Amint a nap utolsó sugarai is elhalványulnak a szürkén szobrozó felhõkarcolók mellett, felvillannak a neonfények. Az idõzítõnek hála pontban ugyanakkor mint tegnap és azelõtt is, és a Vöröslámpás negyed megnyitja kapuit.

Nem szó szerint, persze hogy nem. De mégis… ahogy a sötétség beveszi magát az épületek közé, mintha valami démoni erõ szólítaná ide a város összes perverzét, magához vonzza az eddig tisztességes házaséletben tengõdõ verejtékezõ homlokú férfiakat, hogy megtudják mi is az igazi gyönyör. A negyed éjszakánként egy külön világ. Egy olyan hely, ahol nem léteznek gátlások, egy végeláthatatlan barlang ami csak arra vár hogy valaki felfedezze a legrejtettebb zugait és élvezetét lelje abban amit talál.

Ilyenkor a pénz és a hatalom az úr, mert az erkölcs megszûnik létezni.

Bárcsak sose érnének véget az éjszakák!

Az ablakon kinézve halvány mosollyal pillantok végig az utcán szobrozó mozgó árukészleten.

Konkurencia, de alig számba vehetõ.

Az Akane-háznak nincs párja és soha nem is lesz. Ami a vörös falakon belül van minden férfi vágyálma, még azoké is akik kezdetben megtagadják az efféle gyönyört. Senki sem tud ellenállni Tokió legszebb virágainak, mert õk úgy irtják ki az ellenállás gyökereit, mint ahogy a tûzõ nap megtisztítja a sivatagot és semmi más nem marad utána csak a perzselõ forróság, olthatatlan szomjúság és a hûs forrásvíz csak egy karnyújtásnyira. Csak ki kell nyújtanod a kezed és elérheted azt, amire az életednél is jobban vágysz.

Ezt adja az Akane-ház annak, aki megfizeti az árát.

Újra rápillantok a kis teázó asztalon hagyott fényképre, ahonnan egy ragyogó kék szempár tekint vissza rám. Egy angyal szemei.

Milyen ironikus hogy szinte már érinthetetlenül tisztának tûnhet egy szajha, olyannyira hogy egy angyalhoz válik hasonlatossá.

Ó igen, minden csak a látszaton múlik.

A kérdés csak az, hogy ez a fénykép mennyire hiteles és mi van azokkal a részekkel amiket ez a portré nem ábrázol. – töprengek el rajta sokadjára.

Bevallom megbabonáztak ezek a szemek. Az ajkai színe, mint a lótuszvirág szirmaié. Hívogató, mesterkéletlen tökély, ami elsõ pillantásra felébresztette az éhségem. S hogy ez a szépség egy karnyújtásnyira, még tovább csigázza a várakozás izgalmát és csak azt remélem nem kell majd csalódnom. Annak… fogalmazzunk úgy, hogy nagyon nem örülnék.

Általában nem foglalkozom petekkel. Európában szexrabszolgaként ismerik õket, de itt Japánban kulturáltan csak egy házikedvencé avanzsálták õket, bá a funkción ez mit sem változtat. Mindegy.

A lényeg, hogy egy vagyonba kerülnek és miután a pénz gazdát cserélt a pet ténylegesen a szerencsés tulajdonává válik. Nincs törvény ami elõírná hogyan bánjanak velük, persze teljes illegalitásban, de ez a mi körinkben vajmi kévéssé számít. A gond azzal van, ha a pet már unalmassá válik. Túl sokból megy ki továbbadni rajtuk, míg egy egyszerû szajhát simán kipenderíthetek az ajtómon az utcára.

Most az egyszer viszont vállalom a rizikót.

A kezembe veszem a képet, a hüvelykujjammal végigsimítom az álla vonalánál, mintha máris a hús-vér lényt érinteném. Elbûvölõ.

Diszkrét kopogás szakít ki a könnyed ábrándozásból, de nem fordulok el az ablaktól és a képet sem teszem félre.

- Szabad! – szólok ki kicsit hangosabban.

- Asao-sama… - nyit be Kitawa - … Kobayashi-sama küldött önnek valamit.

- Késõbb Kitawa, most nem érek rá. – fordulok felé, a képet visszatéve az asztalra.

- Ahogy kívánja Asao-sama. – lépne vissza az ajtóból, de közben a kíváncsiságom gyõz.

- Személyesen Seiki küldte?

Kitawa lesüti a szemeit. Örömtelenül elmosolyodom, majd intek hogy távozzon.

Seiki Kobayashi, a Nagyfõnök ahogy az itteni fiúk nevezik. Néhány éve még õ maga aggatta rám az ajándékait, mostanra viszont megelégszik azzal ha a titkárnõjével elküldeti a bordélyba. Mindig egy nappal azután hogy itt járt, így pontosan tudom hogy meg van-e elégedve a választottammal, de valójában nem érdekel. Már semmit sem jelent nekem az üzleten kívül és most még annyira sem figyelek rá, mint az idõ múlására.

A petet hamarosan meghozzák hogy megnézhessem. Alig várom hogy láthassam rajta a ruhát amit küldtem neki. Ha valóban olyan a bõre ahogy a képek mutatják – mint egy lótuszszirom – akkor gyönyörû lesz majd benne.

A várakozás izgalmával telve körbejárom a hálószobát a méretes ágyig, megsimogatom a bársony függönyöket, amik még az ágy faragott cseresznyefa oszlopaihoz vannak kötözve egy díszes arany színû szövettel. Lehet hogy el sem jutunk az ágyig, ha nem fog tetszeni.

A hajszínét illetõen még mindig vannak kételyeim, de csak akkor döntök véglegesen hogy alaposan szemügyre vettem.

Kitawa már elõkészítette a pénzt egy fémszínû aktatáskában. Az utolsó jenig készpénz, így nem marad nyom a tranzakció után. Tiszta és gyakorlatias megoldás.

Pár perccel hét óra elõtt kopognak ismét az ajtómon, s miután megkapták az engedélyt be is lépnek. Elõször Kitawa jól ismert alakja jelenik meg, de õt teljesen figyelmen kívül hagyva a háta mögött besétáló teremtésre nézek.

- Uram, itt a kölyök, akit rendelt – mondja Kitawa.

A fiú lehajtott fejjel vár, a haja teljesen eltakarja elõlem az arcát.

-  Rendben, elmehetsz! – utasítom Kitawat, majd mikor kettesben maradunk újra a petre fordítom minden figyelmem. – Hogy hívnak?

- Ayumunak, Asao-sama – válaszol halkan.

A hangja lágy, semmi férfias mélység nincs benne.

- Emeld fel a fejed, hadd lássam, tényleg olyan szép vagy-e, mint a képeken! – szólok türelmesen, de már nagyon kíváncsi vagyok.

Ahogy rám pillant, egy percig némán bámulunk egymásra. Az arcán enyhe csodálkozás suhan végig, aminek nem tulajdonítok különösebb jelentõséget, mert eddig elégedett vagyok. Nagyon is.

Csodás ajkak, hosszú szempilla és olyan bõr aminek a látványa a legfinomabb kínai selyemre emlékeztet. A kék tincsek pedig valahogy sokkal inkább kiemelik a szemeit és a sápadtságát, mint ahogy a fényképeket látszott. Vagyis a valóság ezúttal felülmúlta a képzeletet.

A testét viszont még mindig eltakarja a ruha amit küldtem neki, de már lényegtelennek tûnik hogy hogy áll rajta, mert azt akarom hogy egyáltalán ne legyen rajta semmi.

-  Vetkõzz! – parancsolom, kényelmesen hátradõlve a fotelben, miközben õ nyomban hozzá is lát a feladathoz.

Gyakorlottan hámozza le magáról elõbb a cipõket, majd a felsõrészt. Ezzel is csak növeli az elégedettségem, mert nem ellenkezik.

Kitawa további utasítás nélkül is tudja hogy ma már nem zavarhat engem. Ayumu felõl holnap reggelig kell döntenem, s bár mindenképpen el akarok vele játszadozni hogy kipróbáljam a képességeit, de valójában már eldöntöttem.

- Lassan! – szólok halkan.

A könyökömmel a fotel karfájára támaszkodom és figyelem ahogy lelassítja a mozdulatait. Oldalon lehúzza a ruhája cipzárját, alatta pedig feltárul a selymes hibátlan bõr.

Hogy miért küldtem neki nõi ruhát? Mert nagyon feminin, de mégis fiú és ez a törékenység és az engedelmesség egyszerûen begerjeszt. De én türelmes vagyok. Minél tovább várok, a gyönyör annál édesebb lesz.

Lecsusszan róla az utolsó ruhadarab is, lassan kilép a bokái köré gyûlt anyagok közül és nyugodtan megáll elõttem. Kísérletet sem tesz arra hogy takarja magát, amiért egy újabb elégedett mosoly kúszik az ajkaimra.

- Nem vagy szégyenlõs, remek. – jegyzem meg, majd finoman intek felé – Gyere közelebb!

Megindul felém lassan, de addig nem állítom meg míg a térde majdnem az enyémet súrolja.

Végignézek rajta, de egyetlen apró szeplõt sem fedezek fel a testén. Sem egy karcolás, folt, egy árva szõrszál sem torzítja el a tökéletességét. Más szó nincs rá, tökéletes.

Nem túl magas, 165 centinél biztos nem magasabb, az alkata vékony és formás, a csípõje lágy vonalú, férfiassága kicsi, de szép formájú, a lábai arányosak a felsõtestéhez.

- Fordulj meg! – intek felé, mire nyomban hátat fordít nekem így megcsodálhatom a legkecsesebb hátat amit valaha láttam. Finom, hajlékony testre utaló formák, a feneke csodásan gömbölyû, ránézésre éppen a tenyerembe illene.

Lassan érek hozzá, az ujjbegyeimmel alig súrolva a derekát, mintha csak egy porszemet söpörnék le róla, de aztán a karjára fogva úgy mozdítom hogy visszaforduljon felém.

Nyugodt, kissé nagyobbra nyílt tekintetét az enyémbe fúrja.

- Hány éves vagy? – tudom hogy nagyon fiatal. Sok fiú testét láttam már más-más életkorból és abban biztos vagyok hogy még nem múlt el tizennyolc.

- Tizenhat. – válaszol halkan.

- Ez a valódi életkorod?

- Igen, Asao-sama.

- Jó. – ezzel nincs is semmi gond. – Mesélj nekem egy kicsit. Mond el miben vagy a legjobb.

Kíváncsi vagyok. És felizgult. De mielõtt belekezdenénk a játékba, elõbb a kíváncsiságom elégítem ki.

- Azt teszem amit Asao-sama kíván tõlem. – süti le a szemei, amit akár zavarnak is tulajdoníthatnék, de egy pillanat múlva ismét rám emeli azokat az ékköveket.

- Engedelmesség? – bólintok lassan – Akkor mi nagyon jól megértjük majd egymást Ayumu. Viszont… hm, a petek képességeirõl sok mindent hallani. Azt akarom tudni, hogy az ágyban milyen téren vagy a legjobb?

- Csak Asao-sama tudja megítélni. – hajtja meg a fejét.

Tulajdonképpen nem válaszolt a kérdésemre. – Vagyis nem tudod?

Felkapja a fejét és picit megingatja amitõl a tincsei az arcába söpörnek. – Ayumu nem tudja Asao-sama mit szeret. Nem tudja szerinte mi a jó és a rossz.

Összeráncolom a homlokom. Úgy beszél magáról mintha nem is õ lenne ami furcsa és kissé zavaró is, de szó nélkül hagyom. Ayumu viszont úgy tûnik félreértelmezi a csendet, mert egy ijedt pislantással süti le a szemeit.

- Nézz rám! – szólok rá nyugodtan. Olyan szép hogy az már nem is valóságos. Lassú mosolyra húzva az ajkaim megfogom a kezét. – Ha nem tudod megmondani miben vagy jó, azt hiszem nekem kell kiderítenem. Ülj az ölembe!

Azonnal engedelmeskedik, tétovázás nélkül közelebb araszol hozzám. A térdeit óvatosan a combom mellé csúsztatja hogy lovagló ülésben helyezkedjem rám, a karjait az ölébe engedi, de én megfogom õket és a nyakam köré vezetem.

Közelrõl még sokkal szebb, a bõre pedig hihetetlenül lágy és krémes, szinte belesüllyednek az ujjaim ebbe a lágyságba. Apró madárcsontú testalkata elenyészõ súlyú.

- Most az egyszer szabad kezet kapsz édesem. Kényeztess egy kicsit. – buja mosollyal bûvölöm az ajkait, de nem teszek semmi mást. A kalandvágy és az izgalom kettõs keveréke így is részegítõ.

Ayumu csak egy pillanatig tétovázik, míg átsuhan valami az arcán, amit nem tudok megnevezni. Aztán már hajol is közelebb a tekintetét az enyémbe fúrva, majd lejjebb pillantva az ajkaimhoz hajol.

Lágy simogatás, a hûvös szatén érintése, nem több egy apró, incselkedõ cirógatásnál, de közben észreveszem hogy közelebb húzódik hozzám, összesimítva a testünk úgy, hogy egy papírlapot sem lehetne közénk ékelni. Hagyom had tegye amit akar, mert élvezem.

A szája lassú simogatását követi egy nedves érintés, majd komótosan végignyalja az alsó ajkam és közben elõremozdul a csípõjével. A kezeim a derekát markolják ahogy a forró kéj végigzsibong a testemen…

A szája lassan birtokba veszi az enyémet… A csókja egyáltalán nem olyan amilyenre számítottam volna. Nem lassú és szûzies, hanem mély, kutató és forró. A fejét oldalra billenti hogy még mélyebbé tegye az érintést, még intimebbé ahogy a forró kis nyelve érzékien köröz az enyémmel… A csípõje meg-megmozdul az ölembe, elõre, majd hosszan hozzápréseli magát az ágyékomhoz mielõtt ismét ellazulna…

Átadom magam az érzésnek, a vágy lassú folyama egyre csak duzzad bennem, de még koránt sem elég. Még többre vágyom belõle…

Hamar megbizonyosodom róla, hogy nem ámítás a petekrõl szóló pletykák, s ahogy elégedetten belemosolygok a tüzes csókba lassan elhúzódik, nyáltól csillogó ajkai hívogatón elnyílnak.

Felemelem a kezem és megsimogatom az arcát, õ pedig kiscica módjára dörgölõzik a tenyerembe, majd belecsókol és belenyal a közepébe.

Elmosolyodom, de nem eresztem el rögtön.

- Van gyakorlatod szépségem. – nézek rá hátrabillentve a fejem – De még többre vagyok kíváncsi!

Az ágyékom még mindig lángol, de az önuralmammal sosem volt gond. Az elnyújtott élvezett pedig tízszer kielégítõbb mint egy gyors menet.

És Ayumu még nem fejezte be, hisz azt parancsoltam kényeztessen, abba pedig nem csak egy csók tartozik. Ezt már õ is tudja, mert hamarosan megérzem a felsõm alá araszoló kezeit is.

Elégedett sóhajjal lazulok el, az ujjai puhák és hûvösek a bõrömön… Elõbb az egész mellkasomat bejárja, mintha csak ismerkedne a testemmel, közben mégis élvezetet nyújt a lágy tapintása, majd a derekamnál finoman megkarcolgat a körmeivel…. Felemelem a csípõm hogy az övének feszítsem mire rögtön mozdul is mintha csak erre várt volna.

Felnyögök az élvezettõl, ahogy lassú ritmusban meglovagol, nincs értelme titkolni hogy milyen jó érzés. A kezemmel a csípõjét simogatom míg õ érzékien csókolgatja a nyakam, majd végignyal az ütõerem vonalán, hogy aztán apró harapásokkal rásegítsem az áramlásra. A csípõje továbbra is ritmusosan mozog, amivel lassan egyre feljebb korbácsolja az testemben zubogó kéjt…

Végigsimítok a fenekén, vágyakozva belemarkolok a feszes halmokba, majd tovább a combján és elõre a férfiasságára amit gyengéden végigmasszírozok az ujjaimmal…

Ayumu megrándul, mintha csak el akarna húzódni, de tudom hogy azt nem tenné.
Eddig nem vettem észre semmi mást, mert csak arra figyeltem amit õ csinált, de most ez az apróság pont eléggé elvonja a figyelmem, hogy eltoljam magamtól Ayumut.
Nagy szemekkel néz rám, a halántékán apró verejtékcseppek gyöngyöznek, az ajkai nyitva, az íriszei csillognak. Maga a csábítás, csakhogy az egyoldalú dolgokért nem vagyok oda. Hiába néz ki úgy mint aki élvezi a teste reakciója, vagy annak hiánya ékes bizonyíték.      

- Te semmit sem érzel. – mondom ki a nyilvánvalót nem túl örömtelin. Semmi kedvem megdugni egy porcelánbabát, én nagyon is egy érzõ testre vágyom!

Egyetlen hang sem hagyta el az ajkait, nem is izgult fel, pedig amikor ránézek meg mernék esküdni rá, hogy élvezi.

Lehet hogy tényleg selejtes árut akarnak rám sózni?

Élvezem, ahogy a víz végigfolyik a testemen zuhanyzás közben. Kihasználom az idõt, nem sietek, hiszen úgyis jönnek értem, hogy elvigyenek új otthonomba. A gazdám, aki alig három hónapja vett meg, hirtelen tönkrement, így el kellett adnia. Már nem is érdekel, hiszen ez az élet rendje számomra. Én csak egy kisállat vagyok, egy használati tárgy, nem szólhatok bele, mi történjen velem. Mégis, be kell vallanom, félek, hiszen fogalmam sincs, hogy hová kerülök. Csak annyit tudok, hogy a férfi, aki megvett, ragaszkodott hozzá, hogy vörös ruhában jelenjek meg elõtte. Gazdám azt mondta, hogy gazdag és befolyásos ember, amiben nem is kételkedem. Minden gazdám gazdag volt, nagyhatalmú, hiszen máskülönben nem tudtak volna megvenni engem. Persze, most még gazdámé vagyok, és ha élõben is tetszem annak a másiknak, akkor meg fog venni. Fényképet már látott rólam, azt mondta, látni akarja, hogy milyen vagyok, és gondolom ki is akar majd próbálni.

Kopogást hallok a fürdõszoba ajtaján, ez jelzi, hogy ideje lenne végeznem. Sóhajtva zárom el a vizet, és lépek ki a zuhanykabinból. A szívem hevesen dobog, ahogy megtörlöm a testem, a hajam, majd megfésülködöm. Félek, nem akarok elmenni, de ha gazdám nem tud eladni, akkor vagy megöl, vagy az utcára dob. Számomra mindkettõ ugyanazt jelenti. Tudom, hogy mi történik az utcára tett petekkel, eleget láttam már, amikor az egyik gazdám megmutatta. Úgy élnek, mint az állatok, az utcán incselkednek az emberekkel, kelletik magukat némi apróért. A többségük, mesélte az akkori gazdám, alkoholista, drogfüggõ, vagy rosszabb. Azt hiszem, ezzel akart rávenni, hogy engedelmeskedjek, vagy én is oda fogok kerülni. Még ma is összerezzenek a látottakra. Újabb kopogás, majd egy hang is csatlakozik hozzá.

-      -  Ayu-chan, gyere már! – hallom a Gazda hangját. – Igyekezz, kölyök!

-      -  Igen, Gazdám! – válaszolom, majd a törülközõt felakasztva kilépek a fürdõbõl.

Meztelen vagyok, de ez senkit sem zavar, engem a legkevésbé. Megszoktam, hogy megbámulnak, és többet voltam meztelenül, mint ruhában. Az ágyon már kikészítve vár a ruhám, egy fekete csipkés ing, fekete harisnya, vörös, igazán aranyos, fidres-fodros egészruha és hozzávaló, vörös színû, térdig érõ csizma. Azt kell hinnem, az a férfi bolondul a vörös színért. Gazdám végignéz rajtam, majd hozzám lép, és egyszerûen megcsókol. Hagyom neki, de nem csókolok vissza, nem adott rá engedélyt. Beletúr a hajamba, végigsimít a testemen, mire megremegek. Aztán elválik tõlem.

-      -  Hiányozni fogsz, Ayu-chan – súgja a fülembe. – Ugye én is hiányozni fogok neked, szépségem?

-      -  Igen, Gazdám – válaszolom engedelmesen. Ez az egyetlen válasz, amit adhatok, habár magam sem tudom, vajon hiányozni fog-e az itt töltött idõ, ez a férfi, vagy sem. Hiszen nem éreztem iránta semmit, ahogy egyik Gazdám iránt sem. Az érzés bármilyen formája úgyis bûn egy pet számára.

-      - Csak hogy tudd, nem akármilyen helyre kerülsz – mondja a Gazdám, és elfordul. Az ötvenes éveiben jár, fekete hajába már õsz szálak vegyülnek, de az arca még mindig igazán fiatalos a kora ellenére. Magasabb nálam, de nem túl sportos testalkatú, inkább kissé pocakos, de mégsem mondaná az ember kövérnek. – Az új gazdád, mármint, ha õ lesz a gazdád, egy bordély tulajdonosa. Úgy bizony – mondja visszafordulva, én pedig akaratlanul sápadok el, miközben a fekete, csipkés ingért nyúlok -, nem csak a gazdáddal kell majd csinálnod, de a vendégekkel, sõt, talán a többi fiúval is. De legalább jó helyre kerülsz, lesznek korodbeliek is. Ne mondd, hogy nem vagy boldog, csibém.

-     -  Ayumu buta, õ nem tudja – mondom engedelmesen. – Ayumu oda megy, ahová a Gazda mondja. Õ nem tudja, hogy mi jó és mi rossz.

A Gazda bólint. Azt hiszem, ezt a választ várta tõlem. Mindig tudnom kell, mi a jó válasz, hogy ne kerüljek bajba. A mostani Gazda jól bánt velem, bár néha kaptam tõle egy-két pofont, vagy rúgást. De õ nem vert félholtra, és hajlandó volt úgy is megvenni, hogy a jobb fülemre rosszul hallok. Ahogy az az ember is, akinek a nevét nem tudom, de egy bordélya van. Tudom, hogy mi az a bordély, és egy kicsit félek. Nem is kicsit, bár nem szabadna. Nekem tilos félnem, tilos éreznem bármit is. Elvégre, ugyanazt fogom csinálni, amit mindig is kellett, együtt leszek a férfiakkal. Bár engem úgy neveltek, hogy a Gazdámon kívül más nem érinthet, ám ha Õ majd azt akarja, akkor engedelmeskedem, és másnak is hagyni fogom a szexet.

Végül kész vagyok, a hajamat is megszárítom, majd újfent megfésülöm. A múlt héten festették újra, mielõtt a fényképeket csinálták rólam. Megfordulok a nagyméretû tükör elõtt, ami a szobában van, mialatt a Gazdám néz. Kedvtelve legelteti rajtam a szemét, tudom, hogy tetszem neki, így még utoljára kissé riszálom magam elõtte. A ruháimat már becsomagolták arra az esetre, ha tényleg az a férfi lesz a vásárló. Halk kopogás hallatszik az ajtón, majd egy idõsebb, már õsz hajú férfi nyit be. Õ a komornyik, aki a Gazdát szolgálja.

-     -  Uram, Ayumunak indulnia kell – mondja rám sem nézve. Úgy kezel, mintha nem is léteznék, vagy mintha holmi értéktelen szemét lennék, de nem zavar. Megszoktam. – Asao-sama már türelmetlenül várja. A kocsi elõállt, ideje lenne búcsút vennie a játékszerétõl.

-       - Értettem, Sato-san – biccent a Gazdám, mire Sato-san távozik. – Nos, akkor itt a búcsú ideje – fordul felém. – Menj! – int.

Mélyen meghajolok, nincs szükség szavakra, majd csendesen távozom. Tudtam, hogy nem fog elköszönni, az is csoda, hogy itt van, amikor elmegyek. Sok gazda ezt sem teszi meg, hiszen számukra csak szép dísztárgyak vagyunk, eldobható játékok, akikre nem érdemes idõt pazarolni, mikor megszabadulnak tõlük. Mialatt a kijárat felé sétálok, az leendõ, új Gazdám nevét ízlelgetem. Asao-sama… Vajon milyen ember lehet? Vajon erõs és fiatal? Vagy talán öreg, mint a mostani gazdám volt? Vajon hogy fog bánni velem? Egyáltalán tetszeni fogok neki? Megrázom a fejem. Buta vagy, Ayumu, nem szabad ilyeneken gondolkodnod. Te oda mész, ahová mondják, azt csinálod, amit mondanak, vagy megjárod. Erre neveltek, arra, hogy elégítsd ki a Gazdád, légy szép és maradj csendben. Semmi más nem vagyok, csupán egy tárgy, olyan, mint egy szép kiegészítõ, vagy bútordarab.

Mikor kilépek a házból, Sato-san már vár rám. Õ sosem kedvelt, és most úgy tûnik, szinte örül, hogy megszabadul a jelenlétemtõl. Mindig nehezményezte, amiért Gazdám megvett és idehozott, emiatt pedig sokszor kaptam tõle rosszindulatú, gonosz megjegyzéseket.

-      - Végre eltûnsz innen, szajha! – szûri a fogai közül, miközben beszállok az autóba. Luxusautó, vörös színû, de nem tudnám megmondani, milyen márkájú. – Remélem, soha többé nem látlak, és nem szennyezed többé az urat a látványoddal. Most úgyis oda kerülsz, ahová az ilyen szenny való – teszi még hozzá egy gonosz vigyorral. – Megérdemled, te kis félvér korcs! Remélem, valamelyik vén kurafi majd szétbassza azt a formás kis segged, hiszen úgyis azt szereted, nem?!

Nem válaszolok. A szavai kissé fájnak, hiszen nem én választottam, hogy megvegyenek. Sosem választottam ezt az életet, de sosem tiltakoztam ellene. Elfogadtam minden jóval és rosszal együtt, hiszen ebbe neveltek bele. Az ajtó becsapódik, majd az autó elindul velem együtt. Nem nézek vissza, sosem nézek vissza arra a helyre, ahol voltam, hiszen nem tehetem. Ha visszanéznék, a végén elkezdene hiányozni, amit nem engedhetek meg magamnak. Egyébként is aggódom, félek, a szívem a torkomban dobog, a kezem remeg. A Piroslámpás negyed. Pontosan tudom, hogy oda fogok kerülni, hiszen ott vannak a legdrágább bordélyok Tokióban. Kíváncsi vagyok, hogy Asao-sama bordélya milyen lehet. Vajon az is vörös, mint a ruhám, vagy az autó? Egész úton ezeken gondolkodom, így elterelem a figyelmem az aggodalmaimról.

~*~

Valamivel alkonyat elõtt állunk meg egy patinás, régimódi, de igazán elegáns épület elõtt. A sofõr kinyitja az ajtót, majd a bejárati ajtó nyílik, és egy, talán a harmincas éveiben járó, fekete hajú, tipikusan japán arcú férfi lép ki. A japánok korát nehezen tudom megbecsülni, pedig mindig itt éltem.

-     -  Te vagy a pet? – kérdi, mire bólintok és meghajolok. – Az én nevem Kitawa Keisuke, Asao Kyrishima-sama személyi asszisztense. Kövess, a fõnök már vár.

Újfent meghajolok, és követem. Nem adott engedélyt, hogy megszólaljak, így csendben lépdelek utána. Az persze nem kerülte el a figyelmem, hogy megbámult, végigfuttatta rajtam a tekintetét, de nem úgy vettem észre, hogy belém akarna kóstolni. Ezek szerint kizárólag Asao-sama rendelkezhet majd velem, ami kissé megnyugtat. Talán mégsem kell majd másokkal lefeküdnöm.

Az épület belül is elegáns, ízléses, a vörös szín uralkodik mindenhol, de nagyon tetszik. Rengeteg folyosó van, rengeteg ajtót látok, némelyek mögül nyögések, vagy halk beszéd árad ki. Biztosan itt dolgoznak a szajhák. Néhány fiút is látok, van, amelyik fiatalabb nálam, mások talán egy, vagy két évvel idõsebbek, és szinte mind vendéggel van. Megfordulnak utánam, megbámulnak, mire lehajtom a fejem. A tekintetük ellenséges, elvégre vetélytársat látnak bennem. Mint akkor, amikor elõször eladtak az aukción. Ez arra emlékeztet, így igyekszem összehúzni magam.

-     -  Ajánlom, hogy viselkedj! – mordul rám Kitawa-san. – Asao-sama nem szereti, ha valaki ellent mond neki. Megértetted?

-      -  Igen, Kitawa-sama! – mondom engedelmesen.

-     -  Nem is értem, miért egy félvért választott, mikor annyi gyönyörû japán fiú közül választhatott volna – sóhajt fel a férfi. – De mindegy is. Bár el kell ismernem, tényleg szemrevaló vagy, Asao-samát azonban úgyis a tested és fõleg az alfeled fogja érdekelni.

Nem válaszolok, nem szabad, és nem is vagyok mérges. Minden gazdám mindig kipróbálja az adottságaimat, és Asao-sama sem lesz kivétel. Végül megállunk egy ajtó elõtt, valamelyik folyosó legvégén. Kitawa-san bekopog, majd egy hangot hallok, miszerint szabad. Kitawa-san benyit, és belépünk; õ elöl, én pedig pontosan három lépéssel utána, lehajtott fejjel, alázatosan és szeliden.

-       - Uram, itt a kölyök, akit rendelt – mondja Kitawa-san.

-      -  Rendben, elmehetsz! – mondja egy mély, mégis igencsak megnyerõ férfihang, mire Kitawa-san távozik. – Hogy hívnak? – hangzik a kérdés.

-       - Ayumunak, Asao-sama – válaszolom halkan, de nem nézek rá.

-       - Emeld fel a fejed, hadd lássam, tényleg olyan szép vagy-e, mint a képeken!

Lassan, dobogó szívvel emelem fel a fejem, és szembetalálom magam a leggyönyörûbb, és egyben legfurább férfival, akit valaha láttam. Asao-sama egyszerûen gyönyörû, a haja hosszú és vörös, szemei világoskékek, arca markáns, és inkább tûnik európainak, mint született japánnak. Ajkai teltek, szemöldöke magasan ívelt, és az egész emberbõl annyi elegancia, erõ és hatalom árad, hogy teljesen beleszédülök. Úgy tûnik, õ is végigmér, és ahogy kiveszem a tekintetébõl, tetszik neki a látvány. Látom a szemén, ahogy azt is, hogy éhes, mint egy kiéhezett oroszlán.

-      -  Vetkõzz! – veti oda, én pedig szó nélkül engedelmeskedem.

Akoya nem néz a szemembe. A fiam pedig a kezét cibálja, mire végül Akoya elengedi, hadd futkározzon, hadd játszon Kanou fiaival. Õ pedig mellém telepedik. Vajon mit mondott neki Satoshi? Vajon mirõl beszélgettek, mialatt én nem voltam itt, és õk kettesben voltak?

- Akoya… - nézek rá komolyan.

     - Valóban sírsz esténként? – szegezi nekem a kérdést.

Nem válaszolok. Lehajtom a fejem. Erre mit mondjon az ember? Nem mondhatom meg az igazat, de hazudni sem hazudhatok neki. Aztán Akoya hangját hallom, ahogy vádol engem. Mégis... miért? Mit tettem vele, ami miatt ennyire gyûlöl?

      - Mond csak Hiroyama Akihito, miféle kegyetlen játékot ûzöl velem?! Idejössz… felforgatod az életem, a nyakamba varrod a kölködet és várod, ogy olyan legyen minden mint rég?! Még is mi a célod?! Minek jöttél ide? Revánsot venni régi sérelmeidért?! Elviszel Tokyoba és kivégzel?! Vagy esetleg megteszed itt is, csak szálljon le az est?! Még is mit keresel te itt, HA?!

Nem hiszek a fülemnek. Mégis… hogy mondhat ilyet? Miért tettem volna ezt? Azt sem tudtam, hogy õ az a festõ, akivel levelezek. Most olyanokkal vádol, amiket nem követtem el. Miféle szörnyeteggé vált az utóbbi három évben? Szörnyülködve nézek fel, mire elhallgat.

     - Istenem Akoya….miket beszélsz?! Hallod magad?! Mivel vádolsz te engem! Valóban..nem egyszer sírtam, mikor azt hittem senki sem hall… mert azt hittem meghaltál… Gyászoltalak! A lényem egy kibaszott darabját veszítettem el... van fogalmad róla, ez mit jelent?! Hogyan is lenne..elvégre csak színészkedsz… Kettõnk közül ki játszik kegyetlen játékot a másikkal Ansan?!- nyomom meg a nevét. Azt a nevet, amit sosem használtam, pedig tudtam, hogy ez az igazi neve.

- Istenem..Akihito…én…én..sajnálom – nyöszörgi, mire magamhoz ölelem. Ostoba kölyök, sose tudnám gyûlölni, vagy akarattal bántani. Elõször tudtam, de késõbb minden érzésem megváltozott iránta. Szeretem.

minden idõt kihasználhatnék amit itt töltötök Franciaországban.

     - Naaaa papa, kérlek, annyira pöpec lenne! – a fiam is gyõzköd, de én húzom a szám. Nem akarok semmi közelebbi kötöttséget Akoyával. Ám végül mégis belemegyek a dologba, aminek Satoshi nagyon örül. Úgy tûnik, megkedvelte Akoyát, és õ is a fiamat.

Akoya hálásan biccent egyet, majd mikor beérünk lakásba, leveszi a cipõjét. Nekem azonban még dolgom van, így megkérem Akoyát, vigyázzon Satoshira egy pár órát, amíg odaleszek. Satoshi nem szól semmit, hiszen tudja, hogy elfoglalt vagyok. És Akoya is belemegy. Habár kissé félek õket kettesben hagyni, mert van némi rossz elõérzetem. Mégsem tehetek másképp. A testõröket meg vinnem kell magammal.

~*~ 

minden úgy van, ahogy én akarom. Bár, néha nem, de most igen. Már majdnem éjfél van, amikor hazaérek Akoya lakására. Satoshi természetesen már alszik, de a nappaliból még látok fényt kiszûrõdni. Talán Akoya engem várna? Kizárt, hiszen õ is tudja, hogy nem lehetünk együtt. Hazudott nekem, becsapott, elárult, hogy a saját bõrét mentse. Pedig én sosem tettem volna vele ilyet. Már nem tudok benne úgy bízni, mint azelõtt.

A fürdõbe igyekszem. Szükségem van egy frissítõ zuhanyra ezután a hosszú nap után. Aztán alszom egyet, és holnap beköltözünk a szállodába Satoshival együtt. Pár nap, és úgyis hazamegyünk, aztán majd elfelejti Akoyát. Jobb is lesz.

Hosszú idõvel késõbb valaki kopog az ajtón.

     - Igen?

     - Csak bemennék elmosni a cuccaim… bele fog száradni a festék! – hallom Akoya hangját.

     - Gyere! – szólok ki. Az õ lakása, azt csinál, amit akar.

Hallom, hogy belép, és elkezdi mosni az ecseteit. Ilyen alkalmat nem szalaszthatok el. Így kinyitom a kabin ajtaját, és megszorítom a torkát, és mögé állok, hozzásimulva. Elvágva a menekülés útvonalát. Kedvem lenne megölni, megfojtani, eltörni a nyakát azok után, amit velem tett. Akkor végre tényleg halott lenne, nem lenne semmi baj, hiszen vége lenne minden szenvedésemnek.

      - Legszívesebben… most tudod mit tennék veled? Megfojtanálak… - suttogom a fülébe vészjósló hangon.

      - És miért nem teszed meg?

      - Mert az életben többet szenvedsz. Nem adom meg neked a kegyelem döfést… Azt akarom, neked legalább annyira fájjon mint nekem... – suttogom kérdésére. Igen, azt akarom, hogy szenvedjen, legalább úgy, mint én annak idején, amikor azt hittem, meghalt.

Látom, hogy megtörli a tükröt, hogy láthasson engem. Majd feje a kezeimre billen, kezével a kezemet cirógatja gyengéden. Azt hiszed, ezzel elérsz valamit? A tekintetét az enyémbe fúrja a tükrön át. Mit látsz? Hm? Fájdalmat? Dühöt? Haragot? Gyilkos vágyat? Mind megkaphatod, Akoya, nézd!

     - Ne, mit csinálsz?! Tegyél le most azonnal! – nevet rám, majd lábait derekam köré, karjait nyakam köré kulcsolja. Te is akarod, ribanc.

     - Kussolj ribanc! – morranok rá, hogy végre befogja a száját. Most megbaszni akarom, megdugni, nem beszélgetni vele.

Rám mosolyog, ahogy élvezem a diadalt felette. Igen, diadal, ami most következett be, és az utolsó alkalom, hogy magamévá teszem.

     - Legelõször is ezt mondtad – emlékeztet nevetve.

     - De a legelsõnél nem mondtam ki azt amit mos igen – simulok hozzá teljesen, de nem csókolom meg.

     - Valóban? Akkor ne kímélj! – suttogja megemelkedve. Farkam mereven várja, hogy betörhessen az õt megilletõ helyre.

     - Nem..nem foglak – biztosítom, majd hirtelen, erõsen hatolok belé, nem törõdve a fájdalommal, amit neki okozok.

Tompa, elnyújtott nyögés hagyja el ajkait, pedig sikításra számítottam. De nem. Tartja magát.

      - Szeretlek – suttogom, majd vágtába kezdek.

      - Istenem... Akihito... én is! – nyögi a szavakat. Vajon hihetek neki? Vajon valóban szeret, vagy csak azért mondja, hogy megnyugtasson?

Hallom, hogy nyöszörög, ahogy erõseket lökök, egyre jobban, egyre mélyebbre vágva magam belé. Érzem a könnyeit, ahogy végigfolynak a testemen a vízzel együtt. Átölelem a testét, szorosan szorítva magamhoz. Most utoljára. Hiába szeretem, el kell engednem. Õ már nem az én Akoyám, õ már nem az enyém. Hiába fáj, hiába rángatnám magammal haza, nem tehetem. De ha megkérdem, talán hazajön velem. Talán, de nem biztos, és akkor inkább itthagyom.

Végül egyszerre megyünk el, spermám belelövell a testébe, és mindketten nagyot nyögve élvezünk el. Érzem forró magját, ahogy a testemre spriccel, de a víz azonnal le is mossa onnan. Akoya nyüszítve ernyed el, fejét a vállamra ejtve. Kimerült.

Nyüszítve ernyedek el lassan, nehéz fejem zavarodottan ejtem vállára.

      - Ez… fájt – nyögi halkan, a szemét törölgetve -, de… életem legszenvedélyesebb menete volt…  Köszönöm… és... – mondja, de belefojtom a szót egy szenvedélyes csókkal.

      - Cssss… ne beszélj! – csitítom.

Lecsókolom a könnyeit, majd próbálom elengedni, de összerogy. Így karjaimba véve lépek ki vele a fürdõbõl, és viszem a kanapéra, ahogy megágyazott magának. Összebújúnk, õ pedig hozzám simul, csendben megcsókolva engem, arcomat cirógatva, miközben fojtott hangon beszélgetünk.

      - Gyere vissza Tokyóba! – mondom halkan.

      - Nagyon jól tudod, hogy nem lehet… felismernek és megölnek..

      - Tudom…- sóhajtok. Hogyne tudnám - de vigyáznék rád!

      - Neked Satora kell vigyáznod… Õ az elsõ… Te... Akihito… kérhetek egy szívességet?

      - Bármit – suttogom finoman, diadalmasan mosolyogva.

      - Ha hazaérsz... felejts el... és vegyél el egy nõ… Kérlek! – suttogja, mire ledermedek. Házasodjam meg?

      - Nem kérheted tõlem ezt! Meleg vagyok! – vetem ellene. Õ is tudja, nem értem miért kér ilyesmit.

      - Akihito… te vagy Sato példaképe… Satoshié, a fiadé, aki kijelentette, ha nem leszek az „anyukája” a feleségeként kell funkcionálnom késõbb – fakad ki Akoya idegesen.

      - Jó az ízlése – nevetek jóízûen. Satoshi imádja Akoyát. Ahogy én is.

      - Ez nem vicc! – vág finoman a mellkasomra. - íÍgérd meg… találsz valakit… egy nõt... akit elveszel... Ha igazán szeretsz, megteszed értem!

      - Rendben – sóhajtom végül. Akkor tehát ez az utolsó találkozásunk, Akoya

- Mikor jöttök vissza Párizsba? – jön az újabb kérdés.

      - Valószínûleg soha – jelentem ki egyszerûen. Nem áll szándékomban visszajönni. Nem akarom õt újra látni.

Érzem, hogy megremeg, ahogy szorosan hozzám simul. Aztán lassan elalszik. Hallgatom lassú, egyenletes szuszogását. Hát ennyi. Vége van. Vége van a kapcsolatunknak, amiért annyit harcoltam. Azért sajnálom. Szeretem õt. Majd én is lassan elalszom.

~*~

Reggel, amikor felébredek, Akoya sehol. És mikor átmegyek a hálóba, Satoshi sincs sehol. Eltûnt! Azonnal hívom Akiraékat, és a reptérre hajtunk. Van egy érzésem, hogy el akarja rabolni a fiam. Elmebeteg állat! Megölöm, ha a fiamnak baja esik, az biztos! Persze, elkapom a termináloknál, és olyan erõvel csavarom ki a kezébõl Satoshi kezét, hogy majdnem eltöröm. De nem érdekel. Ha baja esett volna, megemlegeti. A fiam a mindenem.

      - Papa, mégiscsak jössz velünk világot látni? – kérdi lelkesen Satoshi. Mégis mit mondott neki ez a kölyök?

Ideges vagyok, nem is kicsit, és nem sok választ el attól, hogy agyon ne lõjem Akoyát itt helyben. Csak Satoshi miatt nem teszem meg. Nem akarom, hogy rosszat álmodjon a fiam. Még ráér megtudni, milyen kegyetlen a világ.

      - Nem esett bajod? – kérdem megkönnyebbülve, ahogy magamhoz ölelem a gyereket.

      - Nem, Akoya azt monda elmegyünk Salvador Dalihoz… Papa, ki az a Dali? – kérdi ártatlanul.

      - Majd… majd… elmondom… menj Akiráékkal a kocsihoz! – mordulok, letéve a kölyköt.

A tekintetem jeges, amikor Akoyára nézek. Akkor voltam utoljára ilyen, amikor megkínoztam. Satoshi megfogja Akira kezét, és elsétálnak. Nem kell, hogy tanúja legyen a jelenetnek. De azért még integet Akoyának, aki visszainteget széles mosollyal. Pedig tudja, hogy mi fog következni.

Amikor eltûnnek, Akoya arcáról leolvad a mosoly, és halálra váltan néz rám. Van is miért, kisfiam.

      - TE NORMÁLIS VAGY?! – rontok neki egybõl. Az emberek minket bámulnak, de leszarom nagy ívben. - Te meg vagy ÕRÜLVE?! Még is hogy gondoltad, hogy elviszed a fiam egy szó nélkül?!

      - Én csak… én…  - hebegi, leszegve a fejét.

- Te csak mi?! – szorítom meg vasmarokkal a vállát.

      - Én csak… szükségem volt valamire, ami a tiéd… ha már sohasem láthatlak… és… Sato… Õ a tiéd… - suttogja megsemmisülve.

Hát ezért tette? Magamhoz ölelem, és csitítani próbálom. Megértem, de mennyire megértem az érzéseit.

      - Igen… már biztos, hogy nem vagy normális… - suttogom halkan, hogy csak õ hallja.

      - Tudom…

      - Nagyon szeretlek!

      - Tudom… én is – suttogja, miközben erõsen markolja az ingemet.

Aztán elenged, és elmegy. Még utána szólok, de nem válaszol, nem áll meg, nem fordul hátra, és végül elnyeli a forgatag.

~*~ 

Kawashima Kimiko, az egyik gazdag ügyfelem lánya, aki még hálás is volt, amiért valaki végre elviszi a lányát hazulról. Azóta nyolc hónapos terhes. Satoshi nagyobb fiú már, nem emlegeti annyit Akoyát, talán mert tudja, hogy fájó sebet szakítana fel vele. És persze, szeretõm is van, egy koreai fiú, a huszonhárom éves Byung-Hee személyében. Nem veheti fel a versenyt Akoyával, de jó szeretõ, jó az ágyban, és nem kérdez sokat.

Megölelem Kumikot, miközben mosolyogva nézek Akoyára. Igen, a hang alapján már tudtam, hogy õ az. Fájdalmas viszontlátás, de nem mutathatom ki. Akoya azonban azonnal otthagy minket, és elindul kifelé, mint a szélvész.

- Ne haragudj, nemsokára jövök – mondom Kumikonak, majd Akoya után eredek. – Csak pár perc, drágám.

- Rendben – kiált utánam a nõ.

Az aula környékén kapom el Akoyát, és rántom egy félreesõ zugba.

      - Ako… te... még is mit keresel itt?! – kérdem döbbenten. Azt hittem, ide csak üzletembereket hívtak meg, nem kurvákat.

      - Engem elhívtak... én vagyok a kísérõje Boris Salajebonak… az üzlettársadnak – válaszolja.

 Lassan nézem õt végig, majd megpillantom a jeggyûrût. Tehát Boris róla beszélt, és nem hazudott.

      - Hát még is igaz amit mondott…. elárulnád, hogy ez még is mi a fene?! – mutatok a gyûrûre.

      - Boris ajándéka… Ugyan ezt én is kérdezhetném tõled… Még is ki az a maca odabenn a te kölyköddel magában… és mi ez a gyûrû az ujjadon, ha?! – néz rám vádlón.

- Csak tessék – vonok vállat. – Veled ellentétben, én már túlléptem a kapcsolatunkon – dõlök a falnak. – Újítottam, ahogy te is. Van más az életemben. Ugyan fele olyan jó sincs, mint te, de õ legalább nem lép le egy szó nélkül, mert berezelt – mutatok rá. – Gyáva vagy, Akoya, mindig is az voltál. Mégis szerettelek.

- És most? – kérdi remegõ hangon. – A repülõtéren az a vallomás hazugság volt? Hazudtál, hogy szeretsz?

- Az régen volt, Akoya. Légy boldog Borisszal, és felejts el engem, jó? – mondom. – Hiszen ezt kérted akkor tõlem. Hogy felejtselek el. Én megtettem, de te szemmel láthatóan nem tudsz felejteni, nem tudsz túllépni rajtam. Isten veled! – hajolok oda hozzá, és megcsókolom.

- Pedig nem én voltam az, aki otthagytalak a reptéren – emlékeztetem. – Nem én akartam szakítani – fordulok felé. – Ne rendezzünk jelenetet, Akoya. Borisra sem vetne jó fényt, ha a szeretõje a volt szeretõjével enyelegne, nem?

- De... igazad van – enged el. – Ne haragudj! De… sosem hittem, hogy még látlak azok után. Persze, sejtettem én, hogy fel fogsz itt bukkanni, elvégre téged is meghívtak. Mégis reméltem, hogy nem fogjuk egymást látni – vallja be.

- Nem haragszom – vonok vállat. – De gondolj Borisra! Ha bárki meglát minket együtt, az rád és rá nézve is kellemetlen lesz. Ismerem Borist, nem olyan gyengéd és kedves ember, mint hiszed – figyelmeztetem. – Légy vele óvatos! És most menj, mielõtt észreveszi, hogy eltûntél.

- Akihito... – néz rám. – Én még... mindig...

- Õszinte részvétem – biccentek szenvtelen arccal, majd meglöködöm kissé. – Indulj!

- Boris, ne haragudjon, de mennünk kell. A feleségemnek szüksége van egy kis pihenésre – mondom. Akoya rám néz, a tekintetünk egy pillanatra találkozik. Átölelem Kimikot.

- Ez természetes – válaszol Boris. – Aztán ne erõltesse meg magát, asszonyom. REmélem, Akihitonak és önnek gyönyörû, erõs gyermekük születik. Lehetõleg fiú.

- Köszönöm, Boris-san – biccent Kimiko.

- Aki Borisszal volt. A volt szeretõd, nem? Azért mentél utána – jegyzi meg. Élesen vág az esze. – Nem mintha érdekelne, de ha kiderül, hatalmas botrány lesz, te is tudod.

- Akoya okos fiú, nem olyan ostoba, hogy elfecsegjen bármit is – rázom a fejem. – Tudja, hogy azzal magára haragítaná Borist. Õ igazi orosz, nehezen bocsát meg bárkinek is.

- Mindkettõtökért. Tudod, valamilyen módon kedvellek. Mint egy barátot, de semmivel sem jobban – mosolygok rá. – Jó éjt! – majd elhagyom a szobát.

Nem tudom, meddig ülök ott, amikor puha lépteket hallok magam mögött. Megismerem a lépteket.

- Boris elengedett sétálni? Ráadásul egyedül? – nézek rá kétkedve. Vajon hol vannak Boris kutyái, akik mindig hûségesen követik bárhová. – Vagy leléptél egy szó nélkül?

- Beszélnünk kell  - mondja.

- Beszéljünk – bólintok. – Ülj le! – mutatok a padra. – Van hely mindkettõnknek.

- Õ jól van – mondom. – Egyre kevesebbet emleget. Azt hiszem, kezd téged elfelejteni. És jobb is. Ako – fordulok felé -, mi soha többé nem lehetünk együtt, te is tudod. Kétszer hagytál el, kétszer okoztál nekem fájdalmat a saját önzõséged miatt. Harmadszor nem akarom átélni.

- Tehát… még vannak irántam érzéseid – állapítja meg, mire bólintok.

- Sosem mondtam, hogy nincsenek. Mindössze, én túlléptem a múlton. Tedd te is azt – állok fel. – Becsüld meg Borist, és ne haragítsd magadra, akkor jó életed lesz mellette. Jobb, mint mellettem valaha volt. Hidd el, jobban jársz így – nézek rá szomorúan.

- De ha szeretsz… miért nem harcolsz értem? – néz rám kétségbeesetten.

- Már megtettem. Háromszor is, nem emlékszel? Kértelek, hogy gyere vissza velem Tokióba. De nemet mondtál, helyette elraboltad a fiamat. Ezt sosem fogom megbocsátani, még akkor sem, ha megértem az indítékaidat – a hangom komoly. – Nem vagyok játékszer. Az érzéseim nem arra valók, hogy taposs rajtuk, hogy folyton elhagyj, mert neked nem felelek meg, Akoya! Én õszintén szerettelek és szeretlek most is. De nem hagyom, hogy megint megismétlõdjön a múlt.

- Én is szeretlek – áll fel, könnyes szemekkel. – Mindig szerettelek, de úgy éreztem… jobb, ha nem vagyok veled. Én csak… teher voltam… neked… - ölel meg, és bújik hozzám.

- Sosem voltál teher – sóhajtom, simogatva a haját, hátát.

- Ha te mondod, biztosan úgy van – biccentek, de nem hiszem el ezt a marhaságot. De ha bántotta, addig él az a szemét. – Mikor házasodtok össze? – kérdem végül. – És hol?

- Négy hónap múlva, Amszterdamban – mondja végül. – Eljössz? Szeretném, ha ott lennél, sokat jelentene, bár tisztában vagyok vele, hogy kényelmetlen lesz.

- Ki nem hagynám – mondom. – Majd kapsz tõlem egy szép ajándékot, Ako – csókolom meg lágyan. – Sok boldogságot, édes!

Látom, hogy Akoya zavarban van, én pedig jót mulatok rajta. Még mindig zavarba tudom hozni, ami igazán jó érzéssel tölt el. Kanou egy idõ után úgy dönt, elmegy ebédelni, így kettesben maradunk. Idõközben a kórházi kaja is megérkezik, és amikor meglátom, még én is elismerem, hogy nagyon szerény koszt. Akoya magára vállalja, így én a hazai ételt eszem, amit a szakácsnõm készített.
Közben kérdezget, milyen volt a kóma, válaszolok, majd elmondom neki, hogy ha felépülök, és minden rendezõdik, akkor elviszem Európába, sõt, ha akar, akkor Párizsban is tanulhat. Erre tátva marad a szája, a szemei elkerekednek, mint aki nem jól hallotta.

- Nem áll jól a fehér, igaz tisztában vagy vele? – kérdem az egyik falat után.
- De…de én eddig azt hittem jól áll... hát… nem vagyok kövér, nincs mit takargatnom! – mered rám riadtan. Egy egyszerû fehér nadrág és krémszínû trikó van rajta. Igazán elegánsan fest, de én nem arra gondoltam.
- Én a hajadra gondoltam Akoya – nevetek fel.
Megkönnyebbülten sóhajt, majd biccent.
- Igen, már tervben van a festék, csak…még nem volt rá alkalmam…hogy befessem.
- Nagyon aggódtál igaz?
- Elképzelni sem tudod… mennyire – vallja be õszintén, majd hozzám hajolva puhán, óvatosan csókol meg. Jólesik a kényeztetése. - Figyelj csak… este ne aludj el… meglepetést tartogatok a számodra.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket – figyelmeztetem.
- De ezt szeretni fogod!
- Nem adhatnád ide most?
- Sajnos nem… várnod kell estig – nevet, miközben a combomra simít.
Aztán Kanou visszajön, pont, mikor lejár a látogatási idõ. Sajnálom, hogy Akoyának mennie kell, és már nagyon várom, mivel lep meg az éjjel. Megígérem magamnak, hogy nem fogok elaludni.

~*~

A nap unalmasan telik, és sajnos, este mégis sikerül elaludnom. Éppen alszom, amikor valaki a nevemet mondja. Kipattannak a szemeim, és riadtan meredek az ágyam mellett álló alakra. Mit akar? Ki ez? Miért van itt? Hány óra? Mit keres rajtam ez a hibbant nõvér? Már épp kiabálnék, mikor meghallom az ismerõs hangot.
- Sssh… én vagyok az, el ne kezdj ordítani! – suttog nevetve, majd megcsókol.
- Akoya, még is mit keresel itt… és… mi van rajtad?!
- Meglepetés!
Felsóhajtok, majd lassan magamhoz húzva csókolom meg. Szenvedélyesen csókol vissza, lábai terpeszben, hogy még jobban hozzám simulhasson. Kapva kapok az alkalmon, és ujjaim a combján kezdenek kalandozni felfelé, majd ajkaimmal a nyakát kezdem kényeztetni. Akarom õt, de Akoya a csuklómra fog, és halkan, reszketeg hangon nyög fel. 
- Ne… nem akarom, még…
- Mit… miért? – meredek rá értetlenül. Nem értem, mit akar.
- Nem ez a meglepetés… várjál…
Elenged, majd lemászik rólam, rendezve a ruháját, és a vonásait. Értetlenkedve nézem, nem értem, mire megy ki ez az egész, ám õ apró mosollyal tolja felém a kerekesszéket.
- Ülj be, gyere, segítek!
- Nem kell, magam is megoldom – intem le, majd minden erõmet igénybe véve ülök a székbe.
Már nem a kórházi köntös van rajtam, hanem egy könnyû, nyári yukata, amit behozattam Kanouval.
- Egyáltalán mi ez a maskara, és miért nem vagy otthon?! – teremtem le. Nem tetszik nekem, hogy éjnek idején egyedül kóborol. És ha valami baja esik? Se Kanou, se testõrök, se senki. 
- Nekem úgy tûnt az elõbb még nem bántad, hogy meglátogattalak – mondja epésen, majd tolni kezd kifelé. Hamarosan látom, hogy a park irányába igyekszünk, és kezdek gyanút fogni. 
- Még is mire készülsz? Ne…NE.NE! Azonnal állj meg! HALLOD?! NE ROHANJ!
Ahogy kiérünk az épületbõl, Akoya belegyorsít, és még én is élvezem a dolgot. Aztán elkezd manõverezni, hangokat kiadni, mint a versenyautók, én meg nevetni kezdek. A végén õ int engem csendre, nehogy felverjük a kórházat. Aztán a lejtõhöz érünk, amelynek alján a szökõkút van. Akoya hiába próbál ügyes lenni, nem tudunk megállni, így hamarosan egy rémült kiáltás kíséretében testközeli ismeretségbe kerülök a vízzel. Amikor Akoya rám néz, féktelen nevetésbe kezd. Az én arcomon inkább meglepettség, düh, és valami értetlenkedés fedezhetõ fel. Ezt is érzem. Aztán megragadom Akoya csuklóját, és magam mellé rántom, hogy õ se ússza meg szárazon.
Nevetünk, fröcsköljük egymást, majd izmos karjaimat Akoya dereka köré fonom lassan, és bár elhúzza a fejét, mégis megcsókolom. Lassan azért kikászálódunk a vízbõl, mindketten fázunk, didergünk, és szerintem Akoya sem egészen így képzelte a dolgot.
Akoya ruhája a testére tapadt, sapkája a vízben úszik, kontya kibomlott, és én sem nézhetek ki jobban. Fogai összekoccannak, ahogy átkarolja magát, majd elvezet engem hátra, valami hátsó fészerhez, amelynek felmászunk a tetejére
A szám is eltátom, mikor meglátom a meglepetést. Egy üveg bor, sushi, és két pokróc, amelybe azonnal beburkolózunk, mikor felérünk.
- Na…te…tetszik? – vacogja, miközben lehámozza magáról a ruhát.
- Nagyon is…nem számítottam rá! – mondom teljesen õszintén.
- Tudom! – nevet fel.
Akoya végül maga köré tekeri a plédet, majd velem szemben ül le, és tölt nekem bort.
- Te meg vagy húzatva…
- Tudom, de csak mert szerelmes vagyok – nevet egy aprót legyintve.
- Én is – húzom magamhoz, és szenvedélyesen megcsókolom. Nem ellenkezik, viszonozza, és hamarosan már a bort el is felejtem.
Leteszem a poharat, ahogy õ is, és azonnal a nyakára tapadnak ajkaim. Nem kell sok, hogy hamarosan mindketten szûz meztelenek legyünk, és a tetõn elfekve kényeztessük egymást ott, ahol csak érjük. Ujjaim végigsimogatják Akoya oldalát, csípõjét, majd vékony combjait. Érintéseimet jólesõ sóhajokkal, nyögésekkel, és csókokkal jutalmazza. Hosszasan, érzékien kényeztetjük egymást, majd lassan csókjaimmal egyre lejjebb haladok Akoya testén, minden egyes millimétert végigcsókolva. Õ a hajamba túr, vállaimat, nyakamat, hátamat, oldalamat kényezteti apró ujjaival. Én már a hasánál járok, majd a combjainál, mire feleszmél.
- Mit… mi akarsz… - suttogja vágytól elfúló hangon.
- Valamit adni neked, amit sosem adtam – válaszolom, ahogy végigcsókolom, végigsimítom combjainak belsõ felét, mire õ nyöszörögni kezd. – Eddig mindig te adtál nekem. Most ideje viszonoznom, Akoya.
Tudom, hogy nem érti, de nem is kell. Két ujjamat végighúzom merevedésén, mire hátraveti a fejét, és felnyög. Lassan, óvatosan a számba veszem szerszámát, és kényeztetni kezdem. Nem sietek el semmit, számmal a farkát, a kezeimmel a combjait, heréit kényeztetem. Hallom, hogy halkan nyög az élvezettõl, hogy kér néha, nem kell ezt csinálnom, hiszen nem tartozom neki semmivel. De tudom, hogy jó neki, most ez jó neki. Mást most nem tudok neki adni. Óvatosan szopom le, finoman, hogy minél tovább tartson az élvezet. Ujjaival hajamba túr, csípõjét megemeli, így még jobban a számba tudom fogadni már merev farkát. Folyamatosan nyöszörög, hajamba túr, én pedig érzem, hogy hamarosan elmegy. És valóban, nem sokkal késõbb egy hatalmas kiáltással élvez a számba. Elégedetten nyelem le a spermát, majd nyalom le a szám szélét, és óvatosan Akoya mellé fekszem. Õ még az orgazmustól remegve fekszik, mire karjaimba veszem, õ pedig bújik hozzám, mint egy kisgyerek. Végül a remegése csillapodni kezd, és felnéz rám.
- Miért? – kérdi halkan, még mindig vágytól csillogó szemmel.
- Mert szeretlek, Akoya – suttogom, és homlokon csókolom. Jólesõen bújik vissza az ölelésembe.
Késõbb persze megisszuk a bort, mikor már egész jól vagyunk, eszünk hozzá sushit is, sokat beszélgetünk mindenfélérõl, ami az eszünkbe jut. Szóval, nagyon jól elvagyunk, nevetünk, jól érezzük magunkat, összebújunk, csókolózunk, simogatjuk egymást, majd Akoya hajnal felé távozik. Nekem segít visszajutni a szobámba, majd egy puha, érzéki csókkal vesz tõlem búcsút. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, már hiányzik, hiába ígérte meg, hogy délután meglátogat. Még sokáig nem tudok elaludni, és már világos van, mikor elszunnyadok.

~*~

Egy hónap telik el, mire végre teljesen gyógyultnak nyilvánítanak, és elhagyhatom a kórházat. Hét hónap kórház után az egész világot valahogy más színben látom. Az orvos szerint most már nyugodtan sportolhatok, de nem szabad még magam megerõltetni, mert annak súlyos következményei lehetnek. Kanou és Akoya jön értem, aminek külön örülök. Hoznak nekem tiszta ruhát, Akoya segít felvenni, pedig már jól vagyok.
- Jól vagyok! – mondom morogva. – Nem kell segítened.
- Az orvos szerint nem szabad magad megerõltetned – mondja kedvesen, miközben begombolja az ingemet.
- Hét hónapig feküdtem, szerintem eleget pihentem, nem gondolod? – kapom el a csuklóját, majd arcon puszilom, mire elvörösödik. – Csak nem vagy szégyenlõs, Akoya?
- Én?! Dehogy! – rázza piros pofiját, mire elnevetem magam.
Végre útra készen állunk, minden a helyén. Kanou felkapja a táskámat, Akoya pedig kényszerít, hogy üljek még bele a tolókocsiba. Nem akarom, de mivel az orvos is árgus szemekkel figyel, nem ellenkezem. Aztán végre a kocsinál vagyunk, ahol beszállok, mellém Akoya, másik felemre Kanou, velem szemben két három ajtós szekrény, akik mélyen meghajolnak. Én csak jólesõen dõlök hátra a puha bõrülésen, mialatt egyik kezemmel Akoya kezét fogom. Õ a vállamra hajtja a fejét, mialatt hazafelé furikázunk.
Alig érünk haza, a két testõröm már ugrik is ki, hogy nyissa nekünk az ajtót. Elõbb Akoya száll ki, majd én, végül Kanou. Ahogy belépek a házba, embereim már várnak, és mind meghajolnak.
- Isten hozta itthon, Oyabun! – mondja Kanou. – Most pihenjen egyet.
- Eleget pihentem – mondom ellentmondást nem tûrõen. – A kertbe szeretnék menni, teszek egy sétát. Akoya, jössz? – nézek Akoyára, aki boldogan bólint. – Úgyis beszélnünk kell, és a dolog nem tûr több halasztást. Kanou! – fordulok Kanou felé, mire õ meghajol. – Holnap délután hozd át a fiaidat! Ideje, hogy Akoya megismerje õket.
- Igenis, Oyabun! – hajol meg ismét Kanou, majd int egy embernek, hogy vigye a cuccaimat a szobámba.
Én pedig Akoyával együtt kimegyek a kertbe. Tudom, hogy õ sem helyesli, de nem tehet mást. Vigyázni akar rám, ezt is tudom, de annyi ideig feküdtem, hogy már lassan azt is elfelejtettem, milyen érzés járni. Csendesen bandukolunk a kertben az úton, nézzük a virágokat. A kertészek meghajolnak nekünk. Végül egy kis lugashoz érünk, amelyet még apám építtetett annak idején anyámnak, aki imádott itt kinn olvasni, hûsölni a nyári melegben. Intek Akoyának, hogy üljünk le, amit meg is teszünk.
- Ezt még apám építtette anyámnak. Anyám nagyon szeretett itt olvasgatni, elmélkedni a nyári melegben – mondom halkan. – Azóta én is gyakran jövök ide, ha megtehetem.
- Szép hely – mondja Akoya. – De nem ezért hívtál ki ugye, hogy ezt megmutasd? Már jól ismerlek, ha beszélni akarsz velem, akkor valami komoly dologról van szó, igaz?
- Pontosan – bólintok. – Rólad, a jövõdrõl, a Triádról – mondom, mire elkerekednek a szemei. – El kell döntened, mit akarsz. Az embereid nem tisztelnek, ezt tisztán láttam rajtuk, amikor ma hazaértünk. Néhányan ott voltak, de úgy néztek rád, mint egy gyerekre, nem mint Laobanra.
- Nem tehetek róla – suttogja halkan. – Nem tudom, mit kell tennem.
- Vedd rá õket, hogy tiszteljenek! – mondom határozottan. – Tégy valamit, beszélj hozzájuk! Vívd ki a tiszteletüket, vagy könnyen megeshet, hogy hamarosan leváltanak. Az pedig nem jelent mást, mint hogy meg fognak ölni – a hangom csendes, Akoya mégis megremeg. – Nem mondhatsz le csak úgy, kivéve, ha találsz megfelelõ utódot magad helyett, akiben megbízol, és akirõl tudod, sosem árulna el téged, vagy a Triádot. És hidd el, sokan szeretnék a halálodat, mert a Triád jó része alkalmatlannak talál.
- Honnan tudsz ilyeneket? – kérdi rémülten.
- Kanou sokat mesélt nekem telefonon – mondom, és valóban nem hazudok. Kanou mindenrõl beszámolt, hogy a Triád jó része szívesebben látná Akoyát holtan. – Sokan húztak a bátyád felé, és õk most bosszút akarnak. Jobb, ha résen leszel, és megválogatod, kiben bízol meg. Én a testõreidben sem bízom, nem tetszik a képük.
- Lai és Shai kiválóak – mondja a fejét rázva. – Miért gondolod, hogy bántani akarnának?
- Mert túl közel álltak a bátyádhoz – suttogom halkan. Akoya megremeg. – Túl hûek voltak hozzá. Én megtanítom neked, hogy kiben bízz, kiben ne, és hogy légy tiszteletreméltó. Megtanítom az alapokat, de a Triád ügyeibe nem szólhatok bele. Ne feledd, hiába van köztünk béke, a belsõ indulatok forronganak.
- Ebbe nem gondoltam bele – vallja be. – Kanou intézett mindent, és azt hittem, ez így jó.
- Pedig nem – rázom a fejem. – Sosem fognak tisztelni, ha nem állsz ki magadért, ha nem te intézed az ügyeket, tudod? – bólint. – Én segítek neked megtanulni a legfontosabbakat, segítek neked önvédelmet is tanulni, de sok múlik rajtad is.
- Rajtam? – mutat magára. – Miért?
- Mert sok esetben csak magadra hagyatkozhatsz. Ismerd meg a Triádot, minden tekintetben, kívülrõl-belülrõl! – mondom komoly hangon. – Ismerd meg a fontosabb tagokat, a keresztapákat, az üzleti életet, a kapcsolatokat! Légy naprakész, és tanulj meg tárgyalni, tanulj meg hazudni, alakoskodni, egyezkedni, és csalni is, ha kell! Ezekre szükséged lesz, ha túl akarod élni.
- Azt hittem, mellettem leszel – mondja sápadtan.
- Mint a mentorod, és társad, igen – bólintok. – De nem állhatok mindig a sarkadban, nem lehetek mindig ott. A jövõben lesznek dolgok, amelyeket magadnak kell majd elintézned, érted?
- Értem. És mindent meg fogok tenni, hogy minél hasznosabb legyek, Akihito! Mégis… félek…
- Tudom – fogom meg a kezét. – Én is féltem annak idején, de semmi baj. Én és Kanou melletted leszünk, és amíg muszáj, támogatunk az úton.
- Köszönöm! – mosolyog rám hálásan.

Akoya rám szegezi a fegyvert, szemei könnyesek, az én szemeim meg kikerekednek. Valahogy éreztem, hogy ez lesz. Hallom, hogy Kanou kibiztosítja a saját fegyverét, készen arra, hogy lelõje Akoyát, ha én meghalnék. Aztán hirtelen Baira irányítja a pisztolyt, mire a férfi szemei kerekednek ki. Tudom, mi járhat Akoya fejében. Mindketten bántottuk, mindketten kínoztuk testileg-lelkileg, mégis, mindketten a családja vagyunk. Õszintén, jobb lenne, ha engem ölne meg, mert szabad lehetne. Én a gazdája vagyok, Bai a testvére, egyértelmû és logikus lenne, ha õt választaná, engem meg lelõne. Aztán mindketten egyszerre riadunk fel, amikor Akoya a saját halántékához teszi a fegyvert. Sír, reszket, a könnyei folynak. Bai nem mer mozdulni, és amikor én nyúlok Akoya után, õ rémült sikollyal ugrik el mellõlem. Értem. Nem akarja, hogy hozzáérjek. Már nem akarja, mert gyûlöl. Egyre nehezebben lélegzem, érzem, hogy a lövés komoly volt, az erõm kezd elhagyni.

- Ne nyúlkálj az öcsém után te féreg, nézd meg mit tettél! Ansan, tedd le azt a kurva fegyvert, ne szórakozz velem! – ordítja Bai.

- Nem… te… Te tedd le! – Akoya remegõ kézzel szorítja a fegyvert, hangja elcsukló.

- Tudod, hogy nem tehetem… Rakd le szépen…

- NEM! NE SZEGEZD RÁ A FEGYVERED! – csattan fel, jelezve, nem igazán tetszik neki, hogy Bai le akar lõni.

- Akoya, kérem a fegyvert! – nyújtom felé a kezem esdeklõen, de õ sírva hátrál és kibiztosítja a sajátját.

Aztán elragad a sötétség.

~*~

Alszom, és közben hallom, hogy valaki beszél hozzám, de képtelen vagyok megmozdulni, vagy válaszolni neki. Ki lehet az? Talán az apám? Az anyám? Nem lehet, õk már meghaltak. Aztán hirtelen, mintha a lomhaság csökkenni kezdene, és a hangokat egyre tisztábban hallom. Valaki a kezem szorítja, és mikor kinyitom a szemem, majd pislogok egyet, Akoyát pillantom meg az ágyam mellett. Ahogy meglátja, hogy fenn vagyok, már pattan is fel, és néhány pillanattal késõbb egy orvossal tér vissza. A doki megvizsgál, megjegyzi, hogy tényleg magamhoz tértem, majd közli, hogy pihennem kell, és kettesben hagy Akoyával.
Csak ekkor nézem meg Akoyát. Pár õsz hajszálat fedezek fel a hajszálai között. Mi történt? Mennyi ideig voltam eszméletlen? Mi történt Baial? Megkérdezném, de csak egy gyenge szavacskára futja.

- Szia… - suttogom halkan, fáradt hangon. Ki vagyok merülve, és nem tudom, mi történt.

- Magadhoz tértél! Annyira örülök! Kérsz enni, inni? Szomjas vagy, hozok neked – szorgoskodik, de fáradt mosollyal intem le. - Akkor, akkor mit adjak neked? Ha? HA?! – pislog rám sürgetõen. Olyan édes, semmit sem változott, mióta… Mióta fekszem itt?

Nem vár választ, hanem fölém hajol, és szenvedélyesen megcsókol. Éreztem ezt is az álmomban. Talán kómában voltam? De most sokkal jobb, végre ébren érzem édes ajkait, csókját, egész lényét. A levegõhiány szakít el minket egymástól végül.

- Sama, én annyira szeretlek téged! Szerelmes vagyok beléd! Szeretlek… Szeretlek… SZERETLEK!

Egyre csak csókol, majd mellém fészkelõdik, és kezei a karomat fogják, miközben feje a vállamon pihen. Csak azt az egy szót ismételgeti, ami nekem a legszebb szó a világon. Még sosem mondta nekem, és most, hogy kimondta, repülni tudnék a boldogságtól. Végül szabad kezemmel lassan, óvatosan simogatom meg az arcát, beletúrok vörös hajába, elnézem a fehér hajszálakat. Mennyit aggódhatott miattam, és mire kényszerítettem, mikor választania kellett. De ha én élek, Bai halott, igaz? Nem merem megkérdezni, nem akarom felzaklatni. Most csak legyen boldog. Én is az vagyok. Csak annyit mond el, hogy fél évig voltam kómában, de mikor a többirõl kérdezem, nem válaszol. Megértem. Most ennyi is elég, de a hat hónap meglep engem is. Lehetett volna hat év is.
Nem tudom, mennyi ideig fekszünk, mire bejön az orvos, és kiküldi Akoyát azzal, hogy nekem most egyedüllétre van szükségem, és sok alvásra. Akoya persze duzzog, mint egy gyerek, de gyengéd puszit nyomok a homlokára.

- Majd holnap visszajöhetsz – suttogom halkan. – Egy ideig nem hiszem, hogy bárhová is mennék innen.

- Hiányozni fogsz – szemei szomorúak. – Hat hónapot vártam, hogy felébredj, és most elküldenek.

- Akoya – nézek rá szigorúan -, már nem vagy gyerek, és vannak dolgok, amiket az orvos jobban tud nálad. Visszajöhetsz még, és holnap addig maradsz, míg akarsz. És ha kiszabadulok innen, mindig együtt leszünk, ezt megígérem – simítok végig az arcán. – Sok mindenen mentél keresztül te is, én is. Most meg kell nyugodnod, rendben?

- Rendben – bólint. – Holnap visszajövök. De ne tûnj el, kérlek!

- Itt fogok várni rád – mosolygok rá – én kicsi szerelmem.

Elpirul, majd még ad egy gyors puszit, és távozik. Én csak nézek utána, míg be nem csukódik az ajtó. A doki megkérdi, vannak-e fájdalmaim, hogy érzem magam, és hogy nem vagyok-e éhes, szomjas, nem szédülök-e, és hasonlók. Minden kérdésre válaszolok, és azt hiszem, kielégítõnek találja a válaszaimat, mert elmosolyodik.

- Tudja – jegyzi meg, mikor végez -, szerencséje volt, Hiroyama-sama.

- Miért? – kérdem. – Mert magamhoz tértem?

- Részben igen – bólint az orvos. – De nagy mázlija van, hogy megúszta azt a lövést. Még pár centivel arrébb találta volna el az a golyó, és nem tehettünk volna semmit. Valaki odafenn nagyon kedvelheti magát – mutat az ég felé.

- Meglehet, sensei – bólintok komolyan.

Mikor az orvos távozik, egyedül maradok. Remélem, Akoya jól van, szerencsésen hazaért, és már együtt van Kanouval. Vajon Kanou hogy van? Vajon jól végzi a dolgát és nem játszotta a kínaiak kezére a családot? Vajon jól bánik Akoyával, és segít neki? És vajon most ki a fõnök Bai halála után? Elvileg Akoya lenne, de nem hiszem, hogy a Triád beleegyezik. Majd megtudom, ha valaki végre elmondja nekem.

Késõbb kapok vacsorát, egy nõvérke segít megfürdeni is, és visszasegít az ágyba. Még a tévét is bekapcsolja nekem, meg hoz újságot, könyvet, amit kérek. A szobám igazi luxushely, mint egy ötcsillagos hotelban, de ez nekem ki is jár. A Hiroyama név elég jól cseng üzleti és egyéb körökben, és nem egy kórháznak adakoztam már. Talán ennek is, nem tudom.

~*~

Másnap nemcsak Akoya jön be, hanem Kanou is. Hoznak gyümölcsöt, némi olvasnivalót, meg rendes kaját is, aminek nagyon hálás vagyok. Kanou arca megváltozott, mintha öregedett volna az eltelt fél év alatt. Mikor belépnek, Akoya egybõl hozzám siet, leteszi a dolgokat a szekrényemre, majd megcsókol és meg is ölel. Jólesõ érzéssel ölelem át a derekát, és magamhoz húzom. El sem akarom engedni, csak akkor eresztem el, amikor már nem bírjuk levegõ nélkül.

- Hiányoztál – suttogom ajkaira.

- Te is nekem – mosolyog rám, és bújik, mint egy kiscica.

Azután Kanoura nézek, aki meghajol, majd az engedélyemmel helyet foglal egy széken az ágyam mellett. Megkérdi, hogy vagyok, én megkérdem, õ hogy van, és érdeklõdöm afelõl, amit Akoya nem mondott el. Kanou minden elmond, és nem csalódom. Bai valóban meghalt, Akoya az új Laoban, és a két család most együtt dolgozik. Ahogy megtudom, Kanou sokat segít Akoyának, fõleg az üzleti ügyekben, hiszen egy tizenhét éves gyerek ezekben ritkán érzi otthon magát. Habár én ennyi idõsen már tárgyalásokat vezettem, embereket kínoztattam, vagy ölettem meg, adás-vételeket kötöttem, pedig még nem voltam nagykorú. Viszont én akkor már öt éve Oyabun voltam, nem frissként kerültem a pozícióba. Na és persze, én maffiacsaládban nõttem fel, megvolt a hátterem, nem úgy, mint Akoyának.

- Kanou-san sokat segít nekem – mondja Akoya. – De már kezdek belejönni a dologba.

- Ezek szerint, már nem vagy az én kicsi petem – mondom tettetett szomorúsággal. – A kicsi Akoya már önálló életet él.

- Sama, ez… ez nem így van. Én… - kezdi rémülten, mire elnevetem magam.

- Csak vicceltem, kölyök, ne aggódj! – ölelem magamhoz. – Örülök, hogy jól boldogulsz, hidd el. Ha kikerülök innen, majd megtanítok neked pár igazán ügyes trükköt, amit még Kanou sem ismer – említett meglepetten pislog. – Csak nem hiszed, hogy mindent megtanítottam neked, te?  Na és hogy vannak a srácok?

- Remekül – bólint Kanou. – Ha nem bánja Oyabun, a jövõ hónapban bemutatnám õket a Laobannak.

- Ne hívj így! – hárítja el Akoya, majd kíváncsian felém fordul. – Nem is tudtam, hogy Kanounak vannak gyerekei.

- Pedig vannak – mondja Kanou. – Két örökbefogadott fiam. Satoshi tizenkettõ, Akira meg tizenöt. Hét éve fogadtam õket örökbe egy nyomornegyedbõl. Az anyjuk meghalt, az apjuk meg verte õket, így elvittem õket onnan. Az Oyabun engedélyével élnek a birtok egy távoli részén, de igyekszem, hogy ne nagyon érintkezzenek a családdal. A Laoban még ezért nem láthatta õket, amiért elnézését kérem! – hajol meg Akoya felé.

- Hagyd ezt, Kanou! Nem kell ezt csinálnod! – hárítja el Akoya. Látom, hogy kényelmetlen ez neki. – Te nem a szolgám vagy, hanem a barátom, érted?

Kanoun látszik, hogy nem tudja, mit tegyen. Tudom milyen ez. Eleinte velem is ilyen volt. Akoya a barátja, ahogy én is, de ezen kívül mindkettõnknek tisztelettel és engedelmességgel tartozik. Kanou két tûz között volt világ életében, és most, hogy Akoya Laoban lett, szerintem nemigen tudja, hogy viszonyuljon hozzá. Én csak mosolygok magamban, és közben megsimogatom Akoya haját. Be kell majd festeni, ez a fehér borzalmasan áll rajta. Öregnek tûnik tõle.

Egészen másnapig nem megyek le hozzá. Nem akarok. Tudom, hogy mit kellett tennem, és bár sajnálom, de az árulókat nem áll módomban elengedni. Kanou próbál a lelkemre beszélni, hogy Akoya nem olyan, de nem hiszek neki. Ha képes volt elárulni, akkor õ is pont olyan aljas mocsadék, mint az a Bai nevû illetõ. Csak arra lennék kíváncsi, mióta figyeltet minket. Talán Akoya volt a csali, hogy magammal hozzam. Talán minden elõre meg volt tervezve, én meg belesétáltam a csapdába.  Végül lemegyek a pincébe, tudni akarom, magához tért-e már. Mikor leérek és felkapcsolom a villanyt, megdöbbentõ látvány fogad. Akoya arca nyúzott, szemei csukva, ajkain alvadt vér. Talán megharapta. Van víz, és rongy. Benedvesítem a rongyot, és letörlöm a vért. Aggódom érte, és az igazat megvallva, nem akarom megölni. Meg akarom tudni tõle, hogy miért tette, amit tett, és kinek milyen információkat adott tovább. Amikor azonban magához tér szép lassan, arcom érzelemmentessé válik. Nem mutathatok gyengeséget, fõleg nem elõtte.
- Végre, magadhoz tértél. Azt hittem már soha nem tudunk beszélni –mormogom, miközben megropogtatom az öklöm. Akoya összerándul.
-  Gazdám… én… kéérlek!
-  Hallgass!
-  De… Én… nem csináltam semmit!
-  Ne hazudj nekem! – rivallok rá, majd lendületesen arcon csapom.
Hallom, hogy felnyög, majd mikor újra rám néz, szemei könnyesek. Fél, de nem hat meg.
-  Minél elõbb elmondod az igazságot, annál elõbb végzünk. Tehát, hol jártál tegnapelõtt este?
-  Sehol…. Sama… nem csináltam semmi rosszat!
A gyomrába öklözök, mire köhögni kezd, és egy kevés vérre kevert nyál hullik a padlóra. Undorító, és nem is szívesen verem meg, de nincs más választásom. Ezek után is ragaszkodik hozzá, hogy nem csinált semmit, amit néhány rúgással és ütéssel jutalmazok. Ezek után hátat fordítva neki szidom minden elképesztõ módom az anyját, majd dühödten távozom, lekapcsolom a villanyt, és magára hagyom. Természetesen az ajtót is becsukom és bezárom. Bár nem tud megszökni.

Dühös vagyok rá, magamra, amiért ezt kell tennem. Jobb lenne neki, ha beszélne, de úgy tûnik, jól kioktatták azok a férgek. Lehet, hogy Baitól jobban fél, mint tõlem, és akkor nagy bajban leszünk. De nem adhatom fel, meg kell törnöm, akármibe is kerül. Szeretem õt, de ha kell, meg fogom ölni, kerül, amibe kerül.

~*~
 
Reggel ismét lemegyek hozzá, ezúttal a táskával. Bár Kanou próbál megállítani, egyszerûen félresöpröm, nem érek rá vele foglalkozni. Mikor leérek látom, hogy nem evett, holott utasítottam az embereimet, etessék meg. De az étel érintetlenül hever a tányéron. A fejem rázom, miközben ránézek. Szemei könnyesek, mialatt én kipakolom a kis kínzóeszközeimet a táskából. Akoya halálra váltan reszket.
- Ha nem ered meg a nyelved, sajnos kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni – mondom egyszerûen.
Nem válaszol, talán megérti, hogy nincs más választásom. De muszáj még egyszer megpróbálnom beszélni vele, talán megered a nyelve.
- Akoya… kérlek… - mondom lágyan, mialatt végigsimítok az arcán. - Csak válaszolj arra, amit kérdezek tõled, és akkor mindennek vége lesz. Nem kell több idõt itt töltened.
-  Már megmondtam….nem tudok semmit…- suttogja, elhúzódva tõlem.
-  Ezek szerint, a nehezebb utat választod.
Lemondóan sóhajtok, majd a kipakolt eszközökhöz lépek, és felveszek egy ostort. Akoya háta mögé megyek, és egy mozdulattal tépem szét hátán az inget. Érzem, hogy reszket, már látom is, de nem tehetek róla, õ akarta, hogy így legyen. Háta megfeszül, lapockái közelednek egymáshoz, õ pedig szabadulni próbál, de nem tud.
-  Akihito… sama! Kéérem! Neee! – könyörög, ám felteszem a kérdést.
-   Hol jártál akkor este.?
-  Nem mondhatom el! – sikítja, mire helytelen válaszát egy ostorcsapással jutalmazom. Vére kiserken, és végigfolyik a hátán.
-  Tehát hol voltál.?
-  Nem tu… - újabb csapás, újabb sikoly, de végre beszél. - A Kínai Negyedben!
-  Remek. Kivel találkoztál? – egy lépéssel közelebb.
-  Samaaa… - zokogja, ám újra rávágok. Nem érdekel a sírása, hiába szeretem, most nem engedhetek az érzéseimnek.
-  KIVEL TALÁLKOZTÁL?!
-  Ba… baival… - visítja félve.
-  És õ ki?!
-  Nem… mondhatom… el!
Egyre tovább ütöm, vére vörösre festi a hátát, és végül szinte önkívületben nyögi ki, hogy Bai a bátyja. Tehát van egy testvére. Biztos õ juttatta be ide.
-  Mit mondtál nekik? Mennyit tudnak rólunk?!
-  Semmit… esküszöm semmit… csak... ne… NE! – sírva rázza a fejét, mialatt újra rávágok. Mocskos japán féreg vagy! Az vagy… igazuk volt! Egy ferde hajlamú büdös kutya, aki kisgyereken éli ki magát! Kihasználtál… csak azért mondtad, hogy szeretsz, mert tudtad, hogy a hasznodra lehetek! Még a levegõteleddel is hazudsz! – üvölti kínaiul.
 
Leteszem az ostort. Tényleg csak bántottam, igaza van, hiszen nem tettem mást, mint beletiportam az érzéseibe. De nem használtam ki, tényleg szeretem. Látom, hogy reszket, õ is tudja, hogy messzire ment ezzel a kijelentésével. Sír, a vére a hátán folyik, hallom a sírásának hangját, a félelmének szagát érzem. Egy ideig még állok, majd összecsavarom az ostort, és visszateszem az asztalra. Ujjaimat végigfuttatom a többi kínzóeszközön. Egy ideig egy tõrön idõzik a kezem, majd megpillantom azt, amitõl Akoya a legjobban retteg. A sokkolót. Felveszem, majd odalépek hozzá és arcát fogva a nyakához teszem a tárgyat. Hatalmas, rémült szemekkel bámul rám, mint egy õrült.
- Ne…- suttogja alig hallhatóan, amint ajkaiba harap. Látom, hogy ismét sírni fog.
- Miért tetted, hmm? – fogok erõsebben az arcára, de nem úgy, hogy fájjon neki.
Megrázza a fejét, mire elengedem az arcát. Talán tényleg nem tud semmit mondani, és egész eddig ok nélkül vádoltam, ok nélkül vertem meg, kínoztam, és félemlítettem meg. Ha tudna valamit már biztos elmondta volna, amilyen kis riadt. Elpakolok a táskába, majd a táskát egy távoli zugba teszem és leemelem a csörlõkrõl Akoyát. A fiú úgy hullik rám, mint egy rongybaba, leakasztom a kezeit, és a vállamra elindulok vele a szobámba. Odafenn Kanou vár rám, az õ gondjaira bízom Akoyát és utasítom, fürdesse le, míg én hívatom az orvost, hogy megvizsgálja. Aggódom érte, nem akarom, hogy meghaljon. Nekem õ mindennél fontosabb.

~*~
 
Nem tudok aludni, pedig próbálok. Ráadásul megtaláltuk azoknak a mocskoknak a fõhadiszállását is, így a támadást is elõ kell készíteni. Nem hagyhatom, hogy a mocskos kínaiak megvessék a lábukat az én területemen. Tokió az enyém! Az orvos ellátta Akoyát, bekötözte a sebeit és adott neki fájdalomcsillapítót. Aztán jól letorkolt, amiért hagytam, hogy ilyen állapotba kerüljön. Nem érdekel. Csak másnap megyek be hozzá, és mikor belépek, látom, hogy ébren van. Meggyötört vagyok, mint õ is. Az ágy szélére ülök, és némán nézzük egymást. Aztán elfordítja a fejét. Nem akar velem beszélni, nem akar látni. Most biztosan gyûlöl, és a helyében én is gyûlölném magam, amiért ilyet tettem azzal, akit a világon a legjobban szeretek. De muszáj beszélnem vele. Végül én szakítom meg a kínos csendet.
-  Jobban vagy már?
-  Egy kicsit – suttogja halkan – még fáj…
-  Nem kéne. Sok fájdalom csillapítót kaptál.
- Nem ott fáj… belül – ránézek, mire megrázza a fejét. - Nem belsõ vérzés…csak..a lelkem… kicsit rosszul van…
 Aprót biccentek. Tudom jól, hogy érti. A helyében én is így érezném magam. Halk sóhajjal túrok a hajamba.
- Nem árultalak el… Bai... a bátyám… de… én nem mondtam semmi olyat… amit… nem tudtak… nem akarlak elveszíteni sem téged… sem… õt…
-  Tudom – bólintok.
-  Tényleg? – pislog rám meglepetten.
 Ismét bólintok, majd felállok, és meghagyom, hogy aludjon. Elindulok az ajtó felé, amikor utánam szól.
-  Sama…
-  Igen? – torpanok meg.
Magához int, majd mikor leülök, az ölembe fészkeli magát, nyögve, és a mellkasomba fúrja a fejét. Halkan elmond mindent, amit tud anélkül, hogy a bátyját bajba keverné. Értem én, milyen fontos a család, annak idején nekem is volt. Bocsánatot kér, amiért olyanokat mondott rám, de azt a düh váltotta ki belõle. Elnézem neki, hiszen nem úgy gondolta, amiket mondott. Ezt követõen megmondom neki, hogy megtaláltuk a bátyja fõhadiszállását, és még ma este rajtuk ütünk. Érzem, hogy Akoya szorítása erõsebbé válik. Fél, de ez természetes. Félti a testvérét, és talán engem is.
-  Nem akarlak elveszíteni gazdám…
-  Ne aggódj, nem fogsz. Vigyázni fogok magamra – nyugtatom meg.
-  De én inkább veled mennék…
-  Nem lehet. Itt biztonságos, maradj a villában! - adom ki a parancsot.
-  De, Akihito! Kérlek… hadd menjek veled…
Ránézek. Arca sápadt, de szemei elszántan csillognak. Ám nem tudom, ha odaérünk, a bátyja vajon nem fogja-e õt a saját oldalára állítani. Sokszor a vér szava nagyon erõs tud lenni. Én pedig nem vagyok a rokona, nem tudok semmit sem tenni, ha õ esetleg úgy dönt, elhagy. Persze, megölhetem, vagy kényszeríthetem, de az semmire sem vezetne. Végül nagyot sóhajtok, és ránézek. Annyira akar jönni. Azt hiszem fél, hogy ha meghalok, egyedül marad.
- Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? – kérdem komolyan. – Megvan az esélye, hogy Bai megpróbál majd visszaszerezni téged. Azzal fog érvelni, hogy csak kihasznállak, és õ a te családod. Ami igaz is, és ha menni akarsz,  nem foglak visszatartani. Sokkal fontosabb vagy nekem annál.
- Tudom – suttogja, és erõlködve emelkedik feljebb, és megcsókol.
Muszáj megtartanom, hogy el ne essen, és viszonzom a csókot. Olyan régen volt már, hogy ezt csináltuk. Mostanában csak harcból, félelembõl állt az élet, de ha ennek vége lesz, elviszem Európába, és utazgatni fogunk. A csókot Kanou zavarja meg, aki közli, hogy minden készen áll, két óra múlva indulhatunk. Elengedem Akoyát, aki remegve néz rám. Kanou távozik, én pedig felállok.
- El kell készülnöm. Ha tényleg jönni akarsz, még pihenj! – mondom, mire bólint. – Kanou majd segít neked felöltözni. És még valami – nézek rá komolyan. – Megvársz minket a kocsiban, világos?! Nem akarom kockáztatni, hogy egy esetleges tûzharc esetén bajod essen.
- De… sama… - ellenkezne, de egy mozdulattal leintem, aztán elhagyom a szobát.

~*~

Két órával késõbb már minden készen áll az indulásra. Én is felöltözöm, fegyvereimet elrakom, és csak egy pisztolyt hagyok elöl, amivel támadni fogok. Természetesen a többiek is felfegyverkeztek lõfegyverekkel, fémrudakkal, láncokkal, meg amikkel még kell. Már lenn várom Kanout, amikor megjelenik, mellette Akoya lépked kissé bizonytalanul. Erõsnek akar látszani, de látom rajta, hogy nincs jól. Még ágyban kéne lennie, de annyira jönni akart, hogy nem volt szívem nemet mondani neki. Arca sápadt, verejtékezik, de elszántnak látszik. Csak remélhetem, hogy nem esik baja, vagy Bai nem próbál valami piszkos trükköt elõhúzni a tarsolyából. Beülünk a kocsiba, és Akoya velem és Kanouval utazik együtt. A fiú hozzám bújik, reszket, én pedig átölelem védelmezõen, lágyan, mégis határozottan és erõsen, hogy tudja, nincs semmi baj, meg fogom védeni.
- Ugye… ne fogsz meghalni? – kérdi riadtan, mialatt rám néz.
- Igyekezni fogok – bólintok. – Te a kocsiban vársz majd rám. Melletted hagyom pár emberemet, és ezt – veszek elõ egy pisztolyt, meg némi töltényt. – Ha megtámadnak, lõj, világos? Bárki is az, lõdd le! Vagy legalább sebesítsd meg.
- És ha… ha Bai az? – remegve veszi el a fegyvert. Tudom, mi jár a fejében.
- Bai a bátyád, nem dönthetek, hogyan érezz iránta. Az a te döntésed lesz, de tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni – mosolyogok rá bátorítóan.
Ezek után nem beszélünk, míg el nem érjük a fõhadiszállás közelét. Távolabb parkolunk le, hogy ne vegyenek észre minket. Kiszállunk, majd Akoyát két gorilla termetû emberemre bízom azzal, hogy vigyázzanak rá, és ne engedjék, hogy bármi butaságot csináljon.
- Visszajövök – ígérem Akoyának, aki halálra vált arccal ül a kocsiban. Az arca falfehér, szemei könnyesek. Nemcsak engem félt, de Bait is.
Bólint, én pedig intek az embereknek, hogy szóródjanak szét. Én Kanouval és még pár emberemmel a fõbejárat felé veszem az irányt. Ha meg is látnak az õrök, nem lesz esélyük. Egy nagy épület, valamiféle raktár lehet, ahol sok a búvóhely, és így nehéz lesz õket megtalálni. Az épület elõtt két kínai õrt fedezek fel, akik dohányoznak és a maguk nyelvén vartyognak egymással. Jelentéktelenek. Hangtompító fel, és máris le vannak szedve, mielõtt egyáltalán rájöhetnének, mi is történik körülöttük.

Óvatosan az épülethez sietünk, és hála égnek, a környezõ épületek a segítségünkre vannak. Visszanézek egy pillanatra. Már nem látom a kocsit, de tudom, hogy Akoya ott van. Remélem, biztonságban van. Intek Kanouéknak, hogy maradjanak hátra, fedezzenek.
- Ez nem jó ötlet, oyabun – mondja Kanou. – Ha felfedeznek, akkor végünk. Õk téged akarnak.
- Tudom – mosolygok rá. – Engem, és Akoyát. De élve nem kapnak meg egyikünket sem.
Kanou a fejét ingatja, nem tetszik neki a dolog, de nem érdekel. Olyan halkan surranok elõre, ahogy csak tudok, és hamarosan a bejáratnál vagyok. Aztán hirtelen bentrõl tûzharcot hallok meg. Tehát fiaim megtalálták a többieket, vagy azok õket. Mindenesetre, belököm az ajtót és belépek. Benn már nagyban meg a tûzpárbaj, több emberünk a földön, de az övékéi is fogynak. Én is beszállok, beugrom egy láda mögé, és tüzet nyitok az egyik férfira, aki elvágódik, mint egy zsák. Ám egy helyett három terem rögtön a helyébe, és azt hiszem, õk vannak túlerõben. Kanouék is bekapcsolódnak a buliba, hátul pedig látom, néhány emberem két kézzel esik az ellenfélnek, mások szúrófegyverekkel, láncokkal, acélból készült botokkal támadnak. Ám így is mi vagyunk kevesebben, hiszen nem hozhattam el mindenkit. Az elég feltûnõ lett volna. De így viszont mi állunk vesztésre. Meg akarom keresni Bait, hogy személyesen számoljak le vele, így Kanoura bízom az itteni embereim vezetését, én pedig elindulok egyedül. Ügyesen leterítek két embert, egy harmadikat kiütök, de úgy, hogy szerintem soha többé nem tér magához. Szerencsésen átjutok egy másik terembe, amely kisebb, és tele van dobozokkal. Sehol egy hang, de ez még nem ok arra, hogy megnyugodjak. Sõt, inkább fura és természetellenes a csend, mintha készülne valami.

Nem is csalódom, mert az egyik láda felül mozogni kezd, és csak gyors reflexeim mentenek meg attól, hogy rám ne zuhanjon. A láda recsegve-ropogva törik szét a padlón, és egy gúnyos hangot hallok meg magam felett.
- No nézd csak, a mocskos japán féreg megtalált minket – felnézek, és egy hosszú hajú, kínai férfit látok meg az egyik állványon. Arcát sebhely csúfítja. Õ lehet Bai. – Hol van az öcsém? Hová dugtad, te rohadék kutya? – kérdi hangnemet váltva.
- Szóval te vagy Bai – mondom hidegen. – Akoya nincs itt, szóval le is tehetsz róla! Nem fogod felhasználni õt!
- Ne légy ilyen biztos benne – a hangja fenyegetõ. – Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen féreg szolgát csináljon belõle, megtiporja, elnyomja, majd eldobja, mint egy utolsó koszos rongyot! Ansan az én öcsém, az én vérem! HOL VAN?! – az utolsó szót már ordítja, majd leugrik és nekem ront.
Alig bírok kitérni, és visszaverni a támadását. Nagyon erõs, és nagyon gyors. Nem csoda, hogy az egyik legjobb. Aztán kerülgetjük egymást, próbálva felmérni a másik erejét. Végül ismét Bai támad, én védekezek, és egy jól sikerült gyomrossal sikerül is kiütnöm. Ám fegyvert ragad, és rám lõ. Nem talál el, a golyó épphogy súrolja a ruhám, amikor sikerül beugranom egy láda mögé. Kibukkanok és tüzet nyitok, de nem találom el. Tudom, hogy semmi esélyem, hiszen egyedül vagyok ellene, neki pedig még biztosan vannak emberei tartalékon. Nem is csalódom, amikor lábdobogást hallok, és hirtelen vagy tízen teremnek mellette.
- Gyere elõ, te gyáva kutya! – neveti el magát. – Add meg magad, mert úgysem bírsz velünk!
- Ne bízd el magad – ugrom elõ, és lövök.
A golyó eltalálja a jobb vállát, de még elég ereje van, hogy belémeresszen egy golyót. Ordítva vetõdöm oldalra ahogy érzem, amint a golyó oldalba talál. Aztán egy hangot hallok, egy sikolyt, és mikor odanézek, Akoyát pillantom meg. Hogy került ide? Nem a kocsiban kéne lennie?!
- Sama! – ordítja, és odasiet hozzám, már amennyire a sérüléseibõl telik. Letérdel mellém. – Sama… jól vagy? Ugye jól vagy? Ugye… ugye nem…
- Ne félj…. – nyögöm. – Nem halok meg….
- Áruló dög! – hallom Bai hangját, mire odakapjuk a fejünket. – Szóval tényleg egy kutya lett belõled, Ansan. Egy kutya, amelyik a gazdájához húz a családja ellenében!
- Bátyám… én nem… én… - látom, hogy Akoya rémült, nem tudja, mit tegyen. Kezében ott a fegyver, de bénán lóg az oldala mellett. Rám néz, majd a bátyjára.
- Ansan, tudod mit? – néz rá Bai, sérült vállát fogva. – Ha megölöd ezt a japán mocskot, megbocsátok neked. Öld meg, és minden rendben lesz. Szabad leszel, és magammal viszlek. Rajta, tudom, hogy undorodsz tõle. Undorodsz az érintésétõl, a szagától, attól, hogy egyáltalán létezik – Bai vigyorog. – Tudom, mekkora élvezetet jelentene neked, ha végezhetnél vele. Ott a fegyver a kezedben – mutat rá. – Rajta, tedd meg, kisöcsém, és akkor megszabadulsz minden gondtól.
Látom, hogy Akoya reszket, nem tudja, mit tegyen. A tekintete hol rám esik, hol Baira, hol a pisztolyra. Nem fogom gyûlölni, ha engem öl meg. Ez lenne a természetes. De a döntés rajta áll. Rettentõen fáj a sebem, nyöszörgök, amit Bai csak egy gúnyos vigyorral viszonoz. Nem fogok meghalni, legalábbis még nem. Aztán az embereim is befutnak, alig maradtak húszan az ötvenbõl. De nem baj. Ott van Kanou is, aki Akoya mellé áll, és készenlétben tartja a fegyverét. Csak azt remélhetem, hogy Akoya helyesen dönt, bár itt és most nincs helyes döntés. Valaki mindenképpen meg fog halni, csak kérdés, hogy ki.

- Ez… ez… csodálatos! – vágja rá azonnal, és csillogó szemekkel fordul felém. Boldog vagyok, hogy örömet tudtam neki okozni.

Lábujjhegyre áll, majd két kezét az arcomra csúsztatja. Finom az érintése, annyira szeretem. Hirtelen érzem, hogy megcsókol, lágyan, hosszan, szenvedélyesen. Érzem a boldogságát, ahogy a csókba mosolyog. Én is ezt teszem, majd viszonzom a csókot és finoman a fenekébe markolva engedem el. Leszegi a fejét, csendben tördeli az ujjait. Azt hiszem úgy gondolja, hogy most túl messzire ment, megcsókolta a gazdáját, ami hiba egy petnél.  

- Bocsánat…

Körbesétálunk, én nem sokat szólok, majd leterítjük a pokrócot és beszélgetünk. A tengert bámuljuk közben. Mindenféle témák felvetülnek, jókat nevetünk. Õ megoszt velem pár történetet, aminek nagyon örülök. Úgy látszik, végre elfogadta, hogy része az életemnek. Én is mesélek neki, amit érdeklõdve hallgat. Fontos, hogy ismerjen, hogy tudja, ki lakik a yakuza-páncél alatt. Szeretnék a része lenni az életének, ahogy õ az enyémnek. Nem akarok titkolózni elõtte, habár õ is tisztában van vele, vannak dolgok, amiket sosem mondhatok el neki. Túl közel van hozzám, ha sokat tud, azzal mindannyiunkat veszélybe sodorhat. Hiszen Akoya könnyû célpont, ha elrabolják, megkínozzák, beszélni fog. 
Végül csendben eszegetni kezdünk, és mikor már a kosár végén járunk, rám néz, és kibukik belõle egy kérdés.

- Miért vertél meg annyira az elsõ találkozásnál?

A válaszom egyszerû és logikus, dominancia és tekintély, tisztelet. Õ aprót biccent, megértette. Közben ránk esteledik, és kezd hûvös is lenni, így visszaindulunk a kocsihoz. Én elõre ülök, Akoya hátra, és érzem, hogy vacog. Nincs túl meleg a kocsiban sem. 

- Jól érzed magad, Akoya? – kérdem.

- Persze, csak fázom gazdám – érkezik a válasz.

- Bekapcsoljam a fûtést?

- Megköszönném – hallom a hangját, majd lágy érintését érzem a combomon.

Aprót biccentve kapcsolom be a fûtést és indítom be a motort. Akoya a kezét a combomon pihenteti, és csak mikor hazaérünk veszem észre, hogy elaludt. Feltámad a vihar. Igazi trópusi vihar, de nem fél egyikünk sem. Akoya velem van, és ez az, ami igazán számít.

~*~

Sajnos azonban nem tudjuk kiélvezni a nyaralást, mert Kanou hív, hogy haza kell mennem. A triád ismét betört Japánba és az én területeimet akarja. Micsoda pimaszság. Szívesen maradnék, de haza kell mennünk, így ha fájó szívvel is, másnap reggel hazamegyünk.
A villa mint egy hangyaboly. Mindenki fejvesztetten rohangál, telefonálgat, mindenki izgatott, mert mint kiderült, egy rakomány áru is eltûnt. Területfenyegetések a triád részérõl, és hetek telnek el tervezgetéssel, hogy üssünk rajtuk. Akoyát persze nem akarom belevonni ebbe, hiszen jobb, ha kimarad. Ha túl sokat tud meg, túl könnyû célponttá válik, és ha elrabolják, megkínozzák, vagy vele fenyegetnek, nem tudom, mit fogok tenni. Így a szobájában ücsörög, testõröket rendelek mellé, akik éjjel-nappal óvják. Ideges és feszült vagyok, így csak nagyon ritkán merem magamhoz rendelni. Viszont õ az egyetlen, aki érintésével képes csillapítani a feszültségemet.
Tudom, hogy õ is nyugtalan, ideges, nem tudja, mi történik, de nem fogom beavatni. Minél kevesebbet tud, annál jobb neki. Kanou naponta megnézi hogy van, de én nem tudok lenyugodni. Az az áru nagyon fontos nekünk, ha náluk van nekünk komoly hátrányunk származhat belõle. Kanou szerint rajtuk kéne ütnünk, de nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne. Nem tudjuk hányan vannak, hol a búvóhelyük, és így egy támadás elõkészítése nem éppen a megfelelõ terv. Embereket küldök ki, hogy nézzenek szét, de nemigen járnak sikerrel. Nagyon valószínû, hogy a kínai negyedben bújtak meg, de a kínaiak is, mint mi japánok, nagyon összetartó társaság, és nem fogják kiadni õket.

Nagyon feszült vagyok, így amikor Akoya egy nap elõáll azzal, hogy el akar menni a temetõbe, méghozzá egyedül, egyszerûen nemet mondok.

- Szó sem lehet róla! Nem mehetsz ilyen idõben egyedül… semerre sem… megértetted? – sziszegem a tarkóját szorítva.

Elõttem térdel, én az orgazmus küszöbén járok. Akoya valamit tervez, ezt sejtem, mert a napokban beszélt valakivel telefonon. Csak az a kérdés, ki hívhatta, ki tudta, hogy itt van? Az egyetlen ilyen személy Kazamura volt, de õt eltávolítottam, más pedig nem tudott róla, hogy ki vette meg. Nagyon remélem, nem készül semmire, de a biztonság kedvéért éjszakára a szobámba rendelem. Már majdnem alszom, amikor hallom, hogy halkan kibújik mellõlem. Úgy teszek, mintha semmit sem vennék észre, de amikor kimegy, az órára nézek. Fél tizenkettõ van. Igazából nem feküdtem volna le, ha Kanou nem parancsol rám. Az õ javaslata volt, hogy szükségem van a pihenésre.
Kíváncsi vagyok, hogy Akoya hová mehetett? Mosdóba biztosan nem, mert a szobából nyílik. Szívesen utána osonnék, de nem akarok lebukni, és ha utána küldenék valakit, akkor is lehet, elszalasztanánk. Jobb, ha várok.

Közben elalszom, de amikor halk ajtónyitódást hallok, felébredek. Aztán valaki bemászik mellém. Akoya az. Lopva megnézem az órát. Hajnali három. Vajon mit csinálhatott több mint három órán keresztül? Vajon hol járt, és kivel találkozott? Van egy sejtésem, de remélem, nem igazodik be. Nem szeretném, ha igazam lenne, mert abba belehalnék. Vagy õ halna bele. Mindegy, holnap elsõ dolgom lesz poloskát szereltetni a telefonba. Akkor majd kiderül, hogy mi is történt valójában.

~*~

Reggel jóval korábban ébredek nála. Akoya még szuszog mellettem, én meg felöltözöm, és kimegyek. Útközben találkozom Kanouval, akit utasítok, hogy poloskázza be a telefont.

- De… miért, oyabun? Mi történt? – kérdi kissé ijedten.

-

Látom, ahogy elhurcolják. Akoya szólni sem mer, az én szívem pedig majdnem megszakad. Sajnálom õt, de meg kell tennem. Meg kell tudnom, mennyit tud, és nem szabad elengednem. Nem hagyhatom, hogy legyõzzenek.