|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2015. 12. 06. 15:36:33 | #33705 |
 Karakter: Gray Nightstalker
Megjegyzés: (Miminek)
A végre felé közeledik egy újabb unalmas hét. Kezd elegem lenni azokból a csajokból, akik csak a külsőm vagy a pénzem miatt közelednek hozzám, bár sajnos nem lesz másképpen. Viszont ha már így hozta a sors, akkor kihasználom egy kicsit őket és élvezem a dolgokat, de utána egyből elküldöm a csajszit melegebb éghajlatra, ahogy csak tőlem telik. Szerencsére vannak olyanok, akiket nem érdeklik, hogy milyen a viselkedésem, mert ennek ellenére is olykor visszajárnak hozzám, hogy csak a szex miatt azt a fene se tudja, de nem is érdekel.
A suliban a szokásos kedves énemet hozom, hiszen ezt szokták meg, meg ott már dolgok érvényesek, mint a valóságban, hiszen a tanárok csak tanítani próbálnának, ha nem járnék mindig pár tananyaggal előrébb, mint amit tanítanak. Meg az iskola az a hely, ahol senki nem mer hozzám szólni, így oda azért is szeretek jobban bejárni.
Így vagyok az otthonommal is, mivel apám egy elfoglalt ember így sosem jut ideje rám, de nem mintha szükségem lenne rá. Meg vagyok nélküle.
Az utóbbi időben viszont amikor itthon van folyamatosan csak egy nőről beszél, akibe nagyon beleszerelmesedett és hogy ezen a hétvégén átjön az unokahúgával és hogy be akar nekik mutatni így maradjak itthon. Nincs igazán ínyemre, főleg, hogy ő is majd anyám helyére akar állni, de nekem egyáltalán nincs szükségem rá. Eddig az összes nő megpróbált beidomítani, akikkel együtt volt, de én szerencsésen kikészítettem őket így önszántukból hagyták el apámat, mert tudtam, hogy nincs rájuk szüksége, főleg, hogy csak a pénzét szeretik nem őt. Ez olykor akkor mutatkozott meg a legjobban, amikor megkérdeztem tőlük, hogy akarnak-e dolgozni és persze olyan kamu szöveget nyomtak rá, hogy még a szomszéd is hallotta a hangjában lévő visítást is.
Most viszont ahogy hallom már meg is érkeztek. Még befejezem a tanulást és majd csak utána vagyok hajlandó lent mutatkozni, bár ha apám nem ígértette volna meg akkor le se mennék, de ő is tudja, hogy a tanulás mennyire fontos hiszen mindig ezt nyomatja nekem annak ellenére, hogy tudja nagyon jó tanuló vagyok és ezt eszem ágába nincs másképpen mutatni sem. Végül a tankönyveket becsukva sétálok le az emeletről, ahol egy fiatalabb hölgy és egy még fiatalabb csajszi van. Gondolom, az idősebbel van együtt apámmal, mert a fiatalabb velem egyidős lehet talán…
- Nos, ő itt a fiam, Gray – Mondja az apám, amikor leérek és igyekszem kedves jellemet varázsolni magamra. – Fiam, meséltem neked Nellyről. Ő pedig itt az unokahúga – túl sokat is meséltél róla, amire nem lennék kíváncsi. – Minerva Greenhouse.
- Szép napot – köszönök illedelmesen, mert azért az meg van bennem, csak nem mindig szeretem használni, viszont azt tudom, hogy ha most nem tenném azt, akkor eléggé megszívnám, mert anyámhoz kellene mennem, amihez semmi kedvem nincs. Jó helyen vagyok itt apámnál.
- Neked is – mosolya nem tudom minek szól, de nem nekem az is biztos. Ha ismerne teljesen, akkor nem mosolyogna így rám az egyszer biztos.
Mivel apám megkér, hogy maradjak egy kicsit, így ezért leülök a fotelbe és úgy hallgatom a csacsogásukat. Apám barátnőjének eléggé irritál a hangja és legszívesebben elnémítanám, de most még nem tehetem meg. Mindenki előtt nem. Olykor kénytelen vagyok beleszólni, mert engem kérdeznem, de ha tőlem függne a dolog, akkor nem mondanék semmit, csak ülnék és írnék Natsunak, hogy hívjon el valamilyen indokkal itthonról, mert elegem van.
Legsajnálatosabb dolog hogy késő délutánig maradnak és Natsunak esze ágába nincs felhívni pedig igazán meg tehetné, mivel mondtam neki és próbálnék olykor menekülni, hogy tanulnom kéne, de apám csak leint és még kicsit félre is hív, hogy maradjak nyugton, majd utána tanulok ha elmennek… Remek itt kell szenvednem egészen addig, amíg el nem mennek. Valahogy szét kell szednem ezt a párocskát, mert kurvára nem fog tetszeni, ha apám bele fog szólni az életembe.
Most már viszont mennek, aminek én nagyon örülök. Örömömben táncot járnék, vagy pezsgőt bontanék… az utóbbit, majd lehet meg is teszem… viszont várjunk csak…
Ahogy apámék búcsúzkodnak a kis csajszi, azt hiszem, hogy Minerva talán a neve, odajön hozzám mosolyogva. Remélem nem gondolod, hogy lesz közöttünk bármi is, csak azért, mert a mit tudjam én kicsodád az apámmal van kapcsolatban, mert nem fogok jópofizni sokáig.
- Egy suliba járunk – mondja, amikor mellém ér, de nem értem, hogy ez információ kit érdekel?
- Oh, tényleg? – jegyzem meg szarkasztikusan és egy kicsit unottan. – Nem is tudtam.
- Én igen – mindjárt farkad nő, mint a kutyáknak és csóválni is kezded? – Évfolyamtársak vagyunk! Én B-s vagyok, te meg A-s – erre a kijelentésre elő veszem a felsőbbrendű mosolyomat, és úgy nézek rá, hogy egy kis kóstolót kapjon a valódi énemből.
- Vagyis a közepesen buták közé tartozol – mondom halkan, hogy csak ő hallja, és látom meg van a hatása, mert végre befogta a száját. – Értékelném, ha a locsogós nagynénédet valahogy lekoptatnád apámról, ha már évfolyamtársak vagyunk – vetem neki oda. – Nincs kedvem egy ilyen buta liba mostohaanyához. – sőt semmilyenhez nincs kedvem. Nincs nekem arra szükségem, hogy megpróbáljanak irányítani, és hogy megmondják mit szabad csinálnom és mit nem.
- Mimi drágám, indulunk! – végre elhúznak végre a házunkból. Apámon kívül senki nem látja őket szívesen.
- Bocs, hogy megzavarom a csevejt, de indulunk – nem értem, hogy mit kuncog, de nem az én dolgom. – Szia Gray, örülök a találkozásnak – még egy kicsit erőltessük meg magunkat, mert a kéznyújtást egy mosollyal az arcomon fogadok el.
- Én is nagyon örülök neki. Remélem még találkozunk – De remélem, hogy soha többet nem látlak még az utcán se. Minervára nézek a tűnjetek innen nagyon gyorsan tekintetemet.
- Köszönj el te is Mimi!
- Szia… - látom hogy sokkos állapotban van, de remélem nem akar velem packázni, mert nem hiszem, hogy jól fog járni akkor, ha ezt megteszi.
- Szia Mimi – köszönök el tőle vigyorogva, amitől remélem hatásos lesz annyira, hogy soha többet ne jöjjön a közeelmbe. – Holnap a suliban, na?
- Oké… - végre elhagyják a házunkat.
És ez volt annak a jele is, hogy megcsörrent a telefonom. Előveszem és megnézem, hogy Natsu az.
- Nem azt mondtam, hogy a nap végén hívj fel, de idióta. – jegyzem meg, majd zsebre dugott kézzel megyek ki az udvarra.
- Nem akartam meg zavarni a családi összejövetelt. – vigyorog a vonal túl végén.
- Semmit nem zavartál volna meg. Sőt még szívességet is tettél volna. Most kell vagy három nap, hogy kipihenjem ezt a mai napot. Gáz a nő is, na az unokahúgáról meg ne is beszéljünk. Be nem állt a szájuk egész este. – jegyzem meg, de a vonal túl végén, csak röhögést hallok.
- Azért annyira csak nem lehetett szörnyű és amúgy milyen a mostohaanyuka jelölt? – próbálja húzni az agyamat, és nagyon jól tudja, hogy ezzel lehet is.
- Amint tudom, eltávolítom apám közeléből. Már meg is megbeszéltem az unokahúgával, aki elméletben az évfolyamtársam, hogy tüntesse el, mert nem akarom őket többet látni.
- Nem vagy egy kicsit goromba és túl nyers? – dehogy nem, de kit érdekel és ezt ő is tudja, hogy leszarom ki mit gondol.
- Majd találkozunk valamikor. Szevasz. – lerakom a telefont, majd felmegyek a szobámba, ahol lehuppanok a székembe, és tanulok még egy kicsit, hogy kikapcsoljak.
~*~
Másnap reggel kicsit fáradtabban ébredek, mert sokáig tanultam. Felöltözök, majd bármiféle reggeli és apámmal való felesleges beszélgetés nélkül megyek az iskolába, ahol egy újabb napot unatkozhatok végig, meg háríthatom a lányoknak vallomásait. Nincs kedvem hozzájuk. Kicsit sem, bár azt hiszem ez a mai nap valami mást is fog tartogatni még számomra, ami egy kicsit jobb kedvre derít, csak nem tudom, hogy pontosan mire is számítsak.
Beérek a suliba és egyből a tanterembe, megyek, ahol leülök a helyemre, és az udvarra kezdek el nézelődni. Nem foglalkozom azzal, hogy a lányok mennyit pusmognak a hátam mögött, miközben rám mutogatnak, és elég látványosan néznek felém.
Egésznap ez megy. Órák, majd a szünetekben újabb pusmogás, amit a lányok csinálok, pláne, amikor elkezdek a folyosón sétálni, mert akkor nem csak az osztálytársaim csinálják, hanem az egész iskola. Természetesen mindenki felé küldök egy mosolyt ilyen illemféleség miatt. Az ebédidőben viszont egy igen érdekes emberkét látok meg, aki amint rám néz, mintha felkapná a vizet. Ott hagy mindent és felém siet.
- Beszélnünk kell. MOST! – nyomatékosítja, amit mondott, amint egy pillanat csak elmosolyodok.
- Csak nem tanácsot akarsz tőlem kérni? – kérdezem kedvesen, hogy senki se vegyen észre semmit. Azért szeretném a jó kisfiús látszatomat fent tartani. – Vagy esetleg egy szerelmi vallomást akarsz elhadarni nekem? – mintha kicsit elvörösödne a szavaimra, a belső kis ördögöm, meg vigyorog és ugrál örömében.
- N…nem – dadogja kicsit, majd kicsit magához tér és megint pipa. – Nem tartozik az egész iskolára, amit beszélni akarok veled. Ez csak rád és rám tartozik. – vagy magát félti, vagy attól, hogy teljes hülyét csinálok belőle, de be kell, hogy valljam nagyon okos. Nem akar nyilvánosan hülyét csinálni magából. Úgy látszik elkezdett gondolkozni.
- Akkor gyere. – fogom meg a kezét és mindenki legnagyobb meglepetésére húzni kezdem el magam után.
- Hé engedj el. – szól rám, de csak megfordulok és teljesen közel hajolok hozzá és rámosolygok, majd úgy szegezem neki a szavaimat.
- Ne akadékoskodj, vagy itt fogok mindent elmondani az iskolának. – jegyzem meg úgy, hogy csak ő hallja, ám a mosoly nem tűnik el az arcomról.
Most vagy behódolt, vagy van itt valaki aki ismeri az apám csaját. Tovább folytatom az utamat.
Mindenki teljesen meg van lepődve. A lányok irigyen néznek rá és nem értik, hogy őt miért érintem meg és egyáltalán húzom magam után és mit akarunk csinálni… De hagyom a fantáziájukat elszállni. Amúgy meg kell, hogy valljam, egy picit azért talán az esetem Mimi, legalábbis külsőre, de annyira nem, hogy nyomuljak is rá és kezdeményezzek akár mit is.
Végül megállok egy elhagyatott részen az iskolába, amit nem ismer senki és nem merészkedik fel senki… ez a hely pedig nem más, mint a tető.
- Mondjad mit akarsz meg beszélni velem? – kérdezem unottan és a kezét elengedve a falnak vetem a hátamat.
- Még is mit képzelsz magadról? – azt hiszem most kezd robbanni a bomba.
- Nem értem miről beszélsz. Te mondtad, hogy beszélni akarsz velem négyszemközt én meg mutattam az utat. – teszek úgy, mintha emiatt lenne kiakadva.
- Még hogy nem tudod miről beszélek. Mi rosszat tett neked a nagynéném, hogy ennyire azt akarod, hogy távolítsam el? Nem tett neked semmi rosszat szerintem. Tegnap ismerted meg. – folytatja a tárgyra térve.
- Azzal ártott nekem, hogy apámmal kezdett. – jegyzem meg komolyan. – Nem szeretem az ilyen kis csacsogós nőket, mint az apám csaja.
- És az kicsit sem érdekel, hogy két ember boldog?
- Kit érdekel, hogy ők boldogok? Amúgy meg mit tudsz te rólam és az apámról? – kérdezem és elfordítom a fejemet, hogy az eget figyeljem.
- Azt tudom, hogy egy elkényeztetett kis ficsur vagy. Attól, hogy apád gazdag nem lehet minden a tiéd és jobb, ha elfogadod, hogy apádnak van valakije, meg nem fogok tenni ellenük semmit. ÉN örülök, hogy boldogok mind a ketten.
- Valld be most csak azért vagy pipa, mert mindenki rád fog szállni. – vigyorogva nézek rá. – Sakk-matt. Mindenki tudja, hogy velem vagy kettesben, ezért rád fognak szállni. Ha azt szeretnéd, hogy ne így legyen és tegyek valamit az ügy érdekében, hogy ne mondjak rosszat rólad akkor meg fogod tenni, azt amit kértem tőled. – jegyzem meg.
- Szemét alak vagy.
- Köszönöm a bókot. – rándítom meg a vállamat.
- Nem érdekel, hogy velem mit csinálsz, de nem fogom engedni, hogy a nagynénémet és a boldogságát tönkre tedd a kis hóbortjaid miatt. – nocsak nocsak mit nem adott a kezembe.
Elvigyorodok, majd ellököm magamat a faltól és úgy sétálok hozzá. Mintha kicsit megijedt volna, mert elkezd hátrálni, de csak addig tud, amíg a kerítés van. Kerek szemekkel néz rám, miközben én teljesen eléállok elzárva minden útját. A kezemet a kerítésre rakom és úgy nézek a félelmet sugárzó szemébe, miközben a vigyor nem hervad le egy kicsit sem az arcomról.
- Szóval téged nem érdekel, hogy mit csinálok veled. – jegyzem meg azt amit mondott és mintha most ébredne rá arra mit is mondott és hogyan fogalmazott.
- Én… nem… - nem hagyom, hogy vissza vonulót fújjon.
- Rendben, egy alkut ajánlok neked. – kezdek bele. – Békén hagyom a nagynénédet és talán még kedves is leszek vele, ha a kutyám leszel. – hatás szünetet hagyok, na meg időt, hogy feldolgozza az egészet, amit mondtam neki.
- Hogy mi van? Mid legyek? – találja meg végül a hangját.
- A kutyám. Ha én bármikor szólok neked, hogy gyere, vagy kell valami, akkor te jössz és hozod, ami kell. – vázolom fel neki a dolgokat. – Tegyük fel, ha azt mondom mindenkinek, hogy a csajom vagy és járunk, akkor te nem mondasz ellent és helyeselsz. Vagy ha azt mondom, hogy gyere el velem valahova, akkor minden visszakérdezés nélkül meg teszed. – remélem ennyi példából megértette, hogy mit akar. Azt hogy azt tegye, amit mondok neki.
- Na neeeeeeem. Azt felejtsd el. Nem leszek a csicskád. – tiltakozik egyből, én meg elengedem, majd az ajtó felé sétálok.
- Én a helyedben jól átgondolnám. – jegyzem meg, majd visszanézek. – Nem elég, hogy téged is szekálni fognak az iskolába, mert eszem ágába nem lesz semmit sem mondani és mindenki azt fogja hinni, hogy most itt a suliban együtt voltunk és ráadásul még a nagynéndet is tönkre fogom tenni, hogy még véletlenül se kerülhessen többet az apám közelébe… - hagyok egy kis szünetet, majd folytatom. - … vagy amit választhatsz, hogy a kutyám leszel és azt fogod csinálni amit mondok neked a nap 24 órájában. – jegyzem meg, mire döbbenten hallgat.
Úgy látom az álla valahol a földszinten van, és most próbálja keresni, hogy visszarakja a helyére.
- Iskola végéig átgondolhatod, hogy melyiket választod. Délután 3-kor itt foglak várni a válaszoddal együtt. Minden a te kezedben van, hogy mit választasz. A nagynénéd boldogsága, vagy a te szabadságod. – fejezem be ennyivel a beszélgetésünket, és magára hagyom. Visszamegyek a tanterembe, ahol mindenki kerekszemekkel néz engem, de ügyet sem vetve rájuk kezdek el kifelé bámulni a tanteremből.
Elmosolyodok azon, amilyen arckifejezést vágott. Szeretem látni az emberek döbbent tekintetét, amikor rájönnek ,hogy valójában nem vagyok annyira kedves, mint azt képzelik rólam és igen is nagyon aljas tudok lenni, ha arról van szó.
~*~
Az iskola végével felmegyek a tetőre, hogy ott várjam. Ha nem jön el, akkor magától értetődő, hogy szét fogom szedni az apámat és a nagynénjét, akit elég érdekes helyzetbe fogok hozni, hogy biztosra megyek. Ha kell embereket fogok lefizetni azért, hogy ne lehessen a nevelőanyám. Nincs nekem rá szükségem.
Amikor már kezdem feladni a várakozást és végre hazahúzni, hogy neki kezdjek a dolognak nyílik az ajtó és a drága Mimit látom meg benne.
- Azt hittem, hogy lemondtál a nagynénéd boldogságáról és inkább magaddal foglalkozol, mint minden normális ember. – jegyzem meg nyersen. – Mi a válaszod? Melyiket adod fel? Szabadság, vagy boldogság?
|
| Eshii | 2015. 08. 16. 16:54:48 | #33307 |
Karakter: Minerva Greenhouse
Megjegyzés: ~kezdés
Mióta az eszemet tudom, a nagynéném számomra az egyik legfontosabb családtagom. Olyan, mint egy nővér. Vigyáz rám, de egyben velem bolondozik, együtt jár velem vásárolni. Ismeri az ízlésemet, elvégre hasonló az övével. Nagyon szeretem, nem tudom mit csinálnék nélküle, ha otthon vagyok s nem a barátnőimmel lógok.
Most is, egy roppant édes telefondíszt kapok tőle, amit egy vásárlási körútját szerzett be. Egy katicabogár lány, de gyönyörűen kidolgozott s színes. Egyszerűen imádom! Természetesen nem félek ezt a tudtára hozni egy szoros öleléssel s pár puszival, amit boldog kuncogással fogad.
- Akkor tetszik? – kérdezi, mintha ez a nagy körbeugrálás nem annak a jele lett volna.
- Imádom! – felelem lelkesen. – Majd ha olyan ruhát veszek fel, lecserélem a telefonomhoz és jaj… nagyon édes lesz! – kuncogom, míg még egyszer megölelem Nellyt.
- Tudod Mimi – kezd bele zavart mosollyal – lenne még itt valami, amit meg szeretnék veled osztani. – Érdeklődve fészkelődöm közelebb a kanapén. – Nos, nemrégiben találkoztam valakivel, akit nagyon megkedveltem és tudod… - zavartan játszik a kezeivel, majd egy fél mosollyal s lesütött tekintettel kiböki. – Randavúzgatunk egy ideje, s nos… most elhívott magához.
- Atyaég! – kapok a számhoz döbbenten. – És?! – Iszom minden szavát, hisz ez annyira izgalmas és annyira örülök annak, hogy boldog.
- Szeretném, ha velem jönnél… - suttogja halkan, mire én a nyakába vetem magamat kacagva.
- Ezer örömmel támogatom az én kedvenc s egyetlen nagynénémet! – puszilgatom lelkesen. – Oh, ki kell találnom mit vegyek fel! Nem szabad szégyent hoznom rád – kacsintok rá lelkesen.
Annyira izgi, hogy Nelly magával visz. Rég volt barátja, jó pár éve, komoly kapcsolatnak tűnt, de a pasi megcsalta ő pedig szinte beleroppant. Azt mondta én voltam akkoriban a támasza. Ő pedig mindig itt volt nekem, bármi is történt. Nagyon szeretem, a családban ő a mindenem, bármit megtennék érte, csak boldognak láthassam.
♫♥♫
Ahogy a nagynéném oly csodálatos udvarlója felé tartunk, próbálok mindent észben tartani. Van ám mit, hisz már azt is tudom mi a kedvenc színe a férfinak, hol nőtt fel, hova járt iskolába és mit tanult. No persze a hánytatott sorsa se titok már előttem, a felesége sem, akitől jó sok ok miatt vált el. Van két gyereke, egy lánya s egy fia, az utóbbi él vele együtt. Oh, kihagytam, hogy Danielnek hívják, de Nelly csak Dannek szólítja. Igazából a szüleimről nem tudnék ennyi mindent felsorolni, s az én drága nagynéném gondoskodott arról, hogy eme szégyenem jó alapos is legyen. Nekem azonban nem volt soha szívem félbeszakítani az elmúlt egy hétben az alapos beszámolói közben, hisz olyan boldogan és lelkesen ecsetelte őket. Nelly boldog, oh mennyire! Én pedig vele örülök s talán egy kicsit reménykedem egy hasonló tündérmesében, amiben én lehetek a hercegnő.
- Itt is vagyunk – sóhajtja ábrándosan a volán mögül. Ő nem olyan izgatott, mint én, aki nem akarja szétrombolni valami butasággal a boldogságát. Kitelik tőlem, valami ballépésemmel. Innentől nagyon oda kell figyelnem.
Annyira ver a szívem, hogy nyugtatásként gondolatban a pöttyös ruháimat s kiegészítőimet számolom. Imádom a pöttyös dolgokat, olyan cukik. Én pedig egy valamit imádok a pöttyös dolgoknál: a cuki dolgokat! Oh egek, annyira izgulok… csak ne dadogjak.
Ahogy kinézek az ablakon, eláll a lélegzetem. Igaz, nem hosszú parkosított feljárós a palota, de a külvárosban van és fenséges! Nem egy bérházi lakás, ahol én tengetem a napjaimat, persze teljes kényelemben. Itt még azt is ki tudnám választani, hogy melyik nap melyik szobában alszom. S erre, Nelly nénim udvarlója egy több garázsos, díszes előkertes, emeletes-erkélyes nagy ház büszke tulajdonosa. Nem tudom hogy csinálta, de megtaníthatna rá!
- Nem tudtam, hogy egy politikussal randizol – csücsörítem, mire kapok egy nevetést válaszul.
- Dehogy! Ugyan Mimi…
Az elkövetkező események kissé zavarosak, hisz izgulok. Minden felgyorsul körülöttem, s míg az egyik pillanatban még nagynéném öreg Toyotájában ülök, a következőben már a ház nappalijában találom magamat, bőrkanapékon és drága festmények társaságában., no meg a bizonyos Daniel Nightstalkerében, aki boldog, de visszafogott mosollyal az ajkán ül a csacsogó rokonom mellett. Ismerős a családneve, de nem tudom hova tenni honnan s miért.
Ez egészen addig kérdés is marad a buksimban, mint ahogyan az is mindig az, hogyan csinálják az epres mentát, míg Dan be nem jelenti, hogy be szeretné mutatni a fiát. Döbbenten pislogok Nellyre, aki csak izgatottan helyesel, hogy mennyire örül ennek. Én nem! Erről nem volt szó. Ha olyan szerencsém van, akkor vagy gyík vagy apuci elkényeztetett kicsi fia, aki majd szépen a képembe köpi, hogy panelpatkány vagyok. Erre vágyom most a legkevésbé!
Azonban mikor felbukkan egy divatosan öltözött, kékhajú srác, mindent összerakok. Hihetetlen! Gray Nightstalker apjával jár a nagynéném, aki a sulink bálványozott sráca. Ez mi, ha nem egy jel?
- Nos, ő itt a fiam, Gray – áll az apja mellette. – Fiam, meséltem neked Nellyről. Ő pedig itt az unokahúga – mutat rám, míg én a fotelben ülök – Minerva Greenhouse.
- Szép napot – köszön ránk. Én legszívesebben fülig pirulnék és fél lábon táncolnék örömömben, hogy ilyen mázlista vagyok. Esetleg az én tündérmesém is elkezdődik? Olyan jó lenne!
- Neked is – felelem széles mosollyal az ajkamon, amit ő viszonoz is. Nagyot dobban a szívem, oh, egek! Olyan helyes…
Kicsit sajnálom, hogy nem a másik kanapéra ültem, hisz akkor most lehet mellém ülne. Így azonban a szemközti fotelbe telepedik, s úgy hallgatja a felnőtteket, ami igazából csak Nelly, mert be nem áll a csipogója. Néha én is közbeszólok, no meg a Nightstalker férfi nemzedéke is. Daniel elmeséli milyen remek tanuló a fia s milyen büszke rá. Oh, olyan cuki! Bárcsak rólam is így beszélnének a szüleim.
Gray is bele-beleszól a beszélgetésbe, de csak ha kérdezik vagy ha úgy jön ki a lépés. Én is igyekszem nem fecsegni, de sajnos nem mindig jön össze. Nelly mindig olyan témákat hoz fel, amikhez feltétlenül hozzá kell szólnom. Nevetgélünk, persze a másik nem tagjai szolidan csak mosolyognak. Jó, talán Daniel arcán látszódik valami mosoly kezdemény is.
Hamar eltelik az idő, együtt ebédelünk s késő délutánig maradunk. Azonban olyan hatfelé Nelly kijelenti, hogy megyünk, nem zavarunk tovább. Persze, holnap nekem is suli s anyáéknak is megígértük, hogy nem esem haza későn. Még pár puszi a párocska részéről, addig én Grayhez lopózom.
- Egy suliba járunk – jegyzem meg lelkesen, mire ő vet rám egy pillantást.
- Oh, tényleg? – kérdez rá, s hiába furcsább a hangsúlya, mint eddig, nem foglalkozom vele. – Nem is tudtam.
- Én igen – felelem lelkesen. – Évfolyamtársak vagyunk! Én B-s vagyok, te meg A-s – ecsetelem tovább, mire az arcára kiül egy gunyoros mosoly.
- Vagyis a közepesen buták közé tartozol – jegyzi meg halkan, mire én résnyire nyitott szájjal pillantok párat döbbenetemben. Hogy mondta…? – Értékelném, ha a locsogós nagynénédet valahogy lekoptatnád apámról, ha már évfolyamtársak vagyunk – hangsúlyozza ki. – Nincs kedvem egy ilyen buta liba mostohaanyához.
- Mimi drágám, indulunk! – kiáltja az említett, míg én meg se tudok mozdulni. Ezt… ezt csak képzelem… ugye? Ahogy a gyűlöletet és a lenézést is a szemében?
- Bocs, hogy megzavarom a csevejt, de indulunk – kuncogja Nelly mellém érve. – Szia Gray, örülök a találkozásnak – nyújt neki kezet, akit mintha kicseréltek volna, s barátságos mosollyal az arcán viszonozza a gesztust.
- Én is nagyon örülök neki. Remélem még találkozunk – teszi hozzá, majd mikor a néném kuncogva lehajtja egy picit a fejét, Gray felém küld egy pillantást, amiből tudom, hogy azt várja, hogy többet se engem, se a rokont ne lássa többet.
- Köszönj el te is Mimi!
- Szia…
- Szia Mimi – köszön el tőlem is, de a mosolyában van valami. – Holnap a suliban, na?
- Oké…- nyögöm teljesen kiakadva, s míg Nelly rángat magával boldogan, én újra s újra lepörgetem a fejemben a történteket. Én ezt csak beképzeltem! Tényleg csak beképzeltem...ez… nem lehet igaz!
|
| Thalia | 2013. 04. 19. 16:42:08 | #25615 |
 Karakter: Suichi Chisaki
Megjegyzés: drága bátyuskámnak
- Ugye nem haragszol rám? – bújok hozzá hátulról.
- Nem. Csak egyszerűen dolgoznom kell. – próbál nem is figyelni rám, de ezt nem hagyom neki.
- Bátyó ismerlek már annyira, hogy tudjam van, ami nagyon bánt. – lágyan simogatni kezdem a mellkasát.
- Ha ennyire tudod, akkor azt is tudod, hogy mi a bajom. – miért ilyen ellenséges velem? Nem is tettem ellen semmi rosszat.
- Nem értem, hogy mi bajod van Kevin-nel. – folytatom és leülök az ágyára. Tudni akarom miért olyan fura mostanában, eddig vártam hogy megváltozik, de nem tette. Szóval most kézbe veszem a dolgokat.
- Figyelj Suichi. – fordul hozzám – Megkértél, hogy segítsek neked matekozni. Tudod, hogy mindig szívesen segítek bármiben, de az már nekem is sok, hogy itt van és miközben magyarázok egy kis idő kellett volna még és ott dugtok az orrom előtt. – dugni? hát ez minden volt ott csak nem dugás. Jót nevetek.
- Ugyan ne túlozzál. Te is tudod, hogy nincs igazad. Esetleg nem lehet, hogy féltékeny vagy? – kérdezem megszokásból mert másoktól is ezt szoktam kérdezni amikor furák.
- Még is miért lennék féltékeny? – mondja egy pillanatnyi lefagyás után. Basszus tényleg féltékeny. És még el is fordul, ez most már tuti.
- Arra, hogy boldog vagyok és hogy van valakim. – mégis mire lehet féltékeny?– Tényleg te mikor hozod végre haza a barátnődet? – próbálkozom, lehet hogy a barátnője a gond…
- Miből gondolod, hogy vagy barátnőm?
- Mert mindenkinek van. Te meg hát elég helyes is vagy szóval kizártnak tartom, hogy egyedül lennél.
- Pedig nincs senkim. – szóval itt van a kutya elásva, hogy nincs csaja.– Most pedig ha nem haragszol meg akkor folytatnám a munkám. – hátat fordít, enyhén de határozottan jelzi hogy húzzak el.
- Én beszélgetni akarok veled. – lecsukom a laptopot. Ha barátnőt szeretne majd segítek, elvégre tánciskolába járok. Szebbnél szebb lányokat ismerek.
- Még is miről? Meg minek? – mondja morcosan.
- Mióta az eszemet tudom, alig tudok rólad valamit és szeretnélek megismerni. Tudni akarok rólad mindent. – na jó az eleje a duma része de lényeg a cél. Felsóhajt, nyertem.
- Még is mit akarsz tudni? – mosolyom töretlen.
- Mindent, hogy neked milyen volt, amikor kicsi voltál, meg a sulid milyen volt, ahol jártál, meg hogy mikor volt az első csókod és kivel, meg úgy szó szerint mindent.
- Hmmm. Szóval azt várod tőlem, hogy tálaljak ki. Pár dolgot mesélhetek magamról, de nem fogsz minden infót megkapni, amire kíváncsi vagy. 4 éves voltam, amikor az apám elhagyott minket. Utána édesanyám megismerkedett apáddal, majd összeházasodtak és végül megszülettél te. A sulis éveimről elég, ha annyit tudsz, hogy nem mindig voltak zökkenőmentesek. Sokszor piszkáltak és szekáltak az emberek. Azt a részét, hogy mikor volt barátnőm vagy mikor nem inkább hagyjuk. – szóval tényleg a barátnő a probléma.– De most már tényleg dolgoznom kell. – újra kinyitja a laptopot és pötyögni kezd.
Felsóhajtok, elköszönök és kimegyek a szobából. Ma már úgysem tudok meg róla többet. A következő néhány nap leköti az időmet a suli meg az, hogy a lehetséges jelölteket figyeljem Masamune számára. Közben persze őt is kérdezgetem, igyekszem minél több dolgot megtudni, ami alapján kiválaszthatom neki a lányt a suliból. Meg kell jegyeznem nem túl közlékeny és igen csak meg van lepődve érdeklődésemen.
Pénteken kijelentik a suliban, hogy nincsenek megelégedve az előadásra való felkészültségünkkel. Szóval plusz próbák. Persze annyi hogy a koleszban kell aludnunk mert nincs idő hazamenni.
A hétvégét még otthon tölthetjük. „Csak” napi 4 órát kell próbálnunk. A hét meg nem áll másból, mint suli, próba, kaja, próba, tanulás, próba, alvás. Enyhén zombinak érzem magam, de ahogy végignézek a többieken máshol sem jobb a helyzet. Este fáradtan megyek vissza a koleszszobába. 2 nap és bemutató.
- Chiki – néz fel az egyik szobatársam, a csajok mindig így hívnak lassan már 4 éve- csörgött a telefonod.
- Mondtam Kevinnek, hogy meddig van próbám… - morgolódom de meglepődök ahogy a telefonra nézek. Miért hívott apu? Azonnal visszahívom.
- Szia kicsim. –veszi fel szinte azonnal, ez is ritkaság. – Hogy mennek a próbák?
- Jól, csak fáradt vagyok. Nálatok mi újság?
- A megszokott, munka. Rengeteg munka.
- Szegény apucim. Mikor értek ide? Jó lenne ha találkoznánk még néhány percre az előadás előtt.
- Erről akartam veled beszélni Suichi. – nem szeretem amikor a nevemen szólít nem jelent jót. – Anyukádnak és nekem el kell utaznunk 2 hétre tárgyalni. Munkahelyi ügyekben.
- De apu megígérted. Ez a bemutató nagyon fontos…
- Tudom kicsim, de muszáj mennünk. Megkértem Masamunet hogy ő mindenképpen legyen ott.
- Jó, mindegy, szia.
Csalódott vagyok, szeretem ha apuék ott vannak.
***
Az előadás előtt fél órával már hatalmas a keveredés. Időm sincs kimenni, mindenhol emberek mászkálnak, a ruháinkat igazítják, a díszleteket rendezik. Kaptunk egy olyan pletykát, hogy a karrierünk szempontjából nagyon fontos nézők vannak itt. Nem izgulok. Ennyi előadás után már csak nehezítené a dolgomat.
***
Az előadás nagyon jól sikerült. A koreográfus elégedett, senki sem esett a színpadon. Amint átöltöztem megkeresem Masamunet. Szóltam a kintieknek, hogy kérjék meg várjon meg engem. Valahol itt kell lennie. Végre megtalálom a tömegben.
- Szia - üdvözlöm és a karjánál fogva arrébb húzom , hogy beszélgetni tudjunk.
- Szia. – mosolyodik el. – Ügyesek voltatok. Anyáék üdvözletünket küldik.
- Köszi. Mikor mentek el?
- Tegnap délelőtt. Azt mondták kb. 2 hét amíg távol lesznek és én leszek addig a családfő. – nevet fel, vele nevetek.
- Akkor mint családfő rendeld el a kötelező lazítást. – csak néz rám. – Elmennénk bulizni egyet ma a többiekkel, van kedved jönni.
- Hát nem is tudom…
- Ugyan már. Szombat este van. Gyere. Feltétlenül muszáj és olyan jó lenne… Úgy örülnék neki, ha te is velünk lennél. – veszem az arcocskát amivel mindenkit meg lehet győzni.
Megtört a jég. Már viszem is magammal hátra az öltözőbe. Bemutatom mindenkinek aki még nem ismeri. Összekapunk néhány holmit majd bezsúfolódunk 2 taxiba és átmegyünk egy szórakozóhelyre bulizni. A zene dübörög, mi iszunk és táncolunk. A fiúk egymás után hozzák a lányoknak az újabb koktélokat, ők sem fogják vissza magukat. Én Kevinnek és másokkal is táncolok. Időnként Masamunera pillantok, némi alkohol után neki is jobb kedve van, már elbeszélget a lányokkal, akik természetesen ragadnak rá. Egyre jobban érzem az alkoholt, olyan jó. Még néhány koktél….
|
| oosakinana | 2013. 04. 05. 21:52:05 | #25539 |
Karakter: Masamune Chisaki
Megjegyzés: (Thalia-nak)
Nem sokkal később anyuék is hazaérkeznek és lehívnak vacsorázni, mert ez egy rituálé, vagy mi a szösz, hogy egybe maradjon a család, bár nem hiszem, hogy ezen múlik, hogy mennyire eszünk együtt vagy mennyit nem. Mire leérek én már csak annyit látok, hogy húgom éppen megint nevelőapámnak a nyakában van. Mondjuk, ha azt nézzük édeslánya így miért is ne lehetne. Kár, hogy az én apám rám nem kíváncsi.
- Szia apuci. Milyen napod volt? – Kezdik el a bájcsevejt én meg csak leülök az asztalhoz és néma csendben várom a kaját, amíg
- Jó és hogy van az én hercegnőm?
- Fáradtan, matekdogát fogok írni és 2 hét múlva bemutató. Eljöttök?
- Persze szívem. – Igen őt mindig megnézi, ha bármi van. Engem soha nem néztek meg vagy ünnepeltek meg úgy, mint őt. Tudom, hogy ez már nem fog változni, de akkor is rosszul esett, meg néha még most is esik, de nem tudok vele mit kezdeni.
- Köszi. – ülnek le a helyükre.
- Neked milyen napod volt Masamune?
- Elment. – morgom egyszerűen. Nem értem, hogy minek kérdezi meg, ha egyszer nem érdekli.
- Mi a baj? – kérdezi anyu, amikor észre veszi, hogy nem vagyok olyan felhőtlen, mint a húgom.
- Csak sok volt a meló.
- Jaj olyan sokat dolgozol mostanában. Túl fogod magad hajtani. – az egyetlen, aki aggódik miattam, bár ő is egyre kevesebbet.
- Nem a meló a baja, csak nem szimpi neki Kevin. – kijelentésére, viszont elég csúnyán nézek rá. Egyáltalán ne tetszik, de a legjobban az, hogy nem tisztel és csak gumibabának néz, miközben én igen is szeretlek… csak senkinek nem mondhatom el.
- Milyen ez a Kevin? Még én sem láttam. – szólal meg, aki a lehető legkevesebbet van itthon.
- Amikor épp Suichire mászna vagy amikor nem? Mert én csak az előbbit láttam.
- Masamune… - most hiába szól rám, akkor is ez az igazság pedig ők kérték, hogy segítsek.
Nem esik erről több szó, hanem inkább befejezem a vacsorámat és felmegyek az emeletre a szobámba, ahol folytathatom a munkámat. Nem is akarok arra gondolni, amit láttam, mert akkor biztos, hogy mérges lennék megint.
- Ugye nem haragszol rám? – szólal meg mikor átölel hátulról én meg kicsit meglepődök, mert nem számítottam rá egyáltalán, na meg arról nem is beszélve, hogy nem tudom mikor kérdezett utoljára ilyet.
- Nem. – mondom semlegesen. – Csak egyszerűen dolgoznom kell. – jegyzem meg és folytatom, amit eddig csináltam.
- Bátyó ismerlek már annyira, hogy tudjam van, ami nagyon bánt. – jegyzi meg és a mellkasomat kezdi el simogatni, ami nagyon jól esik, de egyben kicsit zavarban is vagyok most tőle.
- Ha ennyire tudod, akkor azt is tudod, hogy mi a bajom. – jegyzem meg, de nem mozdulok egy cseppet sem.
- Nem értem, hogy mi bajod van Kevin-nel. – mondja és elenged, majd leül az ágyamra és úgy néz rám. Nem igaz, hogy nem érti az egészet.
- Figyelj Suichi. – kezdek bele. – Megkértél, hogy segítsek neked matekozni. Tudod, hogy mindig szívesen segítek bármiben, de az már nekem is sok, hogy itt van és miközben magyarázok egy kis idő kellett volna még és ott dugtok az orrom előtt. – jegyzem meg, de csak elkezd nevetni rajta.
- Ugyan ne túlozzál. Te is tudod, hogy nincs igazad. – mondja még mindig nevetve. – Esetleg nem lehet, hogy féltékeny vagy? – kérdezi meg, de én erre cseppet sem tudok nevetni, mert igen is az vagyok, de jobb ha nem tudja meg.
- Még is miért lennék féltékeny? – fordulok vissza a gépem felé és folytatom a munkámat rajta.
- Arra, hogy boldog vagyok és hogy van valakim. – mondja vigyorogva. – Tényleg te mikor hozod végre haza a barátnődet? – teszi fel a kérdést, mintha magától értetődő lenne, hogy nekem van barátnőm.
- Miből gondolod, hogy vagy barátnőm? – nézek rá érdeklődve.
- Mert mindenkinek van. Te meg hát elég helyes is vagy szóval kizártnak tartom, hogy egyedül lennél. – mondja az ő következtetését, aminek egyrészt örülök, de még is meg kell, hogy cáfoljam.
- Pedig nincs senkim. – jelentem ki, majd visszafordulok a gép felé. – Most pedig ha nem haragszol meg akkor folytatnám a munkám. – kérem meg finoman, hogy távozzon a szobámból, mert most nincs kedvem erről többet beszélgetni. Így is pont elég számomra, hogy a húgomhoz olyan szinten vonzódok, ami nem szabad és tiltott is ráadásul.
- Én beszélgetni akarok veled. – mondja, majd odajön és lecsukja a laptopomat, amire csak nagyot nézek.
- Még is miről? Meg minek? – nézek rá értetlenül és érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa nagyon utálom, ha itthon nem tudom megcsinálni azt, amit akarok.
- Mióta az eszemet tudom, alig tudok rólad valamit és szeretnélek megismerni. Tudni akarok rólad mindent. – jelenti ki és még mindig töretlen mosollyal, amibe kénytelen vagyok belemenni, így egy jó nagyot sóhajtok.
- Még is mit akarsz tudni? – fonom keresztbe mellkasom előtt a kezemet.
- Mindent, hogy neked milyen volt, amikor kicsi voltál, meg a sulid milyen volt, ahol jártál, meg hogy mikor volt az első csókod és kivel, meg úgy szó szerint mindent. – sorolja fel, amire csak felhúzom a szemöldökömet.
- Hmmm. Szóval azt várod tőlem, hogy tálaljak ki. – állapítom meg, amire bólogat. – Párdolgot mesélhetek magamról, de nem fogsz minden infót megkapni, amire kíváncsi vagy. – jegyzem meg, és mielőtt még elkezdhetnek kérdezősködni, vagy megszólal neki is kezdek. – 4 éves voltam, amikor az apám elhagyott minket. Utána édesanyám megismerkedett apáddal, majd összeházasodtak és végül megszülettél te. A sulis éveimről elég, ha annyit tudsz, hogy nem mindig voltak zökkenőmentesek. Sokszor piszkáltak és szekáltak az emberek. Azt a részét, hogy mikor volt barátnőm vagy mikor nem inkább hagyjuk. – fordulok el, mert már tényleg nincs kedvem tovább beszélni erről, csak pihenni akarok és tovább dolgozni. – De most már tényleg dolgoznom kell. – zárom le a témát és mögé nyúlva emelem fel a laptopom tetejét.
|
| Thalia | 2013. 04. 01. 14:10:36 | #25511 |
Karakter: Suichi Chisaki
Megjegyzés: bátyuskámnak
Fizika óra. Egyáltalán minek tanulunk fizikát. Totál értelmetlen tantárgy. De legalább ezután mehetek a próbaterembe. Nagyjából 20 percem lesz egyedül gyakorolni, aztán jönnek a többiek is és kezdődik a próba. Még 2 hét és bemutató. Szóval a jövő hetem az éjjel-nappal próba lesz. Ha sokat kell dolgozni még lehet a koleszba is beinvitálnak minket.
Mélázásomból a zsebemben rezgő telefon zökkent vissza.
„ Délután? :D B) ” – írja Kevin. Rosszallóan nézek át a másik sorba. „ Nem megy, próba van aztán meg matekra kell tanulnom L”
„Matekot nekem is kéne… Segítesz? :$ :P”
„ Várj meg próba után. Meglátom.”
Próba után persze Kevinnel megyek haza, aki egész végig bizonyítgatja, hogy ő igenis matekozni akar. Na persze. Azt majd meglátjuk. Otthon előveszem a könyveket és elülök egy példa mellé Kevin nagyjából 2 percig képes a matekra koncentrálni, aztán már húz is az ölébe és vadul csókolni kezd. Levegőhöz is alig jutok de imádom amikor ilyen.
- Kevin… légyszi… most ne.
- Nyugi fogunk matekozni is. – az ágyon kötünk ki. Eltolom magamtól.
- Kevin. Nem- mondom határozottan. – Matekozni jöttél át, ha szexelni akarsz mehetsz is.
- Jó matek. – visszaülünk. De Kevin szemében látom, hogy ezzel nem éri be.
- Ezt nem értem… - nézek az egyik példára. – Áthívom Masamunet, ő biztos tudja. – már nem azért mintha rászorulnék a bátyám matektudására de ha sokáig maradok Kevinnel összezárva abból tanulás nem lesz.
Átmegyek hozzá. Ő épp a szoba közepén áll egy szál alsógatyában. Hoppá. Lehet hogy kopognom kellett volna? Bár tök mindegy ő a bátyám. Még akkor is ha csak félig.
- Szia Suichi. – vesz fel egy pólót.
- Szia. –térek magamhoz és rámosolygom. Ezzel a mosollyal mindent el tudok érni. – Tudnám nekem segíteni?
- Még is miben? Hiszen tudtom szerint jó tanuló vagy. – lepődik meg.
- Az egyik matekpéldát nem értem és szeretném, ha azt elmagyaráznád nekem, vagy megmutatnád, hogyan tudom megcsinálni. – nézek rá édesen.
- Letusolok, utána megyek. – motyogja. Siker.
- Rendben köszönöm. – újabb mosoly és visszamegyek a szobámba.
- Masamune, had mutassam be a barátomat, Kevint. – mutatom be őket amikor belép.
- Szia. –néz Kevinre, mint valami marslakóra. Nem is fog vele kezet. – Majd szólj ha nem lesz vendéged. –mért akar elmenni? Nem értem, de nem hagyom neki. Tőlem nincs menekvés.
- Masamune kérlek. Neki is kéne a segítség, mivel az osztálytársam. – nézek rá elbűvölően. Végre hajlandó segíteni.
Ő is leül az asztalomhoz és magyarázni kezd. Mivel az én helyemre ült én Kevin ölébe ülök, akinek nem is kell több, már kezdi is a nyakamat csókolgatni, épp ott ahol szeretem. Ez nagyon jó. Érzem hogy egyre jobban felizgat. Egyszer csak Masamune feláll és elhúz a szobámból. Erre én magamhoz térek.
- Te gaz csábító. – mondom Kevinnek és Masamune után megyek.
- Bátyó.
- Menj vissza a barátodhoz nekem is van egy kis munkám. – majdnem az orromra csapja az ajtót. Most miért ilyen dühös? Visszamegyek Kevinhez, akit továbbra sem lehet leállítani, így jobbnak látom hazaküldeni.
Egyedül matekozom tovább. Igazából nem nagyon érdekel, de szeretem ha apuci büszke a kislányára.
Anyáék vacsora előtt nem sokkal érnek haza. Ekkor már régen a gépem előtt ülök és Anishaval csetelek, az egyik legjobb barátnőmmel. Ő is benne van az előadásban de nem az osztálytársam. Egy évvel fölettem jár. Ő már szakosítón van. Mázlista, neki csak táncórákra kell járnia. Alig várom, hogy végre befejezzem a gimit.
Anya vacsizni hív. Mindig ragaszkodik hozzá hogy ha tehetjük együnk együtt. Azt mondja összetarja a családot. Nekem totál mindegy. Segítek anyának előkészíteni, majd apura csimpaszkodok.
- Szia apuci. Milyen napod volt?
- Jó és hogy van az én hercegnőm?
- Fáradtan, matekdogát fogok írni és 2 hét múlva bemutató. Eljöttök?
- Persze szívem.
- Köszi. – huppanok le a helyemre.
- Neked milyen napod volt Masamune?
- Elment. – morogja.
- Mi a baj? – kérdezi anya.
- Csak sok volt a meló.
- Jaj olyan sokat dolgozol mostanában. Túl fogod magad hajtani.
- Nem a meló a baja, csak nem szimpi neki Kevin. –nevetek, erre ez az ezért még számolunk hugi arckifejezést kapom.
- Milyen ez a Kevin? Még én sem láttam. – érdeklődik apa.
- Amikor épp Suichire mászna vagy amikor nem? Mert én csak az előbbit láttam.
- Masamune… - szól rá anya.
Vacsi után az én drága bátyám vissza is megy a szobájába. Pár perc múlva utána megyek. Most csendben lépek be. Ő a gép előtt ül és számomra ismeretlen dolgokkal tele lévő képernyőt bámul.
Ugye nem haragszol rám? – kérdezem édesen miközben hátulról átölelem a nyakát.
|
| oosakinana | 2013. 03. 31. 14:28:17 | #25502 |
Karakter: Masamune Chisaki
Megjegyzés: (Thalia-nak)
A mai napom is olyan, mint a többi. Reggel felkelek, bemegyek dolgozni, majd végül haza jövök, hogy egyedül töltsem a napomat. Nem igazán szoktam mostanában eljárni, meg annyira inni sem igatok, mivel a szívem nem igazán bírja a dolgokat, de hát ez van ezt osztotta nekem a sors.
Éppen most érkezek haza a munkából és fáradtan dobom le magamról a ruhákat szobámban, és már csak egy szál bokszerben vagyok, amikor hirtelen kopogás nélkül ront be drága húgom, amire nem kicsit nagyot nézek, de nem csak én, hanem ő is, és elég alaposan is végig mér.
- Szia Suichi. – köszönök neki, hogy hátha akkor kicsit észhez tér és felveszem magamra a felsőt.
- Szia. – köszön kicsit megrázva a fejét, majd mosolyogva néz rám. – Tudnám nekem segíteni? - teszi fel a kérdést én meg felhúzott szemekkel nézek rá.
- Még is miben? Hiszen tudtom szerint jó tanuló vagy. – állapítom meg, amit eddig tudok. Hát igen annak ellenére, hogy a testvérem nem igazán szoktam vele sokat beszélgetni, csak amennyit nagyon szükséges. Főleg, mióta az érzések kialakultak bennem iránta, de ő meg folyamatosan pasizik.
- Az egyik matekpéldát nem értem és szeretném, ha azt elmagyaráznád nekem, vagy megmutatnád, hogyan tudom megcsinálni. – mondja, amire bólintok.
- Letusolok, utána megyek.
- Rendben köszönöm. – megfordulva ki is libben a szobámból én meg csak lesek utána és gondolkozok, hogy vajon, miért akarhat éppen most tőlem segítséget. Nem szokott ilyen lenni és ezért is lepődök meg teljesen.
A gondolkodás helyett viszont elmegyek, inkább megfürdök, majd felveszem az itthoni ruhámat és úgy lépek be a testvérem szobájába, ám legnagyobb meglepetésemre viszont nincs egyedül. Azt a srácot látom a szobájába, akivel mostanában mindig együtt láttam és cseppet sem tetszik az illető.
- Masamune, had mutassam be a barátomat, Kevint. – áll fel és közelebb jön a fickó, de még így sem tetszik.
- Szia. – köszönök neki, de csak tiszteletből, de a kézfogását nem fogadom el. Suichi-ra nézek. – Majd szólj ha nem lesz vendéged. – mondom és mennék ki, de megfogja a kezemet.
- Masamune kérlek. – mondja és ránézek. – Neki is kéne a segítség, mivel az osztálytársam. – mondja húgom és nem jó szívességgel, de leülök az asztalra, míg ők ölelkezve ülnek le, ami már kezdi betölteni a nem létező poharamat.
Elkezdem nekik magyarázni, de láthatóan nem rám figyelnek, vagyis csak a srác nem, mivel a húgomat puszilgatja, akinek ez tetszik, de nekem cseppet sem. Nem mondok semmit, csak összehajtom a könyvet, mega füzetet, majd leteszem az asztalra és minden szó nélkül hagyom magukra.
- Bátyó. – jön utánam Suichi, de most valahogy nincs hozzá kedvem. Nem akarom bántani és ezért nem akarom, hogy most a közelembe legyen.
- Menj vissza a barátodhoz nekem is van egy kis munkám. – mondom komolyan, majd becsukom a szobám ajtaját és leülve a gépem elé puffogok kicsit magamban, meg megpróbálok előre dolgozni, hogy ha holnap bemegyek, akkor kevesebb legyen a munkám és tudjak bent pihenni, ha már itthon nem tudok.
|
| oosakinana | 2012. 08. 05. 21:57:55 | #22696 |
Karakter: Lucy Domic
Megjegyzés: (Hugocskámnak)
Egy újabb nap arra, hogy kosarazhassak. Annyira szeretem az érzést, ahogy rohanok a labdával a kezemben. Nincs egyetlen egy barátom se csak a labda és ez így van rendjén. Benne kell a legjobban megbíznom, mert akkor fogja azt a játékot játszani, amit én szeretnék. Pattogtatom a labdát, miközben a pályán már csak egyedül vagyok, de az sem érdekel. Szaladok, hogy minél hamarabb be tudjak dobni a kosárba. Elrugaszkodok, majd olyan magasra fel tudok ugrani, hogy bezsákolom.
Mosolyogva dőlök előre a térdemre és kezdek lihegni. Más fél órás kőkemény edzésem volt és még most is gyakorlok. Hát ne csodálkozzon senki, ha egy kicsit ki vagyok merülve. Kezembe fogom a labdát és már megint kezdenék neki a gyakorlásnak, ha egy hang nem állítana meg.
- Te még ilyenkor sem pihensz? És még nekem mondják, hogy a sport megszállottja vagyok. – a hang felé fordulok és ekkor látom meg a testvéremet a lelátónak dőlve.
- Aguri? – nézek rá, mert a fáradtságtól kicsit homályosan látok, majd odamegyek hozzá és végül megölelem. – Jó újra látni.
- Téged is hugi. – ölel magához, bár nem kéne sokáig ölelkeznünk, mert teljesen le vagyok izzadva, ezért ki is szakadok karjai közül.
- Megyek lezuhanyozok. – mondom neki, de erre csak felkapja a kosárlabdát.
- Játszunk egy kicsit, hogy megnézhessem mennyit fejlődtél? – kérdezi vigyorogva, de csak elnevetem magam.
- Ugyan bátyó. Te a labda kergetéséhez, mega rúgásához értesz nem a vezetéséhez, meg a dobásához.
- De ez is ugyan olyan sport, mint bármelyik. – látom rajta, hogy csak miattam szeretne játszani, de csak elveszem tőle a labdát.
- Holnap játszunk egy nagyon erős ellenfél ellen. Gyere el és akkor meglátod mennyit fejlődtem. – mondom kedvesen. – De most már megyek tusolni.
Bemegyek az öltözőbe, ahol leveszem a ruháimat, majd végül bemegyek a tusolóba és csak úgy folyatom magamra a meleg vizet, de fokozatosan hűtöm, hogy lehűtse nem kicsit felhevült testemet. Annyira jól esik, hogy tisztán szállhatok ki a fürdőből. Megtörölközök, majd felveszem a ruháimat, amibe a suliba jöttem, bár nem mintha annyira nagyon számítana az öltözetem. Sportrajongó vagyok, ezért csak olyan ruhákat veszek, hogy ha bármikor adódna egy lehetőség játszani valakivel, akkor ne a ruhám gátoljon meg benne, mert azt nem szeretem.
Nem sokkal később már megint testvérem felé közeledek a pályán.
- Meg is jöttem. – veszem hónom alá a labdát. – Akkor menjünk haza, közben mesélj, hogy miért is vagy itthon és milyenek a meccseid, meg hogy alakultok. – mondom mosolyogva, miközben elindulunk a házunk felé, hogy megint teljes legyen a család.
Mindent elmond, amit csak kérdezek tőle, hogy milyen meccsei voltak, meg hogy miket csináltak. Nagyon sokat nevetünk a csapattársai hülyeségein, amiket megcsinál. Jó lenne egy ilyen bajnoki csapatban játszani. Olyan jó lenne, de ez csak álom marad. A női kosárlabda csapatok soha nem fognak felnézni rám, de ezzel már meg tanultam együtt élni. Addig is edzem magam és fejlesztem, hogy mindennél jobb legyek.
Nem sokára hazaérünk, ahol anyuék is megint letámadják, mert ahogy elnézem, már volt itthon egyszer. Felmegyek a szobába és lepakolom a cuccaimat, végül visszamegyek a konyhába, hogy valami harapni valót keressek, amit megehetek, hogy holnapra gyűjtsem az erőt.
- Lucy holnap mikor kezdtek? – kérdezi Aguri belesve a konyhába.
- Déltől lesz a meccs. – mondom, majd valamit tervez érzem, mert csak bólint és egyből egy telefonnál. Vajon mit akarhat? Remélem holnap meg fogom tudni….
|
| Ichi-nii | 2011. 12. 31. 20:44:45 | #18377 |
Karakter: Yukiko Hanayume
Megjegyzés: ~ Sznalinnak
- Egyátalán van Fogalma, arról hogy mi történt az elmúlt két héten? Hogy miért nem volt Yuki az egyetemen? Ha Yuki nem lett volna, már is nem élnék. Balesetem volt, és ő mindennap ott volt velem a kórházban és vigyázott rám. Tudja, az ilyen nem apa. Jó, én szülők nélkül nőttem fel, mert a szüleim 3 éves koromban autóbalesetben meghaltak. A bátyám és a nővérem neveltek fel. De azt tudom, hogy egy apa nem viselkedik így a gyermekével, még ha szigorú is. Ahelyett, hogy szinte rátámadna, ahelyett inkább megkérdezhetné, hogy egyáltalán mit érez, mit szeretne. – Matsuo mellettem áll meg, ha szemeibe nézek, akkor celég kusza érzelmeket pillantok meg benne. Apa kicsit meglepődik, hiszen ismer, és tudja, hogy egy fiúért se csináltam még ilyet.
- Igaz ez? – kérdezi apa kicsit már kedvesebben, egy bólintással felelek - Jól van, kész két hetet, hogy összeszedni magad, vagy végleg visszaköltözöl. – és már le is lépett. Matsuo átkarol, és bekísér a konyhába. Csinál forró csokit, majd felül a pultra.
- Yuki, figyelj rám. Tudom, legalább is sejtem, mi lehet a bajod. – jajj ne, megint ez a téma... - Tudd, nem érdekel, ami megtörtént, az megtörtént. Én tiszta szívemből szeretlek. Szeretném, ha mindent előröl kezdenénk, tiszta lappal. És nem hagyom, hogy bármi, vagy bárki kettőnk közé álljon. Mindenáron megfoglak téged védeni, és segíteni fogok neked mindenben. – rám mosolyog, Istenem... alig tudom elhinni, hogy tényleg képes megbocsáltani nekem, pedig nem érdemlem meg. Azok után amit tettem, nem sokan lennének képesek ezt megtenni. - Menj, vegyél egy jó forró fürdőt, ha gondolod, később én is csatlakozom. Persze, ha szeretnéd. Fürdés után eszünk, majd megnézünk valami filmet... Rendben? – folytatja, már a vacsorát készíti. Igazából csak elkönyveltem, hogy megszólalt, nem tudok most másra gondolni.
- Ühüm. – reagálok végül, és elindulok engedni vizet. Elég hosszasra sikeredik ez a fürdés, amikor kiérek Matsuo már megterített, ahogy mondta. Vacsizunk, aztán mindketten az ágyunkra ülünk, Megszólal valami, egy dal. Egy gyönyörű dal...
- Mindjárt kikapcsolom. – keresi a lejátszó távírányítóját Matsuo.
- Ne... ez... ez nagyon szép... Te írtad? – tartom fel.
- Igen, amikor téged vártalak, akkor.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz énekelni...
- Kösszönöm, édesanyám híres énekesnő volt, tőle örököltem a hangom. – már elég késő van, ásítok egy nagyot, amire elmosolyodik. Bújj be az ágyba, és aludj. Ha szeretnéd énekelek neked egy altatót.
- Szeretném... – kislányos tekintet bekapcsolva, látom „meghatotta” a szívétt. Lefekszek, betakarózok és hallgatom a dalt, majd hamarosan el is alszok. Reggel ébredezni kezdek viszonylag korán, és már is Matsuo köszönt.
- Szép reggelt, Yuki! – mosolyog, én pedig felülök. Egy tálcát tesz az ölembe, rajta a reggelivel.
- Jó reggelt, neked is Matsuo! De ezt... most... miért?
- Mert megérdemled, azok után, hogy mellettem maradtál.
- Dehogy érdemlem, inkább edd meg te. – mosolygok rá, de megrázza a fejét.
- Neked készítettem, és most már tiszta lappal indulunk. – mosolyog vissza, és belesimít a hajamba.
- Akkor együk meg ketten. – ezzel le is török egy kis darabot a kenyérből, és Matsuo felé nyújtom, ő pedig mosolyogva kapja be. Egy ideig adogatjuk egymásnak, de egyszer csak ráharap a falatra, és megtartja a szájában.
- Gyere és vedd el. – mondja és mososlyog, már amennyire tud, Kicsit nevetek, aztán úgy hajolok felé, mintha meg akarnám csókolni, de csak leharapok valamennyit a kajából, és mosolygok rá, amit viszonoz. Egy ideig még szórakozunk így, aztán Matsuo az órára pillant, és gyorsan leveszi a tálcát rólam, és megy is a konyába.
- Siess Yuki, el fogunk késni, még fel sem öltöztünk... – kapkod, de utána megyek és a nagy mosogatása közben háturól átölelem.
- Matsuo, szombat van. – nevetem el magam, majd végigsimítok a mellkasán – Nincs kedved elmenni valahova... „randizni”? – kérdezem bájos hangon. Matsuo kicsit előre húzza a kezeim, aztán felém fordul, és ő is átölel.
- Hova szeretnél menni? – kérdezi.
- Esetleg a parkba? – moslygok rá. Elég rég voltam parkban, jó lenne elmenni Matsuoval. Rábólint a dologra, majd megcsókol, amit azonnal viszonzok is, de hamar elválok tőle, és már megyek is öltözni. Valami egyszerűt kapok fel, egy csőgatya, és hozzá egy fehér felső. Matsuo is felveszi a megszokott szürke felsőt és a hozzá társuló cuccait, Elindulunk arra amerre először mentünk együtt, hiszen a park előtt is elhaladtunk akkor. Alig tíz perc alatt ott is vagyunk, aztán körbenézünk. Már egy órán át elvagyunk a parkban, egyszer csak elenedem a fiú karját, és párat ellépek tőle.
- Matsuo... – kezdem komolyan, de nem fordulok meg – Kapj ez ha tudsz! – mosolygok rá, és elkezdek futni. Látom tetszik neki, mivel utánam jön, de valamiért nem tud lekőrözni, viszont egész szépen beért már. Egyszer csak azt érzem, hogy lassan a hátamhoz ér a keze, de megbotlik, és szinte leteper. Nem ütöttem meg magam, meg semmi, de azért ő is zavarba jött, hogy felettem van, így.
- Ügyes vagy. – mosolygok rá, aztán mindkét kezemmel megfogom az arcát, kicsit felemelkedek és megcsókolom. Néhányan körülöttünk nézelődnek, de nem izgat, annál inkább Matsuot, aki visszacsókolni is alig mer. Végül felsegít, és hazaindulunk. Ilyen szégyenlős lenne? Pedig ha jól tudom énekes szeretne lenni. Kicsit segítenem kéne rajta, valahogy úgy érzem, hogy ez az én feladatom.
- Hé Matsuo, nem akarsz elmenni valahova karaokézni? – mosolygok rá, egyik karját átölelem és vállába dörgölöm a fejem.
- Elmehetünk, ha akarod... – mondja kicsit döcögősen, és indulunk is keresni valami ilyesmi helyet. Pont olyat fogunk ki, ahol elég nagy a társaság, szóval berángatom. Elég nehezen akar felmenni, szóval valahogy inspirálni kell.
- Oké, akkor énekeljünk ketten. – erre már rábólint, és mikor felkerülünk elég ideges, megsimogatom a hátát, szóval elénekeljük a dalt. Tényleg nagyon szép a hangja, remélem híres lesz idővel. A „közönségnek” is tetszik, mikor végzünk hangos tapsolásba és néha-néha még újong is valaki. Egy kicsit még maradunk, aztán már tényleg hazamegyünk, bár Matsuo kicsit szomorú, vagy nem is tudom... olyan csendes.
- Baj van kicsim? – bújok mellé, és összekulcsolom az ujjaim az övéivel.
- Áh csak az, hogy túl lámpalázas vagyok, és most is csak veled sikerült énekelnem... – jajj de aranyos... mosolyogva döntöm a fejem az ölébe, kezét pedig a mellkasomra teszem és így fogom.
- Majd ott leszek veled mindig, ha kell akkor elmegyek az összes koncertre, meg hasonlókra. Nem kell félned, mindig veled leszek. – mosolygok rá az öléből.
|
| Ichi-nii | 2011. 11. 29. 18:38:27 | #17937 |
Karakter: Yukiko Hanayume
Megjegyzés: ~ Sznalinfülnek
Csak futok, pedig már a fél utca rám bámul, de nem érdekel. Egyszer csak egy ismerős hang csapja meg a fülem. Ne… mit keresel te itt?
- Yukiko! Vá-áááá! – ahogy meghallom Matsuo hangját visszafordulok, de már csak azt látom, ahogy egy eszeveszettül dudáló kocsival ütközik. Visszafutok, és a fiú mellé térdelek. Arcának oldalán vér csorog le, ő pedig rám szegezi tekintetét.
- Szeretlek, Yuki-chan! – jelenti ki, majd lehunyja szemeit. Basszus! Most mit csináljak? Mégis mit… Matsuo mellkasára borulok, és sírni kezdek, ismét. Egy mély hangra leszek figyelmes, egy férfi legalább annyira kétségbe esve siet hozzánk: az autó sofőrje.
- Úristen… - képed el, én pedig visszabambulok rá, de ekkor már a telefonját böngészi, és a mentőket hívja. Nem sokkal később már a kórházban ülünk, én és a férfi, Matsuot pedig elvitték megvizsgálni. Mi lesz most?... Mi lesz, ha olyan történt vele, amiért örökre megutál? És mi lesz, ha rájön arra, amiért tényleg meg kell utálnia…
~*~
Telnek a napok, de Matsuo még mindig kómában van. Az orvosok azt mondták, hogy nem esett különösebb baja, ami komolyabb az csak annyi, hogy a fejbőrét sértette fel. Valamennyire azért örülök… de a legjobb az lenne, ha ez meg se történt volna. Egyszerűen nem vagyok képes bemenni az iskolába sem, ahogy meglátnám Setot… minden kezdődne előröl. A napok nagy részében csak a házunkban ülök, várva, hogy megkezdődjön a látogatási idő, és elindulhassak meglátogatni őt. Ez is egy ugyan ilyen nap, de egyszer csak csengetést hallok. Odasietek az ajtóhoz, és kinyitom azt. Meglepődésemre a húgom áll az ajtóban. He?
- Apa küldött… - motyogja, és közben engem fürkész – Miért nem jársz suliba? Már küldtek levelet is… - kérdezi gyorsan, látom túl szeretne esni a dolgon. De azért csak nem mondhatom el neki…
- Csak történt valami… - és ezzel a lendülettel már be is csukom az ajtót, majd kulcsra zárom. Lehet, hogy nem kéne, de nem tudnék most beszélni erről…
~*~
Matsuo már két hete van kórházban, most is csak sírva ülök mellette.
- Ne sírj, Yuki-chan! – hallom meg hangját, amire rettentően meglepődök. Magához tért… Gyorsan kiszólok a nővérnek és a doktornak, akik jönnek is be, utóbbi pedig a fiú szemébe világít.
- Nagy szerencséje van, fiatalúr.
- Mi... mi történt? Hol vagyok? – kérdezi Matsuo megrémülve.
- Baleseted volt, Matsuo. Az én hibám volt, annyira sajnálom. Kérlek bocsáss meg. – a mondat végén meginog hangom, és ismét sírásba kezdek.
- Mennyi ideje voltam eszméletlen?
- Két hete. – válaszol az orvos - Nem tört el egyetlen egy csontja sem. Csak felhasadt egy kicsit a fejbőre, ezt leszámítva kisebb zúzódásokkal, horzsolásokkal megúszta. Tényleg nagy szerencséje volt, fiatalúr.
- A kisasszony minden nap órákat töltött el maga mellett, néha meg úgy kellett hazazavarni, hogy pihenjen, meg egyen valamit. – mosolyt ölt az arcára a nővér, pedig nem kéne fényeznie engem. Ez a minimum az után, hogy megcsaltam… és még nem is tud róla.
- Igaz ez? – kérdésére bólintok, közben észreveszem, hogy a két alkalmazott kisétál - Örülök, hogy nem hagytál magamra. Bármi is történt azon a napon, megbocsátok neked. – ne mondj ilyeneket, nem érdemlem meg.
- Yuki, ugyan nem rég óta ismerjük egymást, de amikor megláttalak először, meg kedveltelek. Azóta csak te jársz a fejemben, szeretlek téged, Yukiko Hanayume, szeretlek teljes szívemből. Bármi történt is azon a napon, nem érdekel. Nem érdekel más csak te. – szemeim kikerekednek, és csak így tudok rá tekinteni. Kis idő múlva ismét sírva fakadok, és a fiú mellkasára dőlök.
- Nem! – mondom kicsit hangosabban, mint általában, mivel úgy sírok mint egy öt éves kislány akinek elvették a fagyiját – Nem érdemlem meg, hogy te szeress. – zokogom, de ő még így is hátamra teszi egyik kezét, bár inkább sajnálatból mint szeretetből.
- Miért ne érdemelnéd? – kérdezi engem nézve, de én képtelen vagyok vissza pillantani rá. Egyszerűen nem megy.
- Mert én… - kezdek bele, de nem tudom folytatni. Ha elmondom, biztos megváltozik a véleménye rólam, és azt nem bírnám ki, pedig mégis megcsaltam, és talán akkor is tisztában voltam azzal, hogy ezt nem kéne.
- Rendben van, most már Matsuo is haza mehet. – töri meg a magányunkat a doktor hangja. Matsuot átkarolva totyogunk haza, de egy szót se szólunk egymáshoz. Otthon főzök neki egy teát, és csinálok valami szendvicset, aztán leülök a magam ágyára, majd a padlót kezdem féktelenül bambulni.
- Szóval… - kezdené mondandóját, de ekkor ismét egy csöngetés hallatszik. Fura ez nekem… Ajtót nyitok, és Apa fogad.
- Pakolj, vissza költözöl. – jelenti ki teljesen magabiztosan, határozottan, csak úgy a semmiből. Mi van?
- M.. miért? – nyögöm ki teljesen meglepődve.
- Most már bebizonyosodtam róla, hogy nem tudsz önállósodni, nem akarom, hogy ilyen felnőtt legyen belőled. – porig aláz Matsuo előtt, közben ő higgadtan beljebb lép, és becsukja maga után az ajtót, én pedig még mindig csak ott állok. És egy jó darabig ez így is van.
- Miért nem akarod? – ellenkezek vele.
- A lányom vagy, természetes, hogy nem akarom. – válaszolja úgy, mintha ez tényleg természetes lenne.
- Huszon két éve most vagyok csak a lányod?! – kiabálok rá – Lett volna elég időd apának lenni, nem most kell megjátszani magad! – folytatom, hiszen tudom, hogy csak azért csinálja, mert pénzbírság is lehet belőle. Csak ekkor pillantok előre, és látom, hogy Matsuo már felállt, és Apa felé lépked.
|
| Ichi-nii | 2011. 11. 17. 15:57:45 | #17762 |
Karakter: Yukiko Hanayume
Megjegyzés: ~ Sznalinfülnek
Olyan lassan telik az idő. A szünetben összefutunk, váltunk egy gyors csókot majd az ebédlő felé tartunk, beszélgetünk, aztán visszamegyünk az óráinkra. Azt mondta, hogy ő előbb végez, szóval már otthon lesz amikor én hazaérek. Ahogy vége az utolsó órának, felkapom a cuccaim és futok is haza. Hamar hazaérek, szinte az után, hogy benyitok már előttem terem, és megcsókol, közben bezárja az ajtót, és ingemhez nyúl, én pedig az övéhez.
- Gyere, előbb fürödjünk meg! – kéri, majd elhúz a fürdő felé, persze én partner vagyok ebben. A vízben nyakamat csókolgatja én pedig egy hírtelen jött ötlettől férfiasságára teszem kezeim.
- Itt szeretnéd? – kérdezi nyakamba nyögdécselve. Szeretném, de most nem lehet, csak kicsit jöttem haza.
- Arra még várnod kell. – mosolyodok el, majd adok egy gyengéd puszit a feje búbjára. Megmossuk egymást, aztán ő otthoni, én pedig utcai ruhába öltözök. Leültet az asztalhoz, és elém rak egy tányér sült krumplit, és egy kis húst mellé.
- Hova mész, hogy ilyen ruhát vettél fel? – kérdezi, közben a rajtam lévő baba kék színű kapucnis pulóvert és a hozzá társuló combig érő barna rövidnadrágot kémlelve.
- Csak vissza kell mennem, mert ma van a beiratkozás a kézilabdára. – nyugtatom meg. Végzek, azonnal felkapok egy sportcipőt és már futok is vissza, hogy gyorsan végezhessek és együtt tudjunk csinálni valamit. Út közben mégis megállok, mert megpillantok egy bolt kirakatában valamit. Egy kis plüssmackó, bár nagyon nagy márka gyártja ez valamiért mégis más, mint a többi amit készítettek. Csak bambán szemezek a macival, ezt meg kell vennem hazafelé! Gyorsan futok is tovább, végül beérek az egyetemre. A második emeleten van a beiratkozás, amikor beérek rajtam kívül nagyjából 8-9 ember van benn, meglepődésemre fiúk is.
- Szia! – köszönnek páran, visszamosolygok rájuk. Ahogy elnézem a legtöbben idősebbek nálam, biztos már tavaly is a csapat tagjai voltak.
- Ömm… Yukiko Hanayume vagyok, sziasztok. - mutatkozok be. Sorra hallom az itt lévők nevét is, majd közelebb hívnak magukhoz. Kicsit beszélnek arról, hogy miket szoktak csinálni általában, meg ilyesmik. Rajtam kívül két új tag van, mind ketten lányok. És összesen kilencen vagyunk. Az egyik fiú a kezembe nyom egy papírt, majd egy tollat, hogy töltsem ki. El is kezdem, közben hallgatom amiről beszél, nekünk újaknak. Egyszer csak az ajtó nyitására lesz figyelmes mindenki. Egy magas fiú lépbe lihegve a terembe. Rövid, vörös haja és hasonló árnyalatú szemei vannak. Marha jóképű, istenem. Csak őt bámulom, ahogy letörli izzadt homlokát, és egy egyszerű hátrahúzással igazítja meg haját, majd elvigyorodik.
- Bocs, hogy késtem srácok. – egyenesedig ki, majd körbepillant.
- Megszoktuk Seto. – nevetnek fel egy páran.
- Jól van már! – mosolyodik el, majd ledobja a táskáját és felpattan a pad tetejére – Látom van pár új arc. Mioki Setoe vagyok, de hívjatok csak Setonak, mint mindenki más. – Istenem, olyan helyes… és engem néz. Már ki is pirultam.
- Na és neked mi a neved? – hajol közelebb hozzám.
- Yukiko Hanayume… De hívj csak Yukinak, ha szeretnél. – mondom kicsit zavarodottan, majd a csapatkapitány hangjára leszek figyelmes.
- Oké, akkor mára szerintem csak ennyi lesz, majd holnap is gyertek el, addigra meglesznek az edzések időpontjai. – mosolyog ránk, aztán ő maga is távozik, és sorra utána a többiek, csak Mioki nem megy sehova. Sőt, még közelebb jön hozzám.
- Nem akarsz játszani valamit? – kérdezi egy perverz mosoly keretében, amire még jobban elpirulok. Még sose találkoztam olyan helyes fiúval, mint ő. Egyszerűen, egy álom pasi, ha tehetném a nap 24 órájában csorgatnám utána a nyálam.
- Például mit? – kérdezek rá, pedig tudom mire gondol.
- Valami mocskosat… - suttogja fülembe, majd lassan ágyékomtól feltolja kezeit melleimig, majd gyengéden simogatni kezdi azokat. Egy apró nyögés hagyja csak el a számat, majd akarva, akaratlanul hátába kapaszkodok, és ott szorítom. Kicsit közelebb húzza derekamat a sajátjához, és nyakamat kezdi gyengéden, és lassan nyalogatni, én pedig mellkasán lehúzom a felsőjének cipzárját, majd pólója alá nyúlok és izmos hasát simogatom. Egy kis idő után ajkaimra csap le, teljesen irányít, még sose volt ilyen fiú. Benyúlok alsógatyájába, ő pedig kigombolja a nadrágom, és kicsit lejjebb csúsztatja fehér-neműmmel együtt, majd rám dől, és hátamat gyengéden szorítva hatol belém, amit próbálok halk nyögésekkel jutalmazni, és pár csókkal is. A tempót egyre gyorsítja, de nem hirtelen, csak kellemesen, így nem érem el olyan hamar a csúcsot, viszont jobban élvezem amikor megtörténik. Vállára borulok, közben ragaszkodóan ölelem, mint egy macska akit most vettek fel az út széléről, pedig semmi ilyesmiről szó sincs ha engem nézünk, hiszen jó dolgom van… De… De mit… Mit csinálok én?...
- Nos, milyen volt? – kérdezi, közben visszahúzza a nadrágom, begombolja, majd a sajátját is, végül kicsit eltol magától és felhúzza felsőjén a cipzárt. Én csak kikerekedett szemekkel bambulok, most tudatosul bennem, hogy megcsaltam azt, akivel alig pár órája az egész életemet akartam eltölteni. Érzem, hogy könnyezni kezdek, majd gyorsan kibújok Seto mellől, és futni kezdek, bár hallom, hogy a nevemet kiáltja, és még ki is néz utánam az ajtón, de nem érdekel. Futok, mint egy hülyegyerek, de tulajdonképpen az is vagyok. Nem érdekel semmi, senki, még a maci sem, amit kinéztem egy órája. Semmi, sőt még az sem, amikor nekimegyek valakinek könnyeimtől. Nem érdekel, hogy kicsoda, már futok is mellőle, még a házunk előtt is elszaladok, bár nem tudom, hogy hova menjek most.
Szerkesztve Ichi-nii által @ 2011. 11. 17. 15:58:29
|
|
