- Szó sem lehet róla. – jelenti ki, miközben elengedi grabancom, hogy összecsukló lábaim miatt már nem is tudom hányadszorra a nap folyamán, ismét a padlóján köthessek ki. És nem mellesleg megint csúnyán megüthessem a bokám, valamint vele együtt más testrészeim is…

- Ne csináld ezt édes. – eresztek meg felé súlyos fájdalmaimhoz képest egy elég hatalmas, életvidám vigyort, hogy tudja, szépségem, és lazaságom mellett erõs is vagyok. 

- Neked nem vagyok édes. – morog vissza azonban erre egybõl dühösen ahelyett, beszólásom ugyanúgy csodálná, mint ahogy azt én teszem. Hmm… És ez az ellenkezés… Pedig nála édesebb pasit még tényleg nem kóstoltam eddig.

- Esküszöm, hogy lelépek, ha sikerül elérned, hogy kiábránduljak belõled. – folytatom az elkezdett könyörgést kiskutya szemekkel. Ennek az ígéretnek meg kell hatnia a drágát. Hamar meg fog ez történni, hiszen eddig is jól elvoltam magammal, de addig mindenképp vele akarom elütni az idõm.

- Én szabom a feltételeket, és ha még egyszer rám mersz mászni esküszöm kinyírlak. – vág vissza egybõl, amibõl levonom azt a következtetést, bogaram álomvilágban él.

Azután, hogy nem is kellett sokáig gyõzködni még azt hiszi, õ szabhatja a feltételeket??? Kicsi hiányzik ahhoz, hangosan is felröhögjek, még jó, hogy most kordában tudom magam tartani.

- Tudtam, hogy jól fogsz dönteni. – szólalok meg, amikor már úgy érzem, készen állok rá. - Holnaptól beköltözök... – de nem csak ide a lakásába… Az ágyába is. Grr… Alig várom, hogy ismét magam alatt érezzem… Lehet nem is várok holnapig az idecuccolással.

- Nem! – szakít félbe hirtelen. - A nyavalyás kis alkud csak arról szólt, hogy egy hétig még el kell viseljelek; költözködésrõl szó sem volt. – igen? Franc, hogy még én se vagyok teljesen tökéletes, és néha, nagy ritkán hibázhatok… Azzal akartam kezdeni.

Bár… Hmm… Igen…

Még így is vannak kiskapuk.

- De hát... – kezdem el. Azt akarom tisztázni vele, ha nem látom, valamiért csak még jobban vágyok rá. Azért látogattam meg most is, és ûzettem el vele azt a faszt, akivel helyettem akart hetyegni.  

- Menj haza. Mára elegem van belõled. – néz rám hihetetlenül kék szemeivel úgy… Ha nem tudnám, milyen szenvedélyes is tud lenni, biztos összecsinálnám magam.

- De én itt akarok maradni! – próbálkozom újra, viszont folytatni azzal, hogy így neked is egyszerûbb lesz, és nekem is, nem tudom, megint kilök házából.

Olyan naiv…

- Van kulcsom. – eresztek meg felé egy újabb vigyort. Nem zárhat ki az életébõl.

- Lecseréltetem a zárat. – rántja meg flegmán a vállát, és rámcsukja az ajtót.

- Addig rendben. Viszont most még be tudok jönni, végig kell hallgatnod. – szólok be kedvesemnek egybõl, miután elõszedem az emlegetett kis zárnyitót, és ismét bejutok hozzá.

Épp a nappalijában ül érkezésemkor, amíg fel nem kel, hogy ökölbeszorított kézzel elém lépve jelentse ki, takarodjak, mert mára már tényleg nagyon elege van belõlem, leginkább egy kupac agyonmosott kakihoz hasonlít fáradtságával, megviseltségével.

Ellenben…

Még így is gyönyörû, és kívánatos látvány, elég volt most is csak egyszer szemeibe néznem ahhoz, hogy gyorsabban verjen tõle a szívem…

- Hidd el, ha sokáig nem látlak, csak jobban rádmászom. Úgyhogy könnyítsük meg egymás dolgát, és gyere el velem ebédelni, ha még nem ettél. – fûzöm hozzám képest már igen szép, könyörgõ szavakkal. - Nagylelkû leszek, és meghívlak. – az utóbbi napokban fogyásából ítélve úgysem ehetett sok mindent. Talán… Miután úgy megkeféltem csak rám tudott gondolni…

- Egy ebéd… Velem kettesben. - próbálom neki újra elmondani amit akartam, mert nem tudom eldönteni, mégis hogy, de vagy hitetlenkedve, vagy gyanakodva néz, majd válasz helyett megdörgöli homlokát. - Na? Mit szólsz hozzá?

- Az ki van zárva. – mordul rám ismét, pedig az elõbbi hallgatása miatt azt hittem, már beleegyezett, és szalad valami dögös szerkót magára kapni. – Még csak az kéne, veled lássanak együtt. – igen… Pontosan már csak az kéne. Biztos a címlapokon lennénk.

- Nehéz eset vagy. – sóhajtok megbántottnak tetetve magam, majd egy kicsit vidámabban hozzáteszem:

- De ezt még nem bánom. Miattam rendelhetünk is. – meg se várom válaszát, biztos megint csak leoltana, és el akarna küldeni maga mellõl.

Egyszerûbbnek tûnik hívnom kedvenc éttermem, és minõségi, többfogásos ebédeket, valamint néhány desszertet rendelnem. Természetesen néhány nemes borfajtát is kérek rendelésemhez.

Aztán amikor lerakom a telefont, hirtelen mozdulattal termek a már robbanás elõtt álló elõtt, és csókolom meg vadul, szenvedélyesen, amíg újra gyomorszájon nem boxol.

- Ha ettél velem, akkor holnapig nem látsz, megígérem. – be fogom érni a hangjával. Legalábbis megpróbálom beérni a hangjával. De azt is csak akkor, ha az a sok bor, amit rendeltem nem lesz elég ahhoz, hogy levegyem a kicsikét a lábairól. – Úgy okés? – törlöm le az ütése miatt kifolyt könnyeim.

Biccent, majd feldúltan elviharzik, mint mondja zuhanyozni, hogy lehûtse magát.

- Ugyanis - teszi még hozzá ujjait megroppantva – Érted is annyit kapnék, mint egy normális emberért.

Kuncogva ülök le, és figyelem, ahogy tiszta ruhákat, törülközõt visz be magának a fürdõbe, de mivel rázárja sajnos nem követhetem, és moshatom le hátát, kockáit.

De… Azért szerencsére így is van dolgom. Amikor megérkeznek a finomságok, amiket kértem, kifizetek, és átveszek mindent, hogy mire kiér, már megteríthessek asztalán.

- Gyertyát is akartam gyújtani – kezdem, amikor belép frissen, és illatosan – viszont sajnos nem találtam.

Mintha erre morogna valami olyasmit, inkább magam gyújtsam fel, miközben morcosan leül, és maga elé húzza az egyik ínyenctálat, de nagylelkûségem miatt figyelmen kívül hagyva beszólását kérdem meg arról, milyen bort tölthetek neki.

Ha többet iszik mint én, már nyert ügyem van, és együtt aludhatunk újra. 

Lassan már két hete, hogy nem bírom kiverni a fejembõl, azt az írót, hittem elég egyszer magamévá tennem. Errefel…

Most is azt a nyavalyás pótkulcsot nézegetem, amit elloptam tõle, ahelyett, hogy valami új áldozat után néznék.

Bár… Más ukét megdöngetnem is fölösleges, már próbáltam. Egyszerûen szex közben is csak rajta forog az agyam.

Pedig edigi életem során se tapasztaltam ilyet, hogy valaki jobban érdekeljen magamnál, ez az egész egyszerûen különös. Ugyanakkor mégse dühítõ.

Megváltoztam? Vagy õ tett velem valamit? Na jó… Ez utóbbi hülyeség, mert kikötözve esetleg csak szemmel tudott verni.

De azt hiszem ennyi elég is a gondolkodásból.

Felkelek, és miután másoltatok egy kulcsot, visszamegyek hozzá. Talán… Ha újra megdugom, akkor elmúlik ez a különös érzés, vagy rájövök arra, mégis mi ez.

- Ki a fasz... – hallom meg a jól ismert hangot az ajtó túloldaláról, amikor becsengetek, egybõl fülig is szalad a tõle a szám, ahhoz képest, hogy az utóbbi napokban mosolyogni se tudtam. Hiányzott írócskám bunkó stílusa, hangja, de nagyon. Õ maga meg még jobban. Nagyot dobban a szívem, amikor elõbukkan az ajtó takarásából.

- Szervusz drágám. – köszöntöm egybõl, majd jóllakott óvodás vigyorával, elégedetten folytatom ugratását:

- Gondoltam visszaadom a pótkulcsod, nekem van már sajátom. - azt már hozzá se kell tennem, bibibí, így is elég nagy ahhoz szavaim hatása, hogy méregtõl elvörösödött arccal, és dühtõl szikrázó szemekkel adjon akkorát hibátlan arcomba, hogy a hátamra vágódjak lábai elõtt.

Nem érdekel…

Röhögnék csak távoltartási próbálkozásán, amivel nem is érne el soha sikert, még akkor sem, ha erõsebben üt, de ekkor, mint egy hidegzuhanyként feltûnik, nincs egyedül. Ki az a farok ott mögötte?!

- Ki a fene ez édes? – mutatok rá az engem kibaszottul zavaró tényezõre. Miközben persze szám szélét is végigtapogatom. Csak egy kis seb lesz, ami talán még szexibbé tesz, nyugodtan foglalkozhatok az egyes számú problémával. Szóval… Lebiggyesztett ajkak, és vinnyogás:

- Ez nem fair tõled. Nem arról volt szó, hogy csak engem szeretsz? – húzz innen kisfiú. Õ az enyém.

- Semmirõl nem volt szó. Te koslatsz utánam. Kopj le. – állítja meg keze egy fél mozdulatával a kicsikét, amitõl az zavartan, nagy szemekkel fordul felé:

- Zaklat? Hívom a rendõrséget. – hehh… Hehehh… Még csak az kéne. Minden izmom megfeszítem, hogy ha tényleg tárcsázni kezd, egy pillanat alatt verhessem laposra telefonját vele együtt, de jobb ötletem támad:

- Hívd õket nyugodtan. – villantok bájos mosolyt elõször a kicsikére, majd drága írómra, aki ettõl egybõl gyanakodva méreget, próbál rájönni tervemre.

Fölösleges strapálnia magát, és elképzeléseket gyártania, ugyanúgy, ahogy fenyegetnie is azzal, meg ne próbáljam, amint akarok, mert megkeserülöm, amint eléggé tisztára porolom magam, engedélye nélkül, na és persze lelkiismeret furdalás nélkül folytatom:

- De akkor azt is meséld el nekik, milyen szépen kikötöztem, és zaklattam szexuálisan is Soti-chant, mert biztos nem avatta be abba se azokat a nyámnyila fakabátokat, ahogy szerintem mással sem akarta megosztani, porig alázták.

A védelem majdnem leejti szavaim hatására telefonját kezei közül, elvörösödve, tátott szájjal kérdez rá arra a felrobbanni készülõ Sotobánál, igazat mondok-e.

- Nem a te dolgod Arata! – morran rá is rá, miután leolt az újonnan kitalált becenevemért, és persze taplóságomért, de haragjával annyit ér el, a kicsike még zavartabb lesz, és arrébb lép mellõle. Amivel pedig csak nekem tesz jót.

Hatalmas vigyorral, és örömmel feszítem tovább pukkancsom elpattanni készülõ húrját, telefonom elõkapásával, Arata már csak azért se bírja beütni azt a nyomorult hívószámot, amit remegõ ujjacskáival próbál pötyögni:

- Én pedig… Közben hívom a sajtót. Egy hányattatott sorsú írónak, akit még a rajongói is zaklatnak, úgyis mindig jobban fogynak a mûvei. – újabb balegyenes, bár ezzel mivel számoltam, most nem dönt földnek, csak fáj.

Nem úgy, mint következõ, hasamat ért ütése, amitõl fájdalmas nyögéssel rogyok a földre, görnyedek össze. Annyira, hogy még abban se tudom megakadályozni, vonszolni kezdjen egy darabon, majd belém is rúgjon, hogy ettõl nappalija szõnyegén terüljek el.

- De Seishirou… Ez most mire volt jó? – hallom meg a védõügyvédet. Gondolom én a drága író épp a telefonját intézte el, most, hogy azt hiszi, engem lerendezett, az csattant valahol a betonon, és tört szét. – Miért nem beszélhettem velük?! Véded?

- Majd én hívom a zsarukat, ha akarom.

- Épp azért kérdem, miért. Mit akarsz vele tenni? – semmit nem fog… Ütése miatt könnyes szemeim letörlöm, és habár még mindig rohadtul sajog a gyomrom, feltápászkodok. Nem húzhat ujjat a nagyszerû Kotoramival senki se.

- Kibelezem, megfojtom, feldarabolom, meg amit még kitalálok. Úgyhogy szerintem most menj innen. – fölállok, és mögé lépek hiszi a piszi alapon, annyira csendesen, amennyire csak bírok.

Ha a kicsike nem sikkantana egyet, gáncsolásával semmit nem ért volna, magam alá rántom, és ismét megmutatom neki, ki az úr a házban, de így…

Újra a jó anyaföldön kötök ki, újabb zöld foltokkal…

- Figyelj… - pirít rá Sotoba a kicsikére, egyre jobban kezdi elveszíteni türelmét vele szemben is.  – Ha nem mész el innen azonnal, elintézlek vele együtt. Szólni fogok, amikor megoldom ezt a problémát. – hehh… Még hogy én probléma…

- Rendben… - hallom még kiskutyus válaszát, aztán már csak azt, ahogy köszönve Sotobának elfut, és ahogy az író bezárja az ajtót azzal, emiatt a húzásom miatt aztán tényleg végem.

- Valld be… - nézek rá vigyorogva. – Már te is arra vártál, kettesben lehessünk, azért küldted el ennyire gyorsan azt a kis vakarcsot. – felém rúgna, de elgördülök lába útjából. – Sokkal könnyebb lesz, ha bevallod, igazam van.

- Sokkal könnyebb lenne, ha leszállnál végre rólam. Már megkaptad, amit akartál nem?! Akkor meg mi a fenéért nem hagyod, hogy éljem az életem?

- Erre könnyû felelni. - állok fel, és lépek vissza elé, hogy lehengerlõ vigyorral döntsem a falnak. Legalábbis addig, amíg ágyékon nem rúg.

Fájdalmasan nyüszögök fel, de még így is hallom, hogy tárgyilagosan azt mondja, akkor hallja.

A rohadt életbe… Ezt aztán hallgathatja, mert úgy érzem, jó darabig meg se bírok szólalni.

- Akkor tegyed. – ohh hogy a jó édes felmenõidet…

- Egy alut akartam belõled kicsikarni. – nyögöm ki nagy nehezen.

- Mégis mifélét?! – türelmetlenkedik, miközben pólóm megragadva felhúz, és a falnak penderítve simul szorosan hozzám.

Ahh… Ami annyira jól esik…

- Egy hétig még kielégítheted vágyaim, és ha el tudod érni, kiábránduljak belõled, hagylak.