|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| happyfrog | 2014. 06. 11. 20:27:08 | #30140 |
 Karakter: Nwalca
Megjegyzés: Raukonak
Ujjaim finoman süppednek bele a nedves homok birodalmába, miközben lassan lehunyom pilláimat, hogy a sötétség békessége terüljön szét előttem. Beleuntam a nézelődésbe, a sötét felhők sejtelmesen takarják el a kék eget szemeim elől, mely felettébb bosszant. Még nem zuhog, de már érezni lehet a levegőben az eső kellemes illatát. Lustán átfordulok a hasamra, vizes arcomra nyomban ráragad egy csomó homokszem, akárcsak a testem többi részére. Órák óta tettekre készen állva fekszem egy kis sziget csendes partján, minduntalan a lehetőséget várom, hogy saját tunyaságomból fellélegezhessek, és kalandokat keresve eltűnjek a szárazföldről. De mindig megakadályozom saját magamat, a mozdulataim lekorlátozódtak a hempergésekre, és a kínkeservesen szánalmas gyenge ujjmozdításokra. Várom, hogy rám szakadjon az ég, vagy megnyíljon alattam a homoktenger, és közben megállapítom, hogy hirtelen mennyire türelmes vagyok. Talán ez a tény sarkall arra, hogy végre felüljek. Karjaimmal megtámaszkodom a hátam mögött, és lepillantok a víz nyaldosta lábfejeimre.
- Mégis mit csináljak? - sóhajtom magam elé, várva rá a választ. Persze feleletet nem kapok. Morcosan felnyögök. Négykézlábra fordulok át, térdeim alatt fájóan duruzsol a homok. Tenyereimmel gyorsan felnyomom magam, viszont remegő lábaim látványa az óceán felé húz. Túl sokáig voltam kint a vízből, noha lábamat érte egy-egy hullám, mégsem az igazi. Ajkaim fájdalmas fintorra húzódnak, és képtelen vagyok nem gondolni a nyomorúságomra, amit csak akkor veszek észre, ha lábaim úgy remegnek, mintha az utolsó perceket élném át. Végigpillantok, messze tekintek, hogy magamba igyam az ismerős képet, az óceán egyre erősödő hullámait, az égbolt szürke színét és panaszos hangját. Leheletnyi, reményektől megfosztott mosoly ül ki arcomra, majd összeszedem magamat, és végiggondolom a lehetőségeimet. Míg délelőtt lágyan cirógatta arcomat a szellő, egy-egy lökése felborzolva fejem búbján a rövidebb hajszálakat, most úgy válik érezhetővé haragos tombolása. A fák elgyötörten nyekkennek ereje alatt, s alázatosan meghajolnak előtte. Mindig is szerettem a viharokat, a háborgó víz évről évre elmossa a lelkemben tomboló orkánokat. Még utoljára felpillantok a mennydörgő égre, majd komótosan besétálok a még viszonylag nyugodt óceánba. Amint elmerülök, fülemet megtölti barátaim hangja. Csakis akkor lelek nyugalomra, ha a vízen kívül kerül fejem, mert az óceánban mindenkit hallok, még azt is, akivel nem feltétlenül kötöttem szoros barátságot. Ahogy egyre beljebb úszok, kezd megnyugodni a lelkem is, s az első élőlény látványa már önfeledt mosolyt csal arcomra. Addig-addig úszok, míg már világűr keletkezik alattam, s szemeim nem látnak át a sötétségen. Van, hogy csak lebegek a vízben, nézek le, hátha megpillantom az óceán fenekét, aztán le is úszok addig.
Figyelem a messzi kékséget, a felszínen vergődő pusztító erejű hullámokat, és úgy érzem, hogy ez az én világom, az én háborítatlan otthonom.
Sokáig tart a vihar, s bár nem igazán észlelek belőle semmit, csak mikor feltekintek a dühöngő felszínre, arra várok, hogy elcsituljon. Még nekem is veszélyes ilyenkor a vízfelszínen tartózkodnom, nemhogy még egy embernek. Némi gúnnyal figyelem a vészesen ide-oda vetődő üres ladikot. Jó messzire elkeveredett a partról, talán pár perccel ezelőtt még emberek ültek benne, s elfehéredő ujjakkal kapaszkodtak egymásba. Lehunyom szemeimet, hátha észlelek egy fuldokló embert, de csalódnom kell. Azonban másra leszek figyelmes, egy olyan valamire, ami szinte cikázik, olyannyira gyorsan úszik. Ide-oda tekergetem fejemet, miután szemeim kíváncsian felpattantak, s döbbenve veszem tudomásul, hogy a lény, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Az oldalamat furdalja a kíváncsiság, hosszú évek óta először igazán. Ellököm magam a sziklától, amire nem is olyan rég teljesen el tudtam feküdni, és találomra elindulok az egyik irányba. Lábaim lustán mozognak, kevésszer váltok nagyobb sebességre. Hiszen az idő általában nem sürget, milliónyi évem van még, így soha nem sietek sehova. Kivétel persze, ha a gyerekesség feltör bensőmből – megjegyzem, elég sokszor adódik ilyen alkalom –, és halbarátaimmal versenyzünk, vagy játszunk.
Fogalmam sincs merrefelé tartok. A józan eszem helyett a már jól bevált belső megérzésekre hallgatok, reménykedve a legjobban.
*
Másnap, mintha a vadul őrjöngő vihar csupán egy erőteljesebb szellő lett volna, kisütött a nap. Örömömet kizárólag a tegnapi nap kudarca csökkenti minimálisra; nem sikerült a kutatásom az idegen, gyorsan úszó lény felé. A mai napot azonban nem hagyom kárba vészni, a Korall-tenger felé igyekezve viszont nem bírom kiverni a fejemből a tegnapi rövidke, lélegzetelállító élményt. Gondolataimat viszont hamar elüldözi az elém táruló barátságos, színpompás látvány, a jól ismert sziklákkal, növényekkel és állatokkal. Vigyorom egyre szélesebb lesz, amint bőrömet lágy cirógatás éri, mikor feljebb lököm magam a vízfelszínhez. Testem mellet apró halak köröznek, néha hozzámérve, vagy pedig direkt hozzám dörgölőzve. Egy nagyobb lendülettel követem őket, beljebb a zátonyba.
- Hé, Nwalca! Várj meg! – a távolról jövő vékonyka hangra alig figyelek, szinte meg se hallom. Sokkal jobban foglalkoztat a szívem mélyéről feltörő, egyre hangosabb suttogó hangocska, amely csakis arra ösztönöz, hogy menjek tovább, és tovább, és még annál is tovább. – Azt mondtam, hogy várj meg! – a hang most igen közelről jön, és, amint a bokámra tekeredik egy tapadós kar, és határozottan visszaránt, kénytelen vagyok teljes figyelemmel ráfigyelni. Legjobb barátnőm, Rilya nem tetsző tekintettel vizslatja bohókás mosolyomat. Elengedi lábamat, csakhogy többi karjával együtt maga felé fordítsa arcomat.
- Aggódtam érted! Már több napja nem láttalak! – fejezi ki aggodalmát egyre erősödő szorításával a nyakam körül, és az egyre jobban kivehető kékgyűrűk sem jelentenek túl jó jelt.
- Rilya, eressz! Hallod? Megölsz! – Amint polipbarátom hajlandó elengedni, megkönnyebbülve sóhajtok fel. – Ne haragudj, csak el voltam foglalva, és…
- És ugyan mivel voltál elfoglalva? – vág közbe rögtön, dühös arckifejezése máskor szórakoztat, de most még én is megrettenek tőle. – Semmit se csinálsz már mióta! Legalább nagy unalmadban ide tolhatnád azt a zöld fejedet, és – azonban bármi mást is akarna mondani, én már nem hallom meg. Átpillantok az egyik, erősen gesztikuláló karja felett, és közben mindenre számítok, csak arra nem, amit látni fogok. Hatalmas, kék színű farokuszony, melyen a pikkelyek csak úgy csillognak a nap kedveskedő fénye alatt. Megbabonázva figyelem, hiszen sosem láttam még ilyet. Rilyát félretolva úszok közelebb, még az sem zavar, ha nyolckarú barátom a felkaromra csimpaszkodik. Egy óriási halra, vagy cápára számítok, olyanra, amit még sosem láttam. Egy gyönyörű kékre, mint az uszonya, s kék pikkelyei teljes testét beterítik. Belekapaszkodok az állatot eltakaró sziklába, és előre lököm magam. Ami fogad, a leglehetetlenebb dolog, amit valaha el tudtam képzelni. A fényes uszonyt bőr követi, emberi test. Az arc, ami meglepetten felém fordul, valódi, és csakhamar felveszi az én döbbenettől sújtotta tekintetemet. A testem bénulását követő másodpercek alatt bújok vissza a szikla mögé, s ekkor is fogom föl, hogy mit láthattam. Ha ugyan ezt fel lehetne fogni. Tenyereimet a sziklához tapasztom, és erőt veszek magamon, hogy gondolatokra bírjam szintúgy megbénult agyamat. Szívem vadul dörömböl testemben, de mindez betudható az idegesség és a félelem összekutyult érzetének. Nem lehet ember, de nem is hal, és nem is olyan, mint én. És meglátott, és most vagy megöl, vagy álmodok, és felébredek.
- Hahó, nem bántalak. Ki vagy? – a kíváncsi hang bizonytalan, de mégis olyan közelről hallom, hogy kénytelen vagyok felpillantani. Mihelyst felfelé fordítom fejemet, és meglátom a kék hajzuhatag mellé párosult érdeklődő tekintetet, felkiáltok ijedtemben, és magamat is megszégyenítő gyorsassággal rugaszkodok el a búvóhelyként szolgáló sziklától. Az idegen is hátrébb csap uszonyával, így ő is láthat teljes egészében. Aztán, mintha valamiféle csillogást vélnék felfedezni szemeiben, mikor lepillant lábaimra.
- Te ki vagy? – kérdezek vissza barátságtalanul.
- Ember vagy?
- Nem.
- Ó. – A lelkesedése, ahogy látom, a válaszomra egy kissé alábbhagy, de ugyanolyan fürkésző tekintettel mér végig. – Akkor ki vagy?
- Nem mondom meg! - felháborodottan húzom össze szemeimet. Mégis mit képzel? – Menj el! – és ezzel tüntetőleg elfordulok. Nem tudom ki ez, de furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy rá pillantok.
- Nwalca, ne legyél ennyire tiszteletlen! – Rilya egyértelműen nem díjazza mogorvaságomat; fenyegető kékgyűrűi elővillannak egyre sötétedő testén. A kékgyűrűs polip mérge rám nem halálos, mint az emberekre, de órákra lebénítja végtagjaimat, és fura kábultságot is okoz. Így hát nem szívesen, de visszafordulok a furcsa idegen felé, aki egy kicsit közelebb is jött, ahogy visszaemlékezek a köztünk lévő távolságra. Bizalmatlanul méregetem egy pár percig, aztán kibököm;
- Nwalca vagyok.
|
| Laurent | 2012. 03. 03. 16:54:52 | #19582 |
 Karakter: William
Megjegyzés: Hpguhonak ~Gyilokbácsinak~
Rémálmok gyötörnek, és minden álmom ugyanarról szól. Csak futok és futok, valami vagy valaki elől, de nem tudok vagy nem akarok menekülni, mert mindig utolér. És a saját ordításomra ébredek fel. Hogy ezt elkerüljem, inkább minden este halálra kefélem magam, hogy még az álom se tudjon megkörnyékezni a kimerültségtől. Néha beválik, néha meg...
Nem tudom, mikor szereztem be ezt a fura alakot, akivel többször is találkozok mostanában, de eddig még senkinek sem tűnt fel a gyakori megjelenésem, mert mindig máskor és másfelől jövök, ügyelve az öltözékre is. Általában hosszú ágytorna után én letusolok, megvacsorázok róla, aztán én elmegyek kezet mosni, de most valami mégis más lett, mint eddig. Túl rövid volt az együttlét, szinte pár pillanat. Ki is mentem utána a mosdóba, hogy még segítsek magamon, mert egyszerűen képtelen voltam miatta megállni. ilyenkor tud csak bosszantó lenni az a perszóna. Némileg könnyebben mosok kezet, de ledermedek két egyszerű mozdulat között.
Vér... Le se lehetne tagadni, olyan erős és intenzív, annyira jellegzetes... Ilyenkor gyűlölöm, hogy farkas vagyok, mert olyan erősen érzem a fémes szagos, hogy szinte a számban érzem az ízét is. Mi ez? Rátenyerelek a csapra, a víz megáll, és nagyon rossz előérzettel kilépek az előtérbe. Vörös... Nem rebben a szemem se, támadásra és védekezésre egyaránt feszülnek meg izmaim, fürkészve a hívatlan vendéget. Hosszú ében haj, és a szemek... Élvezetet látok bennük, valami elégedettség félét...
-Ki vagy? -rámpillant, és legbelül valami görcsberándul.
- Engedelmeddel, Damnatus, avagy életed megmaradt részének megkeserítője.
Mint valami színpadi előadó, vigyorogva meghajol, de közben szemét nem veszi le rólam, és ez az egyetlen oka annak, hogy amikor hirtelen mozdulattal csak felém valamivel, el tudok ugrani, de ahogy hallom a hideg fém szisszenését a levegőben, akár valami táncos, guggolva bújok át a penge alatt. Ostor, ez csattant az előbb... És a tekintete... hogy lehet egy csilkosnak ennyire közömbös valami? Miért öl, ha nem tetszik neki, ha nem élvezi? Vagy csak nem adtam rá neki alkalmat, hogy élvezze úgy igazán? A merevedő test mellé lépek, és a pulzusát keresem egy felesleges mozdulattal... Tudom, hogy halott, de hát... anyád! Hát nem vet szét a jókedv ahogy felpillantok. Ezen a környéken nem olyan könnyű egy hullát eltüntetni! Ó, ha... HA! Legszivesebben egy kicsit megszorongatnám ennek a vadállatnak a nyakát és valami kemény, rücskös dologba verdesném... Elfojtok egy morgást, ami a torkomból készült feltörni. Nem, nem vagyok állat, megvetem és elvetem azt a formát, tagadom...
-Na, mi van, farkas koma? -nevetését ignorálom, helyette valami fura rémület fut át zsigereimen - Mutasd meg, mi vagy valójában!
Ostora megint lendül a kezében, de én már az ablakot választom a szoba másik sarka helyett, hogy kitérjek a csattanás elől. Sokáig szoktattak a fájdalomhoz, de azért még nem léptem a mazochisták körébe. Puhán landolok a földön, és amennyire utálom ami vagyok, annyira hálás lehetek magamnak, mert különben nem éltem volna túl ezt a mutatványt. Hátra se pillantva kapom a lábam a nyakamba, mert tudom, ha még a látókörében maradok, akkor most nekem puccs. Eltűnök a ködben, és igyekszem össze-vissza mászkálva a nyomaim összekeverve eljutni az egyetlen helyre, ahol elbújhatok.
~*~*~
Már második napja azon töröm a fejem, hogy vajon miért üldöz engem az a Damnatus nevű fazon, mikor nem ártottam neki, legalábbis nem tudok róla, és valamiért azt sem hinném, hogy a falka küldte, mert akkor szerintem tuti nem megöletni akarnának, inkább visszavitetni. Valakinek lehet mégis szálka vagyok a szemében... Akkor felveszem a kesztyűt, mert én nem fogom a bőröm vásárra vinni csak úgy, előbb keresztbe akarok tenni neki alaposan, mert hogy mert csak úgy rámrontani!! Egy aranyos sikátort szemelek ki magamnak, ahol szépen körbejárom az egész helyet, kiismerve, és mindenüvé odadörgölőzöm, lehemperedem... Nem érdekel, hogy telemocskolom magam. Inkább zuhanyzok, mint meghalok. Már csak napok vagy órák kérdése, hogy rámtaláljon, és amíg ez megtörténik, addig örülök a fejemnek, mert még mindig köd van. Persze ez nekem se a legjobb, de a sikátor elejénél leülök egy kuka mellé, ahová valami nagyon büdöset dobhattak ki, de legalább a szagom elfedi annyira, amennyire kell.
És lám, tényleg nem kell sokat várni, tényleg elég hamar jelenik meg, hosszú ében haj, palástja sejtelmesen örvénylik körülötte, de alakja akkor is felsejlik. Szemeim résnyire szűkülnek, és takarékra veszem még a lélegzést is.
-Most bújócskázni fogunk? -mereszti a szemét, pislog, de nem lát, - Milyen egy gyáva féreg vagy.
Ha ezzel akart engem kiugrasztani, hogy a hiúságomat vagy a büszkeségem piszkálja, nem fog bejönni. Nem vagyok se hiú se büszke, bár azért tartom magam annál többre, mint mások hiszik. De ilyenekkel soha nem tudtak kihozni a sodromból. Halkan eredek a nyomába, árnyékaként követve őt, és nem vesz észre. Tudom, hogy az illatom követi, de mivel mögötte vagyok, talán nem vesz olyan hamar észre. És amikor már eléggé bent vagyunk ahhoz, hogy teljesen a magánszférájába lépjek, hirtelen mozdulattal markolok a csuklójára erősen. Meglepetten rebben a szemem, kicsit... vastagabbnak hittem, de ahogy ezt a vártnál vékonyabb csuklót tartom, szinte épp csak megszorítom, és a fegyvere hangosabb csattanással tanyol a földön. Áthajolok a válla felett, hogy jobban megnézhessem az arcát, de megcsap az illata. Fűszeres, pórusaiból dől az izgatottság, és annyira... Halk morranás, és ölemhez dörgöli a fenekét, amiről kiderül, hogy igencsak jó állapotnak örvend... Morbid gondolatok rohannak át agyamon, és elborzadok magamtól... Hajába túrok, újabb meglepetés. Selymes, szinte csúszik az ujjaimon. Ez az alak csupa meglepetés... Kezd érdekelni.
-Ha visszafogod magad, hamar trófea lesz belőled. -morogja félreérthetetlen éllel.
-Pont most mondod? -hangom mély, pedig nagyon próbálom a beteges gondolatokat kiirtani fejemből. -Mikor két pillanat alatt megölhetnélek?
-Két pillanat? Lebecsülsz...
Érzem, hogy megmoccan, nevetése se túl biztató, így rászorítok a kezére, és a roppanás után már ugrok is el a villámszerűen lesújtó ostor elől.
-Te korcs.
Rántás, és a nyakam köré tekeredett ostorral a földre ránt. Fogaim összeszorítom, ahogy a vállam elsőként érkezik, majd pillanatok alatt huppan a csípőmön egy pillesúlyú gyilokember.
-Úgy. -közelhajol, én meg szabadulni próbálok.
-Szállj le rólam. -halk figyelmeztetés.
-Eszemben sincs... -közelebb hajol, és valami hihetetlen hangon a fülembe búgja: -Ha már ilyen helyes eb vagy, viselkedj is akként… Én leszek a gazdid, szívem.
Megint hozzámdörgölőzik, forró nyelve végigkúszik a nyakamon, s végigfut rajtam a hideg. Morbid módon élvezem, habár nem kívántam ilyen embert soha az életembe. Mégis be kell vallanom, hogy valahol mélyen élvezem ezt a játékot, már csak azért is, mert itt nem babra megy a nyeremény. És aminek tétje van, azt mindenki megbecsüli. És ezektől a gondolatoktól elborzadva, feldühödve nyúlok a nyaka felé, hogy megfojtsam, alkalmi nekrofillá váljak és odébbálljak... De leugrik rólam, és elenged.
-Nem ölsz meg? -némi kíváncsi érdeklődés a hangomban, mint aki az idő felől érdeklődik a buszmegállóban.
-Mi élvezetes lenne abban? Előbb lerántom rólad azt az álcát, mely a valós énedet takarja. Megmutatom, hogy az állatok közé tartozol, nem pedig az emberek világába… és… élvezni akarom, ahogy megtörsz. -kegyetlen mosolyától megint a hideg fut végig hátamon.
-Mindennek ára van. Nem fogom hagyni magam. Előbb törlek meg téged!
Zsebre vágom a kezem, és a szemeiben fellángoló furcsa lángokra fittyet hányva elmosolyodom. Nem magabiztosan, inkább mint aki most vett meg egy új PC játékot, és már sejti, hogy jól fog szórakozni. Nem tudja a gyengéim, még akkor se, ha rájön, valamilyen szinten hatalmába kerített a Stockholm szindróma. Morbid és groteszk a helyzetem, kilátásom a jövőre nem túl pozitív, és mégis úgy érzem, én vagyok a nyeregben. Érdekes figura, az biztos. És bár bennem van a félsz, úgy érzem, nem lazíthatok mellette igazán, mégis valamilyen szinten vonzódom ehhez az alakhoz, rejtélyessége, fölénye, magabiztossága, célja káprázatos. De nem vagyok korcs. Tiszta vérű vagyok, mégha ember létem kérdéses is. A legelbűvölőbb arcom kapom fel, csalogató tekintettel pillantva rá, elsötétült tekintetem akár vággyal is magyarázhatnám, ha kéne. Még mindig a zsebre vágott laza stílussal lépek hozzá közelebb, majd egy kis körben elindulok körülötte.
-Azt megnézem. -megint ez a nevetés. - Tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
Nem fordul utánam, csak tekintetével követ, és amikor mögötte lépdelek, felveszem az előbb elejtett fegyverét. Látom, ahogy a keze moccan, és ahogy az ostor felém villan, azt tartom magam elé, így amikor visszafelé rántja a kis istennyilát, akkor a fejszéjét épp maga felé rántja teljes erővel. És bár reménykedem, hogy eltalálja magát, helyette csak elhajol az élének útjából, és ügyes fordulattal elkapja. Addigra én mosolyogva simulok a hátához, mellkasán végigsimítva, fel a nyakán az álláig, azt szorosan tartva orrommal végigsimítok a nyakán, és elmosolyodom. Beteg, perverz állattá vedlettem, de még mindig jobb, mintha farkasalakban rontanék rá, és ezzel a kívánságát teljesíteném, nem? Finoman a bőrére harapok, megszívva a bőrét, így nyomom és illatom is rajta hagyva. Egy darabig csak megzavarja majd őt ez a keresésemben, ugye? Hajába szuszogok még egy kicsit, majd finoman végigkarmolom a mellkasát.
-Akkor a legközelebbi viszontlátásig. Gyógyulj meg... -nem finomkodva megpaskolom fájó kezét, és hátrálni kezdek.
-Csak meg ne lepődj.
Hallom még a hangját, míg sarkonfordulok, és eliramodok a sikátor vége felé, majd egy tűzlétrán felkapaszkodva átmászok a másik oldalra, és egy forgalmas utcára keveredve eltűnök a tömegben. Korántsem látom a jövőn olyan viccesnek, mint az előbb. Egy pszichopata üldöz, az eddigi ágymelegítőm halott, és én is az leszek, ha nem találok ki valamit. Tömjem magam fokhagymával?
Az első bárba beszédülök, és egy heti fizetésem elvedelve valami szöszi lakásán kötök ki. Tombolni akarok, vért! Azt az érzést, amikor a húsba mélyesztem körmeim és fogaim, amikor a felbugyogó vér végigkúszik bőrömön, csiklandozva és illatával megfertőzve. Futni amíg a lábam bírja, féktelenül verni a tamtamot, és...
~*~*~
Telnek a napok, de az én kis üldözőm nem bukkat még fel. Talán azt hiszi, ha elalszik a figyelmem, gyengébb vagyok? Tévedés. Szándékosan mászkálok ide-oda, múzeumok, templomok, könyvtár, kutatok utána, miféle szerzet lehet, mert hogy ember nem, az is biztos. Nem sokat találok róla, lévén a nevén kívül mást nem nagyon tudok róla, vagy hogy jó a szaglása.. Ígyhát este a kedvenc báromba térek be, hogy kicsit leöblítsem a torkom, de valahogy sikerül egy ágymelegítőt szereznem, így kissé részegen támolygunk a hálóba, de aztán nem kíméljük egymást. Igazán virgonc kis virágra akadtam, aki nem bánja, ha durvább vagyok, így örömmel adom meg neki amit kér. De még a nagy ágytorna után se vagyok képes lehunyni a szemem és csendben aludni, kimászom az ágyból, és magamra kapva ruháim lelépek. Bőrömön érzem a fiú illatát, valami virág vagy mifene, igazán kellemes volt egy ideig, de most már irritálja az orrom, hogy nem érzek tőle szinte semmit. A parkban a fűbe heveredve tárom szét kezeim, és ásítva egy nagyot az égre pillantok.
~*~*~
Nem tudom, mikor hunytam le a szemem, de mivel most kipattantak, valószínű, elszundikáltam. Abból, hogy a tarkómon feláll a szőr, meg hogy az izmaim pattanásig feszülnek a könnyű ruha alatt, tudom hogy itt van. Bár nem látszik, mennyire vagyok ugrás kész, de mivel nem ront elő, nem kell prezentálnom. Zörren a bokor, vagy épp csk zizzen, én meg már két méterrel arrébb lapulok a földre, elégedetten mosolyogva az ostor által hagyott gyönyörű csíkot a földön. Majdnem én lettem ilyen szép mintás.
-Már majdnem hiányoztál...
Dünnyögöm bosszúsan, kissé gúnyosan, de végképp nem komolyan. Napok teltek el legutóbbi találkozásunk óta hála az égnek, és mivel ma mindenféle szükségletem kielégítettem, kizárt, hogy megint meghülyítsen. Guggolásba egyenesedek, míg hangtalanul lép ki egy fa mögül a magas, karcsú alak, mosolyogva, és elég fölényesen ahhoz, hogy némi rossz előérzetet keltsen bennem.
-Látom, azért vártál rám.
-Csakúgy mint a Kaszásra.
Vágok vissza élesen, hiszen inkább a Halál várta már ezt az alakot, mint én. A sötét szerencsére nem akadályoz a látásban, bár úgy látom őt se, így amikor felém lendül, kezében csillanó valamivel, azonnal elgurulok az útjából és sötéten nézek rá egy bokor mellől. Libabőrös vagyok tőle, és nem tudom, hogy attól, mert rég voltam ilyen izgatott, vagy azért, mert tudom, hogy nem fog kímélni ha elkap. Nem értem. Nem küldte elvileg senki, nem bérelték fel, nem tartozik senkihez, akkor mégis miért... Süvítést hallok, de nem nézem meg, mi száguld felém, csak elugrom az útjából, és mikor földet érek, azzal a lendülettel rugaszkodom el, majd a lábát átkarolva ledöntöm róla. Valami a karomon csattan, felszisszenve reagálok a fájdalomra, magam felé húznám, de nem tudom. Szabad kezére térdelek, hogy ne ficánkoljon, és egy jó nagy pofonnal, szótlanul követelem vissza a végtagom, de nem kapom meg. Szemei engem néznek, szinte hárahőkölök a bennük lévő lángtól. Ő élvezi ezt a játékot. Kibaszottul élvezi! És amennyire ő igen, én meg annyira nem.
-Ölj meg inkább gyorsan, de nem fogom megadni neked azt, amire vágysz. Előbb vetek véget saját kezemmel az...
-Ó.. -nyugodt, gúnyos hangja olyan, akárha saval fröcskölt volna arcon.- Túl büszke vagy ahhoz, hogy megöld magad. Akkor már rég megtetted volna... Vagy féled a halált?
-Te fattyú!
Sziszegem, hiszen igaza van, büszkeségem bár nem nagy, de erős ahhoz, hogy a halált megvessem, és azokat is, akik így menekülnek. Csuklójára markolok, nem erősen, de fájdalmasan ahhoz, hogy a gúnyos arc megrezzenjen.
-Engedj el.
-Nem.
-Utoljára kérem. -bár a hangom nem épp kéréssel van tele.
-Nem.
Akárha a torka lenne, úgy szorulnak meg ujjam a karcsú csukló körül, az esti csendet pedig a csontropogás töri meg. Ezzel egy időben ez én kezemen is egyre nagyobb a szorítás, tudom, egy darabig annak is ott lesz a nyoma. Kifürkészhetetlen tekintetéből csak az égről csillogó csillagok tükröződését tudom kiolvasni, és amikor már a szája észrevétlen kezd összepréselődni egy vékony csíkká, akkor eresztem el a kezét, de ő az enyémet még mindig nem. Hirtelen rúgással dönt le magáról és kerekedik felém, míg én hason fekszem alatta, ő kezem hátrafeszíti és fejem a földre nyomja.
-Tudd, hogy hol a helyed, kutya! -hangjától megborzongok, mély, éles és nem túl sok jót ígér nekem.
-Nem vagyok öleb! Senkit nem szolgálok, a magam ura vagyok! -Sziszegem vissza a földről.
-Ceh... Még ígyis képes vagy azt állítani, hogy szabad vagy? -viccelődik, de valamiért egyikünk se nevet.
-Amíg nem kötnek szabályok, csak a sajátoméi, és amíg nem tartozom másért felelősséggel, igen, szabad vagyok. És még te sem mondhatod meg hogy mit csináljak!
-Ejj micsoda önbecsülés... Micsoda eszmék!
Megpróbálom lelökni magamról, nem sikerül, szabad kezemmel meg amíg hátranyúlni nem tudok, sajnos így kell maradnom.
-Akár a kutyák. Neked is megvan az a pont, amit nem tudsz megvakarni a hátadon, igaz, kutya?
Felmorranva, akárha fekvőtámaszt csinálnék, ellököm magam a földtől, így ő a lábamig gurul, de ott megáll, mert a kezemre csaravodott ostora megtartja őt. Hátrafordulok, és kikapom a kezéből azt a szart, majd lerúgom magamról, és elmászok a közeléből.
-Ne játssz velem! Nem vagyok csont, amit kedved szerint rághatsz az idő végtelenségéig!
-De az vagy, ha azt akarom.
-Ki vagy te, hogy ilyen nagyra tartod magad, fattyú?! -kászálódok talpra, míg az undok bőrét hámozom le magamról.
-A halálod. -mondja nemes egyszerűséggel, míg a kezét tapogatja.
-Akkor nem fogom magam hagyni. -egyenesedem ki, és undorodva dobom el magamtól a kígyóját.
-Épp ezért fogom a végéig élvezni.
Mosolya a hold fényében hátborzongató, és egyszerre ráz ki a hideg, és önt el a forróság tőle. Elhúzom a szám, és végigmérem őt, mintha nem hinnék neki.
-Meglátjuk. Jobban teszed, ha békénhagysz.
|
| Andro | 2012. 01. 18. 19:53:59 | #18616 |
Karakter: Kagami
Megjegyzés: (Lawlietnek) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| Andro | 2011. 03. 12. 20:36:49 | #12211 |
Karakter: Kagami
Megjegyzés: (varázslómnak)
- Az én nevem Anrem, és varázsló vagyok – ahogy ezt kimondja, kis híján halálra rémülök, a szívem hevesen ver, és legszívesebben elbújnék. - Megpróbálok neked segíteni Kagami, ha te is megengeded - nyújtja ki a kezét. Érzem, ahogy végighúzza a kezét a tükrömön, és érzem, ahogy a mágia átjárja.
Azonnal eltűnök, becsapom az ajtót és remegve lapulok meg a kedvenc fotelem mögött, mintha bármikor betörhetne a birodalmamba. Holott ezt még ő sem teheti meg. Varázsló! Még csak ez kellett nekem.
- Tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de jót akarok. Megígérem, hogy nem foglak bántani, és kiszabadítalak, csak várj kérlek – mondja nyugodtan.
Én azonban nem megyek ki. Még mit nem! Méghogy én kimenjek oda? Semmi esetre sem. Aztán mintha valaki felkapná és elcipelné a tükrömet. Kiraknak? Biztosan eladott, mert már elege van belőlem. Tudtam én, hogy így lesz. Aztán leteszik a tükrömet, de nem merek kijönni. Mi van, ha még ott van? Azonban csak egyenletes szuszogást hallok egy idő után, mintha valaki aludna. Én pedig kikukucskálok. Amit látok, attól a tekintetem is elakad. Egy hálószobában vagyok, és mindenhol az ágy körül, az asztalon, csodálatos virágok vannak vázákban és cserepekben. Még sosem láttam ilyen szépeket. Ahogy nézem, úgy csukódnak le a szemeim a kis ajtóban. Milyen gyönyörűek.
Reggel a nap sugarai ébresztenek. Újra a virágokra nézek, és megpillantom az ágyat is, benne az alvó varázslót. Már ébredezik, én pedig gyorsan becsapom az ajtót, mielőtt meglátna. Kár, pedig sokáig elnéztem volna a virágokat. A varázslók is nyugisabbak és békésebbek, ha alszanak. Hallom, hogy felkel, majd közelebb lép, mire összerezzenek. Érzem, ahogy kezét végighúzza a tükrön, mintha keresne, majd a hangját is hallom.
- Gyere elő kérlek! - mondja lágyan, mire félve megmutatkozom előtte. - Mutasd meg! - mondja, én pedig pontosan tudom, mire gondol. De... azt nem szabad. - Kérlek mutasd meg!
Lassan gombolom ki az ingem, míg láthatóvá nem válik a vágás, amelyet néhány éve szereztem. Nagyon fáj, de sosem mutatom ki, hiszen nem szabad, és úgysem segít rajtam senki, hiszen amíg a vágás a tükrön van, addig az én sebem sem gyógyul be. Látom, hogy Anrem ujjai hegyén kékk fény villan, mire riadtan húzom össze magam. Bántani akar. Ám ő csak végighúzza a kezét a karcoláson, mire azonnal eltűnik a sérülésem. El sem hiszem, hogy segített, de biztosan kérni fog valamit cserébe. Semmi sincs ingyen, de nekem semmim sincs, amit neki adhatnék.
- Így – mosolyog kedvese, és feláll - Most már jobb, nem?
- Kö... köszönöm... - szinte lehelem a szót.
- Nincs mit - mosolyog még mindig. - Hogy szerezted a sebet? Nem muszáj elmondanod, de sokat segítenél vele.
- Egy... kiméra volt - suttogom. - Az előző gazdám háziállata. Nem kedvelt, és mikor egy alkalommal előbújtam, nekiugrott a tükörnek és megkarmolta. A gazdám azonnal túladott rajtam, hiszen kinek kéne egy sérült tükör, ha még olyan nagyon értékes is.
Nem válaszol azonnal, mintha gondolkodna, hogy most mit is csináljon. Én közben visszaöltözöm és az ajtót nyitvahagyva indulok a konyhám felé, hogy némi reggelit készítsek magamnak. Palacsintát sütök, és teát főzök, majd beülök a kedvenc fotelembe. Ekkor veszem észre, hogy figyel.
- Nem tudtam, hogy a tükördémonok is meg tudnak éhezni - jegyzi meg, mire elpirulok.
- Én igen, mivel engem csak száműztek ide - mondom. - Az apám... valójában egy nagy erejű jégdémon volt, az anyám viszont ember. De egy csapat varázslóval még az apám sem bírt. Megölték.
- Tehát félvér vagy - mondja, mire bólintok. - És miért zártak be?
- Mert félvér vagyok - suttogom. - Ez bűn. Bűnös vagyok, mocskos - kezemben megremeg a teáscsésze.
- Nem vagy bűnös, hiszen nem te választottad a családod - mondja halkan, mire döbbenten nézek rá.
Fura ezt az ő szájából hallani, mindig azt hittem, a varázslók gonoszak, elvetemültek és csak bántani akarnak. De Anrem mintha más lenne. Nem, nem azt akarom mondani, hogy megbízom benne, de segített nekem és jó hozzám. Újra a virágokra téved a tekintetem, miközben iszok egy korty teát. Pompásak, még sosem láttam ilyen szépeket. A szívem felvidul tőlük, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Régen nem mosolyogtam. Nem volt miért, hiszen az eltelt majdnem ezer év során senki sem volt jó hozzám. Mindenki fél tőlem, elátkozott tükör a lakhelyem, amelyben vérszomjas démon lakozik, aki ellopja az emberek lelkét. De már nem is érdekel, nem is próbálkozom megértetni velük a valóságot. Elgondolkodva nézem a virágokat. Ha virág lennék, senki sem gyűlölne.
- Szép vagy, mikor mosolyogsz - rángat ki a gondolataimból Anrem, mire ránézek és az arcom égni kezd. - Ne haragudj, nem akartalak zavarba hozni. De annak örülök, hogy már nem félsz tőlem.
- Ha meg tudtál gyógyítani, ártani is tudnál nekem. És ha akartál volna, bántottál volna már, nem igaz? - döntöm félre a fejem. - Ez nem azt jelenti, hogy nem félek tőled és bízom benned, de azt hiszem, talán adhatok neked egy esélyt.
- Megértelek - bólint. - Szégyen, amit a fajtám tesz - sóhajt, mire elkerekednek a szemeim. - Elég nagy szégyen, hogy felsőbbrendűnek hisszük magunkat, holott nem vagyunk jobbak másoknál.
- Néha mi is ilyenek vagyunk, és az emberek is - válaszolom. - Szerintem ez bennünk van. A vérünkben.
Rám néz, és mintha megértené, mire akarok kilyukadni. Talán mégis megbízhatok benne, de kétlem, hogy bárki is meg tudna szeretni. Hiszen az átok csak akkor törik meg, ha egy ember belém szeret. De Anrem varázsló. Vajon a varázslók emberek?
|
| Andro | 2011. 03. 03. 11:15:40 | #11895 |
Karakter: Kagami
Megjegyzés: (Anremnek)
Fura érzéseim vannak. Mintha vinnének valahová. Ja igen, megint elárverezik a tükrömet, mert az előző gazdám meglátott, és megrémült. Azt hiszem, bele is halt az ijedtségbe, mikor megtudta, hogy egy démon lakik a tükörben. Persze mindenki azt hiszi, képzelődött, hiszen az ősi feliratot, ami a tükrömön van, senki sem tudja elolvasni. Senki sem érti már az ősi nyelvet, melyen a figyelmeztetést írták. Úgy tudom, mostanában a démonokra úgyis vadásznak, így jobb lesz, ha soha többé nem bújok elő. Úgysem segítene rajtam senki. Bár annyit hallottam, valami nagyon híres emberhez visznek, aki gyűjti a ritkaságokat, a szép dolgokat. Akkor pláne jobb, ha nem mutatkozom, még képes és megpróbálja összetörni a tükrömet, amint azt az egyik gazdám már megpróbálta, mert azt hitte, el fogom lopni a lelkét. Akkor nagyon féltem, hiszen a tükör az egyetlen menedékem, ha elpusztul, én is meghalok. Bár fogalmam sincs, miért élek még. Hiszen semmi értelme, de megölni nem tudom magam, ahhoz össze kéne törnöm a tükrömet, de nincs hozzá bátorságom. Talán nem is lennék rá képes. A mágusok biztosan gondoskodtak róla, hogy ne árthassak magamnak. Az én részem az örök börtön, szenvedés és a fájdalom a családom elvesztése miatt.
Érzem, hogy a tükröm zökken egyet, a szobámban, amit kialakítottam magamnak, néhány csésze és dobozka megrezdül. Kocsival utazhatunk, talán kátyúba mentünk, vagy nem tudom. Vajon vannak még lovaskocsik? Nem is tudom. Szekerek voltak az én időmben, de azóta eltelt majdnem ezer év, sok minden változhatott. Aztán érzem, hogy egy zökkenéssel megérkezünk valahová. Bár a cipelés, a fordítás, és semmi sem zavarja meg tükörbeli szobám nyugalmát, de érzem, ha felemelik a lakhelyem, vagy leteszik, esetleg valami történik vele. Aztán tompa hangokat hallok, majd mintha hangosabbak lennének. Biztos szalma között voltam, és most szedhetik le rólam.
- Remélem, Anrem gazda jól meggondolta, hogy megveszi ezt a tükröt – mondja egy testes férfihang. – Azt mondják, ez a valami átkozott.
- Akkor talán jobb, ha nem csomagoljuk ki – válaszol egy vékonyabb hang. Talán fiatalabb lehet az előzőnél. – A végén átkot szór ránk, és meghalunk. Vagy ki a fene tudja. Nem értem, miért gyűjt az úr ilyen veszélyes dolgokat. Azok a fegyverek is… Brrr… Bele sem merek gondolni, milyen sötét mágiával lehetnek töltve.
- Hagyd abba, Harris! – inti le az öblös hang. – Inkább vigyük be, aztán pucoljunk.
Ezután nem beszélnek, de érzem rajtuk, hogy nem szívesen érnek a hajlékomhoz. De aztán érzem, hogy óvatosan felemelik. Leülök a kedvenc karosszékembe és egy csésze teát iszogatok. Saját keverés, muszáj valamivel lenyugtatnom magam, míg meg nem tudom szemlélni új lakhelyemet. Végül valahol letesznek és leveszik rólam a ponyvát. Nem jövök elő, de hangokat hallok. Lépések hangját, majd megszólal egy nyugodt és igencsak meglepően kedves hang.
- Hát meghozták? – kérdi. – Remek, remek. Nagyon szép munka, megérte az árát.
- Remélem, nem talál rajta egy repedést sem, Anrem úr – mondja a testesebb hang. – Ha más nem lenne, mi mennénk is. Még dolgunk van – kiérzem belőle a félelmet, amit a tükröm okoz. Nem csodálom, az ő helyükben én is félnék magamtól, ha bármiféle szörnyűséget hallottam volna. – De azt tudja, hogy a tükrön állítólag sötét átok ül? Már több tulajdonosa meghalt, vagy megtébolyodott.
- Nem hiszek a szóbeszédekben – hallom meg a férfi hangját, akit Anremnek nevezett a férfi. Erős mágia árad belőle. Talán egy mágus lenne? Velük már volt dolgom, így óvatosnak kell lennem. Ha megtudja, hogy itt vagyok, meg fog ölni. – Ez a tükör igen szép és értékes. Semmi több, mint egy gyűjteménybe való műremek. Elmehetnek!
A férfiak elköszönnek, majd elmennek, hallom távolodó lépteiket. Anrem nem megy velük, én pedig egy számára láthatatlan ablakot nyitok, hiszen kíváncsi vagyok rá, hogy is néz ki az új gazdám. A lélegzetem is eláll a látványtól. Gyönyörű férfi, hosszú, selymesnek tűnő éjfekete haja éles kontrasztot alkot fehér bőrével. Szemei mandulavágásúak, lilás színűek, arca kissé hosszúkás. Termete nyúlánk, mégis izmosnak tűnik, tartása laza, de ez is eleganciát sugall. Drága, selyemből készült fehér ruhát visel, ami úgy fekszik a testén, mintha a második bőre lenne. A szám is eltátom a látványtól. Még sosem láttam ilyen csodálatosan szép férfit. Mintha gondolkodna valamin, majd a tükröm felé közeledik. Végignéz rajta, szemléli, arcán barátságos, érdeklődő mosoly terül szét. Aztán megérzem mágiájának erejét, amint végigpásztázza a tükröt. Ijedten csukom be az ablakomat, de már késő, tudom, hogy megtalált, mert a mágiája elér engem. Nagyon erős, reszketek, de nem bánt, csak vizsgál. Aztán halk hangját hallom.
- Gyere elő! Tudom, hogy ott vagy. Ne félj, nem akarlak bántani – mondja kedves hangon.
Nem tudom, mit kéne tennem. Nem merek előmerészedni, de nem merek nem engedelmeskedni sem. Végül lassan, de óvatosan kinyitom az ajtót, hogy ő is láthasson.
- Mi vagy te? Vagy inkább, ki? – kérdi Anrem.
- A nevem… Kagami… - lehelem. – Tükördémon vagyok.
|
|
