Hajkoronájuk felett, mellett, ahol éppen ellát, engem keres, miközben udvariasan, bár sikertelenül igyekszik lerázni ostromlóit. Szórakozottan rázom meg a fejem, majd visszasietek hozzájuk, és mellé toppanva boldogítom én is jelenlétemmel a hölgyeket, bár nem sokáig.

- Ne haragudjanak, hölgyeim, de elrabolnám Vörös Lovagjukat – hajolok meg parádésan, amit õk kuncogva, pukedlivel fogadnak, majd utunkra bocsájtanak minket. Kissé fenn akadok megfogalmazásaik néhány pontján, de aztán észreveszem, hogy ismét kezd lemaradni, így gyorsan elkapom a kezét, hogy ne veszítsük el egymást.
Ez ösztönös cselekedet volt, és csak akkor tudatosul bennem igazán mit is teszek, mikor kissé meglepetten pillant rám, kezeit pedig õ is az enyém köré fonja.

- Csak hogy ne veszítsük el egymást – magyarázom meg tettemet, részben magamnak is, mosolyogva, amit vidáman viszonoz. Megdöbbentõen jól esik, hogy nem húzódott el, és nem akarom beismerni, de kezd tagadhatatlan lenni, hogy valami mágnesként vonz hozzá. Inkább az útra figyelek.

- Honnan ismered ilyen jól Velencét? – kérdezi, mikor egy szûk, legtöbbek számára ismeretlen sikátorba érve, megtorpanunk pihenni. Vagyis õ kifújja magát, én meg úgy teszek, mintha követném példáját.
- Mindig is itt éltem, volt idõm fölfedezni a várost – felelem, kissé tartózkodóan, hisz nem árulhatok el sokat magamról. Önzõ dolog, de ettõl függetlenül én mindent szeretnék tudni róla.

- Én is itt laktam mindig is, mégsem ismerem ezt az utat – állapítja meg egyszerûen, mire magamban kissé keserûen elmosolyodom. Mindig is… és még így is mennyire keveset hozzám képest.
Gondolataimból a sikátor lakóival való küszködése zökkent ki, mikor az egyik patkány elõl elhúzza a köpenyének szegélyét. Na õket viszont több száz év alatt se sikerült megszeretnem…

- Lehet, hogy nekem több idõm volt rá – reagálom le végül elõzõ megjegyzését. De még mennyivel több…
- Igazad lehet – vonja meg a vállát, és szerencsére nem firtatja tovább, csak biccentéssel jelzi, hogy indulhatunk tovább. Ösztönösen fogom meg újra a kezét, és ezúttal elébe megy kezeink találkozásának.
Csöndben tesszük meg az út további részét, majd a Rialtóhoz érve, gyerekes lelkesedéssel rohanunk fel rá, csupán pálcája kopogását hallgatva az egyre csendesebb városban. A Szent Márk tér felé fordulva, némán kezdjük figyelni a lassan felkelõ napot, ahogy egyre jobban megszínesíti a várost.

- Gyönyörû – suttogja mellettem Vörös Lovagom, és mikor felém pillant, én is õt kezdem fürkészni. Érzem a belsõ késztetést, hogy közelebb lépjek hozzá, és õ is hasonlóképp cselekszik. Mintha nem is mi uralnánk saját mozdulatainkat, hanem elõre meg lennének írva valaki más által.
- Miért érzem úgy, mintha már évek óta ismernélek? Pedig csak most találkoztunk, és mégis… - suttogja félhangosan, a bennem is felötlõ kérdést. Bár az, hogy õ ismerõsnek vél, magyarázható a várost belengõ jelenlétemmel…

Kiszáradt számat benedvesítve ingatom meg a fejem, az õ tekintete pedig ajkaimra rebben, ami különös bizsergetést ébreszt bennem.
- Nem tudom – suttogom vissza, és még közelebb lépek hozzá. –, de én is így érzem. Hát nem bolondság? – nevetek fel, picit talán szomorkásan, jobb kezemmel tincseimbe túrva. Minden boldogtalan gondolat kireppen a fejembõl, mikor kezemet megfogva elhúzza a hajamtól, hogy aztán ne is eressze.

- Nem, nem az, vagy ha mégis, mind a ketten bolondok vagyunk! – jelenti ki határozottan, egy sóhajjal kísérve.
- Akkor bolondok vagyunk – nevetek fel ismét, ezúttal valamivel gondtalanabbul, bár meg kell hagyni, az egyetlen bolond itt én vagyok… Óvatosan kiszabadítom szorításából a kezem, majd megfordulok, hogy a híd kõpárkányára könyökölve figyelhessem a vizet.
Igen, bolond vagyok… Nekem nem szabadna ilyeneket éreznem, vonzódnom egy emberhez, se belesimulnom az ölelésébe némi összerezzenés után, mikor mögém lépve átkarol! Nem kéne, mégis megteszem, és élvezem, mint még soha semmit.

Szép lassan a nap is teljesen felkel, elcsendesítve ezzel az éjszakai karneválozókat, és különös, misztikus csendbe vonja környezetünket. Mintha egy álomvilágba csöppentünk volna… ott pedig bármit megtehetünk, ugye?
Nem furcsa tehát, hogy megfordulva, ezúttal szembõl simulok hozzá, hogy aztán hosszú pillanatokig csak fürkésszem az arcát, mielõtt  egy egyszerû mozdulattal megpecsételem mindkettõnk sorsát.

Csak egy csók, melyet én kezdeményezek, halk sóhajjal hajolva ajkaira, és amit egy pillanatnyi ledöbbenés után, szenvedélyesen viszonoz. Szorosabban vonja magához közben testemet is, és érzem, ahogy szinte elfolyok a karjaiban. Csak egy csók, de érzem, hogy mindent megváltoztat.
Azonban vége szakad, amint lépések zaja üti meg füleinket, és riadt madarakként rebbenünk szét. Ezzel egy idõben erõm is felörvénylik, jelezvén, hogy tettünk nem maradt észrevétlen valaki számára… Szemem ismét színt vált, és tudom, hogy hiába próbáltam elfordulással takargatni, ezúttal biztosan észrevette.

- Sajnálom, mennem kell! – Nem adok, nem adhatok neki idõt a faggatózásra, megpördülve, rohanva indulok meg a Szent Márk tér felé, ahol minden bizonnyal kellemetlen beszélgetés vár majd rám.
Azonban minden gondolatomat õ tölti ki, és majd szétszakít a bennem dúló kettõs érzés. Egyrészt az ösztön, az erõm hajt, hogy engedelmeskedjek az engem szólító hatalomnak, míg a szívem minden rezdülése azért küzd, hogy visszafordítson hozzá…

***

- Megõrültél? – csattan Szent Márk hangja, szinte azonnal, hogy megjelenek elõtte a tér fölé magasodó szobromon ücsörögve, láthatatlanul az emberek számára. – Lion, elment az eszed? Te nem csak közel kerültél egy emberhez, ez…ez…
- Pontosan tudom mit tettem! – morranok fel, beléfojtva a szót, de még csak rá se nézek, tekintetemmel a Rialtóhoz vezetõ utcákat figyelem. A szívem mélyén szeretném, hogy utánam jöjjön, de érzem, hogy ezúttal nem követett.

Marco már folytatná a fejmosást, tisztán sugárzik felõle az idegesség és felháborodás, de valamiért benne reked, és mikor erre meglepetten fordulok felé, látom, hogy elkomorodva, szomorú tekintettel fürkészi az arcomat.
- Azt hiszem elkéstem – sóhajtja, és a tér felé pillant, kerüli a szemkontaktust. – Kár veled veszekednem, makacs vagy, mint egy öszvér. De Lion… a saját érdekedben, fogadj meg egy tanácsot. Ne találkozz vele többet!
Összehúzott szemmel, meglepetten fürkészem, nem szokása ilyen hangon beszélni velem. Fáradtnak és szomorúnak tûnik, de nem tudom neki azt mondani, hogy rendben, csakhogy megvigasztaljam.
- Sajnálom – szólalok meg halkan, mire felém kapja a pillantását, de én már vetem is le magam az oszlopról, hogy könnyed földet érésem után, vissza se nézve induljak lovagom felkutatására.

***

Ezúttal láthatatlan alakban kóválygok a városban, és oroszlánszobraim szemén keresztül is igyekszem a nyomára bukkanni, de valószínûleg az éjszakát pihenheti ki valahol, mert a délelõtt nagy részében, nem látom sehol.
A Karnevál persze ilyenkor sem szünetel, de nappal egészen más hangulata van, véleményem szerint inkább a gyerekeknek és idõseknek szól. Még ha nem is tartozom bele egyik kategóriába se, párszor szórakozottan elnézegetem a bábelõadásokat, melyekben oroszlánalakom is szerepel néha, mint a várost megmentõ hõs. Nem vagyok beképzelt, de az ilyenek tudják legyezgetni a hiúságom.

Már dél körül járhat az idõ, mikor az egyik téren felállított szobromon keresztül jeleznek az ösztöneim, és a térre nyíló szállóból éjszakai lovagom lép ki, megszokott színeiben és maszkjában.
Ismeretlen érzések hada rohan meg, és gyerekes lelkesedéssel követem végig útját egészen a Ca D’oroig. Bállal egybekötött ebédet tartanak itt, ahová könnyedén bejut, én pedig ismét láthatóvá teszem magam, és követve a példáját, belógok.

A szívem hevesebb dobogásba kezd, mikor a tömegben elvegyülve, figyelése közben látom, hogy tekintetével az emberek sokaságát pásztázza, keresve valakit. Ösztönösen tudom, hogy engem kutat, így a szeme elé kerülök, és mikor elindul felém, elébe megyek.
- Nocsak, micsoda véletlen – mosolyodik el, én pedig reflexszerûen viszonzom. Élénken élnek bennem a hajnalban történtek, de ahelyett, hogy zavaromban tartanám a távolságot, természetesnek veszem, hogy közvetlenül elõtte torpanjak meg.

- Nevezzük inkább a sors kezének – nevetek fel halkan, majd bûnbánóan a hajamba túrok. – Sajnálom a reggelit! Mármint – vigyorodom el, és kissé közelebb hajolva hozzá, lehalkított hanggal folytatom. – nem a csókot, hanem az elrohanásom.
Elégedettnek tûnik kijelentésemet hallva, és látszólag nem is sértõdött meg az eltûnésem miatt. A kíváncsiságot pedig látom ugyan a szemében, de tapintatosan nem faggatózik, aminek perpill nagyon örülök.
- Akkor a csóknak lehet ismétlése? – hajol õ is közelebb, ezzel a minimumra csökkentve kettõnk közt a távolságot.

Szaporábbá válik a lélegzetem, és hiába tudom, hogy számtalan ember vesz minket körül, akik közül nem is kevesen, minket figyelnek, úgy érzem csak ketten vagyunk, ez a pillanat csakis a miénk.
Legszívesebben a nyakába vetném magam, hogy megismételjük hajnali, szenvedélyes csókunk, mégis halk nevetéssel, picit hátrébb húzódom.
- Félek, még a végén többet mutatnánk a kíváncsi szemeknek, mint amennyit megérdemelnek – intek a tömeg felé, látva csalódott arcát. – Egyelõre szórakoztassuk õket mással, és majd kettesben idõt szakítunk egymásra is.

Erre már felcsillan a szeme, és visszaköltözik a széles vigyor az arcára. Ismerem a hírét a Vörös Lovagnak, aki mindig borsot tör mások orra alá, a Karnevál idején.
- Van ötleted? – pillant körbe, mintha azt kutatná, hogy lehetne a legnagyobb felfordulást okozni. Töprengve mérem fel én is a termet, és bár ötletem lenne bõven, erõmet nem leplezhetem le, így a nagy része nem téma.
- Kezdjük kicsiben – vonom meg a vállam, majd megragadom a kezét, és végigszlalomozok vele az emberek közt, egészen egy személyzeti folyosóig. Magabiztosan nyitom ki a kis ajtót, és megbizonyosodva róla, hogy tervünkre veszélyes egyének éppen nem néznek erre, behúzom.

- Úgy látom, nem csak a várost ismered – jegyzi meg mögöttem, ahogy továbbra is kézen fogva vezetem a szûk folyosón. Költõi megszólalásnak veszem, és azon kívül, hogy rámosolygok, nem reagálom le máshogy.
A konyha elõtt torpanok meg, majd intek neki, hogy itt várjon meg. Kicsit kelletlenül, de bólint, én pedig belógok a konyhába, és ott láthatatlanná válva, kicsit belekontárkodok az ebédbe. Remélem, szeretik a borsot…

- A helyedben nem kóstolnám majd meg a fõbíró és a dózse különleges fogásait – vigyorgok rá lovagomra, mikor ismét mellette állok. Mindent értõen elmosolyodik, majd hagyja, hogy visszavezessem a terembe.
Ott már lassan ebédhez invitálják a vendégeket, és látom, ahogy a jelenlévõ elõkelõségek egy része rossz szemmel méregeti lovagomat, még én is bezsebelhetek pár szúrós pillantást, pedig nem vagyok olyan ismert a csínyjeimrõl, mint õ.

- Ne feledd Lion, csak a Karnevál ideje a tiéd! – emlékeztet drága „barátom”, Szent Márk aggódva. Nem tudom õt igazán annak tartani, mert mindig csak felügyelni bukkan fel, és lehetõleg lebeszélni a karneválozásról. – Nem kéne ennyire beleélned magad, egyre keserûbb vagy, mikor vissza kell térned a helyedre – jegyzi meg, mint minden évben. Persze, õ könnyen beszél. Mint a város védõszentje, emberi alakban, nem is mindig láthatatlanul járhat Velencében, míg én egy szobor vagyok, és csak a többi oroszlánon keresztül tudom szemmel tartani a dolgokat. Még jó, hogy megszámlálhatatlanul sok oroszlán szobor, dombormû, stb. van a városban.

- Ne kezd megint, már párszor mondtam, hogy nincs semmi, amivel lebeszélhetnél errõl! – jelentem ki sokadszorra, majd meg sem várva a válaszát, levetem magam a magasból. Könnyedén érek földet, és gyorsan láthatóvá válok. Az embereknek fel se tûnik, hogy a semmibõl bukkantam elõ, de gyorsan magamra vonom a figyelmüket.

Ruhám követi a divatot fazonilag, de a színe ugyan olyan, mint minden évben. Fekete alapon arany minták, arany köpeny, és a soha nem változó arany maszk, mely eltérõen a megszokott álarcoktól, csupán az arcom felét takarja, orromat is szabadon hagyva. A Karneválok állandó, idõsebb résztvevõi rögtön felismernek, a pletyka pedig gyorsan lábra kél, fõleg, mikor a dózse palotája felé indulok el. Ott ugyanis, nagyon régen voltam utoljára, nem túl megszokott hát a mai embereknek.

Út közben igyekszem kizárni az õrszellemséggel járó érzéseket és hangokat, melyek a város és lakóinak állapotát hivatottak jelezni, ám ebben a pár napban nem vagyok köteles foglalkozni velük.
Most végre önmagam lehetek kicsit, és élvezhetem az életet, mintha valóban részem lenne benne. Egyedül azt tagadom meg ilyenkor még magamtól is, hogy bárkit közel engedjek a lelkemhez.

Hamarosan elérem a palotát, és könnyedén bejutok, egyrészt mert ismert vagyok, másrészt az õröket manipulálni ennyire, nem nagy dolog. Máskor úgyse használom a képességeim.
Egy darabig a tömegben maradva nézelõdök, élvezve, hogy magamra vonom a figyelmet, de mikor nem találok senkit, akit érdemes lenne felhívni egy táncra, inkább kimegyek levegõzni az erkélyre.

- Jó estét, uram – szólít meg hirtelen valaki, és mikor meglepetten felé fordulok, a Karnevál másik titokzatos alakjával találom szembe magam. Már hallottam a Vörös Lovagról, aki pár éve mindig felbukkan ilyenkor, és felforgatja a dolgokat. Tudom nagyon jól, hogy velem ellentétben egyszerû ember, csak szeretne õ is önmaga lenni. – Ugye, milyen szép esténk van? – kérdezi, egyértelmûen beszélgetés indítási szándékkal.

Elmosolyodom a burkolatlan egyértelmûségen, majd gyorsan végigmérem divatos, jellegzetes színekben pompázó ruháját, és aztán visszafordulok a kert felé, amit eddig néztem. Ott is ugyan olyan rózsák díszelegnek még ebben az idõben is, mint a mellém lépõ férfi ruháján és sétapálcáján.

- Volt már szebb, de nem panaszkodom – felelem vállat vonva, és a szemem sarkából figyelem, ahogy közelebb lépve, õ is a kertet szemléli tovább. Nem példanélküli, hogy valaki szóba elegyedik velem, de ezúttal bennem is van kíváncsiság, ami viszont igen ritka. Kevés az olyan ember, aki ilyen szinten titkolja ki is õ valójában, és ennyire hasonlít hozzám ebbõl a szempontból. – Úgy látom a dózse kertjéhez öltözött – jegyzem meg szórakozottan, mire a ruhájára, majd a virágokra tekint.

- Hogy pontosak legyünk, a dózse kertje azén tiszteletemre borult virágba – feleli, mire vidáman felnevetek a választ hallva. Nem sokan mernék ilyen könnyedén közölni, hogy még a dózse kertjét is hozzájuk igazítják, pont a város legelõkelõbbjének otthonába. Tényleg kíváncsi lennék, kivel van dolgom, de hiába tudok számtalan emberrõl olyan dolgokat, amik még számukra is rejtettek lehetnek, az õ kiléte titok számomra. Nem láttam egyik városban lévõ szobromon keresztül se beöltözni, a viselkedése pedig valószínûleg csak a Karnevál idején ilyen.

- Hát persze – reagálom le mosolyogva a megjegyzését, majd közelebb hajolva hozzá, lehalkítom a hangom. – Csak aztán a helyén maradjon a feje, kedves Vörös Lovag.
- Nocsak, hát ismer? – mosolyodik el õ is.
- Ki ne hallott volna a legendás Vörös Lovagról, aki a Karnevál idején elõszeretettel okoz felfordulást a nemesek körében, és minden nõ olvad érte? – kuncogok fel, és a bálterem felé fordulva, háttal rákönyökölök a korlátra.

- Látom a hírem megelõzött a bemutatkozásban – füttyent fel mellettem, majd követi a pillantásom, mellyel az erkélyajtón belül gyûlõ kisasszonyok sokaságát figyelem. Nehéz lenne megmondani, melyikünk vonzza jobban õket, úgy tûnik, kettõsünk teljesen uralja az estet, pedig még nem tettünk semmit. – Úgy látom önnek is akad szép számmal nõi rajongója, kedves… - elhallgat, én pedig felé pillantok.
- Lion – mutatkozok be, és meglepettnek is tûnik, hogy látszólag az igazi nevemet mondtam meg. Most minek titkoljam, ha akarna se találna meg sehol, családom sincs, akiknek a nevére szégyent hozhatnék, szóval egyszerûbb így, mint kitalálni valamit. – És valóban, pedig ebben az évben még nem vittem táncba senkit – fordulok vissza a hölgyek felé.

- Akkor talán ideje lenne, ne várjanak ránk a kedves hölgyek hiába! – vigyorodik el, én pedig mosolyogva, vállrándítással jelzem, hogy nincs akadálya. Attól függetlenül, hogy ritkán kérek fel bárkit is, az õ buzdítására megjött hozzá a kedvem. Ellököm magam a korláttól, majd elindulok mellette az izgatottá váló nõk felé, és az egyik legszerényebbnek kinézõ, és hátrébb álló kisasszony elé lépek.

Meghajolva nyújtom neki a kezem, õ pedig még a maszk alatt is láthatóan, elpirul, de örömmel csúsztatja markomba sajátját. A szemem sarkából látom, hogy újdonsült ismerõsöm is hasonlóképp jár el, majd a hölgyeket a táncparkettre vezetjük, és szinte egyszerre lendülünk mozgásba, a zene ütemére.
Néha egymás mellett is elsuhanunk, és azon kapom magam, hogy akkor is az õ tekintetét keresem, mikor távolabb van. Igyekszem ezt úgy csinálni, hogy páromnak ne tûnjön fel, de látszólag túlságosan boldog ahhoz, hogy zavarja.

Mikor elfárad aktuális táncpartnerem, felkérek egy újabbat, ahogy a Vörös Lovag is, és ezt jó darabig ismételjük, szép lassan leszorítva a többi párt a tánctérrõl. Inkább szuszogva figyelnek minket, és bár úgy tûnhet számukra, hogy versenyzünk, én valahogy inkább azt érzem, hogy egymással táncolunk, alaposan burkoltan.
Kicsit meglepõdök a felismeréstõl, és meg is ijedek, tekintve, hogy eddig mindenkit makacsul igyekeztem távol tartani magamtól, erre most én is érdeklõdöm, de elhessegetem a figyelmeztetõ hangocskákat, és inkább élvezem a táncot.

Végül jó pár óráig bírja, de az is mutatja, hogy ember, hogy hamarabb kifárad nálam. Mikor érzem, hogy már nincs kedve új körhöz, nem kérek fel másik lányt, hanem ismét az erkélyre megyek, õ pedig csatlakozik hozzám. Én is pihegek, de õ még pár percig kapkodja a levegõt, de nagyon gyorsan összeszedi magát.
- Remekül táncol! – jegyzi meg elismerõen. Inkább nem közlöm vele, hogy több száz évem volt gyakorolni, csak hálásan elmosolyodom.

- Ahogy maga is! És nyugodtan tegezzen, nem kell ennyire hivatalosnak lenni – felelem, de beleegyezõ válaszát már csak fél füllel hallom, mert ösztöneim jelzése túlharsogja. Érzem, ahogy eddig zöld szemem aranyra vált, erõm elõbukkanásától, így gyorsan a kertet kezdem szemlélni. Mindezt azért, mert VALAKI, nem bír leszállni rólam, és bõszen hív szobor alakomnál.
- Ne haragudj – vágok a szavába kelletlenül, bár nem nagyon tudtam arra figyelni, mit mondtak a hölgyek, akikkel táncolt, rólam, mikor kérdezte õket. – Mennem kell!

- Máris? – bukik ki belõle, mire meglepetten pillantok rá, elfeledve megváltozott szemszínemet. Fel is tûnik neki, de észbe kapva fordulok a terem felé, és sajnálkozva bólintok, majd búcsút intve a tömegbe sietek.
Rosszkedvûen hagyom el a palotát, majd a tér egy bizonyos pontját megcélozva, átvergõdök az ünneplõ emberek sokaságán. Oszlopom tövében pedig ott vár az a bizonyos valaki, akinek mindenáron el kell rontania a szórakozásom.

- Mit akarsz, Marco? – morranok rá magára Szent Márkra, aki szintén maszkban, és látható alakban, ráérõsen kopogtatja az oszlopot.
- Csakhogy végre megjelentél! – sóhajtja, mintha legalábbis napok óta várna itt.
- Örülj neki, mert legszívesebben hagynálak a fenébe! – prüszkölöm rosszkedvûen, és látnom se kell az arcát hogy leolvassam róla a rosszallást. – Ez az én idõm! Legalább ebben a pár napban ne zargass!

- Csak emlékeztetni szeretnélek rá, hogyha elhanyagolod a kötelességeidet, akár csak ilyenkor is, annak súlyos következményeim lesznek a városra nézve! – mondja komolyan, de csak lemondóan intek. Hosszú ideje járok a Karneválra, de ha szükség volt rám, mindig a helyemen voltam. Nem ezért hívott ide, tudom jól, és következõ mondata igazol. – És Lion… Ne kerülj túl közel az emberekhez!
Dühödt pillantást vetek rá, de nem kell megkérdeznem mire gondolt. Nem a számtalan lányra, akikkel ma éjjel táncoltam, sokkal inkább egyetlen férfira, aki felkeltette az érdeklõdésem.

- Mintha én nem tudnám – morranom halkan, és sarkon fordulva vesznék el újra a tömegben, mikor pár lépésre ismerõs alakot pillantok meg. Magamat is meglepem az örömmel, ami látványára elönt, és mit sem törõdve Marco figyelmeztetõ torokköszörülésével, hozzá lépek. Úgy tûnik követett, és bár nem tudom mennyit hallott a beszélgetésünkbõl, remélem nem hiszi, hogy valami futóbolond vagyok.
- Nocsak, a Vörös Lovag magára hagyta a hölgyeket? – mosolygok fel rá, amit jókedvûen viszonoz, miután elszakította tekintetét Marcotól.

- Kellett a friss levegõ, te pedig úgy elrohantál, azt hittem baj van – vonja meg a vállát, és megint mögém rebben a tekintete, de én már érzem, hogy Marco ismét láthatatlan lett.
- Nincs baj – vágom rá, majd nyújtózkodva pillantok fel az égre, aminek az alja már kissé világosodik, a reggel közeledtét jelezve. – Napfelkelte a Rialtoról? – vigyorgok rá, õ pedig lelkesen bólint.
Nem éreztem még soha ilyen jól magam senkivel, fõleg úgy nem, hogy valójában azt se tudom, kivel van dolgom.

Egyedül ballagtam hazafele az egyetemrõl. Nem szerettem a hideget, mert a rózsáim kezdtek elfagyni és gyûlöltem látni, ahogy minden télen meghalnak attól függetlenül, hogy tavasszal új életre kapnak.

A földet kémleltem barna szemeimmel és egy apró követ rugdostam a lábammal mikor egy rózsát láttam a földön heverni. Az emberek durván gyalogolták át a gyenge növényen, de nem tudtam sokáig oda figyelni, mert friss virágillat csapta meg az orrom. Érdeklõdve emeltem fel a fejemet és megpillantottam egy virágboltot. Szebbnél szebb rózsák virítottak a kirakatban és lábaim maguktól vittek befelé az üzletbe. Óvatosan érintve csodáltam a még harmatos növényeket mikor egy mély, bársonyos hang szakított ki gondolatmenetembõl.

- Segíthetek valamiben?- kérdezi, mire hirtelen fordulok hátra. Pír szökik az arcomra és hallani lehet, ahogy az agyam értelmes mondatok után kattog, hogy valami értelmeset tudja kinyögni végre.

- É.. én csak a rózsákat néztem. Nagyon szépek- csillannak, meg szemeim majd belenézek az eladó szemeibe. Kicsit elkábulok a látványtól és rendesen el is vörösödöm, mert hosszasan szuggerál engem.

- A..ano van valami az arcomon?- kérdezem tõle.

- Nem dehogy- neveti- Csak túlságosan is elvették az eszemet a szemeid!- feleli, mire én lesütöm a tekintetemet.

- Vihetek a rózsákból?- kérdezem félénken.

- Persze, melyikbõl és mennyit?

- Mindbõl 8 szálat!- kuncogom halkan döbbent arcán. Nem tudom, hogy kicsoda õ vagy, hogy csinálja, de még senki mellett nem éreztem ilyen jól magamat.

Mikor fizettek apró kezeimmel alig bírom magamhoz ölelni a rózsakupacot és nevetve szemléli a szerencsétlenkedésemet.

- Hagyd, segítek!- ajánlja fel és mintha hamiskás mosoly bujkált volna ajkai sarkában.

- Nem szükséges én igazán nem akarlak feltartani.

- Nem fogsz éppen zárni akartam – kap magára egy kabátot és a rózsa egy részét segít vinni. Útközben leginkább én beszélek a rózsáimról, amiket gondozok. Õ nem szólal, meg inkább úgy tûnik, mintha nagyon koncentrálna valamire.

- Én megérkeztem!- állok meg a nagykapu elõtt. Elveszem tõle a rózsákat, de megfogja a csuklómat.

- Mondd meg a neved!- néz rám határozottan.

- E..Eisuke Hirishima- lepõdöm meg a kérésén.

- Jó éjszakát Eisuke!- hajol közelebb hozzám és forró ajkai melegítik az enyéimet. Döbbent nyikkanást nyelnek el ajkai majd mosolyogva elmegy. Jó ideig állok még ott és mozdulni sem bírok, majd bemegyek a lakásba.

- Hol voltál Eisuke?- hallom meg apám hangját.

- É..én csak bementem egy boltba- hebegem össze-vissza.

- Ezekre a gazokra pazarolod, az idõdet- mondja és belemar a rózsák szirmaiba, amik kilehelve életüket hullanak ki kezei közül.

- Ne apa nee…- kapok a szirmok után, de már nem menthetem meg õket. Hatalmas pofon csattan az arcomon. Fogaimat összeszorítva próbálom visszatartani könnyeimet.

- Jó lenne, ha felnõnél végre és most menj, a szobádba tanulni- parancsolja.

Megtörve sietek, a szobámba ahol gondosan elrendezgetem a rózsákat és megsiratom azokat, amik odalettek. Mikor hallom, hogy csönd van, gyorsan levetkõzöm és csak egy boxert hagyva magamon kisietek a kerti forráshoz törölközõvel a kezemben. Ledobom magamról a felesleges textilt és elmerülök a gõzölgõ vízben. Sóhajtva hagyom, hogy a napi fáradtság távozzon a testembõl. Hátradõlök, a köveken mikor felkapom a fejemet. Úgy érzem, mintha figyelnének, de körbefuttatva a szememet, senkit nem veszek észre. Kissé szomorkásan hajtom álomra a fejemet, de amit alvás közben látok kárpótol mindezért.

Reggel a szokásos rutint végzem el. Meglocsolom, a rózsákat majd reggelizek és elindulok az egyetemre. A virágbolt mellett megyek el és rájövök, bár õ tudja a nevemet, de én nem tudom az övét. Mindenképp meg kell kérdeznem tõle még a mai napon.

Alig tudtam figyelni a tanárra az órákon, mert a gondolataim egy teljesen más univerzumba jártak hozzám képest. A tanítás végén sietve léptem ki az épületbõl és a bolt felé vettem az irányt.

A csengõ csilingelve jelezte érkezésemet és õ felnézve mosolyodott el.

- Ne..ne haragudj-, sóhajtom a sietségtõl-, de én nem tudom a nevedet.

- Yakuta Kozami!- feleli, egy huncut mosollyal majd ujjai közé fogja államat, hogy szemeibe nézzek. Semmit nem mond, csak néz, sejtelmesen a szemeimbe mikor döbbenet fut át arcán egy pillanatra. Lehet csak én láttam ezt, hiszen mindez olyan gyorsan történt. Lehajtom a fejemet, hogy meneküljek perzselõ tekintetétõl végre. Ujjai hirtelen a pofon helyét simogatják.

- Ki csinálta ezt veled?- kérdezi. Ránézek, miért érzem úgy, hogy tudja anélkülis, hogy elmondanám neki.

Megérinti arcomat, szemeibõl mindent kiolvasok. Önmarcangolás, értetlenkedés, majd ismét önmarcangolás. Tiszta, bûntelen lelke sugárzik, hihetetlen energiákkal tölt fel engem, és vággyal. Vággyal. Olyan erõssel, amely átjárja minden porcikámat, még szárnyaim is beleremegnek a fojtogatóan bizsergõ érzésbe.

Átadja magát a csókomnak. Búcsúzik tõlem, pedig hiába hozza meg ezt a döntést, egyedül nélkülem...

Már minden hiába, Jonathan. Minden hiába.

Soha többé nincs menekvés elõlem.

- Raphael… nem tudom… Egyszer úgyis meghalok… egyszer úgyis el kell engedned. Te is tudod, hogy soha nem lennék boldog vámpírként. Tudod… ugye tudod, Raphael?

Vámpír? Soha nem tenném ezt vele, de ha csak így tarthatnám magam mellett, megtenném. Búcsúzik. El akar hagyni, pedig szeret engem. Nyakába temetem hûvös arcomat, és forró bõrének illatát mélyen magamba szívom. El kellene engednem, egy kis idõt kéne adnom neki, hogy tisztázza magában az érzelmeit, de arra a kicsiny idõfoszlány veszteséget sem akarom. Nem! Nem!

- Nem! Soha… soha nem engedlek el!

Hátán siklanak ujjaim, egy érintés elég, hogy feléledjen benne a vágy, amellyel magamhoz köthetem.

- Raphael, meg kell értened. Neked több évezreded volt kitapasztalni a testi vágy és a szerelem közötti különbséget. Én fiatal vagyok, nincs tapasztalatom… nem tudom… nem tudom, hogy amit irántad érzek, az érzéki vágyódás, vagy õszinte szerelem-e.

Nem! Nem!

Kezei közé veszi arcomat, édes melegbarna szemeiben az ezüst-pettyecskék csillognak.

- Bízol bennem, Raphael?

Sóhajtva hunyom be szemeimet.

Szabad akarat.

Nehezen bólintok rá hogy elengedjem, mégsem tehetek semmit.

- Akkor adj nekem idõt. Idõt, hogy egyedül átgondoljam ezt az egészet. Idõt, hogy rendbe tegyem az érzéseimet. Hogy rájöjjek, tényleg szerelmet érzek e… megteszed ezt nekem, Raphael? Megteszed, hogy nem keresel, amíg én nem hívlak?

Megteszem.

- Akkor vigyél haza…

*

Az égi liliomkertben sétálok, körülöttem a hófehér virágok erdeje, némelyik jóval fölém magasodik, s halkan csilingelõ nevetéssel cirógatják kókadtan lógó szárnyaimat, ahogy elsétálok mellettük. Ujjbegyeim tétován érintenek meg egy szirmot, s a virág megremeg, majd boldogan felkacagó édes hangjára a többi is hasonlóan felderül. Édes, bódító illatuk a lélek legmélyéig hatol, boldogságot és harmóniát kölcsönöznek, de nem nekem. Egy nyughatatlan, szerelmes szív számára nem hoznak enyhülést.

Tovább sétálok, meztelen talpaim a földre hulló puha szirmokon taposnak.

Az édes nevetgélés hirtelen elhallgat, de enélkül is tudom, hogy ki áll a mezõ szélén. Ha fel is hozhatom a mennyekbe õt, lényének átkozott volta miatt sok helyre nem mehet.

- Raphael! – zeng mély hangja. Nem mer kiabálni. Nem válaszolok, csak csigalassúsággal folytatom utamat, fehér ruhám lassan leng lépteimtõl.

- Raphael! Raphael! – mondogatja kitartóan, majd hosszú idõ múltán megunja hiábavaló szólítgatásom. – Válaszolj, kérlek!

Felé fordítom arcom, s a fehér virágok tengere felett nézem apró alakját a mezõ szélén.

- Hogy van õ? – kérdezem. Szinte látom fintorát.

- Nálad jobban. Nem értem, miért nem mész el érte. Elhozzam neked? – türelmetlen harag áramlik felém, a virágok halkan sikoltozni kezdenek.

- Nyugalom, Dimitri, megrémíted a virágokat.

- Teszek a virágokra! Már mióta kuksolsz közöttük?! Nem bírom nézni, ahogy... ahogy...

- ...szenvedek?

Néma csend a válasz. Aggódik értem, tudom. Ahogy a Hetek többi tagja is, de nem érdekel. Most nem.

- Meddig akarod ezt még folytatni?

Sóhajtanom kell. Széttárom szárnyaimat, lustán csapok velük egyet, a virágok pedig boldogan felsikkantanak és kacagnak körülöttem, amikor hozzájuk ér.

- Hagyj magamra, Dimitri.

Órák, talán napok telnek el... nem tudom. Idefent az idõ másképp múlik, a percek évszázadok, s az évszázadok percek.

Egy fehér orchidea fölé hajolok.

Édes illatát magamba szívom, és szerelmemre gondolok. Sóvár vágy zsizseg végig testemen, amikor szemeim elõtt felsejlik mézbarna bõre, hajának csillogása és kedves mosolya.

Meddig fogom ezt bírni? Mikor jön el az a pillanat, amikor széttárom szárnyaimat, felrepülök és megkeresem õt, lecsapok rá, magamévá teszem, akarata ellenére bevetem az eszközeimet, hogy magamhoz láncoljam? Meddig fogom még ezt elviselni?

Az összes angyal a mennyekben és a földön rólam suttog. Tudják, mindenki tudja. Irigység és rosszindulat áramlik felém, hiszen ezt a csodát nem mindenki kaphatja meg, nekem mégis megadatott többezer éves életem során.

Vadásznak rá. Dimitri beszámol az eddig három kísérletrõl, amit meghiúsítottak. Vigyáznak rá, és velem együtt várnak.

Jonathan...

Jonathan...

- Jonathan... – sóhajtom a fehér virágszirmok közé.

Belém hasít a sikolya.

RAPHAEL!

Néhány tizedmásodperc, amíg minden erõmet és tudásomat latba vetve ott termek elõtte.

Azonnal a karjaimban tartom, ölelem és szorítom magamhoz. Nem vérzik, nincs semmi baja, és ellenség sincs körülöttünk. Dimitri nem messzire tõlünk. Jonathan kezei engem tapogatnak, ahogy az elõbb én õt. Sebeket keres?

- Jól vagy? Mi történt? – kérdezi.

- Mirõl beszélsz, Jonathan? Én kérdezhetném ugyanezt. Halálra rémítettél, azt hittem veszélyben vagy. – Rekedt hangom a vágytól, ujjaim hajába bújnak és mellkasomhoz húzom a fejét, hevesen dobogó szívem fölé. Aggódik és fél, meg kell nyugtatnom, és nekem is muszáj lecsillapodnom. Azt hittem, baja esett...

Sír. Könnyei mellkasomon átütnek a fehér ingemen. Vigasztalón ölelem magamhoz, két karomba zárom, ringatom csöndesen.

Ujjaim haját simogatják, játszadoznak a fénylõ barna fürtökkel.

- A vámpírod… azt mondta… azt mondta, hogy… hogy bajod esett…

Dimitri felé villantom jégkék szemeimet. Vállat vonva tûnik el a sötét utcasarok mögött.

- Nem. Nem történt semmi – dörmögöm csitítóan, homlokára szûzies csókot hintek. - Dimitri hajlamos ilyesmire…

- Szereltek.

A hófehér mámor köde borul rám. Szavai a legtisztább boldogság mézédes cseppjei.

- Tiszta szívbõl szeretlek, Raphael… - suttogja reszketõ szájszéllel. - Épp ezért nem lehetünk együtt. Már tudom… tudom, milyen érzés az aggodalom… megismertem a bénító fájdalmát… senkinek nem kívánnám… fõleg nem neked, szerelemem. Pedig tudom, hogy aggódnod kéne. Képtelen vagyok szakítani az eddigi életemmel, de az még jobban kínozna, ha fájdalmat kéne neked okoznom. Raphael, hát nem látod? Nem látod, hogy nincs megoldás?

Megcsókolom puha ajkait, felitatom ujjaimmal könnyeit.

- Aki egy angyal szívét birtokolja, a világot uralja – súgom az õsi szavakat az elveszett nyelven, amelyet már csak mi ismerünk, közülünk is kevesen.

- Ez mit jelent?

Mosolyogva veszem kezeim közé arcát.

- Én is szeretlek, Jonathan.

Kibuggyannak újabb könnycseppek, ajkába harap. Felcsuklik.

- Hallottad egyáltalán, amit mondtam?

- Minden szót. Gyere, menjünk innen, itt túl sokan vannak.

Körbepillant, õ is látja a gyülekezõ bámészkodókat, és az ablakokból figyelõ tekinteteket. Este van már, de még nincs késõ, mindenhol televíziók zsizsegnek, beszélgetések foszlányai jutnak el hozzám, finom hallásommal minden szót értek.

- Nem kell a közönség – biccent Jonathan, és ebben a pillanatban fekete szárnyaimat szélesre tárom, a bámészkodó emberek pedig csodálattal felkiáltanak a látványtól. Ahogy felszállunk, az angyalporom ezüstösen szikrázik körülöttünk. Jonathan a nyakamba kapaszkodik, arcát nyakamba szorítja, légvételei bõrömet cirógatják.

Gyorsan hasítom a levegõt, egyre hidegebb és hidegebb vesz körül minket. Nem repülhetek olyan gyorsan ahogy idejöttem, azt emberi szervezet nem viselné el.

- Hová viszel?

- Az angyaltoronyba, most ez van a legközelebb.

Amikor kiejtem az utolsó szót is, belibbenek vele az ablakon. Az ágyamra ejtem õt, tétovázás nélkül térdelek fölé. Szemeim ragyognak, hajam erõmtõl hullámzik arcom körül, angyalian dereng a bõröm is. Szája is tátva marad néhány másodpercig, ahogy engem bámul.

- Egek, már kezdtem elfelejteni, milyen szép vagy – suttogja. Szavai mosolyt csalnak hideg angyali arcomra. – Nem lenne szabad itt lennem...

- Neked mellettem a helyed, szerelmem.

- De hát n...

Ujjamat szájára teszem, végigsimítom elnyíló ajkait.

- Értem. Tudom miért szenvedsz, kezdettõl tudtam, milyen következményekkel jár majd a szerelmünk.

- Akkor miért hagytad, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Te tehetsz az egészrõl! – Háborogva néz rám, de szemeiben a fájdalom és a szerelem csillog.

- Az élet tele van választásokkal, Jonathan.

- Ne gyere most nekem a misztikus dumával, jó? – szipogva markolja meg mellkasomon a fehér inget, és lábait széttárja hogy közelebb érezhessen magához. Engedelmesen nehezedem rá, nyakába csókolok.

- Ez az én választásom. Téged választalak, átölellek és nem félek. Két karodban nem ijeszt meg a halál csendje sem, csupán átesem rajta, mint egy álmon.

Elkábulva néz fel rám, szavaimban a mágia elzsibbasztja érzékeit.

- Álom? Halál? – suttogja halkan.

- Álmodjunk együtt, Jonathan.

Lágyan megcsókolom õt. Elmémet elzárom elõle, nem akarom hogy ismét meggyötörjem a szerelmem erejével. Egy simítás, és lefoszlanak róla a ruhái. Bõrén még mindig csillog az angyalporom, de felfrissül rajta, ahogy ismét beborítom vele.

- Ez nem helyes, ez nem jó így... – nyöszörgi behunyt szemekkel, majd ívbe feszül a teste, amikor nyelvem a kis rózsaszín mellbimbójához ér. Megszívom, majd nedvesen ejtem ki a számból, hogy folytassam utamat tovább a lapos hasán, egészen a köldökének árkáig.

- Ürítsd ki az elméd, Jonathan. Érezz engem!

Szétfeszítem lábait, és õ engedelmesen emeli fel a csípõjét. Illatos olaj csurran hímtagomra, az üvegcse halkan csilingel, amikor visszateszem az éjjeliszekrényre. Egyszerre masszírozom a sajátomat és az övét is, õ pedig a takaróba kapaszkodva nyöszörög, félig lehunyt szemekkel engem néz, falja a látványomat. És én? Én õt bámulom. Arcának minden tiszta vonását, ajkainak rezzenéseit, bõrének simaságát. Amikor behatolok lassan és türelmesen, a mámor szétáramlik bennem, a belsõ angyali fény pedig hófehérségével szétáramlik körülöttünk. Szárnyaim is õt ölelik, kezeim és ajkaim becézgetik, lassú ringásunk összekapcsolja a szívünket.

Sikolyai egymást érik, ahogy újra és újra átéli azt a véget soha nem érõ, gyönyörfolyót, amely végigáramlik rajta. Minden csókom, érintésem, mozdulatom újabb és újabb, egyre erõteljesebb és mámorosabb orgazmust ajándékoz neki. Az utolsó, mindent elsöprõ pillanatban pedig én is követem õt...

*

A reggel elsõ napsugarai fülemben énekelnek szépséges dalt. Megrebben szemhéjam és felnyitom. Kezeim üres levegõt szorítanak csupán, és meglepetten ülök fel. Ennyire elgyengített a múlt éjjel, hogy ilyen mélyen elaludtam?

Felülök, a pánik elõszele söpör végig rajtam. Jonathan!

Belép egy ajtón, és azonnal megnyugszom. Már az a gondolat is, hogy nem tudom hol lehet, felzaklat.

- Jó reggelt – mosolygok rá. Szomorúan viszonozza. Szebb mint valaha, õ is tudja. A földig érõ, aranyozott virágszegélyû tükör elõtt megáll és körbefordul elõtte. Barna hajának csigákba göndörödõ fürtjei éterien hullámzanak körülötte, bõre belsõ fénnyel ragyog, szemei szinte higanyszürkék és mintha milliónyi kis elektromos szikrácska csillogna bennük.

- Már megint úgy nézek ki, mint a Hollywoodi barbi – motyogja enyhe bosszúsággal. Meztelen teste csillog az angyalportól. Mögötte termek, megrándul a meglepettségtõl. Átölelem derekát, belecsókolok a nyakába.

- Reggelizzünk együtt.

- Nem. – Megrázza a fejét, édes illata orromba kúszik. – Én most elmegyek, Raphael. Nem fogok maradni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem értesz meg engem, csak félresöpröd a problémát, de ez nem megoldás.

- Elmondok neked mindent, eloszlatom a sötét felhõket a homlokodról, de nem itt, Jonathan. Öltözz fel, elviszlek, de elõbb enned kell.

- Hát jó – sóhajtja lemondóan. – De ne rémíts meg úgy, mint múlt éjjel.

Alig eszik valamit, csupán néhány falatot hajlandó enni, csak a mézédes körtébõl és a sárgadinnye golyókból. Gyöngyözõ vízzel öblíti le, majd feláll az asztaltól. Karcsú alakja körül a fehér ruha lágyan ring, bõre még így is fénylik, túlragyogja a fehér szatént. A nadrágja minden léptére suhog, mezítlábas léptei nesztelenek a langyos gránitpadlón.

Karjaimba veszem, kiszállok vele az ablakon, õ pedig vállamon pihenteti fejét, és behunyt szemekkel teljesen rám bízza magát. Késõbb, amikor már marja a bõrét a hideg, akkor sem szólal meg, csak remegve simul hozzám. Néhány halk szó, hangomban a mágia rezeg, s meleg takaróként borul köré.

Odafent a kapuk mellett két kolosszális méretû szobor áll, a két õr. Kezeik a magasban, belõlük az élet vize csorog. A felhõk és az ég zafírkékje öleli körül mozdulatlan alakjukat.

- Milyen hatalmas szobrok – suttogja.

- Õk a kapu õrei.

- Õrök? Mit õriznek? Várj csak... te hová hoztál engem?

A két szobor között smaragdzöld dombok, virágba borult rétek és gyümölcsöktõl roskadozó fák, ligetek fogadnak minket. Átlibbenünk felettük, az alant sétáló angyalok mind minket figyelnek.

Magasba hegykén szúró, karcsú és hófehér tornyokkal széplõ kastélyok, épületek sora mellett szállunk el, egyiküket pedig körberepüljük, majd a toronyablakon beszállunk.

Hófehér falak, aranymetszésû virágos stukkók fogadnak bennünket. Gyengéden leteszem õt, meztelen talpai az aranyszínû kõpadlóhoz érnek. Lassan, vonakodva engedem el õt.

- Most ott vagyunk, amire gondolok, ugye? – suttogja.

- Igen.

- Miért hoztál ide? Élõ nem léphet be ide... ezt még én is tudom!

- Így van. - Elakadnak a szavai, néhány másodpercig csak engem figyel ezüstösen csillogó szemeivel. Hagyom hogy befejezze a gondolatsort, és a felismerés rezdüléseit keresem rajta. Tágra nyílnak a szemei, légvételei felgyorsulnak.

- Raphael... de hogyan? Nem vagyok vámpír, ugye? Ugye nem csináltál belõlem vérszívót? – suttogja halkan felnyögve.

Lassan lépek felé, reszketõ kezeire fonom ujjaimat, felemelem és hintek rájuk puszit.

- Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem lényegét, Jonathan... – sóhajtom. - Biztos és örök életem egyetlen értelme volt, hogy végre megtaláljam a lényt, akivel megoszthatom mindenemet.

A nap halk énekétõl felnyílnak jégkék szemeim. Mindig olyan szép, de most elõször hat rám ilyen erõsen. Felemelem a fejem a párnáról, és a karjaimban pihenõ kedvesemen simít végig pillantásom. A nap cirógatja õt, fájdalmas éneke keserédes mézként csordul végig rajtunk.

Hosszú órákon át pihenek mellette, egyik szárnyam a takarója, derekát ölelem karommal.

Éjjel sírt. Átérezte a szerelmem erejét, a fájdalmas gyönyörûségét és majdnem megszakadt a szíve. Annyira megviselte, hogy tudattalanul is hárítani próbált, s késõbb a fürdõben elájult a testi és lelki kimerültségtõl. Túl sok voltam neki. Az emberek halandó törékenysége még soha nem fájt nekem annyira, mint akkor.

Többé nem zúdítom rá ilyen erõsen a lelkemet, nem egyesítem az övével, mert beleroppanna, megõrülne tõle. Hallottam már más angyaloktól szóbeszédet, hogy egy ember nem képes elviselni egy angyal szerelmét, de nem adtam neki hitelt, de kénytelen vagyok belátni, hogy volt benne némi igazság. Nem szerethetem õt úgy, ahogy én vágyom, teljes erõvel és vadul. Eddig is tudtam ezt, de teljesen más tudni valamit és tapasztalatból megismerni valamit.

Hosszú életem során számtalan szeretõm volt, emberek és likantrópok, angyalok vegyesen, de egyiküket sem szerettem szerelemmel. Szerettem õket, szeretettel és törõdtem velük amíg éltek, de nem volt szerelem. Ez az. Ez szerelem. Szörnyûséges fájdalom, tele bizonytalansággal és aggodalommal a lelkem, mégis zavarodott boldogságot érzek.

Ébredezik.

Behunyt szemekkel pihenek mellette, és õ aranyosan beljebb mocorog a karjaimban. Megpuszilom az arcát.

- Jó reggelt, szerelmem.

Felém fordul, megcsókol önként és finoman, majd saját merészségétõl zavartan felül.

- Farkaséhes vagyok – motyogja. Végigsimítom hátának puha bõrét, ujjaimon az aranypor lágyan csillan.

- Tudtam, hogy az leszel. Öltözz fel. – Hangomban nincs szemrehányás, csak törõdés. Kettesben vagyunk, és megtehetem hogy teljesen elengedem magam.

Felöltözünk, õ engem csodál, én õt. Az angyalok emberkedvesei megszépülnek, de õ egyszerûen több lett, mint szép. Gyönyörûvé tette a szerelmem. Haja lágy csigákban omlik alá a vállain, akár az olvadt csokoládéspirálok. Bõre a tejszínes karamellre emlékeztet, nem olyan porcelánfehér mint egy átlagos angyalé, annál sokkal csábítóbb a színe. Barna szemeiben csillognak az ezüst szikrák. Karcsú alakján a fehér ruha még inkább kiemeli egyszerûségével az õ különleges külsejét.

Együtt reggelizünk, meghitt nyugalom telepedik ránk, egyfajta apró, erotikus feszültséggel a felszín alatt.

Nehéz megállni, hogy hozzáérjek, de nem tudom hogyan reagálna. Még nagyon friss a kapcsolatunk, egy ideig eltart, amíg hozzászokik a gondolathoz, hogy összetartozunk. Õt ismerve, még sok problémánk lesz, de türelmes vagyok. Volt ötezer évem, hogy megtanuljam, hasznosabb kivárni türelemmel, mint erõszakkal kiharcolni a dolgokat.

Elégedetten nézek le rá, ahogy az ölembe ül fesztelenül.

- Hihetetlen, hogy milyen édesszájú vagy.

- Majd hozzászoksz – válaszolom, õ pedig egy kis tejszínhabot kanyarint az ujjára és lenyalja rózsaszín kis nyelvével. Végigcikázik testemen a vágy, izgatottságomat nem is akarom elrejteni. Egyszerûen kívánom õt, és minden amit tesz azért, hogy engem elcsábítson, felerõsíti bennem az érzést.

- Tényleg finom. Kérsz? – suttogja izgatóan, ujja megérinti a számat. Éhesen nézem arcát, a pírját és izgatott mosolyát. Ahogy megnyalom, õ pihegve figyeli tekintetem, mintha megbabonáztam volna. Talán így is van, hiszen mégis arkangyal vagyok, de a szívem mélyén pontosan tudom, hogy nem így van. A szépségem, a szerelmem és az érzékiségem rabjává vált, és ezekkel az eszközökkel fogom õt gúzsba kötni, magamhoz láncolni örökre.

Mintha megérezné, milyen veszély leselkedik rá, elillan az ölembõl, és zavartan ül a helyére. Nem mer rám nézni.

Leejti a bombát:

- Mi lesz most, hogy vége a küldetésnek?

Kifejezéstelen arccal emelem fel a kristálypoharat, amiben a víz gyöngyözõdik mozdulatomtól.

- Szerettem volna elhalasztani ezt a beszélgetést még egy kis idõre. Hiú ábránd volt – húzódik halvány mosolyra a szám. Ha Jonathanról van szó, soha nem lehet elõre eltervezni semmit.

- Nem bírom a bizonytalanságot, Raphael.

Rávillantom jégkék tekintetem, de nem néz rám.

- Bizonytalanságot érzel? Miért?

- Én kérdeztem elõbb – feleli nem titkolt bosszúsággal, olyan édes ilyenkor. Belekortyolok a pohár vízbe, lassan teszem le a poharat. Érzem ahogy egyre erõsebben sugárzik belõle a feszültség, jól sejti hogy szándékosan húzom az idõt. Összeszedem a megnyert másodpercek alatt a gondolataimat.

- Te mit szeretnél, Jonathan?

A szája is tátva marad néhány pillanatig, és végre a szemembe néz. Látom a vágyát, látom a félelmét. Nem akar elmenni, de visszavágyik a régi életébe, a biztonságos világába, amelyet elvettem tõle, s talán soha nem adhatom vissza neki.

- Én a munkámnak élek... szeretem csinálni... és...

- És?

- Van egy otthonom. Saját életem...

Kinyújtom felé a kezem, vonakodva csúsztatja ujjait tenyerembe.

- Ha azt kérném tõled, hogy hagyj el értem mindent...

Rémülten kap levegõ után, elsápad és megremeg, tisztán érzem reszketését a tenyeremben.

- ...akkor elvenném tõled mindazt, ami fontos neked. Sosem tenném ezt azzal, akit szeretek.

- Raphael... – suttogja, és engedi hogy magamhoz húzzam. Az ölembe ül engedelmesen, önként adja csókját.

- Elmehetsz bármikor, de ne szakadj el tõlem, ígérd meg, hogy eljössz hozzám, s én is ezt teszem.

Egy ideig csendben van, majd lassan felemeli a fejét.

- Azt hittem, nem fogsz elengedni. Rájöttem, hogy alig ismerlek... fogalmam sincs mit mondasz vagy teszel a következõ pillanatban, és ez zavar.

- Azt hiszem te és én jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád. – Lassan végigsimítom hajának puha, csokoládébarna csigafürtjeit. – De ne feledd, hogy mától a külvilág számára is a kedvesem vagy, így vadász teendõid mellett néhány egyéb kötelezettség is hárult rád.

Gyanakodva pislog rám, de megenyhül amikor hajáról arcára terelem cirógató ujjaimat. Felsóhajt.

- Ne kímélj, mondjad! Egyáltalán hogyan szivárgott ez ki? Biztos megint az a minden lépben kanál újságíró szaglászott utánam... – morogja. – Szóval?

- Minden éjjel igényt tartok a társaságodra, persze megértõ vagyok, ha épp dolgoznod kell.

- De? – kérdezi ismerõs hangsúllyal.

- De nem bírom sokáig nélküled, s ha nem jelentkezel, én kereslek meg. Ez természetes, átlagos emberek közötti kapcsolatban is így van, nem igaz?

- És ha én akarlak megkeresni, hogyan találok rád?

- Szólíts engem, úgy ahogy csak te vagy képes, és én eljövök hozzád.

- Most a mentális kapcsolatunkra gondolsz, ugye?

- Így van. Bármikor és bárhol is vagyunk, elméink összekapcsolódnak.

- Jobb mint a mobiltelefon – vigyorodik el. – És a mennyekben is van térerõ, ott is elérlek?

- A pokolban is – bólintok. Elkerekednek a szemei, érzem ahogy benne reked a levegõ.

- Te jártál már ott?

- Igen. Egyszer majd elmesélem milyen, de nem most. Volna még valami, amit el kell mondanom.

- Ajaj, arckifejezésedbõl ítélve nem fogok örülni neki – morogja, máris kieresztve a tüskéit. – Fogadjunk, hogy a biztonságomról lesz most szó. Nemrég említetted, hogy az ellenségeid az én ellenségeimmé is válnak, gondolom most errõl fogsz nekem kiselõadást tartani.

- Mindig lesz egy õr, aki láthatatlanul és észrevétlenül vigyázni fog rád. Azért mondom ezt el neked, mert úgyis rájönnél, és téged ismerve megsértõdnél hogy nem figyelmeztettelek.

- Hát ez überfasza – sziszegi, kiugrik a karjaimból, és szikrázó szemekkel áll meg az asztal mellett. – És még mit kell eltûrnöm? Mindezt csupán azért, mert néha szétteszem majd neked a lábam?

Felállok, arcom megfeszül. Nem vagyok rá dühös, de most nem örülök ennek a reakciónak. Nekem is nehéz, nem csak neki. Folyton aggódnom kell majd érte, féltenem õt, eltûrnöm hogy az angyalok társadalma rajtam nevessen, amiért ilyen hosszú pórázon tartom a szeretõmet. Fogalma sincs, mit kockáztatok. Ha baja esik, megbomlik az elmém, amely az õ érkezéséig pengeélen táncolt. Õ tart engem egyensúlyban, felbecsülhetetlen értéke van a szememben, és az ellenségeim szemében is.

- Ha valóban csak arra tartanálak, hogy szét tedd a lábad nekem, akkor nem számítana a biztonságod, az életed és a vágyaid. Magamhoz kötnélek, és addig élveznélek, amíg rád nem unnék, s aztán bõséges jutalommal utadra engednélek, nem érdekelne mi történne veled azután.

Hideg a hangom, az ég morajlása visszahangzik szavaimban, s odakint a tiszta égen egy villám cikázik keresztül, hangos dörrenéssel. Az arkangyal dühe ezt váltja ki, legalábbis az enyém. Az elektromosság az elemem, ezért ha heves indulatok zúgnak bennem, az égen is látszik.

Elfordulok tõle, s a tágas étkezõterem egyik ablakához lépek. Kilátni a szépséges tájra, melyet szikrázó, kanyargó folyók osztanak fel. Érzem ahogy mögém lép, keze csuklómra fonódik.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani... Tudom mennyire szeretsz engem, megmutattad nekem. Csak értem aggódsz, de...

- Megértelek – válaszolom halkan, de nem nézek rá. – De neked is meg kell értened, hogy köztünk soha nem lehet szó átlagos kapcsolatról. Egy arkangyal vagyok, befolyásos tanácstag, és a világ ezen részének az ura. Hatalmas felelõsség terhe nyomja a vállamat, és tudom hogy bármennyire is kíméllek, akkor is megvisel majd ez téged.

- Akkor miért...

- Miért szeretlek?

- Igen, miért? Miért nem szeretsz ki belõlem? Biztosan menne, és ha elválnának útjaink... egy idõ után elfelejthetnénk egymást.

Felé fordulok, szomorú mosoly húzódik szám szélére.

- Soha nem lennék rá képes, Jonathan. Szeretlek és nélküled semmi értelme az öröklétnek. Te képes lennél engem elfelejteni? – kérdezem, s már a gondolattól is fájdalom suhan keresztül elmémen. – Elhagynál engem, és elfelejtenél? Beleõrülnék, Jonathan... Soha nem engednélek el, soha.