Kifizeti. Na hogyne. Én meg szopjak, hogy hol kell ezeket meghívni. Egyáltalán kinek van az útjában egy vándorcirkusz igazgatója?! Ahh, komolyan… Kicsit kezd elegem lenni a mostani munkákból. Olyan macerásak. Bezzeg a régi szép idõkben.
Én elmentem az ügyfélért, felvittem magamhoz, kiszadiztam belõle a lelket, kinyírtam és visszavittem a hullát a megrendelõnek. Nem hogy még hívjam meg a kurva cirkuszt, aztán másszak el, nyírjam ki a faszikámat, és még gyújtsam is fel az egész szart, ha nem akarok bajt és nyomokat hagyni. Amúgy is utálom a cirkuszokat. A bohócok olyan kibaszottul idegesítõek!

Bár most minden idegesít, azt hiszem.
Erre rádöbbenve már úton is vagyok a konyhába, hogy megkeressem az ananászos jégkrémemet. Az most jól fog esni. Közben megkeresem azt a rohadt telefonszámot…

* * *

Három héttel késõbb az ígért idõpontban meg is jelennek. Mondjuk nem csodálom, hogy szálka lett a diri valaki szemében, elég nagy rohadék. Fizessek többet, akkor jobb esz a mûsor. Meg a faszomat. Mintha nem fix mûsor kellene, hogy legyen. Lehúzós öregember.

Kocsiba be, gyorskajáldánál stop, veszek egy kis kajának nevezhetõ gumit, és megyek a cirkusz felé. Tegnap volt az elsõ, bemutatkozó elõadás, tudja a fene, mennyit akarnak még, ha kinyiffantom a dirit úgysem lesz már egy sem gyanúsan.
Kezd sötétedni, király. Már lezavarták a délutáni mûsort is, ha minden igaz, most van az esti elõtti pihi. Király, nekem ez így megfelel.

Pakolóba be, és már indulok is, jobb kezemre felszerelve cuki karmocskáimat. Átvágom az egyik ütõerét, benzin meg csak van valahol és megoldok mindent gyorsan. Vacsira otthon is vagyok.
Fekete Audiomon megcsillannak az utcai lámpák fényei, ahogy felkapcsolják õket, de én haladok is töretlenül befelé. Egy kutya meg akar akadályozni, hogy bejussak, de nincs vele sok bajom. Láncra van kötve, így csak annyi a dolgom, hogy a nyakánál elkapjam és egy mozdulattal gyakoroljam rajta, hogy fogom kivégezni a vénséget.

Haladok befelé, az általa keresett lakókocsihoz, de hirtelen valaki megáll elõttem.
Ki a fasz ez az óriás?
- Mit keres itt egy gyerek ilyenkor? - MI?! Gyerek?! ÉN?!
- Ne, vagyok gyerek - morgom egyre idegesebben.
- Pedig nem lógnál ki a tornasorból, öcsi. - Mérgesen pillantok rá.
Hm. Kifejezetten helyes pasi ez. Most nyírjam ki? Izmosnak látszik, és ha lesérülök már itt, akkor az öregemberrel is nehezebb lesz.
- A cirkusz igazgatójával van találkozóm.
Hümmögve nézeget, majd vigyorogva megszólal ismét.
- Bohócnak lehet jó lennél. Már a magasságodon… bocs. Az alacsonyságodon is jót röhögne mindenki - jegyzi meg.
Megölöm.
- Tünés - szisszen rá és ellépve mellette haladok tovább. Elindul utánam, de valaki kiabál, mire inkább arra veszi az irányt.

* * *

Mit is várok, hogy eg szimpla cirkuszigazgatót majd védenek? Pedig neki nem ártana, akiknek tartozik…
Már tisztáztuk, hogy ki vagyok és mit akarok.
- Triplaannyit fizetek, amennyit kapsz! Akármit megadhatok neked! - könyörög.
- Nem érdekel, már elszegõdtem. Lett volna eszed, tata, nem kértél volna pénzt a maffiától. Nem lenne semmi baj. De kellett neked nagyfiúskodni. Na, de menjünk is tovább, minél elõbb haza akarok érni.
Közelebb lépek. Õ felugrik a székrõl és elkezd az asztal körül menekülni elõlem, de nem nehéz megzavarni. Elé rúgom a székét, elesik benne, én meg már mögötte is vagyok. Elõrenyúlva illesztem mutatóujjam karmát a nyakához, és egy laza mozdulattal elmetszem a torkát. Visítani sincs ideje. Elengedem és kilépek a lakókocsi elõtt hagyott kannáért. Idefelé jövet találtam egy kis gázolajat az egyik kocsi mellett.

Visszamegyek, egy laza mozdulattal kivágom a jobb szemgolyóját és beteszem a formalinnal töltött üvegbe. Kell a bizonyíték, még ha nem is kérték. Már nem is hörög, heh, mázli.
Feltúrok mindent és micsoda mázli, találok egy elég vaskos kis táskát, csurig lével. Fizetés kiegészítés. Nyamm.
Locsolok, majd kintrõl is, és dobom a zippot. Ég, robban, én meg indulok is, mielõtt még többen sereglenek ide. Már kint járok, amikor…
- Törpe - jelenik meg mellettem a korábbi bunkó. - Hé, hallod, minicirkáló?! - Meg. Akarom. Ölni. Most.
- Ne velem foglalkozz bunkókám, felrobbant a diritek lakókocsija, rohanj és sirasd el inkább - jegyzem meg felé fordulva, majd a kocsiba pakolom a táska pénzt, és a kesztyûtartóba teszem az öveget a szemgolyóval.

    - Semmi akadályát nem látom, Lin Xiaoyu! – nevet fel vidáman, majd megérinti a vállam. Összerezzenek. Nemigen szeretem, ha hozzám érnek, és most amúgyis rettentõen zavarban vagyok ennek a gyönyörû személynek a jelenlététõl. - Köszönöm a lehetõséget. Bevallom, nem sokan kértek meg eddig erre, ezért új a dolog. Sajnálom, ha kellemetlenséget okozok majd. Segítesz majd kiigazodnom?

     - P-persze – nyögöm ki halvány mosollyal és remegõ kezekkel. Azt sem igazán tudom, mit mondjak.

    - Mikor akarod kezdeni? Nem szeretnélek elkeseríteni, de sajnos kötött az idõm, mert a fellépések és a gyakorlás mellett még van pár dolgom – néz rám szomorúan. Ez tényleg rossz, de nekem is ott a suli, meg a többi kötelezettség. – Tényleg sajnálom, de mindent megteszek, hogy hamarabb elszabaduljak.

    - Kirara, ön… - nézek rá nagy szemekkel, mire megsimogatja a hajam, és a kezét nyújtja. 

"Lábam bár gyenge,
de megyek a virágzó
Yoshino hegyre."

    - Csak szeretnék neked örömöt okozni, Lin Xiaoyu – mondja a haiku elszavalásával.

 Ore no tenshi…

Percekig meg sem tudok szólalni, annyira a vers hatása alatt vagyok. Ez gyönyörû volt, és én is szeretem a haikukat, habár nem tudnék elszavalni egyet sem. De hallgatni nagyon szeretem õket. Annyira szépek, annyira igazak, és annyira lényegretörõek. Végül halkan megtapsolom a verset, a kezeim picit még remegnek. Kirara mosolyogva néz engem, és szerintem azt várja, hogy megszólaljak.

- Tudja, nekem sem mindig van idõm – vallom be. – Lefoglal az iskola és az egyéb kötelezettségek. Mindenki azt hiszi, hogy a gazdagok élete csupa móka és kacagás, pedig rengeteg dolgom van. A fogadások, bálok, a rengeteg illemtanóra, beszédórák. Az igazat megvallva, apám nem igen repdes az örömtõl, hogy az általa rendes foglalkozásnak tituláltak helyett ilyen ostobasággal foglalkozom, mint a festészet.

- Miért, mire szánt az apád? – kérdi kíváncsian.

- Õ azt szeretné, ha orvos, ügyvéd, vagy esetleg politikus lennék, ne adj isten üzletember – sóhajtok. – De engem ezek nem vonzanak. Jobban szeretem a mûvészeteket. Jaj, de csak fecsegek össze-vissza – mondom elvörösödve. – Ön… mikor ér rá legközelebb. Meg kéne beszélni, tudja… a következõ találkozást.

- Holnapután olyan három körül megfelel? Aznap nem lesz elõadásunk, és ráérek – mondja rám villantva egy gyönyörû mosolyt, amitõl kis híján szívrohamot kapok.

Csak bólogatni van erõm, annyira magával ragad a lénye. Észre sem veszem, hogy nem dadogtam. Furcsa, de ha csak úgy beszélek, nem vagyok olyan félénk. Még beszélgetünk egy kicsit, de megjelenik Xu Fei, a fiatalabb bátyám azzal, hogy apám látni akar. Így sajnos Kirarának mennie kell.  Két testõr kikíséri a kapuhoz, miután elbúcsúzik tõlem, én pedig apám szobája felé veszem az irányt. Nem tudom, mit akarhat, de Xu Fei tekintetét látva, nem sok jót nézek ki a találkozásból.

Mikor apám szobájához érek, halkan kopogok, majd mikor meghallom a hívó szót, halkan benyitok, és belépek. Illedelmesen meghajolok. Apám az asztalnál ül, kezében égõ cigaretta, és valamit olvas. Ám amikor meglát, azonnal rám leteszi a könyvet és összehúzza a szemét. Önkéntelenül is hátrálok pár lépést. Int, hogy üljek le, tehát ez komoly beszélgetés lesz. Elnyomja a cigarettát, és csak néz engem. Hosszú percek telnek el, mire végül megszólal.

- Ki volt az a külföldi, aki ma nálunk járt? – kérdi.

- A neve Kirara, és kardtáncos. Tegnap láttam a Fesztiválon, és nagyon megtetszett nekem. Kértem, hadd rajzoljam le – mondom halkan. – Semmi illetlenséget nem követtem el, nem csináltam semmi rosszat. És a testõrök is ott voltak.

- Tudom – bólint apám. – De nem szeretném, ha túl közeli ismeretségbe kerülnél vele. Õ nem a mi fajtánk. Engedélyezem, hogy lerajzold, de ha közeledni próbál feléd bármi módon is, azt õ fogja megbánni. És ha nem viselkedsz rendesen, tudod mi lesz a vége!

- Igen, apám – bólintok komolyan.

Apám még kérdezget, jórészt az iskolai eredményeimrõl, én engedelmesen válaszolok, majd utamra enged. Ezt jobban megúsztam, mint reméltem, bár apám szavaiból kivettem, ha bármi történik Kirara és köztem, amit õ helytelenít, akkor mindketten megbánjuk. Õt ellehetetleníti, engem pedig elküld messzire, egy bentlakásos iskolába, vagy rosszabb esetben kitagad. Azt nem szeretném megélni, mert egyedül, a család nélkül nem lennék képes semmire. És ezt apám is tudja nagyon jól.

~*~

Két nap telik el, mire újra láthatom Kirarát. A találkozás napján rendkívül ideges és izgatott vagyok, alig bírok magammal, még az iskolában is. Hazaérve azonnal lefürdöm, eszem valamit, majd felöltözöm. Ezúttal egy világoszöld kínai ruhát, alá fekete nadrágot veszek. A ruhát arannyal hímzett sárkányok díszítik, így az övem is aranyszínû. Hajamat felfogom, hogy ne lógjon nagyon le, majd összekészítem a festõeszközeimet. Bár ma még csak rajzolni fogok, így elég lesz a vázlatfüzet és a ceruzák is. Majd pontosan háromkor kopognak a szobám ajtaján.

- Tessék! – szólalok meg, mire Mei lép be.

- Kirara úrfi megérkezett – jelenti Mei.

- Köszönöm! Mindjárt lent leszek. Vezesd a teraszra és gondoskodj frissítõkrõl! – utasítom, mire a lány meghajol, és kimegy.

Idegesen szedem össze a cuccaimat, majd indulok lefelé. Mikor leérek, Kirarát a teraszon ülve találom, kezében egy pohár gyümölcslével. Ma forró napunk van. Egy kis tálkán gyümölcsök és némi sütemény is fel van tálalva. Mikor meglát, feláll és meghajol. Én biccentek. A testõrök már jelen vannak.

- Örülök, hogy… hogy eljöttél – suttogom zavartan.

- Én örülök, hogy elhívtál – mosolyog rám. – Csinos vagy.

- Köszönöm! – pirulok el, majd leülök az egyik székre. – Akkor kezdjünk is hozzá. Maradj ülve és vegyél fel egy kényelmes pózt, jó? Ma még csak vázlatot készítek.

- Rendben – bólint, majd leül, lábait lazán egymásra dobva, egyik kezével hanyagul a szék szélén támaszkodva.

A szívverésem is majdnem megáll a látványtól, és olyan pimasz képet vág, amivel tudja, hogy zavarba hozhat. Vajon, apám szerint ez már bûnös dolog? Nem akarok rágondolni, így remegõ kezekkel nyitom ki a vázlatfüzetem, és fektetem a térdemre, majd elõkapom a kedvenc ceruzámat. De alig megy a rajzolás, annyira ideges vagyok a jelenlétében.

Talán fél óra telhet el így, amikor lépteket hallok. Felpillantok, és apámat látom meg, amint a terasz tetején áll. Azonnal leteszek mindent a kezembõl, és felállva mélyen meghajolok. Kirara is észbe kaphat, mert mellettem õ is meghajol. Apám egy biccentésre sem méltatja.

- Szóval õ az a külföldi, akit idehívtál, Xiaoyu? – kérdi merev arckifejezéssel.

- Igen, apám – hajolok meg ismét. – Õ itt Kirara.