|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Vadmacska | 2013. 07. 05. 14:06:40 | #26397 |
Karakter: Ashlin Valrone
Megjegyzés: Baldwin Meyer - Echiko91
Látom rajta, hogy ő is meglepődik, kis híján orra bukik, csak mosolygok. Bemutatkozik a szüleimnek, nekem pedig kezet csókol, érzem hogy picit elpirulok. A szüleink beszélgetnek, az emberek elkezdenek táncolni. Meglepetésemre Baldwin felkér táncolni, mosolyogva bólintok és a tánc parkettre sétálunk.
- Örülök, hogy nem valami idióta liba jött helyetted.. – bókol nekem. Szóval tudod róla.
- Te tudtál erről az egészről? – kérdezem gyanakodva.
- Csak annyit, hogy anyám megrögzötten feleséget keres nekem. - mosolyog rám. - De azt hiszem, végre jó dolgot is tett velem. - szólok.
- Miért is? – nézek rá kicsit értetlenül.
- Áh, semmi, semmi. Élvezzük ki ezt az estét, s meglátjuk hogyan is tovább. – Pirulva nézek rá, teljesen elvarázsol. Máskor amikor ilyen vacsorát szerveztek a szüleim általában valami gyökérrel próbáltak meg össze hozni. De ő más, talán jó, hogy így alakultak a dolgok. Könnyedén táncolunk, mintha csak mi ketten lennénk a világon. Az este további részében, nem nagyon figyelek a szüleimre. Csak a fiún jár az eszem, lassan elfogyasztjuk a vacsorát. Baldwin lopva megfogja a kezemet és kivisz az étterem kertjébe, elmosolyodom, a szüleink biztos kibeszélnek minket.
- Szép esténk van ugye? - mosolyog rám biztatón.
- Én még mindig nem hiszem el ezt az egészet...- Vallom be neki őszintén.
- Nem mondom, én is eléggé meglepődtem, mindenki mást vártam, s hogy te jöttél, azt hiszem a legjobb ami történhetett… - meséli, gyengéden megfogja az álamat, s megcsókol. Pirulva viszonzom, megszeretném beszélni vele ezt az egészet de, nem akarom elrontani ezt az estét. Leülünk egy padra, átkarol, a vállára hajtom a fejemet. A zene halkan kiszűrődik, pár párocska sétálgat még a kertben. Lehunyom a szemem, bárcsak így maradhatnánk örökre.
- Ez a legjobb estém…- Mondom halkan.
- Hány ilyenre ráncigáltak már el?
- Miért téged? –Nézek rá, pár pillanatig nézzük egymást majd elnevetjük magunkat.
- Tudunk holnap találkozni? –Kérdezi miközben átkarolja a vállamat.
- Igen tudunk. –Mosolygom. Kicsit ücsörgünk még kint majd vissza sétálunk. A szüleink nagyban beszélgetnek, nem nagyon figyelünk rájuk csak egymást nézzük. Az este hamar elszáll, elköszönünk egymástól, Baldwin kezet csókol, de amikor a szülök nem figyelnek lop egy csókot is. Haza fele végig mosolygok, a szüleim sejthetik, hogy alakulóban van valami. Mikor haza érünk, felsétálok a szobámba, bedőlök az ágyamba.
Másnap reggel korán fel kellek, felöltözök, a szüleim még pihenek, eszek pár falatot majd elmegyek a városba sétálni. A barátnőmmel találkozok kitárgyaljuk az előző estét. Kora délután kapok egy sms-t Baldwintól hogy a parkban találkozunk, elbúcsúzok a barátnőmtől majd elindulok a parkba. Útközben veszek egy fagyit, kicsit előbb oda érek, lehuppanok egy padra és a többi embert figyelem. Telnek a percek de sehol senki. Lassan eltelik negyedóra, félóra, majd 1 óra. Aggódva felhívom, kicsöng.
- Halló tessék? –Egy női hang szólal bele. Teljesen ledöbbennek.
- Baldwint keresem…- Szólalok meg végül.
- Áhhh te vagy a kis szőkeség. Na jól figyelj kislány Baldwin dobot téged, nem kell neki egy olyan mint te. –Teljesen ledöbbenek, a nő még mond valamit de már nem érdekel. Lerakom a telefont, nem akarom elhinni. Tegnap este minden jó volt, most meg. Haza megyek, nem mondok semmit a szüleimnek, csak felmegyek a szobámba és bezárkodók. Sírva dőlők az ágyamba. Késő este a telefon csörgésére ébredek fel.
- Halló? –Szólok bele álmosan.
- Ashlin, mi a baj? Nem hívtál fel.Haragszol rám. –Baldwin hangját hallom.
- Engem akarsz vagy azt a másik nőt akivel délután voltál? –Kérdezem meg komoran.
- Milyen másik nő, nincs senki más…Kérlek gyere ki beszéljük meg. –Az ablakhoz sétálok kint áll az utcán. Leteszem a telefont, kicsit habozok, de végül magamra kanyarítom a kabátomat és ki megyek. Komoran megállok előtte.
- Mit akarsz?
- Miért haragszol rám, miről beszéltél? –Néz rám kérdőn.
- Kaptam ma egy üzenetet miszerint a parkban találkozunk, 1 órát vártam rád, akkor felhívtalak és egy nő vette fel a telefont…- Látom hogy meglepődik.
- De…ez nem lehet…nem adtam oda senkinek a telefonomat. Az egyik munkatársammal ebédeltem…
|
| Vadmacska | 2013. 06. 18. 15:36:31 | #26204 |
Karakter: Ashlin Valrone
Megjegyzés: Baldwin Meyer - Echiko91
A fiú megjelenik a konyhaajtóban.
- Itt lehet kapni életmentő kávét? – kérdezi kicsit álmosan.
- Áh, jó reggelt! Cukor, tej vagy tejszínhab? – kérdezem jó vendéglátóhoz méltóan.
- Két cukorral kérném. - mosolyog rám - Azt hiszem eléggé bealudtunk. - mozgatja a vállát.
- Csak nem elnyomtam a vállad? Sajnálom. – Nézek rá és elé teszem a kávét.
- Ugyan. semmiség. Se perc alatt elfog múlni. – legyint és belekortyol a kávéba.
- Vigyázz! – szólok, de már késő, a kávé a világos nadrágjára kerül. Szegényem, remélem nem égette meg a kávé.
- Ezt a foltot sürgősen elkellene, onnan távolítani, mert az életben nem fogod tudni kiszedni belőle. Max ecetes ollóval. – Állok meg felette csípőre tett kézzel. Lepetten pillant rám.
- Rendben. Adj egy nedves rongyot, máris elintézem. – néz rám. Haj látszik, hogy pasiból van kávé foltot vizes ronggyal…
- Nem-nem. Vedd le! – mutatok a nadrágjára komolyan.
- Most viccelsz ugye? Hogy vegyem le? Itt? - kérdezi hitetlenkedve.
- Jajj ne szégyenlősködj már, láttam már boxert az apámon, nem nagy dolog. Gyerünk, gyerünk! – buzdítom, de érzem, hogy vörösödök.
- Hát jó. – Oda adja.
Elégé zavarba jövünk mind a ketten, nem nézünk egymásra elvonulok a fürdőbe meleg vízbe beáztatom és egy kis folt tisztítót is teszek rá.
- Egy kicsit beáztattam, remélem nem gond. – Mondom, de próbálok nem rá nézni.
- Bocsánat, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültünk. - magyarázkodik.
- Ugyan… semmi probléma. Amíg várakozunk, esetleg kérsz valamit enni? – kérdezem.
- Hmm... mielőtt idejöttem, akkor megettem egy nagy tál hússalátát. Azt hiszem nem vagyok éhes.
- Rendben. – Mondom és leülök mellé.
Este nem voltam ennyire zavarba, érzem, hogy az arcomat fürkészi. Elpirulok, de nem merek megszólalni. Végül össze szedem a bátorságot.
- Hé tudod.. – szólal meg.
- Mit szólnál… – kezdek bele, egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. Olyan rendes srácnak tűnik.
- Mit akartál mondani? - kérdezi, mosolyogva.
- Inkább mond te elsőnek. –Nézek rá pirulva.
- Nos… – kezdi el - a mozi kicsit sablonos, de mivel holnap dolgozom, és későn végzek, délután eljöhetnél hozzám, az uszodába. Mit szólsz? – kérdezi.
- Szívesen elmegyek az uszodába. –Mosolyodok el. –Nincs semmi dolgom ma végül is ha megszáradt a nadrágod, össze pakolok és ha gondolod mehetünk. - Végszóra a mobilja megcsörren, felveszi, addig ki sétálok és megnézem megszáradt-e már a nadrágja. A kávé folt kijött szerencsére, és meg is száradt. Beviszem a fiúnak.
- Tessék jobb, mint új korában. –Mosolygok.
- Áhh köszönöm, na akkor pakolj össze. – Bólint és már el is tűnők a szobámba, egy sport táskába bedobok egy törölközött, fürdőruhát meg még ezt azt. Lesietek, kilépünk a házból bezárom az ajtót majd elindulunk az uszodába. Mikor oda érünk be megyek az öltözőbe magamra kapom a fürdő ruhám. Egy lila bikini, a felsőjét a nyaknál lehet megkötni, az alsóján pedig egy rózsaszínes masni van. A hajamat felkötöm kontyba, fogom, a törölközött majd besétálok. Baldwin már ott van. Elmosolyodva sétálok oda hozzá.
- Csinos vagy….- Kicsit pirulva néz rám. Lepakolunk, bemegyünk a vízbe, beszélgetünk, nevetgélünk, egymást lefröcsköljük. Pár hajtincsem kicsúszott a kontyból így most az arcomba lóg. A fiú félre simít egy tincset, kicsit közelebb hajol hozzám. A következő pillanatban már az ajkaink összetapadnak. Érzem, hogy elpirulok, Baldwin karjai a derekam köré fonódik.
- Sajnálom….- Szabadkozik de mosolyogva megrázom a fejem, válasz képen csak újra megcsókolom.
Az egész délutánt együtt töltjük, olyan délután 3-4 óra körül hagyjuk el, beülünk enni egy kis éterembe utána haza kísér. Boldogan lépek be a házba, talán ő az igazi. Azon kapom magam, hogy akaratlanul is mosolygok. Lehuppanok a tévé elé amikor megcsörren a telefonom.
- Ashlin kicsikém, szia. Minden rendben van? –Anya szól bele.
- Igen minden rendben van…
- Holnap délellőt megyünk haza, remélem egyben van még a ház.
- Persze egyben van ne aggódjatok.
- Rendben van, na akkor jó éjt vigyáz magadra, szeretünk kicsim. – Mondja, aztán leteszi, én is leteszem, egy ideig nézek, még valami filmet majd elmegyek aludni. Másnap reggel fel kellek felöltözök, készítek magamnak reggelit, kicsit rendet teszek. Anyuék nemsokára megjönnek, bejelentik, hogy estére öltözzek ki mert egy partira megyünk. Nem nagyon tetszik az ötlet, de bele egyezek. Baldwin is későn dolgozik, így nem nagyon tudunk találkozni.
Az estére egy mélykék ruhát választok, ami ki emeli az alakomat. Hajamat kiengedve hagyom. Egy előkelő olasz éterembe megyünk, apa már előre foglaltatott asztalt nekünk és egy másik párnak, biztosan az üzlet társai. Ők is nem sokkal utánunk megérkeznek, elég kedvesnek tűnnek. Udvariasan beszélgetek velük, közben rendelünk is.
- Richard nem is mondat, hogy ilyen bájos lányod van…- Mosolyog a nő. – Csodálatos párt fognak alkotni. –Értetlenül nézek a szüleimről a másikakra.
- Apa miről van szó? – Nézek rá.
- Kicsim, azért hoztunk el ide, hogy bemutassunk a férjednek, és megbeszéljük az eljegyzést. – Döbbenten nézek rá, mi van el jegyzés, férj. Egy pillanat alatt elönt a düh de csak a szalvétát gyűrögetem. Mégis mit képzelnek ezek, férjhez akarnak adni. Komolyan így átvertek, tudják, hogy itt nem fogok jelenetet rendezni. Próbálok nyugodt képet vágni, csak egy vacsora, majd otthon kapnak ezért.
- A fiúnk is hamarosan megérkezik, de kicsit tovább kelet maradnia a munka helyén. –Mosolyog tovább a nő. –Áhh már itt is van…Baldwin gyere ülj csak le.
|
| Vadmacska | 2013. 05. 01. 20:36:53 | #25692 |
Karakter: Ashlin Valrone
Megjegyzés: Baldwin Meyer-nek
- Másra. - szól mosolyogva.
- Oh? És mi másra? Talán rám? – kérdezek ismét, mosolyogva.
- Mondhatjuk úgy is. Mit szólnál egy pohár puncshoz, bocsánatkérés képen?
- Csak puncsot ne. De egy koktél elfogadok. – Mosolygok majd végig mérem. Igazán helyes srác, csoda hogy más lány még nem szemelte ki magának.
- Remek! Csak utánad – Egy igazi úriember, előre enged a lépcsőn, érzem magamon a tekintetét de nem zavar. Leülünk a pultnak kinevezett részleghez. Ő rendel, magának kér egy sört nekem pedig egy koktélt.
- Szóval, hogy kerül egy magad fajta rangosabb kisasszony, egy ilyen "lepukkant" kis városi buliba? – kíváncsiskodik.
- Köszönöm a koktélt. Az egyik barátnőm hívott meg, úgy gondoltam ki kell próbálnom ezt is.
- Sosem jártál még ilyen helyen? – Válasz képen csak megrázom a fejemet, majd kortyolok egyet a koktélomból.
- És hogy tetszik? – Elgondolkodva nézek rá, kíváncsi vagyok mi jár a kis kobakjában hogy ennyit kérdez. Igaz nem vagyok bő beszédű típus.
- Jó szórakozásnak tűnik. De mégis olyan idegen... - szólók kicsit elgondolkozva.
- Ugyan, ne légy ilyen. Szabad egy táncra? – kérdezi, mosolyogva bólintok.
- Persze. – Fel állunk az ideiglenes táncparkettre sétálunk ami a szoba közbe és táncolni kezdünk. Sokáig táncolunk, mikor mind a ketten elfáradunk vissza ülünk és tovább iszogatunk, majd újra táncolunk, lassan én is feloldok és többet mesélek neki magamról. Olyan hajnali négy körül a vendégek nagy része szépen lassan elszállingózik. Akik meg itt maradtak azokat Tom elszállásolja.
- Ti is itt maradtok aludni? –Néz ránk. –Ha igen sajnos csak a kihúzhatós kanapé maradt. A többi szoba mind foglalt. –Mondja és egy kanapéra bök.
- Jó lesz az. –Mosolygok, Baldwinal megcsináltuk a kanapét, kaptunk egy nagy takarót. Ő az egy egyik felébe én a másikba feküdtem. Lassan lekapcsolták a villanyokat és a ház elcsendesedet de mi még beszélgetünk halkan.
Nem tudom mikor aludtam el, mosolyogva fel ülök és az alvó fiút nézem mellettem. Halkan felkelek és a konyhába sétálok, Tom már takarítja az esti romokat.
- Jó reggelt szöszi. –Vállon bokszolom. –Jól van na…
- Tudsz nekem adni egy tollat meg papírt.
- Ohhh bejön neked a srác. –Vigyorog, de azért a kezembe nyomja, kisétálok, felfirkálom a telefonszámom és a lakás címem majd Baldwin mellé teszem. Elköszönök Tomtól, kint hála isten épségben találom a kocsim, egy kis fecnit találok az ablaktörlőnél. A barátnőm írta, egy sráccal ment haza. Akaratlanul is elmosolyodom, beülök majd haza indulok.
Aznap este csörren meg a telefonom, mosolyogva veszem fel.
- Tessék?
- Áhhh szóval tied a titokzatos telefonszám. –Hallom Baldwin hangját.
- Hmm…azt ne mond hogy eddig vártál vele hogy megtud kinek a száma. –Nagyot sóhajt.
- Hát lebuktam…Nem akarsz kinézni az ablakodon? –Oda sétálok az ablakhoz és lenézek az utcára. Baldwin ott áll a ház előtt. A telefont leteszem és kinyitom az ablakot.
- Mit csinálsz itt? –Nézek rá mosolyogva.
- Gondoltam folytathatnánk a beszélgetést, persze ha te is benne vagy. –Elgondolkodva nézek rá, vajón tényleg beszélgetni jött vagy csak az ágyba akar vinni. Az utóbit nehezen képzelem el róla.
- Persze mindjárt lent vagyok. – Leszaladók a lépcsőn, majdnem orra is esek, majd kinyitom az ajtót, behívom a fiút majd a nappaliba megyünk. Főzök teát és beviszek egy kis nasit is. Lehuppanok a kanapéra, Baldwin mellém ül, érzem, hogy teljesen vörös vagyok de nem érdekel. Egy fiú sem jött el még így hozzám. Látom rajta hogy ő is kicsit zavarban van, de kis idő után feloldódik. Az egész éjszakát végig beszélgetjük, nevetgélünk még egy kis párna csata is kialakul. Helyes, nem egy rámenős aki az első alkalommal le akarja fektetni az embert.
Reggel valami zörgésre ébredek fel, álmosan nézek körbe, elaludtam a kanapén Baldwin karjai között. A fiú még alszik pirulva nézek rá. A telefonom rezeg, nem hangosítottam ki az este. A barátnőm, kinyomom majd később írok neki egy üzenetet. Óvatosan fel kellek nem akarom felébreszteni, a konyhába osonok és kávét főzök.
|
| Vadmacska | 2013. 01. 24. 10:59:50 | #24927 |
Karakter: Ashlin Valrone
Megjegyzés: Baldwinnak
Álmosan kellek fel, csend uralkodik az egész házban. Szóval anyáék megint el mentek. Fel kellek, lesétálok az emeletre az asztalon egy levél vár rám. Kibontom, elolvasom majd nagyot sóhajtva a konyhába megyek. A szüleim csak két nap múlva jönnek haza. Kezdem megszokni végül is elég sokszor itthon hagynak egyedül. Eszek valamit reggelire, átöltözök és elindulok az iskolába. Az órán nem nagyon figyelek, a matek nem éppen az erőségem. Az egyik barátnőm egy kis papír fecnit nyújt oda, mikor a tanár nem figyel.
„Ma este buli Tomnál! Jössz?”
Végül is miért ne, a szüleim csak két nap múlva jönnek haza. Amiről nem tudnak az meg nem fáj nekik. Ráfirkálom a cetlire, hogy megyek és visszajutatom. Az órának szerencsére vége, a szünetben a barátnőmmel megbeszéljük hol találkozunk este.
- Hmm mi lenne ha este átmennék hozzád és onnan mennénk a kocsimmal a buliba. –Ajánlom fel.
- Rendben van. –Egyezik bele. Az órák lassan telnek el, de végül eljön a délután. Haza sietek, elsőnek is eszek pár falatot, majd feszek egy jó forró fürdőt. Miután végeztem a ruháim között kezdek turkálni. Találok egy sötétlila újatlan felsőt, és egy fekete nadrágot. Miután felöltözők, elindulok a barátnőmért, utána pedig megyünk a buliba. Leparkolunk majd bekopogunk, Tom nyit ajtót.
- Sziasztok kicsit korán jöttetek még alig vannak. –Mosolyog és betessékel minket.
- Nem baj. –Mosolygok, a többiekkel beszélgetünk, táncolunk, közben egyre többen érkeznek.
Ahogy a tömeg nő egyre nehezebb úgy közlekedni hogy neki ne menj valakinek. Ahogy a szobán keresztül próbálok keresztül vágni, egy srác lép elém punccsal a kezében. Az utolsó pillanatban veszem észre és így neki ütközöm a puncs pedig a felsőmön köt ki.
- Sajnálom nem vettelek észre. –Bocsánat kérően pillant rám, hmm milyen szép barna szeme van.
- Oh…semmi gond. –Tom lép oda hozzánk.
- Nos hát nem így akartam hogy találkozatok de akkor más bemutatlak egymásnak titeket. Baldwin ez a szőke puncsos kislány Ashlin. Lehet hogy a szüleid ismeri a családját, elégé magas körökben mozognak. –Mosolyog majd rám néz. –Menj fel a fürdőbe, szólok a húgomnak talán tud valamit neked adni, bár ha be akarsz vágódni a srácoknál….
- Hülye vagy…..- Bokszolok bele a vállába majd feltrappolok a fürdőbe. Szerencsére Tom húga talált nekem egy fölsőt ami jó is, pár percbe beletelik mire rendbe szedem magam, de mikor kinyitom a fürdő ajtót a srác ott áll.
- Hmm a fürdőre vártál vagy másra? –Nézek rá kérdőn.
|
| Laurent | 2011. 12. 25. 02:06:52 | #18232 |
 Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Ancsámnak~ Sayunak, a fa alá
Nem sokat kell rá várnom, csodaszép ruhában libben be, és mivel a hozzámnőtt cimborám rég használtam, nem csoda hogy totál bezsong a látványtól. Elbűvölően mosolyogva lép az asztalhoz, és én udvariasan segítek neki leülni.
-Minden rendben, Sayu?
-Persze. Csak kicsit meglepett, hogy elhívott ide. -csak nem...
-Imádok az ön társaságában lenni, meg be kell vallanom, szívdöglesztő- súgom a kerek halmainak, mire eltakarja, megjátszva a sértettet.
- Itt van az arcom nem ott. – csettint, akár egy pincérnek, én meg rápillantok.
- Elnézést, esetleg egy kis pezsgőt?
- Igen, kérek köszönöm.– bólintására mindkettőnknek töltök.
- Erre a csodás estére. – és egy kortyra húzza le a fél poharat.
- Finom is.
Jön is a pingvinszerkós pincér, és rendelünk valami puccos kaját, amit szerintem mind a ketten ettünk már, legalábbis a rendeléséből azt szűröm le, hogy nem először eszik ilyet. Lopva figyelem, érdekes a nő, néha túl nőies, máskor meg annyira domináns, hogy szinte fellobban bennem a játék szenvedélye. Szinte pillanatok alatt kihozzák a kaját, azt hiszem a bőséges borravaló is közrejátszik ebben, de legalább a legunalmasabb perceken túleshetünk. Mihamarabb az ajtón túl akarok már lenni... egy ágyban, csak vele.
Hogy ez lehetséges legyen, hát minden földi jót rendelek, ami csak ennek a tizedrangú pucco csicsa-étteremnek a módjában áll.
-Nem szeretném, ha leitatna, Hyou. -szemei csillognak, arca piros, szeintem ezzel elkésett.
-Eszembe se jutott, de mintha megcsapta volna ígyis az alkohol. -simítok a kezére.
-Nem csak engem, hanem téged is. -súgja elmosolyodva, és nem vesszük észre, hogy letegeztük egymást.
-Nem tagadom.
Intek inkább, és újabb kört rendelek magunknak. Lassan telik az idő, vagy csak a sok szesz miatt lassult le, nem tudom. Aztán előkapom a pénztárcám, de ahogy fizetni akarna, leintem. Nehogymár a legdrágább kajákat meg itókákat rendeltük, és ő fizesse! Pénzem mint a szemét, ha beváltanám apróba, szerintem még egy egész tengerpartot tudnék csinálni, csak épp víz helyett apró lenne... hehe... Szédelegve megyünk ki onnan, azt hiszem kicsit tényleg sokat ittunk. Ki tudja, mit gondoltak a pingvinek... Ekkor megbotlik Sayu, és kimegy a bokája, így a cipőjét levéve húzom magamhoz, így támasztva, és elindulunk a vakvilágba. És egyszer éppen az utolsó pillanatban rántom fel az útról a járdára, mert egy autó majdnem 2D-re sikálta itt nekem. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy feeltűnt neki, milyen jó reflexeim vannak, de az elrántásból nagyobb lesz a lendület, hiába, ittasan minden mérték más, és magamhoz pördítve őt megcsókolom, szorosan magamhoz szorítva. Nem tétovázik, talán túl kevés a vér az alkoholszintjében, de mivel nem ellenkezik, hát én lassan de biztosan irányítom az én hotelembe.
Úgy esünk egymásnak az ajtó csukódása után, mint két kiéhezett állat, és ez kihozza belőlem a legsötétebb állatot. A ruhánk nagyon hamar lekerül rólunk, őt is könnyedén hámozom ki a ruhából, amiben ugyan dögösen nézett ki, de azok nélkül lesz most a legjobb neki, tudom.
~*~*~
Nem tudom, hogy egy éjszaka van-e olyan hosszú, hogy mindenre jusson idő, amit mi ketten véghezvittünk. Őrülten, kiéhezve, vadul csaptunk össze, akár két kitörő vulkán, egymás ellen, szítva a tüzet. Fergeteges egy éjszaka volt. Eleinte akár egy anyatigris, úgy védte magát, de amint megtörtem az eszközeimmel, olyan szenvedélyes és tüzes lett, hogy csodálkoztam, hogy nem égett le a szálló. Elsöprő és mindent eltipró éjszaka volt, az biztos. És a végén meg úgy bújt oda hozzám, mint egy megszelídített kiscica, és ez felettébb megmosolyogtat.
Mivel ő reggel még nem ébredt fel, amikor én, hiába a munkámmal a korán kelés együtt jár, hát felkelek, és kislattyogok kávét csinálni neki, mert ahogy tegnap elnéztem, szokott kávézni. Én csak részegen, mert elalszok különben. Visszamászok az ágyba mellé, és látom, hogy az illatra már mozgolódik is. Kicsit ijedten ül fel, és úgy kapja magára a takarót, mintha már nem ismerném a testét. Pedig minden kicsi pontot fel tudnék idézni és megmutatni rajta. Minden kis csókfoltot, karom vagy fognyomot. Mert azokból nekem is van ám bőven, és mivel csak egy gatya meg egy melegítő nadrág van rajtam, a felsőtestemen meglátszik minden.
-Kávét? -fejét csóválja, hát leteszem. -
-Totális képszakadás van nálam, arra sem emlékszem, hogy kerültünk ide, meg, hogy védekeztünk-e.
Egyik szemöldököm felcsúszik a homlokom közepére, és elmosolyodom. Annyira imádom, hogy milyen kis butus tud lenni néha... Nem érdekli, ki vagyok, vagy hogy hol van, ami őt érdekli az a védekezés meg a teleportálás részletkérdései.
-Elárulok neked egy nagy titkot. Részegen az ember képes teleportálni. Ezzel megvan a hogyan. -vonok vállat. - Védekezni? Ha szólsz előre, akkor tuti lett volna. De így már szerintem késő az eső után esernyőt bontani.
Vonok vállat, mire rosszalló, és eléggé kétségbeesett fejet vág. Kipattan az ágyból, és a másnaposságtól máris feljajdul, megszédül és visszahuppan az ágyra.
-Hé, nyugi kislány. Egyél inkább, mielőtt pattogsz.
-Nekem csak ne magyarázz. Aúú...
Nyafog a párnák közé dőlve vissza, én meg mosolyogva fekszek le mellé, és a takaró alól kilógó karján kezdek el ujjhegyemmel körözni, amitől libabőrös lesz. Megmosolyogtat, hogy milyen édes. Igen, most nem az a lány, akit tegnap láttam, magabiztos, ambiciózus. Egy kicsi lányka. Magamhoz húzom, és megvárom, míg valami felületes szundikába kezd. Aztán úgy kisiklok mellőle, akár a sikló, és ha csak nem tettette a pihenést, akkor nem vette észre a hiányom. Én, aki még az ember szemét is ki tudja lopni jó pénzért, amíg az ébren van, én pont ne tudnám? Kimegyek az előtérbe, és a telefonon rendelek valami reggelit, ami főleg tejből meg kenyérből áll, mert ez segít nekem mindig a másnaposság ellen. Mire visszamegyek a szobába, ő már nincs ott. Tehát nem csak sima művész és újságíró. Érdekes is lenne egy nem nyilvántartott egyéntől... Leülök a tévé elé, és fütyülve kezdek neki a fegyvereim tisztításához. Nem emlékszem mindenre a tegnap estéből, de arra egész világosan, hogy milyen fékezhetetlen kis vadmacska volt... Mnyam.
~*~
Délután hátizsákommal meg a fényékpezőgépemmel felmászok a kiszemelt tetőre, hogy még a reptér előtt lekapjam őt. Megvan a menekülési útvonal is. A távcsöves puskákar nem szeretem, mert könnyen koszolódnak és mert nehezebb őket tisztítatni, így csak egy sima fegyverrel vagyok felszerelve, és pont ezért vagyok a legjobb a szamában, mert nem kell nekem mindenféle hókuszpókusz a sikerhez. Erre születtem, a véremben van, és nem lehet ezt eltéveszteni. Ráadásul az illető egy hájpacni... Leülök hát a tetőn, rágyújtok, és várok.
Érdemes volt. De sajnos nem az áldozat jön előbb. Hanem a tetőajtó nyílik ki, és olyan valaki jelenik meg, akire nem számítottam. A tegnapi lány... Sayu. Szemöldököm felszalad, és érdeklődve kicsit oldalra billentem a fejem. Na, ez végre egy érdekes fordulat. Végre megmozdulok, mosoly szökik a szám szélére. Ez vicces. A riválisom keféltem tegnap?
-Üdv. Kopj le a prédámról. Sajna úszok az adósságban, kell a pénz.
Mint egy régi, beavatott kollégának, úgy mondom ezt neki. Hiába, csak felháborodik.
-Te kopj le! Lefektetsz és még ezt is magadnak akarod? Nem nagy kicsit az arcod? -biggyed le a szája széle.
-Ugyan, angyalom. Mivel nem hallottam rólad, nem lehetsz túl jó. Kérdezz meg bárkit rólam, a megfelelő pillanat és név, mindenki tud rólam. Azt hiszem a festett szőkéknek, mint neked, nem lehet könnyű.
Vágok vissza könnyedén, mire csak hápog, és látom, hogy egyre feljebb húzza magát. Ez az! Előveszem a stukkerem, de szinte pillanatok alatt, ráadásul hangtompítós, és hat lövedékes, minden eshetőségre fel kell készülni, nemde? Rászegezem.
-Van még... -lepillantok az ajtóra, ahonnan a pacákot várom, és vissza. - Három másodperced arra, hogy eltűnj... Egy...
|
| Laurent | 2011. 06. 28. 00:45:46 | #14567 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Sayunak~
Fantasztikus reggelre ébredünk, vagy talán csak én vagyok ilyen kicsattanó jó kedvemben, mert hát lássuk be, holnap után már esedékes a hapika kinyírása. Minden le van vajazva, tudom hogy mikor mivel hogyan szeretném megölni és a többi részletkérdés, amit majd megálmodok akkor vagy előtte pár pillanattal. Nem nagy ügy az egész, nem is értem hogy a sok balfék hogyan tudta elengedni a kezei közül ezt a nagy pénzes faszit. Túl nagyra van magával, nem nehéz célpont. Beállok a zuhany alá, és nyomok pár fekvőt meg felülést a hideg víz alatt. Majd jön a reggeli rituálé szerű készülődés, majd laza kis szerkóban kifeszítek reggelizni is. Forró csokit szerválok első körben, és úgy intézek pár telefont, majd hátradőlve élvezem a napsütést. A tegnapi lányon jár az eszem, hiszen egy ilyen szépség kizárt hogy csak úgy utazgatni jött ide a világ végére. És bár átnéztem a szobáját, ennek ellenére túl tiszta, túl... túl nagyra van az alibijével. Nem vagyok kezdő a szakmámban, és azt hiszem valami nem stimmel vele. Rágyújtok, nem izgat hogy bent vagyok, és úgy esek neki a reggeli finom nyalánkságaimnak. Hirtelen megcsörren a telefonom, és azonnal fel is kapom. -Igen tessék?
-Szia azt a férfit keresem, akitől ezt a számot kaptam- hallom meg a szóban forgó lány hangját.
- Én vagyok, miben segíthetek?- fújom ki a füstöt.
-Tegnap említetted, hogy össze szeretnél futni velem, nos ráérek, itt vagyok a parkban, és a kölköket figyelem, amint épp homokoznak.- mondja és a hangja is sokkal kedvesebb, talán jól aludt.
-Rendben, ne mozdulj, nemsokára ott vagyok.
Leteszem a telefont, és sietve pofazacskóba nyomom a reggelim, és pár szálat eltéve felállok és a szobában még sietve magamra kapok pár dolgot, ami nélkül egy métert se teszek meg, ki tudja, ha a hapsi programot változtat, akkor jó ha nálam van. Lazán érek oda a parkba, és felkészülök minden eshetősségre. Nem tudom hogy ennél a lánynál mire számítsak, már csak azért se, mert olyan ködös nekem... Meglátom, és máris hozzálépek, egy darabig csak figyelve, és egy idő után megszólítom.
-Sayuri. -lám, még emlékszem is a nevére.
-'reggelt. -nyújt kezet, én meg míg puszit adok neki, a kezét fürkészem, hiszen az sokat elárul.
- Olyan puha a bőre.- jegyzem meg, de máris elhúzza a kezét.
-Szóval, miért szeretett volna találkozni velem?- kíváncsi, bár inkább nekem kellene.
-Csak beszélgetni szerettem volna, hogy honnan jött, tudja, ilyen apróságokat.-mosolyt villantok rá.
-Értem…-szemei furán villannak, magam sem tudnám megmondani, hogy miért.
-New Yorkból jöttem, na és maga?- indul el, én meg mellette.
-Japánból jöttem ide.- mosolygok, mert ugyan nem látszik, igazi japán vér folyik ereimben.
-Mondja csak, melyik Főiskolán tanult, mert lehet ugyanarra a szakra jártunk, tudja, anno én is a sajtónál szerettem volna dolgozni.- mondja nekem, persze a szeme nem tud hazudni, így mosolyogva, könnyedén vonok vállat.
-A Tokiói híres Egyetemre jártam, nem tudom hogy olvasta-e az újságokat, de a világ legjobb 50 egyeteme között van. -büszkén húzom ki magam. -A kedvencem a fényképezéses óra volt. Jeles voltam belőle, abból írtam a diplomamunkám is. Szóval lencsékből és fókuszokból király vagyok.
Úgy villantok a lányra egy mosolyt, mintha fényképészként szeretnék egy turistát elvarázsolni, és egyetlen célom az lenne csupán hogy randit hozzak össze, nem pedig a holnap délutáni agykiloccsantás egy kis zugban.
-És maga is oda járt? -kérdezem lelkesedést mutatva tőle.
-Nem, sajnos nem sikerült oda bejutnom. -von vállat, és eléggé úgy tűnik hogy nem nagyon érdekli ez a téma.
-Ez meglepő. Amilyen kis finom keze van, biztos nem nehéz munkát végez, le mertem volna fogadni hogy valami irodában dolgozik vagy boltban, esetleg hasonló.
-Nos, nem téved olyan sokat. -mosolyt küld felém, kár hogy nem őszintét.
-Ó... -felcsillan a szemem, és előkapom a fényképezőgépem, - Szabad? -nézek rá, mire eléggé megszeppent képet vág. -Kééérem. Csak egy képet, emlékbe. Olyan csinos, igazán pocsékság lenne ha ilyen tökéletes modellről ne készítenék legalább egy képet.
-Hát... Nem bánom, de ha lehet ne legyen túl közeli. -zavartan hajtja le a fejét.
-Akkor lépjen hátrébb, és egy mosolyt kérek!
Amíg ezt megteszi nekem, én a lencsét beállítom, fémet keresek rajta, és igen meglepő dolgokat találok, persze vagyok már olyan profi hogy a meghökkenésem lencse mögé dugjam. Időnként hátrapislantok, hogy ne bukjak fel egy padban vagy ilyesmi, majd fókuszálok. Arca, szeme, szája, az orrának vonala, minden kell róla, hogy elküldjem majd elemezni. Majd sugárzó mosollyal egyenesedek fel.
-Gyönyörű kép lett. Megnézi? -fejét rázza.- Kár. Gyönyörű, és ez a reggeli fény is gyönyörű optikai fényviszonyt kölcsönöz. Önt az isten is modellnek teremtette.
Megcsörren a telefonom, méghozzá a szolgálati, és szemforgatva sóhajtok, intve neki hogy fel kell vennem. Elbúcsúzik, én pedig sietve felkapom a telefont, és virágnyelven lebeszélem vele amit kell, persze ha le is hallgatnának, csak annyit értenének, hogy az anyagot Oroszországról még nem sikerült megcsinálnom, és még vannak hiányosságok, amiknek holnapig mindenképpen utánajárok, és majd küldöm is a lényeget. Majd küldök egy SMS-t a lánynak, hogy esetleg ha van kedve, este találkozhatnánk valahol. Csak remélni tudom hogy nem zavarja az én kis túlbuzgóságom munka terén.
A nap folyamán megnézem hogy honnan fogok lőni, hogy jutok el oda, és milyen alibit biztosíthatok magamnak. Mindent elintézek szépen, és közben megérkezik a válasz a lány fotójáról. Mit ne mondjak... Érdekes eredmények. Este halált megvető nyugalommal ülök be az étterembe, ahová meghívtam, és rendelek egy kis innivalót előre, hátha mégis eljön.
|
| Laurent | 2011. 03. 14. 22:52:27 | #12267 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: *Sayunak*
Megint egy munka, és már ideje is volt, mert úgy érzem elhanyagolnak, és ez nem szép tőlük. Most végre kibújok az odúból, mert hát eddig eldugtak mint az értékes porcelánbabát, és megmutatom hogy kell ezt. Néztem a híreket,és tájékozódtam, így nem vagyok lemaradva, tisztában vagyok azzal, ha most tényleg megölöm az orosz maffiát, akkor itt nem sokan fognak sírni utána. Elég sok mindenkinek keresztbe tett, és ezt ő is tudja, tehát eléggé vigyázat is magára, nem lesz könnyű- de épp ez a dolog szépsége. Imádom a kihívást! Megkapok minden kellő információt, és pár nap múlva már a reptér felé tartok egy kis hátizsákkal, aminek a bélése olyan, hogy nem mutatja ki a fémet. Milyen jó is nekem! Beslattyogok a reptérre, és megkeresem a megfelelő kaput, indulnék, de valaki nekem jön.
-Nem tud vigyázni? -morgom oldalra, oda se nézve. Sok kis hülye turista...
-Bekaphatod seggfej.
Oldalt nézek, és felszalad a szemöldököm. Mi ez itt, óvoda? Bekapnám, cicám, de nem vagyok buzi. Kapd be inkább te! A kis kicsípett, kurva kinézetű csajszi felbilleg a repülőre, és legnagyobb sajnálatomra épp a mellettem lévő helyet kapta. Nofene. És ráadásul egész úton nyálas filmeket néz. Ó, Uram, mit vétettem már, hogy ezzel büntetsz? Inkább fogom magam és seggem alá téve a táskám szépen szunyálok egy jót, mert elég hosszú az út. Hála az égnek hamar túlesek az úton, és kilépve beülök az első kocsiba, és elhajtok a panzióba. Miután lepakoltam, nekilátok terep szemlézni. Viszem a fényképezőmet, hiszen turista vagyok, az egy dolog hogy fegyver is lehet a gépem. Felszerelve mászkálok, rágyújtok, majd veszek egy kis sült gesztenyét, majd iszok egy kis vodkát, és nem tudom nem észrevenni, hogy a repülős csajszi mindenütt ott van! Ha ki akart volna nyírni, akkor megtette volna, de akkor meg mi a rákért jött pont ide, mikor ott van Párizs meg Velence az ilyen csajsziknak. Vagy én vagyok ennyire konzervatív, és én állítom be így a dolgokat, nem tudom, és nem is most akarom megfejteni. Egész napom azzal töltöm, hogy mászkálok, képeslapokat veszek, és írok haza rejtjelezve, aztán elmegyek és megnézem a város nevezetességeit, de csak azért hogy helyszínt keressek. Majd szépen este fogom magam, és beülök egy bárba. Naná, hogy a kis aranyos ott ül, és látszólag nem vett még észre. Bordó és fekete szerelés van rajta, és ahogy így jobban megnézem, nem is olyan fiatal... Sőt... Ahogy az alakját figyelem több mint nőies, egészen kellemes látvány! A pincérrel küldetek neki egy kis koktélt, és meghívom magamhoz, hadd igyunk együtt. Elhúzza a száját, és visszaüzen, hogy ugyan ő minek üljön ide, mire fogom magam,és átmegyek hozzá.
-Szép estét, hölgyem! -szólalok meg japánul, lévén ott szálltunk fel a repülőre, valószínű, japán.
-'estét. -úgy néz rám mintha keresztben le akarna nyelni.
-De kérem! Csak azért jöttem ide, mert volt alkalmam észrevenni, egyed állandó jelleggel felbukkan ott ahol én vagyok! -tárom szét a kezem, és villantok egy mosolyt.
-Szerintem meg te követsz, seggfej!- hát ez illúzióromboló volt.
-Rendben. Kezdjük elölről. Hyou vagyok. Takema Hyou. -utánanéztem, ez a pali úgy néz ki mint én, és normális állása van, így nyíltan felvállalom ilyenkor a nevét.
-Sayu. -nyújtja a kezét,és kezet rázunk.
-És mi járatban? Valami találkozóra jött?
-Miből gondolod?-néz rám felhúzott szemöldökkel.
-Hát, ha egy hozzád hasonló csinos lány ide jön a világ végére, akkor biztos hogy nem turistáskodik, hacsak nem világ körüli útra megy, mert lássuk be, van ennél a helynél szebb város! -váltok tegezésre.
-Ezt mondhatnám én is! -vág vissza.
-Ó igen, de én tényleg világ körül utazok, tudod újságíró vagyok. -imádom a névrokonom! Tényleg újságíró.- És az ajánlóba írogatok, tehát saját bőrömön tapasztalom hogy mi jó és mi nem. Így jobban le tudom írni.
Azt hiszem elhitte, mert kicsit hátradől, és beleiszik az italba amit küldtem neki. Rendelek magamnak még egy kört, de most valami más italt, és egy kis noteszt elővéve irkálok pár sort.
-És meddig szeretnél maradni, ha már itt vagy? Mert ha tovább, esetleg eljöhetnél velem pár helyre, persze ha van kedved és időd.
Vetem fel az ötletet, a szalvétára felfirkantva a telefonszámom, és odacsúsztatva elé. Csak rápillant, és iszik tovább, így várok válaszára.
-Meglátom.
Széles mosolyt villantok, igaz nem őszinte, de az én világomban ezt senki sem tudná már megmondani.
-Remek. Most megyek, mert holnap korán kelek, de remélem azért fel fogsz hívni, mert ilyen helyen az ember csak örül ha van egy jó társasága, főleg ha még ilyen szép is.
-Kössz...
Elmosolyodva néz rám, és azt hiszem most ezt őszintén mondta. Biccentek, és kiiszom az italom. Felállok.
-Akkor remélem, hogy holnap délután találkozunk. Szép estét, Sayu.
Intek, és visszamegyek a szobába. Hát ez érdekes. Tuti hogy vaj van a fején. Beosonok a szobájába hogy körbenézzek. Persze mindenféle fekete hacukában, ha kamerázna, akkor se tudja hogy ki az. Elég pár kört futni hogy sejtsem, nem turista. Semmilyen árulkodó jel, de épp ezért. Visszatérve a szobámba szépen bebiztosítom az ajtót ha valaki bejönne akkor felkeljek- már csak megszokásból is, és elalszok. A holnap igen érdekes lesz, főleg ha úgy történik minden ahogy meg vagyok az tervezve.
|
| Andro | 2010. 11. 05. 19:18:51 | #9121 |
Karakter: Suzuhara Yuri
Megjegyzés: (Jinnek) VÉGE
Játék vége.
Bocsi, semmi ihletem.
|
| oosakinana | 2010. 10. 26. 21:48:42 | #8896 |
Karakter: Hotta Jin
Megjegyzés: (Yurimnak)
- Nem sokat – vallja be őszintén. – Azt mondták, a műtét jól sikerült, és hogy van esély rá, hogy újra járj. De nem szabad magad megerőltetned!
- Nem fogom, ne félj! – mondom mosolyogva.
Mikor az orvos bejön, elkezd kérdezgetni, minden féléről, hogy mi a helyzet velem meg egyéb dolgokat, amikre válaszolok és kaját is kapok a nővértől bár nem olyan bizalomgerjesztő.
- Két hét múlva elkezdhetjük a rehabilitációt – mondja az orvos. – Addig még erősödnie kell, sok pihenésre van szüksége. És a járás sem fog gyorsan menni. Majd szépen, lassan, apránként. Érti, Hotta-san?
- Értem, sensei – bólintok.
Yuri annyira kedves, hogy megetet, bár látom, hogy neki sem tetszik a kaja, de nekem sem, de hát enni kell, ha fel akarok épülni. Nagyon jól elbeszélgetünk és élvezem, hogy velem van. jelenléte megnyugtat, mert akkor van célom, hogy miatta kell meggyógyulnom és nem szabad feladnom az életemet. Annyira jó érzés, hogy mellettem van, csak sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertem.
~*~
Hamar eltelik a kéthét és kicsim minden nap hoz nekem finom ételt. Még mindig ugyan olyan jól főz, mint eddig, ha nem még jobban. Nagyon örülök, hogy bent van velem. Kicsit meg is híztam, de majd ledolgozom. Kivisz mindig sétálni, hogy friss levegőt szívjak, ami nagyon jól esik.
Elérkezik a rehabilitációm első napja és azt mondta, hogy egésznap velem lesz, ami nagyon jól esik és egy kis erőt ad, hogy végig tudjam csinálni.
Beszélgetünk kicsimmel, mikor egy ápoló jön be. Kedvesnek tűnik és nagyon aranyos, remélem elég erős is néha, ha segítenie kéne.
- Jó napot! Hinoi Rena vagyok, én fogok segíteni Hotta-sannak a rehabilitációban – mutatkozik be kedvesen.
- Jó napot! – köszönünk.
Hinoi-san előhozza a kerekesszéket, majd ügyesen beleülök, amit már nagyon jól megtanultam, hogy Yuri-nak ne kelljen küszködnie velem, mer azért csak nem vagyok könnyű. Szerelmem behozta egyik délután barátnőjét is és nagyon jól elbeszélgettem vele. értelmes és okos lány, de Yuri-nál nincs szebb és okosabb lány számomra.
Mikor megérkezünk a terembe, kicsim bejön velünk. Jól esik, hogy ott van velem és tényleg lelki támaszt nyújt. A nővér odavisz két korláthoz, ahol tuti végig kell sétálnom. Kicsit félek, hogy mi lesz, mert eléggé ellustultam ez alatt a kéthét alatt és láb nélkül meg végképp nem lesz semmi esélyem. Nem szabad feladni. Mindent meg kell próbálnom.
- Nos, most fogja meg ezt a két rudat, és nyomja ki magát – mondja Hinoi-san. – Aztán próbáljon végigmenni közöttük, egészen a végéig. Semmi baj, ha nem sikerült, majd fokozatosan menni fog.
- Értettem – bólintok és megpróbálkozok.
Megfogom a rudat és próbálom kinyomni magam, de nagyon nehezen megy, de próbálok, erőt gyűjteni. Nagy nehezen kinyomom magam. A lábam a földet éri és próbálom mozgatni, de nem tudom, nem érzek semmit. És egyszerűen idegesít, hogy nem érzek semmit, csak két rongy. Nem sokkal később kicsimet látom meg a rudak mellett és rám néz.
- Hajra, drágám! – mondja mosolyogva és bíztatva, ami most jól jön. – Menni fog!
Próbálom mozdítani a lábam, de nem megy. Nem bírom meg mozdítani. Kezdenek fáradni a karjaim, visszaülök a székbe és a fejemet fogom. Nem hiszem el, hogy képtelen vagyok rá. Mi van, ha soha nem leszek képes lábra állni?
- Drágám. – hallom kicsim hangját és megfogja a kezemet, mire a szemébe nézek. – Menni fog. Hiszek benned. Próbáld meg még egyszer. – mondja, majd most egy csókot is kapok, ami ad egy kis bátorítást.
- Rendben. – Visszamászok a rudakra és próbálkozok minél hamarabb és gyorsabban, hogy sikerüljön szerelmem miatt. Egyszer csak megmozdul az egyik lábam, de nem gyengülhetek még el. Csinálnom kell.
- Ez az, kicsim sikerülni fog. – hallom biztató hangját. Előrébb megy, lerakom, majd próbálok mászni hozzá, de kicsit nehezen megy. Nem is tudok tovább menni. Nem bírom tovább rakni a lábam.
- Nem… megy tovább. – nyögöm ki nehezen és mikor már engedném el a korlátot, hogy összeessek kicsim és az ápoló egyből ott terem mellettem, megtartanak.
- Minden rendben van. ne aggódjon. – hallom az ápolónő hangját. Ő könnyen beszél, nem neki kell tolószékben lennie. Leültetnek és legszívesebben, most sírhatnékom lenne, de tartom magam. – Próbáljuk meg újra? – kérdezi az ápolónő.
- Nem. Ki akarok menni az udvarra. – válaszolom és elindulok kifelé, de érzem, hogy tolnának. – Szeretnék egyedül menni. – próbálom kedvesebben mondani, hogy ne bántsam meg szerelmemet. Tovább tolom magam és kimegyek az udvarra. Elgurultatom magam a szökőkúthoz és elkezdem nézni közben folyamatosan, gondolkozok, és nem tudom, mit akar egyáltalán elérni az életben vagy mit nem. Mihez van tehetségem és mire van szükségem.
Nem sokkal később gondolkozásomból szerelmem ébreszt fel.
- Jin. – hallom bizonytalan hangját, majd a kezét a vállamon. Megfogom, a kezét ajkaimhoz emelem, és egy csókot lehelek rá.
- Ne haragudj. – suttogom, és a szemébe nézek. Leül a szökőkút szélére, ahol még nem lesz vizes, de csak a fejét rázza. – Csak olyan… nem is tudom, mit mondjak. – nem tudom kifejezni magam életemben először.
- Semmi baj, drágám. Sikerülni fog idővel én érzem.
- De mikor? Nem akarlak elveszíteni, hiszen még csak most találtam rád. Nem akarom, hogy egy nyomorékot láss. – fejezem be halkan, mire csak egy kisebb pofont kapok és ránézek.
- Fejezed Jin Hotta. – mondja kicsit dühösen, majd ahogy látom nála eltört a mécses, amit én próbálok tartogatni. – Nem vagy nyomorék. Ugyan az a Jin vagy, akit megismertem. Ne írd le, magad könyörgöm. Itt leszek melletted és segíteni foglak. Te nem tehetsz a dolgok alakulása miatt, ami veled történt, de arról tudom, hogy tehetsz, hogy újra a régi legyél, és ne add fel soha. – elszégyellem magam, de akkor is nyomoréknak érzem magam, mert nem tudok járni.
- Sajnálom. – suttogom és ránézek. – Csak félek, hogy elveszítelek. – nézek a szemébe, mire csak halványan elmosolyodik.
- Nem fogsz. – suttogja, majd odahajol és megcsókol lágyan, amit viszonzok és legszívesebben szorosan magamhoz ölelném, de nem tudom.
~*~
Pár hét elteltével már otthonról járok be rehabilitációra, és Yuri, ahogy tud, mindig elkísér. Ma éppen egyedül megyek, mert kicsimnek most már kicsit magára is gondolnia kell és elment suliba. Minden nap átjön hozzám és gondoskodik rólam, de este hazamegy. Ritkán fordul elő, hogy ott alszik velem. Olyankor nagyon boldog vagyok, és nem érzek semmi fájdalmat. A rehabilitáció nagyon nehezen megy, de már a felsőtestem teljesen visszaizmosodott a sok gyakorlástól és a tolókocsizástól. A járással viszont lassan haladok, de mindenki bíztat, hogy menni fog és ne adjam fel.
Bemegyek a terembe, ahol már várnak. Elkezdjük a gyakorlatot és én még csak a feléig tudok elmenni, mert onnantól nem tudom mozgatni a lábamat. Annyit legalább már elértem, hogy egymás után rakni tudom, de még ráállni képtelen vagyok. Nagy álmom lenne, hogy egyszer mikor szerelmem eljön hozzám, már úgy tudjam fogadni, hogy újra tudok járni. Annyira szeretném, csak nem tudom, hogy fog teljesülni, de igyekezni fogok és mindent bele fogok adni a dolgokba.
Miután végeztem a kórházba visszaülök a tolókocsiba és elkerekezek kicsimhez, mivel már dolgozik. Úgy sem tudok mit kezdeni magammal és hát hiányzik szerelmem, ezért elkocsigolok odáig. Mikor beérek a vezető kinyitja, az ajtót én csak mutatom neki, hogy ne mondjon semmit. Elkezd mosolyogni, majd beljebb gurulok és odamegyek kicsit akrobatikázva a kocsival kicsimhez.
- Szia, szerelmem. – köszönök neki mosolyogva.
|
| Andro | 2010. 10. 19. 12:50:51 | #8724 |
Karakter: Suzuhara Yuri
Megjegyzés: (Jinnek)
Nehéz szívvel hagyom ott Jint, de muszáj. Nem maradhatok a látogatási időn túl. És különben is, holnap látom. Alig várom, hogy újra találkozzunk. Majd lehet, viszek neki virágot, ha úgy alakul. Bár… férfinak virágot? Félek, kiröhögne.
Másnap nagyon sok a munka, és hála égnek Ai sem zaklat. Ő is aggódik, mert természetesen elmondtam neki, hogy Jint baleset érte, és lehet hogy műteni kell a lábát. Végig ott van velem, és bíztat.
- Semmi baj nem lesz, Yuri, ne félj! – mondja, és megveregeti a vállam. – Hotta-san rendbe fog jönni. Azért majd bemutatod, ugye? – néz rám csillogó szemekkel.
- Majd igen – mosolyodom el halványan.
Suli után természetesen a virágboltba megyek, hiszen ma még dolgozom is. Haruna-san kedvesen fogad, sőt, előbb el is enged. Tudja ő jól, hogy milyen érzés, ha valakinek a szerette kórházban van. Az ő férje is kórházban halt meg néhány éve, így pontosan át tudja érezni, hogy mennyire félek attól, hogy Jinnek esetleg komoly baja eshet. Így egy órával előbb elenged. Csak a kórháznál jut eszembe, hogy elfelejtettem virágot vinni Jinnek, de remélem, nem fog haragudni. Felmegyek a szobájához, majd bekopogok és várok.
- Szabad – hallom meg Jin hangját, mire benyitok. Ahogy meglát, egyből elmosolyodik, és nekem is jobb kedvem lesz tőle. Jobb színben van már, mint volt.
- Szia! – köszönök mosolyogva. – Hogy érzed magad?
- Szia! Most hogy látlak, tökéletesen jól vagyok – válaszolja, mire elpirulok. – Hogy telt a napod? – érdeklődik, mialatt én egy széken foglalok helyet.
- Jól. A munkahelyemen sok volt a munka, de nem baj szeretek a virágokkal foglalkozni.
- Nem ülnél fel ide mellém? – néz rám kérlelően, mire eleget teszek a kérésének. Megfogja a kezem, megpuszilja, mire újfent elpirulok. Olyan lovagias még így, sérülten is.
- Mit mondtak a vizsgálatokon? – érdeklődöm, mire a fejét rázza.
- Semmit elméletben most kéne jönnie a dokinak, hogy tájékoztasson a dolgokról, de eddig még semmi nem volt – ebben a pillanatban lép be az orvos.
- Jó estét! – köszön az idős férfi. – Hát nem is tudom, hol kezdjem. A vizsgálatok alapján műtétre lesz szükség, mert úgy rongálódott a gerince, hogy ez magától nem fog meggyógyulni – érzem, hogy Jin megremeg, és megszorítja a kezem. Nem csodálom, hogy fél.
- És mi lesz ezen a műtéten? – kérdi, mire az orvos nagyot sóhajt.
- Ez a másik gond. Ha megműtjük, és egyetlen egy rossz mozdulatot teszünk a gerincénél, akkor soha többet nem fog tudni járni – tájékoztat minket komoran és őszintén.
- Jin-san… – nézek Jinre, ő pedig rám. – Hogy döntesz? – kérdem komolyan. Hiszen az ő élete, neki kell döntenie. Látom, hogy lázasan gondolkodik. Végül döntésre juthat, mert megszólal, nekem meg a szívverésem is eláll majdnem.
- Rendben műtsenek meg! – mondja, mire megszorítom a kezét.
- Veled leszek - mondom elszántan.
Látom, mennyire jólesik ez neki. A kezemre ad puszit, majd elbeszélgetünk még egy kicsit, mielőtt mennem kéne. Én is sajnálom, hogy nem lehetünk annyit együtt, de ha meggyógyul, majd sokat leszünk egymás közelében. És amúgyis minden nap be fogok járni, hogy megnézzem, hogy érzi magát.
Másnap reggel ott vagyok mellette, és várjuk az orvosokat, hogy a műtőbe tolják Jint. Próbálom elterelni a figyelmét, de az igazat megvallva, én is legalább annyira izgatott vagyok, mint ő. Hamar eljön a műtét ideje, és amikor már vinnék Jint, megállítom őket egy percre.
- Kérem, várjanak még egy kicsit! – mondom, majd Jinhez lépek, és megfogom a kezét. – Várni foglak – suttogom, majd megcsókolom. Érzem, ahogy viszonozza. Mikor elválunk, én hátrább lépek, hogy az orvosok odaférjenek az ágyhoz.
Én a műtő előtt elhelyezett egyik székre ülök le és várok. De nem sokáig bírom a várakozást, így sétálgatni kezdek. Ideges vagyok, remélem, hogy nem lesz semmi baja Jinnek és újra fog majd tudni járni. Aggódom érte, hiszen szeretem. Ekkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen igaz, amit Ai mondott. Én… szerelmes vagyok Jinbe!
~*~
Hosszú időbe telik, mire végre nyílik a műtő ajtaja, és kilép rajta az orvos, aki Jint műtötte. Szinte tűkön állva rohanok oda hozzá, és ő megnyugtat, a műtét jól sikerült, most már csak Jinen a sor, hogy felépüljön. Mikor betolják a szobájába én is megyek, majd leülök az ágy mellé, és kezembe veszem a kezét. Itt fogok maradni vele, amíg magához nem tér. Szeretem őt, és sosem hagynám el senkiért. Végül rajtam is úrrá lesz a fáradtság, és az ágyra dőlve elalszom.
Arra ébredek, hogy valaki simogatja az arcom. Mikor meglátom, hogy Jin ébren van, elmosolyodok, majd felülök és a kezét kezdem simogatni.
- Hogy érzed magad? – kérdem lágyan.
- Mint akin átment egy úthenger – hangja vicces, mire elnevetem magam. Jó, ha van humorérzéke. – Mit mondtak az orvosok? – kérdi komolyan, és látom a szemében az aggodalmat.
- Nem sokat – vallom be. – Azt mondták, a műtét jól sikerült, és hogy van esély rá, hogy újra járj. De nem szabad magad megerőltetned!
- Nem fogom, ne félj! – mondja mosolyogva.
Az orvos is hamarosan bejön, mikor látja hogy Jin fennvan mindenféle kérdést tesz fel neki, megvizsgálja, majd a nővérke enni hoz neki.
- Két hét múlva elkezdhetjük a rehabilitációt – mondja az orvos. – Addig még erősödnie kell, sok pihenésre van szüksége. És a járás sem fog gyorsan menni. Majd szépen, lassan, apránként. Érti, Hotta-san?
- Értem, sensei – bólint Jin.
Mikor az orvos kimegy, segítek Jinnek enni. Valami műkaja, amit a kórházban adnak. Nos, ha azt akarom, hogy felépüljön, nekem kell főznöm neki. Azt hiszem, az én főztöm sokkal jobb, mint ez a menzakajának csúfolt valami. Kellemesen elbeszélgetünk Jinnel, megnyugtatom, hogy minden nap bejövök hozzá, majd ha már lehet, akkor a kerekesszékkel sétálunk is egyet. Úgy látom, megnyugtatja, hogy itt vagyok vele, mert mosolyog, és az állapota ellenére beszédes is. Az arca még sápadt, a szemei karikásak, de ettől eltekintve jól néz ki. Jobban, mint vártam.
~*~
Hamar eltelik a két hét. Minden nap látogatom Jint, viszek neki házikosztot, hiszen a kórházi kaja nem éppen a legjobb eledel. Ő is tudja. Hízik is, és néha kimegyünk tolókocsival a kórház udvarára, ahol már egyre hűvösebb van, így mindig ráterítek Jinre egy pokrócot, meg ne fázzon. A rehabilitáció első napja is eljön. Aznap szabadnapot veszek ki, a suliba sem megyek be, hogy egész nap vele lehessek.
Aznap délelőtt, pontosan fél tízkor egy kedves, kövérkés ápolónő jön be a szobába. Mosolyogva hajol meg.
- Jó napot! Hinoi Rena vagyok, én fogok segíteni Hotta-sannak a rehabilitációban – mondja.
- Jó napot! – köszönünk.
Hinoi-san előhozza a kerekesszéket, majd Jin ügyesen beleül. Már egészen jól megtanulta használni. Ha nem gyógyulna meg, akkor is remekül tudna vele közlekedni. Persze, én is szeretném, ha újra járna, de ha nem sikerül, akkor sem fogom elhagyni. Időközben bemutattam Ai-nak is, aki nagyon aranyosnak találta és jól elbeszélgettek az egyik délután.
Mikor megérkezünk a rehabilitációs teremhez, én is bemegyek Hinoi-sannal és Jinnel. Semmiképpen nem akarom Jint magára hagyni. Benn már vagy négy-öt beteg gyakorlatozik. Hinoi-san odavezeti a terem egyik sarkába, ahol két hosszú és merőleges bot van kitámasztva egymással szemben. Ezt már ismerem, néhány filmben már láttam ilyeneket, és ahogy észreveszem, Jin is tudja, mire jók.
- Nos, most fogja meg ezt a két rudat, és nyomja ki magát – mondja Hinoi-san. – Aztán próbáljon végigmenni közöttük, egészen a végéig. Semmi baj, ha nem sikerült, majd fokozatosan menni fog.
- Értettem – bólint Jin, és megpróbálkozik.
A rudat pont olyan magasan vannak, hogy Jin eléri őket és próbálja magát kinyomni. Segíteni akarok, de az ápolónő nem engedi, hiszen akkor Jin nem fejlődik. Így aggódva nézem, ahogy végre sikerül kinyomnia magát. Lábai a földet érik, és próbálja is őket mozgatni, de még nem megy. Látom, hogy küszködik, így az egyik rúdhoz állok és ránézek.
- Hajra, drágám! – mondom mosolyogva. – Menni fog!
Remélem, tényleg menni fog neki. Szeretném, ha sikerülne. Tényleg szeretném.
|
|
