|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Kita | 2014. 02. 02. 15:14:29 | #29218 |
 Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Ludwignak
Zihálva futok, de mégsem tudok olyannyira figyelni – a jókedv a mellkasomba mar, minden lépésemre izgatottan kacagnom kell.
Felfogom a szoknyám sebes léptekkel fordulva be ahol csak eszembe jut, hogy magamat, így Ludwigot is összezavarjam… de nem vált be a csilingelő kacaj ihlette terv, két forduló után sikoltva ütközök a mellkasának, miközben héjaként fon át. Felsikoltok rémülten, olyan hirtelen csapott le, de homlokom a vállának támasztva kacagok fel. A szívem majd kiesik, szent ég!
Finoman megsimogatom a vállait, felpillantva rá.
- Megvagy, kedvesem. Kiegyezünk egy csókban? – mosolyog le rám.
- Ha nagyon muszáj… - húzom össze játékos durcássággal az ajkaim, de a szívem még hevesebben kezdett verdesni.
- Nem muszáj… csak nincs más választásod – mosolyodik el, lehajolva. Akaratlan reflexből húzódnék hátra, de karjait a hátamra fonva készült fel a mozdulatra. Megdermedek, némiképp elillanva a jó, felhőtlen kedvem… de gyengéd, lassú és türelmes.
Mintha forró lángcsík futna végig az ajkaimtól a lábam ujjáig… lehunyt szemmel simítom mellkasom a mellkasának, a karjai közé bújva. Lassú, és mégis végigfut rajtam a libabőr, holott nem érzek félelmet. Talán igaza volt… ezt hagyni kell, kiélvezni minden mámorító cseppet.
Talán elsietett kijelentés volt tőlem, hogy nem tudnám megszeretni.
- Köszönöm, Salome… - hint lágy csókot a homlokomra, én pedig lehunyt szemmel, finom mosollyal dőlök a puha csókba. – Gyere, menjünk vissza a kastélyba.
Mellésuhanok, ujjaimmal bátortalanul simítom meg az ujjait, magam elé figyelve, kipirulva… az ajkaim is zsibonganak a csókjától. És mekkorát ugrik a szívem, mikor az ujjaink összekulcsolódnak!
Csendesen sétálunk ki a rózsatengerből, másik kezemmel is átkarolva a karját, ahogy csendesen, semmiségről beszélünk pár szót. De ennek sem érzem feltétlen szükségét, az egész olyan… tökéletesen békés.
Boldog vagyok.
De minden érzékeny porcelánként roppant össze, amikor Will némi port felverve esik Ludwig csizmájának orra elé.
- Igen, Will?
- Hercegem… a király rendkívüli gyűlést hirdetett meg. A szomszédos nagyúr háborút indít…
- Vigyázz Salome-ra! Ha üzenek, azonnal tűnjetek el, álruhában – mondja komoran, elengedve a kezem, s egy szó nélkül masírozik be a palotába. Zavartan fonom össze magányossá vált ujjaim, Willre nézve.
- Mi történt…?
- Salome, csak menjünk be… gyere.
- Will, mi történt??
És elmondta. Hogy Ludwignak a szomszédos uradalom királylányát kellene elvennie, hogy az volt tervben!
Csak Ludwigot ez nem érdekelte. Sápadtan tördelem az ujjaim, teljesen kikapcsolva a külvilágot magam körül, engedelmesen hagyom, hogy Will felvezessen a szobámba. Nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem, de a mellkasom összeszorult. Mi van, ha komolyan emberek sérülnek meg?? Meg is halhatnak! Ártatlanok!
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de a gondolataim már egyre keserűbbek lettek. Ludwigra gondolok… s amikor felpillantottam, könnyektől csillogó szemmel, magam előtt láttam.
- Ludwig… - suttogom csendesen, mikor felém nyújtja a kezét, s én megfogva állok fel. Magához ránt… magához ölel. Arcom némi csendes döbbenet után fúrom a mellkasába, ujjaimmal a hátán megmarkolom az inget. – Nagy a baj, igaz?
- Salome…
- Akkor nagy a baj – sóhajtok lehunyva a szemeim. – Ne küldj el… - kérlelem csendesen.
- Tessék?! – hökken meg, eltartva magától.
- Ne küldj el, amikor a legnagyobb szükség van – nézek rá. Nem tudom azt mondani, hogy vegye el a hercegnőt, bár ezt kellene, az lenne a helyes. De tudom, hogy erre csak mérges lenne… és úgyse tenné meg. Sose tenne olyat, amit nem akar, és azt a kényszerházasságot nem akarja.
Nem tudom azt mondani, hogy nem küldhet el, mikor a legjobban van szüksége rám… hiszen nem tudhatom, mennyire van szüksége rám. Mit jelentek én itt számára… azt pedig végképp nem mertem volna kiejteni a számon, hogy nekem mennyire van szüksége rám, és beleőrülnék, ha csupán találgatnom kellene, mi lesz a rémálom vége.
A szemébe nézek határozottan, mégis reszketeg íriszekkel, kérlelőn. Itt akarok lenni, nem eshet bajom! De ne küldjön el maga mellől.
Nagyon nehezen bólint, megrándul az arca, ahogy gondolkodik, de rábólint. Egy kő zuhan le a mellkasomról.
- Nem lesz egyszerű háború – figyelmeztet, mikor visszabújok a mellkasához, átkarolva a hátát. – Bár anyám ért hozzá, de nem lesz egyszerű. Bajod is eshet, ha nem figyelsz!
- Csak neked ne essék… – nézek fel rá, felpipiskedve óvatosan, ajkaim az ajkaira simítom.
***
Túl hosszú ideig tart ez a háború egy felesleges probléma miatt, sóhajtok keserűen, ahogy az ablak mélyedésében ülök, egy vastag párnán. Már hetek teltek el, és egyre jobban érződik a palotában is a lőpor füstje. Mintha az ég is elszürkült volna.
Mindenki ideges volt, kedvetlen… ha Ludwig Amalbergával, illetve a tábornokokkal tárgyalt, vagy a szobámban ülök, vagy a rózsakertbe menekülök a szürkeség ellen. A hercegis kedvetlen, ingerült, és a gúnyos hangszíne is több mint bántó tud lenni.
De mindig, majdnem minden este – bár nem minden este – meglátogat. Van, hogy amint a keze ügyébe kerülök, elkap, durván és ingerülten, magához rántva… ilyenkor nem kérdezek semmit, csak engedelmesen hajlok, mint a nád, amelyet konok kölyök feszeget, egy szóval se említem a foltokat, amelyeket okozott, vagy a vörös sávokat, amit az ujja hagyott a fehér csuklómon.
Túl sok teher, még neki is.
Még a durva csókjait i megszerettem s az együtt töltött estéket is… s eltitkoltam, ha fájdalmat okozott.
De van, hogy csak leülünk, hátát a mellkasomnak dönti és én átkarolhatom a vállait, a mellkasát vagy a haját cirógathatom. Ritkán mesél arról, hogy mi van odakint, én pedig érzem, hogy nem kéne kérdezősködnöm. Ott voltam, mert szükség volt rám… támasznak.
Büszke vagyok, hogy mégis engem hozott fel ide, hogy amikor megnyugvást akar, pihenést é elvonulni attól a halálszagú robajtól, ami kint zeng, az én kezem alá fekszik. Simíthatom a homlokát hűvös ujjakkal, citrus és menta esszenciája lágyítja el a vonásait, arcát a nyakamba fúrva mélyen szívhatja be a levendulát…
Mindig tervezek neki valamit, amit talán nem is érzékel, de a teste érzi és reagál rá. Megkönnyebbül, ha a szobámba lép.
Mosolyogva simítom arcom az arcának, ahogy feje a vállamon pihen, háta a mellkasomnak simul és lassú, lusta köröket rajzol körmeivel a lábszáramra. Halkan kuncogok, mert finoman csiklandoz, hűvös ujjaimmal cirógatom hátra vörös tincseit.
- Nyúzott vagy, Ludwig – suttogom gyengéden cirógatva az arcát. – Biztos vissza kell menned még ma?
- Igen – mormolja lehunyt szemmel. Puha csóskot hintek a halántékára.
- Ludwig… - suttogom csendesen. – Elég volt már.
- Tessék? – ül fel, lustán felém pillantva. Szomorúan nézek rá. Már idig is eljut a bűz, a fájdalom és gyötör a szívem, hogy mindez miattam van. Mennyi ártatlan ember élete megy tönkre… halnak meg, nélkülöznek, mind-mind miattam. Mérgesen vonja össze a szemét, én pedig leejtem a kezeim.
- Nem éri meg a temérdek áldozat, amit hoztok – mondom a szemébe nézve, szomorúan. – Túl sokan szenvednek, mind a két országban. Vess neki véget.
- És az nem lenne áldozat?- kapja el a felkarom fájdalmasan megszorítva. Összepréselem az ajkaim, egy nyikkanást se engedve ki, csak fájdalom villan a szemeimben. – Szóval azt akarod, hogy elvegyem azt a tramplit, te pedig visszamész a kis faludba, és mindent elfelejtesz?!
- Nem ezt mondtam… - suttogom, de a bőrömbe mélyednek a körmei, ahogy még inkább szorít. – De nézz ki!
- Nem érdekelnek – lök hátra jegesen, hogy a hátam a falnak csapódik. Szerencsém, hogy ülök, de így is felnyögök, ahogy a fejem koppan… remegő szemekkel nézek rá.
- Ludwig…!
- Hallgass – tromfol le, majd feláll. A bőröm már vörösödik, ahol megszorított, óvatosan dörzsölöm szét a fájdalmat, összerándulva, amikor ingerülten rám vágja a szobám ajtaját.
Szomorúan pillantok ki, könnyes arccal. Nem így van. De inkább szenvedtem volna én, hogy nem lehetek a herceg mellett boldogan, Ludwig és két ország helyett.
***
Ludwig nem jön be este, következ nap sem… félve lépek ki a szobámból, lassan sétálva. Nincsenek nyitva az ablakok, be vannak húzva a függönyök…
- Will…! – látom meg, sebesebben lépve felé. – Will, hol van Ludwig?
Olyan elképedve bámul rám, hogy azonnal összeszorul a szívem. Mi történt, mit csinált az az idióta?!
- Te nem tudod? – néz rám – Kiment a királynővel a csatatérre. Részt vesz az összecsapásban…
***
Vannak dolgok, amelyeket az ember nem tart fontonak, hogy emlékezzen. Kiesnek a fő momentumok, s csak az ajtó részletek égnek a tudatába végzetesen, kitörölhetetlenül.
Nekem az a pillanat erősödött a végtelenségig, amikor megpillantottam, hogy kinyílik a vár nehéz kapuja… és megpillantom Ludwigot, ahogy hozzák.
Sérülten…
Nem tudom, hogy jutok a szobájába, hogy lököm szét az embereket… és ismét belevésett kép, ahogy a fehér lepedn fekszik, vértelen sápadtsággal, vörös haja szinte lángoló folyamonként kanyarog körülötte, mellkasán erős, de átvérzett kötés. Mintha vörös rózsát engedett volna nyílni a jobb mellkasa.
Aztán feleszmélek: mellette ülök, de ő nem tér magához. De még él. Még életben van. A hideg ujjait fogom, melengetem az ujjaimmal, csókot hintek rá.
A szemeim könnyben úsznak, de nem engedem őket kibuggyanni.
Hát nem volt elég áldozat? Őt miért akarod?!
Minden pillanatban ott vagyok mellette, várva, hogy magához térjen. Magam fejtem a kötést, mosom át a testét, látom el a sebet; keverek rá fájdalomcsillapítót, nem hagyom, hogy begyulladjon, de a herceg testét emészti a láz és a gyengeség. Hiába minden, és én egyre jobban kétségbe esek…
Valószínűleg elszunyókálok az ágy oldalára borulva, mert koppanásra pattannak fel a szemeim, és megpillantom magam előtt Amalbergát. Sötét tekintetéből nem a napsugaras jövő képe ragyog…
- Egyre rosszabb – jegyzi meg, mikor sebesen próbálom rendbekapni a ruhám, megdörzsölöm a szemeim. – Kétséges, hogy megéri a holnap estét…
- Ne mondjon ilyet! – fakadok ki villámló szemekkel. – Lemond a tulajdon fiáról?! Ludwig nem adja fel, nem fog meghalni!
- Elég legyen! – förmed rám, nekem pedig a keserű méregtől elvörösödik az arcom. – Nem mondok le, de a tény sajna szomorú… a sebe gyulladt, a teste felemészti önmagát. De ha meghal, elsöpröm az ellenséget, a legkisebb porszemre is tekintettel… legyalulom a térképről.
Megszorítom Ludwig hideg kezét… az ujjaim alatt alig remeg a pulzusa. Egyedül vagyunk a szobában, csak a herceg és én… sötét van, csak egy gyertya vörös fénye ad némi színt a sápadt arcnak. Csak a szívénél az a vörös rózsa… a vére, ami folyton feketévé alvad a fehér gyolcson.
Az ajkaimhoz szorítom az ernyedt kezet és felvillannak a szemeim. A gyertya ingatag fénye vörös lángot gyújt a kék íriszben.
Nem hal meg, ha rajtam múlik.
Nem engedem.
- Dorothea!! – szólítom, még mindig mozdulatlanul meredve Ludwig halovány, sápadt vonásaira. Tudom, hogy megjelent, és hogy ő is… min mehet át. Nagyon is tudom – Tégy meg nekem egy szívességet.
***
Lassan roppan a faág a cipőm talpa alatt, ahogy remegve, de elszántan lépek be a sötétbe. Dorothea idegesen lép mögöttem, megragadva a kezem, de lerázom magamról. Hagyjon, csak azt kértem, hogy hozzon ide!
- Maradj kint, kérlek – suttogom erőtlenül.
A barlang falán zölden és sárgán villognak a lángok, a szívem és a kezem veszettül remeg. Egyedül a szemem nem… a szemem nem fél.
- Salome… - hallom a recsegő hangot. Életemben egyszer hallottam, és reméltem, hogy soha többet nem kell. De mégis… és a saját akaratomból. Lehúzom a drága köntös csuklyáját a fejemről, belépve a magas barlangba, ahol ez a gonosz lélek él… - No lááám… már akkor megmondtam, hogy még találkozunk…
- Kérlek… segíts nekem – suttogom beljebb lépve, megacélozva a hangom.
- Drágáááám, tudod, hogy semmi sinc ingyen az életben – lép a fénybe, de megfeszülnek az arcomon az izmok, tűrve a látványát. Gonosz vén boszorkánymester, hatalmas és a velejéig romlott.
Pici lány voltam, amikor a nagymamám megbetegedett… a nagyapám eljött ehhez a gonoszhoz, hogy gyógyítsa meg őt nekünk. Akkor találkozott velem, és élvezte a nagyapám szenvedését, az én félelmem, direkt kínzott a látványával és húzta rémületem íját húrpattanásig.
- Tudom.
- Mit is akarsz, kicsi lány…?
Hangosan sóhajtok, remegő ujjaim a köpenyem ujjba rejtve.
- Vess véget a háborúnak.
- Csak ennyi? – lép közelebb hozzám, megragadva az állam… de állom a parázsló, villogó zöld tekintetet.
- A vőlegényem…
- Áááá!! – kacag fel, az üstjéhez lépve. – Az arrogáns Ludwig herceg!! Megsérült, majdnem golyó ütötte át a szívét… igen, mielőtt a vörös nap felkelne, a sóhajjal együtt távozna a lelke is – élvezkedő hangon pillant rám fekete haja alól. Szívja magába a fájdalmam de nem állok ellen – Nem is tudom – fanyalog gonoszan – Túl sokáig húztad az időt, nem tudom, nem is tudom. Talán nem is éri meg a fáradtságot…
- Kérlek… könyörgök – hajtom le a fejem remegve. Nem érdekel, ha megaláz! – Tudom, hogy tudsz segíteni. Bármit kérsz, megadom csak ne hagyd, hogy meghaljon!
- Bármit… - forgatja a nyelvén a szót kéjesen, mintha egy különlegesen édes cukorka lenne. – Akkor taláááán tehetek valamit. De nem lesz olcsó hiszen olyan sokat jelent számodra az a hálátlan férfi!
És minél többet ér valami, annál nagyobb az ár, sütöm le a szemeim. Nem érdekel.
- A háború hajnalra véget ér – mondja mellém lépve – Azért cserébe… csupán a hajad karom.
- A hajam…? – hökkenek meg, de karmos kezével szétrántja a kontyom a cssuklója köré csavarva a vörös fonatot és villan a kés; nem sokkal a lapockám alatt nyisszantja le egyetlen mozdulattal. Vörös kígyóként hever a kezében. Meghökkenten húzom végig kiomló loknijaimon az ujjam, megremegve, amikor a végét olyan hirtelen tudom kitapintani. Nem számít, nem fontos. Visszanő.
- Igen igen… fogalmad sincs, milyen erő van benned, igaz? – kuncog. – Hjaj, mennyit ér és milyen erő egy olyan erős, és ennyi tiszta lélek… és szív!
- Ennyiért véget vetsz a háborúnak? Mire felkel a nap? – lépek felé kétségbeesetten.
- Igen, kicsi Salome.
- És Ludwig?!
- Nos… ő kicsit drágább, hiszen a szívednek olyan kedves… mennyire szereted őt… - lép ismét felém, és rettenve hátrálok meg – Szorítja a mellkasod az aggodalom, lehúz a fájdalom, megfojt a keserűség, ami a szíved nyomorítja… hát az életéért cserébe megszabadítlak ettől a kíntól! – sziszeg fel és kezét a mellkasomba mélyeszti.
Elakad a levegőm a fájdalomtól, ahogy karmait a szívem köré szorítja, meg tudnék halni a fájdalomtól, ujjaim kétségbeesetten vájom a karjába, levegőért kapkodva. Ne… meg fog ölni…!
De kirántja a kezét, és ujjai között valami fényes, vibráló fény dereng, vörösen pulzál, megnyugtató ritmusban. Zihálva kapok a mellkasomhoz, de egy csepp vér se látszik a ruhán… és olyan könnyű a mellkasom. Mintha egy nehéz követ vájt volna ki belőlem. Remegve nézek fel rám, ujjaimmal a ruhám szorítva.
Ott izzik, ott dobog a fénylő szívem a kezében, és én mégis élek.
Olyan… nyugodt, egyszerű minden. Tiszta a fejem, könnyű a testem, nem ég az arcom. Élek.
- Rendben, kicsikém – mondja elégedetten, miközben a szívem egy gyémántdobozba fekteti. – A hercegednek napkeltére semmi baja nem lesz, mint a makk, én mondom neked, mint a makk…
- Rendben… - suttogom, felállva a földről, ahová a fájdalomtól rogytam. Kicsit zavart vagyok… de semmi nem fáj. Viszont… nem érzem azt a forró izzást sem, ami mindig elönt, mikor Ludwigra gondolok. Nincs szívem… nem fáj, nem szomorú… nem szeret.
- Szívtelen királyné leszel… kit nem homályosítanak el az érzelmek. Ludwig büszke lesz rád – kacag fel baljósan.
Összefogom magamon a köpenyem, lehajtva a fejem, visszarántva a csuklyát. Erről senki sem fog tudni. Sebes léptekkel sietek ki, lehajtva a fejem, mozdulatlan, sápadt arccal.
- Salome! – pillant rám a kint várakozó Dorothea, és valamitől meghátrál elsápadt arccal – Mit tettél…
- Vigyél haza – szólok csendesen – Siess. Mindjárt felkel a nap.
***
A zobámban ülök, feltűzve a hajam aprólékoan, hogy ne tűnjön fel a hosszának hiánya. Halványsárga ruha van rajtam… már felkelt a nap, és kinézve az ablakon láttam, hogy az ég tiszta… az ellenséges sátrak még állnak, de katona… ember egy szem se. Mintha mindenkit, aki ártani akart volna nekünk, elnyelte volna a föld. Valószínűleg a király és annak lánya is erre a sorra jutott.
Elégedett vagyok, de ez csupán a sikernek tudható be. A mellkasom csendes, a szívem néma a bordáim ketrecében.
A tükörbe nézek. Leteszem a kezem a pipereasztalra, végigmérve magam. A hajam ragyog, a ruha kiemeli, amit ki kell, mégis elegáns. Ludwignak tetszeni fog. De az arcom sápadt fehérebb, mint a hó, szinte átütnek rajta a kék erek, a szemem kékje üveges, s kékre festi a szemem fehérjét is. Rámosolygok a tükörképemre, de a mozdulat idétlennek hat, idegennek. Újra próbálom hát, udwig szereti, ha mosolygok.
Gyakorlom, amíg jónak nem találom.
Aztán Will izgatottan fut be, szinte betörve, a nevem kiabálva, hogy Ludwig magához tért… halottsápadt valómra pillantok a tükörben. Egy karcolás sem lesz rajta, ahogy a gonosz varázsló megígérte. Legalább az üzletben nem csalt.
Sápadt vagyok… kicsit talán túl sápadt. És a kezem… hideg. Nem hűvös, hanem jegesen hideg.
Felállok é Will után sietek, aki besiet a herceg szobájába. Belátok az ajtó résén: Ludwig már ül, a mellkasa hibátlan, a vérrózsa eltűnt. Az arca piros, élettel teli… felveszem a mosolyt, óvatosan belépek.
Most már minden rendben van. Senkinek sem kell több áldozatot hoznia.
|
| Kita | 2014. 01. 21. 21:12:56 | #29028 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Ludwignak
Csendesen ülök, lehunyt szemmel zárom ki a világot. Lassan szívom be a levegőt, érzem, ahogy az orrcimpáim finoman tágulnak, miközben a levegőt ízlelem. Borsmenta… ánizs. Nem messze rengeteg rózsa. A föld nedves, nehéz illata, a fűzfa kesernyés könnyei…
Megkevert, fehérliliom nehéz balzsamával átitatott parfüm. Alatta bőr, hús, vér. Olajok.
Ludwig.
- Kisasszonyom, Ludwig herceg… - szólal meg Emma, mire felpattannak a szemeim. Tudom, ám mégis zavarban vagyok a közelségétől, pláne a pillantásától.
- Emma – szól a kislányra – Kérlek, vidd be úrnőd szobájába a virágos kosarat. Salome-mal sétálni megyünk.
Emma zavartan kapkodja közöttünk a tekintetét, de csak biccentek neki. Menjen csak.
- Vidd be, kicsim, majd megyek utánad – mosolygok rá finoman. Sápadtan pillantok fel a „vőlegényemre”, belekarolva. Legszívesebben messzire kerülnék… Magam elé meredek egy szó nélkül. Tudom, hogy bámul, de nem akarom tudni, mire gondol.
- Finom illatod van – fonja hosszú ujjait az ujjaimra, az ajkaihoz emelve. Megfeszül az állkapcsom.
- Köszönöm, Ludwig…
- Készítsd el nekem a parfümöt, kérlek. Azt, amit a faluban mondtál.
Összeszorul a torkom. Vissza akarok menni. Az egyszerű kis faluba, a kis szobámba…
- Salome! – csattan fel, mire összébb rándulok – Én egy érzelmekben gazdag, hű feleséget szeretnék benned megtalálni, nem pedig egy automatikusan válaszoló robotot! Nem kényszerítelek semmire, nem adok okot arra, hogy félj tőlem… a tegnap este pedig…
- Nem akarok a tegnap estéről beszélni! – csattanok fel kirántva a kezem, vörös arccal. Szégyenteljes és megalázó az egész, legszívesebben elfelejteném az egészet! Ezt azt egészet…
- Nem mutattál félelmet, megvetést, gyűlöletet, közönyt – folytatja kegyetlenül és erős késztetést érzek arra hogy befogjam a fülem, felsikoltva. – Adtál egy esélyt és megmutattam neked, hogy igenis tudok adni!
- De egyszerűen nem tudlak szeretni, Ludwig! – sírom el magam. És így az egész olyan, mintha a saját testem rabszolgája lennék, és nem tehetek ellene semmit! – Nem megy!
Elkapja a felkarom, visszarántva, s én elborzadva próbálok kifordulni a karjai közül. Nem akarom… engedj el… tétován csapok a mellkasára, de az arcom forrón égetik a könnyeim. Az egész olyan… undorító.
Nem enged el, csak szorít magához, és ez akaratlanul is… de egy kicsit jólesik. Lassan enyhül a fájdalmas görcs a mellkasomban, mire felemeli az ujjával az arcom. Biztos borzalmasan nézek ki, vörös arccal, könnyesen…
- Én sem szeretlek, Salome – mondja higgadtan, mire elkerekednek a szemeim. Nem…? Tessék? De… de akkor mi volt ez az egész? Miért kellett ez az egész undorító játék, mit akar tőlem?! – De kívánlak. Jobban, mint bárki mást ezen a rohadt földön.
- De… akkor… - kapkodok levegő után.
- A két dolog teljesen más – folytatja földöntúli higgadtsággal. – Tegnap este pedig igenis bebizonyítottam magamnak, hogy te is engem. Nem kell szeretni engem – mondja… de erre valahogy mégis összeszorul a szívem. Megrándul az arca… alig észrevehetően, de mintha keserűen villantak volna a jeges szemek. – Igen… határozottan jobb lenne, mint itt vigasztalni a világ legszebb lányát, akit sírni látni olyan, mintha egy vámpír előtt tartanának egy keresztet.
A szemembe néz, és akaratlanul is rámosolygok. Bár nem értem ezt az egész helyzetet, de… remegő, összeszorult mellkasomban olyan érzés van, hogy Ludwig, bármennyire kemény is, sokkal jobban vágyik valakire maga mellé, aki mellette áll… aki csak az övé.
- Megmutatom a rózsakertet. Gyere velem, kedvesem.
Kézen fog, finoman belekarolok, ahogy lassan átsétálunk a magas sövények között, egyre erőteljesebben lehet érezni a rózsák nehéz, össze nem téveszthető illatát. Az illat leírhatatlan, de amikor megpillantottam… megszorítom Ludwig csuklóját. Istenem, virágok mindenütt! Hatalmas fejű vérvörös rózsák ezrei, összefüggő falat alkotva nyúlnak a távolba.
- Ez… gyönyörű – sóhajtok fel. – És milyen… mennyei illat van – veszek egy lassú, mély levegőt. Kipirulok, lassan elengedve a kezét, hitetlen csodálattal lépek beljebb a puha füvön. Milyen gyönyörű…
- Van még ennél is jobb – mosolyog, de valahogy… mintha egy macska méregetné a sarokba szorított egeret.
- Ennél? – nézek rá, de hagyom, hogy a tökéletesen kikövezett kis utacskán egyre beljebb vezessen a megannyi színes rózsa között.
A rózsafal egyre magasabb, mígnem már nem látok ki fölötte… sőt. Összeérnek a falak. Összevonom a szemöldököm, megszorítva Ludwig ujjait.
Ez egy…
- Labirintus – mormolom összehúzva a szemeim. Lopva pillantok fel a hercegre… és akaratlanul is beharapom az ajkam az arckifejezése láttán.
Szinte kiugrik a szívem, ahogy magam elé meredek. Ég az arcom… nem akarom tudni, mi járhat a fejében, a sejtés pont elég zavarba ejtő.
De ha ez egy labirintus… az ő előnye, hogy valószínűleg ismeri a kiutat.
De nekem is vannak trükkjeim. Elkerekednek a szemeim, mikor megérzem az ujjait a derekamra fonódni.
- Ez egy… útvesztő, igaz…? – kérdezem csendesen, ujjaim az ujjaira fonva, megfogva a kezét. A hátam a mellkasának simul, érzem, szinte perzsel.
- Igen… - érinti az ajkai a fülem. Megborzongok, összepréselve az ajkaim, különös szorítás fut végig a gerincem mentén.
- Akkor fogócskázzunk! – lépek el határozottan tőle, jókedvű csalafintasággal ráhunyorítva.
Micsoda meghökkent képet vág, értetlenül pislogva rám.
- Tessék?
- Játsszunk valamit! – emelem a kezem a hajamhoz, a megannyi szalag közül kecsesen kirántva egyet. – Fogócskát.
Lassan mögé lépek, kezem a vállára téve, majd a vastag szalaggal finoman bekötöm a szemeit.
- Ne less – suttogom, küzdve a zavarommal. – Számolj el húszig – húzom végig a kezem a mellkasán, az ujjbegyeit érintve – és ne less! Ha csalsz, megbánod!
- Mi a garancia, hogy te nem csalsz? – kap a kezem után, mire dacosan összeszorítom az ajkaim, a kezére csapva.
- Csupán a szavam, Ludwig. Tanulj meg bízni bennem.
Csendesen áll, én pedig kuncogva érintem meg egy ujjammal gyengéden, fuvallatnyi időre az ajkait.
- Húszig számolj el, lassan – adom ki az utasítást – Aztán… kapj el.
Kuncogva hallgatom, ahogy kelletlenül kezd el számolni, csizmája alatt türelmetlenül csikorog a murva.
Veszek egy mély levegőt, aztán az egyik elágazás felé kezdek futni. Felmarkolom a nehéz szoknyát, és már az én szívem is izgatottan verdes.
Ha elkap… ha megtalál…!
Nevetve jutok a következő kereszteződéshez. Macska-egér játékot játszunk, már biztos utánam indult.
Rózsák futnak mellettem, érzem az orromban, a számban az illatukat, ahogy levegőért kapkodok. A szalag nélkül pár hajtincsem kibomlott, hosszasan úszik utánam.
Nevetve kapkodok levegő után, teljesen belezavarodva a virág és rózsatengerbe. Vajon merre lehet? Zakatol a szívem… próbálom visszafogni a zihálásom, hogy halljam, ahogy a csizmája koppan. De mi van, ha teljesen más irányba indult?
Lassan nyugtatom a lélegzetem, lassabban, körültekintőbben indulva el. Ebben a nehéz illatban nem lesz egyszerű kiszűrni Ludwig parfümjét, de nem lehetetlen. Halkan rakom a lábaim, néha visszafojtva a kuncogást, szórakozva a bosszúságán, hogy el tudok tűnni előle.
Bár aggódom, izgulok és ideges vagyok egyszerre. Egy vadász előtt elhúzni a mézesmadzagot, hogy kergesse… nem épp a legmegfontoltabb ötlet. Talán nem volt túl okos húzás.
Hirtelen roppanásra felkapom a fejem. Ez a rózsaillat, mindent beborít! Hangosan ver a szívem, fülelve, hátha a murva ropog, hátha meghallom az ingje suhogását.
Elsietek az ellenkező irányba halk kuncogással. Vállalom a kockázatot és a következményeket, de nem hagyom magam könnyedén.
Hirtelen megpillantom, ahogy kifordulok egy elágazásból… a hosszú rózsafolyosó másik végén áll.
És izzik a szeme, parázslik… elvörösödök, de nem hagyom magam, nevetve fordulok sarkon, elfutva.
Elvégre fogócskázunk!
És most… épp ő van előnyben.
|
| Kita | 2013. 02. 04. 13:14:20 | #25057 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Ludwignak és Yonának
- Ez nem választás kérdése, Salome.
Elhűlt bennem a vér, sápadtan pillantok fel rá. Mintha a szívem sem dobogna hosszú pillantokig. Mintha lassan tudatosulna benne, hogy csapdában vagyok…
- De… azt mondtad…
- Azt mondtam, ha Szükség van rád! Nem pedig, amikor akarsz; nem menekülhetsz az elől, ami rád vár.
- DE hiszen te rángattál ebbe! – fakadok ki, az ujjaim között megfeszül az anyag – Ezek után nem dönthetem el, hogy Én mit akarok?!
Jegesen néz rám, ami még inkább a keserűség mocsarába taszít.
- Sajnálom, Salome – hát… nagyon nem hiszem, hogy komolyan gondolná a sajnálatát, főleg mivel az Én életem teszi tönkre… - Nincs vita. Ma pedig ne tervezz a szobádban aludni.
Elborzadva, kikerekedett szemekkel bámulok rá, leejtve az ujjaim. Hogy… hogy tessék? Levegőért kapkodva nyílik sóhajra a szám, de a szemében egy fikarcnyi könyörületet sem látok, ami hatalmas súlyként nehezedik a mellkasomra. Végig hazudott nekem. Az elejétől kezdve ez volt a terve, mindent tönkretett…
- Este várlak, kedvesem – hint egy gúnyosan játékos csókot a homlokomra, aztán kisuhan az ajtón, mint valami lidérc.
Engem pedig ott hagy a bénult gondolataimmal, az összetört életem és álmaim között. Vajon Perez bácsi tudta, hogy hova küld, hogy mibe taszít? Ő nem tett volna velem ilyet…
Mereven bámultam a padlózat erezetét, amikor egy könnyű kéz, mit egy pillangó ereszkedett a vállamra; rémülten kapom fel a pillantásom és Emma aggódó szemeit látom.
- Sajnálom – suttogta csendesen. Elönti a könny a szemem. Én nem akarok itt maradni, nem akarok a felsége lenni… elsírom magam, mire átkarolja a nyakam, a fejem, magához vonva. Nem akarok…
***
Felfonta a hajam lassan; éreztem és hálás vagyok neki, amiért már csak ennyivel is húzza az időt. Szomorúan nézek magam elé, ujjaimmal kábán simítom az asztalka lakkozott felületét.
Alig pár napja még minden annyira szép volt. Otthon voltam, a saját kis szobámban. Az illataim, a fioláim, az életem tűnt semmivé, ahogy a herceg megjelent. Már csak a gondolatától megborzongtam; hogy teheti ezt… csak mert herceg, nem teheti ezt velem…
Gyűlölöm ezt a kastélyt… mindent, amit képvisel… és most teljes szívemből gyűlöltem a herceget is.
Riadtan pillantok ki az ablakon. De mégis mit tehetnék… mintha meg lennék bélyegezve, Miatta… hogy is tudnám megcsókolni, az övé lenni, egyáltalán szeretni, mikor a gondolatától is jeges érzés kúszik a szívemre…?
Vagy ilyennek kell lennie egy leendő királynénak? Szívtelennek? Megtörtnek, hogy ne mondjon ellent?
Szomorúan engedem le a vállam. Én ezt nem akarom. Hiába próbálok… erőt venni magamon, szembenézni a sorsommal…
Kopogtatnak, amire ijedten rándulok meg, összébb húzva magamon a köntöst, amit Emma terített a vállamra.
- Parancsoljon, Will úrfi – hallom a kislány hangját. Will… vajon ő tudna segíteni nekem…?
- Jól érzed magad…? – néz rám az aggódó barna szempár. Csak elfordítottam a fejem, ismét a padlóra meresztve a pillantásom. – Salome… én annyira sajnálom…
- Te is végig tudtad, igaz…? – kérdezem csendesen – végig tudtad, hogy mire készül, tudtad, de nem szóltál.
- Nem szólhattam – sóhajt fel leülve mellém. Emmát csendesen kérte meg, hogy távozzon, hallottam az ajtócsapódást. Felsóhajtok.
- Hidd el, nem olyan… rossz… - kezdi bátortalanul. Nem nézek rá. Hogy mondhat ilyet, feszülnek ökölbe a kezeim.
- Be leszek zárva egy csomó… rosszindulatú ember közé, akik annyira se tartanak, mint a koszt a cipőjük talpán – nézek rá könnyes szemekkel – Will, én ezt nem akarom…
Olyan kétségbeesett arccal nézett rám, hogy nekem kellett mosolyognom, megsimítom az arcát. Mintha az ablakon kívüli világ egy teljesen más lenne, amiből kiragadtak.
- Ludwig herceg nem olyan… amilyennek mutatja magát – mondja bizakodó hangon. Nem válaszolok, mire folytatja. Mesél; hogy hogyan ismerkedtek meg… hogy őt mindenki kihasználta, és bár a herceg is szívtelen, akaratos gyermeknek tűnt, mindent azért tett, hogy őt, Willhelmet ne használhassák ki… - Kérlek… csak adj neki egy esélyt – néz rám megragadva a kezem. Meghökkenve bámulok rá, hitetlenül elkerekedett szemekkel. – Hidd el, nagyobb szüksége van rád, mint mutatja…
Lágyan, szomorúan mosolygok rá, vértelenül, halványan. Talán így majd hasznomat vennék… hogy a herceg… nehezen biccentek. Kicsit mártírszerű az egész…
- Rendben – biccentek leütve a szemeim. Akármi is lesz, az én akaratom nem számítana, de talán valami jót is tehetek majd. Annyira fáj a szívem… - Megpróbálom…
- Köszönöm! - ölel át Will, én pedig szorosan markolom meg az ingjét. Annyira barátságos… annyira jólesik a kedvessége.
Talán nem lesz semmi baj.
Talán… talán nem fogom megbánni.
Talán tehetek majd valami jót is…
Talán Ludwig herceg is megszeret majd… és én is őt.
***
Ahogy lassan megyek a folyosón, szorosan összefogva magam előtt a köpenyt, felkapom a fejem. Az egyik ablakkiszögellésben egy nő ült, kissé provokatív cselédruhában, félmosollyal nézve engem… sápadtan lépek hátrébb.
- Ugyan – legyint szórakozottan. – Nem kell félni – vigyorog.
- Nem félek – húzom ki magam, de a kezem reszket, az arcom sápadt. Látom, hogy csak megcsóválja a fejét…
- Hát persze – teszi a szája elé a kezét gúnyos mosolyát leplezve. – Csak egy tanácsot adnék – fordul a hasára, elkerekedett szemmel figyelem, ahogy kissé megemelkedik a kőpárkánytól, lebegve… Boszorkány! – Ludwiggal kapcsolatban.
- Igen…?
- Ne lepődj meg semmin – kuncogott, majd eltűnt a párkányról. Kiengedek egy reszketeg sóhajt. Csak álmodom, csak álmodom…
***
Sápadtan nézek körbe a hatalmas fürdőben, kicsit elálmélkodva. Milyen gyönyörű… milyen sűrű volt a pára, ami mindent beborított, szinte sajnáltam, hogy nincs nálam egy fiola az olajaim közül, hogy ne csak a nedve csempe és föld illatát érezzem.
Hiába próbáltam az idefelé vezető úton összeszedni minden bátorságom, előtte állva menekülni akarok, el tőle… sápadtan nézek a halvány, azúros szempárba, ahogy derékig süllyedve áll a medencében, haja a tarkóján összekötve; a szálak vége lágyan ring a víz olajos tetején.
Magához int, finoman egy fekete kendőt teker a szemeim köré, összeszorítva a fogaim, mozdulatlanul hagyom.
- Nyugalom, én is bekötöttem a szemem- hallom a hangját; megmozdulni se merek, megfogva a kezem kényszerít lépésre. Érzem a talpam alatt a nedves köveket… - Nem látok semmit. Most pedig vedd le a ruhád, és gyere be velem!
Nehéz a mellkasom, levegőt venni sem bírok, remegő, hideg ujjakkal engedelmeskedek, leengedem a vállaimról a jótékonyan leplező anyagot, majd ujjaimmal kitapintva a lépcsőket lassan merülök el a forró vízben. Ez… kellemes. Magam elé fogva a kezeim állok mereven, nagyot nyelve. Kérlek… érzem, hogy remeg a szám széle. Nem szabad…
Érzem, ahogy hullámzik a víz, az illatát, amit sokszorosára erősít a forró gőz és pára, érzem a vízen át a szívdobbanásait, ahogy előttem áll… ösztönösen összébb húzom magam, mikor ujjával lassan végigsimít a vállamon, a nyakamon. Olyan hevesen ver a szívem, hogy attól félek, ő is meghallja.
A csuklóm köré fonja az ujjait, érzem a körmeit… itt mindent csak érezni tudok.
Félek… hátra akarom húzni a kezem, amikor a tenyerem a mellkasára teszi, de határozottan fogja; sápadtan nyelve egyet hagyom, hogy az ujjaimmal feltérképeztesse a bőrét; szinte érzem, ahogy száguld a vére…
- Ne félj tőlem, Salome – hallom a hangját, és mégis megrándul a bőröm, mintha ostor csattant volna végig rajta. – Amúgy is nagylány vagy…
- De… én… - ellenkezek. Az nem jelent semmit! Számomra ez nem indok! – Nem veled akarom…
Mintha rimánkodnék, már magamtól is borzadok…
- Hát nem kiváltság, ha a hercegé lehetsz?
Számomra nem… megsemmisülten hajtom le a fejem. Eszembe idézem azt a sok dolgot, amit Will mesélt, és hogy kért… hogy Ludwignak is szüksége van…
Ujjaimmal lassan simítom meg a mellkasát, a kulcscsontjáig – érzem, hogy kemény, feszes és puha a bőre, a teste… amikor elengedi a kezem, a mozdulatától megdermedek. Mit akar…?
Nem ellenkezek. Érzem, ahogy simít, ahogy épp csak az ujjbegyeivel cirógatja végig a párától forró bőröm, közelebb vonva magához a kezem a hátára csúszik. Érzem az ujjaim között a hajtincseit…
- Tudod, hogy nem tudnálak bántani, Salome. – duruzsolja a fülembe – Akkor minek kell félned tőlem?
Hebegős válaszomat egyszerűen szakítja félbe, rémülten lépnék hátra a csókja elől, ha nem fogná a derekam olyan szorosan… másik kezének egyetlen mozdulatával lerántotta a kendőt a szemünkről.
Mélyen elvörösödve sütöm le a szemem, de erőt véve magamon nem hátrálok. Mindenki… mindenki megérdemel egy esélyt… nem…?
Felnézek a cirógatására, de hiába a lágy mozdulat, a szeme parázslik, szinte érzem a hevét magam sem tudom, honnan vettem annyi bátorságot, hogy viszonozzam a csókját, lassan; mintha az egész testem lassan halna el, felemésztve minden erőt.
Lassan emelve fel a kezem simítok fel a nyakához, remegő karjaimmal átfonva a nyakát. Eddig… mindig alakult valahogy. Olyan soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
És kedves velem. Gyengéd. Szinte érzem, ahogy a lágy simításait mennyire visszafogja. Erre kell figyelnem… hiszen ő is… mindent megtesz…
***
Felpattantak a szemeim, szinte hallom a szemhéjaim kattanását. Az ablak felé fordulva fekszem a hatalmas, puha ágyon, félig az oldalamon, félig hason fekve – a nyitott ablakon át beszökő hűvös szellő végigborzongatja a testem. Megborzongok az érzésre, feljebb húzva a lábam kuporodok össze. Többre nincs erőm… érzem,ahogy a hajszálaim szánkáznak a testemen, de még ez is pengeélesnek tűnik. Még hajnal sincs talán, kint szürke az ég, látom az ablakon át… a nagy csendben hallom a mellettem levő test szuszogását, a szívének nyugodt, mély dobogását.
Lehunytam a szemem, az öklömmel összeszorítva a párnát, kicsit a párnába fúrtam az arcom. Nem akartam sírni… De mégis. Összetörtnek, fáradtnak és megalázottnak éreztem magam, hiába mindent: nem szeretem Ludwigot és ezt nem tudtam kierőszakolni magamból, ezért rohant meg a fájdalmas veszteség, az üres megalázottság érzése.
Bár menekülni úgysem tudok, marad a beletörődés. Majd megszokom.
Nem mintha fájdalmat okozott volna; nem, szó sem volt ilyenről. Egyszerűen… ezt nem érzem helyesnek. Boldognak kéne lennem, hiszen olyan kiváltságokat értem el a szerencsének köszönhetően, mint soha senki. Mégsem vagyok az…
De azt mondták, majd megbarátkozok a hellyel. Hogy majd megszokom. Csak idő kérdése.
Annyira haza szeretnék menni.
A párnába harapva rándultam meg, elnyomva a zokogást, csak pár könnycsepp csordult ki. Minden erőmmel kényszerítem magam, hogy visszaaludjak, mozdulatlan, fekete álomba süllyedve.
***
Reggel, mire felébredtem, már Emma állt az ágyamnál: Ludwig nem volt sehol. Nem tudom, hogy ennek örüljek vagy bánkódjak, de mindenesetre kissé megkönnyebbültem… nem tudom, hogy nézhetnék a szemébe.
Emma segít lefürdenem; mintha minden tagon egy vékony cérnaszál tartotta volna össze, de a ruhát látva csak felsóhajtok. Nem szeretem meg soha ezt a puccparádét, látom előre…
Hajam furfangosan úgy köti fel, hogy épp csak a hátam közepéig érjen a lágy kontyból kilógó tincsek serege, a ruha is egyszerűbb, mint első pillantásra tűnt; a vállam teljesen szabadon hagyó blúz, halvány narancsos fűző, ami viszont felfutott a vállaimra; és nem is volt szoros, bő szoknya, ami lágyan suhogott. Zavartan igazgatom magam, a tükörbe nézve.
- Szerinted szabad most egy kicsit visszavonulnom? – kérdezem félve a kislányt, aki elgodolkodva biccent egyet.
- A Herceg mindenképp hívatja majd a kisasszonyom, ha úgy gondolja – mondta kicsit meghajolva, amire elszontyolodok. Pedig olyan baráti lett a kapcsolatom ezzel a kislánnyal…
- Ki szeretnék menni a kertbe – mondom csendesen kinézve az ablakon. – Szedünk pár virágot egy úgy parfümhöz, mit szólsz? – kérdezem halvány mosollyal, felé nyújtva a kezem. Zavartan fogja meg; a kezecskéje apró, de barátságos meleg…
Nemsokára lent ülünk az egyik fa alatt; egy kosárba sok mindent szedtünk, mindenből egy keveset; fűszálak, virágok, szirmok, borostyánlevél…
Halványan mosolyogva írtam a lehozott kis bőrfüzetembe, hogy milyen ötleteim vannak. Elterelni a gondolataim, igen. Így nem lesz semmi baj.
|
| Kita | 2012. 02. 17. 18:29:40 | #19270 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~Yonának~
-
Eltelnek az órák, a percek, Emma behozta a hatalmas dobozban a ruhát, és sápadtan remegek, ahogy kiemeli az anyagot. Uramisten, milyen drága lehetett, én ezt nem vehetem fel!
De hiába tiltakozok, két szolgálólánnyal együtt rámhúzzák, a fűzővel együtt, amit jól meghúznak, hogy az anyag körbeérje a derekam. Kezem a mellkasomra szorítva próbálom úgy rendezni magamon, hogy levegőt kapjak, de ez… túl szoros!
Lenyomnak egy székre, hajtűkkel, fésűkkel megtűzik a hajam egy hosszú, fonott kontyba, pár vörös fejű gyöngyös hajtűt szúrnak bele. Szólni sincs időm, szolidan kihúzzák a szemem, csak feketével, menekülve próbálnám elhessenteni őket, de mire feleszmélek, már kész is vagyok és megsemmisülten nézem magam a tükörben. Ez nem én vagyok, én nem tetszett mit láttam.
Vagyis, ami azt illeti… ilyen szép talán soha nem voltam, de ez nem én voltam. Sóhajtva, támasztottam meg az állam, az egyik kis palackom billegtetem az ujjaim között, mélyen leszívva a mentás illatot. Kell, hogy megnyugodjak, sírni tudnék. Mit keresek itt?
Kopogtatnak. Ijedten fordulok meg és fel is állok, kezeimmel elöl felnyalábolva a szoknyám, hogy ne essek benne orra, Emma fut és ajtót nyit.
Ó. Ludwig…
Lesütöm a tekintetem, sóhajtva morzsolom az ujjaim. Idiótán éreztem magam. Ráadásul miét kellett ez, ha mégiscsak mérges? Miért kell egy vacsorához így kiöltözni?
- Kedvesem… akkor indulhatunk? – mosolyodik el, de mint egy ragadozó, felém tartja a karját. Tartózkodok megérinteni.
- Mi ez az egész, Ludwig? – kérdezem bizonytalanul. – Én szolgának szegődtem ide, nem pedig valami babának, akit mindenféle drága holmikba öltöztetnek és kirakati bábuként mutogatnak a nemesek között!
Hiába kérdezem, hiába faggatom, komoran csendesít el, elhallgattat, elkapja a kezem és egyszerűen húz maga után. Méghogy nem kell tudnom! Ez nem így működik! Hiába esnék pánikba… nem tudok kiszabadulni, és a hirtelen lépésektől, a kétségbeeséstől egyre nehezebben kapok levegőt.
Mélyen elvörösödök majd elsápadok, érezve a megalázó pillantásokat… pihegve kapok levegő után, állva Ludwig mellett, révén hogy ő az egyetlen biztos pont, akihez kétségbeesésemben fordulnék. De mérges is vagyok hiszen ő rángatott bele ebbe az egészbe…
Amikor épp mélyen elbeszélget, felfogva a szoknya elejét lassan botorkálok egy szék felé. Csak… le kell ülnöm. Egy kicsit, alig tartanak meg a lábaim… remegnek a térdeim, és megfognám a szék támláját, Amikor valaki elkapja a derekam és kifelé terel, forog minden… csak a lépéseket hallom, nyögve kapok a hasamhoz, amin feszül a fűző.
Aztán hirtelen mintha a vízfelszínt törné át az arcom, kapok levegőt! Megsimítom a nyakam, levegő után kapkodok, nehezen felé fordulok, sápadt mosollyal.
- Kö…köszönöm, Ludwig – pihegek.
- Ugyan, kedvesem – bazsalyog halkan, visszafordulok lassan, hogy legyen szíves visszakötni, elvégre így nem rohangálhatok.
De semmi… semmi húzás… nem érzem.
A keze a hasamhoz simulva húz közel magához, kikerekedett szemekkel nézek magam elé, megfeszülve.
- Most azt hiszed, visszafűzöm? – duruzsolja a fülembe, mire kiráz a hideg. Engedj el…
Megérzem forró, vékony ajkait a nyakamon, megrándulva siklanék ki a karjai közül, de nem enged el… ujjaimmal kétségbeesetten tartom a fűzőt a mellkasom előtt.
- Ludwig, engedj el! – könyörgök halkan, nehogy meghalljanak. – Ez nem helyes…!
- Én döntöm el, mi a helyes! – morogja a nyakamba, én pedig vörösen meredek magam elé. – Ne törődj a többivel!
Előresimítva a lelógó tincseket, amiket nem fogattak kontyba, megrándulok, felnyikkanok. Ne!
Hirtelen fordít maga felé, vörös arccal nézek rá, elkapom a tekintetem. És most… engedj el, légy szíves. Felemeli a fejem, hogy ránézzek, értetlenül meredek rá. Mit akar? Én nem… nem ezért jöttem ide!
- Nem szégyen, hogyha szeretnél valamit…
És megcsókol. Megdöbbenve kerekednek el a szemeim és felnyögök, eltolnám magamtól… ahogy felemelem a kezem, hogy eltoljam, elkapja a csuklóm és a nyaka köré fonja. A levegő is belém reked, egyszerűen… pánikolnék, hogy akkor most mit tegyek?
Visszacsókolnák de akkor… akkor mit gondolna?
De olyan finom édes és meleg… és ahogy az ujjai a nyakam simítják… megremegnek a pilláim, de ekkor éles, hideg zuhanyként ér a csörömpölés, amint elillan a varázs, oldalra lépek, vörösen, szigorúan a földe szegezve a pillantásom. Zavartan igazítom meg a ruhám… nem nézek rá.
- Gyere, kedvesem, menjünk vissza a bálterembe – mondja. Mire csak hátat fordítok. Kösd vissza, kérlek…
Sápadtan állok, ahogy meghúzza, még érzem éhes csókjait a vállamon. De végre visszamegyünk, sápadtan, remegve meredek a földre. Csendesen állva állok mellette, hallgatom a király beszédét, de alig értem egyszerűen csak… szörnyülködve és elhalva érintem meg az ajkaim.
- És örömmel jelentem be a fiam és ifjú jegyesem eljegyzését, leendő esküvőjét…
Hogy tessék?
Felemelem a tekintetem, elkerekedett szemekkel nézek. Tessék?!
Kicsapódik az ajtó, odafordulok, kezeim a szívemre szorítottam. Mi jöhet még?! Mégis megszorítom Ludwig kezét, a hátához simulok. Nem tudom mi ütött belém.
- Legalább illendően üdvözölhetnél, Lui, ha már az esküvődre hazajöttem.
- Tudod, hogy utálom, ha Luinak hívsz… anyu.
- Anyu? – nézek rá.
Talán a sok stressz, talán az előbb lejátszódó jelenet, talán az esküvő, amit még mindig nem értettem, talán a nő… de rám borult a jótékony sötétség, és szabályosan örömmel ájultam el.
***
Amikor magamhoz térek, az a gondolat jár a fejemben hogy ez… ez nem az én szobám. Nem az a kedves, kicsi, kézzel festett kis szoba, amit áthatott a magnólia illata. Ez más, ez… Ez hideg.
Hiába van telezsúfolva puha anyagokkal, pompás székekkel… mekkora ágy… még rajtam a vörös ruha. Pihegve ülök fel, kezem a hajamhoz kapom, de már szétfoszlott a konty, a vörös, nagy hullámok szétterültek a párnán és a mellkasomon.
- Elnézést…? – másznék le az ágyról, de akkor megnyikkant egy szék és ijedten esek hátra, vissza a párnák közé.
Az a furcsa nő… a… a királynő!
Uramisten, mennyire hasonlítanak…
- Felség? – hajtom meg a fejem finoman, de remegő hangon. Hol vagyok?
Életemben ennyire nem akartam még hazamenni.
***
Olyan kioktatást kaptam, hogy köpni nem tudtam, nyelni nem mertem. Borzalmasan érzem magam… haza akarok menni a saját szobámba, a saját illataim közé!
A nő távozott, én pedig felhúzott lábakkal, a térdeimre támasztott arccal sírom el magam.
És még csak nem is fogalmazott durván, sőt, szinte mézes-mázos volt… mélyet sóhajtva törlöm meg az arcom, kiengedem a hajam kirázom, és lemosom a sminket. Ezt már ne, ebből már elég volt… kiengedem a fűzőt, lehántom magamról a ruhát, amit tudok. Vissza akarom kapni a sajátjaim. Ha csak egy kicsit amíg még lehet… ugyanis Ludwig édesanyja nyilvánvalóan a tudomásomra hozta, hogy… nincs választásom. Felsóhajtva törlöm meg az arcom, alul már csak a fehér merevítőfűző, fehér alsószoknya…
Vajon akarom én ezt? Mármint… egyáltalán nem gondolkodtam abban, hogy bárkinek is a felesége legyek… leülök a székre, kiengedett hajam utánam kanyarog a földön. Pláne nem Ludwigé.
Egyszerűen abszurdnak tűnt, hogy én… feleség… nem!
Lemosom a festéket lassan, ami a víz után még rajta maradt. A fehér kendő lassan sötétül el a festéktől, ez mind rajtam volt?
Hogy fogok kinézni? Nekem ezek a ruhák… nem illenek. Nem bírnám; nézek a ruhára. Szorít. Fujt.
- Nos? – felrebbenek, ijedten kapom össze magam. Nincs is rajtam semmi!
- Ludwig! – sikkantok fel felkapva egy pokrócot, magamra kanyarítva összefogom a mellkasom előtt. – Menj ki!
- Ez még mindig az én szobám, tudtommal – vonja fel a szemöldökét, elfordítom a fejem a mosolya elől. Mélyen elvörösödök és az ujjaim között gyűrögetem a festékes kis rongyot. – Anyám érdekes személyiség.
- Igen – mormolom. – De… hm… kedves asszony.
- Kinek a pap – ült le az ágy szélére, mellkasomon összefogom a plédet. Nem tudok mit mondani… ez olyan kínos.
Lesütöttem a tekintetem, szórakozottan haraptam az ajkaimba. Nem…
- Nem tudok mit mondani – mormolom. Félve néztem fel rá, a kiengedett hullámok alól. Az a mosolya…
|
| Kita | 2011. 04. 24. 22:58:56 | #13175 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Yonának
-
- Íme, ide is értünk – mondja Ludwig, lepattanva a lóról, én még rajta ülök, a kantárt szorítva idegesen. Felemeli a karjait, a derekam az ujjai közé csusszan, ahogy könnyedén leemel, mintha nem is lenne súlyom, vagy egy tollpihe lennék… - A LOVAKAT! – kiáltja komor hangon, elhűlve nézek rá. Hirtelen annyira… idegennek tűnt…
Egy szolga fut oda, el is vezeti a paripákat egy szó nélkül, a másik a bőr táskámat kapja fel és viszi… hova viszi? Ott vannak a fioláim!
- Mától ez az otthonod, kicsi Salome. Küldök neked szolgálót, aki segít majd, ha valamire szükséged lenne. Előbb atyámhoz eszünk egy röpke látogatást, majd a szobádat mutatja meg egy szolgám.
Szóhoz se jutok… nem akarok idegenek között maradni! Van egy olyan rossz érzésem, hogy körbenéztem… ahogy látom, senki sem vet rám egy biztató pillantást… egy kedveset, bizalmasat…
- HERCEGEEEM… LUDWIG HERCEEEEG – sikolt fel valaki izgatottan és egy csinos arcú lány rohan, majd mielőtt elérné a harceget, térdre borul és a cipőjét csókolgatja. Elsápadok. Hova kerültem? Mi… miért csinálja ezt? Ez… annyira… megalázó… - Hercegem… úgy aggódtam önért! – néz fel könnyes szemekkel a vörös hajú férfira, majd rám.
Valahogy nagyon gyorsan eltűntek a könnyei, amikor összevillant a pillantásunk.
- Hát nem szégyelled magad?! Ludwig herceg előtt nem illik állni! – emeli fel a hangját, a durva súlytól megrebbenek, ösztönből érintem meg Ludwig karját, kicsit mögé simulva. Mintha ő lenne ebben az őrületben az egyetlen, aki normális, mégis motoszkál bennem egy gyanú, miszerint itt valamit félreértek. Lehet, hogy ő a legnagyobb őrült?
- Riku, tűnj el. Te csak egy szolga vagy… Salome pedig a személyes parfümkészítőm… tudod, belé legalább szorult egy kis tudás, és nem a padlót felnyalva végzi hátralevő tizenöt évét… - látom hogy a lány, Riku arca elvörösödik és elrohan. Megrettenve távolodok el Ludwigtól, s egyre nő bennem az érzés, miszerint itt nincs keresnivalóm. – Remélem, a ruháimhoz nem nyúltál!
Leveszem a kezeim róla, a pillantásom a földre szegezem. Ez a hely máris fojtogat és öl…
- Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet idejönnöm – suttogom.
Nem válaszol, elindulunk befelé, magamat pedig gondolatban vigasztalom. Ugyan Salome, biztos nem lesz olyan szörnyű, elvégre minden új hely rémisztő egy kicsit…
Állok, idegesen szorongatom az ujjaim, gyűrögetem köpenyem szegélyét, szinte lángol az arcom. Itt nem az a gond, hogy új a hely, hanem a megannyi gyűlölködő pillantás, amitől lassan könnybe lábadnak a szemeim. Haza szeretnék menni… Vissza az apró kis szobámba, a szökőkútra néző ablakkal és a pici erkéllyel, amire éppen hogy ki lehet lépni…
Ludwig herceg egy örökkévalóság után tér vissza, arca ijesztően komor, mérges. Talán felbosszantották, jaj nekem…
- Menjünk! Megmutatom a szobádat – morogja, elindul mellettem. Idegenek érzem magam… egy légynek, ami beleesett a virág édes kelyhébe, és most belefullad, majd feloszlik, mert gyilkos az a virág, hiába gyönyörűséges, meg fogok itt halni.
- Történt valami, Ludwig, - kérdezem csendesen. Nem, nem adhatom fel ilyen hamar!
Nem válaszol, csak rám mered. Olyan „hagyj már, ostoba!” pillantással. Lesütöm a fejem és némán megyek kissé mögötte.
Kinyit egy duplaszárnyú ajtót, belépek és ámulva nézek körbe. Magasak a falak, kellemes halványzöld, az ágy magas és világos baldachin lóg le róla. Milyen mesés… hatalmas erkélyajtó nyílik a varázslatos tündérkertre, lágyan mosolyogva érintem meg a kilincset. Meseszép.
- Mától, ha valamit szeretnél vagy keress engem, vagy a szolgád segítségét kérd – morogja mérgesen. Reszkető ajakkal nézek rá és biccentek. Megköszönném, de nem jön hang a torkomra. A háta mögött egy fiatal lány áll, világos, szőkésbarna rövid hajjal, egyenesre nyírt frufruval, vállig érő tincsecskékkel. Szinte még kislány és szívem mélyéből reménykedem, hogy jóban leszünk. Olyan jól esne most egy baráti szó… Valamit morog neki, majd elviharzik.
Ott áll az ajtóban, mozdulatlan arccal mered rám, bátortalanul rámosolygok. Mintha félne tőlem…
- Gyere, ne félj – mosolygok rá, kicsit felé nyújtva a kezem. – Hogy hívnak?
- Emma – mondja nyugodtan, meghajol – Szolgálatára, kisasszony…
- Ó, ne, kérlek ne – sápadok el – Nem vagyok én kisasszony… sőt…
Felcsillan a szeme… belép, kicsit kérdez, mesélek neki. Érdeklődik, megmutatom a holmijaimat, kis tégelyeimet, az alkoholt, az esszenciákat… Tetszik neki, a nap végére már vidáman csacsogunk, kibontott hajam fésüli, kiéli rajta a vágyait.
Erre a délutánra igazán elfelejtem, hogy mi van a szobám falain kívül, hogy furcsa emberek nem kedvelne, hogy gyilkosan méregetnek, hogy Ludwig épp őrjöng valahol, és én nem tudok neki segíteni…
Kopogtatnak az ajtón.
- Tessék? – kapom fel a fejem, Emma odafut és kinyitja. Köszönetképp rámosolygok, majd meglepve nézek a belép fiúra.
- Will, valami gond van? – döntöm picit oldalra a fejem.
- Nem, nem, semmi… minden rendben? Szükséged van valamire? – kérdezi, csak rámosolygok.
- Minden teljesen tökéletes, köszönöm… van valami baj? Olyan gondterheltnek látszol – nézek rá aggódva.
- Nem, nem, csupám Ludwig herceg miatt aggódok, mostanában kicsit szórakozottabb a kelleténél – visszakozik, majd meghajol lágy mosollyal. – De üzeni, hogy estére szívesen látna vacsorára.
- Hát… - ijedek meg, elsápadva. De… mégsem utasíthatom vissza… - Persze, szívesen, köszönöm…
- Pompás – mondja Will. Mégis, aggodalom tölt el az arckifejezése láttán… - Majd… érted jövök, hogy odakísérjelek, Emma… megmutatja a ruhádat.
- Szükség van minderre, Will? – kérdezem nyíltan. – Elvégre én szolgának szegődtem ide…
|
| Kita | 2011. 02. 24. 13:06:45 | #11649 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Yonának
- Csendesen sétálok mellette a falu egyik részéig, a szolgával, Wilhelmmel halkan beszélgetve. Csak aprócska történeteket mesélünk egymásnak, kedves fiú, ragaszkodó, őszinte szemekkel, mint egy kiskutyának. Integetek az embereknek, pár szóval köszönök neki, kicsit… elszomorító. Akármekkora előrelépés is ez a számomra, nem tudok neki annyira örülni, boldogan és felhőtlenül mint kéne.
Mindenkit itt hagyni… senkit se fogom ott ismerni. Akárhova is megyek…
Hirtelen élénk nyihogásra kapom fel a fejem és kissé elsápadok.
Lovak? Nekem lovagolnom kell? Eddig mindenhova eljutottam gyalog, lovat legfeljebb elláttam meg simogattam…
- Én… én nem tudok lovagolni – nézek Ludwigra vérvörös, szégyenpírtól égő arccal. Látszik rajta, hogy megütközött a kijelentésem miatt. Szégyen és gyalázat vagy nem, nem tudok. Nem volt eddig rá szükségem.
Életemben nem ültem még ilyen jószágon.
- Gyalog nem jöhetsz. Így csak egy megoldás maradt… - mondja, félig nekem, félig magának és elkapja a karom, valami emberfeletti erővel emel fel és ránt maga elé a lóra. Nőiesen ülöm meg, féloldalasan, szorosan kapaszkodok a nyakába, még inkább elvörösödve.
Érik bennem a gondolat hogy leugrok és sikoltva visszaszaladok a kicsi szobámba az aprócska műhelyem fölé. Reszketve ölelem a nyakát, arcom a vállához ejtem és próbálom felvenni az ügetés ritmusát, nehogy leessek és leszédüljek, összetörjem magam vagy összetapossanak… jesszusom, én nem erre vállalkoztam!
Amikor viszont lassabb vágtára lettek fogva a lovak, kellemesen ringatott. Talán… mégsem olyan rossz ez a lovaglás, majd meg kell kérnem, ha lesz ideje bokros teendői mellett, tanítson meg, de rendesen… Ki tudja, mennyi ideig megyünk, amikor kezd lemenni a nap, már elbóbiskolok, a fejem néha rá-rábiccen a herceg vállára, és túl nehéznek bizonyul moccannom, de csak felületese, bennem volt a félsz, hogyha elalszok, lezuhanok és a nyakamat szegem.
- Nézd csak Will, elaludt! – kuncog Ludwig de csak tompán érzékelem, mint a vízgyűrűket a tó felszínén.
- Hercegem, bizonyosan szükség van minderre? – hallom a fiú hangját, furcsa hangszíne lassan visszahoz a való világba, de nem mutatom; alantas női ösztön, egy izmom sem feszül, hallgatózom csendesen. Mert mi van ha rám is vonatkozik? Akkor igenis van jogom tudni!
- Csend, te hülye! – morogja Ludwig. – És akkor mi van? Ha nem felel meg, megy a többihez.
A többihez? Miről beszélnek? Kicsit megrebbenek és tudom, hogy észrevette; ezért lassan kinyitom a szemeimet, megdörgölve az arcom apró ökleimmel.
- Elnézést – suttogom. Will vidáman, mégis szorongva. Rámosolygok és izgatottan igazítok magamon a nyeregben, hogy ne csússzak le, hajamba belekap a szél… felkacagok, a távolban meglátom már a palota csúcsát.
Talán többet aludtam, mint gondoltam… kicsit zavartan forgatom a pillantásom, csak Ludwigra ne kelljen néznem, elvégre ez kínos…
***
Harsonaszó rezzent fel a táj csodálásából, ahogy áthaladtunk egy városon, mennyi ember, mekkora moraj… nem úgy mint a kis falunkban, de itt a hangulat is… feszültebb, gyorsabb, szinte fojtó.
- Megérkeztünk – mondja Ludwig, én pedig elpirulva biccentek.
Sokan vannak a palotakertben, mindenki különös tekintettel mér minket végig, összeszorítom az ajkaim és egyenesen ülök.
Jaj istenem, Perez papa, mit keresek én itt?
|
| Kita | 2010. 12. 23. 22:25:33 | #9939 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Yonának
- Ajánlok neked egy lehetőséget, Salome…
Meghallgatom. Nem merem elhinni. El akar vinni, kiragadni innen, ahol minden porszemnek története van és én mindet ismerem!
Mégis, szemeinek hatására mintha csak ara tudnék figyelni aztán kisiklik a kis boltból, mint valami gonosz látomás. Nem ember ez, lidérc, gonosz varázslat, rossz illat, mégis olyan kellemes, el sem lehet inni rendesen…
Elkábítva nézek a mesterre; szemeiben tanácstalanság, biztatás, mégis visszatartana…
- Nem könnyíti meg a helyzetet – sóhajtom.
- Sajnálom kedvesem, nem dönthetek helyetted – rázza meg a fejét szolidan, de csak lerogyok az egyik fotelbe, és borzongva veszem észre, hogy ez az, melyikben Ő ült az előbb. Megrántom a vállam; most mit tudok csinálni.
- De… nem hagyott sok választást, nem? – nézek reménykedve a mesterre. – Ő mondta hogyha nem megyek, bajban leszünk!
Tanácstalanul néz rám, a kezembe rejtem az arcom, hogy a pillanatnyi sötétség valamennyire azért mégiscsak tisztázza a dolgokat, de semmi… a kezét a fejemre teszi, megcirógatja a hajam.
***
Este fehér földig érő hálóingemben ülök az asztalkám előtt, hajam még kibontva tekereg végig a földön, hosszan. Egy kis fésűvel fésülgettem egy előrevett vékony tincset, elgondolkodva meredtem az apró tükörbe.
Ahogy megtépem a saját hajam, sóhajtva hajolok félre, hogy kikeressek egy kisfiolát, amiben direkt az ilyen makacs csomókra kevertem, és mikor felemelkedek, a tükörben elkerekedett szemekkel nézek farkasszemet a jégkék szempárral.
Mire felocsúdok és a szívem mintha ismét dobbanna, mögöttem van máris, számat határozottan befogja és a tükrön át néz a szemeimbe. Mély, reszketeg levegőt veszek, lehelete nyomán megremeg a bőröm.
- Nyugi – suttogja – Nem akarlak megerőszakolni, elrabolni, megölni…
De jó, hogy leszögezzük így elsőre. Azért nem nyugodtam meg.
Az a szempár… nem, egyáltalán nem vagyok nyugodt!
Végigsimítja a nyakam, a vérem a fülemben dobol, elképedve figyelem a tükörben a látomásszerű képet. Ezt biztos csak képzelem, ilyen biztos nem létezik, az emeleten lakok az istenért!
Zavarodottan fordulok meg, kezeimet a szívemre szorítva zihálok.
Uramisten.
Nem, csak képzelődtem. Igen, egészen biztosan. Összefonom a hajam és épp nyúlok a szalagért, amikor döbbenten állapodik meg a tekintetem a kezemen; olyan őrült mód reszket…
***
Másnap reggel fűzöld fűzőt kötöttem fel magamnak, kellemes halvány szoknyával. Fekete cipellőm bőrtalpa halkan kopogott a lépcsőn, ahogy a sötét barnásvörös vászonköpenyem a vállamra terítem. A csuklyát a hajamra borítom de a fonatom a vállam elé húzom, kevés a csuklyába tűrve, így csak a mellemig ér. Csak a fejem búbját takarja a sötét anyag, mosolyogva megyek le a kis terembe.
- Jó reggelt. – pislogok a mesterre.
- Jó reggelt, kicsim. Vásárolni mész?
- Igen, ki a piacra. Kell még valami?
- Zöldség. Jaj gyermekem, mit fogok én kezdeni a főztöd nélkül? – sóhajt a mester, de kedvesen, felhőtlenül. Összeszorul a szívem és lehajtom a fejem. – Semmi baj, kicsim… ugyan… kicsim… ne sírj nekem. A főváros nincs messze.
- Én… írtam össze recepteket – szorongatom a papírt a kezemben. – Hogy amíg nem leszek… Én annyira szégyellem magam… - szipogok, de odajött és megölel a mester.
Akkor köhögött fel valaki az ajtóban. Riadtan fordulok el, megtörölgetve a szemem lopva, és remegő kézzel rendezem el az arcom, kezembe kapva a kosarat. Rémálmaim tárgya támasztja az ajtófélfát, különös, kiismerhetetlen tekintettel.
- Elnézést – motyogok és megsimítom a csuklyát a fejemen. – Uraim, segíthetek? – szedem össze magam.
- A válaszáért jöttem, kicsi Salome. – vonja fel a szemöldökét, kék szemeim a szemeibe mélyesztem, állok a tekintetét. Nem futamodok meg, konokul.
- Önnel megyek – mondom lassan, remegő szájjal – De azzal a kikötéssel, hogy akkor jövök vissza látogatóba vagy segíteni, amikor úgy érzem, hogy szükség van rám!
Némán nézünk egymásra hosszan, de nem engedek. Még lassabban biccent egyet.
- Legyen.
- Rendben… köszönöm… - pirulok el, hirtelen magabiztosságom megcsappanva pislog és elfordítom a tekintetem. – bocsánat, khm, de nekem még dolgom van – suhanok ki mellette, csípőmhöz támasztva a kosarat.
A friss levegő, a napsütés… fellélegzek. Mosolyogva sétálok, egy kislány egy szál sárga virágot nyújt felém, lehajolok, hogy a fülem mögé tűzze.
Bevásárolok,furcsán sokszor nézek magam mögé; és mindenhol, minden ajtó mögött, minden ablakban, a sarkokon ott van az a furcsa kék szempár… Megrázom a fejem, a hajam úszik utánam. A kosaramban pár szál színes virág, gyümölcsök, zöldségek, csillogó szemmel mentem vissza a kis boltba.
Ott ülnek bent a fotelekben, mint verebek a háztetőn, látom hogy Ludwig kezében éppen kiürül a borospohár. Csak fordulok egyet és töltök neki, hiszen így illik.
- Hát… mehetünk – teszem le a kosarat és lesöpröm a fejemről a csuklyát, a fonatom a földig omlik.
- Remek. – hajtja fel a férfi a borát.
Miért van ettől olyan kajánul rossz, sanda érzésem?
|
| Kita | 2010. 12. 19. 21:52:00 | #9855 |
Karakter: Salome la Rouge (kitalált karakter)
Megjegyzés: Yonának
- Reggel, amikor felkelek, mosolyogva nézek kis szobám saját két kezemmel kifestett mennyezetére. Hátrasimítom a könnyű fonatból kiszabadult rakoncátlan tincseim, és mosolyogva, halkan dalolva kelek fel, rendbe rakva minden kis holmim. Illatosított meleg víz párolog az otthonomban, kellemes a hangulat. Ahogy fésülködöm, vörös hajam szabadon száll, először és utoljára a nap folyamán, vastag fonatot készítek a tincseimből, s a különös napra való tekintettel gyöngyökkel és virágokkal díszítem.
Hosszú, halvány krémszínű ruhát öltök magamra, ügyesen kicsavarva a kezeimet húzom be a fűzőt, kicsit eligazítva benne a melleimet. A szoknyám hosszan söpri majdnem a földet, ahogy megpördülök, egészen a combomig szárnyal. Eligazítom a fűző csipkemintáját, és elégedett mosollyal megyek le, hosszú fonatom a sarkamig ér, lágyan libben minden lépésemre…
***
- Jó reggelt, Perez uram – néztem rá, mikor megcsendül a kis csengettyű, miszerint megérkeztem az üzletbe.
- Jó reggelt, bogaram! – néz rám mosolyogva az úr. Nyugodtan veszem ki a kezéből a tálcát, szépen elrendezve rajta a csepp alakú, színes üvegeket és kitettem őket a pultra.
Imádok itt lenni; minden csodálatos aranyszínű a napsugaraktól, illatos, látni a lágyan keringő porszemeket. Olyan csodálatos varázst ad a helységnek…
Eltöltjük a napot; megmutatom a nemrég elgondolt kis receptem, és megkapom az engedélyt, hogy megkeverjem; annyira boldogan még sose ténykedtem a laborban.
Citromfű, narancsvirág, leheletnyi ánizs, szegfűszeg, pacsuli…
- Milyen nevet adsz neki? – kérdezte, mikor a kész parfümöt felviszem neki.
- Nem tudom, még nem gondolkodtam el rajta – mosolyogtam és két kezemben finoman tartottam az apró, szív alakú kék üvegcsét. – Megízleli? – kérdeztem vágyakozva.
Elővesz egy hófehér selyem zsebkendőt, pár cseppet hint rá, és ellegyinti maga előtt, beleszippant…
Feszülten szorítom meg az ujjaimat, hogy vajon hogy fog neki tetszeni, de ajkait kissé eltátja, arca kisimul, vágyakozó sóhaj hagyja az a száját.
Mikor magához tér a kábulatból, rám néz, a szemeim csillognak, ujjaimat morzsolgatom.
- Khm… leányom, kedvesem, ez… - vesz egy mély levegőt. – Igazán… kellemes.
- Ahh… - sóhajtok megkönnyebbülten.
- Egy pillanatra mintha a paradicsom egy aprócska szeglete az enyém lenne – motyogta az orra alatt, de én meghallottam. Lágyan mosolyogtam, örömteljesen, hálásan. – Mit szólnál, ha árulnánk?
- Komolyan? – ragyogtam fel.
- A legkomolyabban. Egyelőre – köszörüli a torkát – elég ez az egy palack. Mutatóba.
- Köszönöm! – lelkendezek és az ujjaim között forgatom a fordított csepp alakú, szívforma üveget. Éppen hogy átderengett a palack tartalma, mintha finoman derengve kavargott volna.
Tálcára teszem és mosolyogva csodálom.
- Ámor?
- És Psyche? – nevet a mester. Elkuncogom magam; vívódással teli szerelemesek!
- Jobb, mintha Orpheus és Eurudiké drámájáról kapná a nevét – ragyogok és a teli tálcával és egy maroknyi zsebkendővel felszerelkezve suhanok ki az ajtón.
Mennyi ember, elcsodálkozva fordulok meg és felpattanok a kút kávájára. Kezeimben egyensúlyozva a tálcát forgok, néha csengő hangon énekelek, táncolok – ismerősök és ismeretlenek jönnek oda, néha feléjük legyintek a zsebkendőkkel, hogy érezzék a paradicsomi illatot, a kellemes kámfort, a különböző parfümök minden illatvilágát.
Mennyi ember, mindenki más, most mennyi idegen arc…
Egy pördülés után elkapja valaki a kezem, ijedten pillantok felé.
- MEGVESZEM! – ordítja valaki, magához ránt, éppen hogy sikerül stabilizálni a palackocskákat.
- Parancsol? – nézek rá zavartan nevetve, főleg akkor vörösödik el az arcom, amikor a kezét a derekamra fonja. – Na de uram! – fakadok ki és két kézzel fogva a tálcát tépem ki magam az öleléséből.
- Jó az illatod – jegyzi meg. Elképedve nézek rá, majd kicsit oldalra dőlve a háta mögött kesergő fiúra nézek.
- Jól vagy? – kérdezem a barátságos barna szempártól. Elképedve néz rám, amikor leveszem az egyik zöldeskék üvegecskét és kidugaszolva meghintek egy tiszta selyemdarabot a kölnivel és a kezébe nyomom a fiúnak – Szippants bele, könnyed; könnyebbé teszi a lelked – mosolygok rá mire a hirtelen haragú, nagy hangú férfira néz, és az orrához emeli. Mosolyogva karolom át a tálcát és kicsit reszkető gyomorral fordulok a másik férfi felé. Milyen különös szemek.
- Kérem, ha van idejük, fáradjanak be szerény boltunkba, tekintsék meg választékunkat – csicsergem a szöveget, a mellkasomhoz szorítva a tálcát; az én parfümöm, az Ámor a zsebemben rejlik. Tudom, hogy követnek, sietős lépésekkel suhanok az üzlet felé, hogy mire beér a különös idegen, a pult biztonsága mögött legyek.
Az a csilingelés… olyan megnyugtató.
- Foglaljanak helyet, uraim – invitálta őket a bácsi és mosolyogva tüsténkedtem a pult mögött, a legtöbbször hátat fordítva nekik. – Salome kedvesem, gyere ide; hozz aztán az úrfinak olyan parfümöt, ami kiemeli a természetes varázsát – utasított. Kegyetlen… sóhajtva ülök a pultra és hogy ne kelljen megkerülni az egészet, átlendítem a lábaimat. A furcsa férfi keresztbe dobott lábakkal ül a vörös karosszékben, hosszú haja végigomlik a mellkasán, nem is kárörvendést okoz, hogy az én tincseim hosszabbak. De a pillantása borzongató.
- Szabad? – kérdezem csendes mosollyal és megérintem a kezét és felemelem a tenyerét, ujjaimmal csak a csuklóját érintem, hogy érezzem puha bőrének illatát. Finoman közel hajolok a tenyeréhez, nem érve hozzá, mélyen szívok az illatából.
- Mi a… - hallom a barna fiú hangját de felemelem az ujjam, hogy csituljon.
- Fehér magnóliát és egy csepp szantálfát ajánlok – mosolygok fel angyalian és hátra is futok, hogy megkeverjem a parfümöt az úrnak.
Mire visszatérek, a mesterrel olyan jól elbeszélgetnek… kicsit zavartan nézek körbe, a fekete, fordított csepp alakú, lepecsételt üveget szorítom a tenyeremben. A hangja simulékony, a szeme, ha rám néz, vág, mint a kés…
- Uraim? – tartom felé, mint egy bölcsőben a gyermeket. – parancsoljon…
- Ludwig – mondta a szemembe nézve.
Úgy vettem el az üvegcsét, hogy közben hosszú, finom, puha ujjaim megcirógatták a kezem.
|
|
