálsz még egyszer Igor közelébe kerülni?
Megrázza a fejét.
-Helyes. Elengedheted.
Elengedem, a fickó pedig a földre esik. A feje nagyjából négyszer vörösebb az átlagosnál. Lena még néhány másodpercig átható, jeges tekintetével figyeli, aztán szinte egyszerre megfordulunk, és visszaindulunk Igorék felé.
Nagyjából félúton járhatunk, amikor mögülünk apró neszezést és egy jellegzetes fémes kattanást hallok. Nem érek rá csodálkozni, hogy Lena nem vette észre, szinte önkéntelenül cselekszem. Kirántom Lena kezéből a pisztolyt, villámgyorsan megpördülök, és tüzelek. A dörrenés után Lena lassan, nyugodtan megfordul. Meg sem rezdült, mikor a löves eldörrent. Aha! Trükkös a baba! Ez megint egy vizsga volt! Azt hiszem, hogy akkor átmentem…
Tőle szokatlan módon, elismerően rám mosolyog. Meglepődök, nem kicsit, de azért visszamosolygok. Közben Igor és a srácok is visszaérnek hozzánk.
- Szép lövés volt! – veregeti meg a vállam Lolka vigyorogva.
- De szép ám! Lena mellett én is hálás vagyok – mosolyog Igor is.
- Így van. Köszönöm – bólint felém Lena.
Hogy is várhatnék tőle többet?
* * *
Egy fekete GMC Yukon Denali-ban ülünk Lena-val és a célpont háza felé autókázunk. Úgy látom, Zaretsky-ék kedvelik az amerikai SUV-okat. Lena vezet, én az anyósülésen a dossziét lapozgatom, de valójában nem a benne található információk kötik le a figyelmemet. Igazándiból csak most jut el az agyamig, hogy megöltem egy embert. És hiába magyarázom magamnak, hogy csak egy senkiházi kis amatőr, kezdő bérgyilkos volt, ettől még egy kicsit sem jobb.
-Nagyon csendben vagy... – szólal meg a Jéghercegnő.
-Ühüm... – morgom – Próbálom feltérképezni a helyet, és kitalálni, hogy is fogunk bejutni.
Nem mondhattam meg, hogy azon agyalok, hogy milyen szar érzés gyilkolni, főleg úgy, hogy megint gyilkolni megyek, és pont azt tervezgetem, miként fogom megnyúvasztani a célszemélyt. És csak remélem, hogy Lena nem fedez fel semmit bizonytalanságomból és kétségeimből.
-Én úgy látom – folytatom, hogy fenntartsam a látszatot, tényleg a behatoláson pörög az agyam – hogy nincs túl sok potenciális behatolási pont. Egészen konkrétan csak egyet látok. Itt – mutatok a helyszínrajzra – Ugyan van itt is kültéri kamera, de pásztázó. A ciklusidő 40 másodperc, de ennek csak a töredéke áll rendelkezésünkre, hogy leereszkedjünk ennek – és ismét a rajra mutatok – a háznak a tetejéről, Mihalovics villájának a tetejére. De előtte a két őrt hatástalanítani kell. A tetőtéri csapóajtón elektronikus zár, és érzékelő van, de azokkal elbírok. Utána kezdődik majd a móka, mert a házban is vannak őrök, például kettő Mihalovics hálószobájának ajtajában is...
Valahogy nem fűlik hozzá a fogam, hogy őröket öldössek, akik igazándiból csak a munkájukat végzik.
-Van altató lövedékünk?
-Az meg minek? – kérdezi. Meghökkenése valódinak hat, majd a megszokottnál is hidegebben, tárgyilagosan folytatja – Pisztolyaink vannak, azzal bárkit meg lehet ölni!
Végig tudnám nézni, ahogy megdugja egy focicsapat egy filmben! Sokkal inkább az, mint ez a hideg, számító démon! – gondolom magamban – Hogy lehet valaki ilyen? Hogy jelenthet neki ilyen keveset egy emberi élet?
-A célpont Mihalovics, nem a testőrei – mondom végül – Ha nincs más megoldás, halomra fogom lőni őket, de ha nem muszáj, nem ölök meg egy olyan embert, aki egyébként csak boldogulni akar az életben valahogy, még ha esetleg az a mód, amit választott, erkölcsileg megkérdőjelezhető is. Én sem teszek mást, én sem vagyok különb.
Ezen kicsit mintha elgondolkodna. Szótlanul telik az út hátralévő része.
* * *
Lassan telik az idő, elég hamar megérkeztünk. De úgy döntöttem, hogy nem megyünk be hamarább, mint ahogy hazaérkezik Mihalovics, mert ha esetleg hibázunk, akkor elszúrjuk az alkalmat. Az átellenes ház tetején várjuk a megfelelő alkalmat, ahonnan majd leereszkedünk Mihalovics kulipintyójának a tetejére.
Végül fél tizenegy után valamivel hazatér a ház ura. Egy nyújtott tengelytávú Audi A8-as érkezik, előtte egy 5-ös BMW, amiben a gumifejűek utaznak. A két kocsi behajt az udvarra, majd a kapu bezáródik.
-Még várjunk egy jó fél órát, míg mindenki leereszt – morgom Lena-nak – Aztán utána kezdődik a tánc.
Ismét lassan vánszorognak a percek, de látjuk, hogy végül elsötétülnek a fények az ablakokban, csak Mihalovics hálójában marad égve, meg lent, az őrszobán.
-Na, gózzunk, Jéghercegnő! – morgom.
A kocsiból kellő mennyiségű eszközt hoztunk magunkkal. Én egy S4M szuper-halk, kétlövetű pisztolyt vettem magamhoz, ami a Kalasnyikovéhoz hasonló, 7,62×39-es, de speciális lőszert tüzel. Ez egy kimondott orvgyilkos fegyver, a KGB számára fejlesztették ki anno, és szinte semmilyen hangja sincs tüzeléskor, noha nincs is rajta hangtompító. Remélem, hogy észrevétlenül tudunk eljutni Mihalovicshoz, így nem mindegy, hogy mekkora zajt csapunk, amikor megölöm. Kiderült, hogy bizony vannak altató lövedékek is, úgyhogy beválasztottam két átalakított Taurus 101B-11-et, ami altató lövedékeket tüzel, és 9 mm LUGER-t tüzelő CZ 75 B Tactical változatot, mindkettőt hangtompítóval, és plusz két tárral, és hoztam magammal pár dobó tőrt is, mit lehet azt tudni? Magamhoz veszek még némi elektronikus kütyüt is, aminek segítségével ki tudom majd játszani az érzékelőt az ajtón, és egy másikat, amivel majd a zárat fogom szétmachinálni. Szememre éjjellátó szemüveget helyezek, és persze elhozunk egy kábel-puskát is, meg az átereszkedéshez szükséges mászó eszközöket. Utoljára egy Heckler Und Koch PSG1-es mesterlövész puskát veszek magamhoz, ez is altatólövedékre van átalakítva. Lena is felpakolt gyilok eszközökből, és tűsarkú csizmáját magasszárú, fekete, puha talpú sportcipőre cseréli. Okos lány!
A tetőn fekszünk, és Mihalovics házának tetejét fürkésszük. Kiszúrom a két jómadarat, és nekikészülődök, hogy kiiktassam őket. A puska célkeresztjébe veszem az egyiket, alig hallható pukkanás, és emberünk két másodperccel később már békésen horkol. Pokoli fejfájással és rosszulléttel fog ébredni – ilyen erős altatószert nem lehet mellékhatások nélkül alkalmazni – de legalább fel fog ébredni. Társa semmit sem vett észre az egészből, hisz’ a tető másik részében portyázik, de hamarosan ő is az igaza álmát alussza.
Megvárom, míg a kamera elfordul, és kilövöm a kábelt Mihalovics házának a tetejére. A kábelt már nem fogják észrevenni a monitoron az őrök. Lerögzítem, és kifeszítem, majd teljes erőmmel és súlyommal belefekszek, hogy jól tart-e? Szerintem nem fogunk lezuhanni.
-Én megyek előre, mint a kocsmában! – villantom rá szívtipró mosolyomat, és már indulok is.
Megvárom a megfelelő pillanatot, amikor a kamera elfordul annyira, hogy tuti kint vagyok a látótérből, és már indulok is. Nincs sok időm, csak tíz-tizenkét másodperc, de szerencsére az épület, ahonnan indulunk, magasabb, mint ahova igyekszünk. Így gond nélkül átérek, mielőtt a kamera ismét látómezőbe kapná a területet, ahol a kábel húzódik. Leoldok a kötélről, és már lépek is az ajtóhoz. Mire Lena is átér, már félig megvagyok az érzékelővel. Fél perc múlva sikerül átkötnöm, és így kijátszani, nem fogják érzékelni, ha kinyitjuk az ajtót. Jöhet a zár. Trükkös, elektronikus zár, kártyával nyílik. De megvan a kódfejtő kütyüre, úgyhogy csak idő kérdése, és megadja magát a kicsike. Ahogy hallom a megnyugtató, halk pittyenést, óvatosan résnyire nyitom az ajtót, és belesek. A lépcsőház néptelen és sötét, csak éjjellátó szemüvegeink segítségével vagyunk képesek látni.
-Mehetünk – súgom hátra, és óvatosan megindulok lefelé. Kezemben az altató pisztoly, minden eshetőségre.
Hangtalanul suhanunk lefelé a lépcsőkön. Félemelet után forduló, majd újabb fél emelet, és egy fa ajtó. Kiváló memóriám van – azért nem igazi fényképező memória, de elég jó – így pontosan tudom, hogy az ajtó mögött egy takarító helyiség van, amin a térkép nem jelölt őröket. Óvatosan nyitom ki az ajtót, ami egy szintén sötét helyiségbe vezet bennünket. A polcokon és a helyiségben tisztítószerek, és takarító eszközök.
Intek Lena-nak, hogy kövessen, tovább. A következő ajtó már a folyósóra nyílik. Itt viszont lesz két őr a folyosó végén, szerencsére, az ellenkező irányban, mint amerre az ajtó nyílik. Szinte hangtalanul nyitom ki az ajtót, és dugom ki rajta az altató-pisztoly csövét. Szerencsére a pasasok épp beszélgetnek, úgyhogy nem felénk bámulnak. Két halk pukkanás gyors egymásutánban, és mire észbekapnak, édesdeden egymásra szenderülnek.
Óvatosan kinyitom az ajtót, és kilépek a folyósóra. Sehol senki. Intek Lena-nak, hogy jöhet. Végig suhanunk a folyósón, az alvó őrökkel ellenkezően, amerre a térkép Mihalovics hálóját jelezte. A sarkon megtorpanok, és a falra lapulva, leguggolva, egészen mélyen kilesek. A fordulón túl egy másik folyósó, a végén két őr. Ezek bizony nagyon marconák, és épp felénk pillognak, úgyhogy gyorsan visszahúzódok, és fülelek, hogy jönnek-e. Nem. Nem vettek észre.
-Két őr – formálom a szavakat hangtalanul Lena-nak – Felénk bámulnak. Nem tudom leszedni őket úgy, hogy ne riasszanak. Az egyiket neked kell.
-Hogy akarod? – kérdez vissza.
-Egyszerre lépünk ki, én lent, te fent. Egyszerre kell leszedni őket – nyújtom feléje az egyik altató pisztolyt. Ő nem hozzott magával ilyen humánus eszközt.
Fura tekintettel veszi át, de nem szól egy szót sem. Elhelyezkedünk, majd a megbeszélt jelre én laposan kivetődök, ő féltérdre ereszkedve lép ki. Két, szinte hallhatatlan pukkanás, majdnem tökéletesen egyszerre. Mire a pasasok felfedezik, hogy mi történt, már alszanak is. Lena visszaadja a pisztolyt.
Felállok, és gyorsan az ajtó felé indulunk. Remélem, hogy Mihalovicsék már alszanak, és nem hallották meg az őrök lezuhanó testének zuhogását.
-Itt várj meg, és fedezz – súgom Lena-nak, és alig hallhatóan benyitok a szobába.
Odabent teljes sötétség van. Mihalovics és felesége nyugodtan alszanak, nem ébredtek fel a zajokra. Mint egy árnyék, hangtalanul osonok az ágyhoz, Mihalovics felől, kezembe simul az apró S4M. Próbálom a szörnyet látni ebben a pasasban, de nem nagyon megy. Akármilyen gonosz is, akárhány élet kioltása is fűződik a nevéhez, azért mégsem ugyanolyan szörny, mint azok a vámpírok, démonok, és más, túlvilági lények, mint akikkel egyébként szinte naponta megküzdök. Az viszont igaz, hogy nem nagy kár érte, ha már nem rontja itt a levegőt. A homloka közepéhez illesztem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt. Csak az apró lökésből tudom, hogy a fegyver elsült. Halkabb, mint az altató pisztoly a hangtompítóval, szinte tényleg semmi hangot nem ad. Egy érintés a nyaki artérián, és konstatálom, hogy meghalt. Felesége – fogalmam sincs, hogy egy ilyen gyönyörű, fiatal nő mit keres egy ilyen mocsok ágyában – édesen alszik mellette, semmit nem vett észre. Majd reggel lesz nagy sikoltozás...
Visszasuhanok az ajtóhoz, és amilyen halkan jöttem, olyan halkan távozok. A feladat teljesítve. Nem is ez volt a nehéz, ezt akkor is tudtam, amikor elkezdtük. A kijutás lesz a nagy mutatvány. Visszafelé nem mehetünk, a kötélen felfelé nem tudunk kúszni. Másfelé kell kijáratot találni.
A kérdés csak az, hogy hány halotton keresztül fog ez vezetni?
Szerkesztve gab287 által @ 2011. 09. 04. 14:22:26
|
| makeme_real | 2011. 09. 04. 14:17:43 | #16523 |
Karakter: Lena Ivanov
A vadászösztön ragadozó félmosolyt csal az arcomra, miközben újdonsült áldozatomat figyelem. Ő is engem néz – nocsak, nocsak, felkeltettem az érdeklődését a kis édesnek? Rákacsintok, mire ha lehet még zavartabban néz.
Mikor odaérünk hozzá, kissé meglepve, ugyanakkor értetlenül néz ránk. Valószínűleg nem tudja, mit akarhat tőle a maffiafőnök. És ki tudja? Talán ő is Igor nőjének hisz. Az előző zavartságból ítélve. Helyes, hadd féljen csak.
Gondoltam, hogy nagyon magas – egyértelműen látszott –, de ennyire magasnak azért nem hittem. Nagyjából Igornál egy-két cm-rel magasabbnak képzeltem, de nem. Valószínűleg 190-195 centi között mozoghat, abból ítélve, hogy én a tűsarkúmban nagyjából szemmagasságig érek neki.
Igor kezet nyújt neki.
- Hello, Igor Zaretsky vagyok! – mutatkozik be. A kis vadász elfogadja a felé nyújtott jobbot, és kezet fognak. Árgus szemekkel figyelem őket, és amikor látom, hogy milyen erős és határozott a kézfogása, valahogy nem is lepődöm meg. A tekintetemnek szükségtelen fenyegetően megvillannia, Igor tud vigyázni magára: nevetve szólal meg. – Hú! Bika gyerek! Össze ne törd a kezem!
- Oh… Bocsánat – dadogja zavartan. Ejnye, ejnye… Ha már a bátyámtól ennyire félsz, csak azért, mert maffiavezér, mi lesz veled, amikor velem állsz szemben?! – Kyrill Andrejevics Koroljov.
- Tudom, hogy ki vagy, a híred már megelőzött, na és persze a családod sem éppen ismeretlen előttem. Szergej Pavlovics Koroljov, az acélszemű rakétatudor! Tudom, hogy csak távoli rokonságban állsz vele, de attól még a család tagja vagy. Nagy csodálója vagyok, az űrhajózás mindig nagyon izgatta a fantáziámat! – Igor, a megtestesült udvariasság. És a megtestesült ellentétem. Felém fordul, hogy engem is bemutasson. – Hadd mutassam be a húgomat!
A diszkrét köhécselésből ítélve, amellyel a félrenyelését próbálja leplezni, már biztosan tudom, hogy Igor barátnőjének hitt.
- Szia! Lena vagyok – nyújtok kezet én is.
Szemeimmel nyugodtan fürkészem arcát. Közben kezet fog velem, ám a szorítása meglepően gyengéd. Velem nem kell óvatoskodni, nagyfiú…
- Nem kell ilyen óvatosnak lenned! Én nem vagyok olyan puhány, mint a bátyám – kacsintok rá gonoszkodva egy kicsit.
- Na, helyben vagyunk – neveti el magát Igor. – Én vagyok a legnagyobb rosszfiú-vezér közel, s távol, és lepuhányozol?!?! Na, ezért majd még matek lesz! – dorgálja meg játékosan, majd komolyabbra véve a hangot, visszafordul Kyrill felé. – De beszéljünk arról, miért is vagy te most itt? Egy barátom említette, hogy szívesen dolgoznál velünk.
- Ööö... Igen. Éppen szabad vagyok, és említette közös ismerősünk, hogy itt mindig elkél egy-két segítő kéz.
Le sem veszem róla a szemeimet, félrebillentett fejjel tanulmányozom. Van valami furcsa a srácban… nem az a kifejezett „ne-szarakodj-velem-mert-megbánod” gengszter típus. Hiányzik belőle a rossz. De ettől függetlenül még jó munkaerő is lehet.
- Aha... És mihez értesz? – faggatja tovább Igor.
- Mihez kell, hogy értsek? Az okinawa-i karate három danos fekete-öves mestere vagyok, értek a hagyományos japán fegyverekhez, és ha kell lőni is tudok, íjjal, és pisztollyal.
Igorral szinte egyszerre csodálkozunk el. Íjjal? Ez figyelemre méltó.
- Íjjal? Nem szokványos... Rendben, beszélgethetünk. De előtte azért megnézném, hogy mit tudsz. Holnap délután gyere ide, megint, akkor lesz egy kis felvételi elbeszélgetés. Aztán meglátjuk. Az íjadat hozd magaddal, azt látni akarom!
***
Másnap éppen a délutáni edzésem végén tartok, amikor valakik lejönnek az alagsori edzőterembe. Hmm, tehát a kis vadász megérkezett. Amikor Igorral együtt odaér hozzám, nem tudom nem észrevenni, milyen alaposan felméri a testemet. Úgy tűnik, tetszik neki a látvány… helyes.
- Szia – köszönök neki.
- Akkor most elkezdjük a kis felvételi elbeszélgetést – szólal meg Igor. – Lena-val beszélgetsz majd. Pontosabban vele küzdesz egyet.
- Hogy mi? – Döbbenete majdhogynem mosolyra késztet. – Verekedjek a húgoddal?!?!
- Igen. Nem annyira törékeny, mint amilyennek látszik!
Szemeimet le sem véve róla emelem fel jobb kezemet, és mutatóujjammal hívogatom magamhoz.
- Gyere csak, nagyfiú! – búgom mély, csábító hangon. – Nem harap a kiscica!
Lerúgja magáról a cipőjét, aztán a dzsekijétől és a pólójától is megszabadulva, félmeztelenül lép elém a tatamira. Alaposan végigmérem, minden leplezés nélkül. Hmm… gyönyörű felsőteste van, ez nem vitás. Tökéletesen kidolgozott, egy deka fölösleg sincs rajta.
Megilletődve ácsorog velem szemben. Csak nem megijedt? Persze, az erőkülönbségek nem sok jót ígérnek számomra… de ő még nem látott engem küzdeni. Néhány másodperc álldogálás után megunom a várakozást, és támadásba lendülök. Gyorsaságom hirtelen éri, ezért csak hárítani tud – két gyors ugrással elkerüli az ütésemet. Jó.
Ezúttal én lepődök meg, amikor szinte ugyanabban a pillanatban már viszonozza is a támadást. Mi a fene?! Túl gyors egy emberhez képest… Nem sok időm van gondolkozásra, ki kell védenem az ütését.
Ezután egyre csak egymás ütéseit és rúgásait hárítjuk, mindenféle eredmény nélkül. Nagyon gyors és nagyon erős, emberfeletti. És ez nem túlzás. Nagyon furcsa ez a srác, különleges, nem egyszerű vadász. Tud valamit, amit a többi nem.
Gondolataim elterelik a figyelmemet, ezért az egyik ütése áttöri a védelmemet. Épphogy hátra tudok ugrani, de így is elér vele. A nem teljes ütésétől is megtántorodok. Ez így nem lesz jó.
Fogalmam sincs, hogyan lehet ilyen jó, de látszólag ő sem tudja hova tenni az én gyorsaságomat. Egyik kedvenc trükkömet bevetve nagy erejű rúgást mérek a jobb combjára. Igazam volt, nem egyszerű ember. Egy halandó minimum repülve a földön kötött volna ki, de ő alig tántorodik meg. Mi a fene lehet ez a srác?!
Nem számítok a rögtöni viszonttámadásra, de még éppen meg tudom fogni az ütését. Arra viszont már végképp nem gondolok, hogy pont az imént lerúgott lábával fog ellenem támadni. Eltalál, és minimum két métert repülve, hanyatt érek földet. Kiélezett hallásommal érzékelem, hogy Igor felszisszen. Megpróbálok felkelni, de a csontjaim erősen ellenkeznek. Egy fintorral a helyére roppantom a gerincemet és a bordáimat, csak ezután tápászkodok föl.
Odalép hozzám, és a kezét nyújtja. Hmm, ha most nem egy vadásszal állnék szemben, lerántanám és az erőmet szabadjára engedve két méterrel a föld alá döngölném – bár ha nem lenne vadász, eleve nem itt tartanánk. Végül elfogadom a felém nyújtott kezét, és ő fölsegít.
- Jó vagy – fűzöm hozzá.
- Kösz.
Igor odalép hozzánk, és elismerő hangon szólal meg.
- Nem rossz. Lena-t még eddig nem tudta padlóra küldeni senki. Lőni is tudsz?
- Megnézed? – kérdez vissza.
Hmm. Bátor fiú és magabiztos.
Átsétálunk a lőtérre. Már előre kiválasztottuk a fegyverét, hogy tudjuk mire képes. Igor át is adja neki a kijelölt SigSauer-t.
- Nem szimplán lőtáblára fogsz lőni, hanem felugró alakokra, némelyikük mozogni is fog – magyarázza neki Igor, miközben Kyrill elfoglalja a helyét a lőállásban.
- Jöhet.
Nagyon szépen végzi a lőgyakorlatot, a tárcsere is kiváló. Folyamatosan a találatokat számláló és osztályozó monitoron tartom a szemem. Kiváló teljesítmény.
- Nem rossz! Igaz, Lena? – fordul hozzám Igor.
- Mindre rálőttél, egyet sem hagytál ki, ez önmagában nagyon jó teljesítmény. Rajtam kívül még ketten tudták ezt megcsinálni. Mindjárt meglátjuk, hogy milyen találati pontosságod volt.
Igor mellém lép, én pedig tovább léptetem a monitor táblázatát. Az eredményeket látva elismerően füttyent, amit meg is értek.
- Ez igen! Egyszer sem lőttél az ötösön kívülre, és az ötven lövésből tizenhárom ment a tízesbe! Összesen négyszáztizenkét kört lőttél!
- Figyelemre méltó – teszem hozzá.
- És íjjal is ilyen jó vagy? Nálunk az ugyan nem játszik, de én kíváncsi vagyok.
- Jobb. De ott a lövések lassabbak – feleli Kyrill néhány másodperc gondolkodás után.
- Tudom. Én is íjászkodtam kölyök koromban. Mennyire állítsam az időt két lövés között? Hét-tíz másodperc?
- Négy és öt között legyen.
- Nem tudsz leadni egy célzott lövést négy másodperc alatt íjjal, ki van zárva! – döbben meg Igor.
- Azért én megpróbálom. Ötven célpont legyen, ugyanúgy, mint a pisztollyal.
- Jól van kölyök, ha csúnyán be akarsz égni, akkor legyen! – vonja meg a vállát Igor.
Nagyon magabiztos. A gunyoros félmosoly ezúttal nem marad el ajkaimról, amikor ő magabiztos félmosollyal felénk fordul. Mindenesetre kíváncsi leszek az eredményre.
Felkészül, aztán nagy sóhajjal ellazítja magát.
- Jöhet.
A program elindul. Igorral együtt meglepetten figyeljük az eredményeket.
- Hm… - szólalok meg, miután vége. – Hát, ilyet még nem láttam!
- Kölyök! Te tudsz valamit! – lelkendezik Igor. – Azt még nagyjából felfogom, hogy le lehet adni egy-két lövést öt másodperc alatt, de hogy ezt ötvenszer megcsinálja valaki!!! Szerintem ez világrekord!
Kyrill morog valamit az orra alatt, miközben én előhívom az eredményeket.
- Ezt nem hiszem el! – szólal meg Igor döbbenten. – Nem lőttél hatosnál rosszabbat, és tizenhét lövés talált a tízesbe! Összesen négyszáznegyvenhat kört lőttél! Ez nagyon nem rossz!
- Nagyon nem! – biccentek elismerően. – Ez pont annyi, mint amit én lőttem pisztollyal.
- Nos? Szerinted Lena? Megfelelt? – fordul felém Igor.
Elgondolkozva nézem a srácot. Tökéletesen megfelelt. Már-már túlságosan is tökéletes volt. Kár lesz érte – miután eltakarítottam az útból –, de addig is fantasztikus munkaerő lesz.
- Meg. Fel vagy véve.
- Hm, ez… remek. Kösz.
Látszólag nemigen tudja, mit mondjon, de Igor következő mondatával már el is tereli a témát.
- Én is így gondoltam. Nos… a mi rendszerünk működése nem éri be ennyivel. Figyelemre méltó teljesítmény, hogy legyőzted Lena-t, de ez esetben sem tekinthetek el a próbafeladattól. Ez annyit jelent, hogy rögtön kapsz egy munkát, amire az egyik legjobb emberem fog elkísérni. Ő egyszerűen megfigyeli a teljesítményedet, és ha kell, besegít.
- Rendben – bólint Kyrill.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Még egyszer gratulálok a teljesítményedhez!
- Köszönöm!
- A nap folyamán kapni fogsz egy SMS-t, ismeretlen számról, amiben közölve lesz a holnapi találkozó helyszíne és időpontja. A találkozón foglak értesíteni a teljesítendő feladatról, amit nagy valószínűséggel még aznap este végre is kell hajtanod. A számoddal kapcsolatban ne aggódj, mi magunk fogjuk lenyomozni – közli apró félmosollyal a szája sarkában.
***
- Szóval? Mit gondolsz? – kérdezi Igor.
Az ágyamon ülünk egymással szemben, törökülésben. A téma természetesen Kyrill.
- Nem tudom, mit gondoljak. Nagyon erős… túl erős. Nem egyszerű halandó ember, de nem is emberfeletti lény. Még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval…
Igor összevonja a szemöldökét.
- De elbírsz vele, ugye?
- Azt hiszem. Ha nincs fegyvere, akkor teljes mértékben. Így le tudott győzni, de ha engedem eluralkodni magamon a vámpírt… akkor nem tudna. De ha fegyvere is van, akkor veszélyes.
- Különös… sok mindennek utánanéztünk már, de ilyenre én sem emlékszem.
Megrázom a fejem.
- Nem számít. Egy ideig alkalmazzuk – az nem vitás, hogy remek munkaerő lesz belőle. Aztán, miután eléggé kiismertem, elintézem. Ennyi.
- Bízom benned, Lena – mosolyodik el, és megcsókolja a homlokom.
Rámosolygok, aztán témát váltok.
- És? Melyik munkát szántad neki?
- Vlagyimir Mihalovics.
Elismerően füttyentek egyet.
- Az nem lesz semmi! Annak a felfújt képű baromnak kismillió testőre van.
Igor sejtelmesen elmosolyodik.
- Ezért leszel te a segítője.
Felkacagok. Gondolhattam volna!
***
Másnap késő délután, fél 5 magasságában teljes készültségben állok a ház előterében. Hosszú fekete bőrnadrág, egy szintén fekete, nyakpántos felső, és egy hosszú bőrkabát van rajtam – és persze az elmaradhatatlan fekete tűsarkú. A hajam szoros lófarokba fogva, csak néhány tincs szabadult el az arcom körül.
A kabát belsejében kétféle automata fegyver és háromféle kés lapul, valamint a nadrágom derekához egy harmadik fegyver van erősítve.
Igor is megérkezik a nagylépcsőn. Az ő öltözékében is a fekete dominál. Elegáns, fekete nadrág és öltöny, alatta sötétbordó, lazán begombolt inggel. Rám mosolyog, majd miután feltettem a napszemüvegemet – mindig is hálás voltam vámpír felemnek, hogy megkímélt a napon való elégéstől, de a szemem mindig is érzékenyebb volt a közvetlen napfényre –, együtt lépünk ki az ajtón. Szorosan mellette megyek, tekintetemmel éberen figyelve a környezetet. Igor két embere csatlakozik hozzánk, Dmitrij és Ben. Egyenesen a fekete, páncélozott, golyóálló üvegű, sötétített ablakú Cadillac Escalade-hez megyünk. Dmitrij vezet, Ben az anyósülésen foglal helyet, én és Igor pedig hátul ülünk. Aztán elindulunk a város egyik előkelő éttermébe.
Pontban 5 órakor lépünk be az étterem ajtaján. Az egyik éppen arra járó pincér, amint meglátja Igort, megdermed. Egek, hogy tud mindenki ilyen beszari alakokat alkalmazni?! Egy sóhajjal leveszem a napszemüvegemet, tekintetem a fickóéba mélyesztem.
- Magának is jó napot, megköszönnénk, ha az asztalunkhoz vezetne.
A pincér erőt vesz magán, mosolyt erőltet az arcára, majd elindul az asztalok között az étterem elkülönített VIP-részlegéhez. Dmitrij és Ben az elválasztó fal bejáratának két oldalánál maradnak.
- Tudjátok, kit várunk. Csak ő jöhet be – mondom Dmitrijnek.
- Rendben – biccent.
Bemegyek Igor után, felakasztom a kabátomat a fogasra, és leülünk az asztalhoz. Egy perc sem telik el, Kyrill érkezik meg.
- Hello, kölyök – köszönti Igor mosolyogva.
Én megelégszem egy biccentéssel is felé. Kezet fognak, majd Kyrill leül velünk szemben.
- Kérsz esetleg valamit? – kérdezi Igor udvariasan.
- Kösz, nem – rázza meg a fejét.
Igor elmosolyodik, majd fölemeli a földről az aktatáskáját.
- Akkor térjünk rá a munkára!
Az asztalra helyezve kinyitja a táskát, és kivesz belőle egy mappát. A táska visszakerül az asztal mellé, a mappát pedig kinyitja. Kivesz belőle egy lapot, ami egy A/4-es méretű fényképet ábrázol. Kyrill felé fordítja és elé csúsztatja a képet.
- Ő itt Vlagyimir Mihalovics, biztosan hallottál már róla. Vagyonos bankár, többszörös adócsaló, a keze elég piszkos ügyekbe is belelóg. Nem egyszer volt már ügyfelünk, és ezúttal is az lesz, csak pont fordítva. Egy vagyont ajánlottak a haláláért.
Kyrill bólint megértése jeléül. Én veszem át a szót.
- A feladatod elvégzésére magad választhatod ki a módszert. Amennyiben igényt tartasz rá, mi szolgáltatjuk a szükséges fegyvereket. Semmi nincs meghatározva, saját módszer, igény szerinti idő, mindegy, mit csinálsz vele. Egy a lényeg: meg kell halnia. – Miközben beszélek, átható tekintetemet nem veszem le róla. Az arca minden apró rezdülését figyelem. – Ma este az egyik Night Clubban lesz különleges vendég, 10 óra magasságában fogja elhagyni a helyet. Ezután testőrei társaságában haza fog menni. Az otthonában kell elvégezni a feladatot. A biztonsági embereket ártalmatlanná kell tenni, azután végezni az emberünkkel. A háza milliárdokkal van tele, annyit tulajdonítasz el, amennyit akarsz. Ez megengedett.
Újabb bólintás. Gyakorlott gyilkos lehet, csak nem emberek terén…
- Ki lesz a kísérőm? – kérdezi.
- Én.
Válaszom hallatán mintha enyhén meglepődne. Igor is látja, ezért elmosolyodik.
- Lena a legjobb emberem – indokolja meg a döntését.
- Értem. Rendben.
Igor átadja neki a teljes mappát.
- Ebben megtalálod a személyes adatait, fontos információkat, a háza pontos helyét és leírását, a testőrei számát és mindegyikükről egy-egy képet. Tájékozottak vagyunk, mindent megtalálsz benne, ami kell.
- Mikor indulunk? – villant felém egy ragyogó félmosolyt.
Ha nem ő lenne a nagybetűs gyilkosom, valószínűleg a legközelebbi mosdóba rángatnám magam után. De így… igazságtalan az élet.
- Akár most azonnal. A közeli kis utcában vár az erre kapott autónk, a csomagtartójában bőven válogathatsz az eszközökből. Nagy a választék – kacsintok rá.
- Oké.
Felállunk az asztaltól, fölveszem a kabátomat, Kyrill a kapott aktát, Igor pedig az aktatáskát veszi magához. Igor előtt lépek ki a VIP-részlegből, de azonnal megtorpanok. Figyelnek.
Jeges pillantásomat a másodperc törtrésze alatt szegezem a közeli asztalnál ülő, sötéthajú és –szemű fickóra. Nincs előtte az asztalon semmi, csak az álcázó napszemüvege. Amikor ránézek, azonnal elkapja a tekintetét.
- Bérgyilkos – közlöm a már kérdő pillantással figyelő Dmitrij-vel.
Ő és Ben egyszerre kapják a pasas felé a fejüket, aki abban a pillanatban fölpattan és sietve távozik az étteremből. Megfordulok, a fiúkkal együtt.
- Újra áldozatjelölt vagy – mondom Igornak. Ő csak bólint, már hozzászokott. Kyrill felé fordulok. – Ezt veheted bemelegítésnek is. Az étterem közelében van egy bérgyilkos, aki Igort akarja.
- Mi legyen? – szólal meg Ben.
- Dmitrij, Ben, ti közrefogjátok Igort és az ébrebbnél is éberebben figyeltek. Ti véditek. Kyrill, te mellettem maradsz. Mi elkapjuk a fickót és megtanítjuk neki, miért jobb, ha nem szaglászik utánunk. Értve?
Sorra végignézek rajtuk, mire mindenki bólint. Kyrill is. Nagyon helyes.
- Gyerünk! – adom ki a parancsot.
Kyrill mellém lép, Dmitrij és Ben pedig közrefogják Igort, ahogy mondtam. Kimegyünk az étteremből. Fejemmel a közeli sikátor felé intek. Érzem, hogy a fickó még mindig itt van, és utánunk indul. Tartja a távolságot, miközben követ.
Befordulunk a sikátorba – ami, nappal lévén, tökéletesen világosban van –, a fiúk Igorral és Kyrillel tovább mennek, én pedig behúzódom az egyik árnyékos helyre a fal mentén. Igorék megállnak a kis utcát lezáró fal előtt.
Közeledik. Előveszem az egyik pisztolyomat a kabátomból, és várok. A fickó befordul utánunk, és gonosz mosollyal indul meg Igor és a srácok felé. Amikor rájön, hogy milyen nyugodtak, megtorpan. Öreg hiba, képzetlen bérgyilkos. Már éppen fordulna is meg, hogy gyáván elrohanjon, amikor egy gyors mozdulattal mögötte termek, satuba fogom a nyakát, kibiztosítom a fegyvert, és a halántékához szorítom a csövét.
- Ezt elhibáztad – búgom a fülébe. Intek a fejemmel Kyrillnek, aki oda is jön hozzánk. – Ürítsd ki a zsebeit!
Kyrill engedelmesen elkezdi átkutatni a fickót. Több fegyver kerül elő a kabátja alól és a fegyvertartókból, mint amennyi nálam és a fiúknál összesen van. Ez nem túl ajánlatos módszer, a túl sok fegyver őt magát is lelassítja.
- Ennyi – néz rám Kyrill, miután mindent átfésült.
Elengedem a fickót, és a falnak lököm.
- Most pedig jöjjön a tanulás. – Kyrillre pillantok, aki meg is érti a célzást. A fickóhoz lép, megragadja a nyakát, és egy egyszerű mozdulattal fölemeli. A pasas lába tehetetlenül kalimpál a levegőben. – Nem fogom megkérdezni, ki vagy, és azt sem, hogy ki küldött, mert nem érdekel. De nyugodtan megmondhatod neki, hogy értelmetlen Igorra vadászni. Ha valakinek a hibájából egy haja szála is meggörbülne, a saját kezemmel végezném ki az illetőt. Lassan. Fájdalmasan. De tekintve, hogy napi 24 órás figyelés alatt van… lehetetlen még a gyilkossága megkísérlése is. Megértetted? – A fickó kényszeredetten bólint, már amennyire tud. – Lemondasz a bérgyilkosságról? – Újabb bólintás. – Megpróbálsz még egyszer Igor közelébe kerülni? – Megrázza a fejét. – Helyes. Elengedheted.
Kyrill elengedi, a fickó pedig a földre esik. A feje nagyjából négyszer vörösebb az átlagosnál. Még néhány másodpercig átható pillantással figyelem, aztán Kyrillel együtt megfordulok, és visszaindulunk Igorék felé.
Nagyjából félúton járhatunk, amikor mögöttünk a fickó lehajol a földre dobott fegyvereihez, felkapja az egyiket és egyenesen rám szegezi. Tudom, érzem, de nem teszek semmit. Kyrill a tesztalany jelenleg, látnom kell, hogyan reagál.
És nem is kell csalódnom. Amikor meghallom az apró kattanást, amivel a fickó kibiztosította a fegyvert, Kyrill villámgyorsan mozdul. Kikapja a kezemből a pisztolyomat, megpördül, és mielőtt a fickó meghúzhatná a ravaszt, már lő is. Én is megfordulok. Egyenesen a szívére célzott. Tökéletes.
Tőlem szokatlan módon, de Kyrillre mosolygok. Megérdemli. Látom rajta a meglepettséget, de azért visszamosolyog. Közben Igor és a srácok is visszaérnek hozzánk.
- Szép lövés volt! – veregeti meg a vállát Dmitrij vigyorogva.
- De szép ám! Lena mellett én is hálás vagyok – mosolyog rá Igor.
- Így van. Köszönöm – bólintok felé.
|
| gab287 | 2011. 09. 04. 14:15:54 | #16522 |
Karakter: Kyrill Andrejevics Koroljov
Megjegyzés: Jéghercegnőmnek
-Hogy micsoda?!?! – kérdezem döbbenten – Ezt most komolyan mondod, Prof?!?! Álljak be a maffiába?!?!
Prof. Dr. Benedikt Lazaroff könnyedén megvonja a vállát:
-Hát... Igen. Tudsz jobbat?
-De hát azok bűnözők! – mondom kicsit ingerülten.
-A törvény szempontjából te is az vagy.
Utálom, mikor ilyen. Amikor egyébként igaza van.
-De... – kezdeném megint, de belém folytja a szót.
-Nézd, Kyrill. Én sem vagyok boldog ettől, de egyszerűen nincs jobb ötletem. Nagy valószínűséggel van egy vámpír Igor Zaretsky csapatában. Nem tudom, hogy ki az, senki sem tudja. Lehet, hogy maga Zaretsky sem tudja, hogy kígyót melenget a kebelén. De ha le akarod vadászni, akkor nincs más megoldás, be kell épülnöd a maffiába. Vagy... – emeli fel a hangsúlyt a szó végén – Éppenséggel hagyhatod is az egészet, eddig sem zavart senkit az az egy szerencsétlen vámpír – vonja meg a vállát nemtörődöm módon – ezután sem fog sok vizet zavarni.
Utálom ezt a hülye vénembert! Pontosan tudja, hogy lehet felpiszkálni annyira, hogy ne érdekeljenek az eszközök.
-Oké – mondom határozottan – Persze, hogy leírtom. Akkor viszont mégis hogy képzelted a dolgot? Odamegyek Igor Zaretsky-hez, és azt mondom neki, helló Igor, Kyrill vagyok, piszok jól verekszek, meg értek egy csomó gyilkolási módhoz, nem kell egy tökös legény?
Benedikt komolyan rám emeli vízeskék szemeit, szemüvege fölött pillog rám nyugodtan:
-Nagyjából erre gondoltam.
-Az fel sem merült benned, hogy már akkor szitává lőnek, amikor százméterre megközelítem Zaretsky-t? – csapok a levegőbe dühösen.
-De igen. Ezért leszel hivatalos a hétvégi nagy murijára.
Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni.
-Khm... Izé! Hivatalos? A hétvégi murira? És miért is fog engem meghívni?
-Ennek két oka van! Az egyik, hogy Zaretsky nagy tisztelettel gondol a múlt nagy hőseire, függetlenül attól, hogy ők esetleg egy másik kor másik eszméjét követték, így köztük a dédapád testvérére is. Előszeretettel veszi körül magát olyan emberekkel, akik valamilyen oknál fogva részesei a történelemkönyveknek...
-De én nem vagyok része a történelemkönyveknek...
-Egyrészt azt mondanám, hogy még nem! Másrészt a családod igen, hisz’ Koroljov vagy. És ez neki elég. A másik ok, csak hogy befejezzem az előző gondolatmenetemet, az az, hogy van valaki, aki beajánl.
Most megint leblokkol a légcserém. Valaki beajánl engem Zaretsky bandájába?!?! És azt az embert Benedikt ismeri?
-Mióta vannak neked alvilági összeköttetéseid, Prof?
Csak sejtelmesen mosolyog:
-Nem kell mindent tudnod, fiam! Maradjunk annyiban, hogy nekem is vannak az életemben olyan pontok, melyeket nem reklámozok.
-Aha, értem. Akkor nem feszegetem...
-Megköszönöm, fiam. Amúgy nem kell nagyon kiöltöznöd, nem egy frakkos estély lesz. Csak kényelmesen, de azért ne légy szakadt.
* * *
Nem leszek.
Szombat este egy fekete, szűk szabású bőrnadrágot húzok, nem olyan, mint amit rám festettek, de azért eléggé jól érvényesülnek benne előnyös adottságaim, a csajok alaposan meg szoktak szemlélni benne. Mit lehet azt tudni? Lehet, hogy ott lesz egy-két gengszeter dögös kislánya is... Egy fekete, ujjatlan trikót választok hozzá, és egy könnyű vékony bőrdzsekit is magamra veszek.
A ház előtt vár öreg, de teljesen felújított UAZ-469 terepjáróm. Vehettem volna valami új, ragyogó csodát, de ezek a szovjet időkből itt maradt benzinzabáló szerkezetek most második virágkorukat élik. Jobban megnéznek vele, mintha egy Mercedes M-osztályból szállnék ki. Úgyhogy egy ügyeskezű barátom összerakta nekem nagyapám régi gépét, új festést kapott, mindent megcsinált, és felújított rajta. Belül persze fapad, hisz’ ez egy, a második világháborúban tervezett katonai terepjáró, de annyira azért feltuningoltuk, hogy ne legyen túlzottan kényelmetlen. Még egy klíma is került bele, de megtartottuk az eredeti, katonai minimáldizájnt. Biztos feltűnést fogok kelteni vele a gengszterózók között.
Hivatalosan kilenc körül kezdődik a buli, nem sokkal kilenc után érkezek meg Igor Zaretsky pazar házához, vagy inkább palotájához. Az épület a belváros szélén fekszik, egy különálló, hatalmas ház, kívülről nézve lehet vagy 30-40 szobás, plussz az egyéb heylségek. A parkolóban már elég sok kocsi áll, tényleg kilógok a sorból a sok Merci, BMW, és hasonló csoda között.
Gond nélkül jutok be az őrökön keresztül, először egy előtérbe, majd egy következő szobában – kisebb teremben – elhagyom a dzsekimet, majd egy nagy bálterembe lépek. Pazar, fényűző terem, a régi, cári időkből való, tökéletesen restaurálták, szinte kényelmetlenül érzem magam, hogy nem öltöztem ki nagyon. Már nagyjából elkezdődött a mulatság, bár a házigazda még nincs sehol. Épp a helyemet keresem, amikor megérkezik Zaretsky, a nője társaságában. Nagyon feltűnőek, nem lehet őket nem észrevenni. Zaretsky-t egyből felismerem, viszonylag gyakran látni fotóját különböző ujságokban. Magasabb, mint gondoltam, legfeljebb tíz centivel alacsonyabb, mint én, igaz, az én 193 centim nem tekinthető átlagosnak. Lezser eleganciával öltözött, elegáns fekete nadrág, fehér ing, a felső gombok mellkasközépig nyitva, laza nyakkendő.
A csaja viszont nem egy utolsó darab! Hihetetlen dögös lány, bár szerintem kicsit fiatal Zaretsky-hez, mivel ha jól emlékszem, ő már közelebb van a negyvenhez, mint a harmincöthöz. Viszont a lány velem egyidős lehet, olyan tizennyolc-húsz évesnek nézem. Elég magas csaj, bokatörő magasságú, 12-14 centis tűsarkú fekete térdcsizmáiban talán ha egy-két centivel alacsonyabb, mint Zaretsky. Egy fekete lakkbőr miniruha van rajta, ami úgy simul testére, mintha csak a bőrére festették volna, semmit sem rejt el egészen egyszerűen tökéletes alakjából. Csípője izgatóan ível, dereka lélegzetelállítóan vékony, mellei feszesek, gömbölyűek, a kis szoknya rész pedig talán ha harmadát takarja hosszú, izmos combjainak. Teste feszes, ruganyos, nem olyan, mint a mai, divatos anorexiás csajoké, akik soványak, ám bőrük, kevéske húsuk mégis pegyhüdten lötyög a csontjaikon. Ezen a lányon kilométerekről látszik, hogy törődik magával, teste legfeljebb 55 kilójának minden egyes grammja ruganyos, feszes, csajos izom, így fekete ruhájában nekem egy feketepráducot juttat eszembe. Arca gyönyörű, kicsit keleties beütésű, vérvörös, duzzadt ajkai izgatóan, nedvesen csillognak, szénfekete haja néhol kékesen fénylő zuhatagként omlik alá, egészen a derekáig. Egész lényéből sugárzik az önbizalom, a határozottság és a mérhetetlen, fülledt erotika. Egy ellenállhatatlan, csábító, végzetes szexdémon.
Helyet foglalnak egy kis emelvényen, a számukra fenntartott asztalnál, majd a mulatság folytatódik tovább.
Az elkövetkezendő jó egy órában igazándiból csak csendesen szemlélődök. Mivel nem ismerek itt senkit, így kicsit meghúzódok a háttérben, és a forgatagot figyelem. Próbálom felmérni a helyzetet. A vámpír biztosan nincsen itt. Megérezném a jelenlétét, mivel a teremnek nagyjából a közepe táján helyezkedek el, a falnál. A legtávolabbi pont tőlem körülbelül tizenöt-húsz méterre van, nincs az a nyamvadt, gyenge vámpír, vagy bármilyen egyéb, nem evilági lény, akit ilyen távolságból ne éreznék meg. Aztán egy pillanatra érzek valamit! Kihagy a szívverésem. Csupán egyetlen pillanat volt, de biztos, hogy nem tévedek! Ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmivel! Itt van a mocsok! – gondolom – De hogy lehet, hogy csupán egy pillanatra éreztem, se előtte, se utána semmit?!?! Ez nem lehetséges! Megérzem őket, tíz méter vastag ólomfalon keresztül is!!! Ezt nem lehet leárnyékolni!!! Hogyhogy most mégsem érzem?!?!
Nagyjából itt tartok, amikor felfigyelek rá, hogy Zaretsky-ék felállnak, és elindulnak a tisztelt ünneplő közönségen keresztül, az irányomba. Már jóval túljutnak a táv felén, mikor kezd körvonalazódni bennem, hogy ezek nagyon felém tartanak. Mondjuk inkább úgy, hogy hozzám! A lány közben végig engem figyel, halvány, ragadozó félmosoly kíséretében! Észreveszi, hogy látom, hogy engem figyel, és kacsint rám egyet! Szűzanyámsegítsmeg, ez most flörtöl velem? A maffia-vezér csaja? Engem ezért itt helyben agyonlőnek!!!
Nem érek rá tovább aggódni, mert közben odaérnek hozzám. Zaretsky tényleg majd’ tíz centivel alacsonyabb, mint én, olyan 183-185 centi lehet, csupán egy-két centivel magasabb a lánynál, így az ő feje búbja éppen szemmagasságban van nekem. Zaretsky kezet nyújt:
-Hello, Igor Zaretsky vagyok! – mutatkozik be és kezet fogunk. Megszoktam, hogy keményen fogok kezet mindenkivel, Zaretsky meg is lepődik, nevetve mondja – Hú! Bika gyerek! Össze ne törd a kezem!
-Oh... Bocsánat – dadogom, kicsit megilletődve, hogy Oroszország egyik legnagyobb maffiavezérével pacsizok, és zúzom össze a kezét éppen – Kyrill Andrejevics Koroljov.
-Tudom, hogy ki vagy, a híred már megelőzött, na és persze a családod sem éppen ismeretlen előttem. Szergej Pavlovics Koroljov, az acélszemű rakétatudor! Tudom, hogy csak távoli rokonságban állsz vele, de attól még a család tagja vagy. Nagy csodálója vagyok, az űrhajózás mindíg nagyon izgatta a fantáziámat! – mosolyog udvariasan. Majd félig a mellette ácsorgó lány felé fordul – Hadd mutassam be a húgomat!
Diszkréten köhécselek, ahogy félrenyelek. A húga?!?! Zaretsky-nek van húga?!?! És ilyen dögös?!?! – gondolom magamban, enyhén döbbenten. Közben a húg kezet nyújt:
-Szia! Lena vagyok.
Meglepően mély hangja van, de nagyon kellemes, dallamos. Halálos nyugalommal beszél, jeges szürke szemei áthatóan méregetnek. Nagyon óvatosan fogok vele kezet, tényleg csak lehelletnyit szorítok rajta. Látja igyekezetemet, és hasonlóan nyugodtan, szinte tényszerűen közli:
-Nem kell ilyen óvatosnak lenned! Én nem vagyok olyan puhány, mint a bátyám – és gonoszkodón kacsint egyet, de ez az egyetlen érzelem, amit felfedezni vélek rajta.
-Na, helyben vagyunk – nevet fel Zaretsky – Én vagyok a legnagyobb rosszfiú-vezér közel, s távol, és lepuhányozol?!?! Na, ezért majd még matek lesz! – dorgálja játékosan Lena-t, majd hozzám fordul, kicsit komolyabban – De beszéljünk arról, miért is vagy te most itt? Egy barátom említette, hogy szívesen dolgoznál velünk.
-Ööö... Igen – dadogom. Nem vagyok született gengszter, így kicsit nehezemre esik egyből beleélni magam a szerepembe – Éppen szabad vagyok, és említette közös ismerősünk, hogy itt mindig elkél egy-két segítő kéz.
-Aha... És mihez értesz?
-Mihez kell, hogy értsek? Az okinawa-i karate három danos, fekete-öves mestere vagyok, értek a hagyományos japán fegyverekhez, és ha kell lőni is tudok, íjjal, és pisztolyjal.
Zaretsky érdeklődve húzza fel a szemöldökét, látom, hogy Lena is elismerően mér végig:
-Íjjal? Nem szokványos... – mormogja Zaretsky – Rendben, beszélgethetünk. De előtte azért megnézném, hogy mit tudsz. Holnap délután gyere ide, megint, akkor lesz egy kis felvételi elbeszélgetés. Aztán meglátjuk. Az íjjadat hozd magaddal, azt látni akarom!
* * *
Másnap délután megint leparkolok Zaretsky palotája előtt. Az őrök most is a helyükön vannak, de most nem jutok át rajtuk gond nélkül. A jókora, speciális bőröndömben lapuló ijjam erősen aggasztja őket:
-Haver, ezzel nem mehetsz be – mondja mogorván az egyik, miközben idegesen a pisztolya felé matat.
-De a főnököd kérte, hogy hozzam magammal – válaszolom, a körülményekhez képest elég nyugodtan – Kérdezd meg tőle, hogy mi legyen, én a helyedben nem akarnám magamra bőszíteni Zaretsky-t.
Egy pillanatra elgondolkodik, majd mobiljára veti magát, kisvártatva társalgásba kezd valakivel:
-Főnök! Grigorij vagyok, a kaputól. Megjött a Koroljov-gyerek. De van nála egy íj... Aha, értem. Akkor itt megvárunk – elteszi a telóját, és felélm fordul – A főnök mindjárt lejön.
Nem sok kell hozzá, és meg is érkezik Zaretsky. Egy farmer, és egy fehér ing van rajta.
-Üdv! – mondja és kezet nyújt, majd nevetve teszi hozzá – De csak óvatosan!
Emberi módon próbálok kezetfogni vele.
-Gyere, menjünk – vezet az egyik ajtó felé, ahonnan egy másik, kisebb szobába érünk. Innen egy lépcső vezet lefelé, az alagsorba. Lent újabb folyósó, majd az egyik ajtón át egy nagyobbacska terembe érünk, egy edzőterembe. Itt csinálódnak Zaretsky erős-fiúi, tele van erő-gépekkel, súlyzókkal, és minden egyébbel, amivel izmot lehet építeni. Van egy boksz-ring is, és egy nagyobb területen tatamik. A terem egyébként üres, csak a tatmin katázik egy lány, akit egyből felismerek. Lena. Most egy testre feszülő elasztikus térdnadrág van rajta, és egy sport top. Ennyi erővel meztelen is lehetne, oly tökéletesen mérhetem fel izgalmas testének minden egyes porcikáját, érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom. Amikor észreveszi, hogy ott vagyunk, abbahagyja. Mezitláb van, lábfejei be vannak bandázsolva, mint ahogy kezei is.
-Szia – köszön egyszerűen, mindenféle különösebb érzelem nélkül.
-Akkor most elkezdjük a kis felvételi elbeszélgetést – mondja Zaretsky – Lena-val beszélgetsz majd. Pontosabban vele küzdesz egyet.
-Hogy mi? – kérdezem nem kicsit megdöbbenve – Verekedjek a húgoddal?!?!
-Igen. Nem annyira törékeny, mint amilyennek látszik!
Lena le nem veszi rólam átható, jeges tekintetét. Lassan felemeli a jobb karját, mutatóujjával hívogat:
-Gyere csak, nagyfiú! – búgja mély, izgató, dallamos hangján, szinte csábítóan – Nem harap a kiscica!
Lerúgom a cipőmet, ledobom a dzsekimet, és a polómat, csupán farmerban, félmeztelenül lépek a tatamira. Lena nagyon hosszan, alaposan végig mér, de végül nem szól egy szót sem és nem nagyon tudok semmit sem kiolvasni rezzenéstelen vonásaiból.
Kicsit félszegen ácsorgok a lánnyal szemben. Nagyon egyoldalúnak tűnik a helyzet, ő talán 55 kiló, én meg majdnem 120 vagyok. Nem nagyon akaródzik megütni. Egy pár másodpercig csak állunk egymással szemben, aztán Lena hirtelen támadásba lendül. Olyan hirtelen, olyan gyorsan, hogy csak hárítani tudok, és két gyors ugrással kikerülök az ütőtávjából. Aztán ugyanabban a pillantban támadni kezdek, és nem fogom vissza magam. Most rajta a sor, hogy meglepődjön, nem számít rá, hogy egy ekkora pasi ilyen villámgyors tud lenni és hogy ráadásul ekkorákat fogok ütni. Ő nem tudhatja, hogy muszáj embertelenül gyorsnak és erősnek lennem, mert akikkel én harcolok, azok egyszerűen emberfelettiek.
Esztelen ütésváltás kezdődik közöttünk, hosszú másodpercekig csattognak az ütések és rúgások a másik hárításain, és viszont, szerintem Zaretsky nem is látja a mozdulatainkat, míg az utolsó ütésem átcsúszik a védelmén. Éppenhogy csak elérem vele, mert közben hátraugrik, mikor látja, hogy már nem tudja fogni, de így is akkorát kap, amitől megántorodik. De csupán egy pillanatra áll meg, aztán megint támadni kezd. Nagyon gyors, de nekem azért ez nem szokatlan, azokhoz képest, akikhez én hozzá vagyok szokva, ez jó közepes. De így is ő a leggyorsabb ember, akivel valaha verekedtem. Szerintem nagyon meglepem vele, hogy nem tud eltalálni. Aztán egy trükkös mozdulattal végül egy rúgást be tud tenni a jobb combomra. Nagyon komoly erő van benne, eszembe nem jutott volna, hogy egy hozzá hasonló csaj ekkorát tud rúgni. Ha ezt valaki másnak, egy egyszerű „halandónak” osztja le, tuti, hogy földre küldi vele. Én alig rogyok meg tőle, talán nem is vette észre, bár én is szinte csillagokat látok a rúgásától. De tudom, hogy most fordíthatok a harc menetén, ha egyből visszatámadok, mert nem számít rá. Bal lábamra helyezem a súlyomat, és már ütök is. Ezt még fogja, de arra már végképp nem számít, hogy lerúgott lábammal fogok visszarúgni. Repül. Olyan két méterre, hanyatt ér földet. Megpróbál felkelni, végül úgy dönt, hogy mégsem, és visszahanyatlik. Csak pár másodperccel később tápászkodik fel. Odalépek hozzá, kezemet nyujtom. Jeges szürke tekintetét az enyémbe fúrja, de elfogadja a segítséget.
-Jó vagy – mondja nyugodtan. Képtelen vagyok kifürkészni, hogy valójában mit gondol, semmiféle érzelmet nem vélek felfedezni arcán, tekintetében.
-Kösz.
Zaretsky lép hozzánk:
-Nem rossz. Lena-t még eddig nem tudta padlóra küldeni senki. Lőni is tudsz?
-Megnézed? – kérdezek vissza magabiztosan.
Átsétálunk a szomszédos terembe, meg sem lepődök, hogy az meg egy első osztályú lőtér. Egy .40 S&W-nal tüzelő SigSauer-t kapok. Szokatlan kaliber, errefelé inkább a 9×19-es makarov, vagy a 9 mm-es parabellum az elterjedt.
Belépek a lőállásba, és látom, hogy ez nem egy hagyományos lőtér, itt felugró bábukra is lehet lőni. Zaretsky el is mondja:
-Nem szimplán lőtáblára fogsz lőni, hanem felugró alakokra, némelyikük mozogni is fog.
-Jöhet – bólintok.
Magam előtt az asztalon négy tár van, egy a pisztolyban. Nem emlékszem pontosan a tárkapacitásra, 13 vagy 14 golyó? Csőre húzom a pisztolyt.
Egymás után csapódnak fel az alakok, elég gyors egymásutánban. Talán egy, legfeljebb két másodperc van közöttük, de ez is változó, hogy az ember ne tudjon ritmust felvenni. Kettő balról, egy középről, aztán megint balról, majd egészen jobbról, közben „átfut” egy középen… Közben számolom a lövéseket is… hét,… nyolc,… kilenc,… tizenháromnál egy mozdulattal kiejtem a tárat, betolom a következőt, és folytatom, szinte késedelem nélkül. Majd a harmadik tár is bekerül, aztán a negyedik is, végül az ötödik, igaz, abból csak 11 lövés megy ki. Kitárazom a pisztolyt, a tárat és a fegyvert külön-külön az asztal két szélére teszem le, előírásosan.
-Nem rossz! – hallom Zaretsky hangját a hátam mögül – Igaz, Lena?
-Mindre rálőttél, egyet sem hagytál ki, ez önmagában nagyon jó teljesítmény. Rajtam kívül még ketten tudták ezt megcsinálni – hallom a lány jellegzetes, erotikus hangját – Mindjárt meglátjuk, hogy milyen találati pontosságod volt.
Kisvártatva Zaretsky elismerően füttyent:
-Ez igen! Egyszer sem lőttél az ötösön kívülre, és az ötven lövésből tizenhárom ment a tízesbe! Összesen négyszáztizenkét kört lőttél!
-Figyelemre méltó – teszi hozzá Lena a maga szenvtelen módján.
-És íjjal is ilyen jó vagy? Nálunk az ugyan nem játszik, de én kíváncsi vagyok – kérdezi Zaretsky.
Kicsit gondolkodok, mielőtt válaszolok:
-Jobb. De ott a lövések lassabbak.
-Tudom. Én is íjászkodtam kölyök koromban. Mennyire állítsam az időt két kövés között? Hét-tíz másodperc?
Na, most mi legyen? Vagizzak, vagy biztosra menjek? Le kell nyűgöznöm őket! Úgyhogy a vagizás mellett döntök:
-Négy és öt között legyen.
Zaretsky hitetlenkedve néz rám:
-Nem tudsz leadni egy célzott lövést négy másodperc alatt íjjal, ki van zárva!
-Azért én megpróbálom. Ötven célpont legyen, ugyanúgy, mint a pisztollyal!
Zaretsky erre már nem is mond semmit, csak megvonja a vállát:
-Jól van kölyök, ha csúnyán be akarsz égni, akkor legyen!
Magabiztos félmosollyal fordulok Zaretskyék felé és megéri, hogy rájuk pillantok. Lena arcán most először látok valamit, mégpedig érdeklődést. Kimondottan kíváncsian néz rám, és mintha egy kis gúnyoros mosolyt is felfedezni vélek az ajkain játszani, mintha azt akarná mondani, hogy nem kellene nagyképűsködni.
Visszafordulok, fújok egy nagyot, lelazítom izmaimat. 50 lövés az én íjammal gyors egymásutánban körülbelül olyan, mintha valaki 50 ismétlést csinálna a fűrészelés gyakorlatból 70 kg-mal! Lehet, hogy túlvállaltam magam?
Mély levegő, nagyot sóhajtok megint, lazítok, aztán:
-Jöhet.
Kemény négy perc volt. Négy-öt másodperc alatt előhúzni a nyílvesszőt, feltenni az idegre, felhúzni az íjat, célozni és lőni azért nem kis kihívás, főleg egymás után 50-szer. Minden célpontra le tudtam adni a lövést, de nem vagyok biztos benne, hogy jobban teljesítettem, mint a pisztollyal. Fizikailag is nagyon kemény volt, nagyjából a felénél elkezdtem rendesen izzadni – 150 font húzóerő (!!!) még ha a végén nem is kell megtartani, azért csak ki kell húzni – a vége felé már sajogtak az izmaim. Még jó, hogy a pólómat nem vettem vissza a verekedés után.
-Hm… - mondja Lena határozottan elismerően, ahogy leteszem az íjat, és feléjük fordulok – Hát, ilyet még nem láttam!
-Kölyök! Te tudsz valamit! – lelkendezik Zaretsky is elképedve – Azt még nagyjából felfogom, hogy le lehet adni egy-két lövést öt másodperc alatt, de hogy ezt ötvenszer megcsinálja valaki!!! Szerintem ez világrekord!
-Azért várjuk meg a végét, nem vagyok biztos benne, hogy ez most jobb volt, mint a pisztoly – morgok csendesen.
Pár pillanat múlva:
-Ezt nem hiszem el! – mondja Zaretsky döbbenten – Nem lőttél hatosnál rosszabbat, és tizenhét lövés talált a tízesbe! Összesen négyszáznegyvenhat kört lőttél! Ez nagyon nem rossz!
-Nagyon nem! – teszi hozzá Lena is. Tényleg elismerést látok a tekintetében? – Ez pont annyi, mint amit én lőttem pisztollyal.
-Nos? Szerinted Lena? Megfelelt?
Lena elgondolkodva néz rám, majd megfontoltan bólint:
-Meg. Fel van véve.
Szerkesztve gab287 által @ 2011. 09. 04. 14:16:29
|
| makeme_real | 2011. 09. 04. 14:13:47 | #16521 |
Karakter: Lena Ivanov
Az ágyam hirtelen kellemetlenül – és meglehetősen váratlanul – besüpped a jobb oldalamon.
- Ki az ágyból, hétalvó! Lehet, hogy reggel értél haza, de már 7 óra van!
Az örömteli harsogásra csak morgok egyet válaszul, a hasamra fordulok, és a fejemre húzom a takarót.
- Csak még egy fél órát, Igor – mormolom.
Drága bátyám egy mozdulattal a hátamra gördül, mire szenvedve nyögök föl.
- És miért adjak neked még fél órát?
- Először inkább távolítsd el magad a hátamról!
- Miért?
Szinte magam előtt látom, hogy vigyorog.
- Mert másodperceken belül fölkenlek a csillárra.
Igor nevetve helyezkedik vissza mellém, és lerántja a fejemről a takarót.
- Na és az alvást mivel érdemelted ki?
- Azzal hogy tegnap kinyírtam az a milliomos majmot, aki azt hitte magáról, ő a világ ura. Csak azért mert még senkinek nem sikerült eltenni láb alól… eddig – vigyorgok rá cinkosan.
- Te vagy a legjobb emberem, Lena – vigyorodik el ő is.
- Mintha ez eddig nem így lett volna…
- Látom, az önbecsülésed nem hever a padlón, de nézd csak azt a repedést a plafonon!
- Fogd be, Igor! – vágok hozzá egy párnát nevetve.
- Csak egy kicsit kiélveztem, amíg a húgom vagy, és nem a szexi bérgyilkos hűtőszekrény.
- A csillár még mindig készen áll a fogadásodra.
Igor nevetve összeborzolja a hajam, aztán fölkel az ágyamról és az ajtó felé indul.
- Két órád van készülődni! Ne feledd, ma nagy bulit csapunk.
Kell vagy öt perc, mire leesik, miről beszélt. Te jó ég, mára egy hatalmas partit szervezett! Akkor nekem bizony igyekeznem kell. Én vagyok Igor szeme és füle – de magamnak megfogadtam, hogy a testi épségéért is én felelek. Ő az egyetlen élőlény ezen a földön, aki bármit is jelent számomra. Aki egy ujjal is hozzá mer élni – halál fia.
***
A két órába tökéletesen beleférek. Egy kiadós fürdés és hajmosás után felfrissülve szárítottam meg a hajam egy szál fehérneműben mászkálva. Sosem éreztem magam zavarban, még ha be is jönne valaki, még azelőtt elbújhatnék előle, hogy megpillant.
Amikor a természetesen egyenes, sötét hajtincsek már szárazon omlanak a hátamra, a szekrényem felé veszem az irányt. Nehéz a döntés… de végül a parti-szerkó mellett döntök. Imádom nézni, amikor az összes férfinak kocsányon lóg a szeme. És egyébként is, bulizunk, nem?! Így hát a voksom a fekete lakk miniruhám mellé helyezem, ami, nos… nem sokat bíz a képzeletre. Elöl és hátul is mély, szexi kivágás, fűzős kialakítással, a combomnak pedig mindössze nagyjából az egyharmadát takarja. Ehhez még jöhet egy szintén fekete, térdig érő, tűsarkú lakk csizma – 12 centi alá nem adok. Ilyen magassággal könnyű kiszűrni a töpörödött szerencsétleneket is. A szememet feketére festem, ajkaimra vérvörös rúzs.
Ha mindehhez hozzáadjuk a bűverőmet – ez még a félig vámpíroknak is megadatott – megint Igornak kell levakarni rólam a sok tolakodó férget, mielőtt még én tennék rendet köztük. Hiába, mindenkit megtéveszt az ilyesfajta öltözködés. Eszükbe sem jut, hogy ilyen ruha mögött ész és ravaszság is megbújhat.
Még egyszer a tükörképemre pillantok, és elégedett vagyok az eredménnyel.
Lássuk, mit tartogat számomra az éjszaka!
***
Kényelmes késéssel érkezem a hatalmas ház elkülönített alsó részébe. Az egész ház fel van szerelve a legmodernebb biztonsági rendszerekkel – és természetesen kismillió biztonsági emberrel el –, az alsó rész pedig ettől teljesen különválik. A felső szinten lakunk, az alsó pedig a maffia főhadiszállásának nevezhető. Egy hatalmas terem az egész, külön biztonsági rendszerrel (attól, ha ide betörnek, hozzánk nem jutnak fel). Néha tárgyalóterem, néha pedig itt tartják az összejöveteleket, partikat. Mint például most is.
***
Kényelmesen lépdelek le a széles márványlépcsőn, tudatában annak, hogy mindenki engem bámul. Azt hiszem, soha nem lesz olyan alkalom, hogy valaki ne kérdezze meg, tényleg lehet-e „egy ilyen dögös csaj” bérgyilkos.
Nos, ez van.
Igor már siet is felém. Maga a megtestesült laza elegancia – elegáns, fekete nadrág, fehér ing, amelynek felső négy gombja nincs begombolva, és egy lazán lógó, fekete nyakkendő. Jégkék szemei szinte világítanak, rövid, szőke haja kócosan az égnek zselézve. A nyakában megcsillan fehérarany nyaklánca, egy „L” medállal (akárcsak az én nyakamban az „I” – sokan félreértik, pedig ez mindössze családi kötelék), jobb fülében pedig szinte ragyog a gyémánt fülbevaló.
Mikor a lépcső aljára érek, vigyorogva kezet csókol, majd miután belékarolok, és odavezet az asztalunkhoz. A terem egyik emeltebb sarkában van, tökéletesen rálátni mindenkire. Így szemmel tudom tartani a tömeget.
Az emberi szem és érzékszervek nem tudják tökéletesen felfogni az ezer és ezer ingert, ami hat rájuk, de én igen.
***
Már egy jó órája ott ücsörgünk. Sokan jönnek oda hozzánk bájcsevegni, vagy éppen fontos ügyeket megtárgyalni. Előttünk egy-egy pohár, jég, és egy üveg vodka – pontosabban már a második.
Éppen a poharam tartalmát akarom felhajtani, amikor megakad a szemem valamin. Valamin? Valakin. A terem középtáján áll, hátát a falnak vetve. Elég feltűnő jelenség. Kimagasodik a tömegből, teste feltűnően izmos. Napbarnított bőre és világosszőke haja szembetűnő kontrasztot alkot egymással. Fekete bőrnadrág és egy fekete trikó van rajta.
Nehéz lenyűgözni, pláne beindítani a fantáziámat, de nem tagadom, ennek a fickónak sikerült.
Már állnék is fel, hogy megközelítsem, de Igor megragadja a karom, és visszahúz.
- Hová mész?
- Dögös pasi a láthatáron – emelem meg a szemöldököm.
- Ó! – vigyorodik el. – Ne kímélj, mutasd!
- Ő – intek a fejemmel az irányába. – Bőrnadrágos, szőke szívtipró.
Igor arcáról rögtön lehervad a vigyor.
- Tartsd magad távol tőle, Lena! – villan rám a tekintete komolyan.
Na jó, kezd érdekelni a dolog. Igor csak akkor félt, ha nagyon komoly az ügy.
- Ki vele, miről nem tudok? – fordulok felé kíváncsian.
- Az egyik legbefolyásosabb emberem ismerőse. Szergej Pavlovics Koroljov testvérének dédunokája. – A szemöldököm magasra ugrik a homlokomon. Nocsak! Hírességgel van dolgunk? – Várj, a java még csak most jön! Remekül harcol. Komolyan. Rengeteg fegyverhez ért, ezért is van itt, ajánlani akarják nálam.
- És? Ebből nekem még semmi bajom nem származik.
Igor közelebb hajol, közvetlenül a fülemhez.
- Azt mondják, vámpírvadász. – Felvonom az egyik szemöldökömet. – Nem tudom, mennyi igaz belőle, de ha így van… veszélyes lehet. Tényleg nagyon jó a srác.
- Azt mondod? – Ajkaim jéghideg mosolyra húzódnak. – Nos, ha a fickó tényleg ért hozzánk, meg fogjuk látni.
- Lena, ne szó…
A mondat itt megszakad, ugyanis a másodperc törtrésze alatt megjelenek a terem másik oldalán, kieresztem vámpír energiámat, majd újra elfojtva már vissza is kerülök a székemre.
- …le! – fejezi be Igor a mondatot.
Nos igen, az emberek egyet sem pislogtak, mikor én már az eredeti helyen voltam. Senki nem vett észre semmit.
- Ne szórakozzak vele? – kérdezem, miközben hűvös mosollyal figyelem a srácot.
Tényleg vadász. Szegény, meglehetősen összezavartam. A fejét azonnal az energia irányába kapta, most pedig értetlenül szemléli a tömeget. Érezte a jelenlétemet, de most nem tudja, ki volt az.
Igor döbbenten figyeli a jelenetet.
- Valóban…
- Igen, az. – Igorra mosolygok. – Nos, bratyó? Nincs kedved ismerkedni egyet?
- Lena, ne kísértsd a sorsod, légy szíves! – néz rám komolyan, szemében őszinte aggodalom csillan. – Tőle nem valószínű, hogy meg tudlak védeni, és értsd meg, hogy rohadtul nem akarlak elveszíteni!
- Nem lesz semmi baj, Igor – szorítom meg a kezét az asztal fölött. – Nem hagynálak magadra. Csak bízz bennem! Nem fogom vásárra vinni a bőrömet, de nem maradhatok egy vadász közelében. Amikor dolgozom, szükségem van az erőre, és leleplezném magam. El kell intéznem valahogy, és ezt te is tudod! Viszont nem megyek fejjel a falnak, előbb sok mindent meg kell tudnom róla.
A szemébe nézek, hogy tudja, bízhat bennem. Soha nem hagynám őt cserben.
Lassan rábólint. Fölállunk az asztaltól, és én újra belé karolva sétálok az oldalán. Ekkora sarokmagassággal vagyok 2 centivel alacsonyabb nála. Kíváncsi leszek, a kis vadászom mennyire magasodik fölém…
Előre felöltöm bájos mosolyomat, és kíváncsian nézek szembe a fejleményekkel.
Akármilyen dögös is a kis édes, el kell takarítani az útból, mielőtt ő takarít el engem.
|
| Kita | 2011. 03. 19. 23:07:53 | #12399 |
 Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: AzAjtónKívülÁlló részére
- Addig alszok, ameddig jólesik, nekem senki fia-borja nem mondhatja meg, hogy mit fogok csinálni; amikor lemegy a nap utolsó veszélyes sugara is, felpattannak a szemeim, lassú, kényes csúszással emelkedik fel a hidraulikus tető egyetlen apró mozdulatomra. Érzékeimmel még lustán körbepásztázom a lakásom, minden kis részletét…
Az a kis édes, hát nem szökni akar? Bedrogozva édesebb volt.
- Úgy emlékszem, azt beszéltük meg, hogy nem mész sehová – rebben meg a szemöldököm. Egy intés lenne kitörni a nyakát, vagy épp átharapni, kiszívni a vérét, hiszen egyedi; én pedig ínyencnek vallom magam.
Végül is, egy jó orgazmust mi tetőzne jobban, mint az a leheletnyi kéjes fájdalom az egyik erogén zónán, ahol elhagyja a véred a tested…
- Nem foglak elengedni. – lépek oda hozzá; ha akarnám, a fejébe törnék, azt csinálná amit én akarok, nyálcsorgató zombiként tenne kedvemre…
- Nem fogok itt maradni.
- Nem tudsz kijutni – legyintek szórakozottan játszva.
- Ne becsülj le!
- Úgyis elkaplak – kuncogok. Tényleg jó muri. – Nem tudsz elmenekülni, nem tudsz elbújni. Nem tudsz hova futni – suttogom, pupillái összeszűkülnek. Csodás.
- Miért akarsz engem ennyire? – susogja.
- Múló szeszély.
***
Forró csók után, bár nem erőltetem meg magam…
Az én csókomtól nők lettek öngyilkosak, hogy még még… s amikor megtagadtam, önmaguk vetettek véget az életüknek.
Isten vagyok.
De erre ráér magától rájönni.
- Most komolyan, hogy tudjátok meginni azt a szar ízű löttyöt? Én még engem hívsz dögevőnek.
Megrántom a vállam. Hidegen hagynak a megjegyzései, révén, hogy a szívem sem dobog.
- Ha ki akarsz menni a lakásból, az első utad egy üzletbe vezessen – nézek rá, csípőm a pultnak döntve. Oldalra biccentem a fejem, fürtjeim a nyakamba hullanak.
Jobbat mondok.
Olyan, mint egy hatalmas öltöztetős porcelánbaba, a vörös haj kifejezetten vadító. Feketén.
Vörösön.
Fehéren…
- Van egy ismerősöm, aki összeválogatná a neked megfelelő ruhákat – fordulok el és egy öblös pohárba vért töltök magamnak – És azért iszok így, mert ha minden embernek szétharapnám a nyakát, elég hamar elfogynának… - somolygok gonoszul. – Aztán jönnének a többiek, majd a magadfajták. Imádom a játékot. A vadászatot – suttogom, ujjaim közé fogva az állát, hogy érezze, az ő ereje sehol sincs az enyémhez képest.
- Úgyhogy ha akarsz, csak fuss, rettegj, menekülj, hogy érezzem az illatát, a mámorító balzsamát a félelmednek, ami körbeleng – simul a szemem szürkébe, mint a forró, olvasztott ezüst.
- Nem félek tőled – morogja halkan, hörögve.
- Dehogynem. Te is érzed… mert tudod, hogy a te erőd sehol sincs, hozzám képzest. Fiatal vagy – egyenesedek fel, a hangon nyílt, őszinte, lényegre törő. – Tejfölösszájú kis szörnyecske.
- Hé! – kiált fel és felém karmolna, de azonnal elkapom a karját és kifordítom, felsőtestét a pultra csapom. Feneke a csípőmnek simul.
- A valahány kis éveddel mit akarsz ellenem? – sziszegem a fülébe, de elengedem.
- Amint lehetőségem lesz, elharapom a torkod, kirágom a májad…! – sziszegi nekem.
Intek lazán, lustán, pötyögve a mobilom, rendelek neki kaját, had egyen, ha éhes, amennyit csak akar, a pénz nem akadály.
- Csak nyugodtan. Kérsz chillit rá? – kérdezem.
Mérgesen puffog, tépi a saját haját, majd válaszol.
- Kérek.
- Remek.
|
| Kita | 2011. 01. 02. 16:24:50 | #10227 |
Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: AzAjtónKívülÁlló részére
Mikor lemegy a nap, felpattannak a szemeim. Egy másodpercnyi idő még sok is, hogy a macskaként villanó szemeim azonnal hozzászokjanak a koporsó belsejében uralkodó sötétséghez, hogy még a bársony minden kis pihéjét tisztán látom, ahogy hajladozik felesleges lélegzetvételeim alatt. Egy gondolatomra felnyílik a teteje, és lassan kinyúlok belőle.
A művészi vénával megáldott szemlélő gondolom egyenes hasazást várt, vagy hogy márványfehér kezeim kinyúlva a koporsóból megfog egy csodálatos kristályserleget, tele sötét, sűrű vérrel, hogy hideg ajkaimhoz szorítsam...
Meg ahogy a nyuszika elképzeli. Ujjaim a fülhallgató vastag, ezüstös szárára fonódnak, kicsit feljebb tornázom magam a méretre szabott koporsó peremének dőlve, ujjammal felnyomom a hangerőt.
A túlvilágias hang kiszűrődött, lehunyt szemmel élvezem a dobszólót, a hörgős éneket, talán órákig, nem érdekel. Számomra az időnek nincs jelentősége.
De ha az élőhalott érzi a gyomrában a fájó szorítást, minta az erei összehúzódnának, kellemetlen, mintha szomjas lennél a tenger közepén; víz vesz körül, mégis összeaszva végzed. Lustán nyitom ki a szemem ismét, megdörgölve a tarkóm, és kidobom magam az ágyamból.
Tükör nincs, minek, oly felesleges, mint a halottnak az aszpirin…
Éhes vagyok, éhezem, és a palackozott kiadás most nem csillapítaná ezt a vérszomjat, valami olyat akarok, aminek félelme kézzel fogható, mellkasára simított kezem alatt érezhessem a szíve félelemtől terhes, vágtázó dobogását…
Némi zuhany után hátrasimítom a hajam a tarkómra, fekete inget veszek fel, fekete nadrágot, csizmát; a mai étlapon töprengek. Mihez is van gusztusom? Szende, első diszkójában hazaindult, kiábrándult kislányra, szorgos, a családja jólétét szem előtt tartó munkásra…
Valakire, akit hiányolni fognak, akit megsiratnak.
De ha ló nincs, a szamár is jó.
Lépésben sétálok a városban, a hömpölygő embertömeg között, mintha az ember nyakig érő vártömegben sétálna, semmi lényege az egésznek, mégis, mindeni ott van, a saját kis életével törődik… gothok csapata, olyanoké, akik örömmel csupaszítanák le előttem a nyakukat, divatmajmok, akik átfuratnák a térdüket a legújabb mobilért vagy a legmenőbb hajzseléért.
Megállok a sétálóutca közepén, a főtéren, zsebre dugott kézzel fordulok meg, egy olyan illat után kutatva, ami elkapja a pillantásom, ami étvágyat gerjeszt, pár pillanatig tartó szerelmet, elégedett, vadállatias morgást, vértől csöpögő ajkakat, könnyező, életteli teli szemeket, amelyek lassan hunynak ki, emlékeket, melyeket én őrzök tovább, az örökkévalóság át s tovább.
Kinézek magamnak egyet. Semmi extra, csupán az örökkévalóság állandó poshadt mindensége. Nem az a lényege, hogy ember, a vére se olyan, ami az én kedvencem, mégis megfogott valami.
A járása, ahogy maga mögé néz állandóan, a szíve szapora dobogása, mintha ki akarna törni a mellkasából, a félelem mindent átható, erős, orrfacsaró aromája.
Követem. Mert megtehetem.
Mélyen, bent a mellékutcák és sikátorok kanyargós útvesztőjében, bár rég messze jár, sikoltozza elhaló hattyúdalát, ők nem látnak, én mégis tisztán, minden mozdulatát.
Micsoda állatias mozdulatok, vad, mély ösztönből jövő… a gyomrom lassan, fájdalmas kínnal húzódik össze. Így jár a kárhozott, ha nem eszik rendszeresen.
De a vadállatias izmok mozgása a puha prém alatt, kidolgozott, kecses, épp kedvemre való.
Ritka állatfajt vezetett hozzám a vérszomj. Micsoda mázli.
Úgy megyek felé, hogy hallja, hogy jövök. Ha akarnám, már rég nem élne, a maga pár száz évével oly fiatal mellettem, a tojáshéj a fenekén még, és látszólag nem is szándékozik levenni onnan. Pátyolgatható, szende lélek, csinos, finom szériatartozék.
- Ez az enyém volt – jegyzem meg kissé ingerült hangon. Nem így terveztem a bemutatkozást, de a csorgó vérpatak, saját nedvében fetrengő test láttán az ereim megfeszülnek, és szitkozódva meresztik karmaikat halott sejtjeimbe. Ó, micsoda eufórikus érzés, mikor a forró nedű a torkomnak csapódik, végigcirógatja, mint a legbecsesebb selyem, abban az egy pillanatban még kővé dermedt szívem is mintha dobogna…
Hallom izmai rángását, a csontok émelyítő roppanását, ahogy puha, fényes szőre elhullik, bársonyos bőrt hagyva a helyén. Érzem az illatát, micsoda pompás példánya kihaló félben levő fajának. Kell nekem, akarom.
- Legközelebb jobban vigyázz a holmiijaidra! – válaszol pimaszul, de csak megrebben rá a szemöldököm. – Egyébként visszaadom, ha kell. Úgysem vagyok éhes.
Elvigyorodok élvetegen, közelebb lépek. Úgy hátrál, egyenes arányban, tartja a tisztes távolságot.
- Dögből eszel, hol van a fajod büszkesége, a tartás… - lépek közelebb, lassan. – Kis dögevő lettél, megeszed, megtámadod ami mozog…
Látom, ahogy lassan, de biztosan tompulnak a szemei. Rá a dolog.
A kis áldozata olyan szinten be volt narkózva, hogy hatott a kis éhenkórász, élvhajhász testére is.
Ezért figyelek én is, hogy kit eszek. Semmi kedvem gyomorgörcsök közepette lila liberalista nyuszikat számolgatni, de ezek a legkönnyebb áldozatok.
Már csak a kis vadóc szemébe kell mélyednem, erőm letompult agyát pörölycsapásként éri, és összerogy.
Micsoda kis édesen fog mutatni a vörös perzsaszőnyegen…
Felkapom a vállamra az alélt bestiát, arcommal az arcát cirógatom és villámlépésben iramodok hazafelé. Akkor ma gyorskaját eszek.
***
Otthon a kanapén fekszik, finoman piheg a mellkasa, sűrű, vörös haja szétomlik a fehér bőr kanapén, békés az arca. Jaja, hát a mariuhana nagy mértékben durva dolgokra képes.
Amikor finoman remegni kezdenek a hosszú pillái, megcirógatom az arcát ujjbegyeimmel.
- Jó reggelt, szépségem. Mi casa su casa – segítek neki felülni.
- Hol vagyok? – dülöngél.
- Nálam. Óvatosan. A drogos, akibe belenyaltál, erősen illuminált és benarkózott állapotban volt. Aszpirin - adom a kezébe és a vizet is – Le vele.
Kinézek az ablakon.
- Megígérsz nekem valami? – kérdezem csendesen. Bágyadtan biccent. – Amíg le nem megy a nap, ne menj ki a lakásból. Sehova. Várd meg, amíg felébredek, rendben? – simogatom meg a fejét, mire bólint bőszen aztán eldől aludni.
A biztonság kedvéért azért bezárom a nehéz fémajtót, ami jobban véd mint egy páncélszekrény, behúzom a függönyöket, egy könnyű pokrócot ráterítek majd visszavonulok a koporsómba.
|
|
