Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hetalia Axis Powers)

Mora2011. 07. 21. 03:27:57#15255
Kölcsön karakter: Arthur Kirkland (Bátyómnak és Idiot-omnak)


 

- You bastard! – toporzékolom a bőszen vigyorgó Franciaország előtt, de látszólag csak még elégedettebbé teszem, mégse tudom abbahagyni. Megint én húztam a rövidebbet, és már kezd elegem lenni belőle, hogy még az átkaim se jönnek be.
Legalábbis a lakásomon keringő szellemhad, azt mutatja, hogy célt tévesztettek. És míg én őket űzögettem kifele, Francis lazán elérte amit akart. London jelentős része, az ő uralma alatt áll… Pontosabban, a francia divat uralma alatt, de az számomra egy és ugyan az! És mindez miből indult ki? Hogy két hét múlva szülinapom lesz… Hogy tudom én most azt utálni!
- Ne panaszkodj Anglia, te hagytál nekem lehetőséget rá, hogy fenséges ízlésvilágomat elterjeszthessem az arra kiéhezett, szegény brittek között…ahhaha. – Falra mászok ettől a fennkölt, száj elé tett kezes nevetéstől!
- Te küldtél nekem egy raklapnyi csigát ajándékba, amik még ÉLTEK! Ráadásul még kagylókat is… fújj! A szellemek a bosszúm részei voltak! – pufogom teljes beleéléssel.
- Hát most már az életed részei, mon petit frére! – nevet fel, és egy lenéző barackot nyomva a fejemre, távozik. Én pedig ott maradok a lakásomon a szellemek maradékával, egy halom élő, és mirelit csigával, meg egy csomó kagylóval. I HATE FRANCE!

Mire végzek a rendrakással, már újabb átok fogalmazódik meg bennem, de előtte még kezdenem kell valamit az utcán kószáló, túlzott franciaságot hirdető népemmel… Ez lehetetlen, amíg nem változik a divat, ezek így maradnak… It’s horrible!

Ráadásul Amerika megnyerte a fogadásunk. Mi az, hogy hambuger helyett, sajtburger? Ez egyáltalán nem fair, csak kár, hogy ilyen fogadásokhoz, nincs szabálykönyv. Így végül morogva küldöm neki a levelet, hogy mikor jöhet. Legalább valami eltereli a figyelmem Franciaországról, és elpanaszolhatom neki a tragédiám…

~oOo~

Lábammal dobolva pillantgatok újra és újra az órámra. Késik, mint mindig. Persze nem angolosan, ahogy azt illik! Nem, ő amerikásan, sokat, és ez cseppet se polite.
Már azon vagyok, hogy fogom magam, és hazamegyek, mikor kellemetlen motorhang üti meg a fülem. Csak nem… Ide?!
- Englaaaaaaaaaaaaaand! – És igen, jól sejtettem, de el nem akarom hinni, így mikor felpillantva, a repülőjéből kilógó Amerikát pillantom meg, alaposan leesik az állam. Ennek teljesen elmentek otthonról?!
Ráadásul egyenesen felém tart, de eszem ágában sincs elmozdulni, ez az én területem, itt nem kaszálhat el senki! Különben megátkozom…
Szerencsére időben megáll, csak az orrlenyomatomat hagyom ott a gép elején. Na meg a hidegvéremet. Habár, azt nagyjából 1776-ban elüldözte tőlem.
- Your fuckin’ God Amerika, ezt mégis hogy a fenébe gondoltad?! – ordítok rá, cseppet se angolos higgadtsággal. Ezt is csak ő, na meg Franciaország tudja kihozni belőlem. Ráadásul amerikai stílusban káromkodtam! Hova süllyedek!
Elkapva idiotisztikus kistestvérem gallérját, kirántom a gépből, és megpróbálok némi értelmet rázni belé, de évekkel ezelőtt be kellett volna látnom, hogy ez reménytelen.
- Nehkedh is szijahah – nyöszörgi szédelegve, és mikor elengedem, hátsója találkozik hőn szeretett anyaföldemmel.
- Ilyet soha többé ne csinálj, értetted? SOHA TÖBBÉ! – figyelmeztetem, mikor viszonylag értelmes képet vág, és már nem dudorászik. Erre mintha megszeppenne, és kék szemei bűnbánóan csillannak rám. Elbizonytalanodom, és bennem reked a további szidás. Most pont olyan képet vág, mint kiskorában. So cute…
- Menjünk – intek végül megadóan az étterem felé, és el is indulok, ő pedig felpattanva, itiota vigyorral követ. Of course, a gépet meg itt hagyjuk, mi? Na még csak az kéne. - Azt pedig sürgősen parkold át valahova, különben a német turisták origamisat fognak játszani vele – biccentek a repülő felé. Nagy szemekkel bámul rám, de végül fogja magát, és elintézi. 

*ˇ*

- Sikerült választani, uraim? – lép mellénk, egy elegáns pincér. Éppen időben, ebben az étteremben aztán tudják, hogy mi az etikett. És az angolos díszítés, egyszerűen beautiful. Bár Alfrédot elnézve, ő nem értékeli különösebben. Mit is vártam…
- Yes, én egy extra bigmacet kérek sültkrumplival és kólával – dől hátra a székén, felelve a pincér kérdésére. Oh, my God! Most fogom lefejelni az asztalt!
- Úgy érti, egy diétás tálat kér, laktózmentes tejjel! - Hát kétlem, hogy erre gondolt, de hát így járt. What a pity!
- És önnek mit hozzak? – fordul felém, én pedig némi hezitálás után, rámutatok a kippers-re, azaz füstölt halra.
- Egy pillanat, és jövök - lépdel el a pincér, és persze Alfréd nem állja meg, hogy le ne fotózza. Ő meg a kütyüi… Komolyan, néha rosszabb, mint Japán!
- Amerika – köhécselek halkan, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és szigorú pillantással próbálom megregulázni.
- Yes, sir! – rakja el gyorsan a bigyóját, de van egy olyan érzésem, hogy nem az én nevelőcélzatú tekintetem hatott rá. Hát nem, az még mindig működik, ide látom, hogy világít.
- Reménytelen eset vagy – sóhajtok lemondóan, és eredeti problémám is eszembe jut.
- I know! Szóval Anglia, úgy gondoltam, megbeszélhetnénk, milyen Hőst fogok bemutatni a… következő… - Elhalkul a hangja, és csak ekkor tűnik fel, hogy nem is igazán figyeltem rá, pedig azért szoktam, hisz a kistestvérem.
- Na jó Annglia, mi a bajod? – kérdezi meg hirtelen, meglepően komoly hangot megütve. Ez azért meglep, mert ismerjük be, nem szokta érdekelni, mi van velem. Jaj de boldogító tény…
- Semmi… - motyogom kitérően, de végül belekezdek, láta, hogy már most lanyhul az érdeklődése. Valakinek csak el kell mondanom… - Csak tudod… Franciaország…
- Már megint ő? – sóhajt fel, és látom rajta, hogy kész, ennyi, eddig tartott a figyelme. De csak azért is elmondom! Alright, go!
- Igen. Elég komoly dolgon vesztünk össze a minap. Azt hiszem, tartanunk kéne egy újabb százéves háborútól… - sóhajtom fáradtan. Nem olyan jó ám mindig országnak lenni… Amerika meg miért néz rám úgy, mint Olaszország a tésztakrízist hirdető újságcikkre?
- Anglia… mi az a százéves háború? – Na nem! Ezt nem kérdezhette komolyan! De igen… Így nem is állom meg, hogy hozzá ne vágjam a sótartót.
- Idióta hülye, te sose tanulsz történelmet? – kérem számon bosszúsan, de nem hatja meg, csak az asztalra könyökölve, vállat von. Hát etikettet se tanul…
- Unalmas tantárgy.
- Lusta disznó – adok hangot véleményemnek, de utána visszasüllyedek az önsajnálatba. Valakit meg kéne átkoznom. A legjobb Franciaország lenne, de legutóbb is jól sült el a dolog… számára. Ki hitte volna, hogy a csigákat, amikkel ellepettem a kertjét, megeszi! És híres lett…- A lényeg, hogy nem alakulnak jól a dolgok.
- Oooh Anglia, az nem jó… de ígérem, mindenképp felvidítalak valamivel! Kérsz esetleg egy hamburgert? – húz elő a zsebéből egy félig megvett szörnyűséget. Disgusting!
- Kösz nem… élni akarok.
- Akkor uborkás szendvicset?
- Hanyagold!
- Akkor külön kéred hozzá az uborkát?
Most már tényleg lefejelem az asztalt, de ezzel se érek el mást, mint a fejem megfájdulását, és Amerika idióta kacarászását, miközben az egyik evőeszközével bökdös.
- Tudod mit? Inkább egy sört kérek! – egyenesedek ki hirtelen, kisebb sokkot okozva neki, és már rendelem is az alkoholt. 

*ˇ*

 Hümm… valami meleg és mozgó dolog van mellettem… vagy alattam…felettem? Eh, tök mindegy, csak ne morogna magában, mert így nem hallhatja, hogyan adom elő a süss fel napot british módra… Éljen a Királynő, hehe!
Uh… ágy került alám, de én még fel akarok kelin, és tovább énekelni! Próbálkozok is, de valami erős, szőke paca visszanyom. Fókuszáljunk csak kicsit! All right, megy ez…hümm… mit is látok? Né, egy Amerika!

- Hé, Alfréd…hikk… - kapok utána, mielőtt kilibbenhetne a látóteremből, csakhogy elszámítom magamat, és nyekkenek a padlón. Ki tette ezt ide?
- England, maradj az ágyban, mert engem meg hív a természet, de gyorstárcsázással, szóval…
- De visszajössz…hukk…ugye? – pillantok fel rá a földről esdekelve, teljesen nem tudatában annak, hogy mennyire megalázó a dolog.
Nem kapok választ, és az arckifejezését se látom igazán, csak azt érzem, hogy eltűnik mellőlem, én meg képtelen vagyok feltápászkodni. Geez… I’m drunk…
Tompán csukladozom és dudorászom magamban még egy darabig, mikor azt érzem meg hirtelen, hogy valaki felnyalábol, és ismételten az ágyra pakol. A valakinek hamburger illata van, így azzal a biztos, és felettébb elszállt gondolattal marasztalom magam mellett, és fészkelődök hozzá, hogy a kicsi Alfréd fekszik megint mellettem. Mint régen.
Motyogok még valamit az orrom alá, csuklok párat, majd a nagyra nőtt, kicsi Amerikába kapaszkodva, átadom magam a részeges ájultságnak.

Iszonyú fejfájásra ébredek, és ha ez nem lenn elég, még émelygek is mellé, de alaposan. Oh, my God, mit csináltam én tegnap? Talán meg kéne kérdeznem a mellettem horkoló Amerikát, miután kihámoztam magam a karjai közül.
Várjunk csak… valami nem stimmel!
- WHAT THE HELL! – bukik ki belőlem a szolid kiabálás, és ugyan azzal a lendülettel, el is lököm magamtól a szöszi hamburgerimádót, aki így szépen a földön köt ki. Morog valamit az űrlényekről, meg a diétás kóláról, és fordulva egyet, alszik tovább. Eszem megáll, honnan kell ezt földhöz csapni, hogy magához térjen?
- GOD KILL AMERIKA! – ordítom a fülébe, és mottója átalakított változatára, már felkapja a fejét, és a képembe ásítva fordul felém.
- Good morning, England! – vigyorog rám, mint a tejbetök.
- Ez minden, csak nem az! – osztom meg vele a reggeli bölcsességem. – Mégis mi a francot keresel az ágyamban?
- Aludtam – érkezik a tömör, lényegre törő válasz, bennem meg kezd felmenni a pumpa, de mielőtt kibukhatnék, folytatja. – Te marasztaltál itt éjjel… részegen…
Nem tetszik a vigyor a képén, na meg a hangsúly se. Elpirulok kissé mérgemben, és szégyenemben, mikor kezd derengeni, hogy tényleg jól leittam magam, és bizony…asszem belékapaszkodtam.
- Shit! – morgom magam elé, de aztán gyorsan összeszedem a maradék önbecsülésem, és… megpróbálom rákenni. – Az egész a te hibád! Na meg Franciaországé! Az övé, mert megint kiborított, a tiéd mert…mert… csak!
Azzal emelt fővel – pontosabban piszkosul fájó fejjel – kimászok az ágyból, és kiviharzok a konyhába. Hány óra lehet? Most akarom a délutáni teámat, vagy minimum a napi átokadagom!

- Anglia! Éhes vagyok, csinálj nekem pancaket, sziruppal! – jelenik meg, nagyjából öt perc múlva a konyhában Amerika. Szúrós pillantást vetek rá, jelezvén, hogy tőlem aztán ne várjon amerikai, meg kanadai ételt. Bezzeg amíg pici volt, imádta a főztömet. A jó öreg angol ételeket, nem holmi külföldi vackot!
- Egyél, amit találsz, nekem muszáj lefürdenem! – közlöm vele, és kikerülve őt, megcélzom a fürdőt. Még ha nem is emlegeti fel a dolgot, kellemetlen vele egy légtérben tartózkodni. Hogy égethettem be magam ennyire? Pont a kisöcsém előtt…
- Hát jó – hallom meg a hátam mögül. – Megnézem, mi van a zöld ajtó mögött.
Felkapom a fejem, és pánik közeli állapotban robogok vissza a konyhába, de túl későn érkezek, az eredetileg kamra funkciót betöltő szoba ajtaja, abban a pillanatban nyílik ki, és egy vagonnyi csiga, meg kagyló borít el minket.
- Jé, Anglia, egy szellem! – röhög fel Amerika, valahol a kupacban, és a mindenség alól kidugott kézzel, a csillár körül keringő alakra mutat.
A sírógörcs határán állva, kimászok a csigák alól, és lendületesen kezdem el visszarugdalni őket a kamrába.
- Csak nem ismerkedsz a francia konyhával? – bukkan elő Amerika is, bevágva egy hős pózt.
- Francokat! Ezeket Franciaország küldte piszkálásként a szülinapomra, pontosabban előlegnek. tőlük indult ki a legújabb balhénk, mert… - és belekezdve, elmesélem neki a történteket, miközben holt egyedül pakolom vissza a kamrát, ő meg az asztalon ücsörögve, feszülten figyel.
Vagyis nem, mert mikor egy légy végig kolbászol az arcán, meg se rezdül.
Mikor azonban egy csomag csigát vágok hozzá, leszédül az asztalról.
- Why?? – mászik vissza a magaslatra felháborodott nyekergéssel.
- Nem is figyelsz rám! – vágok vissza, világfájdalmas hanglejtéssel. – Pedig éppen azt magyarázom, miért fordult meg a fejemben egy újabb háború!
- Ami fontos, az megmaradt – von vállat. – Nem sokára szülinapod van!
Bennem reked a bunkóságáról alkotott kiselőadásom, mikor meghallom, hogy az én születésnapomat, a fontos dolgokhoz sorolja. Zavartan túrok bele a hajamba, és már kezdenék hebegve szabadkozni, vagy valami, mikor feltűnik, hogy már megint nem rám figyelve, a hűtőből halászott elő valamit.
- Te, Anglia, ez már mászik! – bökdösi meg, tisztes távolságból. – Elvihetem az 51-es körzetnek kivizsgálásra?
- Olyan idióta vagy! – vágom hozzá sértődötten, és tüntetőleg megfordulva ezúttal tényleg bevonulok a fürdőbe. Bezzeg mikor az ő szülinapja volt, a fél világnak hírül vitte.

- Meddig tervezed a maradást? – faggatom Amerikát, miután már végeztem a fürdéssel, és még a szobanövények között csövező tündéreket is megetettem. Ezért persze jól kiröhögött, de nem tudom mit akar valaki, aki űrlényekkel haverkodik.
- Hümm… nem tudom hova parkoltam a gépet, úgyhogy sokáig! – vigyorog rám, mintha ez olyan semleges kis hír lenne. Nyögve temetem az arcomat a tenyerembe, és megingatom kissé a fejem. Mi lesz itt…?
- Legalább lennél még olyan cuki, mint régen… - sóhajtom alig hallhatóan, hozzá mégis elért.
- Ne sírd vissza az aranyosságot! Most sokkal jobb vagyok, mert I AM A HERO! – vágja be a nagymenő pózt.
- Ha akkora hős lennél, segítenél bosszút állni Francis-on! – morgom az asztallapot bámulva, el-elhessegetve a fülem mellet búgó kísértetet.



Szerkesztve Mora által @ 2011. 07. 21. 03:44:57


Ereni-chan2011. 05. 09. 19:41:06#13520
Karakter: Alfred F. Jones
Megjegyzés: (Öcsimnek és Angliának)


This day is wonderful! Why? Hát, mert ma látogatóba megyek Angliához, bizony ám!

Még pár hónapja megbeszéltem vele, hogy elmegyek hozzá. Illetve, fogadtunk, hogy elmegyek hozzá, ha kibírom egy hétig hamburger nélkül. A megállapodás tökéletes volt, én egy hétig sajtburgeren éltem, Anglia meg remetének ment idegességében.

Azon a héten számtalan különös csapás ért, új székek teremtek a házamban, eltűntek a horrorfilmjeim, de mindig megtaláltam őket az egyik újonnan érkezett szék alatt… csak sajnos a kapott bútorok nem voltak valami jó anyagból, így kénytelen voltam kidobni őket.

Aztán a hétvégén kaptam egy levelet, hogy:

 

„Nyertél, te hülye idióta. Holnap délbe gyere. Ne késs.

Anglia”

 

Majd kicsattantam az örömtől, főleg a megszólítás hallatán… biztos vagyok benne, hogy szeret!

Szóval most a legszuperebb fejlesztésű repcsimen ülök, és Anglia felé tartok. Maga az ország nincs messze, csak én loholok úgy, mintha meg lennék veszve, mivel késésben vagyok. Igen, túl sok ideig tartott bepakolni a hambikat az útra, megesik az ilyen, nem?

De Artúr átkot fog rám szórni, ha nem érek oda időben, szóval…

Már az Egyesült Királyság fölött járok, mikor úgy döntök, nem is a reptérre megyek, inkább egyenesen bátyókám elé. Nagyon meg fog lepődni, már alig várom azt az értetlen képét!

Igen… kicsit balra, kicsit jobbra… ééés ott van a Lord’s Restaurant, ahová a találkát szerveztük! Jéé, ott egy kis Anglia is, aki már az órájára pillogatva vár. Kiabálok neki, hogy meglásson.

- Englaaaaaaaaaaaaaand! - vonyítom a repülőben kapálózva, mire a zöld szemek rám terelődnek, és abban a pillanatban a szája is találkozik a lábfejével. A repcsimmel egyenesen felé tartok, ő meg meg sem mozdul, de nem is kell, mindent tökéletesen elterveztem!

Jól van, lassítás, kicsit oldalra, leszállás, aaaand… that’s alright! Íme, egy öt méter hosszú, két és fél méter szárny fesztávolságú gép landolt egyenesen Anglia előtt.

A szőke csak megrökönyödött képpel mered rám, szinte már látom, ahogy a szíve a torkába csúszik, illetve most már egyre vörösebb a feje, úgyhogy kicsit mérges lehet. Fuck, pedig esküszöm, hogy nem ez volt a cél!

- Your fuckin’ God Amerika, ezt mégis hogy a fenébe gondoltad?! - ordít rám drága bátyókám a galléromat megkapva, és a repcsiből kipenderítve rázni kezd, hogy úgy érzem, mindjárt kijön belőlem a reggelim.

- Nehkedh is szijahah - nyögöm, miközben egyre jobban elszédülök, aztán Anglia végre elenged, így landolok is a földön. USA zászlók keringenek a buksim felett, én pedig X szemekkel dalolászgatok, de lassan végre kitisztul a kép, és Anglia felháborodott képével találom szemben magam.

- Ilyet soha többé ne csinálj, értetted? SOHA TÖBBÉ! - Ez a hangsúly valahogy meggyőz, így csak bűnbánó kiskutyaszemeket meresztek az előttem lévőre, aki szépen lassan bekapja a horgot.

Túl könnyű Anglia, túl könnyű…

- Menjünk - int végül az étterem felé, és el is indul. Úriasan leporolva magam, és bárgyú vigyoromat felvéve indulok meg utána, ám az ajtóban még visszafordul felém. - Azt pedig sürgősen parkold át valahova, különben a német turisták origamisat fognak játszani vele - biccent az autókat széttrancsírozó repcsim felé, mire görögdinnye szemekkel bámulok felé. Német turisták? Nincsenek is olyanok neki! Különben is, köztudott, hogy a németek nem rám haragszanak, hanem Franciaországra és Oroszországra… én tök jóba vagyok velük, imádjuk egymást!

De attól komolyan félek, hogy az MI6 szemet vet az én drágaságomra, úgyhogy inkább tényleg megteszem, amit Anglia mond… addig is legalább hűlhet a kajám. Remélem, extra nagy hamburgert kapok!

 

*ˇ*

 

Hhhmh… itt ülök ebben a puccos kis kajáldában, ahol még a villa is aranyból van, meg rózsaszín löttyöket szolgálnak fel, és olyan szag van, mintha legalább az ételek is parfümöt használnának. Kicsit (nagyon) puccos, hogy minden párna angol zászló mintás, biztos, hogy Anglia csak azért hozott ide, hogy idegesíteni próbáljon vele. De nem jön össze, ugyanis I love London, I love United Kingdom! Hiszen mégiscsak a bátyuskámról van szó…

- Sikerült választani, uraim? - jelen meg mellettünk egy lenyalt hajú, öltönyös pincér, aki kicsit túl komolyan veszi az etikettet, ahogy minden angol ebben az országban.

- Yes, én egy extra bigmacet kérek sültkrumplival és kólával - dőlök hátra a széken, meg sem nézve az étlapot, a pincér pedig csak nagy szemekkel bámul rám. Most mi van, rendeltem!

- Úgy érti, egy diétás tálat kér, laktózmentes tejjel! - Whaaat? Ez meg milyen nyelven beszél?

- És önnek mit hozzak? - Rámutat valamire az étlapból, de a laktózmentes tej után én már semmiről sem akarok hallani!

- Egy pillanat, és jövök - lépdel el a pincér pingvin módjára, én meg csak magamban kuncogom rajta, miközben suttyomban lekapom, és már fel is töltöm a képét fészbúkra. Nincs is jobb szórakozás, fészbúk reggel-este!

- Amerika - köhécsel az előttem úriasan terpeszkedő Anglia, aki megint gentlemannek hiszi magát, bár minden, csak az nem.

- Yes, sir! - rakom el villámgyorsan az iPhone-om, bár az alma embléma még így is kivilágít a zsebemből, ami gyanítom, Angliának szintén nem tetszik.

- Reménytelen eset vagy - sóhajt elhalóan, és ez a sóhaj most nem tetszik, olyan „depressziós vagyok”, vagy olyan „mindjárt meghalok” fílingű, és az ilyen nála sose jelent jót.

- I know! Szóval Anglia, úgy gondoltam, megbeszélhetnénk, milyen Hőst fogok bemutatni a… következő… - lassan elhalkul a hangom, mikor szembesülök vele, mennyire le van törve. A szürke maszlag csak úgy kering körülötte, szinte már a Kaszást is látom, és ettől borzonganom kell… ismerős helyzet, talán megint meg van „fázva”?

- Na jó Annglia, mi a bajod? - kérdem kissé komolyabb hangot megütve, amit amúgy nem szoktam, mert a függetlenségem óta hidegen hagynak a problémái, de most mégis megkérdezem, hiszen az ő nyomottsága az én közérzetemre is kihat.

- Semmi… - jön a közel sem őszinte válasz, mire bevágok egy unott képet. Akkor legalább ne ilyen feltűnően szenvedjen! - Csak tudod… Franciaország…

- Már megint ő? - sóhajtom lemondóan, teljesen kikapcsolva az agyam, hiszen ha róla van szó, senkit se érdekelnek a részletek. Ők ketten úgyis állandóan civódnak, fene se érti őket!

- Igen. Elég komoly dolgon vesztünk össze a minap. Azt hiszem, tartanunk kéne egy újabb százéves háborútól… - Óriási szemekkel meredek rá, de nem merem megkérdezni, pedig muszáj lesz.

- Anglia… mi az a százéves háború? - valami óriásit koppan a fejemen, én pedig kacskaringós szemekkel dőlök rá az asztalra. Naaa, ezt most mért kaptam?

- Idióta hülye, te sose tanulsz történelmet? - vágja a képembe bosszúsan, én meg az asztalra könyökölve vállat vonok.

- Unalmas tantárgy. - Ha már itt tartunk, minden tantárgy az…

- Lusta disznó - sóhajt fel a szőke, aztán megint felvéve a világfájdalmas képet, maga elé pillant.

- A lényeg, hogy nem alakulnak jól a dolgok.

- Oooh Anglia, az nem jó… de ígérem, mindenképp felvidítalak valamivel! Kérsz esetleg egy hamburgert? - húzok elő a zsebemből egy félig megevett csodát, mire az előttem lévő undorodva hajol hátrább.

- Kösz nem… élni akarok.

- Akkor uborkás szendvicset?

- Hanyagold!

- Akkor külön kéred hozzá az uborkát?

Lemondóan veri az asztalba a fejét, én meg csak kacarászva böködöm az egyik evőeszközzel, az öt közül, ami a szalvétámon van. Ha jól nézem, ezzel kitűnően kipiszkálhatod a fogadba ragadt kaját, igen… már ki is próbáltam, hibátlanul működik!

- Tudod mit? Inkább egy sört kérek!

Megrökönyödött képpel bámulok rá. Ugye nem akarja leinni magát? Az nagyon rossz élmény!

Apropó… én is szomjas vagyok. Mikor hozzák már a tejeeeeeeeeem?

 

*ˇ*

 

Kár volt azt hinnem, hogy Anglia nem képes leinni magát fényes délben, mikor minden drága embere látja, és azt is látja, ahogy én cipelem haza. Persze bátyókám szépen a pohár fenekére nézett, azóta folyamatosan fenékre akar esni, de még szerencse, hogy én tiszta izom vagyok!

Csak érjen már ide ez a crazy lift…

Ééés végre ágyba helyeztem. Persze kapálózik tovább, meg a Süss fel Napot dalolássza, de ez még egész elviselhető, múltkor a Varázsfuvolát adta elő… operában. Megadóan nyomom vissza az ágyba, és jól tudom, hogy ilyen állapotba nem hagyhatom itt. Most nekem kell majd kiöblítenem belőle az alkoholt, ami lehet, hogy nem lesz a legkönnyebb feladat, pláne, hogy a zsírszegény tej megártott… lehet, hogy pár órára a vécébe ragadok miatta. De nem baj, legalább nem csak én szenvedek.

Gonosz, átkozós Anglia… csak nem adta meg azt az örömöt nekem, hogy röhögve nézzem a fetrengését…


Ereni-chan2010. 12. 12. 00:18:08#9758
Karakter: Alfred F. Jones
Megjegyzés: (Apucimnak)



Természetesen hamarabb felébredek, mint Anglia, és széles vigyorral az arcomon figyelem, ahogy lassan ő is kinyitja a szemeit.

- Jóóó reggelt! - rikkantom el magam, mire a mellettem fekvő rám néz, és elkezd hátrálni, de olyan szépen, hogy még le is bukfencezik az ágyról. Aszta, gratulation! Én sem csinálhattam volna jobban.

- Oh, baszódnál meg, Alfréd. Mi az Isten nyilát keresel te az ágyamban? - Óóóó milyen szépen beszél velem, látszik, hogy mennyire SZERET!!

- Hát csak azt bátyó, hogy itt aludtam - mondom tök természetesen, mivel nekem alap, hogy a családtagjaimmal alszom. Úgy sincs sok belőlük, van még egy öcsim, meg egy bátyóm, aki Anglia, de senki másom sincs… tényleg, ebbe még bele se gondoltam, milyen szomorúúúúúú!

- Hey, minden rendben, Anglia? - pillantok le a padlón kinyúlt Artúrra, aki nem válaszol, mivel megint bealudt. Na szép, hiszen még csak most kelt fel! Gázos ez a „megfázás”. Sose fogom elkapni!

Felemelem Angliát a földről, aztán visszarakom az ágyra, és egy puszit nyomok a homlokára. Hah, de ezt most mért is csináltam? Csak úgy, jólesett… nem is tudom a konkrét okát. Na jó, mindegy is. Egy alvó bátyó mellett unatkozni fogok, úgyhogy ideje más szórakozás után nézni! Kiviharzom a szobából.

 

Átnézegetem Anglia egész harci felszerelését, és megállapítom, hogy nagyon le van maradva hozzám képest. Ha akarnám, bármikor el tudnám foglalni, nem lenne nagy kunszt. De én egy hős vagyok, nem mehetek át rosszfiúba… az csúnya dolog lenne tőlem. Mindenesetre megjutalmaztam magam, amiért egy jó fél napot bátyó mellett güliztem: kipróbáltam pár repcsijét, és meglehetősen jól működtek! Legalább ebben nincs lemaradva. Viszont hamar megunom az ócskacuccok próbálgatását, így visszamegyek Anglia szobájába, hogy megnézzem, felkelt-e már. Valószínűleg igen, mivel nincs az ágyában. Szupeeeeeer, akkor majd én leszek helyette!

Fejest ugrok a puhe-puha paplan alá, és bátyó épp ekkor lép ki a fürdőből. Húúúú, milyen sok mindent látok. Nem is értem, minek vett fel köntöst, ha úgyse takarni akarta magát vele! Persze az ágyában nem aludhatok, de az egész testét megbámulhatom. I like that!

- Neked nincs saját ágyad, bazdmeg? - Olyan kis angyal, hát most nem?

- De, csak az nagyon messze vaaaan, és amúgy is, Angliáé olyan jó puha.
- Hülye - kapom a bókot, és már köszönném is meg, mikor meglátom, milyen alsót vett fel a drága.

 

Na, ebbe is van aztán nemzeti érzés. De valahogy most nem ezen akadt meg a szemem… milyen cuki. A végén még beléesek!

- Jobban érzem magam, hazamehetsz - folytatja tovább az öltözködést, természetesen ismét angliai szimbólumokkal. Heh, kezdem azt hinni, hogy tényleg idegesíteni akar ezekkel!

- De én nem akarok hazamenni, olyan jó itt lenni Artúr apuvaaaaal! - nyafogom édi kisgyerek szemekkel, de sajnos nem hatja meg őt. Fenébe, mért nincs már meg a 10 éves varázsom?!

- Hey, mióta vagyok én az apád, há? Kiharcoltad a függetlenséged, már nem vagyok az, és húzz el innen. - Ah, mért ilyen gonosz velem? Hiszen én csak vele akarok lenni… olyan nagy bűn ez?

De már megint itt van egy hülye keleti. Fuck, hogy ezek mennyire tapadnak rá! Le kell őket rázni, utálom, hogy még őket is jobban szereti nálam!

- Szia Japááán! - köszönök rá a fejem fájásának okozójára, mire ő kissé ijedten arrébb ugrik ültéből. Na ne már, ennyire ijesztő lennék?

- Oh, szia Amerika… gomenasai az ütésért. Tényleg nem akartam… - Persze, teszi itt az ártatlant, mikor dehogynem akarta… véletlenül nem lehet kupán vágni senkit! Hah, ne nézzen még ennél is hülyébbnek!

- No problem. Csak vissza ne fizesse a sors…

- AMERIKA! Nem megmondtam, hogy menj már el?! - kiabál rám Anglia, mire felhúzott szemöldökkel bámulok rá.

- Hogy menjek el, ha egyszer fel sem izgultam? - CSATT. Geeez… picsába, minden agysejtemet ki fogják verni a fejemből!

- ALFRÉD! Én téged úgy… - kezd el a ruhám gallérjánál fogva rángatni Anglia, amitől csak még jobban összekutyulódik minden a fejemben.

Szerencsére Japán leállítja, mivel ha tovább rázott volna, szerintem hamarosan kiadtam volna az ebédem.

- Semmi baj, Anglia. Majd máskor beszélgetünk! - mosolyog rá a srácra, majd, mintha én itt se lennék, kiviharzik a szobából. Fene, tudomást se vett rólam! Grr… nem leszek vele jóba.

- Alfréd… - fordul felém Anglia lángoló tekintettel, ami már nem jelent jót. - Menj. Már. Haza. Most! - Kiskutyaszemekkel nézek rá, de csak azt érem el, hogy a galléromnál fogva odahúz magához, és mélyen a szemembe néz. - Ha nem mész haza, többet nem szólok hozzád. - Úgyse bírnád azt ki, de… azt hiszem, ezt most komolyan kell vennem.

- Jó, hazamegyek… de legalább a repcsimig kísérj el! - Nagy, tényleg óriási és könyörgő szemekkel nézek rá, mire ő kissé megenyhül, és sóhajt egyet.

- Oké - egyezik bele.

És elindulunk a repcsikhez.

 

- Hát akkor, viszlát, Anglia… - vennék könnyes búcsút bátyusomtól, de ő nem várja meg, csak a repcsibe penderít.

- Jó-jó, csá, indulhatsz! - Rámosolygom, és biccentek felé, majd beindítanám a repcsit, csak… nem indul be. Hoppá. Ez gáz. Nem csomagoltam üzemanyagot a visszaútra. Eheh…

- Van egy kis probléma - pillantok Anglia felé, mire ő dermedt képpel mered rám.

- Mond, hogy csak a hamburgeredet felejtetted az asztalon!

- Nem…

- Óóó az istenit! - elkezd fel alá járkálni, mint egy kerge birka, aztán megáll. - Oké, felkészültem lelkileg. Mondhatod.

- Kifogyott az üzemanyag a repcsimből…

- A jó életbe!

- És ezért…

- Fuck!

- Anglia…

- Várj, még meg kell emésztenem.

Szétkáromkodja a világot, aztán felém fordul.

- Oké, mondhatod.

- Használhatom a te repcsid?

- Még mit nem! - Ez a felháborodott hang…

- Akkor itt maradjak egész hátralévő életemben? Felőlem oké…

- NE! Jó, akkor használd, deee… - elgondolkodik, aztán egy diadalmas vigyor kíséretében kirángat a repcsimből. - Én vezetem. A te kezedbe semmiképp se adom!

Csillogó szemekkel meredek rá, majd már ölelném is meg, mikor gyorsan elmegy előlem, így szépen elterülök a földön. Fene… pedig ez tök szuper! Közös kirándulás Artúr apuval, wíííííííí! Alig várom már!

 

~ 10 perccel később ~

 

Anglia nem tud repülőgépet vezetni. Miért? Miért?! Hát, mert lezuhantunk… és most itt állunk egy lakatlan sziget partján… Anglia rugdossa a homokot, és káromkodik… én meg vigyorgom, a fájdalomtól. Oké, tudtam, hogy béna a műszaki dolgokban, na de hogy ennyire…

- A fenébe, nem akarok itt meghalni veled! - terül el a földön a szőke, és most már tényleg nagyon sajnálja magát. - Még Francis keze által is szívesebben múlnék ki! - Eh, biztos napszúrást kapott.

- Ugyan, gondolkodj pozitívan. A Nap süt, a szellő kellemes, van élelmünk és vizünk, sőt, még a homokos tengerpart is itt fekszik! - Vigyorgom felé, és akkor esik csak le, hogy ezt akár rá is érthettem volna.

- Fogd be! Csak fogd be… - takarja el az arcát Anglia egy kiakadt nyekkenés közepette.

Vállat vonok, és az ég felé nézek. Mindjárt esteledik, tüzet kéne találni. Ha belegondolok, nem is olyan rossz helyzet ez…

Egy Hősnek való kaland!

---
Közös megegyezéssel

VÉGE.



Szerkesztve Ereni-chan által @ 2011. 04. 15. 19:53:37


Ereni-chan2010. 12. 10. 18:04:23#9732
Karakter: Alfred F. Jones



- Hozz egy fájdalomcsillapítót! - mondja drága Anglia, és felül az ágyban. Éljen, ezek szerint ÉL, és ráadásul JOBBAN is van! Remek, akkor hamarosan megnézheti a repcsimet!

Hm, de vajon mi az a fájdalomcsillapító? Na mindegy is, van itt valami a szekrényen, ezt odaadom neki.

- Tessék, Anglia! - Elveszi tőlem, és lenyeli. Áh, akkor jót adtam neki! - Naaaah, most mááár jól vagy? - nézek rá reménnyel teli, csillogó szemekkel. A betegápolás felettébb unalmas, úgyhogy azt akarom, hogy meggyógyuljon, MOST!

- Hogy lennék, te idióta! - förmed rám kedvesen. Ez az én drága bátyusom!

- Gyógyszert kaptál, és a gyógyszer gyógyít, ezért már biztos jól vagy, Anglia - osztom meg vele az álláspontom egy hatalmas vigyor kíséretében, de úgy tűnik, nincs megelégedve a válasszal.

- Nálad nagyobb hülyét nem hordott magán a Föld! Ez a dilibogyó arra jó, hogy ne fájjon valamid, momentán az én fejem. - Ki gondolta volna? De hát a gyógyszer az gyógyszer…

- Ááááhhh, nah de mikor gyógyulsz má' meg? Há, há? Meg akarom mutatni a repcsiiiiim - nyüszögöm kikelve magamból. Egy beteg Angliával semmire se megyek!
- Egy-két hét múlva.

- MIII?!! Nem lehetne előbb? - Ez túl SOK idő!
- Nem lehetne előbb! És most tünés innen.
- Nem mehetek, hiszen én ápollak. - A szívem szakadna meg, ha miattam halnál meg, Anglia bátyó!

- Hozz nekem egy csésze fekete teát - kapom a parancsot, mire már ugrom is. Örülök, hogy legalább ebben segíthetek neki!
- Oksika! - viharzok ki a szobából, egyenesen a keleti országokat célba véve.

 

- Kínaaaaaa, Kíííííííííínaaaaaa!

- Ne ordíts már, itt vagyok melletted!

- Jah, tényleg… szóval most rögtön menj oda Angliához, mert szüksége van rád! - kezdem tolni a betegszoba felé, de a kis vágott szemű visszafordul felém, így kénytelen vagyok megállni, ha nem akarom hanyatt lökni.

- Minek? Úgy tudtam, te ápolod.

- Igen, de most neked kell odamenned! - erősködöm tovább, de hiába.

- Mert az én módszereim annyira jók, ugye? - kérdi gúnyosan, mire bevágok egy durcit.

- Ha ilyen undok vagy, hát legyen. De azt javaslom, ne sétálj este a mezőn, vagy ne menj tehenek közelébe, mert könnyen lehet, hogy… - nem folytatom, csak elvigyorodom, és egy intés közepette elszelelek. Remélem, ettől majd megfenyül. Mert tényleg tudok beszélni Tonyval, aki majd gondoskodik róla… és az emberkísérletek nem a világ legjobb dolgai ám!

De van még egy lehetőségem, szóval mindent bele!

 

- Japán, Japááááááááán!

- Hai, Amerika-san? - vigyorog rám a mindig energikus, rament főző keleti.

- Most azonnal velem kell jönnöd! - rángatom fel a földről, mire ő értetlenül megtántorodik, és arrébb lép előlem.

- Nande (Miért)?

- Eeeeeh… - Utálom, ha japánul beszél, olyankor semmit sem értek! - Never mind (mindegy), a lényeg, hogy gyere velem! - próbálkozok neki újra, de semmi haszna sincs. A makacs fejét már neki!

- Rendben Amerika-san, de gome, ezt a rament még be kell fejeznem - ül vissza a helyére, és kevergeti a lábasban lévő löttyöt.

- Miiii? De nekem most kellesz, Japáááán! - kezdem a karját rángatni, mire ő rám pillant, és elvörösödik.

- HENTAIIIII! - csap fejbe a merőkanállal, én meg már látom is a hullócsillagokat. Na, remek, mi jön mééég?

 

- Aaaaagh… nyáááágh… wááágh…

- Ne nyögdöss már, így nem tudok koncentrálni! - rivall rám Kína, miközben az ütésem helyét kötözi, azaz a fejem búbját. Nem igaz, itt még szenvedni sem lehet?! És mért most lett mindenki ilyen vidám? Anglia legalábbis az, mivel mióta visszajöttem hozzá csak vigyorog és kuncog. Okey, nevess csak ki, csak nehogy bosszút álljak!

- Nem tudom, hányszor kell még elismételnem ezt a szót: I-DI-Ó-TA! - kiabálja a fülembe Artúr, közben a teáját szürcsölgetve. Na de hát most mi van? Megkaptad, amit akartál, nem? Akkor meg ne ordibálj itt velem!

- Ne legyél már ilyen, ezt az egészet csak érted tettem! - nézek rá szomorúan csillogó szemekkel, mire ő ciccegve oldalra kapja a fejét.

- El sem hiszem, hogy én neveltelek.

- Na látod, ezt én sem! - vigyorgom nagy bőszen, és elhajolok egy esetleges ütés elől.

- Kibírhatatlan vagy! De legalább már nem csak én szenvedek.

- Van benne valami, együtt mindig jobb a gyógyulás! - furakszom mellé az ágyba, mire ő nagy szemekkel mered rám.

- Hát ennyire hülye nem lehetsz! KIFELÉ AZ ÁGYAMBÓL! - lökne ki, de mivel én vagyok az erősebb, nem nagyon sikerül neki.

- De most mért, Anglia? Kiskoromban is sokat aludtam veled! - Most mért lenne más a helyzet?

- Hülye, de az régen volt, most már…

- Most már nagyobb vagyok, de ugyanúgy az öcséd. Nem kergethetsz el magad mellől! - nézek rá nagy, csillogó szemekkel, mire mintha kicsit elpirulna. Háááh, győzelem!

Közelebb hajol hozzám, és két ujját a homlokomra helyezi.

- De… IGEN! - Lök le az ágyról, és magára húzza a paplant. - És most menj ki, aludni szeretnék.

- Ááááh… - simizem a kobakom. - This is crazy (Ez hülye). Le vagyok rokkanva, és még így dobál…

- Mit pusmogsz?

- Nothing (Semmit)…

Pár percig még ülök ott a földön, aztán az isteni szikra felpattan. Megvárom, amíg elalszik, és utána fekszem mellé. Háh, zseni vagyok, mondja valaki, hogy nem!

De mivel türelmetlen is, hamar megunom az üldögélést, és bő negyed óra múlva ismét Anglia mellé merészkedem. Most nem lök le, tehát asszem elaludt. Hááh, remek! Mellé fekszem, de nem közel hozzá, hanem távol, hogyha felébred, ne tudjon megütni. De mivel nincs takaróm, egy idő múlva nagyon fázni kezdek, így kénytelen vagyok odahúzódni hozzá. De ez a kis kedves nem könnyíti meg a dolgom, mivel lerúgja magáról a takarót, tehát az egész művelet hiába volt. Morgom valamit, aztán a kezeim a tarkóm alá helyezem, és úgy alszom el. Furcsa, olyan érzésem van, mint régen… mikor még kicsi voltam, és Angliával aludtam. Akkor minden olyan más volt. Olyan… nyugodt.




(Valóban, Anglia akár fent is lehetett, de gondoltam majd úgyis megoldod a dolgot :D A kérdésedre a válasz: ÉN szívesen felkelnék, ha USA lenne mellettem XD De ha Francis… uhh… na, akkor nem biztos xD)



Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 10. 18:04:55


Ereni-chan2010. 12. 10. 18:01:14#9730
Karakter: Alfred F. Jones



Újabb csodáááás nap… a csodás gépek csodás napja, legalábbis a legújabbnak tuti, az új, (mondtam már, hogy ÚJ?) repcsimnek, amivel hamarosan igába döntöm Angliát… hehe, igen, gyönyörű nap ez a mai.

- Angliaaaa, megnézed az új repcsim? – rontok be Artúr szobájába, és az ágya mellé trappolok (mellesleg Franciaország is itt van). Hm, ilyenkor még alszik? Lusta… ezért legközelebb kilocsolom az ágyból!

- Hagyd most békén, nem látod, hogy beteg? – förmed rám Franciaország.

- Beteeeg? Milyen beteg?

- Meg van fázva.

- Fázva? Van erre egy jó gyógymód! – Előkaparok egy hambit, és Anglia fejére helyezem, de nem történik semmi. – Mivan máááár? Nekem ez mindig hatni szokott!

- Idióta…

- Egyébként mi az a megfázás, Franciaország?

- *csepp* Még nagyobb idióta!

Vállat vonok. Akkor nem érdekel. Nekem még sose volt olyan problémám, amire a hambi ne lett volna jó… de akkor ez tényleg súlyos. Jaj ne! Anglia, meg ne halj itt nekem!

- De ha beteg, akkor gondozni kell, nem? Franciaország, azonnal kezd el ápolni! – mutatok felé éles tekintettel.

- Mi? Mégis mért? Nem az én volt nevelőapám… vagy mi. Ápold te, ha annyira akarod! – És távozik is. Bosszúsan nézek utána, aztán morogva Anglia ágya elé lépek.

- Persze, mindent a hős csináljon, ugye? Úgy tudtam, én vagyok a főnök! Megállj Francia… jössz te még hozzám! – Kis idő múlva abbahagyom a morgást, és Artúr fölé hajolva a kezem a homlokára helyezem. – Meleg… ez nem biztos, hogy jó. Le kéne hűteni, de hogyan? Ááááh… - Elviharzok, és kis idő múlva egy jókora jégtömbbel térek vissza. A fejére helyezem, de azonnal elpárolog. Mi a jó… ennyire langyi nem lehet! – Okééé… akkor B terv! Kikapcsolom a fűtést, és lefagyasztom az egész szobát. De ez hülye ötletnek tűnik, mivel így én is megfagyom… de Angliáért mindent! – Rázárom az ajtót, és lefagyasztom a szobáját. Mégse mindent… magamat nem!

- Amerika, nem tudod, hol van a… Amerika, mit csinálsz? – terem itt a semmiből Kína, és a fűtést bekapcsolva Angliához siet. Fenébe, minden jégcsap elolvadt… hogy gyógyítsam így meg szegényt? – Így már jó lesz – helyez a nőnek tűnő srác egy kendőt a fejére, én pedig szúrósan rásandítom.

– Az előző módszer is jó lett volna – morgom durcásan.

- Persze, ha fagyasztott pulykát akartál csinálni belőle!

- Még az is jobb lett volna a te módszerednél! Meheeeetsz! – tessékelem ki a szobából, és rácsapom az ajtót. Hülye Kína, mindig sokkal okosabbnak hiszi magát.

Na oké, de most mi legyen? Már nem olyan meleg, de még mindig nem kelt fel. Ez gáz, unatkozom, ha nincs fenn… regenerálja már gyorsabban magát!

- Angliaaa, mennyi idő kell neked egy meggyógyuláshoz? – ülök le az ágya mellett lévő székre unatkozva, és az angol zászló mintás takaróját kezdem fixírozni. Mennyivel jobb lenne ez USA változatban…

Artúr motyog valamit, így odahajolok hozzá, de így sem értem, mit mond. És akkor csattan valami a fejemen. Aúúú… ennek tuti nyoma marad!

Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 10. 18:01:48


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).