Még nem jöttem rendbe, de annyi erõm már van, hogy vissza változzak. Egy magas, karcsú férfi képében öltök testet, majd lépek ki könnyû szerrel a rácsok közt. Így már a láncok sem tarthatnak vissza..

nem haladok túl sokat, máris fedezékbe kell vonulnom, sajnos annyira még nem jöttem rendbe, hogy bonyolultabb varázslatokat alkalmazzak, így marad a búvóhely.

Egy ember, talán õrszem... feltûnik neki, hogy üres a ketrec így riasztja a többieket. Nemsokára már tucatnyian vannak... nagyszerû! A ketrecek közt bujkálva figyelem ahogy a férfi a másiknak magyarázkodik, majd miután az jól lehordja elkullog.

Mikor már kezdenek szét széledni én is kimerészkedek, de ez nem az én napom. Természetesen az idomár fiúba botlok.

- Elnézést- szólít meg, mire riadtan felé fordulok- ki maga és mit keres itt, a látogatásnak már rég vége, talán valami baj van?

- öhm...igen- vágom rá- ami azt illeti, eltévedtem- játszom az elveszett turistát, bár lenge yukatában, holmik nélkül és ilyen feltûnõ külsõvel elég nehéz.

- áhh...értem, jöjjön velem- int az iroda felé- szólítson csak Ryuu-nak

szóval Ryuu, legalább a nevét megtudtam.

- Remek, az én nevem Satoshi- mosolyom mögé rejtem ravasz tekintetem, azt hiszem most sétált bele önként a csapdámba. Nem tudom, hogy gyanakszik-e, de nem látni rajta és nem is kérdezett semmit, így nem aggódom

Odabent egy székre ültet, míg a mappái, térképei közt kezd kotorászni. Egyetlen percre sem veszem le róla a szemem, inkább kielemzem minden vonását, mozdulatát, apró rezzenését. Minden a legnagyobb rendben, egyet leszámítva...az a kis vakarcs a vállain...f elismerte bennem a sárkányt, így most próbálja gazdája tudtára adni mindezt. Ryuu...ha jól emlékszem...persze nem érti a jelzéseit, arrébb hessegeti vagy szimplán figyelmen kívül hagyja

- Minden rendben?- kérdem ellenõrzés céljából

- Igen...egy pillanat, úgy emlékeztem ide tettem, de...áháh, meg is van- elõ vesz egy öreg térképet és az asztalra fekteti. - pontosan hová is akar eljutni?

- öhm... kezdem vájkálni a térképet. Egy olyan helyet kellene találnom, ahová gyakran járnak turisták, ám nem a legkézenfekvõbb a holléte.

- Azt hiszem... kezdetnek valami szállás kéne..- nyögöm ki végül

- Nos, akkor tudom ajánlani ezt, ezt és ezt a hotelt- bök a térképre- illetve itt lehet sátorozni is

- Nagyon köszönöm!- játszom a megkönnyebbültet

Mikor elválnak útjaink a mutatott irány helyett inkább õt követem, ám ezúttal sokkal óvatosabban. Nincs kedvem még egyszer hülyét csinálni magamból, és ezúttal szerintem nem is hinné el hogy eltévedtem...megint.

Jobb híján inkább az erdõn át követem a nyomait, ami nem nehéz, tekintve hogy árad belõle a sárkányoktól átragadt energia. Egészen hazáig követem így, majd megbújok a fák között.

Érdekes... eddig ha kellett valamilyen lény szimplán felperzseltem a faluját, családját, de õ más. Õt élve, sértetlenül akarom, elcsábítani inkább, mintsem elrabolni, és amúgy sem egy magatehetetlen kölyök már akit csak úgy el lehet vinni.

- Fiam, várj egy kicsit. - szól anyám, az egész család itt lakik velem. - Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében ámen. - ez már nálunk rituálé, minden egyes elindulás elõtt megáld. A fiúkkal beülünk a telepjárókba, közben megkérdezem Nicholáth, hogy mit kell tudni a betegünkrõl.

- Nico, mit kell tudni a sárkányról.

- Több helyen is nagyon csúnya sérüléseket szenvedett valószínû, hogy sárkány harcban. Eltört a jobb szárnya és az egyik mellsõ lába, rengetek karom és harapás nyom van rajta. Régebbi sérülések nyoma is látszik rajta de azokkal semmi baj nincs, egy szóval ha fel is épül lehet, hogy többet nem tud repülni. - vajon mibe keveredhetett bele, hogy ilyen sérüléseket szerzett. A sárkányok csak akkor szereznek ilyen sérüléseket ha terület védésrõl vagy a nõstény nem akar pározni.

Egy óra múlva oda is érünk ahol a beteg található, egy barlang hasadékába húzódott be, látszik rajta alig fér el, halkan besétálunk, lámpákat állítunk fel, hogy jobban lássunk. Amikor meglátom a szívem össze szorul, annyi a seb rajta, hogy azt sem tudom melyikhez kezdjünk neki. A csapatomnak nem kell kiosztanom a feladatokat, már mindenki tudja mi a dolga. Én a szárnyát teszem sínbe, Nico, Gab és Lea a sebeket kötözi, Val a mellsõ lábát próbálja helyre rakni. Hát fel adta a leckét az már biztos.

Két óra múlva mondhatjuk, hogy rendben lesz míg haza nem visszük. Viszont a hasadékból egy kicsit nehéz lesz kihozni, szerencsére az egyik telepjárót az ilyen esetekre át alakítottuk így könnyedén, de elég nehézkesen ki tudjuk hozni onnan. Amint ki ért csak akkor veszem észre igazán, hogy hó fehérek a pikkelyei, most még nem tudom melyik fajhoz is tartozhat majd otthon. Csörlõvel fel húzzuk a trélerre ami rövidnek bizonyul, így a farka végét hozzá kötözzük. Mire vissza érünk a rezervátumba a ketrece már elõ van készítve, sajnos most egy darabig itt lesz.

****

Már egy napja telt el azóta, hogy ide hoztuk, néha-néha fel kel de azonnal vissza is szenderedik. Reggel meglátogattam, hogy megnézzem, hogy van. Szerencsére szépen gyógyul de még mindig idegesít a szárnya, ha nem lesz képes repülni abba belehal. Egy sárkánynak a repülés a mindene.

Az egyik kifutott szedjük rendbe amikor Zafira visítva rohan el az egyik ketrectõl.

- Minden rendben? - egyenesen hozzám szalad és mutogatja a kissé megpörkölõdött lábacskáját.

- Nico tegyél Zafira lábacskájára abból a krémbõl amit mi is használunk. Közelebb megyek a ketrechez ahonnan Zafira elszaladt. Az új jövevény ketrece az, szóval felébredtünk? Dühösen fújtat és fel- alá járkál. Nem tetszik neki a bezártság és a láncok, de muszáj ha kiengedem a többiek szét szedik. Egy méterre állok meg tõle, ha tûzet lehel akkor innen még el tudok ugrani.

- Szóval te lennél az az új sárkány? Nem mondták, hogy egy Jegest hoztak. - még mindig le taglóz a kinézete de a szemei azok csodálatosak, réz színûek, sárkányoknál ez a szem szín nagyon ritka mint a jeges sárkányok is. Azt hiszem csak egy van Románia területén ami éppen most itt van nálam.

- Nos jegessel még nem volt dolgom, majd meglátjuk miféle szerzet vagy. - közlöm vele majd vissza megyek a többiekhez.

Estére végzünk csak a kifutó helyre rakásával, mindenki fáradt így haza küldök mindenkit. Én is haza megyek, veszek egy jó meleg fürdõt eszek anyám isteni fõztjébõl és kidõlök csak érjek haza. Még ki sem nyitom az ajtót de Zefir már a mellkasomnak ütközik, anyám mosolyogva figyeli játékunkat. Játszunk kint egy darabig még, aztán csak be jutok a házba. Bent már ott van a várandós anyám és apám. Nagy kor különbség lesz köztünk de én nem bánom. Anyám elzavar fürdeni mivel koszosan és büdösen nem ülhetek asztalhoz. Le veszem magamról a nadrágot és a kesztyûket, csak ilyenkor veszem le õket így legalább nem látom anyám bánatos arcát, akárhányszor látom a sebeket mindig magamat hibáztatom érte. Ekkor tanultam meg, hogy sosem merészkedj egy anya sárkány tojásaihoz. Gyorsan lezuhanyzok majd magamra kapok egy nadrágot. A vacsora egész íncsiklandozó, anyu a kedvencemet készítette el ami nem más mint puliszka jó sok sajttal.

Csendben fogyasszuk el a vacsorát, miután végeztünk apával leülünk még egyet sakkozni. Már egy hete játsszuk csak mindig közbe jött valami. Már majd nem kikapott tõle amikor kopottaknak az ajtón, felállok ajtót nyitni mert anya már lefeküdt pihenni. Mikor kinyitom az ajtót egy igen megszeppent Nicoval nézek szembe.

- Ryuu azonnal gyere velem,valami történt Jegessel. - magamra kapok egy felsõt é már megyünk is Jegeshez. A ketrece elõtt nagyon sokan vannak így egy kicsit tolakodnom kell, de mikor oda érek elé, hát az állam leesik. A ketre tök üres, a láncokon még mindig látszodnak a jég okoszta nyomok. 
- Ki volt õrségben?  - kérdem Nicot aki csak le süti a szemét, szóval akkor õ volt õrségben.

* Puliszka: Kukorica darából készült, hagyományo erdélyi étel

Az a nyomorult... fújtatok magamban miközben újabb fájdalmas lépést teszek. Ez a hála mindenért? Hogy felneveltem és tanítottam?! Nekem esik és mellkason szúr...szép dolog mondhatom...

Lassan botorkálok be a fák közé, talán el tudok rejtõzni az egyik odvas mamutfenyõben vagy szikla hasadékban.

Teremthetnék gólemeket, vagy küldhetnék rájuk hóvihart, de minek... jó munkát végeztem, így simán legyõznék mindet, akkor meg minek pazaroljam az idõm? Nincs más dolgom mint várni míg a sebek és törött csontok begyógyulnak, utána képes leszek újra emberi alakot ölteni... talán ezúttal el is tudok rejtõzni elõlük.

Egy hasadékban húzom meg magam végül, elég széles ahhoz hogy beférjek, ugyan elég kényelmetlen, de megteszi.

Mélyen alszom, hisz nem félek attól hogy rám találnak.

Álmaimban messzire szállok, fajtársaimmal, más sárkányokkal... hallom az üvöltésüket... havas hegyeken fészkelõ szikla és hósárkányokat... aztán homokos lagúnákon élõ apró korallsárkányokat, a sivatagok hatalmas, kígyóra emlékeztetõ homoksárkányait látom... rengetegen vannak, mind máshonnan, színes kavalkádjuk betölti a teret. Aztán valamiért megszakad az álmom és magamhoz térek... mindez nem csak álom volt, míg aludtam egy másik helyre kerültem. Egy ismeretlen, idegen helyre ahol hozzám hasonló és eddig ismeretlen sárkányok tönkelege él, ki szabadon, ki ketrecben. Nagy nehezen feltápászkodok és megrázom magam. Láncok csilingelnek a nyakamon és a lábaimon, a törött testrészeken sín, és kötés, a vágások össze varrva... szóval nem õk voltak... de hol vagyok?

Egy kis erdei sárkány ivadék száll le a ketrecem mellé és érdeklõdve figyel. Rá mordulok, de nem tágít, inkább fel-alá kezd ugrabugrálni a ketrec elõtt.... idegesítõ. Oda pörkölök neki mire visítozva rohan el, erre persze az emberek is felfigyelnek akik eddig az egyik kifutót javították.

Ostoba népség... nem láttatok még jégsárkányt? Na várjátok csak meg míg vissza változom...

- Minden rendben?- ismeretlen férfi hang, majd megjelenik a hozzá tartozó test is. Magas, szépen kidolgozott izomzatú férfi, karján egy aranysárkánnyal, vállain sárkánytetoválással...szemei is egészen különlegesek... még ha csak egy ember is, meg kell õt szereznem magamnak. Dühösen fújtatva járkálok fel-alá hogy felhívjam magamra a figyelmét, sajnos ilyen távolságból a telepátia sem mûködik...

Végül elérem amit akarok, mint mindig. Felém fordul, majd közelebb jön, végül alig egy méterre a ketrectõl megáll.

- Szóval te lennél az az új sárkány? Nem mondták, hogy egy Jegest hoztak...- Jeges, szóval így hívjátok a fajtámat... hát, örülhettek, ugyanis én vagyok az utolsó ezen a vidéken. Elszórva talán vannak még Grönlandon vagy a Himalájába, bár nem valószínû...

Fel-alá járkálva méregetem a férfit... nem olyan mint a többi emberfattyú... érdekes szerzet.

- Nos, jegessel még nem volt dolgom, majd meglátjuk miféle szerzet vagy- arcára számomra még ismeretlen arckifejezés ül ki de mielõtt reagálhatnék rá sarkon fordul és vissza indul a többiekhez. Ooh... szóval itt hagysz? Jól meggondoltad?...na nem baj, elõbb utóbb úgyis megszerzem amit akarok, és téged nagyon is akarlak!

 Amint kimondom a szavakat, Dakuraito rögtön felveszi egy lisztbemártózott vámpír színét és a falhoz lépve kell megtámaszkodnia, hogy majd mereven fixírozza a padlón lévõ szõnyeg mintáit. Gondolatait tisztán hallom. Zavarosak és még mindig ragaszkodik ahhoz a fogalomhoz, hogy ilyesmi nem létezik. Rám kapja tekintetét, de én nem látok tisztán a szemembe lógó hajtincstõl, ugyhogy ujjaimmal eltüntetem onnan egyenesen a fülem mögé. Pár másodperc múlva ismét visszatér a padlóhoz.

-         Raito kérlek szépen! – nehezen jönnek ajkaimra ezek a szavak, de most mégis úgy érzem ez kell ide.

-           Ez… Ez ugye csak vicc Nessa? – hangja szintelen és érzem, hogy bármelyik percben hisztérikussá vállhat.

-         Nem. Mond ez nem elég bizonyíték? – intke szárnyaim felé.

-         Lehet ez egy jelmez is…

-         Egy jelmez? Ugyan ezt te magad sem hiszed el! Csak álltatod magad Raito! Tudod, most nem mondhatok el mindent, de velem kell jönnöd. Vissza kell térnem a Pokolba Tenmei-jel és veled.

-         Miért mennék veled az Alvilágba? – fordul felém verge.

-         Mert ez a sorsod!

-         Milyen sorsról beszélsz? – fordul ismét a fal felé. Kezdem unni, hogy nem néz rám. Olyan, mintha megvete, vagy elítélne azért, mert nem vagyok ember. De az ég szerelmére, hát õ sem az! Mikor fogja már fel?! - Miután te eltûntél azon az éjszakán, amikor vihar volt akkor a fél környéket megölték, ahol éltem. Ráadásul Minako is meghalt… Majd engem baleset ér, mi közben téged kereslek. Akkor milyen sorsról beszélsz? – hangját felemelve érzékelteti szavai súllyát, amik pihekönnyûnek tünnek számomra. -  Miért tértél vissza? Azért, hogy közöld velem, hogy valami nem e világi vagy, hogy játszhass velem és az érzéseimmel? Még el sem temettem a szeretett anyámat. Nem mehetek veled!

-         Sajnálom, ami a városlakókkal, a szomszédokkal és Minával történt, de ennek így kellett lennie.

-         Te mirõl beszélsz? – kérdi döbbenten és szinte hallom, ahogy leesik neki, hogy én végeztem velük.

-         Te voltál! – fordul felém. Aranyom, szerintem el kéne menned vitorlának. – A baba a szomszéd kicsije volt, Haguryu… Te beférkõzted magad hozzánk elõször Iyarit ölted meg, amit nem tudok, hogy csináltál. Majd azon a viharos sötét éjen benyaltad magad az anyámnál és az éj közepén megölted õt. Majd ott hagytál és megölted a környékbelieket. Az árván maradt gyereket pedig magaddal vitted a Pokolra. Én kerestelek téged, az anyám halálakor sokkot kaptam, majd balesetem lett. Majd nem meghaltam és ez is miattad történt!

-         Nem akartam, hogy így történjen én nem akartam fájdalmat okozni… Sajnálom Lucifer akarta ezt így. Nem tehetek róla…

-         Még mit nem? Azt akarod nekem bemeséli, hogy az Ördög ad parancsot kit ölj meg?

-         Így van, nem hazudok. Sose hazudtam neked!

-         Idáig mind végig hazudtál. Ki vagy te igaziból?

-         Az a lány, akit megismertél Rai… - hangom elcsuklik. Fáj, hogy nem hisz nekem. – Nem akartam neked fájdalmat okozni, de nem volt más választásom. Kérlek, gyere velem.

-         Eszembe sincs!

-         Tenért tedd meg, könyörgöm!

-         Akkor nem gondoltál a babára, amikor végeztél a szüleivel? Nekem akarod megmondani, hogy kiért cselekedjek úgy, ahogy kéred? Sajnálom, de itt a vége tûnj el… - Megvet. Utálom ezt. Olyanért okol, amire neveltek és tanítottak. Azért, ami vagyok, elítél.

-         Látom nem fogsz rám hallgatni. – mondom higgadtan, szinte fájó nyugodtsággal. Karjaimba veszem Tenmei-t. Õ még mindig a földet szemléli. Mikor jön rá, hogy nincs abban semi érdekes?! - De azt tudd, valahol van egy Sötét Angyal a Földön, aki ide került a Pokolból. A Sötét Angyalok függetlenek attól a világtól bármikor az emberek közé jöhettek. Õ lenne a nyolcadik herceg a tökéletes vér, a sötétfény, aki Baalnak a fia. És Baal a megszólalásig olyan, mint te… - magyarázom, majd ajtó fele veszem az irányt. Kerítenem kell egy halandót, aki majd segít. Dühöngni akarakok! Törni és zúzni. Ölni akarok! De miért érzek keserûséget és fájdalmat a mellkasomban?

 Megállok egy pillanatra, majd fel sem fogom hogy, de a másik pillanatban már Raito elõtt vagyok és a szemébe nézek. Egyik kezemmel magabiztosan tartom állát, hogy ne pillantson félre, de még mindig csukva van a szeme.

-         Nézz rám, kérlek! – suttogom gyengéden, szintedorombolva, de õ makacsul fordítaná el a fejét. Erõmnek köszönhetõen nem nagyon megy neki. – Nézz rám! – ismételem meg ugyanolyan hangsúllyal. Rám emeli égkék szemeit és összetört tekintettel néz rám. – Akármit is fogsz bemesélni magadnak, amúgyis ez lesz a valóság. Baal nincs épp jó állapotban, az ereje fogyatkozik és bármelyik pillanatban megsemmisülhet. Lucifer is úgy szeretné, hogy még utoljára lássa az fiat. A herceget. És az te vagy! Most, hogy Minako már nem él, nincs senki, aki megakadályozhat abban, hogy visszatérj az otthonodba. Igen, én öltem meg, de azoknak a lényeknek, akiknek gazdám nem szánt mast, mint a halált, azok nagyot botlottak valahol…

-         Nekem ez az otthonom!

-         Nem nyitok vitát. Vagy így vagy úgy,de velem jössz!

-         Nem! – ezen egy jót nevetek. Nagyon aranyos. – Min nevetsz? –kérdi, de látom, ahogy ajkai szegletében kis mosoly bújkál.

-         A makacsságodon. – mosolygok rá, majd kisimítok egy tincset a szemébõl. – Gyere velem. Ez az utolsó, hogy megkérdem. A “nemet” pedig nem fogadom el válaszul. – mosolyodom el gonoszan.

-         Miféle hely az? – sóhajt, majd leül a fal tövébe. Odaadom neki Ten-t és kimegyek a konyhába, majd az idõközben elmaradt tejet felteszem a tûzhelyre.

-         Hasonlít a Földre, de az ég vörös és a fold kopár. A démonoknak nincsenek házaik, mind a palotában lakuknk, kivéve a számûzöttek. – mondom, mikor kis idõ utánbejön és a kicsivel akarjaiban leül az asztalhoz. Láthatóan felvidította a csöppség, mert egész vidáman mosolyog. – Mind Lucifert szolgáljuk, megesküdtünk neki, hogy az életünk árán is megvédjük és követjük õt. Bármennyire hihetetlen, de õ nem egy örült gyilkos demon, ahogy õt az emberek elképzelik, hanem egy felelõsségteljes vezetõ és tiszteletetparancsoló személyiség. – közben kiöntöm a tejet egy kisebb lábasba. Felsóhajtok. – Nem akarok mindent elmesélni, sokkal jobban szeretném, ha a saját szemeddel látnád a valódi otthonod gyönyörûségeit.

-         Nem akarok elmenni, még mindig fáj any…Mina halála. – szál kereserûen és meg csapot-papot hagyva odamegyek és letérdelek elé, kezeimet térdein pihentetem és tekintetem az övébe furakszik.

-         Csak egy mondatodba kerül és örökre elfelejtheted õt. Szeretnéd, ha elvenném a keserû emlékeket?

 Tenmei bugyborékos nevetése tölti be aszobát, ahogy észreveszi a konyhapulton lévõ piros edényt. 

 A fiút Tenmei-nek neveztem el, ami annyit tesz, hogy „hajnalhasadás”. Illik hozzá. Gyönyörû gyerek és a kis feketés-kékes haja nagyon emlékeztet Rá. Megígértem magamnak, hogy el fogom felejteni, hisz csak egy ember. De valamiért többet jelent nekem egyszerû barátnál. Talán, mert nem mászott rám az elsõ adandó alkalommal, ahogy azt felént szokás.

 Tenmei csendes gyerek, csak akkor sír, ha tiszába kell tenni, vagy éhes. Sokat gügyög és gurgulázik, olyankor nagyon édes. Szemei, akár az enyémek, mogyoróbarnák. Viszont nem hagy aludni, ami engem egyre csak ingerültebbé tesz. Elalszik, egy darabig békésen szundikál, majd felkel és kiált egyet a kis hangjával. Hogy teljesen elégedett legyen, mindig a közelében kell legyek. Ha démont lát sír és nyafog, de remélem, hogy ez majd megváltozik.

 Végül ezt elpanaszoltam gazdámnak, aki azt felelte, hogy keressek valakit, aki segít majd nevelni. Egy hetet tölthetek az Emberi Világban. Tenmei-el a karjaimban próbálom rávenni magam, hogy elinduljak valamerre.

 Nem is tudom már, hogy repülve-e, vagy sétálva, de egy ismerõs ház elõtt találom magam. Hihetetlen, hogy ezen a környéken még él valaki. De nem is számítottam arra, hogyy elköltözik. Ha mégis akkor... akkor megszívtam, mert nincs még valaki, akit ismernék, csak Mary-Anne, de szerintem õ már el is felejtette ki vagyok.

 Bekopogok. Várok. Újra kopogok. Várok. Nyílik az ajtó. Raito áll elõttem és ahogy meglátja a kezemben lévõ gyereket leesik az álla, de aztán szélesebbre tárja az ajtót.

-          Szió, Rai! Sajnálom, hogy úgy eltûntem, de rossz érzésem volt és mikor kijöttem a város el volt némulva, de õ sírt. Felvettem a földrõl, mert egyedül ott feküdt. Nem akarlak ezzel untatni, csak segítséget szeretnék kérni. Ne mondj semmit kérlek, csak melegíts egy kis tejet ha van. – mondom õ meg még mindig kicsit döbbenten, de bemegy a konyhába.

 Ten alszik, leteszem a kanapéra és teszek oda párnákat is, hogy ne essen le.

 Mikor Dakuraito visszajön, ismét csak nem hagyom megszólalni.

- Elárulok neked valamit. Lehet, hogy észre vetted, vagy sem, de én egy bukott angyal vagyok. – Bizonyíttékként óvatosan kiengedem szárnyaimat. – Lucifer a gazdám, aki nekem nagyon fontos, mintha az apum lenne. Ez lehet hülyeség, de igaz. – Sóhajtok egy nagyot. – Szeretném, ha segítenél nekem Tenmei felnevelésében. – Mosolygok ababaára, majd Rai elé lépek. – Dakuraito, gyere velem a Pokolba! 

-         Maradj ott. Én is mindjárt megyek, csak keresek valamit, amivel lehet világítani, mert nem maradhatunk fény nélkül ebben a viharban. – hallom nyugodt hangját.

-         Dakuraito ne hagyj egyedül. Allergiás vagyok, a viharra gyûlölöm. – mondom sikongatva.

-         Jól van. – megfordul, megfogja a kezemet és maga után húz. – Semmi baj nem lesz, a vihar hamar elvonul. – int, majd elõvesz valamit és a kezembe nyomja. Gyertya. Minek? Felgyújtja az elemlámpát és egy kis fény tör elõ belõle. - Most már minden rendben lesz.

 Nagy nehezen sikerül eljutnunk az ágyig, legalábbis nekem. Nem tudok aludni túl zajos és világos a vihar. Görcsbe rándul a gyomrom amikor villámlik vagy dörög. Nem érzem, hogy Minako még hazajött volna. Szerintem ott ragadt a szomszédban. Újabb villámlás. Megremegek.

 Hangtalanul settenkedem át Dakuraito szobákába. Nyitva hagyom az ajtót, hogyha elkerget akkor ne kelljen azzal foglalkoznom. Megállok az ágy mellett. Mintha érezné, hogy itt vagyok, õ megfordul és végigmér, legalábbis nem tudom mennyit lát belõlem a sötétben. Az órájára néz, majd rám.

-         Mi a baj Nessa? Miért nem tudsz aludni? – Most mit mondjak? Az igazat? De akkor egy gyenge lánykának fog nézni… Uhm… De neki talán elmondom. Amúgy is valamiért jobban megbízok benne, mint másban. Gazdámmal ugyan nem veheti fel a versenyt, de…

-         Bevallom neked, hogy félek… - Ez az Vanessa, jártasd le magad! Csak ne csuklana el a hangom. - Nem tudok aludni, mert a villámlás az egész szobát betakarja és megvilágít mindent. Nem tudom, mit tegyek.

-         Próbálj meg a fal felé fordulni vagy búj be a takaró alá. – Int egyet. Ch… milyen lovagias…

-         Nem lehetne, hogy…? Itt…aludjak? Persze, ha nem akarod mindegy.

-         Gyere – emeli fel a takarót, mire azonnal bemászok mellé.

 Arra ébredek, hogy Lucifer dühöng. Idáig érzem a mérgét. Rám dühös. Jogos, már két napja itt vagyok és még a nõ él. Kár, pedig annyira maradni szeretnék. Este Raito megfordult és magáhozölelt, jó szorosan. Szeretnék még a karjaiban maradni.

 Gabrielre, miket beszélsz itt Vanessa?! Azért vagy itt, hogy végezz Minakóval! Na rajta!

 Hangtalanul mászom ki az ágyból, hogy Rai nem ébredjen fel. Itt a búcsú ideje, aranyom. Egy puha puszit hintek ajkára és kilépve bezárom a szoba ajtaját. Odalopakodom Minako szobájához és igen, ott van. Elmosolyodom. Az angyalok nyomtalan ölési eszközeik vannak. Azt sem fogják tudni, hogy hová lett.

 Csak 10 perc és Minako Konishi nevû személy már nem is létezik a Földön. A gazdám elégedett lesz velem.

 Még valami oknál fogva benézek Raitohoz, de már angyal alakomban vagyok. Akaratlanul is végigsimítom arcát. Felébred. Értetlenül és meglepõdve néz. Lehajolok és megcsókolom tõlem szokatlan gyengédséggel.

 Húsz másodperc és ott sem vagyok. Ég veled, Dakuraito! Valószínûleg soha többé nem találkozunk.

 Ismeretlen keserúség árad szét bennem, ölni akarok többet és többet. Utálom az embereket! Nem érdemlik meg, hogy éljenek!

 Mire felébredek kábulatomból, már csupa vér minden körülöttem, a kezemben meg egy kisbaba, aki keservesen sír. Lecsapnék rá is, ha abban a pillanatban, mikor ránézek nem mosolyodna el. Akaratlanul is elmosolyodom és magammal viszem  a Pokolba. Õ nem lehet olyan ember, mint a többi. Én fogom felnevelni! 

-         Megértem én, ha zavarok... Nem azért mondtam, hogy most útban legyek. Sajnálom.

-         Nem úgy értettem... Minakonak szimpi vagy és van vendégszobánk is. – „Akkor elõször a vendégszobát, majd az ágyadat hódítom meg.”

-         Az remek lenne. – derülök fel egy kicsit.

-         Mit hozol?

-         Magamat?! – kérdezek visszahuncut mosollyal.

 ~Hû kisanyám, ha csak magadat gozod, akkor minek a vendégszoba együtt is alhatunk!~

 Szép gondolat, meghatott. Az aranyos fiúcska perverz gondolatai. Hehe…

 Sétálni megyünk a közeli parkba. Rámpillant, mire én is rá. Elkapja a tekintetét, de édes. Meleg van, így egy nagyobb fa alá ülünk le. Elrendezem a lábaimat, hogy szépen látszódjanak és mikor magamon érzem tekintetét, végigsimítok a térdemtõl a bokámig.

-         Nem vagy szomjas? – Elpirult, annyira édes.

-         Ami azt illeti megszomjaztam egy kicsit. – mondom és felállunk.

 Veszünk innivalót és Raito vesz sütit is. Visszamegyünk és ismét letelepedünk a fa alá. Aranyom szépen kinyitja az üdítõjét én meg értetlenül oldalra döntöm a fejem. Tekintetem a kezemben lévõ üvegre siklik, majd újra rá. Félénken nézek szemébe és várom a jóakaratot. Kiveszi a kezembõl és kinyitja nekem, majd visszaadja.

-         Igyál, aztán a süteménybõl fogyassz. Remélem, szereted a kókuszt és nem vagy rá allergies, mert elég sokaknak ez gondot okoz, ha mégis, akkor veszek neked másik sütit. – Rámutat az árusra. Kedves tõle, kezdem megkedvelni.

-         Köszönöm Rai, de nincs allergiám, nem ettem még ilyen sütit, de biztosan ízleni fog. – mosolygok rá, majd meg is kóstolom a sütit. Fincsi~

 Még maradunk egy kicsit a parkba, majd segít nekem felkelni, mikor indulunk. Elfogadom a kezét és megfordulva hozzádörgölõzöm. Hátrább lép. Nõies járással elindulok elõtte és a vállam fölött csábítóan ránézek. Hajamba túrva dodok hátra pár tincset és tovább sétálok. Beülünk még Mary-Anne vendéglõjébe és eszünk hamburgert, majd irány haza.

 Belépünk a házba. A nõ a nappaliban van, így mi is oda sétálunk.

-         Minako ma nincs hol aludnia Nessának, ezért nálam alszik. – jelenti be Raito és Minakonak a szemei kistányér méretûek lesznek.

-         Mármint? – kérdez, hogy érthetõbben, ha lehetne.

-         Öhm... csak estére maradnék itt, nekem megfelel a kanapé vagy a föld is. Nincs hová mennem, még új vagyok a városban – magyarázom elpirultan.

-         Értem. Jajj, dehogy fogsz a földön aludni. Fiam, ágyazz meg a vendégszobában – mosolyodik el végül. Jobb kedvre derülve, melegen viszonzoma mosolyt.

-         Rendben. De még csak most sötétedett be – nevet fel kicsit édesem. – Nessa, nincs kedved még valamihez? Film, séta, klub? – néz rám kérdõn, jókedvûen.

-         Ha nincs kifogásod ellene, akkor nézhetünk egy filmet, de nem hiszem, hogy a moziban horroron kívül mást adnának.

-         Oké, akkor maradunk itt és nézünk egy kis vígjátékot, megfelel? –néz rám mosolyogva.

-         Igen – mosolygok boldogan. Minako kedvesen végigsimít „fia” felkarján.

-         Én nem zavarok, átmegyek a szomszédba, játszom egy kicsit az újszülött babával.

-         Kisbaba? – kérdem érdeklõdve. Bólintanak mindketten. – De jó, gratulálok nekik. Fiú vagy lágy a csöppség? – kérdem kedvesen érdeklõdve. A nõ felnevet.

-         Majd átadom. És fiú, még 2 hónapos, nagyon aranyos – mondja élénken, miközben felveszi kabátját és cipõjét. Picit lehúlt a levegõ én is érzem. Megszoktam a meleget. Mondjuk nehéz nem megszokni, ha egyszer a Pokolban élsz.

 Minako távozik, mi meg egymásra nézünk, amibõl nevetés lesz. Elhelyezkedünk a kanapén, miután Rai feltesz egy filmet. Egész jókat derülünk rajta, akaratlanul isnéha összeér a kezünk vagy a lábunk.

 Óriási zaj hallatszik kintrõl. Összerezzenek.Mi ez? Leszakadt az ég? Egy fehér fény és sötétség. Ijedtemben felsikkantok. Még egy hatalmas zaj és még egy fehér fény. Hallom ahogy odakint zuhog, de nem látok semmit, korom sötét van.

-         Zeusz? – kérsem a villámokat látva. De de Zeusz már nem szokott játszadozni a villámaival... uhm...

 Inkább hozzábújok Raitohoz, csakhogy tudjam, hogy itt van. Én ugyan nem félek, csak nem látok és így nehéz kivenni, hogy itt van-e vagy nem.

 Még egy dörgés. Összerezzenek. Nem én nem félek, ez csak hangos volt kicsit. Azért remélem Raito itt maad mellettem... 

-         Jól vagyok, köszi. Veled mi a szitu? – kérdem én is „kedvesen”.

-         Megvagyok köszönöm, anyám tegnap lefárasztott, de kialudtam magam. Iyarival tudtál beszélni? – fordul felém. Elvigyorodom. Persze, hogy beszéltem vele.
-         Igen, tudtam. Elintéztük amit megbeszéltünk, most már minden rendben van. Hova megyünk enni? – kérdem mosolyogva.
-         A Mary-Anne Dream-be. Az egyik régi barátom pasijának a vendéglõje, aki a csajáról nevezte el. A lányt ugyanis Mary-Anne-nek hívják. Bonyolult, de ha majd megismered õket, megérted. – mondja és közben a tarkóját vakarja. Nagyon édes így. Megkóstolnám. Dakuraito… hmmm… nyami…

-           Semmi gáz nyugodj meg Dakuraito értem mit akarsz mondani.  

-         Én egy kólát kérek – mondom, mert nem nagyon vagyok oda az ételekért.

-         Te Raito?

-          Egy Ice Teát. 

-         Ételt mit kértek?

-         Gyros? – Az mi? Olyan létezik? Azt hittem már nagyjából ismerem az emberi ételeket, de errõl még nem hallottam. Nem leszek azért bunkó, bár néha az vagyok. Hagyjuk.

-         Nekem jó.  

-         Akkor két gyrost kérnénk ét utána két csoki kelyhet vaníliás epres sziruppal.

-         Raito a beceneved? – kérdem sejtelmesen õ meg kipirul. Egyem a szívét, de aranyos.

-         Igen így hívnak a barátok, vagy pedig Rainak. Neked mi a beceneved?

-         Vanessának hívnak. De a Nessa vagy a Vani, ami tanán még lehetne a becenevem – felelem.

~ Meg a szexi vadmacska kisanyám, miáu! ~

 Enyje ilyen gondolatot szabadon hagyni. Halkan felkuncogok.

-         Mi az?

-         Semmi csak eszembe jutott valami.

-         Oké. Mit szeretsz hobbiként csinálni? – Hogy mit kéne szeressek?

-         Hobbi? – kérdem értetlenül.

-           Olyan, amit szabad idõdbe csinálsz, amit szeretsz és örömöd leled benne. Nekem ilyen a természetfeletti engem érdekel ez a téma. – felelem neki. Na, ne értsd félre nem sátánista módon, semmilyen szekta tagja nem vagyok. A Pokolba sem hiszek egyszerûen nincsen ez.  – Nincs? Kincsem, én onnan jöttem és oda megyek. Érdekes, akkor csak véletlenül hívják õt is Dakuraitónak? Nem, hisz nem érzik rajta ember, sem demon szaga. Nem tudom mi az, de kiderítem én!

-         Miért nem hiszel?

-         Nem tudom, csak nem hiszek és enni. – Hát majd hinni fogsz! Beee… De utálom ezt a szót, olyan “angyali”…

 Ezután már nekilátunk az elénk tett kajának és azt pusztítjuk. Ez a gyros vagy mi finom, de nem veri le a csoki ízét az elsõ helyrõl.

 Miután befejeztük elköszönünk és kilépünk az étterembõl.

-         Finom volt?

-         Igen, ízlet nagyon. – megnyalom a számat. Azt gondolod, el akartak csábítani? Igen, jól gondolod, hehe…

-         Rendben. Most viszont megyek, benézek a munkahelyemre, hazakísérjelek? – Ez jó! Irány haza! A Pokol legmélyebb bugyraiba! Upsz… nekem még dolgom van itt, el is felejtettem.

-         Nem kell, az unokatesómhoz megyek. Szia!

-         Hello!

-         Kösz mindent, Dakuraito! – mosolzygok rá és elindulok… Valamerre.

~*~*~

 Az éjszakát egy fa tetején töltöttem. Nem mondom, hogy kényelmes volt, de erre az egy estére tökéletes.

 Reggel ismét elmegyek odáig, ahol tegnap elválltam Dakuraitótól. Az illatta alapján próbálom elnavigálni magam a házukig. Végül eltalálok valahova.Cak hova? Bekopogok oda, ahol a legjobban orromba kúszik férfias illata.

 Egy fiatal kisasszony nyit ajtót, egybõl megérzem a spirituális erejét. Az õ illatát éreztem tegnap délután Dakuraitón is. Jó nyomon haladok, lehet, hogy õ az, akit keresek.

-         Jó napot. Elnézést kérek, Dakuraitót keresem, itt lakik? – kérdem szendén. A színészi képessségem még mindig elsóosztályú.

-         Szia. Igen, itt lakik. – mosolyog kedvesen.

-         Vanessa Sky vagyok. Csak két napja ismerem, de máris sokat segített, és tegnap is mondtam, hogy szégyellem, de már megint a segítségét kell kérem. – magyarázom ártatlanul elpirulva.

-         Gyere csak beljebb , majd lehívom. Minako Konishi vagyok. – Ez az! Sinen vagyok, márcsak be kell kedveskednem magam a szívébe és aztán megölni.

-         Köszönöm. Ön biztos az édesanyja. – Nem hiszem, de azért muszáj fenntartanom ezt a jókislány álcát.

-         Igen, az vagyok. Raito, gyere le! – kiáltsa fel, nekem meg megfájdul a fülem.

-         Jövök. – fut és leáll, ahogy meglát. – Oh, Nessa. Szia! Hát te? – kérdi mosolyogva és most lejön a lépcsõrõl egészen a nõig, aki csak mosolyog rá. Családi idill... Grrr...

-         Szia! – mosolygok rá.

-         Valami baj van? – kérdi értetlenül.

-         Dehogy, csak gondoltam meglátogatlak. Nem voltam benne biztos, hogy itt laksz, de miután az édeanyád elmondta, hogy tényleg itt laksz, nagyon megörültem. – mosolygom és közben az egyik hajtincsemmel babrálok.

-         Hát jó. Gyere, menjünk sétálni –mosolyog rám.

-         Jó menjünk – mondom boldogan, mintha csokit kaptam volna.

-         Majd jövök – mondja még Minakónak és már húzza is a cipõjét.

-         Elnézést a zavarásért, viszlát, Minako-san – hajolok meg elõtte, ahogy azt itt szokás és hátrébb lépek. Jé, már kint is vagyok.

 Miután elindultunk a városban, elég szótlanak lettünk. Végül õ töri meg a csendet.

-         Vanessa? Miért jöttél el hozzánk és egyáltalán, honnan tudtad, hol lakom? – kérdi kissé értetlenül. Elpirulokés felpislogok rá.

-         Igazából csak látni akartalak újra és megkérdezem hol talállak – mondom hallkan. Elmosolyodik.

-         Értem. Nos akkor mit szeretnél csinálni? – lepedõtgyûrni veled! Csak az gyos lenne...

-         Ano... maradjunk a sétánál, oké?

-         Jó.

-         Nagyon kedves anyukád van. – mondom mosolyogva és leülök egy padra.

-         Köszi. Megtaláltad az unokatesód?

-         Aham, egész jól elbeszélgettük az idõt.

 Tovább beszélgetünk semmiségekrõl. Mikor már nem voltközös témánk, és valahogy feléfordultam, elkezdtem játszani az egyik tincsével. Nem zavarta, sõt rámmosolygott. Azt hiszem elérem a célom. Mondjuk én mindig elérem...

-         Figyu, Rai... – nézek a szemébe kissé elpirulva.

-         Igen? – néz rá érdeklõdve. Kissé elvesztem tengerkék szemeiben így csak késõbb kezdek bele mondandómba. Szedd össze magad, Vanessa!

-         Uhm... hát arról lenne szó, hogy még ebben a városban szeretnék maradni pár napot és... és nincs ahol ellegyek... ha nem zavarok esetleg... lehetne, hogy nálatok legyek...? – nézek rá eépirulva. – Az unokatesómnak meg ott van a pasija és nemigen akarom õket megzavarni. Szóval érted... – nézek rá elveszett kiscica szemekkel.  

-         És megkérlek, hogy ölj meg helyettem egy személyt, már nagyon rég végeznem kellett volna vele. A neve: Iyari Motoku. Ember, de a napokban vámpírvérrel fertõzõdött. – Felkapom a fejem. Hangja az egész testemben vízhangzik. Lucifer félelmetes…

-         Azt hittem, hogy nem avatkozhatunk bele a vámpírügyekbe – sóhajtom. – Na és, hol keressem ezt a bizonyos emberkét? – kérdem kuncogva. Gyûlölöm az embereket!

-         A  Sakura No2009 rendezvény szervezési irodán kell tartózkodjon, majd a kapu egyenesen oda tesz le a közelébe, hogy ne legyen gond.- mondja és már nyílik is egy átjáró a hátam mögött. Imádom a gazdám, csak velem ilyen gondoskodó.

-         Köszönöm, gazdám, akkor én megyek is – hajlok meg ismét elõtte. Egy mosoly féle fut át az arcán. És én már bele is vesytem ay átjáró fekete lépcsõibe, amik egyenesen a Földre visznek. 

 Amint megérkeyek egz jó nagz épület elé, máris megpillnatok valakit. Végigmérem. Egész jó pasi, idáig érzem az illatát.Nem ember, de fogalmam sincs mi lehet. Talán õ az, akit keresek. A szemem még mindig rajta tartva megyek oda hozzá.

-         Szia, ne haragudj, meg tudnád mondani, hogy ez a Sakura No2009 rendezvény szervezési iroda? – kérdem kedvesen tõle.

-         Igen ez. A nevem Dakuraito Konishi. – A pokol összes démonára! Na mindegy, hátha ismeri Motokut. Kezet nyújt, de nem nagyon akaródzom elfogadni. – Miben segíthetek? – Rávágnám, hogy ki kéne próbálni az ágy rugóit, de inkább csak mosolygok.

-         Egy fiatalembert keresek, bizonyos Iyai Motokut.

-         Iyari bent van az irodába, amint belépsz az épületbe ott a lift szembe a második emeletig kell menni. Utána kiszállsz, méssz egyenesen a folyyosón és az ötödik ajtó az övé. – Ez az, legalább tudom már hová kell menjek. Végigmér, majd elpirul. Nocsak, milyen édes fiúcska. – Nem tudom milyen ügyben érkezett, de tudok adni prospektust és van nálam néhány fotó. – Aham, azok emberi dolgok. Na azon nem kiigazodnék, hanem jobban eltévednék. Már venné elé, mire elkapom kezét.

-         Nem kell, köszönöm, nagyon kedves. Iyarival van beszélni valóm, majd úgy is tájékoztat, de köszönök mindent, Dakuraito. – Ejtem ki direkt lágyan a nevét, majd elmosolyodom. – Tudta, hogy amúgy Sötétfényt jelent a név? Eléggé alvilági! – mondom, majd indulok is el a lépcsõn. – Minden jót, viszlát! – Ha ilyet kell mondjak mégegyszer, égjek el a pokol lángjaiban.

-         Viszlát! – hallom még férias hangját.  

 Amint elérem a célom, szépen bekopogom.

-         Hahó! Zavarok? – kérdem vékony hangon.

-         Á, dehogy, jöjjön csak be. – Úgy is teszem és egy szexi pózba beállva nézek az áldozatra csábosan. Fenekem riszálva teszem be az ajtót.

-         Maga Iyari? – Hangomban csak a tettetett vágy hallatszik.

-         Igen én vagyok, mit szeretne? – kérdi perverz vigyorral az arcán. Na úgye, tudom én hogy a férfiakat a legkönnyebben a farkukon keresztül lehet befolyásolni.

-         Egy haverja küldött születésnapi ajándék gyanánt. – mosolygok rá és az ölébe huppanok. Azonnal fenekemre csúszik a keze. Bleee...

-         Nekem, ma nincs is születésnapom.

-         De kár, akkor hiába volt megtennem ezt a hosszú utat. – sóhajtom és erotikusan végigsimítok a lábamon, ahol magassarkú csizmám szélénél meg is állok.

-         Majd kárpótollak rendben? – kérdi ismét perverzül elvigyorodva. Áh, én abban nem kételkedem. – Miben segíthetnék? – kérdi állszenten.

-         Dögölj meg, fekete vérû! – mondom és a csizmámból kikapva a fegyver egyenesen szívébe szúrom. Volt Motoku, nincs Motoku. Csak egy halom por. Ez a karó a szívbe módszer igen hatásos, de olyan mintha még mindig a ’80-as években lennénk.

 Elégedetten nyitok kaput és sétálok gazdám elé, aki megdicsét. Most boldog vagyok. De... Megint kaptam egy küldetés... Megint a Földön... Wrrr... Utálok lejárni. Valami emberfélét kell keressek, vagy nem is tudom, nem nagyon figyeltem, csak a nevére és a helyre. A felesleges információ nekem nem kell.

 Minako Konishi. Ismerõs, de vajon honnan. Állj! Hogy is hívták azt az édes fiút? Dakuraito… Dakuraito… Konishi… Hát persze! Akkor elég annyi, ha megint megtalálom, akkor már sinen vagyok. De ma már nem… Megyek lepihenek. Egy fekete csík fut át a bíborszín égen. Hee? Sarkonfordulva nézek Lucifer émelyítõen vörös szemeibe.

-         Mi volt ez, gazdám? – kérdem meglepetten.

-         Sötétfénynek nevezik. Felbukkan és eltûnik, nem sok információnk van ezekrõl a jelenségekrõl. De azt tudjuk, hogy az idõk kezdete után jópár évvel, egyszer egy fénycsík beleköltözött egy újszülött angyalba. Azt nem tudom él-e, vagy már halott, de biztos vagyok benne, hogy szívesen látnám ebben a teremben. – mesélni. Értem. Furcsa, a Dakuraito Sötétfényt jelent. Nem éreztem, hogy ember, de azt sem, hogy demon. Csak azt tudom, hogy alvilági lény, ha meg így van, akkor egyszerre két kívánságát tudom teljesíteni gazdámnak.

-         Értem, gazdám. Ha megbocsájtassz, én elmegyek pihenni. – hajolok meg. De nem is tudom minek, Lucifer szólt már, hogy nem kötelességem. Na mindegy.

-         Menj csak – hallom még mély hangját.

~*~

 Másnap délben indulok a Földre és megérkezek... valahova. De hova? Öhm...

 Miután lejártam a lábam, meglátok egy ismerõs sötétkék buksit. Ez az! A Pokolra, már azt hittem, rossz városba érkeztem!

-         Helló! – köszönök és már elõtte is termek mosolyogva.

-         Szia! – köszön õ is lelkesen. Mire ez a lelkesedés?

-         Szégyellem, de megint a segítségedért jöttem – mondom halványan elpirulva. A színészi képességem profi.

-         Nem gond, segítek, de cserébe elárulod a neved és eljösasz velem ebédelni valamit, mert kilukad a gyomrom. – mosolyog. Tényleg édes.

-         Oké. Vanessa Sky vagyok. – mosolygok rá kedvesen. De most nem színészkedtem.