Ledobom a pizsamanadrágot, követi a kinyúlt zenekaros póló, majd besétálok a fürdõbe, hogy valami elviselhetõ ábrázatot teremtsek magamnak, a frissítõ fürdõ sem utolsó. Ritkán fordul elõ, hogy délutáni ovis alvásra van szükségem, általában az új gyógyszerek és készítmények miatt tör rám az álmosság, de ezt szerintem felírhatom az általános õszi fáradtság számlájára. Csodálatos. Megmosom a fogam, gyorsan lezuhanyozok, a telefonomon gyorsan ellenõrzöm, mennyi az idõ. Este kilencre kell Markéknál lennem, addig még van bõ egy órám. Felnyitom a tükrös szekrényt, kiveszem belõle a gyógyszeres dobozt, megszámolom õket. Ma estére csak öt darab lenne, de nem veszem be. Ha ráiszok, áldatlan állapotba kerülök, megkockáztatni egy rohamot pedig semmiképpen nem szeretnék. Visszateszem a polcra, becsukom az ajtót és nekilátok az öltözködésnek.

Remélem nem megint azt a förtelmes gyógyszer ízû piát rakják az asztalra, olyan, mint a köptetõ gyerekkoromból, kiállhatatlan egy szirupos édes cumó az az izé. Ki is nyújtom a nyelvem undorodva, hirtelen még az ízét is érzem a számban. Fúj, istenem, remek!

- Martin! – kiabál anya az ajtó elõtt, felrántom magamra a pólót és becsatolva az övem lépek ki a folyosóra.

- Tessék?

- Vegyél fel egy pulcsit – néz végig rajtam hirtelen, mielõtt még a valós indokot mondaná, amiért megint engem üldöz. Fáradtan felsóhajtok, leemelem a fogasról a béléses dzsekim, hogy örüljön. Felvonja a szemöldökét. – Reggel jössz?

- Igen, ott alszom – bólogatok, eltömve a lakáskulcsot a zsebembe. – Sue és Brandon is maradnak.

- Adj egy puszit anyádnak – követeli minden elõzmény nélkül.

- Hah – hajolok oda és adok az arcára egy rövid családi puszit. – Apa?

- Még nem jött haza, tudod, hogy szervezkedik – sóhajt fel most õ helyettem, majd odébb lép, hogy felvehessem a cipõmet. Megkapaszkodom a komód oldalában, elfojtok még egy utolsó ásítást.

- Mikor jönnek? Két hét? Három? – próbálom belõni az idõpontot, mikor ideözönlik a jónép. Én és apa egy napon születtünk, nagyon extrém szokott lenni a hangulat, ráadásul a karácsonyi ajándékokat is ilyenkor hajítják be a szobámba. És a többiek mindig kiröhögnek, hogy mi a jó életért van karácsonyi csomagolópapír a nadrágom zsebében, vagy miért hullik konfetti a hajamból, ha megrázom a fejem.

- Van még egy hónap, azt hiszem – mereng el, majd ad a kezembe egy kis pénzt. Mindig ezt csinálja, ha a szomszédba mennék, akkor is adna. Ha nem fogadom el, akkor patáliát rendez, jobb elfogadni, mint egy hétig sértõdést enyhíteni.

- Ha felkeltünk, jövök haza.

- Azért csak ésszel! – kiabál még utánam, mire visszaintek és becsukom magam mögött a bejárati ajtót. Be is zárom. Na nem mintha attól tartanék, hogy anya detektívesdibe kezdene és követne; vagy azért, mert úgy döntöttem, mint jelenlegi egyetlen férfi ebben a szent minutumban, hogy otthon a helye, hanem mert hiába nyugodt a környék, jobb zárni az ajtókat. Legutóbb is valami ismeretlen fószer becsörtetett az udvarba, csak úgy spontán megkérdezve tõlem, mikor kihajoltam az ablakon, hogy láttuk-e Bernardot, a kutyáját. Öregem, feltûnt volna egy kutya a kertben, errõl biztosíthatom. Plusz én sem szeretem, ha fürdök és valaki csak úgy beállít a konyhába és elkezd kiabálni, hogy van-e itthon valaki. Túl sokan járnak hozzánk, igazi átjáróház.

***

- Martin – tépi fel az ajtót és kapaszkodik az ajtókeretbe - hozzád órát lehetne igazítani! Nem tudtad balfaszkám, hogy illik késni?

- Mit segítsek? – sóhajtok fel ezeket hallva. Magyarán még nem mosott fel, vagy nem porszívózott fel, vagy a tököm tudja. Mindig le van maradva minimum egy órát, lehet ezért is késett el az egyetemi felvételijérõl az idiótája.

- Nem kell semmi, melegítsd fel a kanapét inkább! – legyint, de ahogy belépek és lerakom a cipõmet, látom, hogy még a szülei üzleti magazinjai a kávézóasztalon terpeszkednek, elkezdem felszedegetni õket. Legutóbb príma vihorászós téma volt, részegen felolvasni belõle különféle idegennek hangzó speckó szavakat, aztán eldurvult a helyzet, reggel pedig másnaposan keringhettünk a városban, hogy megvegyük mindet újra, mintha mi sem történt volna.

Mark eltûnik a konyhában, fura szagot érzek meg, így csak belépek mögé és jól hátbaverem, mire feljajdul.

- Ott ne! Behátaltam a hûtõt tegnap… - próbálja meg elérni a kérdéses pontot, hogy megsimogathassa.

- Te pedig tudtad, hogy a kávézaccot nem szokás újrafõzni, mintha friss lenne? – lököm odébb, jobban megszaglászva a pöfékelõ és hortyogó masinát. Voltam diákmunkán anno, nem vagyok analfabéta a kávéfõzés terén.

- A tetves kurva életbe! – kiált fel és kitépi a stekkert a falból.

- Amúgy sem ihatok kávét – vonok vállat vigyorogva, felkapva egy rongyot, amivel feltörlöm a kispriccelt, zavaros, darabos kávét. Megpróbálja elvenni, addig rángatjuk, míg nem hallunk egy jellegzetes reccsenést, ettõl megilletõdve lazítok a szorításon, válaszul elmarja a kezembõl és istenesen a képembe vágja.

- Húzzál már innen! Pakolj otthon!

Felprüszkölök és kávézaccos képpel a fürdõ felé indulok, a kezemmel törölgetve a fejemrõl a moslékszínû homokos szarságot. Belevágom a rongyot a kádba, a csaphoz hajolva nekiállok megmosni az arcomat.

A többiek persze késnek, mint mindig. Nekik ez a védjegyük, nekem pedig ez. Távolabb lakom innen, mindig idõben indulok, ráadásul a rengeteg idõpont megedzett annyira, hogy a legnagyobb késésem eddig keményen öt perc volt, de már akkor is hívni akarták a rendõrséget, hogy eltûntem. Szóval ja, enyhén idõben érkezek, míg ezek a tulkok képesek akár egy órát is váratni Markot, aki viszont mindig beleszámítja ezt a csúszást és az én korai érkezésem is.

- Martin! – ugrik elõ Sue a semmibõl, ahogy látom, ismét répavörösre festette a haját, vállig érõre vágatta és meg is tépette.

- Túl sokat nézted a Wasabit? – emelem fel az egyik tincsét, érzõdik rajta a festés utáni csalóka puhaság. Utána úgyis száraz és fénytelen lesz. Imádom az optimizmusom a szépészet terén. - Vagy sokat játszottál a BloodRayne nevezetû játékkal?

- Pf, én nem gerjedek bõrruhás csajokra – öklöz vállon, majd lök be az ajtón, hogy bejöhessenek végre. Odébb is toppanok, sorra ledobálják a cipõiket, Sue bakancsa cipzáros, így könnyedén lekapja õ is.

- Kár, pedig olyan izgató, mikor ropog a ruha – emelgeti a szemöldökét sokatmondóan Spike, mire akkora taszítást kapunk, hogy már csak röhögve nézünk össze a kanapén, ahová leseggeltünk.

- Kussoljatok, gyökerek! – vonul el a vörös haj a konyhába, ahonnan hamar ki is szûrõdik Mark védekezõ kiabálása.

- Menj ki! Mindenkinek ez a heppje, hogy ide tódul befelé?! A buli nem a konyhában van!

- TE engem nem küldhetsz ki innen, fogtad? – csattanás Sue hangja után és Mark a tarkóját fogdosva kullog ki a konyhából, levetve magát a fotelbe.

- Fúria, kiküld a saját konyhámból!

- Ha hagyod neki… - heherészik fel Brandon, majd nekilátva feltépi a kajás zacskókat és a tálakba önti, aztán pedig ráérõsen bontogatni kezdi a piásüvegeket. Közelebb csúsztatom a poharamat, Spike is hasonlóképp tesz, mire újra csöngetnek. Betoppan még Jason és Linda, az utolsó két hiányzó láncszem. Na, õk fûzögethetik a bakancsukat úg még öt percig, mire le tudnak ülni. Avery kiütötte magát múlt héten, de annyira, hogy a hasmenése nem múlt el négy nap alatt se, most diétán van. És igyekszik rohadt keveset mozogni.

Miután majdnem minden kaját betömtünk és két üveg tömény el is párolgott az éterben, régi videókat kezdünk el nézni, amin talán három éve, ugyanezen a napon összeültünk Jasonék lakásán és annyira készek voltunk, hogy képesek voltunk arra, hogy leszedtük az ajtót és arra ráülve lecsúsztunk a hosszú lépcsõn az emeletrõl. Hihetetlen, akkor akadt fel Sue régi, raszta haja a korlátba és félúton visítva lemaradt, egyedül Spike élte túl sértetlenül, meg Mark. Én spontán kiszédültem még az elején és az egész felvételbõl a lábam látszódik, ahogy oldalra dõlök az ajtólapról, ami emiatt megindul.

- Martin, megadtad a löketet! – törölgeti a könnyeit a hatodik újranézés után Spike, nem felejt el büszkén vállon veregetni és tolja teljesen a képembe az ominózus videófelvételt.

- Ja, a zoknis lábam ellenállhatatlan. Lehet a szaga adta meg a kellõ lendületet, nem?

- Képtelenség, neked sosem redvás a patád – markolja meg a combomat és emeli fel a levegõbe a lábam, hogy mindenki megcsodálhassa.

- Nem is azt mondtam, hogy koszos lenne – rántom ki az ujjai közül a lábam, hogy visszategyem a szõnyegre. - Még a végén magaslati huzatot kap.

- Jaj, pedáns úrinõ vagy te, Markoff – emeli fel a kezét tûdobáló buziként Brandon, miközben újabb kört tölt mindenkinek, Sue magához vonja a poharát, nehogy megint úgy járjon, mint pár perccel ezelõtt. Kétféle tömény keveredett a sörében.

- Kutyád van?

- Van – néz furcsán, hogy mit akarok ebbõl kihozni.

- Az se érdekel – vigyorgok be, mire általános vihogás robban ki, épp a könnyeimet törlöm a mellettem üldögélõ Jason felkarjába, mikor újra csöngetnek. Kíváncsian összenézünk, egybõl csend lesz. Ki a fene jöhet még?

- Mi van, Avery megtalálta a széntablettákat? – heherészik tovább Spike, Mark viszont felkászálódik, hogy megnézze, ki az. Az órára lesek, már mondhatni éjjel van. Lehet, hogy túl hangosan röhögtünk, de azért már nem szólnak lassan két éve, miután karácsonykor füldugókat osztottunk az ajtóra kirakott zoknikba.

Mark valakivel beszél, lehet, hogy megint le kell rendezni a szomszéd nénit? Kizárt. Ha mégis, akkor megyek, engem egyszerûen imád. A probléma csak az, hogy mindössze azért kedvel és szólít „aranyoskájának”, mert egyszer összefutottunk a kórházban. Kellemetlen volt, próbáltam kimagyarázni, aminek az eredménye ez lett.

- Lehet megint sütit hozott Agnes néni – dõlök hátra, míg Spike érdeklõdve teszi ugyanezt, csak az ellenkezõ irányba.

- Ja, csak a kedvedért tol be egy kis brownie-t éjjel tizenegykor. Milyen figyelmes.

- Ne haragudj, de úgy tûnt, mintha kaphattál volna belõle? Mert akkor most szólok, hogy nem úgy hangzott – toldja meg még Jason a balomról, mire a lányok felprüszkölnek. Linda nem nagyon nézelõdik, az õ pasija Jason, lassan hat éve, de Sue érdeklõdve pillog.

- Ez valami srác…

Ahogy kimondja, máris megjelenik Mark, mellette pedig szorosan egy szõke hajú csávó, elég hetyke és laza, de rögtön köszön nekünk. Nem felejtem el kicsit felemelni a szemöldököm, nem szoktunk újakat befogadni. Avery is frissnek mondható, másfél éve van velünk.

- Banda, õ itt David. Még általánosból ismerem, tudom, nem szoktak társulni hozzánk, de higgyétek el, õ simán be fog vágódni – érkezik a bevezetõ szöveg, mindenki sandán méregeti a srácot, de a lányok ahogy látom, megbarátkoztak a ténnyel, hogy új jövevényünk van. Igazából ha jön valaki, azt be szokták jelenteni, és úgy készülünk, ez nagyon váratlanul ért.

Szépen sorban végigjön, kezetfog mindenkivel, a lányokkal is, akik kicsit elõrébb is dõlnek, hogy jobban megszemléljék Linda elég ellenségesnek tûnik, Sue pedig a maga módján lelkesen fogadja. Tuti maga mellé fogja ültetni.

Hozzám ér a sorban, mint utolsóhoz, kezet fogunk, érzem, hogy erõs a marka, de odafigyel arra, hogy én fogom meg. Mellém telepszik le végül, a karfára. Könnyen megbarátkozom pár perc múlva a helyzettel, hogy mellettem ül, én lettem úgymond a kihelyezett védelme, amire látszólag nincs szüksége. Hamar olyan lesz a hangulat, mint elõtte volt, sõt, Jason elõhúz egy szál jointot, mire mindjárt mindenki jobban odafigyel. A jobbomon viszonzásképp az új szõke srác –David, ha jól figyeltem- szintén elõkerít egyet a zsebébõl.

Semmi rossznak nem vagyok elrontója, ez lesz a ma esti gyógyszeradagom, úgyis egy idõben orvosi vényre írták fel nekem, de… nos, inkább elosztogattam itt a srácoknak, nem fogok egyedül otthon füvezni, még engedéllyel sem.

Körbeadjuk, amíg bírja a szál, David mindig tovább adja nekem, közben Spike idióta vicceket dobál, ami inkább idegõrlõ, szóval már elõre nyújtom a kezem, hogy túléljem ezt és kábaság szálljon rám. Megkapok egy pohár valamit, majd egy újabbat, a következõt feladom a jobbomon ülõ Davidnek, az elsõt meg Jasonnak a bal oldalon. Nekem egyenlõre elég a fû.

Mindenki elkezd beszélgetni a mellette ülõvel, szétszívott állapotban nem sokan kiabálnak, a pia még bõven terpeszkedik sok-sok üvegben tárolva az asztalon.

- David – fújom ki a füstöt, eltartva a számtól a szálat és továbbnyújtva Jasonnek, aki azonban Linda szájüregének beható tanulmányozásával van elfogadva, így visszaadom a megszólítottnak. – Sulis vagy még?

- Nem – szív a szálból, majd megint felém lendíti a bagós kezét. Kék szemei vannak, mindig is irigyeltem azokat a srácokat, akiknek ilyen volt. Nem túl hódító az olyan bogárfekete szem, mint ami nekem van. Biztos jó sok babért learatott már a csajoknál, fõleg ezzel a szõke hajcsomóval a fején. – Igazából még nem tudom, mi lesz belõlem.

- Akkor egy cipõben járunk – emelem fel a sörömet az asztalról és meghúzom, azon gondolkozva, hogy most komolyan puha az üveg, vagy csak kezd hatni az anyag. – Van valami, amit szeretsz?

- Úszni. Úszni azt szeretek – réved el egy pillanatra a tekintete, majd nevetve felhúzza a nadrágot a térdén. – Meg gördeszkázni, mint az látható…

- Vagy sokat térdeltél – röhög be közben Jason, engem verve hátba a kitûnõ, marhára okos vicc miatt, amire általános nevetés robban ki.

- Fogd be, fald inkább a csajodat – forgatom a szemeimet mosolyogva, nem bírom ki, hogy ne tegyek így.

- Hé, az a csaj én vagyok! – kap a szón Linda, mire elkapja Jason a karom és felülve a helyére ránt, szabályos birkózást csikarva ki a kanapén. Ketten állnak neki gyepálni engem, nem felejtek el beleharapni a kezébe, mikor a kezével az arcomba tenyerel.

- Molesztál! Molesztál! Inzultus a kanapén! – visítok röhögve, szinte a tüdõm szétreped, levegõt is alig kapok a nevetéstõl. - Meg akar erõszakolni!

Végül a kimenetel egy nagy puffanás a földön, Jason odalent pislog, mint egy hal, Linda pedig vihorászva kaparja fel élete párját. Rettentõen vidáman kelek fel ülõhelyzetbe megint.

- Akkor lehetnél sportedzõ, vagy hasonló – folytatom, mintha mi sem történt volna. Meglepetten néz rám, mire vállat vonok, tök egyértelmû, hogy ilyenkor ez a válasz, Sue pedig közbekotyog.

- Simán sportembernek nézel ki, elmehetsz tesitanárnak mondjuk – billenti oldalra a fejét, a frissen festett haja lesöpri az elõzõleg szétkapott papírfecnik darabjait. Mint a felhõk, puha felhõnek látom és érzem õket. Fú. - Mennyire vonz az egyetem?

- Mondom, hogy nem tudom – nevet fel lazán, majd széles gesztikulációkkal és módfelett lespanolva Sue-val mesél pár történetet, amit néhány ismerõsétõl hallott, mi történik meg az egyetemen manapság.

- Nem akartok inkább begyújtani egy pipát, lányok? – veti fel Spike, aki eddig Brandonnal volt nagyon nagy eszmecserében, a legutóbbi focimeccsrõl. A lányok végül felemelkednek a székbõl, nekilátnak a kisasztalon, hogy összeszereljék. Nagyon profik, fõleg Sue, õ hozta be ide divatba a dolgot. Igaz, ebbe már nem teszünk füvet, elég az betekerve itt az ujjaim között.

- És te, Martin?

- Fogalmam sincs… Nem sok mindent csinálok azon kívül, hogy ezekkel itt lógok – mutatok körbe, mire kapok az arcomba egy párnát a túlvégrõl. Megragadom és ívesen visszahajítom. – Elõtte szertornáztam.

- Tapadós ruciban! – vihorászik be Mark, de a párna megint felé száll, kis híján a szájába veri az üveget.

- Szerettem, ma már inkább a garázst festem és a pincét – vigyorgok kárörvendõen, látva, hogy dörzsölgeti a száját fájdalmasan. Még a foga koccanását is lehetett hallani. – A karma! – kiabálok oda, mire három párna landol rajtam.

- Miért hagytad abba? – emeli fel egy kicsit a hangját David, hogy halljam is, amit mond. Kiverekszem magam a párnahalom alól. Hosszan ránézek, majd felemelem a két kezem a levegõbe, hogy így alakult. Semmi sem tarthat örökké. Õ úszhat, sokszor bemelegítésnek vagy levezetésnek azt használtuk, mint gyakorlatot, imádtam. Szeretem a vizet. És ennek ellenére sört fogok a két kezem között.

Sue és Linda önkéntesen elmossák a vízipipát, hogy újat rakhassanak bele késõbb, Spike és Brandon leléptek a boltba, a többiek meg valamerre keringenek. A konyhában és a fürdõben is csatazajokat hallok, de marhára elvagyok az üveg sörömmel a kezemben, és a spangli maradékával az ujjaim között. Megint. Még mindig? Úh, szúrós gondolatok, nem kérek belõlük, nem-nem. Újabb slukk.

- Te, David! – heherészik Jason mellettem, mire a kérdezett lassan felé fordítja a fejét. Mindenki kellemesen belassult, én speciel úgy érzem, mintha a kanapé nyolc karral tartana magán. Jó meleg és süppedõs. Imádom ezt az érzést, mintha minden érzékem eltompult volna és csak néha fókuszál, minden puha és érdekes, Jason szerint ilyen érzés az is, ha szerelmes az ember. Jézusom, akkor mindent plüssnek fogok érezni?

- Hmm? – néz rá kérdõn.

- Szerinted is redvás Martin lába? – mélyeszti bele az ujjait a combomba, majd a szürke farmeranyagba kapaszkodva felemeli a lábam a levegõbe. Szerencsétlen szõkeség tekintete megakad a lábamon ahol Jason markol, majd a felé lendített talpon is.

Megemeli a kezét, közelebb hajol, végül az ujjával birizgálni kezdi a talpam.

- Nem vagyok csikis – jegyzem meg kábán vigyorogva, mielõtt még teljesen belelendülne az erõlködésbe. Erre elkezd a hónaljamnál baszkódni, még mindig csak hessegetem. – Ott sem, az én bõröm bírja a strapát, ennyit fel sem vesz.

- Jason, hol csikis Martin? - fogja trükkösre.

- Áh, titok, nem köpöm eeel – fogja magát és kitántorog a kanapéról, megnézni, hogy a többiek mit ügyködnek megint a konyhában és a fürdõben.  A konyha küszöbén szabályosan beesik, de odabent szerintem felfogja valaki, mert nem hallunk nehéz testre utaló puffanást. David elvigyorodik a szerencsétlenkedésen, majd fészkelõdik egy kicsit, a kezeit elveszi a karomtól és megpróbálkozik az oldalamnál.

- Ott sem – heherészek vidáman, majd megfogom a kezeit és visszateszem az ölébe, a fejem kellemesen hátrafúrom a támlába. – Úgysem találod meg, ahhoz szét kellene tapogatnod – sóhajtok fel, lehunyva a szemeimet.

- Fogadjunk – érkezik a válasz rá, én pedig csak lustán vállat vonok, hogy felõlem próbálkozhat, nem szokták megtalálni soha, Jason tavaly fülelte le, mikor elmentünk jégkorizni és betaknyáltam.

- Ámen, David, ámen - intek kegyesen. Nagy barátok lettünk, amúgy is barátkozós vagyok, de a fû és a pia pedig pláne a legjobb karfa-haverommá léptette elõ. Nem is gondolok arra, hogy pár órával ezelõtt full idegen volt. Majd a banda megszavazza, maradhat-e, vagy sem... Nyilván maradni fog, Sue most is majdhogynem szivecskés szemekkel bámulja, Jason imádja piszkálni, Markot alapból ismeri, Spike pedig mindig leáll vele pár szót dumálni.

Találomra megcsipked pár helyen, vigyorgok a kudarcain, mikor hirtelen megtalálja a köldökömnél azt a rohadt csikis pontot, majdnem felvonyítva görnyedek elõre, hogy elcsapkodjam magamtól. Be is fejelem a homlokát sikeresen, de nem csak azt, hanem totálban az egész arcát, az orrát és a száját is.