Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Yoo Tsubasa2014. 12. 22. 22:39:58#32130
Karakter: Dr. Aden Sparks
Megjegyzés: ~Napsugaramnak


Olyan szemecskéket mereszt rám, mint aki ki akarja vájni a látókáimat a helyükről. Gyermeki módja a megfélemlítésnek, szórakoztatónak mondanám.

- Csak nincs valami baj? – kérdezek rá a szőkeségre aki a heves infúzióigazítást veti górcső alá. Mi lehet olyan érdekes ebben ezt nem tudom, megvallom őszintén. Még mindig ugyan azzal az arckifejezéssel fordul oda hozzám, én pedig egy lágy mosolyt tükrözök rá vissza. A tűvel semmit nem törődve fintorog rám. Örüljön hogy az úriember formámban láthat, végül is nem mutathatom a folyton bagózó és piáló kujon önmagamat. Így nem tűnök annyira félelmetesnek, tudom is én. Ez a gyerkőc bár nem az esetem, de macerálja a fantáziámat. Talán még meg is dugnám, ha könyörögne érte.

- Ami azt illeti, van. – a mondata végén elhal a hangja, az infúzió pótolja a gyógyszerek által elvont folyadékot. Akkor meg mi baja? - Szomjas vagyok. – tesz egy rövid  s velős kijelentést egyenest a pofámba köpve szavacskáit. Nem vagyok kiszolgáló személyzet, rám aztán nézhet a hatalmas sötét kis szemecskéivel, nem hat meg. Ott az infúzió, ha vár még egy kicsit talán szóhoz jut, ha nem az sem baj, úgy is csak ellenkezne. - Ja, és arról ne is álmodjon, hogy kiveszem a piercingeimet! Azonnal beforrna a helyük. – vartyog még tovább az ágyban felülve. Ugyan azzal a márcos mosollyal ingatom meg a fejemet, meglóbálva a már hamarosan őszülő hajkoronámat. Ez a gyerek lehetetlen, hogy maradt ez életben? Jah igen, miattam. Bocs.

- Ahhoz, hogy egy seb beforrjon, kicsit több időnek kell eltelnie néhány pillanatnál. De ezt neked tudnod kéne, Sunny. – oktatom egy kicsit, hogy képes azokat elviselni az arcába böködve? Inkább varrassa ki magát mint hogy ezekkel bíbelődjön, én is akartam csak aztán rájöttem hogy ez akad mindenhova, oka is ahol nem kívánatos ugyebár. Még egy kicsit lóbálom a fejem, aztán a mozdulatot odébb hagyva vezetem a tekintetem a takaró alól kikandikáló emberi kezekre. Egy csomó műanyag biszbasz van a kezére csavarva pont úgy hogy takarjon valamit. És én tudom is mit. Megint egy magát marcangoló kis idióta, ha tényleg meg akarna halni nem keresztben vagdosná a csinos kis kacsóit, hanem az erei mentén párhuzamosan tenné. Na akkor már nem én kellenék, hanem a patológus. Azonnal a várt mozdulatsorozatot produkálja, lefelé fordítja őket mint ha nem láttam volna semmit sem. Kölyök, jobb lesz ha hagyod magad, nem bánt a bácsi. Ömm, illetve.. még nem.

- A vizsgálatok előtt nem ehetsz és nem ihatsz semmit, de utána, ha gondolod, megreggelizhetsz. – a nővérke cipősarkainak kopogása üti meg a hallókámat, hideg csend ül az egész nyamvadt teremre, rá és ránk, mindenkire. egyszer csak a sietős kis fehér hacukás segédem sürgetni kezd.

- Végeztünk, Dr. Sparks? Mert nekem még más betegekhez is be kell mennem… - már tudom a mondata végét így kénytelen leszek elvágni a sajátommal.

- Igen, kedves, innentől már magam is elboldogulok a beteggel. – kicsit távolodik az általa okozott zaj, de egy fújtató valami anyám kínja ki tudja szalad meg visítozik a kis ártatlan felé. Ő lenne az anyja , fogadjunk…

- Malachi! Kincsem! – Aden te kurva mázlista. ha egyszer a lottón lenne ilyen szerencsém, meg a pasikkal. akkor nem itt ülnék egy ilyen kis depressziós, „a világ ellen fordulok és vagdosom magam” hangulatú gyerekkel. Magas és vékony nő, kicsit összeborzolt majdhogynem világos barack színű hajjal, kisírt táskás szemekkel és egy telefújt zsebkendővel. Ó igen, a tipikus féltő anya, de kérdem én, ha féltő anya akkor még is hogy a francba találhattunk így rá a fiára? - Mi történt veled? – sipákolja meghatódottan, és össze vissza gyűri a nemrég felhúzott ágynemű szélét. Mint ha egy kibebaszott kísértet lennék, a dokinak ugye nem szokás köszönni. Egy figyelemfelkeltő torokköszörülés kíséretében hívom fel a nőszemély figyelmét a jelenlétemre. Igazán pompás, felfogni látszik.

- Elnézést, hölgyem. – dorgálom meg az éppen szikrázó szemekkel felém forduló embert aranyosan de a fiára épp vizsgálatok várnak. Nem fogadhat látogatókat. - hangsúlyozom ki az utolsó kis mondatfoszlányt elegánsan, unott pofával várom a reakcióját, ám úgy is nekem van igazam tehát veszett fejsze nyele asszonyom. - Biztosíthatom, hogy már nincs válságos helyzetben, és később beszélhet önnel. Addig kérem, hogy a folyosón várakozzon. – a forrongó anyaállatot úgy látszik sikerült megbékítenem, egy kis gyengéd szóval mert az arcára egy újabb érzelem ül ki amitől már nem lesz olyan fenyegető. Gyengéden a hátának támasztom mind két tenyeremet és távozásra sarkalljam, egy utolsó engedélyezett pillantást még megelyt aztán kettesben maradunk ismét. Szolídan megropogtatom az ujjaimat, és visszaülök a kis betegem melletti székre. Hatalmasra tágult szemekkel figyeli az apró mozdulataim, aztán a gondolkodásból kizökkentve csendül fel a hangom ismét.

- Nos a piercinges témára visszatérve… - kezdenék a mondatomba, de ez a kis aprólék közbeszól.

- Nem megmondtam hogy hanyagoljuk a témát Doki? – förmed rám , mint ha csak a könnyen manipulálható anyja lennék vagy mi a rosseb. Egy pár csíkra húzott szem és egy fülig érő mosoly jelenleg az övé.

- Na figyelj csak, ha nem veszed ki azokat a szarokat van egy másik megoldásom is. Fogom az összevagdosott pici kezedet és belebököm ezt itt ni. – húzok elő a zsebemből egy injekciós tűt, persze a vége nélkül.  Erre kicsit mint ha vákuum szippantaná, belesüpped a garnitúrába. Persze ebben csak kontrasztanyag van, nem lenne káros rá, de nem szeretném még jobban felsérteni a bőrét, így is van minek gyógyulnia rajta. – Ettől pont annyira fogsz behaluzni hogy én magam szedjem ki a kis drágáidat. – pirítok rá csöppöt, mire még falfehérebbé válik az arca, és egy kicsit szerintem még meg is lepődhetett. Ne szórakozzon itt velem, vagy kiveszi őket vagy én teszem meg… de akkor be is rakok valamit. Hö-hö-hö. Az arcomon semmilyen érzelem nem mászkál, az arcára vetek pár pillantást aztán elhúzom a csíkot úriasan.

A műszak végén kisomfordálok a helyről, nagy léptekkel közelítek a lakásom felé. Előhalászom a kulcscsomómat, majd öt sikertelen után egy végül is kinyitja ezt a vacakot. Bent állott levegő, és mosott ruha illat fogad. Még reggel teregettem ki, de máris így illatoznak, bár úgy tűnik egyedül élek … most megint jöhetne az a dumaragu ami elmeséli hogy ki voltam, milyen színű csattogós lepkével futkároztam annó meg ilyesmi. E helyett inkább nézzük az életemet egy nyolcvanas években használt videó kamera szemszögéből. Fekete s fehér. Csak az éles kontúrok ugranak ki, semmi más. Nem látsz színeket, a kép olykor egybeolvad és unalmassá válik. Na ez volnék én és az életem. A lakásom hatalmas, az ízlésemnek megfelelően berendezett, a kapcsolataimban sehol egy piszkos folt vagy hiba. Na jó, egyesek szerint ott van egy szösszenetnyi hiba hogy mindent megdugok ami élő és mozog, még a guruló krumplit is. Hétvégéről hétvégére mindig más jut az asztalra, hol egy fiatal srác, hol egy már jól ismert többször járatos veterán aki kapcsolatot akar. Én pedig szabadságot és kötetlenséget óhajtok uraim. Nem tűröm ha felém, akarnak kerekedni megmondani mit csináljak, hogyan tegyem s miként. Élvezem hogy mindig másnak akasztok be, igazán, ezzel csak az emberi mimikáról, az izmokról, na meg a vérellátásról tanulok többet. Ma este is bulizni indulok, egyedül mert így szeretem. Néha összefutok egy két haverral de az csak a merő véletlenség átka. Mindig gratulálgatnak ehhez ahhoz, de megvallom az őszintét roppantul lefoglal a válluk felett messziről idelátszó lökhárító, ami engem hívogat. Nem kell sok, rácuppanok a srácra, táncba viszem, csupán a szememmel. Egészen egyszerű. És milyen kis helyes, napbarnított bőr halovány kék szemecskék és mogyoróbarna haj. Nem különleges, de annál inkább szemrevaló. Pár ital után amit felhörpintettünk hazakísérem, lehet fél egy talán negyed kettő. S mi következik? Egy hajtépkedős ordítozós menet, ami igazán szórakoztatja a lelkemet. Még így is helyes, hát ez fantasztikus. Reggelig ott alszom mellette.

 

Nem maradok sokáig, nem várom meg míg felébred, nem akarok több szálat hozzá fűzni, csak egy kihasználandó test, semmi más. Lélektelen. Útközben beszaladok egy kis cigiért, meg egy jegeskávéért a boltba, s kit látnak szemeim? Malachi… akarom mondani az én kis engedetlen Napsugaram édesanyját, aki szintén bagózik. Szerencsére eddig nem vett észre, nem tűröm ha munkán kívül zargatnak. Ez a munkán kívüli életem, csendet emberek!



SmexyBLU2014. 11. 28. 17:21:50#31980
Karakter: Malachi Sunshine "Sunny" StJames
Megjegyzés: ~Dokibácsimnak


 

Újabb rémálomból térek magamhoz, bár ébren vagyok-e egyáltalán? Csak nehezen tudom kinyitni a szemeimet, de minden olyan sötét és homályos körülöttem, hogy egy pillanatra átfut az agyamon, nem a szemhéjam felső felét nézem-e az engem épp körülölelő szoba falai helyett? De, amikor kis idő után az egybefüggő szürke foltok világosabb és sötétebb színekre oszlanak, gyorsan rájövök, hogy nem otthon, a saját ágyamban fekszem, az unalomig ismert, égszínkék falak találkozásánál, hanem, azt hiszem, kórházban. Megint. Szóval életben maradtam. Megint. Legszívesebben újra lehunynám a szemeimet, hogy akár csak egy kis időre is, de eltereljem a figyelmemet a kudarcomról, de már esélyem sincs visszaaludni. Valaki azonnal az ágyam mellett terem, és apró, gondos kezekkel nyúl a takaró felett fekvő jobbomhoz, hogy megigazgassa a könyökhajlatomból kiálló tűt, és a belé kapcsolódó infúziós vezetéket. Fájdalmasan szisszenek fel, mire az ápolóm valószínűleg pár csitító szót mond, de ahogy a látásom, úgy a hallásom se tisztult még ki teljesen, így csak a nyugtató tónust érzem ki a hangjából a valódi beszéd helyett. Amikor a finom kis kezek gazdája végez a karomba szúrt tű igazgatásával, otthagyja az ágyat, nekem pedig a meleg ujjai nyomán libabőrös lesz a karom, ahogy újra a szoba hűs levegője cirógatja. Igazából se a hideget, se a meleget nem érzem, csak azt, hogy más, mint amit eddig, félig kábán, félig talán holtan éreztem. De ezt ki is verem a fejemből, hiszen élek. Nem is akartam mást, csak elaludni, és soha többé nem ébredni fel már, de most is elhibáztam. Azt hiszem, legközelebb nagyobb dózissal próbálkozom, már, ha hazamehetek még valaha.

Erőlködve ugyan, de félig a könyökömre támaszkodva egy kicsit feljebb küzdöm magam az ágyban, viszont épp csak sikerül megmozdulnom a hátam mögé tornyozott párnák tömkelegében. A takaró ugyan szinte a nyakamig van húzva, szegény bal karom mégis fölötte pihen az egyre csak csöpögő, átlátszó infúzióval, és szinte az egész alkaromat befedő, olcsó, fekete gumikarkötőkkel. Vagy nem volt szükséges,vagy senki nem vette rá a fáradtságot, de nem szedtek le rólam egyet se ezek közül, pedig akkor milyen szép látványban lett volna része az orvosoknak! Nem is bánom, hogy nem látták még a hegeket, amik mindkét kezemet borítják, pedig még egy nem olyan régi, talán két hónapos varrat nyoma is látszódna köztük. De mivel nem volt hatékony, arról már letettem, hogy egy esetleges érvágással próbáljak ennek véget vetni. Otthon leszerelték a zárat a fürdőszobaajtóról, miután ájultan szedtek ki a fürdőkádból és a már csak langyos, barnásvörös vízből… legalábbis anyám elmondása szerint. Próbálok még csak nem is gondolni arra, vajon észrevették-e, hogy nem vagyok otthon, bár az, hogy kórházban fekszem, mégis csak arra utal, hogy igen, hiszen valakinek hívnia kellett a mentőket tegnap este, miután álomra hajtottam a fejemet egy doboz antidepresszánssal.

Még mindig kicsit kábán emelem fel a fejem, hogy körülnézzek az ideiglenes otthonomat jelentő kórteremben, aminek igen egyszerű, funkcionális berendezése kimerül az enyémen kívül két ágyban és mindegyik mellett egy-egy kis, fehér éjjeliszekrényben. Ahogy látom, egyedül vagyok, hiszen mindkét ágyon friss, bevetett ágynemű pihen, míg tőlem jobbra, a falon csak egy széles ablak kap helyet, amit vastag függönyök takarnak. Nem tudom, nappal van-e, vagy éjszaka, mert a sötét szöveten alig szűrődik át a fény, de az éppúgy lehet egy-egy kinti lámpa fénye, mint a reggeli, sápadt napsugarak. Nem erőltetem tovább a szememet, és most, hogy az előbbi ápoló is magamra hagyott, inkább próbálok visszaaludni még ültömben is, csak, hogy ne kelljen szembenéznem a rám váró kínos nappal még legalább egy kis ideig. Összeszorítom kiszáradt számat, és igyekszem elterelni a gondolataimat arról, milyen szívesen innék egy nagy pohár vizet, közben halkan szuszogok, és próbálok visszaaludni. Ez nehezemre esik a háborgó, fájóan üres gyomrom mellett, de egy kis idő múltán már épp elszenderednék, amikor egy ajtó halk nyikorgása, majd közeledő léptek hangja üti meg a fülemet. Szinte azonnal kinyílnak a szemeim, hiába kényszeríteném magam arra, hogy legalább megpróbáljak alvást színlelni, így kerülök szembe az ágyam felé tartó fiatal orvossal és egy mögötte loholó nővérrel, talán épp azzal, akinek a látogatására nemrég magamhoz tértem. Épp csak egy pillantást vetek a kettősükre, de a doki valószínűleg elkapja a tekintetemet, mert rám mosolyog, de a gesztusa nem talál viszonzásra. Valószínűleg már jól begyakorolta ezt a mosolyt, hogy némiképp elnyerje vele a hozzám hasonló kölykök bizalmát, hogy aztán elsírják a vállán, milyen csepp kis dolog miatt kezdték el nyiszálni a csuklójukat, vagy, hogy miért lopták el anyuci altatóját egy délután, de nekem már túl sokszor volt részem ebben a tipikus orvos mosolyban ahhoz, hogy átvághasson vele. Csendben meredek magam elé, és igyekszem tudomást sem venni róla, miközben a doki odaér hozzám.

- Még csinálunk pár vizsgálatot, de akkor minden fémet ki kell vennie majd magából - húz egy széket az ágyam mellé, majd ő is, mint az előbbi nővérke, az infúziós zsákommal, végül a kartonommal kezd babrálni. Úgy, szóval észrevette a kis szépségeket az arcomban. Sebaj, tényleg csak egy nagy rakás fém, de eszem ágában sincs megválni tőlük! Ezt viszont egyelőre se kedvem, se lehetőségem a tudtára adni, mert elvonja a figyelmemet, hogy az előbb érkezett nő kicseréli a zsákot a kezemből tekergőző cső másik felén, és mire megszólíthatnám, a doktor eltűnik mellőlem, és az ágyat megkerülve az ablakhoz sétál, végül széthúzza a sötétítőket. Erős napfény ömlik a szobába, mire hunyorogni kezdek. - Ne légy ilyen sötétben, napsugaram - mondja még mindig az ablak mellett állva, mire szinte a homlokomig szalad a szemöldököm. Nem bírom, ha valaki a nevemmel viccelődik, főleg, hogy hiába kaptam kettőt a szüleimtől, egyiket jobban gyűlölöm, mint a másikat, mert felvállalhatatlanok. Mégis adok az orvosnak pár másodpercet, hogy visszaszívja a becézést, és tiszta lappal induljon nálam, de nem él ezzel az utolsó lehetőséggel a tekintetben, hogy normálisan viszonyuljak hozzá. Csak sóhajtok, és elfordítom a tekintetemet róla, inkább a mellettem szorgoskodó nővért kitüntetve a figyelmemmel.

- Csak nincs valami baj? - hallom az ismeretlen doki hangját már ismét az ágyam mellől, mire szúrósan fordulok felé. Továbbrais az a türelmes, megnyerő mosoly játszik az arcán, tipikusan olyan, ami azt sugallja: én csak a barátod akarok lenni, ne fél j tőlem. Nos, én nem is félek, inkább undorodom ettől a megjátszottságtól. Durcás képpel pillantok rá, nem törődve a bal karomból és a gyomromból egyszerre sugárzó, tompa fájdalommal.

- Ami azt illeti, van - mondom, de már az első szó után rájövök, milyen nehezen megy a beszéd. A torkom kapar és ég, fogalmam sincs, hogy mitől, és emiatt alig bírok többet kipréselni magamból suttogásnál. A doki közben türelmesen pillant rám, várja, hogy folytassam, amitől csak felhúzom magam, így nem lehet panasza arra, hogy nem mondom el neki, mi a kifogásom. - Szomjas vagyok - jelentem ki, ezzel egy nem is túl burkolt célzást téve arra, hogy vízhozás címén tűnjön már el a francba, nem akarok vele beszélgetni. - Ja, és arról ne is álmodjon, hogy kiveszem a piercingeimet! Azonnal beforrna a helyük - teszem még hozzá, bár nem tudom, miért magyarázkodom. A doki csak a fejét ingatja, nekem pedig kényszerítenem kell magam, hogy a lekicsinylő mozdulattól ne horkanjak fel rögtön.

- Ahhoz, hogy egy seb beforrjon, kicsit több időnek kell eltelnie néhány pillanatnál. De ezt neked tudnod kéne, Sunny - néz rám jelentőségteljesen, mire kiráz a hideg attól, ahogy a nevemet mondja. Úgy, szóval tényleg alaposan átfutotta a kartonomat! Szomorkásan ingatja a fejét, miközben a pillantását a takaró tetején fekvő alkaromra függeszti, de amint észreveszem ezt, azonnal lefelé fordítom a kezemet, nem törődve a tű fájdalmas húzódásával.

Talán arra vár, hogy válaszoljak, de mivel megmakacsoltam magam, és a pillantásomat a szemközti falra függesztve hallgatok, folytatja a mondókáját.

- A vizsgálatok előtt nem ehetsz és nem ihatsz semmit, de utána, ha gondolod, megreggelizhetsz. - Továbbra is csendben várok arra, hogy a doki megelégelje a viselkedésemet, és otthagyjon, és már egy kis remény környékez meg, amikor a mellettem tétlenül ácsorgó, fiatal ápolónő hangját hallom meg a másik oldalamról:

- Végeztünk, dr. Sparks? Mert nekem még más betegekhez is be kell mennem… - kezdi, mire az orvos azelőtt válaszol, hogy a nő befejezhetné.

- Igen, kedves, innentől már magam is elboldogulok a beteggel. - Erre a nővér megfordul és elindul az ajtó felé, de az még azelőtt kivágódik, hogy lenyomhatná a kilincset. Magas, szőke hajú nő viharzik be rajta, szinte felborítva az útjában álló nővért, aki megszólalni sem tud a döbbenettől.

 

- Malachi! Kincsem! - szipogja anyám, ahogy pár nagy lépéssel átszeli a kórtermet és az ágyam mellett terem. Kabátban van, a haja kócosan hullik az arcába, de még így is látom a karikás, kisírt szemeit és azt a furcsa pillantást, amit rám vet, és nem tudom, mit fedezek fel benne. - Mi történt veled? - nyög fel az ágy szélébe kapaszkodva, a túloldalt álló Sparksról tudomást sem véve. Én csak megszeppenten bámulok anyámra, és fogalmam sincs, mit mondjak neki. Az orvos viszont ezt a pillanatot választja arra, hogy tudatosítsa anyámban a jelenlétét, és a torkát köszörülve megkerüli az ágyat, hogy mellé kerülhessen.

- Elnézést, hölgyem - szólítja meg, mire anyám szinte dühösen fordul felé -, de a fiára épp vizsgálatok várnak. Nem fogadhat látogatókat. - Az utolsó mondatot olyan nyomatékosan ejti ki, hogy még a takaró alatt is beleborzongok, anyám szeme viszont szikrákat szór e hallatán. Talán a doki is észreveszi, mert inkább békítő hangnemmel próbálkozik. - Biztosíthatom, hogy már nincs válságos helyzetben, és később beszélhet önnel. Addig kérem, hogy a folyosón várakozzon. - Ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, és finoman, de határozottan kivezeti a már lassan zokogó anyámat a kórteremből, az ajtónál állva egy utolsó pillantást vetve rám, ami számomra nem sok jót ígér a továbbiakra nézve.


Yoo Tsubasa2014. 11. 16. 20:19:53#31883
Karakter: Dr. Aden Sparks
Megjegyzés: ~Napsugaramnak


Pár napja már egy kuncsaftom sem volt, most azon tűnődöm hogy kimenjek-e egy forró csokiért  a géphez, vagy maradjak itt, mert ha csörög a telefon biztos nem fogom meghallani. Kísértem a sorsom, kinyitom halkan az ajtót, és kinézek  a géphez. Erre, erre mi történik? Csörög az a kibebaszott telefon, durcásan felveszem és hallgatom az egyik mentős Richard jelentését.

- Már is lenne egy eseted, egy tizenéves kölyök, aki túladagolta a gyógyszereit, a szülei elmondása alapján túl sokat szedett a Redormin nevezetű , már amúgy is erős készítményből. . Az állapota stabil, de egy gyomormosás elkerülhetetlen. – jelenti le nekem, én pedig az asztal szélére ülve magyarázok neki.

- Értem, egy pillanat és a sürgősséginél leszek! – csapom le  kagylót, alig van néhány percem hogy felkapjam a köpenyemet, és a helyszínre siessek. Egy  guruló ágyon találom meg az említett kölyköt, azonnal lélegeztető zsákkal segítik a tüdejét, mert alig alig veszi a levegőket, és félő hogy ha nem jutott volna orvosi segítséghez ott halt volna meg a helyszínen.

- És most doktor úr? – kérdezi az egyik alacsony nővérke, aki segíti az ágy útját.

- Azonnali gyomormosás, utána pedig helyezzék el egy csendes kórteremben, de fokozott figyelmet kívánna légzésfunkciók gyengülése miatt. – nem lesz kellemes szöszikém, de te csináltad a bajt magadnak, ha nem hat a régi gyógyszerünk újat szoktunk kérni, nem pedig két pofára tömni magunkba. ű

Bennmaradok a gyomormosáson, ez már rutin meló, nem okoz gondot, kicsit gusztustalan ugyan , de amég ilyen állapotban tengődik fel sem fog semmit. Majd holnap reggel, ha kijózanodik ebből az állapotból. Majd meg kell látogatnom, de most már nyugodtan sétálok a kávégép felé, és az aprókat benyelve adagolja ki nekem a forró csokit. Kavargatva indulok meg az irodám felé, és ügyelek a finomság pohárkában tartására. Amint elfogyasztottam, indulok is haza autómmal.

*~*~*~*

Másnap reggel csipog a csipogóm, be kell mennem egy betegemhez, de sürgősen, mert a szíve nem hajlandó bírni az új gyógyszert, amit próbálunk neki beállítani. Pontosabban, az adagmennyiséget kell bekalkulálni. Ez a gyógyszer kevésbé káros a szervezetre nézve, no meg édesapám cégét sem árt reklámozni. Egy rágóval a számban robogok be a munkahelyemre, ahol is azonnal cselekednem kell, csökkenteni a gyógyszer adagot, utána pedig marad még egy kis időm az irodámban lazsálni , néhány csonttörés átvilágított képét vizsgálgatom amikor bekopognak.

- Szabad! – kiáltom el magamat, és azonnal benyit a múltkori nővérke. Aranyos kerek pofijának vigyorából már is jobb kedvre derülnék ha a kávéhiány nem tenne csigává.

- Doktor Úr! Az előző napi túladagolt fiú ébredezik! – szorongat egy mappát a kezében, és arról egy papírost az arcomra helyez szép óvatosan, nem szokásom harapni kérem . Én csak pasikat szoktam harapdálni, de akkor lilára. Nyami. Az asszisztensemmel elindulok a kórterem felé, és a papírokat olvasgatom menet közben. Végre benyitunk, és egy infúzióra kötött ébredező szőke fiú képe jelenik meg előttem. Szemei ködösek, és végre egyenletes levegőket véve néz rám. Egy angyali mosollyal tarkított arcot kap tőlem, de azonnal kiszúrom a piercingekkel teleböködött arcocskáját.

- Még csinálunk pár vizsgálatot, de akkor minden fémet ki kell vennie majd magából. – ülök le az egyik székre, és ránézek  a pittyogó műszerekre, majd az infúziójára,a nővérke kicseréli,még én elolvasom a kisebb nagyobb szöveget, hogy mi baja volt, milyen állapotban hozták be pontosan, hol lakik, szülei neve, és az övé. Sunny hmm?

Odaslattyogok a behúzott függönyhöz, és végre fényt eresztek be elhúzásukkal.

 

- Ne légy ilyen sötétben napsugaram. – tekintek vissza rá. Felhúzott szemöldökkel várja azt hogy visszavonjam ezt a becéző szót, nem fogom, vagy elviseli vagy megint gyomormosás, nincs vita. – Örülhetsz hogy nem haltál meg, új , és megfelelő gyógyszert kell keresnünk neked, így még ezt be nem állítjuk az alatt, és most is bennmaradsz. – a csöppség csak figyel és fülel, minél jobban belelapulva a paplanba.  



Geneviev2012. 09. 11. 09:31:54#23393
Karakter: Michael Gilbert
Megjegyzés: ~ Kenyérpirítómnak


Héhahóóóóó! Ne remegj már, hülyegyerek! Ne is mozogj! Ne merészelj!
- Eszednél vagy?! A végén még tönkre teszed a művem! – háborodok föl teljesen, mikor arrébb csúszik, és az egyik párnámmal teljesen eltakarja festett hasát. Baszd meg, az még nem száradt meg! Így elkened az egészet, basszus! Gondolkozz már, ember!
Tiszta idegesen pattanok föl én is, és kiabálva közeledek felé, hogy ezt mégis hogy a faszba képzelte. Én itt mióta dolgozom az eddigi legtökéletesebb művömön, a világ talán legszebb bőrén, erre az ahhoz tartozó hülye személy képtelen nyugton maradni. Tudtam én, hogy teljesen le kellett volna ütnöm, a francba már!
- Ne merj közelebb jönni te gusztustalan perverz állat! – kiáltja. Mi az, hogy gusztustalan perverz állat?! Hát nem tanították meg neki, hogy nem szabad másokra ilyeneket mondani?! Basszus, már, tisztára tönkreteszi a remekművem ezzel a mocorgással! Fújtatva teszem le az ecsetemet, és négykézláb áldozatom felé mászok, hogy megállítsam a mozgásban. Ha kell, én esküszöm leütöm, de hadd fejezzem már be ezt a festményt, könyörgöm már!
- Fogd már be, nem fogok semmi perverzet tenni! Csak be akarom fejezni a művem! Ha tönkre teszed, kicsinállak! – morgom, és próbálok nyugalmat varázsolni magamra, de kibaszott nehéz, ha a vászonnak mozgolódni támad kedve. Basszus már!
HÉJ! Mi a faszt csinálsz a kávéfőzőmmel? Ne merészeld eldobni! N… áu!
Bassza meg a kurva élet, hogy pont egy ilyen kibaszott idióta vászont kellett hazacipelnem! És a köcsög kávéfőzőnek meg mi a baja van már velem?! Ma már leforrázta a nyelvemet, fejbe talált… hát nem tartom én jó kondícióban a hülyéjét?! Hogy menne a francba mind a két barom! Reggelem megkeserítői! Egyre dühösebb és dühösebb leszek, hála a sajgó fejemnek és a remegő, párnát ölelgető vásznamnak. Hát a nénikéje, hogy képtelen arra, hogy nyugton maradjon…!
- Mocskos perverz, fel foglak jelenteni! – fenyegetőzik, de kurvára nem érdekel. Nyugodtan csipoghatsz, kiscsirke, csak ma-radj-nyug-ton, az ég áldjon már meg! Nem akarom újra festeni a hasadat, bassza meg! Márpedig, ha összekeni a párnával, akkor tartozik nekem egy új párnával, és azzal, hogy újra kifestem, de most nem csak a hasát, hanem az egész testét. Ehh, basszus!
Hogy az a…! Mégis hogy képzeled, hogy fölöltözöl?! Ne merészeld! Nehogy föl merd venni a fölsőd!
- Fel ne merd húzni! – üvöltök neki, és leugorva az ágyról. Artistákat megszégyenítő módon ugrok oda a sráchoz, és egy sima mozdulattal kikapom a kezéből a ruhát, és lefogom. Egyik kezemben az inget fogom, másikkal pedig csuklóit szorítom össze, hogy nyugodjon már le, de nem hallgat sem a szép szóra, sem az üvöltésre, de még a lefogásra sem. Hát basszus, nem érti meg, hogy kurvára nem kívánom őt, és nem akarok vele semmit sem tenni, csak festeni akarok arra a hamvas, hófehér bőrére, amely szebb bármelyik vászonnál?! Sőt, még az eddig látott bőrök közül is az övé a legszebb, legtökéletesebb. Se nem túl zsíros, se nem túl száraz, gyönyörűen tisztán, rendben van tartva. És ez a barom meg akarna fosztani a világ legtökéletesebb vásznától?! Baszhatja, hogy hagyni fogom!
- Engedj el te szemét perverz! – vergődik a szorításomban, egyre jobban elkenve a hasát ékítő festményemet. Ó, hogy ba…
…ááá! Te kis rohadék! Ez megharapott! Komolyan megharapott. Fájdalmasan ordítok föl, és fájós karommal már nem tudom tovább tartani, muszáj elengednem.
- Te kis… - kezdem a káromkodásaim sorát, melynek az elején eltűnik előlem, és bemenekül a fürdőszobába. Utána rohanok, hogy még csak gondolni se gondoljon arra, hogy lemossa az én gyönyörű mesterművemet, de pont, mikor elérem a fürdőszobám, csapódik előttem az ajtót. Ó, hogy a jó kurva életbe, abba! Káromkodásaim, szitkaim özönét zúdítom mind erre a kis patkányra, mind a tömör fürdőszoba ajtómra, ami kulcsra zárva nem enged be, és dörömbölni kezdek. Szomszédék szintén dörömbölnek, hogy fogjam be a mocskos pofám, mert egyesek aludni szeretnének, de a faszt érdekli, hogy mások mit akarnak. Nekem egy a lényeg: az én gyönyörűségem épségben megmaradjon, legalább addig, amíg le nem fényképezem.
Vízcsobogás hangja. Na neeeeeeeeeeee!
Ne merészelje! Nehogy! Azt a kibaszott kurva életbe, hogy rohadna le a kezed, hogy ne tudd kinyitni a zuhanycsapot! Bassza meg…
Szemeimmel valamilyen megoldás után kutatok, hogy mégis hogyan tudnék bemenni úgy, hogy nem töröm szét az ajtómat, nem cserélem le a zárat, illetve nem kell lezárnom a csapot, hogy a szomjúság és éhség kiűzze onnan. Akkor mégis hogyan megyek be?! Mert ugye muszáj. Ha letörölte az én tökéletes műalkotásomat, akkor megérdemelné, hogy leüssem, és az egész testét telefessem mindenféle ábrákkal, de olyan festékkel, ami nem jön le egyszerű víz hatására. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy lemosta a festményemet, szóval átok rá!
Visszacaplatok szobámba, az egyik polcot letakarítom úgy, hogy csak simán lesöpröm róla a rajta levő dolgokat, és a kilincsbe, illetve alul-fölül az ajtó szélébe akasztva megakadályozom, hogy feltűnés mentesen ki tudjon onnan jönni. Így ni! Most már csak nekem kell majd bejutnom hozzá.
A szobám földjéről fölveszem a kávé gépem, és a konyhába viszem, hogy ott beizzítsam. Na, most muszáj az a kávé, hogy tudjak gondolkozni. Míg lefő a fekete nedű, addig egy hordozható táskaszerű valamibe belepakolom az olaj festékemet, melyet a bőr egyből beszív, és elég nehéz, mire kijön belőle, és fejemben már azt tervezgetem, hogyan tudok bemászni a fürdőszoba ablakon.
Még szerencse, hogy nem lakom magasan, a földszinten lakom, így alacsonyan van az ablak, csak annyi a gáz, hogy a fürdőszobában eléggé kicsike, és nehezen lehet kinyitni. De, legalább ez a pozitív oldala is, mivel nehéz onnan kimászni is, nem csak bemászni.
Szerencsére gyorsan lefő a kávé, amit gyorsan fölhörpintek, és tettre készen masírozok ki a lakásomból, a felszerelésemmel együtt. Hangos dörrenéssel csapódik be mögöttem az ajtó, hogy aztán a szomszédok kórusa ismét felzenghessen engem átkozva. Hát, basszák meg, állítsák le ezt a kis patkányt, aki képtelen nyugton maradni, és kussban maradok. Addig meg nekik kuss, mert fölbasszák az agyamat. Azt meg nagyon nem akarhatják.
Ingerült dúvad módjára lépkedek ki a házból, megkerülve a fél épületet, hogy a fürdőszobám ablaka elé kerülhessek. Ez az első lakás két ablaka, akkor ez meg a nappalim, és megvan! Ez a fürdőszobám ablaka. Alá lépkedve, leteszem a fűbe a felszerelésemet, amiért le kell hajolnom, így észre sem veszem, hogy nyílik az ablakom, csak mikor a feszítés hatására kitörik az üveg, akkor eszmélek föl. Bassza meg, ez komolyan kitörte az üvegemet?!
- A JÓ ÉDES ANYÁDAT, AZT! – üvöltöm a srácnak, ahogyan kidugja a már nem létező ablakon a fejét. Ijedten rezzen össze, mikor megpillant, és már húzódna vissza be, a biztonságos fürdőszobába, mikor fölpattanva megfogom a haját, és megrántom. – Na, ide figyelj, te kis hülye! Most azonnal nyugton maradsz, kinyitod a fürdőszobám ajtaját, HAGYOD, hogy ráfessek a bőrödre, és aztán mehetsz Isten hírével. Megértetted?!
- Váá, hagyj békén! Nem maradok itt egy percig sem, nehogy azt hidd! – sipítozza, és körmeit a kezembe mélyesztve próbálja kiszedni haját a szorításomból. Fájósan üvöltök föl, mert baromira tud karmolni ez a kis pondró, de tanultam az előző hibámból, ettől csak még inkább húzom a haját, nem pedig elengedem. Ordítva sipítozik, hogy engedjem el, mert ez fáj neki, de mégis mit gondol? Az, hogy a kezeim lassan úgy fognak kinézni, mint a fa gerenda, melybe valaki egy halom rovátkát vágott, az nem fáj?!
…Aztán megdermedünk. Egy autó lámpája világít meg élesen, hátulról, és a sziréna zaja hallatszik felőle. Nyitódik, majd csukódik a kocsi ajtaja, én meg megdermedve játszok el egy szobrot, hátha nem vesz észre, mert azt hiszi, hogy csak egy modern műalkotás vagyok.
- Rendőrség! Mit keresnek maguk az ablakban? – Nem jött össze, a francba. Kelletlenül fordulok hátra, még véletlenül sem elengedve a hihetetlenül megkönnyebbültnek tűnő srác haját, és a szemeimet elvakító fényen át, a testes rendőrre nézek. - Ráadásul meztelenül?! – kiált föl sokkoltan. Magamra pillantok, de mivel rajtam van ruha, így kizárásos alapon csak a srácot láthatta meg, annak is valószínűleg a himbi-limbijét, ahogyan ki akar kúszni az ablakon, mivel ha csak a fölső testét látná meg, akkor lehetne az, hogy csak félmeztelen. – Jöjjenek csak le onnan! – utasít minket, mire a srácból megkönnyebbült sóhaj tör föl.
- Kérem, biztos úr, tartóztassa le őt! Fogva tartott, és majdnem megerőszakolt! – sipítozza. Ez nem is igaz! Szemen szedett hazugság! Nem is akartam megerőszakolni, meg nem is tartottam fogva, egyedül csak a testére akartam festeni, hogy aztán azt lefényképezhessem, majd nyugodtan engedhessem útjára ezt a gyönyörű bőrű fiút. Tudja, ki fogja megkívánni szexuálisan?! Én nem, az tuti.
- Te kis patkány! Hát így hálálod meg, hogy összekapartalak a földről?! Na, majd adok én neked! – morgom, és lendül a kezem, hogy megüssem, de a rendőr hangja megállít ebben, pedig már a srác is összeszorított szemekkel várja a csattanást.
- Álljanak le! Maguk mind a ketten le vannak tartóztatva, betörés-, illetve közszemérem sértés vádjával! Jöjjenek le az ablakból, vagy én rángatom le magukat! – kiabálja ránk, és megfogja az ingem nyakát.
- Azt már nem! – üvöltöm, és próbálom visszatuszkolni a srácot is a fürdőszobába, hogy én is vissza tudjak mászni, de a rendőr szorosan tart ruhámnál fogva. Ó, hogy baszná meg magát mindenki, főleg ez a hülye, kotnyeles rendőr, és ez a kibaszottul hülye srác!
- Nem, engem nem tartóztathat le! – kezd rá a srác is az ellenkezésre - Ő a hibás! – keni rám az egész dolgot, amitől csak újra fölforr az agyvizem, és legszívesebben lecsapnám, mint egy kibaszott taxiórát. Ugyanúgy az ő hibája ez is! Mégis mit képzel ez magáról, hogy csak úgy rám keni a felelősséget?! Ő ájult el csak attól, hogy rám nézett, én meg csak nem hagyhattam már ott, erre így hálálja meg?!
- Majd adok én neked hibáááá – kezdem a kiakadást, de a rendőr úgy tűnik megunja a vitát, és egy egyszerű mozdulattal megrántja a ruhámat, és leránt az ablakomból. - áááááát! Maga megőrült?! – kiáltom felháborodottan, a fenekemre érkezve, de választ nem kapok, csak fölrángat a földről, a falhoz nyom, és kipasszírozza belőlem még a szuszt is, természetesen egy halomnyi panasz áradattal együtt. - Hé! Ember! Ne bilincseljen már meg! Az az én lakásom! Hééé! – üvöltöm, és próbálok szabadulni szorításából és a bilincsből, de nem érek el semmit.
- Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni egyet Önnek. Megértette ezeket a jogokat, ahogy felolvastam őket? – mondja a monoton, sablon szöveget, miközben engem a nyakamnál tart, míg a fiút épp most ráncigálja ki az ablakon keresztül, tök meztelenül. Egy kicsit sajnálom azért szegény fiút, hogy mibe kellett keverednie, de mikor eszembe jut, hogy mégis miket csinált, már nem sajnálom annyira. – Ugyanezek a jogok vonatkoznak Magára is! – mondja, és őt is megbilincseli. - Üljön be a kocsiba! – nyom be a fejemnél fogva a fogvatartottak hátsó ülésébe, majd a srácot is löki utánam, épp, hogy annyi időm van arrébb csüccsenni, hogy ne az ölembe kössön ki. - Maga is! – teszi hozzá, és becsapja mögöttünk az ajtót. Míg megkerüli az autót, hogy a vezető ülésre ülhessen le, a fiú felém fordul, és dühös, mégis, könnyes szemekkel rám néz, amitől olyan furcsa érzés kezd kialakulni a mellkasom tájékán.
Véletlenül lejjebb siklik a pillantásom, de még mielőtt elérhetném AZT a részt, gyorsan oldalra tekintek, és nagyot nyelve kissé fölemelem a csípőmet. Hátra bilincselt kézzel már ülni is nehéz, nem hogy a derekamra csavart sálat leszedni, de nagy nehezen sikerül, és a srác ölébe terítem, miközben testemet teljesen kifacsarom.
- Ez akkor is a te hibád! – hallom halk hangját. Lehetséges lenne, hogy igaza van?


vicii2012. 07. 11. 19:56:32#22125
Karakter: Cerise Amedee
Megjegyzés: (Különc műészemnek)


Nehezen ébredek... a fejem tompán zúg és valamiért zsibbad a vállam... különös, csiklandós érzés a hasamon...
Nyögve próbálok erőt vezetni a tagjaimba, de nehezen megy. Úgy érzem magam, mint akit minimum agyonvertek...
Majd végül lassan kinyitom a szemeimet. Amit először megpillantok, a plafon, de valahogy... nem tűnik ismerősnek... körbetekintek hát, és mivel a hasamon a csiklandós érzés nem akar elmúlni, ezért annak az okát próbálom felfedezni.
És ekkor még a vér is megszűnik bennem keringeni.
Felvázolom a szituációt: teljesen meztelenül, kiterítve fekszem egy idegen ágyában, a testem pedig tiszta festékes... mellettem pedig az a fickó van, aki nemrég az utcán a szívbajt hozta rám, kezében az ecsettel, alias ő művelte ezt velem...
Miféle beteges perverzió akar ez lenni?!
Az első reakcióm, hogy rémülten felkiáltok. A szemeim nagyra tágulnak, sípolva kapok levegő után, minden tagom vadul reszketni kezd. Kétségbeesetten kúszok az ágy másik végébe, majd egy párnát rántok magam elé, hogy takarjam a kényes részleteket.
- Eszednél vagy! A végén még tönkre teszed a művem!- pattan fel a szőke pasas, vadul hadonászva az ecsettel, és gondolom nem épp suttogva beszél, mert igencsak duzzadnak az erek a homlokán.
Felém mozdul, de ebben a pillanatban a szívem vadul kezd kalapálni.
- Ne merj közelebb jönni te gusztustalan perverz állat!- kiáltom halálra váltan, de nem úgy tűnik, mint akit meghatottam volna mert lerakja az ecsetet aztán felém kezd mászni az ágyon. Úr isten...
- Fogd már be, nem fogok semmi perverzet tenni! Csak be akarom fejezni a művem! Ha tönkre teszed, kicsinállak!- olvasom le a szájáról a nem túl biztató szavakat. Rémülten pillantok körbe és felkapom az első dolgot, ami a kezem ügyébe akad, nevezetesen egy kávéfőzőt a közeli polcról - mi a fenét keres egy kávéfőző a hálószobában? -, és szép ívesen hozzávágom.
Káromkodik egy sort, aztán csak még dühösebben mászik felém, amit nem veszek túl jó jelnek.
- Mocskos perverz, fel foglak jelenteni!- fenyegetőzöm, miközben lepattanok az ágyról és felkapom a földről az alsógatyámat. Villámgyors mozdulattal felrántom magamra, majd már az ingemet tartom a kezemben.
- Fel ne merd húzni!- kap vérszemet a szőke, majd leugrik az ágyról és mielőtt bármit is tehetnék, kirántja a kezeim közül a ruhaanyagot, majd egyszerűen lefog. Ahogy megmarkolja a csuklóimat már a rosszullét kerülget.
- Engedj el te szemét perverz!- vergődök kétségbeesetten, egyre jobban kezdek megijedni... mi a fenét akarhat tőlem ez a pasas? Vergődöm, de sokkal erősebb nálam, mint ahogy az nemrég ki is derült, így hát mocskos eszközökhöz folyamodom és beleharapok a karjába. Fájdalmas felordít, de legalább elértem a célom és elenged.
- Te kis...- sziszegi, én viszont nem várom meg, hogy káromkodni kezdjem, a ruháimmal a kezemben menekülőre fogom a dolgot.
És kilyukadok a fürdőszobában. Ajjajj, zsákutca... már fordulnék is meg, de ekkor meglátom, ahogy közeledik. Halálra rémülten ugrok az ajtóhoz, csapom be majd fordítom el benne a kulcsot. Érzem, ahogy dörömbölni kezd rajta és csak találgathatni tudok, milyen cifrán káromkodhat a falap túlsó oldalán... ilyenkor élvezem, hogy nem hallok...
Azonban érzem a kezem alatt, ahogy a falap fájdalmasan meg-megugrik, jelezvén, hogy jobb esetben öklök, rosszabb esetben valami keményebb tárgy csattan rajtuk. Ezért a biztonság kedvéért, nehogy itt nekem betörje vagy valami, elé tolom a mosógépet.
Most már megnyugodva lélegzek fel... ez az ember őrült. Annyi már biztos.
Végül fintorogva végigpillantok magamon. Tiszta festék vagyok mindenhol... bár azt meg kell hagyni, elég tehetséges férfi. Esztétikailag tökéletes, szép ecsetkezelés, jó színhasználat... kár, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a művel. Egyszerűen nem érdekelnek a művészetek, így hát fogom, és egyszerűen lemosom magamról.
Aztán kerítek egy törölközőt, felhúzom a behurcolt ruháimat és körülnézek. Most mit is kellene csinálnom...? Lássuk, mik a lehetőségeim...
Talán ki tudok mászni az ablakon... vagy megvárom, amíg elalszik odakint és kisurranok, aminek csak egy bökkenője van: nem hallom, mikor hagyja abba a dörömbölést... vagy segítségért kiáltok az ablakból... hmm... fogós kérdés, nem tudom, melyiket válasszam...


Geneviev2012. 07. 08. 23:45:02#22050
Karakter: Michael Gilbert
Megjegyzés: ~Tökéletes restaurátoromnak


Kávékávékávékávé! Kávéééééé! Kávé. Most.
Egész addig semmilyen értelmes gondolatom nem születik, amíg az ágyam melletti polcról le nem tudom halászni a bögrémet, mely tele van a világ legfinomabb nedűjével, és bele nem kortyolhatok. Egy pillanatig a mennyben érzem magam, ahogyan a forró ital megsimogatja ízlelőbimbóim, majd könnyedén lecsúszik a nyelőcsövemen, aztán…
- Esz de kibaszott forróóóóóó! – kiáltok föl dühödten, és a bögrémet lecsapom a polcra. A kávé, a nem éppen könnyed becsapódástól kilöttyen, de most baromira nem tud érdekelni. A nyelveeeem!
Magamban szitkozódva rohanok a fürdőbe, hogy aztán a jéghideg vizet megnyitva, nyelvemet a vízsugár alá nyújtsam. Bassza meg, tudtam, hogy nem kellett volna beköltöztetnem a kávéfőzőt a szobámba… Minden egyes reggel – vagyis inkább ébredéskor – pont ideális hőmérsékletűre hűlt le, mire kiértem a konyhába, de persze a lustaságom miatt a teszt ébredés utáni kávézás egyből a nyelvem leforrázásával járt. Gratulálok, Michael. Ez igazán ügyes volt, de tényleg. Annyira ügyes, hogy elmehetnél bohócnak. Bassza meg…
Kellett nekem behoznom azt a kibaszott kávéfőzőt…! Mi a fenének nem volt jó az, hogy fölébredek, kómás állapotban kislattyogok, aztán meg magamba töltök egy liternyi, pont tökéletes hőmérsékletű kávét?! Áh, bassza meg, az a nap is igazán jól kezdődik.
Ráadásul a tegnapi képemet is baszhatom a kukába, mert az a kurva belemozdult a képbe, és most úgy néz ki a festmény, mintha a pisai ferdetornyot festettem volna meg, csak rondább portré-alany segítségével. A megrendelő meg tutira nem akarna egy ilyen szar képet, mint ez. Bár, ki tudja… abból a pasiból nem sok ízlést nézek ki. Nála még nekem is sokkal divatosabb ruháim vannak, pedig ezek még a tizenakárhányadik századból valóak. Vagyis másolatok, hiszen föl nem vennék olyan ruhát, amit előttem egy tetves, parókás, bűzölgő nemes viselt, de na! A lényeg, hogy még az enyémek is menőbbek. Ő kábé egy ősember stílusára hajaz – nem csoda hát, hogy azt a szőke ribancot akarta, hogy álljon nekem modellt, hogy megfessem neki. Szép kis páros, de tényleg.
Az egyik egy ősember, kilónyi felesleges szőrrel, barlangrajzokkal a bőrén, meg bőr gatyával, a másik meg egy kirakat bábú, tonnányi vakolattal az arcán, és bolhafingnyi ruhával testén, ami nem hogy takarna, még azt is megmutatja, akire kibaszottul nem kíváncsi senki, főleg nem én. És még a bőrük is pocsék volt… Az izzadság, ami körül lengte a pasit, meg a kilónyi vacak, amit az arcára kent, meg a bőrére pacsmagolt, fújt, löttyintett, tisztára elbaszta mindkettejük bőrét. Először el sem akartam vállalni a festést, legszívesebben a klotyóra rohantam volna hányni, de aztán a pénz elfogadásra bírt. Végül is, meg kell élnem valamiből, nem igaz? Ő meg kész volt elég sokat leperkálni, amiből egy hónapig simán megélhetnék úgy, hogy semmit nem dolgoznék, csak szórakoznék. Hát ki hagyna ki egy ilyen ajánlatot?
Viszont majd mondom nekik, hogy a kurvácska izgágasága miatt plusz pénzt kell fizetniük, hogy egy rendes képet is tudjak festeni. Talán akkor másfél hónapig is sikerülne kihúznom munka nélkül, csak, és kizárólag bőrre festegetve.
Ahh, csak találjak valaki olyat, akinek tökéletes bőre van!
Találni fogok – rendezem le magamban a dolgot, és fölemelkedek a csapból.
- Kávé kell nekem! – csapok rá a mosdókagylóra, ami megnyikordul, de szerencsére nem szakad le. Már csak az kellene a tökéletes mai naphoz, hogy ez a baromság is leszakadjon. Na, akkor hivatalosan is ez lenne életem egyik legkibebaszottabb napja.
Undorodva fölhúzom a számat, ahogyan rágondolok a reggeli találkozóra, amit a kurváékkal beszéltem meg, aztán megrázom a fejem, és kisétálok a fürdőből. Pillantásom egyből az ágy melletti polcra siklik, ahonnét nyugodt, egyenletes cseppecskékben adja meg magát a kiömlött kávém a gravitációnak. Erre még csak káromkodni sem bírok, az egy órán belüli káromkodás-mennyiségemet már bőven elhasználtam. Talán a két órán belülit is…
Sóhajtozva kislattyogok a konyhába, és átkozom magamat azért a hülye ötletért, hogy miért kellett bevinnem a szobámba a kávéfőzőt, hiszen ezen a reggelen, séta-, és időmegtakarítás helyett csak még több rohangászni valót csináltam magamnak. Na, többet biztosan nem hallgatok az ilyen hülye ötleteimre, amiket kávé-hiányos állapotban találok ki.
Mint például arra, hogy lehetne az, hogy maradhatna bent a kávéfőző a szobámban, csak még lefekvés előtt a bögrét körbeágyaznám sok-sok jégkockával és jégakkuval, ami ébredésre lehűtené a bögrét, így ahogy a forró kávé kitöltődik, egyből hűl is le. Ahh, nem, az túl macera. Eddig is túléltem a konyhába menetellel, most is kifogom.
A szobámba sétálok, és föltörlöm a kilöttyent folyadékot. A fele még benne maradt a bögrében, így azt fölhörpintem, mikor megbizonyosodok róla, hogy már nem forró, mit sem törődve a fájós nyelvemmel, a másik felét pedig, mivel a lepedőmre csöpögött, kiviszem a szennyes tartóba. Majd… majd reggel elviszem a mosodába a szennyeseket, most úgy sincsenek nyitva. Hajnali egy órakor nem szoktak nyitva lenni.
Viszont, ilyenkor szoktak magányos, gyönyörű szép fiúk és lányok mászkálni. Vagy azért, mert kirúgták őket otthonról a viselkedésük miatt, vagy azért, mert magányosnak érzik magukat. Esetleg, mert a testüket árulják, de olyanok nem kellenek nekem, mert azoknak már rég bűn ronda és kiszáradt a bőrük, amire lehetetlenség festeni.
Miután még egy bögrével megittam, aztán meg még eggyel, kifejezetten úgy érzem magam, mint aki képes arra, hogy kimenjen emberek közé, és szerezzem egy olyan szépséget, aminek tud a bőrére festeni.
Így tehát, egy gyors zuhany és öltözködés után, megyek is cserkészni.
Hmm… cserkészni. Jó kis szó. Olyan… cserkészés… tetszetős. Izgalmas. Jól hangzik.
Sötét van, bár milyen is lehetne, mikor hajnal van? Világos, mi? Na, mindegy. A táj nem igazán érdekel, szóval azokat figyelmen kívül hagyom, és inkább olyan helyekre sétálok, amerre biztos, hogy összefuthatok valakivel, aki még nem alszik ilyenkor.
Éééééés, talált, süllyedt! Ott egy alak. Egy vékonykás, fiúnak kinéző alak.
Egyre közelebb és közelebb érek hozzá, míg végül már tisztán kivehető minden egyes arcvonása, grimasza, sőt, még a szemei is, melyeket szemüveg lencsék takarnak. Csinos. Fiatal, jóképű fiú, szép a haja, csodaszép kék a szeme, és ijedős, mivel amint találkozik a pillantásunk, egyből fordítja is el a fejét.
Már majdnem egymás mellé érünk, amikor a bőrének állapotát is meg tudom vizsgálni, hiszen ahhoz másféle fényviszonyok kellenek, messziről csak a nagyon rossz minőségű bőrt lehet megkülönböztetni, a tökéletest a kevésbé tökéletestől nagyon nem. De, ahogy látom ebben a gyér fényben, ő a tökéletes, éppen eléggé zsíros, kicsit sem verejtékező, apró szőrszálakkal ellátott bőrtípust birtokolja. Ő kell nekem!
Figyelmetlenül, bármiféle veszélyérzet látszata nélkül akar elsétálni mellettem, amit nem hagyhatok. Nem engedhetem el ezt a tökéletes bőrt, ezért a keze után kapok, és ujjaim a puha, finom tapintású bőrre simulnak. Mrr… igen, ő jó lesz mostanra.
Nem bírok magammal, és megrántom kezét, hogy mellkasomnak csapódjon. Teste remeg, ahogyan hozzáérek, de gondolom ezt csak megjátssza. Éjszaka ártatlan fiúk nem mászkálnak egyedül, ezt mindenki tudja.
Ahogy szemeivel fölpislog rám, arcbőrét közelebbről is szemügyre vehetem. Ohh, de csodálatos! - Milyen szép bőröd van... festésre termettél! – bókolok neki. - Nem lenne kedved hozzá, hogy a modellem legyél? Festenék a bőrödre, és aztán azt tehetnénk, amit csak akarsz – csábítom ágyamba ezt a csodás bőrű fiút. Hogy csinálta, hogy ennyire hófehér, és egészséges a bőre? Soha, senkin nem láttam még ilyen szépet, hiszen az egészségtelen étkezés minden bőrön nyomot hagy. De ezen… ezen nem.
- Engedj el… - hallom vékony, rémült hangját, és érzem, hogy még hevesebben kezd el remegni. Hö?
- Mi van? – fejezem ki értetlenségemet, hiszen eddig soha senki nem utasított még vissza. Főleg nem ilyen vehemensen.
- Engedj el! – sikolt föl, és hevesen dobálni kezdi magát, hogy kiszabaduljon karajim közül. Mi van, hiszti rohamot kapott?
- Nyugodj meg! – kérlelem, de mintha meg sem hallaná, úgy ficánkol. Ehh, basszus. Nem lenne célszerű ilyen állapotban magára hagynom… Először meg kellene nyugodnia, de ahhoz, hogy bármit is tenni tudjak, két szabad készre van szükség, ami azt jelenti, hogy a falnak kell támasztanom.
Nincs ellenemre testének közelsége, bár semmilyen érzést nem vált ki belőlem, csak a frusztráltságot, és ingerültséget, mivel kezeivel csapkod, és meg is ütött engem. Engem meg senki nem ütögethet büntetlenül! Chö… ezért végképp nem fogom békén hagyni, és már teljesen biztos, hogy fogok rá festeni!
- Nyugodj meg, úgysem menekülsz. Akkor is fogok rád festeni, ha nem akarsz – jelentem ki tárgyilagosan, és a feje fölé emelem karjait. Lehet, nem kellett volna?
Lehetséges, hiszen egy kétségbeesett sikoly után teste teljesen elernyed, és ha nem tartanám meg testem és a fal segítségével, rongybabaként csuklana össze. Bazz, az most komoly?! Ez a srác elájult?! Bassza meg… Így csak nem hagyhatom itt.
Kórházba nem vihetem, mert ott kérdezősködnek, ha forgalmasabb utcára cipelem, fölismerhetnek, de akkor… na neeeeem! Nem vihetem haza! Hiszen tök… magatehetetlen. Ami azt jelenti, hogy ellenkezés nélkül festhetek rá. Bármit és bárhol.
Na, kölyök, megyünk haza!
Ájultan meglepően nehéz, ennyit nem néznék ki ebből a testből. Milyen szerencse, hogy valaha kondiztam, így legalább, ha nem is könnyen, de tudom cipelni. Max, mikor fölébred, enyhén nyúzottnak, és kék-zöld foltosnak fogja találni magát, a becsapódásoktól. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet, végül is, eddig csak háromszor ütközött neki a falnak a válla, de csak azért, mert olyan szűk ez a rohadt utca, hogy csak oldalazva tudok menni, ha a karomban akarom vinni a kölyköt. Viszont… ha a vállamra dobnám… Ez az!
Az ötletemen fölbuzdulva, az összes lehetséges beverési felületet irányításom alá vonva, vállamra vetem a kinyúlt testet. Áh, mennyivel könnyebb ez így…
Szép lassan haza is érünk, és igazából az ájulásán kívül, mondhatni, teljesen rendben van. Huh… azért megölni, vagy megverni mégsem akarok egy magatehetetlen embert. A festés viszont más kérdés. Végül is, az nem okoz se testi sérülést, se semmi mást. Szóval az lehet.
Gyorsan fölhúzok egy lepedőt a másfél órája leöntött helyett, és rádobom az ágyra magatehetetlen vendégemet. Most, hogy így nyugton marad, jobban végig tudom szemlélni, és be kell, hogy valljam, igazán tetszetős a látvány. Sötétbarna haja rakoncátlanul belelóg hószín homlokába, és arcába, amit gondosan kisöprök, hogy rácsodálkozhassak erre a selymességre. Lágyan hozzáérek, nem akarok se zsírnyomot hagyni rajta a kezemről, se másféle szennyeződést, de nem bírom ki, érinteni akarom. Eddig az övé a legtökéletesebb bőr. Teljesen megbabonáz.
Ujjaim maguktól mozdulnak, homlokáról át orcájára, majd nyakára, hogy aztán neki ütközzenek a ruhájának. Hm… az ott útban lesz. Kíváncsi vagyok a teljes testére, tudnom kell, hogy mindenhol ugyanolyan tökéletes-e, mint az arcán. Ki tudja? Lehet, hogy heges, pattanásos a háta. Vagy foltjai vannak. Esetleg sok anyajegye van. Ezek közül egyik sem túl jó, de mikor kigombolom ingjét, és föltárul előttem hibátlan mellkasa, egy részem megkönnyebbül. Legalább a legfeltűnőbb helyen, a mellkasán nincs semmi hiba.
Folytatom tovább az ölembe hullott ajándék kicsomagolását, és, hála a rongybaba-módnak, majdnem gond nélkül le tudom szedni róla a felsőt. Ilyen könnyen és gyorsan még akkor sem jön le valakiről a felső, mikor az beleegyezik, hiszen annyit pepecselnek az emberek azzal, hogy mindenféle szabályt lefektetnek, amiket aztán simán áthágnak. Oké, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket, én is ezt az elvet vallom, de na! Azért az mégis csak más, hogy ők tök feleslegesen dumálnak egy csomót, elveszik az időmet, ráadásul tök feleslegesen tették mindkettőt. Milyen szerencse, hogy egy ájult ember ilyet nem csinál.
- Milyen szép tested van… - suttogom, ahogyan a nadrág, és az alsó nadrág is lekerül róla. Finom kis férfiasságának látványától megnyalom számat, hiszen igazán finomnak néz ki, de aztán egyből a férfi fölé kerekedik a művész, aki tök tárgyilagosan bámulja a testet. Szép… sőt, gyönyörű.
Picit eltávolodok tőle, hogy lássam az összhatást. Tetszetős. Finom, törékeny és lágy. Ez a három szó jut eszembe róla, de ott motoszkál a fejemben még egy: bizonytalan. Igen, határozottan az. Gyönyörű, de nem mutatja, nem kérkedik vele, tehát valami miatt bizonytalan. Félt, amikor megérintettem, nem pedig kacérkodott velem. Márpedig mindig, mindenki kacérkodni szokott velem, ezért is találtam eddig sok jelentkezőt. De ő nem. Érdekes fiúcska. Igazán érdekes. Vajon hány éves lehet?
De mindegy is. A kora nem számít. Vele nem fogok szexelni. Se kefélni, se dugni, se szeretkezni – bár szeretkezni nem is tudok. Soha nem is próbáltam. Nem most fogom elkezdeni.
Látom, ahogyan egyre több akaratlan remegés fut végig testén, tehát lassan ébredezik. Még nem, valószínűleg semmit sem érzékel a világból, de jobb is, nem szeretném, ha érzékelne. Sietnem kell, hogy be tudjam fejezni a festményt, mielőtt felébred, mert nem hinném, hogy nagyon akarná a bizonytalanja, hogy fessek rá, szóval most kell kihasználni a helyzetet.
Elhagyom a szobámat, és az elvileg nappaliba, gyakorlatilag a műtermemnek berendezett szobába sétálok, ahonnét összeszedem a festékeimet, és visszasétálok vendégemhez. Ugyanúgy van, ahogyan hagytam – tökéletes.
Nézem, nézem alakját, formáit, porcikáit, a részleteket, az egészet, de sehogy sem akar összeállni a fejemben a kép, hogy mit akarok ráfesteni. Valami szépet, nagyot, de nem túl hivalkodót. Mindegy. Majd jön, ami, és ahogy jön.
Közelebb sétálok hozzá, és eligazgatom testét úgy, hogy könnyen hozzá férjek. Még jobb lenne, ha állna, de ez nem lehetséges, így a fekvő helyzetből is ki lehet hozni a legjobbat. Fölé hajolok, és festeni kezdek. Az eddigiekhez eltérően nem kell most zene. Csendben, nyugalomban festek, ami más, mint az eddigiek, mégis, olyan megnyugtató. Nem figyelek kezemre, ecsetemre, a külvilágra – semmire. Csak festek. Élvezem a kezemben mozgó fa érintését, az ecset alatt húzódó izmok keménységét, és csak tapintok. Szinte nem is látok, nem is hallok, beszűköl a világ, és csak az agyamban visszhangzó tenger dallamára figyelek.
- Nn – töri meg az elbódult, elvarázsolódott állapotomat egy ismeretlen, a környezetbe nem illő hang, ami miatt kirázom fejemből a kábulatot. Mi történt?
Ó, a francba! – jut eszembe az első mondat, ahogyan az eddig ájultan heverő fiú, most kerekre tágult, rettegéssel telt tekintetébe nézek, de ahogyan lejjebb siklik a tekintetem, még jobban meglepődök.
Azt hiszem, most még jobban kitettem magamért – figyelem a fiú hasán játszó hullámokat.


Tökéletes!


vicii2012. 07. 08. 20:37:06#22042
Karakter: Cerise Amedee
Megjegyzés: (Különc művészemnek)


Kemény kézzel, orvosi precizitással, erősen koncentrálva festek. A kép, amit most restaurálunk, nincs túl rossz állapotban, de a sarka erősen megrongálódott. Valami szerencsétlen állat lent tartotta a pincéjében, és egy egér megrágta...
Nehéz dolgunk van a helyrehozásában, de nem lehetetlen. A nagyján már túl vagyunk, a mester elvégezte a munka oroszlán részét. Nekem jobb kézügyességem van, ezért én javítom ki a festést, aztán helyrehozom utána még a keret ezen részét is.
Közben a mester készülődik, felveszi a kabátját és biccent felém, én pedig visszabiccentek.
Ez már csak így működik kettőnk között, ezen alapszik a kapcsolatunk. Ő nem szól hozzám, én sem hozzá. Minek? Felesleges. A kommunikáció csak ellentéteket szül, az meg veszekedést. Nekem nincs ilyesmire szükségem.
Végül távozik, én pedig egyedül maradok.
Fellélegzem. Sokkal jobban szeretek egyedül dolgozni. Megnyugtat.
Egy óra alatt befejezem a festést, aztán a keretre koncentrálok. Kímélő tisztítószerrel leszedem róla a szennyeződéseket, aztán apró kis ecsetekkel megtisztítom a sérült részt. Nem nagy dolog, a fa felhasadozott néhány helyen és lekopott az aranybevonat.
Nekilátok kijavítani, lassan, precízen. Szeretek mindig tökéletes munkát végezni. Nem viseli el az önbecsülésem, ha a megrendelők nem elégedettek a munkámmal.
Mikor végzek, lefestem a keretet, aztán hagyom száradni és én is készülődöm. Nahát, észre sem vettem, besötétedett. Éjfél is elmúlt... pedig azt hittem, hogy csak egy vagy két órán át dolgoztam, de ilyenkor repül az idő.
Felöltözöm hát, bezárom a műtermet és távozom. Hazafelé veszem az irányt.
Milyen megnyugtató...
A csillagok fényesen ragyognak fölöttem az éjfekete égen; az utcai lámpák sárgás fénye tompán világítja meg az utcákat. Sehol egy jármű vagy ember. Csodálatos. A táj összhangban van a fejemben uralkodó csenddel...
Ilyenkor szeretek sétálni.
Néha még visszaemlékezem, milyen is volt régen. 4 évvel ezelőtt, amikor még mindent hallottam... a madarak csicsergése, a szél zúgása... az eső megnyugtató kopogása az ablakon...
Sokszor hiányoznak még ezek a dolgok. Nem telik el úgy nap, hogy ne idézném fel magamban. Az engem körülvevő csend néha szinte már fullasztó...
Ezért szeretek ilyenkor sétálni. Mert nincs mit hallani.
Nappal, mikor minden nyüzsög, az emberek sietnek, az autók robognak, fáj a szívem... hogy engem még akkor is csend vesz körül. Az emberek csak eszembe juttatják, mit is vesztettem...
Némán, a magányt élvezve sétálok a kihalt utcákon, majd befordulok egy szűk sikátorba.
Egy sötét alakot fedezek fel az utca túlsó végén. Elég távol van, ezért nem látom tisztán - sajnos a szemem romlott, új szemüvegre lenne szükségem -, de már most érzem, hogy nem egy kellemes alakról lehet szó. Nyelek egyet, de töretlenül folytatom tovább az utam, faarccal, egyenesen előre bámulva. Ahogy öles, ruganyos léptekkel közeledik, időről-időre rávándorol a tekintetem. Egy magas, széles vállú férfi, bár elég vékony. Valami furcsa, komikus ruha van rajta, mintha valami középkori jelmezbálból lépett volna ki.
Egyre közelebb ér, a tekintetem pedig lassan az arcára vándorol. Mint valami mesékből előlépett lovag: kék szemek, szőke haj, és egész jóképű lenne, ha nem ráncolná úgy a szemöldökét. Ijesztő, morcos ábrázata van.
Tekintetünk egy pillanatra összevillan, én pedig abban a szent minutumban elkapom róla a szemeimet. Nem rezzen az arcom, továbbra is fapofával sétálok tovább, mintha mi sem történt volna, de közben érzem magamon a tekintetét. Ahogy közeledik, egyre jobban frusztrál, szinte éget a pillantása. Gyűlölöm, mikor valaki ennyire megbámul...
Egymás mellé érünk, én pedig makacsul a háta mögé bámulok. A szívem már a torkomban dobog, a vérnyomásom minden bizonnyal az egeket verdesi. De nem történik semmi. Elsétál mellettem, én pedig lassan kezdek megnyugodni.
Mikor valaki ilyen közel van, csak egy karnyújtásnyira... az nagyon megijeszt. Frusztrál, idegesít és félelmet kelt bennem a gondolat, hogyha kinyújtaná a kezét, hozzám érhetne...
Nyugodtan sétálok tovább, már azt hinném, minden rendben, mikor ujjak fonódnak a karomra.
Egy pillanatra a vér is megszűnik bennem keringeni. Páni félelem lesz úrrá rajtam. Érzem, ruhán keresztül is meleg ujjait, erős, magabiztos fogását. A semmiből egy emlék tolakodik be lelki szemeim elé, ahogy apám a karomnál fogva ráncigál... az ő érintése is ugyanilyen volt, ugyanilyen meleg és biztos...
Az alak visszaránt, én pedig tehetetlenül csapódom széles mellkasának. Egy pillanatra a levegő is bennem reked, ahogy megérzem férfias illatát... rosszul vagyok... neh... ezt én nem...
Rémülten tekintek fel rá, ő pedig elragadtatva simítja egyik kezét az arcomra. Megdermedek lágy érintésétől...
- Milyen szép bőröd van... festésre termettél! Nem lenne kedved hozzá, hogy a modellem legyél? Festenék a bőrödre, és...- olvasom le a szájáról, de több szó már nem jut el az agyamig. Valami bekattan bennem.
- Engedj el...- súgom cérnavékony hangon, már érzem, ahogy a testem remegni kezd. A szívem egyre gyorsabban ver, egyre gyorsabban kapkodom a levegőt...
- Mi van?- kérdi összehúzott szemekkel, én pedig rémülten próbálok kiszabadulni a kezei közül, de minél jobban kapálózok, annál erősebben szorít.
- Engedj el!- sikoltok fel. Látom, hogy mozog a szája, mond valamit, de túl zaklatott állapotban vagyok ahhoz, hogy megfejtsem, mit mond. Úrrá lesz rajtam a páni félelem. Csak azt tudom, hogy bajban vagyok, hogy apám itt van, hogy újra szörnyű dolgokat akar művelni velem, ezért menekülnöm kell, messze innen, minél messzebb...
Ekkor hirtelen a falnak taszít, kezeimet a fejem fölé fogja, testével teljesen hozzám simul, hogy ne tudjak tovább vergődni... érzem a ruhán keresztül a belőle áradó melegséget, a bőrömön az érintését... közel hajol, furcsán néz rám, majd újra beszélni kezd, forró lehelete bőrömet perzseli...
Felsikoltok. Segítségért kiáltok, mire csak még szorosabban nyomódik hozzám. Ezen a ponton pedig eltörik bennem valami, a szemeim fenn akadnak és elvesztem az öntudatomat...


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).