Az iskolai éveim egész tûrhetõen kezdõdtek, jelenleg még tartanak, sikerült kivívnom magamnak a sok elismerést, ezért tisztelnek is. A sportban mindig is jeleskedtem ,ezét vagyok én a csapat kapitány. A csapatunk számos gyõzelmen van már túl, most is arra készülünk, hogy valami szánalmas balfékekbõl álló csapatot letoljunk. Már a suli folyosóján sok pacsival köszönök a haveroknak, lányok sikongatva jönnek oda hozzám, a pom-pom csajok szinte levakarhatatlanok. Nem húztam még meg egyiket sem, valahogy nincs hozzájuk gusztusom. Átöltözöm az öltözõben kivonulunk az udvarra, a csapatom nagyon lelkes és mindent beleadnak, mintha az életük múlna egy - egy edzésen, vagy meccsen. Csak kívülrõl látszik a nagyképûségem, belülrõl teljesen más oldalamat lehetne megismerni, de hát ezt senki sem érdemelte még ki. Kemény edzést tartunk, az a tervem, hogy hulla fáradtan hagyják el a sulit, nos ez sikeresen megtörtént. Én is leizzadtam mint az állat, arra vágyom, hogy hazaérjek és kicsit rá dolgozzam, mert izomláz kezd jelentkezni. Felkapom a sport táskámat az utolsó óra után, elköszönök a többiektõl, amikor kilépek a kapun, nekem ütközik egy lány.

- Mi a fenéért lopakodsz mások háta mögött? – Hátat fordít, mintha semmi sem történt volna, mégis mi válthatta ezt ki belõle, lehet követi, valami pedofil állat?

- Hé! – Utána szólok, hiszen érdekel mi van vele, a vállára teszem a kezemet, ekkor mérgesen fordul felém.

- Engedj el! – Undort látok a szemében, na de miért, hiszen nem ártottam neki.

Telefonom megcsörren, látom, hogy az unokahúgom az, akit imádok, kis általános iskolás, imád velem focizni.  Megbeszéljük, hogy átmegyek hozzájuk kicsit, mert az anyja küldeni akar anyámnak valamit. Biztosan valami finom süteményt, azt hiszem az nem fog épségben hazaérni. Kisétálok a buszmegállóba, felszállok a megfelelõ buszra, majd egy kis sétával megspékelve elérek hozzájuk. Úgy tudtam, hogy a kedvencemet fogja megcsinálni, táskába teszem, és arra hivatkozva, hogy még tanulnom kell hazamegyek, vagyis mennék. Megállóba kiérve egy ismerõs lányt pillantok meg, mit keres itt?

- Mit keresel itt? – Kérdezem kedvesen tõle.

- Semmi közöd hozzá! Hagyj magamra! – Valamiért indulatosan válaszol… - Egyébként is... utállak! – Szóval utál…

- Nem tettem semmi rosszat! – Vallom be õszintén, ha nekem valakivel bajom van, annak a tudtára is adom.

- Legközelebb tanulj meg bocsánatot kérni! – Vállat rántok és a buszt meg sem várva elindulok haza.

Útközben merengek, gondolkodom, meg terveket, hadi tervet szövögetek, elõveszek egy tollat mert ihletet kaptam az egyik cselünkre és a kezemre rajzolva dolgozom ki a többi stratégiánkat. Hazaérve elmegyek zuhanyozni, mobilomon is egyik haverom keres, hogy mi ügyben majd  utána kiderül. Megtörölközöm, felveszem a tréning cuccomat, felhívom és közli, hogy van egy laptopja amit meg kellene néznem. Felveszem a kulcsomat, amint kilépek és az égre nézek az esernyõmet is magamhoz véve elindulok. Nos mint kiderül a laptopja menthetetlen, mert a vinyója, beadta a felmondását, hiába próbáltam segíteni rajta nem jött össze. Végül csak haza megyek, mert anyám is sipítozni kezd, hiszen egy fontos levél jött, amirõl beszélni szeretne velem. Elindulok haza, az ernyõmet kinyitom, mert elkezd csepegni az esõ, a parkhoz érve megpillantom ugyanazt a lányt, aki már kétszer elküldött a fenébe. Odamegyek hozzá és fölé tartom, mert nem kellene, hogy megfázzon.

- Tessék, ez megvéd az esõtõl! – Felemeli a fejecskéjét, és meglepõdik, hogy én vagyok az.

- Te követsz engem? – Duzzogni kezd. - Hagyj már békén végre! – Nem figyelek a csípõs megjegyzéseire.

- Meg fogsz fázni, ha továbbra is a hidegben maradsz. Vizesek a ruháid is. – mondom halálos nyugodtsággal.

- Neked aztán mindegy nem? Egyébként is... utállak, szóval hagyj magamra! – Felpattan, és a szemeimbe nézve tesz egy lépést hátra. - Ne érdekeljen, hogy mi van velem! – rendben, ha ezt akarod legyen.

Elindulok utána, hiszen én is arra lakom, többször hátranéz, én meg szépen lassú tigris léptekkel folytatom az utamat, amikor megáll, felhúzom szemöldökömet, hirtelen fordul hátra.

- Miért követsz? – kérdezi halkan, amikor elé érek.

- Nem követlek, csak erre lakom. – mondom teljes nyugodtsággal.

- Hazudsz. – emeli fel tekintetét, amibõl düh, megvetés árad.

- Nem hazudom, ne legyél paranoiás. – Látom rajta, hogy remeg, kinyújtom a kezemet és magamhoz húzom, persze kicsit ellenkezik, mégis hagyja magát. – Gyere elviszlek hozzánk, teljesen átfagytál. – Ernyõt fölé is tartom és a vállánál magamhoz ölelve sétálni kezdek vele hazáig.

Sokszor ellenkezik, hogy ne nyúljak hozzá és hagyjam õt békén, mégis csak visszasétál mellém és hagyja, hogy megöleljem, olyan kis makacs teremtés. Amikor a kapuhoz érek, kinyitom, elõre engedem, kicsit félve néz fel a nagy házra, ám a kezemet a vállára téve megnyugtatom kicsit. A bejárati ajtóhoz érve, elõre engedem, leveszi a cipõjét, az ernyõt kinyitva beviszem a lenti fürdõbe, amikor kimegyek, látom, hogy reszket, odamegyek, felveszem az ölembe, beviszem a saját fürdõmbe, majd a kádba engedek neki meleg vizet.

- Melegedj át egy kicsit, ne legyél nekem beteg. – elmosolyodom, õ leveszi a pulóverét, kimegyek a szobámba és hozok neki vastag nadrágot és pólót, leteszem a kis székre, ekkor rápillantok, amikor a nadrágját veszi le, inkább kimegyek.

Pólót cserélek, mert vizes lett, kicsit rendet teszek, majd leülök a laptop elé és az egyik házi dolgozatomat kezdem el írni, annyira belemerülök, hogy törékeny kis testet pillantok meg az ajtóban.

- Kicsit nagyok rám. – Néz végig magán.

- Kicsit. – Felállok és megölelném, de elhúzódik, bólintok, bemegyek a fürdõbe és a mosógépbe bedobom a ruháit, hogy majd felvegye.

Visszamegyek, amikor a fotelembe találom, lehunyt szemekkel, ezen elmosolyodom, felveszem az ölembe, vele együtt ülök vissza, majd a fejemet a fejére téve úgy körmölök tovább. Ám amikor szorosabban bújik hozzám, betakarom egy pléddel. Annyira jól esik a közelsége, hogy még én is elalszom. Pár óra múlva mocorgásra leszek figyelmes, amikor kinyitom a szememet egy gyönyörû szempárral találom szembe magamat.

- Azt hiszem mennem kell. – Kimászik az ölembõl, felveszi a cuccait és kimegy a szobámból, azért utána megyek, amikor leérek akkor veszi fel a vizes cipõjét és megy ki az ajtón.

Bezárom, majd felérve megpillantom a száradó ruháit, azt hiszem ezeket valahogyan vissza kéne neki jutatni.

~

A sport táskámban ott pihennek a cuccai egy zacskóban, a szünetben az udvarra igyekszem, amikor megpillantom Õt, odamegyek hozzá.

- Szia. Hoztam neked valamit. – Kiveszem és a kezébe adom.

- Köszönöm, hogy így leégetsz mindenki elõtt. – Erre csak felhúzom a szemöldökömet.

- Nem az volt a szándékom, egyébként szívesen. – Azzal magára is hagyom, mert nekem edzésem lesz.

Átöltözöm, kimegyek az udvarra és egy kicsit dobálgatni kezdek, véletlenül oldalra fordítom a fejemet és õt pillantom meg az egyik folyosói ablakban, majd sietve távozik onnan. Elmosolyodom, hogy engem figyelt, pedig semmi hátsó szándékom nem volt vele se most se tegnap.

Hirtelen állok meg az iskola kapujánál. Megint egy borzalmas nap. Rosszabb itt lenni, mint a patkányok között a csatornában. Ráadásul anyám ostoba pasiját is el kell viselnem. Bosszantó, ugyanis olyan furcsa szemekkel néz rám. Mintha fel akarna falni. De az is lehet, hogy én túlzom el. Nem... nem, ugyanis tudom, hogy hogyan néznek rám a férfiak. Csak, mert különlegesebben nézek ki. Túlzásokba esnek, ráadásul azt hiszik, hogy szét dobom a lábam, mert mondanak valami szépet. Lehet, hogy önzõ vagyok, de nem egy buta liba.

Lassan indulok meg, párszor elhagyja ajkaimat halk sóhajtás, de ez csak az unalom jele. Az épületbe beérve sikongás üti meg füleimet. Mi a fene? A kosárlabda pályától jön. Nem izgat engem, hogy milyen menõnek beállított pasik vannak ott. Mindegyik csak egyet akar. Megdugni és otthagyni valamelyik szállodában. Talán a csalódás beszél belõlem, de nem hiszem, hogy tévedek. Belépek a terembe, ahol csak pár osztálytársam van. Két fiú lép elém. Hogy kik õk? Csak két talpnyaló. Azt hiszik, hogy könnyen adom oda magam. Pedig, még mindig érintetlen vagyok. Ridegnek mutatom magam, de valójában én is az igazira vágyom. Na persze, nem az iskolában fogom megtalálni.

·         Jó reggelt Maria! - köszön az egyikük. A szokásos mosolygás nem marad el. Ahogy tõlem megszokták, hátradobom hajamat és leülök a helyemre.

·         Ma olyan rossz kedvûnek tûnsz. - mondja a másik. Semmi közöd hozzá. Amúgy se érdekel ez téged, hogy én hogy vagyok.

·         Ugyan, csak korán keltem. - egy hamis mosollyal válaszolok.

Nem is kérdeznek többet. A helyükre ülnek. Amint csengetnek bejönnek a többiek is és a tanár. Elkezdi az óráját, de én szokásomhoz híven, csak az ablakon bámulok kifelé. Unott tekintettel mérem végig a pályára kiérkezõ fiúkat és néhány lányt. Hamar megakad a szemem az iskola, úgynevezett menõ fiúin. Jól ismerem mindegyiket. Álszentek és azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Utálom õket, leginkább Cody Burt az, akitõl kiráz a hideg. A legrosszabb mindegyik közül. Irritál, még akkor is, ha nem néz rám. Gyorsan fordítom el arcom a tanár felé. Eléggé magyaráz, mégis egy szó sem ér el hozzám. Unatkozom, de még sok idõ van az órából.

~*~

Az utolsó órámnak is vége. Gyorsan csapom be könyvemet és felállva lépek ki a terembõl. Nyomorult egy nap ez, de még nincs vége. Haza menni nem tudok, ugyanis az a féreg ott van. Nem akarok egy ilyen alakkal kettesben maradni. Apa és a barátnõje minden bizonnyal nincsenek még otthon, pedig õk közelebb laknak. A kapuhoz érve elgondolkodom. Hova menjek? Ahogy vissza fordulok az iskola bejárata felé, neki megyek valakinek.

·         Mi a fenéért lopakodsz mások háta mögött? - ahogy rákiabálok, ledermedek, ugyanis Cody Burt az. Mintha mi sem történt volna, hátat fordítok neki.

·         Hé! - utánam szól. Nem figyelnék rá, de megérinti vállamat. Dühvel a szememben nézek rá.

·         Engedj el! - mondanám még azt is, hogy undorodom tõled, de inkább elindulok. Nem állít meg, de nem akarok egy ilyen alakkal beszélgetni. Vagy együtt lenni.

Teljesen elgondolkodom, így mire észbe kapok, már a házunk elõtt állok. Morcos tekintettel mérem végig a szürke épületet. Csak egy sóhajtással lépkedek tovább. Közel vagyok egy buszmegállóhoz. Ott, amíg anya nem ér haza, el leszek. A szokásos hazugságomat beadom nekik. A klub foglalkozás miatt sokáig voltam. Mindig ezt mondom. Vicces, hogy a saját anyámnak kell hazudnom. Emiatt folyton elszomorodom. A buszmegállóban senki sincs, így a padra ülök és a földet bámulom. Nem járkál erre senki, ha mégis, akkor csak kutyával, vagy egy-egy pár. Úgy irigylem õket. Olyan boldognak látszanak. Én sose leszek az.

·         Mit keresel itt? - kikerekednek szemeim. Az illetõre nézek. Mit keres õ itt?

·         Semmi közöd hozzá! Hagyj magamra! - nem elég, hogy a hátam mögé rejtõzik, még követ is. Mégis... mit képzel magáról? - Egyébként is... utállak!

·         Nem tettem semmi rosszat! - de igen! Az, hogy követtél már önmagában rossz. Az, hogy utállak, pedig egy másik rossz dolog.

·         Legközelebb tanulj meg bocsánatot kérni! - mondom flegmán. Nem várom meg a válaszát. Hibát követek el tudom, de gyors léptekkel megyek fel egyenesen a lakásunkra. Ahogy nyitom az ajtót, furcsa hangokat hallok. Anyuék szobájából jön. Csak résnyire nyitom az ajtót.

Amit ott látok, teljesen meglep. Meg sem bírok mozdulni, mégis azon kapom magam, hogy a bejárati ajtó elõtt remegek. Nem tudom miért, de nem bírok az épületben maradni, ezért kilépek a szürke házból. Futásnak eredek és a látott dolog képekben mutatja meg magát, hogy elhiggyem, amit láttam. Az anyámat megcsalja ez az undorító alak. A könnyeim csak úgy folynak, mintha valaki a vizet öntené a mosdóba megállás nélkül. Utálom az ilyen embereket!

Egy parkban állok meg. Nem nézek körbe. Nem érdekel, ha látják, hogy sírok. Bár inkább már csak szipogok. Leülök az egyik padra. Fáradtnak érzem magam. Olyan jól esne egy ölelõ karban pihenni. Felnézek az égre, lassan esni fog. Nem foglalkozom vele. Ha elázok, legalább lekerül rólam az a mocsok, amit nemrég szedtem magamra. Nem én követtem el hibát, mégis úgy érzem, hogy bûnös vagyok. Az esõ lassan cseperegni kezd. Ahogy elborul az ég, sötétebb van. Percrõl percre, az esõ erõsebben kezd esni. Ha itt maradok, csak beteg leszek.

·         Tessék, ez megvéd az esõtõl! - egy esernyõt pillantok meg a fejem felett, majd az illetõre nézek. Az ismerõs hangtól kiráz a hideg. Már megint õ?

·         Te követsz engem? - kérdem duzzogva. - Hagyj már békén végre!

·         Meg fogsz fázni, ha továbbra is a hidegben maradsz. Vizesek a ruháid is. - mi köze van hozzá?

·         Neked aztán mindegy nem? Egyébként is... utállak, szóval hagyj magamra! - lépek elé. Ahogy a közelében vagyok, érzem a melegséget, amit áraszt magából. Kissé gyengének érzem magam, de teszek hátra pár lépést. - Ne érdekeljen, hogy mi van velem!

Ezzel hagyom magára. Hogy hova megyek most? Még nem tudom, de haza biztosan nem. Ami Cody-t illeti. Az a melegség, egy rövid idõre elkábított, de ettõl még irritál. Nem szeretnék bele egy ilyen alakba, még ha az utolsó ember is lenne a földön.