- Ez a tiéd – teszi még hozzá, én pedig nagy, érdeklõdõ szemeket meresztek az édességre. Nem jellemzõ Su-sanra, hogy ukmukfukk csokit ajándékozzon nekem. Milyen fura, hogy tudja mit imádok.
- Oh… köszönöm – kezdem bontogatni rögtön a csomagolást. Nagyon szeretem!
- Salmiakki nem volt. – Ezt már olyan halkan mondja, hogy alig hallom meg. De mégis sikerül, és csak még inkább zavarba hoz. Tényleg figyel rám, és arra, mit szeretek… és gondolt rám.
- Nem baj – mosolygok rá, egyre pirosabban, és a zavarom a koordinációs képességeimre is kiterjed, így kis híján feltörlöm a földet. Szerencsére a következõ mondata elég sokkoló ahhoz, hogy minden mást elfelejtsek.
- Surströmminget is vettem… nem kérsz?
- NEM! – vágom rá rögtön, teljesen kijózanodva. Azzal a kajával ölni lehetne! Ha Svédország felismerné, mekkora biológiai fegyver, könnyedén az országok élére törhetne. De annak örülök, hogy ilyen álmokat nem dédelget.
- Nem szereted? Pedig finom… - próbálkozik nyugodtan.
- Persze igen, de Su-san, kérlek, vigyázz ezzel az étellel – motyogom magam elé. Nem esne jól neki, ha megmondanám, hogy borzasztó. Így nem teszem, nem szeretném, ha megbántódna. Olyankor még ijesztõbb… 

׳£$ß× 

Ráérõsen haladunk tovább, és én újra felvetem, hogy el kéne nevezni a kutyust. Su-san végül belemegy, és még ötlettel is elõáll, ami egészen megtetszik. Hana… Virág… Ez nagyon kedves tõle, én pedig kiegészítem azzal, hogy tamago, így a kutyus neve Hanatamago, Virágszirom lesz. Ahogy a nevén kezdem szólítgatni, szerintem máris sokkal jobban érzi magát, engem pedig az estére elért városban folyó ünnepség dob fel.
Imádom a fesztiválokat, és egyéb ünnepségeket, és lelkesen fogadom a köntöst is, amit beilleszkedés céljából magunkra veszünk. Azt hiszem, valahol ezt yukatának hívják.
Az enyém világoskék, Su-sané pedig sötét, és… eléggé furán fest benne. Mármint jól áll neki, és talán ez a legijesztõbb, miután annyira hozzászoktam az egyenruhájához. Mások is nagyot néznek, és zavarukat nem tudják visszatartani, nagy szemekkel bámulnak.

- Baj van? – elégeli meg végül Su-san, hogy látványosságnak nézzük, és a megszokottnál kissé ingerültebben kérdez rá az okára. Az emberek többsége veszett sietséggel húzódik hátrébb.
- Nyugodj meg Su-san, csak új még rajtad ez a ruha, ennyi – sorolok közelebb hozzá, egy meggyõzõnek szánt mosollyal.
- Értem – pillant végig magán, majd vállat von. Már épp mondanám, hogy de nem azért mert rossz, mikor feltûnik, hogy kiskutyánk nincs mellettünk. Aggódva fordulok meg, és bennem reked a levegõ, mikor a kilátónak kialakított szírt korlátjánál pillantom meg.
- Hé Hanatamago, oda ne menj! – kiabálok rá riadtan, és már ugrom is érte, idõben megakadályozva bukfencét a mélybe. A földön guggolva ölelem magamhoz, és igyekszem határozottan megszidni. Nagyon megijedtem.
- Tino – szólal meg hirtelen, az idõközben mellénk lépõ Svédország. Még csak hangosnak se kell lennie, a szokatlan megszólításra rögtön felkapom a fejem, és valamiért kissé elpirulok. Olyan fura a szájából hallani.
- Igen, Su-san? – állok fel, ölemben Hanatamagoval, de nem fordul felém, továbbra is az eget fürkészi.
- Örülök, hogy velem maradtál, és örülök, hogy olyan feleségem van, mint te.
Döbbenten próbálom feldolgozni a hallottakat, és elkerekedett szemekkel felelni valamit, de meg se tudok szólalni. Ledermedt állapotomból, a tûzijáték ismerõs hangja, és a durranást követõ szín kavalkád rángat ki.
- Köszönöm… Su-san – motyogom köldökig pirulva, és közelebb lépve hozzá, nagyot nyújtózok, és nyomok egy bátortalan puszit az arcára. Utána persze gyorsan visszavonulót fújok, és arcomat Hana bundájába fúrva, próbálom eltûntetni róla a bíborvörösséget.
Persze Su-san is meglepõdött, de nem fordul felém, így nem tudom rosszat tettem e, vagy sem. A fények játékát figyeli, így mikor csillapodik a szívverésem, én is a tûzijáték felé pillantok.

Finnország figyelmesen körbeszemlél, aztán közelebb húzódik hozzám, és megfogja a kezem. Ez kicsit hirtelen érint, így egy darabig csak különös tekintettel méregetem, aztán elindulok vele.

- Su-san… miért néznek ilyen furán? - kapkodja a fejét össze-vissza. – Vissza akarnak vinni Dániához? Vagy õk is azt hiszik, hogy veszélyes a kutyus?

Fáradtan felsóhajtom. Annyira naiv, hogy már nekem fáj…

Egy bolt elé érünk, ahova zavartalanul húznám magammal, ám õ megtorpan, ezzel engem is megállásra késztetve.

- A kutyával nem mehetek be! - bök az áthúzott kutyatábla felé, amitõl már nekem morogni van kedvem. Remek, minden kis sarkon egy nehézség, hurrá!

- Akkor hagyd kint! - mondom egyszerûen, õ meg csak a fejét rázza. Nem leszünk így jóba, drága feleségem…

- Nem hagyom itt egyedül, inkább megvárunk kint - jelenti ki halkan, és igen feltûnõen kerüli a tekintetem. Jól is teszi, most a szokásosnál is ridegebb.

- Én meg téged nem hagylak itt egyedül! - mondom ellentmondást nem tûrõen. – Vagy leteszed itt az ebet és bejössz, vagy éhen maradunk!

Továbbra is makacs marad, és szorongatja azt a pici dögöt, csoda, hogy még él. Végül kénytelen vagyok engedni, bántani nem fogom ezért, maximum õt fogják bántani a rossz döntése miatt… de ebbe inkább nem akarok belegondolni.

- Jól van, csinálj amit akarsz, de ne mozdulj innen, bárki bármit mond! Pár pillanat és jövök! - fordulok sarkon, és az üzletbe megyek, és szeretnék minél elõbb ki is jönni innen.

Rögtön nekilátok a vásárolgatásnak, de fél szemmel mindig kifelé tekingetek, jól van-e Finnország. Valahogy istentelenül haragudnék magamra, ha valami történne vele, és ha nekem rossz hangulatom van, az nem nagyon happy másnak se…

De mit látnak szemeim. Ebbe a boltba van Surströmming is. Azt mondja, nem szabad légmentes térben felbontani… eh, milyen gyávák ezek a külföldiek! Én simán megcsinálnám. De Salmiakki nincs itt véletlenül? Úgy tudom, azt szereti Finnország. A feleségemnek pedig a legjobb kell…

Hmm, csoki az van. A csokit is szereti. Veszek. Mit is kell még vennem?

Fél szemmel ismét kipillantok Finnországhoz, és látom, hogy most már nincs egyedül. Bosszúsan mordulok egyet, aztán végigrohanva a bolton gyorsan összekapkodom még, ami kellhet. Ha addig bántják az én drágámat, háborút robbantok…

- Rühes dög! - erre a jelmondatra érek ki, és még éppen idõben, az egyik fura alak ebben a pillanatban indul meg Finnország felé. Gyorsan ott termek, és védelmezõn állok elé, bár így tippre azt hiszem, nem sok esélyem van az izomagyúak csapata ellen.

- Talán kissé idegesítõ, de én kezdem egyre jobban megkedvelni! - mondom, a fõnök kezét szemlélve, amin jókora harapásnyom van. Ügyes kutya, legalább erre jó volt.

De ez szorult helyzet lesz. Kevesebben vagyunk, Finnország pedig hiába akar hõsködni, gyenge. Agh, nem jó ez így! Ha jönne valaki…

- Húzzatok el innen balfácánok, velük most nekem van ügyem! - Mi? Messze nem erre gondoltam!!

Dánia, az a szemét utánunk jött, és olyan szívesen képen teremteném, de… most inkább mást teremtek képen. Együtt vetjük be magunkat a harcba, most fontosabb a biztonságunk, majd utána szétcincáljuk egymást. Persze Finnország és Norvégia is kiveszi a részét, ha nem is olyan aktívan, mint mi. Mikor aztán mindenkit leverünk, „kedves” beszélgetésbe kezdünk, ahogy az tõlünk csak kitelik.

- Mégis mit képzeltél Svédország? Csakúgy simán lelépsz? És még Finnországot is magaddal cibálod? - Ja, pontosan ezt képzeltem, és tettem is!

- Megmondtam, hogy unom a folytonos parancsolgatásod! Túl gyerekes vagy Dánia! - De ez még nem kifejezés!

- Legyõztelek, meghódítottalak, tehát én parancsolok! - A legyõzés oké, de kifejezetten nem hódított meg!

- Az már régen volt, azóta sok minden változott! És itt már nincs hatalmad, Finnország és én szabadok vagyunk! Mert úgy látom nem hoztál magaddal sereget, hogy visszacipelj, és te is tudod, hogy egyedül már nincs esélyed!

- Itt van nekem Norvégia, majd õ segít!

Norvégia nem mutat sok érdeklõdést a dolog iránt, de ha mutatna is, szikrányi kevés lenne ellenem. Diadalittas képpel bámulok a hisztizõ Dániára, aztán a falnál hagyott cuccainkhoz megyek, és a vállamra helyezem õket.

- Akkor mi mennénk is, a soha viszont nemlátásra!

- Jól van, te talán mész, de mi van, ha Finnország inkább hazajönne, a biztonságot nyújtó közelségünkbe? – néz a szõke felé Dánia, és erre már én is visszafordulok.

Nagyon nem szeretném, hogy Finnország igent mondjon, hiszen volt választási lehetõsége, nem kellett volna velem jönnie, ha nem akar. Illetve… tulajdonképpen bármi áron magammal hoztam volna, egy feleségre szükségem van, de ez mellékes.

- Sajnálom Dánia, de ha már lehetõségem van, Su-sannal tartok… ha már a férjem… – válaszolja nagy megkönnyebbülésemre, bár ezt kívülrõl egyáltalán nem mutatom. Én egy félelmetes nemzet vagyok. Legalábbis valami ilyesmit mondanak rólam.

- Hagyd már õket elmenni, idióta! Mi meg menjünk haza - rángatja el Norvégia Dániát, én meg nagyon megköszönöm neki eme tettét. Kezdett kifejezetten idegesíteni.

- Gyere, menjünk innen mi is - szólítom meg drága feleségem, egészen felszabadulva, hogy végre ezeket a hülyéket is leráztuk. Kezdtem rosszul érezni magam ebben a bõ társaságban.

- I… igen – nyögi mellém húzódva, aztán elindulunk, és nemsokára ki is érünk a városból.

Valamit dumál a nevekrõl, de nem nagyon figyelek rá, elgondolkodtat az, amit Dániának mondott. Végül is, ha el akart volna menni, Dánia miatt nem kényszeríthettem volna. De nem így tett. Miért?

- Köszönöm, hogy mellettem maradtál – nézek a szemébe, õ pedig elpirul. Ilyenkor különösen cuki.

- Te kértél meg rá, és a város tényleg veszélyes volt, a boltba is veled kellett volna mennem - hárít teljes erejébõl, bár velem szemben tökre felesleges. - Végül is a férjem vagy, melletted a helyem… örökké… izé… vagy nagyon sokáig…

Egy pillanatra megáll bennem az ütõ, de hamar helyrejövök, mikor Finnország kis híján eltanyál. Jellemzõ rá, ha zavarba van, még bénább. Inkább vissza is megyek mellé, és a táskámból elõvéve a csokit, a kezébe nyomom.

- Ez a tiéd - teszem még hozzá visszavéve a szokásos komoly képet. Õ csak érdeklõdve méregeti az édességet, nem tudja mire vélni a dolgot, mivel eddig nem nagyon mutattam, hogy érdekelne, mit szeret.

- Oh… köszönöm - kezdi bontogatni, tudtam én, hogy imádja.

- Salmiakki nem volt - teszem még hozzá, szinte csak magamnak, de azért õ is meghallja.

- Nem baj - mosolyog rám, bár még mindig zavarba van, mutatja ezt az, hogy kis híján megint elvágódik. Talán ha én semleges maradok, könnyebb lesz neki is.

- Surströmminget is vettem… nem kérsz?

- NEM! - vágja rá ijedt képpel, pedig még elõ sem szedtem a konzervet.

- Nem szereted? Pedig finom…

- Persze igen, de Su-san, kérlek, vigyázz ezzel az étellel - motyogja aggódón, és nem értem, mire gondol, de inkább nem akarom a szívbajt hozni rá. Majd megeszem akkor, ha õ nem lesz a közelben.

׳£$ß×

Az út további részében mindenféle random dologról beszélünk, egy nevet is találunk a kutyának, bár kicsit ellenemre volt a becézgetése. Na mindegy. A kutya neve Hanatamago lett. A hanát én mondtam, a jelentése szemét, legalábbis az egyik jelentése ez. Finnország viszont úgy fogta fel, hogy én a „virág” jelentését mondom, így hozzá is rakta a tamagot, ami szirmot jelent. Valójában ez nekem szemétszirom, neki virágszirom, tehát mindketten elégedettek vagyunk. Mindenesetre ezt az álláspontot nem fogom megosztani vele.

Estére egy újabb városba érünk, itt valami hülye ünnep van. Hosszú köntösökben kell lenni, nagyon furcsa ruha, de mivel mindenki ilyet hord, beolvadás céljából mi is veszünk magunknak.

Az enyém egyszerû sötétkék, fekete virágokkal, Finnországé jóval világosabb árnyalatú. Az emberek valamiért kissé furcsán néznek ránk, és biztos nem a köntösömet rágcsáló kutya lesz a bibi. A mellettem lévõ szõke is elég fura képet vág. Nem értem én az embereket.

- Baj van? - kérdem meg végül talán kicsit túl ridegen, mikor már megunom a bámészkodókat. Õk erre fél mérfölddel arrébb spuriznak, és onnan mondják, hogy dehogy, semmi… mintha egy új fajjal állnék szemben.

- Nyugodj meg Su-san, csak új még rajtad ez a ruha, ennyi - húzódik mellém Finnország kényszer vigyorogva. Hiszen én teljesen nyugodt vagyok. A többiekrõl ez nem mondható el.

- Értem - nézek azért végig magamon, de aztán csak vállat vonok. Biztos, nem értem én a külföldieket.

- Hé Hanatamago, oda ne menj! - kiabál a kutyus után, aki éppen az egyik korlát alól készül fejest bukfencezni, de még idõben elkapja. Kifújja magát, és jól leszidja a kutyust, amíg én melléjük lépdelek, és a kezem a korlátokra helyezem. Innen különösen jól látni a csillagokat.

Míg Finnország Virágszirommal van elfoglalva, én csak bámulom az eget, és elképzelem, hogy már egy biztos helyen vagyunk, ahol nincs veszély, és ahol boldogan élhetünk a feleségemmel. Van egyáltalán ilyen hely? Nagyon remélem, hogy van…

- Tino - szólalok meg halkan, de a finn így is felfigyel rá, hiszen nem sûrûn szoktam a nevén szólítani.

- Igen, Su-san? - áll fel, kezében a kutyussal, hogy többet ne tudjon elszökni. Elgondolkodva nézem a sötét égboltot, nem fordulok felé, a végén még átesne a korláton attól, amit mondani fogok neki.

- Örülök, hogy velem maradtál, és örülök, hogy olyan feleségem van, mint te.

Finnország erre kissé lesokkol, a szemei elkerekednek, és ha keresi is a jó választ, nem találja. De nem is kell. Egy tûzijáték épp akkor repül az égbe, és nagyot dörrenve hullik sok fényes kis darabra. A piros fény mindkettõnk arcát megvilágítja. Jól érzem magam a közelében, hiába is tagadnám. De ki akarja tagadni?

- Köszönöm… Su-san - hallom meg magam mellõl szöszikém hangját, ám mielõtt felé fordulhatnék, valami kis hideget is megérzek az arcomon. Most az én szemeim nyílnak nagyra, hiszen nehezen tudom elhinni, hogy Finnország most tényleg… megpuszilt engem.

Ilyet még soha senki nem tett. Mindenki félt tõlem, vagy utált. Õ az elsõ, aki így viszonyul hozzám. Ezért különösen fontos személy nekem.

A tûzijátékok tovább csattoknak, a legkülönbözõbb színekben. Lassan szállást is kellene találnunk, hiszen ki tudja, milyen ünnep van, talán minden hely tele lesz miatta. De valahogy nem akarok most elmenni innen. Boldognak érzem magam. Azt hiszem, erre bármelyik helyen képes leszek majd… Finnország mellett.

- Indulhatunk, Finnország? – érkezik a halk kérdés, az elõszobában ácsorgó Svédországtól.

 - Akkor menjünk. – Kilép az ajtón, én pedig követem. Nem néz hátra, de én visszapillantok, és épp látom, amint Norvégia ellép az ablak elõl. Õ nem akart velünk jönni, bármennyire is tagadja, Dánia fontos neki. Nekem pedig az elõttem haladó az, még akkor is, ha félek tõle. Végül is… a férjem, vagy mi a szösz…

Egy darabig szótlanul haladunk, majd néha belekezdek valami érdektelen monológba. Türelmesen válaszolgat, de nem fûz hozzá semmit, így a végén csak kényszervigyorral, magam elé motyogok valamit.

 - Finnország – fordul hirtelen hátra, mire ijedten, idegesen kezdek toporogni.

- Igen, Su-san? – nézek fel rá, magamra erõltetve valami vigyor félét. Nem hiszem el, hogy ilyen vagyok, össze kéne szednem magam, mert megelégeli, és itt hagy. Egyedül pedig mire mennék? Valószínûleg visszakerülnék Dániához.

- Itt letáborozunk – teszi le a csomagokat egy fa alá, mire rögtön mellé csoszogok, és én is leteszem azt a keveset, amit nálam hagyott.

- Rendben, Su-san! – helyeselek rögtön, majd tétován várom a további utasítást. Igazából már nem is emlékszem, mikor volt az az idõ, hogy magam döntöttem. Jó, persze fontosabb dolgokra gondolok, nem ilyesmikre.

- Hozzál fát! – utasít végül, én pedig kis híján szalutálok, de még idõben megállítom magam, és csak mereven megindulok az erdõ felé. Valami karácsonyi dalt dudorászva jutok egyre beljebb, kisebb nagyobb ágakat gyûjtögetve, mikor hirtelen morgás üti meg a fülem. A fák kihallanak a kezembõl, én pedig ijedten fordulok, a két megtermett farkaskutya féleség felé.

- SU-SAAAAAAAAAN!! – sikítok fel lendületbõl, majd ahogy mozdulnak, gyorsan felmászok az elsõ utamba akadó fára. Szeretem az állatokat, de azt nem, mikor meg akarnak enni. Márpedig õk kaparják a fát, és gonoszan morognak. Félek tõlük, nagyon. Még könnyezni is elkezdek, és Svédország mellett szeretnék lenni. Õ mindig megvéd.

Fütty hallatszik, és a vadakkal együtt, én is a felbukkanó Svédországra kapom a tekintetem. Az állatok megindulnak felé, és õ már emelné is a kezében tartott botot, mikor egy fehér szõrcsomó csapódik a lábához. Nagy szemekkel nézem a pöttöm kis jószágot, õ pedig felhúzott szemöldökkel néz le rá, majd emeli fel. A két nagyobb megtorpan, biztos a kölykük, és most veszélyben érzik.

Su-san elvigyorodik, és a kölyökkel a kezében, a fám alá sétál. A szülõk eleinte hátrálnak, majd megtorpannak, és gyanakodva figyelik õt. Egyszer csak a kicsi felnyüszít, Svédország megszorította. Én is felnyekkenek vele, majd leugrom a fáról, egyenesen melléjük.

- De Su-san, hiszen ez csak egy kiskutya! Ne bántsd! – kiáltok rá felháborodottan. Meglepetten pillant rám, nem szoktam ilyen erélyes lenni, de nem szól semmit.

Vonyítás hallatszik a távolban, és a nagy kutyák vetnek ránk egy utolsó pillantást, majd megindulnak a hang forrása felé. A pici is menne, de Su-san továbbra is fogja, így gyorsan kikapom a kezébõl és leteszem. Ekkor azonban már meg se mozdul, csak remegve bújik a lábamhoz. Aggódva veszem a karjaimba, és vádlón nézek fel a mellettem állóra.

- Mit csináltál vele, Su-san? Nagyon meg van ijedve! – fedem meg szörnyülködve, de õ csak fáradtan felsóhajt.

- Ilyen szülõk mellett nem is csodálom, ha baj van a lelkületével – morogja maga elé, de nem igazán értem, csak nagy szemekkel pislogok fel rá. Erre csak biccent, hogy felejtsem el, majd elindul. - Hozd a fát!

Leteszem magam mellé a kutyust, majd összekapkodom az elejtett fákat, és szaporázva elindulok utána. Kis híján orra bukok a saját lábamban, majd a kutyusban, aki úgy döntött, velünk jön.

׳£$ß×

Su-san által gyûjtött tûz körül ücsörgünk, és halat sütögetünk, mikor hirtelen kezd sötétedni. Lement a Nap. A halamból etetem a mellettem kuporgó kutyust, habár tudom, hogy Su-san nem nézi ezt jó szemmel, de úgy teszek, mintha nem venném észre.

 - Megtarthatom? – szólalok meg kis idõ múlva, olyan halkan, hogy csoda, ha meghallja. Nem akarom magamra haragítani, de olyan aranyos, és kicsi, és egyedül van, miattunk.

- Ezt a korcsot? Csak a terhünkre van – érkezik az elutasító felelet.

- Gondját viselném… - gyõzködöm kérlelõen.

- Hiszen rám támadt! – emlékeztet a nem rég történtekre, mire kissé félénk, de határozott pillantást vetek rá.

- Csak mert félt! A családjával biztos csak élelmet akartak szerezni… - jelentem ki, majd kissé esetlenül, és majdnem pirulva hozzáteszem: - Lehetne a közös kutyánk!

Egy darabig mereven, szótlanul figyel, már azt hiszem nem is fog választ adni, mikor szemeit megforgatva, bólint.

- De ha elpatkol, az kizárólag csak a te hibád lesz – figyelmeztet, és habár ez kissé rosszul hangzik, nem rontja el teljesen az örömöm, bólintok. Mikor a tûz már alig pislákol, Su-san bebújik a hálózsákjába, és elfordulva felõlem.

- Jó éjt – mondja halkan, én pedig nyögök valami válaszfélét, miközben én is elfészkelem magam a saját fekhelyemen. De akárhogy forgolódok, ugyan olyan hideg marad, és a kiskutya is nyüszögni kezd.

- Halkan, kutyus. Én is fázom, de nincs még egy takaró – csitítom, mielõtt felzavarná az alvót. De úgy tûnik késõ, mert Svédország felsóhajt, majd megfordul, és odahúz magához. A kutyus középre kerül.

- Fázol még? – kérdezi suttogva, mire a sokk még teljesebb lesz, és hevesen megrázom a fejem. - Jó éjt – szólal meg ismét.

- Neked is – lehelem halkan, majd a kellemes meleg hatására, szinte rögtön el is nyom az álom.

׳£$ß×

Körbepislogok, majd rögtön közelebb húzódok hozzá, és legnagyobb meglepetésére, még a kezét is elkapom, miközben a másikkal a kutyust szorítom magamhoz. Nem szól semmit, csak egy pillanatig különös tekintettel figyel, majd elindul, az én tempómhoz igazodva, szorosan maga mellett tartva.

- Su-san… miért néznek ilyen furán? – suttogom halkan, elkapva pillantásom egy engem bámulóról. – Vissza akarnak vinni Dániához? Vagy õk is azt hiszik, hogy veszélyes a kutyus?

Megingatja a fejét, és felsóhajt. Behúzom a nyakam, kapásból tudom a reakciójából, hogy hülyeséget kérdeztem. Meg sem állunk egy kisboltig, ott azonban megtorpanok, mikor húzna be maga után.

- A kutyával nem mehetek be! – bökök, egy állatokat kitiltó táblára.

- Akkor hagyd kint! – utasít közönyösen, mire hevesen megrázom a fejem, majd nem gyõzöm arrébb fújdogálni a szemembe hulló tincseket.

- Nem hagyom itt egyedül, inkább megvárunk kint – tanácsolom alig hallhatóan, és nem igen merek a szemébe nézni. Nem sûrûn szoktam ellent mondani neki.

- Én meg téged nem hagylak itt egyedül! – jelenti ki határozottan. – Vagy leteszed itt az ebet és bejössz, vagy éhen maradunk!

Továbbra is csak a fejemet rázom, és úgy szorítom magamhoz az apró jószágot, mintha az életem múlna rajta. Csoda, hogy nem fullad meg. Svédország se adja fel, jól tudja, hogy szükségünk van jó pár dologra az üzletbõl.

- Jól van, csinálj amit akarsz, de ne mozdulj innen, bárki bármit mond! Pár pillanat és jövök! - sóhajt fel végül beletörõdve, és besiet az ajtón. Kifújom a bent felejtett levegõt, és hátamat az épület falának vetve, arcomat a melengetõ nap felé fordítom.

Mikor Su-san elõállt a szökéssel, nem mondhattam nemet, én hozzá tartozok. Ráadásul õ és Dánia, nagyon nem jöttek ki jól, ha ott maradunk, csúnya vége lett volna. De hiányzik Norvégia, Izland, és talán még Dánia is. Mondjuk, itt van most nekem Svédország, és a kutyus, akinek lassan nevet is kéne adni. Na, majd ha Su-san kijön, kitalálunk valamit… együtt.

Halvány, félénk mosoly kúszik ajkaimra, mikor elképzelem, milyen ötletei lesznek majd. Tudom, hogy nincs oda a kutyusért, de talán a kedvemért segít majd választani. Egészen belemerülök a gondolataimba, csak arra eszmélek, hogy árnyék vetül rám, és a kezemben tartott kölyök, nyöszörögve mocorogni kezd.

Kipattannak a szemeim, de jobb lett volna sötétben maradni, az elõttem szobrozó alakok, nem a leg szimpatikusabbak. Sõt, egyenesen félelmetesek, remegve húzom össze magam, mikor a legnagyobb elém lép. Nem vagyok gyenge nemzet, de a népem most jó távol van, nem igazán meríthetek erõt belõlük.

- Hé, szöszi, honnan pottyantál te ide? Csak nem a karácsonyi ajándékom vagy? – nevet fel gúnyosan, és nyúlna az állam alá, ha a kezemben tartott ebecske, nem kapna morogva a kezébe. Szitkozódva húzza vissza sérült jobbját, én pedig megrázom a fejem.

- Nem, a Mikulás január 6.-án jár erre, de ha akarjátok, szólok pár jó szót az érdeketekben – felelem kissé naivan, habár felfogtam a szavai rejtett értelmét. De mégiscsak én vagyok a Mikulás, ha szépen bevágnak egy hátraarcot, és békén hagynak, nem kapnak szenet meg virgácsot. Habár… látszólag nem igazán izgatná õket.

- Rühes dög! – morran fel a vezér, és ezúttal durvábban, lendületesebben indul meg felém, csakhogy valaki az útját állja.

- Talán kissé idegesítõ, de én kezdem egyre jobban megkedvelni! – Megkönnyebbülten pislogok fel, az elém toppanó Svédország hátára. Õ mindig mindent elintéz, már nem lesz baj. Legalábbis remélem.

Csakhogy a minket körülállok jóval többen vannak, érzem Su-san feszültségébõl, hogy most bajban vagyunk. És ez az én hibám. Összeszedem magam, és igyekszem nem megrémülni. Kiállok Su-san mellé, had tûnjön úgy, mintha többen lennénk. Jaja, marha ijesztõ lehetek.

- Húzzatok el innen balfácánok, velük most nekem van ügyem! – zendül hirtelen a háttérben, egy akaratos, jól ismert hang, és jó pár támadónk pillanatokon belül kidõl a sorból. Mögöttük pedig a durcás képû Dánia, és a közönyös Norvégia áll. Svédország megfeszül, de mielõtt Dániával egymásnak esnének, együttes erõvel vetik bele magukat a küzdelembe.

Norvégia mellém sétál, és az õt körüllengõ, számomra láthatatlan erõ, néha-néha kiüt egy támadót, míg én elegáns gáncsolásokkal védekezem a közeledõkkel szemben. Pár perc, és a harcnak vége. Mármint majdnem…

- Mégis mit képzeltél Svédország? Csakúgy simán lelépsz? És még Finnországot is magaddal cibálod?

- Megmondtam, hogy unom a folytonos parancsolgatásod! Túl gyerekes vagy Dánia!

- Legyõztelek, meghódítottalak, tehát én parancsolok!

- Az már régen volt, azóta sok minden változott! És itt már nincs hatalmad, Finnország és én szabadok vagyunk! Mert úgy látom nem hoztál magaddal sereget, hogy visszacipelj, és te is tudod, hogy egyedül már nincs esélyed!

- Itt van nekem Norvégia, majd õ segít!

Egy emberként fordulunk, a mellettem szobrozó sráchoz, aki közönyösen ásít egyet, és a kezemben tartott kutyust kezdi simogatni. Dánia majdnem hiszti rohamot kap, Su –san pedig elégedetten lép az épület mellett hagyott cuccainkhoz, és a vállára veti õket.

- Akkor mi mennénk is, a soha viszont nemlátásra!

- Jól van, te talán mész, de mi van, ha Finnország inkább hazajönne, a biztonságot nyújtó közelségünkbe? – veti fel Dánia, és kérlelõen rám pillant. Erre már Norvégia is felfigyel kicsit, ezt onnan tudom, hogy a kutyát simogató keze megáll.

Lehajtom a fejem, nem merek Svédországra nézni, de így is tudom, hogy a tekintete kissé sötét várakozással függ rajtam. Tény és való, hogy Dánia otthona egy biztos pont, míg Svédországgal még igen messze vagyunk hazulról, addig még sok a veszély. Ráadásul tudják, hogy én mindûket kedvelem, így nem kedves tõlük, hogy választás elé állítanak. Mégis…

- Sajnálom Dánia, de ha már lehetõségem van, Su-sannal tartok… ha már a férjem… – pislogok rá bocsánatkérõen az alacsonyabb szõkére, aki duzzogva biggyeszti le válaszként az alsó ajkát. Már nyitná a száját, hogy válaszoljon, de Norvégia megelõzi.

- Hagyd már õket elmenni, idióta! Mi meg menjünk haza – Búcsút int, és elindulva arra amerrõl jöttek, maga után húzza, a csekély ellenállást tanúsító Dániát. Halvány mosollyal nézek utánuk, fura, hogy Norvégia milyen könnyen hatással tud lenni a nagy harcosra. Ráadásul lazán lecsapja, ha úgy tartja kedve.

- Gyere, menjünk innen mi is – szólal meg hirtelen Svédország, és rápillantva, mintha némi örömöt látnék a szemében. Talán még el is mosolyodott, de lehet, hogy csak káprázott a szemem.

- I…igen – vágom rá akadozva, majd felzárkózva mellé, elhagyjuk a várost. Közben, a szokásosnál kicsit oldottabban ecsetelem neki, hogy el kéne nevezni a kutyust, mégse hívhatjuk mindig ebnek.

A gondolataiba mélyedve baktat egy darabig, majd egyszer csak oldalra fordulva, a szemembe néz. Arra számítok, hogy valami frappáns kutyanévvel áll elõ, de nem így történik.

- Köszönöm, hogy mellettem maradtál – mondja halkan, mire akaratlanul is elpirulok. Tudom mire gondol, de ez így túl zavarba ejtõ, inkább úgy teszek, mint aki félreérti.

El se hiszem, hogy ezt én mondtam, inkább vörös fejjel lódulok meg elõre, kis híján orra bukva. Szerencsére a kutyus nincs a kezemben, mellettünk szaladgál, így nem ejtem le.

- Indulhatunk, Finnország? - Az elõszobában állok, és figyelem a csomagjait felpakoló Finnországot. Dánia üzleti úton van. Ez egy tökéletes alkalom a szökésre. Igen, megszökünk. Ez közös döntés. De a lázító én voltam.

- Persze, Su-san! - mosolyog rám a szõke, aztán már indulna is, de majdnem elesik a sok csomag súlya alatt. Sóhajtva lépek oda hozzá, mire kis híján elájul, de megkönnyebbül, mikor látja, hogy csak a csomagjait veszem el.

- Akkor menjünk. - Kilépek az ajtón, õ pedig követ. Hátra sem nézek, csak egyenesen elõre. Hát akkor viszlát, Dánia kicsit sem kedves otthona.

Nem fogsz hiányozni. Ebben biztos vagyok.

Szótlanul megyünk egymás mellett. Finnország néha belekezd egy témába, néha válaszolok is, de a vége mindig csak az lesz, hogy kényszer vigyorogva elfordul, és súg maga elé valamit. Az ilyen reakciót nem nagyon értem, mivel én válaszolok rendesen a marhaságaira, õ mégis úgy néz rám minden egyes alkalommal, mintha egy rémséges gonosztevõt látna, vagy éppenséggel a banyát a mézeskalács kunyhóban. Ez egy idõ után furcsa érzéseket vált ki bennem. A feleségem, és szeretem, na de ez nem hatalmazza fel ilyesmikre. Valamivel változtatnom kéne ezen.

- Finnország - fordulok hátra a szõkéhez, mire õ elfehéredik, és idegesen toporogva néz fel rám.

- Igen, Su-san? - ejt el egy kényszervigyort, amitõl már falra tudnék mászni, de inkább nem hangoztatom.

- Itt letáborozunk - teszem le a cuccunkat egy fa alá, mire Finnország rögtön mellém is császkál, és leteszi a cuccait.

- Rendben, Su-san! - Várakozón néz rám, szerintem valami olyasmit vár tõlem, hogy „És most hozzál fát!!” vagy „Fõzz vacsorát” esetleg „Vigyázz a cuccokra, amíg én ezt mind megteszem!”. Hm… az utolsó tûnik a legveszélytelenebbnek, viszont ahogy Finnországot ismerem, találni fog valamit, ami még ezeknél is veszélyesebb lesz, tehát maradjunk az elsõ utasításnál.

- Hozzál fát! - mondom neki, mire õ katona módjára megfordul, és elindul be az erdõbe. Lemondóan sóhajtok ezt a merev tartást látva, és most nagyon örülök neki, hogy egy portyázó nemzet sincs a közelben, aki esetleg ellophatná õt, vagy egyebek.

Amíg õ elvan, legalább elõ tudom készíteni a dolgokat a kaja elkészítéséhez, na meg szerezni kéne valamit, amibõl majd kaja lesz. Ah… de sok dolog ez egyszerre. Bezzeg Dániánál nem volt ilyen problémám soha. Igaz, hogy gyarmatként tartott magánál, aki akkor ugrált, amikor õ fütyült, de azért mégis. Az eltartásra nem panaszkodhattam. Csak a bánásmódra… arra viszont duplán. Felesleges is azon gondolkodnom, mi lett volna, ha ottmaradok nála. Valószínûleg nem sokáig bírtam volna ki. Ez már az utolsó csepp volt… most, hogy említem. Víz is kéne.

Sóhajtva elindulok az erdõ másik végébe beszerezni a dolgokat, és egy darabig béke és mély csend honol. Mondom egy darabig. De túl szép, hogy igaz legyen.

Valahonnan morgást hallok. Összeszûkített szemekkel pillantok körbe, míg végül megpillantok egy óriási, sárga szempárt, ami egyenesen rám mered. Elgondolkodva vizslatom, és várom, hogy vajon mikor is akar nekem ugrani a drága fajzatja. Mert valószínûleg nem a gyümölcs illatára merészkedett idáig, vagy a zsebemben lapuló konzervált Surströmmingre, amit most, hogy így felhoztam, meg is kéne ennem. Na de nehezen tudnám úgy, ha engem hamizna meg egy állatka, úgyhogy gyorsan le kéne ezt rendezni, kincsem.

Végre ugrik a dög, én meg elugorva elõle a kezembe akadó botocskával szépen pofán teremtem, mire az nyüszítve rakja a mancsát a fájó területre, és én ezt kihasználva szépen fenéken is billentem, minek következményeképp landol az elõttünk lévõ patakocskába. Kicsit kapálózik még a vízben, aztán az ár elsodorja, én meg mosolyogva integetek utána. Dögi, hát ezt megszívtad.

És akkor esik csak le. Ha engem megtámadott egy ilyen akármi, akkor Finnországot is simán megtámadhatja egy ugyanilyen! Vagy több ugyanilyen! És bár Finnország fákkal a kezében közveszélyes egyed tud lenni, azért mégis inkább annál a pontnál maradok, hogy azért kellene legalább egy nem annyira széttrancsírozott dögöcske, amit majd megehetünk vacsinak.

Tehát tempós léptekkel elindulok az erdõ következõ végébe, ahol valószínûleg az én kedves feleségem lábatlankodik.

׳£$ß×

Még oda se érek, de a morgás és a kiabálás már felhallatszik.

- SU-SAAAAAAAAAN!!

Nah, mit mondtam én, tudtam, hogy kelleni fogok… a tetthelyre érve látom, hogy Finnország egy fa tetején ücsörög és sír, közben két nagyobb valami, mint az elõzõ ott kapar a fa tövében, valószínûleg azzal a szándékkal, hogy felmennek a srác után. Hát, ahogy látom, ez nem nagyon megy nekik, és nem is szeretném, ha menne, egyelõre szükségem van még a feleségemre.

Füttyentek egyet, mire a dögik és Finnország is felfigyel. Az állatkák hangos morgás közepette indulnak el felém, én meg már emelném is fel a husángom, mikor a lábamhoz valami nedves dörgölõzik. Lepillantok, és meglátom a csurom vizes kisebb valamit, amit még nemrég segítettem bele a patakba. Most nagyon ki van merülve, és nyüszög. Felhúzott szemöldökkel nyúlok le érte, és a nyakánál lévõ bundát megfogva felemelem, mire a két nagyobb akármi mintha elbizonytalanodna, és már nem morognak olyan hangosan.

Na hoppá, ez enged valamire következtetni. Szal ez a pici azoknak a nagyoknak a kölyke, és most a nagyok féltik a kicsinyüket, hogy bántani fogom. Áááá, akkor szereztem egy túszt.

Elvigyorodom, és a kölyökkel a kezemben elindulok a két nagyobb felé, a nagyobbak meg csak hátrálnak, végül megállnak, mikor az alá a fa alá érek, amin Finnország üldögél.

Erõsebben megszorítom a kezemben lévõ kicsit, mire az felnyüszít, és vele együtt Finnország is, majd landol mellettem, hogy elmondja a szokásos természetvédõ szöveget, miszerint az állatokat nem bántjuk… meg ilyenek.

- De Su-san, hiszen ez csak egy kiskutya! Ne bántsd! - rivall rám, mire csak meglepetten bámulok rá, de nem szólalok meg. Úgy, hát te inkább megmented a kutyulika életét, a mi életünket meg simán veszni hagyod. Gratulálok. Én kérek elnézést, hogy próbálom vérmentesen megoldani a helyzetet!

És akkor a távolból vonyítás hangzik fel. Az édes kutyuskák erre habzó szájjal vizslatnak körbe, majd még egy utolsó pillantást vetnek felénk, de aztán elszaladnak. A kezemben lévõ kis töpszli is szaladna utánuk, legalábbis a lába mozgása errõl árulkodik. Finnország ki is kapja a kezembõl, és lerakja a földre, de akkor már meg se mozdul, csak remeg, és a szõke lábához bújik. Finnország aggódva néz le rá, és a karjaiba veszi.

- Mit csináltál vele, Su-san? Nagyon meg van ijedve! - szörnyülködik az ENSZ leendõ vezetõje, én meg csak fáradtan felsóhajtok.

- Ilyen szülõk mellett nem is csodálom, ha baj van a lelkületével - morgom magam elé, Finnország meg csak nagy szemekkel pillog rám, mint aki nem érti. Csak biccentek, hogy nem érdekes, aztán elindulok. - Hozd a fát! - kis idõ múlva hallom a fák pakolásának hangját, majd Finnországot, ahogy kis híján eltaknyol az utánam való futásban, és még egy hangot, egy nyüszítõ kiskutyáét. Hátra se néznem, hogy tudjam, a kis borzas követ minket. Na csodás, nem volt elég nekem egy állatot elviselni, most itt van még egy! Bah… de hogy nem én fogom etetni, az is biztos.

׳£$ß×

A tábortûznél ülünk, és a nemrég kifogott halacskáinkat sütögetjük. A Nap már majdnem teljesen lebukott az ég aljára, nagyon gyorsan sötétedik. Dög ott kuporog Finnország mellett, és néha kap egy-egy falatot a vacsorájából. Nem nézem jó szemmel a dolgot, és szerintem ez látszik is, de nem nagyon veszi figyelembe senki. Hát rendben, várhatunk addig is, míg nagyon mérges leszek… csak akkor vér is fog folyni.

- Megtarthatom? - szólal meg Finnország kis idõ múlva, egészen halkan, mintha õ maga sem hinné el, hogy ilyet kérdezett.

- Ezt a korcsot? Csak a terhünkre van.

- Gondját viselném… - Hát persze. De a vége úgyis az lenne, hogy megint nekem kellene megvédeni mindkettõtöket.

- Hiszen rám támadt! - emlékeztetem a tényre, mire õ kissé félénken, de ugyanakkor határozottan néz a szemembe.

- Csak mert félt! A családjával biztos csak élelmet akartak szerezni… - Ja, csak elfelejted, hogy nem azért szöktünk el Dániától, hogy veszett kutyák kajái legyünk. - Lehetne a közös kutyánk!

Egy darabig csak mereven nézem, végül a szememet megforgatva bólintok. Egyszer van karácsony, nem?

- De ha elpatkol, az kizárólag csak a te hibád lesz. - Bólint, de azért látom a szemében, hogy nem szívesen gondol bele ebbe a ténybe. Persze tudom, hogy majd át kell vállalnom a felelõsséget. Õ túl törékeny ahhoz, hogy el tudjon viselni egy ilyen dolgot. Túl törékeny minden máshoz is.

A tûz már alig pislákol, és be is sötétedett, így hát szépen befekszem az alvózsákomban, és elfordulok Finnország felõl. Tudom, hogy úgy sem szereti, ha nézem alvás közbe.

- Jó éjt - mondom a szõkének, aki csak nyökög valamit, aztán még jó sokáig hallom, ahogy fészkelõdik, végül mintha találna egy megfelelõ pozíciót. És kutyanyöszörgés. Félig kinyitom a szemem. Komolyan mondom, hogy lecsapom, ha csak még egy hangot kiad!

- Halkan, kutyus. Én is fázom, de nincs még egy takaró.

Áh, értem, szóval együtt fagyoskodnak. Milyen aranyos. Én bezzeg egyáltalán nem fázom. Sõt, szinte melegem van!

Halkan felsóhajtom, majd feléjük fordulok, és Odahúzom magamhoz Finnországot. A  kutyus így középre kerül, sajnos, mert így még arra is vigyáznom kell, hogy ne nyomjam össze. Fenébe, így nem férek oda rendesen az én drágámhoz!

- Fázol még? - súgom felé, mire õ teljesen ledermed, majd õrült sebességgel kezdi rázni a fejét.  Több reakcióját már meg sem várom, csak becsukom a szemem, és megpróbálok aludni. - Jó éjt - ismétlem meg magam, és erre már kapok is választ.

- Neked is. - Halványan elmosolyodom, aztán érzem, hogy valami a képembe nyal. Bah… büdös dög. Csak fel ne rúgjam reggelig!

׳£$ß×

Másnap reggel azonnal elindulunk, így délre már a legközelebbi városban vagyunk. Itt viszont nem kedves képû emberkék mászkálnak. Úgy értem, még rám is rám hozzák a frászt, bár ezt amúgy én szoktam másokra, és ez nem jó tényezõ. Kezdem félteni a tulajdonaim.

Közelebb vonom magamhoz a kutyát sétáltató Finnországot, és csak ennyit súgok a fülébe:

- Maradj mellettem.