- Csak azért nincs, mert meg se próbálod felhívni magadra a figyelmet! – bosszankodik vezetõm, egyre pirosabb fejjel. Már fél napja próbál meggyõzni, eddig sikertelenül. – Amellett, hogy néha fejbe vágod Olaszországot, ezzel magadra haragítva Németországot, igazán megpróbálhatnál értelmesebb dolgot is csinálni!
- De ha egyszer idegesítõ? – nyújtózok el felsõtestemmel az asztalon. – Semmit se változott a II. Világháború óta.
- Te se! Ugyan olyan makacs és magadba forduló vagy! – Heh… ezt csak én hallottam szemrehányásnak, vagy drága fõnököm valóban nincs megelégedve a helyzetünkkel? Valószínûleg az utóbbi. Érdekel? Peeeersze, majd meggebedek, hogy a kedvében járjak e téren… De most gondoljunk csak bele!
Létezik az országom, az emberek viszonylag elégedettek, a természeti kincseim szépek, megtartottuk a hagyományunk, Törökország uralma ellenére! Én elvagyok.
- Akkor se fogok eget rengetõ társasági bulikat szervezni, ha elmegyek – vonom meg a vállam, és látva, hogy így nem ér el semmit, bedobja az aduászt.
- Macedónia is elmegy, Szerbiával! – jelenti be diadalittasan, mikor rögtön felkapom a fejemet, két szomszédom említésére is. Ne már! Még a végén Szerbia lecsap szegény Macedóniára!
- Mikor indulunk? – pattanok fel. Fõnököm fáradt sóhajjal, de elégedetten tolja elém a részleteket tartalmazó papírt.

- Unatkozom! – jelentem ki a velem szemben ücsörgõ Szerbiának. A srác elvigyorodik, és elém tol egy újságot, de elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, egy kukkot se fogok érteni belõle. – Eh… kösz…
- Hát, máskor hozz magaddal valamit, vagy ne panaszkodj! – nevet fel, majd kipillant a vonat ablakán. – Amúgy mi vett rá ezúttal, hogy el gyere?
- Mégis csak uniós tagállam vagyok – vonom meg a vállam, de tekintetem a mellette, nyitott szájjal alvó Macedóniára siklik. Nem fair, hogy Szerbiához jobban ragaszkodik, mint hozzám, annak ellenére, hogy egy darabig a fennhatósága alá tartozott.
- Jaja, te már igen – feleli Szerbia, töretlen jókedvvel, de tudom, hogy már õ is szívesen lenne az. Ahogy a mellette szuszogó lány is.
Ásítva dõlök hátra, a vonat zakatoló hangját hallgatva. Gyorsabb lenne repülõvel, de csóró országok vagyunk, nincs mit tenni. És így legalább átmehetünk a Csalagúton.

Még épp idõben érünk a Tower hídhoz, így nem nélkülünk kezdik meg a gyûlést. Mert az se lenne ám példanélküli. Bár az én hiányomra egyesek, mint például Olaszország, felfigyelnek. Az olasz hiányolná a púpokat a fején. Erre már mosolyoghatnékom támad, és megforgatom ujjaim között a botot, amit London utcáin sétálva találtam.
- Bulgária, Bulgária! – penderül mellém Macedónia lelkesen. – Hát nem gyönyörû ez a híd? Meg a város is! Nagyon szeretem az országomat, de olyan jó néha világot látni! Ugye Szerbia?
A kérdezettnek nincs ideje válaszolni, mert Anglia úgy dönt, ideje elkezdeni végre a tanácskozást.
- Figyelem-figyelem – próbálja felhívni magára a figyelmet, szinte már a híd korlátján ugrálva, de nem éri el a kívánt hatást. Még Macedónia is lelkesedik egy sort, a kõpillérek megmunkálását illetõen, mindezt Szlovéniának, aki birkatürelemmel hallgatja.
- Idefigyelni, büdös csürhe! – veszi át az irányítást Németország, jóval hatásosabban, mint a szöszi varázsló. Nos… legalább megúsztuk az átkokat, ugyanis mindenki felkapja a fejét, és feszülten tettetett figyelemmel fordul Anglia felé.
- Köszönöm, Németország - sóhajt fel vendéglátónk. - Szóval szeretném, ha most a Nagyterembe vonulnánk, ahol majd részletesebben is kitérek rá, miért hívtalak el benneteket. A megbeszélés valószínûleg el fog húzódni, úgyhogy több ideig itt kell maradnotok, a szállásotokat természetesen biztosítom! – Ez pedig azt jelenti, hogy mint ilyenkor mindig, Szerbia lesz a lakótársam. Remek, tovább idegelhet, azt úgy imádja… - Akkor induljunk - Anglia megfordul, és elindul, de én még leragadok a víz bámulásánál. Annyira, de annyira nincs most kedvem ehhez!
De legalább van botom, ha véletlenül Olaszország mellé ültetnének. Hehe, öröm az ürömben! Már csak rá kéne vennem magam, hogy megmozduljak, ugyanis még Szerbia és Macedónia is itt hagyott.
- Hé, te – kiált fel hirtelen valaki, és tekintve, hogy rajtam kívül már senki se ácsorog a hídon, nyilvánvaló kinek szólt. A hang irányába fordulok, és Magyarországot pillantom meg. Vagyis ez egy srác… akkor õ biztos az öccse lehet, hallottam már róla. Szerbia nagyon fúj mindkettõjükre, mert a történelem során párszor foglalták el területeit. Nekem nincs vele semmi ügyem, csak voltunk együtt török fennhatóság alatt.
- Indulunk, szerintem neked is jönnöd kéne – folytatja kicsit dobhártyakímélõbben. Egy pillanatig még figyelem a világoszöld szemeket, majd szó nélkül indulok el, és megyek el mellette. Mert én nem tudom, hogy mindenki elment már, mi? 

Nyáááá, mentsen meg valaki, és üssön le! Úgyis meghalok az unalomtól lassan, vagy a balomon ülõ Szerbia tömény hülyeségétõl, esetleg a jobbomon nyafogó Olaszországtól. Én is éhes vagyok, mégse nyúzok vele senkit, pedig régebben örömmel követelõztem Németországnál, ha már maga mellé állított kétszer is, és mindig vesztettünk.
Végül megelégelem Feliciano hisztijét, és a megszokott mozdulattal, szépen kupán billentem, ezzel beléfojtva a folytatást. Pontosabban már azért nyafog, mert fáj a feje, de ez legalább változást jelent.
Persze Németországnak nem tetszik a dolog, és kapok egy alapos fejmosást, de nem igazán hat meg vele. Akkor is olyan feje van az olasznak, ami egyszerûen követeli, hogy megüssék! A hangjáról nem is beszélve…
Egyszer csak egy galacsin repül hozzám, a nem messze ücsörgõ Magyarországtól. Kissé gyanakodva pillantok rá, talán rossz helyre lõtte, mert nem emlékszem, hogy levelezõ kapcsolatban lennénk.
De úgy tûnik nekem címezte, így végül széthajtom, és elolvasom.

„Szép ütés volt” – Hehe, naná! Volt idõm gyakorolni. De örülök, hogy valaki elismeri a tehetségem. ráfirkantok a lapra egy rövid „Köszi”-t és ezzel lezártnak is tekinteném a dolgot, de õ újabb üzenetet körmöl le, és dob vissza.
„Hányas szobát kaptad?”
Uh… hányasat is? Jah, megvan, Szerbia éppen a szobánk kulcsával pucolja a körmét, és a bilétán rajta van a szám. És ha már jobb dolgom úgy sincs, eltársalgom Magyarországgal. Szokásomhoz híven, tömören.
„152. Te?”
„Melletted leszek!”
„Az jó” – Miért ne lenne végül is? Csak Szerbia fogja szívni a fogát, de legalább csökkenti az esélyét a lyuknak rajtuk.

- MAGYARORSZÁG! Hogy mersz levelezni egy ilyen fontos megbeszélésen?! Olyan vagy, mint egy gyerek! – csattan fel hirtelen Németország, mindenki figyelmét magára, és az említettre vonva. Csak Magyarország? Mondjuk ha fennhangon Bulgáriázna, visszakézbõl megütném… Olaszországot.
De látszólag Magyarországnak nem tetszik a felé irányuló figyelem, de hamar összeszedi magát, és visszavág.
- Bocsánat, csak a gazdasági nézeteink osztottuk meg egymással. Az Európai Unió tagjaiként ez nem olyan meglepõ, ezt neked kéne a legjobban tudnod, Doitsuuu – utánozza Olaszország denevérõrjítõ hangját, ezzel fordítva az álláson. Ezúttal Németországékon kezdenek kuncogni az országok, és nekem is vigyoroghatnékom támad. Hehe, ezt megérdemelték!
Végül Anglia ismét magára vonja a többség figyelmét, és folytatja a megbeszélést, Magyarország pedig a mellette ülõ Lengyelországhoz fordul.

Nekem sincs sok lehetõségem a bambulásra, mert Szerbia kezdi veszettül bökdösni az oldalamat.
- Hé, hé, Bulgária! Mi dolgod neked Magyarországgal? – kezd faggatni rögtön, ahogy felé fordulok.
- Semmi – felelem tömören, az igazságnak megfelelõen.
- akkor mégis milyen gazdasági ügyeket osztottatok meg egymással?
- Ne légy hülye, az kamu volt! – sóhajtok fel, de ennyivel nem éri be.
- Akkor mirõl csevegtetek?
- Ajj már, nem mindegy? Ne aggódj, nem a területeid lenyúlásáról diskuráltunk, csak megdicsért Feliciano lecsapása miatt, és megkérdezte melyik szobában lakom – osztom meg vele végül, mert ismerem annyira, hogy tudjam, nem fog leszállni a témáról, amíg nem kap választ.
- És te elmondtad?
- El.
- Miért?
- Miért ne?
Bosszúsan fújtat egyet, belátva, hogy erre tényleg nem lehet értelmesebb választ adni. El kéne végre felejtenie a sérelmeit szomszédjával szemben, hisz végül minden területét visszakapta.
Rákönyökölök az asztalra, és fejemet a kezembe támasztva, feszülten kezdem figyelni a fa erezetét, néha felpillantva Macedóniára, aki Angliát figyeli, Szerbiára, aki bõszen duzzog, vagy éppen Magyarországra, aki egy méretes, rózsaszín rágóból próbálja kihámozni magát, és Lengyelországot.
Zajlik az élet, kár, hogy szerintem Macedónia az egyetlen, aki Angliát figyeli, és mennyibe, hogy õ is csak nyitott szemmel alszik? Tud olyat, már jó párszor bebizonyította.
Így nem is olyan nagy csoda, hogy semmire se jutunk a gyûlés végére, és Anglia morcosan enged minket utunkra.

Egyenesen a szállásunkra megyünk, és mire odaérünk, Szerbia is megbékél, és ismét hajlandó fárasztani. Macedónia vidáman közli, hogy Belgiummal került egy szobába, és hogy délután lévén, még van idõnk elmenni várost nézni.
Mindezt a szobánk nyitott ajtajában pattogva újságolja, így a fél folyosó hallja a dolgot, és páran jelentkeznek, hogy csatlakoznának. Én azonban némi hezitálás után, kihúzom magam a dologból, és miután elmennek, a társalgóban huppanok le a kanapéra, a tv-t bekapcsolva.
- Itt hagytak a barátaid? – kérdezi hirtelen egy ismerõs hang, és érzem, ahogy besüpped mellettem az ülõalkalmatosság. Oldalra sandítok, de nem fordulok teljesen Magyarország felé.
- Várost néznek, ahogy még jó páran. – Mintha elõször járnának itt.
- Te miért nem? – kérdi kíváncsian, és elõrébb dõl, hogy jobban lássa az arcomat. Megkönnyítem a dolgát, és végre rápillantok.
- Jobban kedvelem a természetet – felelem õszintén, szolid vállrándítással. – Na meg Olaszország is ment, és Németország elkobozta a botomat – teszem hozzá, féloldalas vigyorral. Felnevet, és együtt érzõen megveregeti a vállamat. Nem szoktam hozzá, hogy viszonylag idegenek érintenek, még sincs olyan erõs ingerem az elhúzódásra, mint máskor. Pedig a hosszú idõk alatt, amikor nem léteztem önálló álamként, még ütöttem is, ha hozzám nyúltak.
Most viszont meg se rezdülök, és ez fura. Magyarországnak fel se tûnik a dolog, vigyorogva pillant rám.
- Nem bírod Felicianot, ugye?
- Nincs vele bajom, amíg meg nem szólal, vagy el nem kezd „harcolni” – vonom meg a vállam. Amennyi fehér zászlót elkoboztunk tõle annak idején, nyithattunk volna egy varrodát. De ezt biztos Magyarország is tudja, mert õ is azon az oldalon állt, mint én.
- Jaja, jogos – szélesedik ki a vigyora, majd egy pár pillanatra elhallgat, és a gondolataiba merül. Visszafordulok a tv felé, de éppen hogy csak találok egy érdekesnek tûnõ mûsort, mikor ismét megszólal. – Azt mondod, a természetet kedveled. Akkor mit szólnál, ha elvinnélek a Hyde Park-ba? Jó nagy, és van benne egy szép tó, a Serpentine, meg egy fura fa, a Könnyezõ Bükk. Olyan, mintha fordítva nõne.
- Ott van a Speaker’ Corner is? – kérdezek rá kapásból, bele se gondolva, hogy ezzel már szinte beleegyeztem. Vigyorogva bólint, én pedig kissé zavartan fordulok el tõle, és kezdek mocorogni a kanapén.
Nem szoktam hozzá, hogy ilyen hamar kijövök valakivel. De Magyarország jó fejnek tûnik, mondjon Szerbia bármit. És egyébként is, úgy emlékszem, egyszer elárulta a magyarokat a törököknek, szóval nem szapulhat, ha barátkozom vele.
- Elmegyünk? – kérdezi a srác, mikor egy ideje némán fészkelõdöm. Felpillantok rá, és némi hezitálás után, biccentek.
- Menjünk – felelem halkan. – Kit hívunk még?
- Szerintem a többség, aki el akart menni valahová, már elment – vonja meg a vállát. – Lengyelország meg bealudt – int a szobájuk felé. - Hagyok neki üzenetet, hogy tudja hova tûntem.
El is tûnik, és én követve a példáját, szintén firkantok egy sort Szerbiának, ne higgye, hogy a szobatársát elrabolták.

- Fúúú, ez a fa tényleg nem semmi! – adok hangot lelkesedésemnek, körüljárva a leomló lombkoronát. Magyarország egyetértõen bólint, és mosolyogva követ. Úgy látom, õ már volt itt, mert én sokkal jobban megcsodálok mindent, mint õ. – Nézd, van rajta egy bejárat! – torpanok meg, a sûrû lombban felsejlõ, sötét résre mutatva.
- Nézzük meg, mi van bent! – lódul meg rögtön, én pedig szó nélkül követem, összegörnyedve kissé. Ilyenkor örülök, hogy egyáltalán nem vagyok magas. Az elõttem haladónak sokkal mélyebbre kell hajolnia.
- Azt hiszem nem véletlen, hogy Angliánál vannak ilyen helyek – nevet fel, mikor lehuppanunk a levelek, és lehajló ágak közé. – Itt biztos sok lehet a tündéreibõl, már ha valóban léteznek! De tök sötét van, alig látlak!
- Ühümm – reagálom le a dolgot, és közben lelkesen forgolódom. Már épp fordulok felé, hogy megköszönjem, hogy elhozott, mikor a keze hirtelen az arcomra simul. Döbbenten reked bennem a levegõ, de nem látom rendesen az arcát, nem tudom mi zajlik benne. – Magyarország? – nyekkenem halkan.
- Oh, bocsi, csak furák a fényviszonyok, nem tudtam meghatározni milyen messze vagy. Megböktelek? Azt hittem kicsit távolabb vagy – magyarázza könnyedén, és elhúzza a kezét. Tényleg távolabb voltam, ezért tûnt simításnak. Nem kéne túlreagálnom… - Jah, és nyugodtan hívj Gary-nek – teszi még hozzá, majd hallom, ahogy megmoccan. – Menjünk ki, kezdem úgy érezni magam, mint egy nagymama, ebben a görnyedõ pózban!
Bólintok, habár valószínûleg ezt se látja, de követem, ahogy kimászik. A friss levegõn nagyot nyújtózik, úgy tûnik õ semmi zavarba ejtõt nem talált az elõbbi helyzetben. Tényleg túlreagálom, el kéne tüntetnem az enyhe pirosságot az arcomról, hisz nem is jellemzõ rám.
- Na, hova tovább? – fordul felém.
- A szállásra – pillantok fel rá, úgy ahogy visszanyerve önmagam. – A többiek már biztos visszaértek, kezd sötétedni.
- Rendben – vonja meg a vállát, és egymás mellett baktatva megyünk vissza. Mielõtt eltûnnék a szobámban, még halványan rámosolygok.
- Köszi, hogy megmutattad a parkot – bököm ki, kicsit akadozva.

Repülõn ülök, igen, pedig én vagyok az a nemzet, aki a legkevésbé sem rajong az „utazzuk be a Földet” ötletért. Mármint az oké, hogy elmegyek nyaralni, de kötelességbõl menni valahova már nem nyaralás, ráadásul, ha még nemzeti ügyekrõl is van szó, fõleg nem.

Pedig most egy ilyenre megyek, Erzsébet határozottan rábeszélt, hogy menjek.

Illetve azt mondta: „Öcsi, elmész, különben te leszel a következõ yaoi sztorim fõszereplõje.” Azt meg ki a fene akarja? Egy csöpögõs yaoi helyett már egy hard yaoi is jobb Oroszországgal… na jó, ez lehet, hogy azért kicsit túlzás.

Szóval most itt ülök egy Londonba tartó gépen, mivel Erzsébetnek fontos nemzeti dolgai akadtak. Meg, ha már ketten vagyunk, mért ne szívjon csak az egyikünk? Bözsi is szívni fog… elárulom Ausztriának, milyen yaoikat nézeget róla!

- Elnézést uram, hozhatok valamit? - zökkent ki gondolataimból egy fiatal pincércsaj, aki direkt az elsõ osztálybeli utasoknak van így kicsípve.

Elgondolkodom, mit is lehet kérni egy ilyen felturbózott kis repülõgépen. Az nagyon ciki lenne, ha mondjuk gulyáslevest vagy halászlét kérnék? Esetleg egy Sopronit? Unicumuk biztos, hogy van!

- Egy pohár Unicumot kérnék.

- Márka vagy konyakos pohárból?

- Konyakos.

Végre egy rendes gép, ahol ismerik a hungarikumokat, még akkor is, ha ez nem az én országom gépe! Lengyelországgal megbeszéltük, hogy közös géppel jövünk, hát mondjon nemet neki az ember… még elém is jött a budapesti reptérre. Hát nem éri meg teljesen?

Mondjuk az már más téma, mirõl dumál itt fél órája nekem. Az elején figyeltem, mert az velem kapcsolatos volt, de aztán olyan sok mindent kezdett mondani, és olyan furcsa szavakkal, hogy képtelen voltam követni… pedig azért a magyar szleng se semmi!

- Kivcsi leszek, hogy alakul ez a buli - mondja végül nekem érthetõ módba, erre legalább tudok is reagálni.

- Igen, én is - nyugtázom le a dolgot, aztán megkaparintom a nekem hozott Unicumocskát. Persze Lengyelország is ugyanezt kérte, szerintem a nagy magyarázásba nem is tudta, mire mond igent. Végül is az Unicum minõségi, tehát mindenkinek ízlik. Akinek nem, így járt!

- Sose értettem, vajon mi ilyen kircsi ebben a piában. Elmondod a receptjét? - Persze ezt minden országnak meg kell próbálnia. Csodálkoznának, ha megmondanám, hogy én se tudom, mi az. Egyedül a gyártója tudja. 200 éve titok.

De most csak mosolyogva megrázom a fejem, és az ülés karfájára könyökölve, a felhõket kezdem bámulni. Hamarosan elérkezünk a londoni repülõtérre, onnan pedig a Tower hídhoz megyünk, mivel oda beszéltük meg a találkozót. Aztán gondolom valami unalmas tárgyalóterembe fogunk menni, mivel Anglia nem arról híres, hogy elhanyagolja a komoly dolgokat. Márpedig valami komoly miatt hívott össze bennünket, ez tuti. Különben a fele társaság el sem jöhetett volna.

Végre bemondják, hogy elértük a repteret, kössük be magunkat, mert hamarosan leszállunk. Ennek a kérésnek eleget is teszek, és helyes döntés volt, mivel így csak a reggelimet rázzák ki belõlem, nem töröm ripityára magam. Ez a pilóta ritka ügyes, bár ez nem olyan meglepõ, lengyel. Az õ figyelmük néha hajlamos elterelõdni. A néha azt jelenti, elég gyakran.

London Heathrow Airport

Ezt a feliratot nem lehet félreolvasni. Megérkeztünk. A repülõ kemény próbálkozások után végre a talajra ér, aztán lassan megáll, és közlik velünk, hogy leszállhatunk. Komótos léptekkel ballagok le a lépcsõn, míg Lengyelország bemutatja a megveszett hiéna effektust, ami abból áll, hogy fel-le rohangál, és értelmetlen szavakat kiáltozik. Néha nem is tudom, hogy lehet ez a legjobb barátom. Illetve, tudom. Hülyeségben egyformák vagyunk, csak nem mindig.

- Gyere Garrcsy, a többiek már biztos nagyon várnak minket! - kapja el a karom, és elkezd maga után húzni. Na ja, ebben biztos vagyok, eszméletlenül várhatnak. Legalább találkozok egypár régi ismerõsömmel… Németország, Olaszország… Japán! Velük még most is jó a kapcsolatom. De Oroszországot inkább messze elkerülöm. Nem akarok még egy megszállást, brr…

A Tower híd igazán, tényleg nagyon szép. Olyan hazafias érzete támad rajta az embernek, meg olyan „enyém az egész világ” hangulata, úgyhogy értem már, Amerikát mért nem hívtuk meg (ennek ismételten nincs köze ahhoz, hogy az Egyesült Államok nem tartozik Európához).

Már majdnem mindenki megérkezett, kivéve pár kisebb országot, akik jelentéktelenségük miatt úgysem érdekelnek senkit. Lengyelországgal egészen jól elvagyunk, versenyezünk, ki tud nagyobb vízgyûrût köpni a Temzébe. Csak aztán nehogy túlmelegedjen a Temze ettõl a kis homokostól, hehe…

- Figyelem-figyelem - ugrál Anglia egy magasabb helyrõl, de senki nem akar figyelni rá, az már feltûnõbb, mikor Németország ordít helyette.

- Idefigyelni, büdös csürhe! - erre már mindenki egy emberként hallgat el, lassan a tücsökciripelést is hallani. Na de kérlek, hogy jutott fel a hídra egy tücsök?

- Köszönöm, Németország - sóhajt fel Anglia megkönnyebbülten, aztán ismét komoly képet mutat. - Szóval szeretném, ha most a Nagyterembe vonulnánk, ahol majd részletesebben is kitérek rá, miért hívtalak el benneteket. A megbeszélés valószínûleg el fog húzódni, úgyhogy több ideig itt kell maradnotok, a szállásotokat természetesen biztosítom! - Lengyelország oldalba bök, én pedig beleegyezõen felé bólintok. Nála ez annyit jelent: Leszünk egy szobába?  Nálam pedig annyit, hogy: Igen. - Akkor induljunk - Anglia megfordul, és elindul, mutatja az utat. Európa népei lassan szállingóznak utána, kivéve egy valakit, azt a fekete hajú fiút, aki még mindig a korlátnak dõlve áll, és a vizet bámulja.

Rosszallva nézek hátra rá, biztos, hogy ország, a ruházatáról süt. Az pedig nem lenne jó, ha éppen egy országot felejtenénk itt. Mármint vicces lenne, meg minden, de azért ez a valaki túl cuki ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjam!

- Hé, te - kiáltok utána, mire õ felém fordul. Zöld szemei vannak, hasonlóak az enyémhez. Cuki. - Indulunk, szerintem neked is jönnöd kéne - mondom kicsit halkabban, bár erre sem reagál, csak elindul felém, aztán elmegy mellettem. Meghökkenten bámulok utána. Beszédes egy teremtés!

Végül csak vállat vonva elindulok utána. Ha nem akar megszólalni, hát én nem erõltetem. Vannak visszahúzódó országok. Japán, Japán… meg Japán is. De Japánnal tudok beszélgetni. Hááá, ez egy kihívás! Elfogadva. Elérem én, hogy beszéljen velem…

Már a Nagyteremben ülünk, és hallgatunk valami ezerszer végigbeszélt, unalmas politikai témát. Már egy jó ideje nem figyelek oda, a mellettem ülõ Feliks pedig már jó ideje a pink rágóját próbálja lecsiszetelni a lapjáról. Nem megy neki, de én jól szórakozom rajta. Még jobban az elõttünk ülõ Németországon és Olaszországon, akik nem bírnak nyugton megmaradni egymás mellett. Feliciano enni akar, Ludwignak nincs kajája, így az olasz halálra nyavalyogja magát, míg a német mindjárt felrobban az idegtõl. A feszült hangulatnak végül Bulgária vet véget, aki egy hatalmasat sóz az olasz fejére, ezzel belefojtva a hisztizést. Érdeklõdõ pillantást vetek a fekete felé. Útközben tudakoltam meg Angliától, ki is õ. Neki ugyan nincs túl nagy beleszólása a dolgokba, ahogy nekem se, de dísznek jól mutatunk itt a tárgyalóterembe, úgyhogy elhívtak minket. Megtisztelõ. De Bulgária megütötte Venezianot, ami nagy tapsot érdemel, még Ludwig oltogatása ellenére is! Bözsi lehet, hogy szereti ezt a makaróni zabáló buzit, de én nem. Ebbõl is látszik, mennyire különbözünk.

A jegyzetem sarkáról letépek egy kis lapot, és irkálni kezdek rá.

„Szép ütés volt”

Aztán összehajtom a cetlit, és Bulgária felé fújom. Elkapja, majd gyanakodva mered rám, de aztán kibontja a lapot, és olvasni kezdi. Hamarosan a válasz is megérkezik.

„Köszi”

Eh… látom írásban is ugyanolyan bõbeszédû. De legalább már kommunikálunk, siker!

„Hányas szobát kaptad?”

Kérdezõsködöm tovább, ha már úgyis ilyen uncsi ez a megbeszélés, ne unakozzunk már.

„152. Te?”

„Melletted leszek!”

„Az jó”

Remek, eddig tökéletes közöttünk az összhang… már csak egy bevágódós duma kéne, és…

- MAGYARORSZÁG! Hogy mersz levelezni egy ilyen fontos megbeszélésen?! Olyan vagy, mint egy gyerek! - süvít felém Németország felháborodott hangja, mikor már furcsállni kezdi, hogy Olaszországot nem bántja senki. Sajnos erre mindenki felfigyel, és fapofával rám merednek. Kis híján elsüllyedek a föld alá, a padlóba… hát nem hiába, Németország mindig is szeretett kicseszni velem.

- Bocsánat, csak a gazdasági nézeteink osztottuk meg egymással. Az Európai Unió tagjaiként ez nem olyan meglepõ, ezt neked kéne a legjobban tudnod, Doitsuuu - utánozom Olaszország hímpicsás hangját, amitõl most fordul a kocka, többen kuncognak, és most a germán kerül a középpontba, egyben a nevetség tárgyává. Hát ez van, nem utálom én, csak azért ne is égessen le. Eleget égek én a Balaton parton is nyáron, ahol mellesleg õ is ég, mivel imád az én hazámba nyaralni jönni. Szóval nincs harag közöttünk, vagy ilyesmi.

Végül Anglia megtöri a morajt, és megint magyarázni kezd, én pedig Bulgária felé pillantok, és kacsintok. Õ csak vigyorog, nincs jóba Németországgal, de csak azért, mert mindig visszatartja, amikor Olaszországot akarja bántani. Hát, felõlem bánthatja, nem vagyok Bözsi.

A másik meg… Lengyelország rágója lassan rám is átterjed, úgyhogy ideje segíteni neki. Ah, ezek a mai tinédzserek…