A fürdõben alaposan lezuhanyozom. Nemcsak kád van, hanem egy modern zuhanyfülke is. Le kell mosnom magamról az izzadtságot, meg mindent, amit Asao-sama okozott nekem. A fejem tele van mindennel, olyan dolgokkal is, amikre nem is lenne szabad gondolnom. Asao-sama olyan erõs, gyengéd és jóképû férfi, amilyen egyik gazdám sem volt még. Folyton vénemberek adtak-vettek, sosem volt ötven évesnél fiatalabb gazda az életemben. Asao-sama az elsõ, aki ilyen fiatal, és ez új érzésekkel tölt el. Bûnös élvezettel gondolok rá, milyen jó is volt, amikor hagyta, hogy érezzem, amit õ érez, amikor engedte, hogy elélvezzek, amikor megcsókolt, amikor végigsimította a testemet azon az elsõ estén. Pedig csak két napja volt, mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta itt lennék. Egész testemben remegek, de nem a félelemtõl, hanem valami mástól, amit még sosem tapasztaltam, és nem is igen értek. De már tudom, mivel lepem meg az este, csak szólnom kell Kitawa-samának. Nem fog örülni, õ mindig olyan komoly és morcos, olyan ijesztõ.

Elzárom a csapot és kimászok a zuhany alól, majd megtörülközöm. Be is illatosítom magam, hiszen nem tudom, hogy a nap folyamán még mire számíthatok. Visszaveszem a kimonót, amit Asao-sama adott. Más ruhám most úgysincs, a bõröndömet sem pakoltam még ki, hiszen nem tudom, hogy meddig maradhatok még. Volt egy gazdám, aki mindössze három nap után rám unt és továbbadott, mert szerzett egy nálam fiatalabb petet. Emlékszem, tizennégy éves voltam akkor, de a gazdám vett egy tizenkét éves fiút, rajtam pedig túladott, mint egy megunt játékon.

Visszamegyek a szobámba, de nem tudom, mit kéne tennem. Hiszen Asao-sama nem mondta, mikor jön vissza, én pedig nem tudom, hogy el szabad-e hagynom a szobámat. Nem adott erre vonatkozó utasítást, így inkább benn maradok. Nem akarom magamra haragítani. A végén megver, amit nem akarok. Még nem tudok teljesen bízni benne, túlságosan belém nevelték, hogy nem szabad rosszat tennem, hogy csak egy értéktelen senki vagyok, pusztán egy használati tárgy. Végül a kanapéra ülök, és kezembe veszem a könyvemet. A mesekönyvem mindig megnyugtat. Hófehérke történeténél nyitom ki, és belemélyedek.

Már majdnem a mese végén tartok, amikor kopognak, majd az ajtó nyílik, és Asao-sama lép be rajta egy nagyon fura fiúval. Vörös haja van, és fekete, a vállán tüskés bõrdzsekit hord, szürke farmert és az ujjain gyûrûk csillognak. Mögötte két háromajtós szekrény méretû testõr, akik bõröndöket hoznak, majd távoznak is, amint letették a terhüket. Azonnal felugrom a kanapéról, leteszem a könyvet, majd mélyen meghajolok. Hiszen mégsem lehetek tiszteletlen, akármit mondott is Asao-sama.

- Mondtam, hogy nem kell ilyen szertartásosnak lenned, édesem – mondja Asao-sama, majd int, hogy menjek oda. Odasietek, õ pedig átölel.

Megnyugszom egy kicsit, az érintése puha és biztonságos, de az nem kerüli el a figyelmem, hogy az idegen igencsak érdeklõdve bámul engem. Remélem, Asao-sama nem akar odaadni neki.

- Ayumu, õ itt Shibata Kei, egy régi jó ismerõsöm. – mutatja be a gazdám az idegent. – Õ fog neked segíteni összeállítani a ruhatárad. Hozott egy csomó mindent, amit fel kéne próbálnod.

Elgondolkodva nézek hol Asao-samára, hol a Keinek nevezett fiúra. Vagy inkább férfi. Olyan fiatal az arca, hogy nem tudom megmondani, hány éves lehet. De milyen ruhák? Asao-sama ruhákat vett nekem?

- Mi a baj drágám, nem akarod? – kérdi Asao-sama, és megemeli az állam, hogy a szemembe nézhessen. Nem tudok megszólalni, teljesen leblokkoltam, és nemcsak a ruhák miatt. Nem szeretem az idegeneket. - Beszélj hozzám kicsikém! – kér aggódva.
Félek, nagyon félek, hogy Kei-sama bántani fog, ha Asao-sama nem lesz itt. Talán pont azért van itt, hogy bántson, talán már nem kellek Asao-samának, mert rám unt és a két bõrönd csupán átverés. De Asao-sama simogatni kezdi a hátam, mire lassan megnyugszom és halvány, reszketeg mosollyal nézek fel rá. Úgy tûnik, ez megnyugtatja.

- Ha ezzel örömet szerezhetek Asao-samának... – szólalok meg halkan, és érzem, hogy elpirulok. Talán tényleg jót akar nekem.

- Te mindig örömet szerzel nekem, szépségem. – Nevet rám, és óvatosan hozzám hajolva megcsókol. Épphogy egy aprócska csók az egész, de nekem a világot jelent. Egész testemben beleremegek, és még akarok, de tudom, hogy most nem lehet. - Most már nem félsz, ugye?
Óvatosan megrázom a fejem. Félek még, de már nem annyira.
- Ha Asao-sama velem van, nem félek. – motyogom halkan, miközben érzem, hogy ég az arcom. Istenem, mit mûvelt velem a gazdám, hogy egyetlen érintésével képes felkorbácsolni a lelkem.
- Helyes. – Úgy tûnik, csak most tudatosul mindkettõnkben, hogy nem vagyunk egyedül, mert Kei-sama felé int. - Itt leszek veled, nem kell aggódnod.
A férfi közelebb lép, maga után húzva az egyik bõröndöt, arcán ördögi vigyor terül szét. Megremegek. - Bocsánat, hogy közbeszólok, de arról szó sem lehet!

- Már miért ne lehetne? – húzza össze a szemöldökét Asao-sama. 

- Mert imádod a meglepetéseket, ha viszont mindent látni fogsz még próba közben, mi marad késõbbre? – tárja szét a kezét Kei-sama, miközben rám mosolyog. A szemeim tágra nyílnak. Nem tudom, mit kéne reagálnom, vagy mondanom. – Jól elleszünk mi ketten, ne féltsd õt.

Asao-sama felsóhajt, én azonban bizalmatlanul pillantok Kei-samára. Nem bízom benne, nem akarom, hogy Asao-sama itt hagyjon vele. De az igaz, hogy szeretnék meglepetést okozni a gazdámnak, szeretném, ha szépnek, kívánatosnak, gyönyörûnek találna. De egy szobában maradni valakivel, aki nem a gazdám, és nem is lakik itt, az egészen más. Bizonytalan vagyok, és kicsit félek is, hogy ez a férfi mit akar tenni velem.

- Jó lesz így édesem? – simít a hajamba, és rám néz. – Bízz bennem, nem fog veled semmit tenni, sosem engednék olyasvalakit a közeledbe, aki bántana. Elhiszed ezt?

- Én elhiszem Asao-samának. Csak félek. – suttogom lesütött szemekkel. Tényleg félek. – Itt lesz a közelben? – kérdem alig hallhatóan, mire Asao-sama ismét magához ölel. Olyan meleg és biztonságos az érintése, amilyet még sosem éreztem eddig.

- A szobámban leszek szépségem, csak kiálts, ha valamit szeretnél, de nem lesz semmi baj. Nem kell félned Keitõl. – ígéri, mire elengedem õt, hiszen egész eddig kapaszkodtam belé. Õ az én életmentõm, a mindenem, aki nélkül nem élnék túl egy napot sem. Nem értem, miért lett ilyen fontos nekem.

Még mindig feszült vagyok, de már nem félek. Csak aggódom.

- Ha szemtelenkedik, fenyegesd meg, hogy levágod a haját. – suttogja kuncogva a bal fülembe. - És amikor végeztek, ehetünk együtt.

- Igen, Asao-sama! – mondom boldogan, és most már mosolygok.

Asao-sama még egyszer puhán megcsókol, amitõl remegni kezdenek a lábaim, majd magunkra hagy minket. Azért kissé aggódom, amikor becsukódik mögötte az ajtó, de tudom, hogy a közelben van. Ha baj lenne, majd kiabálok.

-       Nos, akkor, elõször is, vedd le a kimonót, Ayumu-chan! – mondja Kei-sama, mire felé fordulok, és nagy szemekkel nézek rá. Elneveti magát, a nevetése olyan vidám, könnyed és kellemes. – Tudod, kissé nehéz lesz ruhát próbálni, ha az rajtad van.

-       Ó! – bólintok, majd ledobom magamról a ruhadarabot. – Kei-sama… Kei-sama nem szokott… fiúkkal…

-       Ó, nem – rázza a fejét. – Legnagyobb sajnálatodra, a lányokat szeretem – kuncog, mire megnyugszom. Akkor tényleg nem fog rám mászni. – Amúgy is, ha hozzád mernék nyúlni, Asao tõbõl vágná le a kezem. És szólíts nyugodtan simán Keinek, nem kell a sama, nem vagyok a gazdád… vagy mid.

-       Rendben, Kei… san… - próbálkozom meg, mire egy újabb mosolyt kapok jutalmul.

Az elkövetkezõ órák gyorsan repülnek. Kei-san rengeteg ruhát felpróbáltat velem a sportos daraboktól kezdve egészen az elegáns és az általa vagánynak nevezett darabokig. Van, amelyik szinte nem takar semmit, de van, amelyik tényleg jó. Nekem nagyon tetszenek. Közben cseveg mindenfélérõl, saját magáról, a munkájáról, Asao-samáról. Olyan jó neki, Kei-san sokfelé jár, sok embert ismer és sok helyen dolgozik. Úgy irigylem, amiért ilyen érdekes munkája van. Jó három óra alatt végzünk, és mindketten rendkívül kimerülünk. A ruhák szépen a hatalmas beépített szekrénybe kerülnek, mindennek megvan a maga helye. Külön helyre kerülnek az itthoni ruhák, az elegánsak, a sportosak, az egyszerû utcaiak, a vagányak, és megint külön helyre a gyönyörû kimonók. Olyan gyönyörûek. Egy rakás nadrágom, pólóm, ingem, mellényem, kabátom van hozzájuk való cipõvel, csizmával, bakanccsal. Kaptam köntösöket és persze sok-sok alsónemût is. Kei-san kiválaszt egy grafitszürke selyemkimonót, amin ezüst sárkányminta fut végig. Az obija ezüstszínû, mindennemû díszítés nélkül. Felveszem, majd Kei-san megfésüli és hátrafogja, hogy néhány rövidebb tincs az arcom elé hulljon. Mikor megnézem magam a tükörben, a szemem-szám tátva marad a látványtól. Mintha nem is én lennék.

-       Tökéletesen áll – mondja elégedetten Kei-san. – Asao elégedett lesz. Tudod, hogy nagyon beléd habarodott?

-       Az mit jelent? – kérdem értetlenül, mire Kei-san csak elmosolyodik.

-       Úgy értettem, nagyon tetszel neki, odáig van érted – magyarázza. – Régen nem láttam, hogy bárkivel is ennyit törõdött volna, mint veled. Különleges vagy a számára.

Bólintok, hiszen tudom, mit jelent. Különleges vagyok neki, mint egy pet. Igen, pár hónapig, míg rám nem un, és nem vesz helyettem egy másik petet, aki szebb és fiatalabb nálam. De ezt nem mondhatom el Kei-sannak, hiszen õ úgysem értené meg. Tudom, hogy csak pár hónapig maradok itt, és akkor a Kei-san által tervezett ruhák majd egy másik petéi lesznek. Inkább elmosolyodom, hogy ne tûnjön fel a dolog.

-       Köszönöm, Kei-san! – mondom végül a férfi felé fordulva.

-       Semmiség az egész – legyint nevetve. – Te maradj itt, én szólok Asaonak. Szerintem el lesz ájulva a látványtól. Mi pedig még szerintem úgyis találkozunk, ha új kollekcióra lesz szükséged – kacsint rám, majd választ sem várva hagyja el a szobát.

Csak utólag jut eszembe, hogy Kei-san fáradtnak tûnt. A kontya már nem volt szoros, a dzsekijét a kezében vitte és az inge ujját is feltûrte. Sokat dolgozott valamiért, ami hamarosan már valaki másé lesz. És tudom, hogy mire újra jön, én már máshol leszek. Már régen nem táplálok illúziókat, hogy valaki három hónapnál tovább megtartson.

~*~

A ruháimat nézem, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Odakapom a fejem, és Asao-samát pillantom meg belépni. Engem néz, a szemében vágy, elragadtatás, ahogy a tekintetét végigsiklatja rajtam. Úgy tûnik, tetszik neki a látvány, amitõl valahogy olyan fura érzés van a mellkasomban.

- Asao-sama! – mondom felé sietve, majd megtorpanok elõtte, hogy jobban láthasson. Boldog vagyok, amiért tetszem neki. Nem kell mondania, elég látnom a tekintetét, hogy tudjam. Mindent ki tudok olvasni belõle. Tudom, hogy legszívesebben most lerángatná rólam a kimonót és a magáévá tenne.

- Kicsikém… - sóhajt fel, majd lecsökkenti a köztünk levõ távolságot. Mohón tapad az ajkaimra, mire meglepetten nyögök fel, de aztán átölelem a derekát.  

Kívánom õt, ahogy õ is engem. Ilyesmi még sosem fordult elõ velem, bár az is igaz, eddig senki sem bánt velem ilyen gyengéden. Csak letepertek, megerõszakoltak, bántottak és bár ajándékokkal halmoztak el, senki sem volt ilyen figyelmes hozzám. Soha senkit sem érdekelt, nekem mi lenne a jó, de Asao-sama igen. Szenvedélyesen csókolom, és csak a levegõhiány vet véget az egésznek, pedig annyira akarom õt. Lihegve nézek a szemébe, Asao-sama elmosolyodik, és hüvelykujjával gyengéden végigsimít az ajkamon, az államon, majd a tarkómra teszi a kezét.

- Egyszerûen gyönyörû vagy kicsikém. Ha másé lennél, most elrabolnálak magamnak és vissza sem adnálak soha. – suttogja gyengéd mosollyal az ajkain, nekem pedig remegni kezdenek a lábaim.

Boldogan mosolygok rá, annyira örülök, hogy szépnek talál, kívánatosnak. Még sosem éreztem magam ilyen boldognak. Pedig tudom, ez a boldogság nem fog örökké tartani.

- Örülök, hogy Asao-samának tetszik. Kei-san… Kei-san azt mondta biztos elégedett lesz. – mondom zavartan, visszagondolva arra, mit Kei-san mondott. Hogy Asao-sama odáig van értem, belém van habarodva.

- Nem volt semmi gond? Kei jól viselkedett veled?

- Igen, nagyon türelmes volt – bólintok. – És nagyon vicces… azt hiszem… - fejezem be bizonytalanul.

- Vicces? – kérdi Asao-sama. – Hogy érted?

- Nem nagyon tudom… de… de mondott pár vicces dolgot… - suttogom. – Azt hiszem nem akarta, hogy… féljek.

- És féltél tõle? – kérdi, mire megrázom a fejed. – Tetszenek a ruháid?

- Igen, nagyon, köszönöm, Asao-sama! – nézek fel rá õszinte hálával. – Én… nem is tudom, hogy köszönjem meg. Annyira hálás vagyok. Tényleg – mondom komolyan.

- Örülök, hogy örülsz neki, kincsem – simítja meg a tarkómat, amibe beleremegek. – Gondolom, éhes vagy. Gyere, a szakács már készített ennivalót. Jól elmúlt dél, ti meg sokat dolgoztatok Kei-el, nem igaz?

Bólintok, és követem Asao-samát a folyosón. Eddig nem is vettem észre, hogy éhes lennék, annyira elterelte a figyelmem a sok új ruha, Kei-san és az, hogy Asao-samának ennyire tetszem. Most viszont hirtelen éhséget érzek, de nem merem megmondani Asao-samának. Tartok tõle, hogy haragudna, és falánknak hinne. Egy terembe érünk, gondolom az étkezõ lehet. Gyönyörûen berendezett helyiség nagy ablakokkal, egy hatalmas asztallal, rajta vörös abrosz. Az asztal és a székek fából faragottak, a székeken puha, vörös színû párnák. Asao-sama nagyon szeretheti a vörös színt.

-       Úgy tûnik, Kei már elment – mondja Asao-sama. – Mondtam, hogy egyen, de valószínûleg már befejezte és távozott.

-       Értem, Asao-sama – biccentek, bár érzek egy kis szomorúságot. Jó lett volna még beszélgetni Kei-sannal, olyan kedves férfi. Mint Asao-sama. De nem mutatom, inkább leülök oda, ahová Asao-sama mutatja. Pont mellé. – De azt ígérte, hogy még eljön, ha újabb ruhákra lesz szükségem.

-       Ebben biztos vagyok, mert szándékomban áll téged hosszú idõre megtartani – mosolyog rám, miközben az egyik alkalmazott tálal. A szívem a torkomban dobog, és az egész testemet valami melegség tölti el. Pedig nem szabadna ennyire bíznom a szavaiban. – És most egyél! Jó étvágyat!

-       Jó étvágyat, Asao-sama! – mosolygok rá, majd enni kezdek.

Tényleg éhes voltam, mert nagyon hamar eltüntetem a finom marhasültet a tányéromról. Pedig nem kis adag volt, és utána még egy szelet csokitortát is kapok. Nagyon finom, Asao-sama pedig elnézõ mosollyal nézi, ahogy eszem. Pedig nem szabadna ennyit ennem, mert el fogok hízni, és a kövér peteket senki sem szereti. Mindig figyeltek rá, mit és mennyit eszek, volt gazdám, aki napokig nem adott enni, mert úgy találta, hogy felszedtem pár kilót. A legtöbbjük kiporciózta az adagokat, amik épphogy annyira voltak elegek, hogy ne haljak éhen. De Asao-samát nem érdekli, hogy sokat eszem. Vagy talán ez próba. De nem akarok udvariatlan lenni, így mindent megeszek szépen. Végül eltolom magam elõl a süteményes tányért.

-       Ízlett, kicsim? – kérdi gyengéd hangon Asao-sama, mire bólintok.

-       Nagyon finom volt – mondom halvány mosollyal. – Asao-sama olyan jó hozzám.

-       Ezt hogy érted? – kérdi, és felvonja a szemöldökét. – A régi gazdáid sosem voltak hozzád kedvesek?

-       Néha, de… nem így… - suttogom. Tudom, hogy tabut szegek, hiszen nem szabadna errõl beszélnem. – Vettek nekem szép ruhákat, meg… néha kiengedtek a kertbe, ha nagyon jól viselkedtem. De… Asao-sama máshogy jó hozzám, mert… mert figyel arra, hogy… hogy én mit szeretnék…

-       Értem – biccent komolyan. – És mit jelent az, hogy nagyon jól viselkedtél? – kérdi, de szerintem tudja a választ.

-       Ha… ha elégedettek voltak a… teljesítményemmel… - vallom be szemlesütve. – De nem szívesen engedtek ki, féltek, hogy szökni próbálok. Pedig úgysem tudtam volna.

-       Ayumu, itt bármikor kimehetsz a kertbe, ha kedved tartja, csak szólnod kell – fogja meg a kezem. Az érintése meleg, puha és nyoma sincs benne erõszaknak, vagy durvaságnak. – Nem foglak ilyesmiben korlátozni, kicsim, ugye tudod? Én nem vagyok olyan, mint az eddigi gazdáid, nem foglak megütni, vagy kiabálni veled, vagy olyasmire kényszeríteni, ami neked fájdalmat okoz, érted? Soha! – néz a szemembe, mikor végre fel merem emelni a fejem. – Hiszel nekem, kincsem?

-       Igen, Asao-sama – bólintok. – Hiszek önnek, ön jó ember, ezt tudom. Itt benn, tudom – mutatok szabad kezemmel a mellkasomra. – De itt fenn – mutatok a fejemre – még idõ kell, mire hinni tudok.

-       Annyi idõt kapsz, amennyire szükséged van, kicsim – suttogja halkan, és hozzám hajol.

Megsimítja az arcomat, én pedig kiscicaként bújok az érintésébe. Este mindenképpen muszáj lesz elérnem, hogy jól érezze magát, tartozom neki ennyivel. Õ az elsõ ember, aki ennyire törõdik velem, én pedig semmivel sem tudom neki viszonozni. Késõbb kikísér a kertbe is, én pedig élvezem a napsütést, a virágok illatát, õ pedig mosolyogva sétál mellettem. Ki akarom élvezni, amíg ilyen boldog lehetek, bármeddig is tartson. Végül Asao-samának mennie kell, hiszen dolga van, és mielõtt távozna, eszembe jut valami.

-       Asao-sama! – szólalok meg, mikor éppen indulna. Visszafordul. – Este… este mindenképpen jöjjön a szobámba…

-       Mit forgatsz a fejedben? – lép hozzám, és ölel át. Azonnal viszonzom az ölelését, karjaimat a nyaka köré fonva.

-       Meglepetés – suttogom lágyan, és lábujjhegyre emelkedem. Elmosolyodom. – De tetszeni fog önnek, elhiheti.

-       Elhiszem – hajol le, és csókol meg.

Csak egy apró csók, de amikor elválunk egymástól, máris hihetetlen ürességet érzek. Többet akarok belõle, de neki dolga van, és nem tarthatom fel. Az ajkaim bizseregnek, az egész testem hidegnek érzem, amikor elenged. Fáj a hiánya, amikor magamra hagy a kertben. Nem értem, mi van velem, még sosem éreztem így senki iránt. De ha nincs velem, az olyan, mintha partra vetett hal lennék, és fuldokolnék. Csak éppen én a hiányától fuldoklom.

~*~

Este mindent elõkészítek. Kitawa-san ugyan morgott, de szerzett nekem egy csomó vörös színû mécsest és egy rakás rózsaszirmot. Azok is vörösek. Egyedül vacsorázom, Asao-sama nem ér rá, de nem zavar, bár nagyon izgulok, mit fog szólni, ha meglát. Gondosan megfürdöm, bekrémezem és beillatosítom magam egy kis rózsaillatú parfümmel. Végül ruhát választok. Ha vörös minden, akkor a fekete jó választás. Egy vékony anyagú, fekete színû, egybe részes ruhát választok, ami pont annyit enged láttatni, ami felkorbácsolja bárki szenvedélyét és fantáziáját. Ráadásul, ha féloldalasan fekszem, a vállrész is lehull, így igencsak csábító leszek. A ruha pont a combközépig ér, és hozzá egy fekete színû, lapos talpú csizmácskát veszek fel. Hódításhoz tökéletes. Szétszórom a rózsaszirmokat, hogy az ágyig vezessenek, majd azt is beszórom, végül a szobában elhelyezett mécseseket is meggyújtom. Majdnem kilenc óra, mire mindennel végzem. A hajam enyhén vizes, pont annyira, hogy Asao-sama elolvadjon a látványtól. Még egy kis szájfényt is felteszek, majd lekapcsolom a villanyt, és kényelembe helyezem magam. Természetesen a játékszerekrõl sem feledkeztem meg, van itt minden, amire szükségünk lehet.

Pontban kilenckor nyílik az ajtó, és meghallom Asao-sama lépteit. Halkak, óvatosak, mint aki nem tudja, mire számítson. Örülök, hogy az ágy baldachinos, így meg kell kerülnie, hogy láthasson. A baldachin két csücskét ravaszul felkötöttem úgy, hogy be kelljen nézni alá, hogy megpillanthasson. Ezzel is fokozom a hatást. És a mécsesek így is adnak annyi fényt, hogy láthasson. Végül odaér az ágyhoz, és megáll, majd lehajol, és a szemei elkerekednek. Ahogy látom, tetszik neki a látvány. Elmosolyodom.

-       Asao-sama! – mondom, miközben egyik kezemmel végigsimítok a combomon, mintegy mellékesen picit feljebb húzva a ruhát. – Van kedve játszani velem?

A kérdésemre szabályosan megdermed, pedig azt hittem már tisztáztuk, hogy nem fogom sem megbüntetni sem bántani õt. A tekintete azonban elárulja, mi járhat a fejében, azon tépelõdik a kis édes, hogy mit feleljen, ezért sem sürgetem.

Néhány perc múlva félénken felemeli a fejecskéjét, majd a szemembe nézve megérinti a jobb fülét.

- Hibás. – mondja, olyan halkan, hogy ha nem az ölemben ülne, meg sem hallanám.

- Hibás? Hogy érted? – kérdem, bár már elõre tartok attól, amit mondani fog.

Ayumu is fészkelõdni kezd az ölemben. Érzem, hogy még mindig fél, de a kezem végig biztatón pihen a hátán. Szegénykém épp eléggé kiborult tegnap, nem akarom még egyszer úgy látni.

- Én… Én… nem hallok… itt… - mutat félénken a jobb fülére – Hibás vagyok. – vallja be remegõ hangján, én meg néhány pillanatig csak döbbenten meredek rá.

Kell egy kis idõ, míg felfogom amit mondott, de még így is, hogy az õ szájából hallottam, alig akarom elhinni. Lehetséges ez egyáltalán? Hogy egy ilyen gyönyörûség félig süket legyen?

A tegnapi után sejtettem, hogy valami baja van, másképp nem rémült volna meg annyira, de erre még én sem számítottam. Így már világos miért esett pánikba attól, amit a fülébe suttogtam: mert valójában nem is hallotta mit mondtam neki.

Ayumu egyre aggódóbb arccal várja a reakciómat, ezért finoman megsimogatom a fejét, hogy egy kicsit megnyugodjon. Látszik rajta, hogy a legrosszabbra számít – verésre, esetleg arra, hogy az utcára hajítom, de ez nem fordulhat elõ.

Ezernyi gondolat fut át egyszerre az agyamon, de úgy döntök, a legegyszerûbbel kezdem.

- Így születtél? – teszem fel a kérdést nyugodt hangon, mire megrázza a fejét – Akkor baleset volt?

- Az a gazdám azt mondta. – bólint szomorúan – Baleset volt. Ayumu… vagyis… rossz voltam, nagyon rossz és a gazda mérges lett. Rossz dolgot tettem õ pedig… megbüntetett… - csuklik el a hangja és azok a gyönyörû szemei is könnybe lábadnak – Nagyon fájt és utána… nem hallottam jól. De az én… az én hibám volt. Nem voltam elég… engedelmes és…

- Nem, nem a te hibád volt, kincsem. – szorítom magamhoz hevesen, mikor a harag egy szempillantás alatt áraszt el. – Te biztos nem tettél semmi rosszat.

Csak az az állat…! Hogy volt képes így bánni ezzel az ártatlan fiúval?! Már csak az is iszonyatosan dühít, hogy megütötte, de emellett még volt pofája rávenni, hogy titokban tartsa a sérülését, és önmagát hibáztassa?!

Esküszöm, ebben a pillanatban nagy kedvet érzek hozzá, hogy felemeljem a telefont, és kérjek egy szívességet Seikitõl! Már nem vagyunk szeretõk, de egy tucat verõembernek csak nem szabna olyan magas árat. Bár még úgy is megérné…

- Haragszik, Asao-sama?

Cérnavékony hangocskája magamhoz térít. Gyorsan félretolom az erõszakos gondolatokat, hogy ne ijesszem meg, de elfelejteni nem fogom õket.

- Rád nem haragszom. – sóhajtom, még mindig õt ölelve, megtámasztom az állam a fején – Rád sosem tudnék haragudni, de meg tudom érteni, miért nem mondtad el. – hisz õ egy pet, mi jót is várhatott volna? - Biztosan nagyon féltél, hogy kidoblak, ha kiderül, ugye? – bólint, mire ismét végigsimítok a hátán, majd a kezem megállapodik a dereka körül. Olyan karcsú és törékeny, hogy már-már bûn hozzáérni.

- Ne félj, nem kell sehová sem menned, itt maradsz. Nem azért hozattalak ide, hogy megszabaduljak tõled, Ayumu.

- Megtart? – kérdi döbbenten – Úgy is, hogy… nem vagyok ép?

- Megtartalak, kicsim. – emelem fel a fejét, hogy a szemeibe nézhessek – Te vagy a legcsodálatosabb, leggyönyörûbb, legártatlanabb lény, aki valaha belépett az életembe.

És ezek a szavak nyilván a legkedvesebbek voltak, amiket valaha is bárki hallott tõlem, de nem bánom. Rámosolygok, végre látom, hogy elszáll belõle a feszültség, gyönyörû arca ismét kisimul, a tekintete pedig élettel teli és ragyogó lesz. Visszatért az én édes kis szeretõm és mély örömömre eltûnt a sérült kis porcelánbaba.

Helyes. Sosem kedveltem a túlságosan törékeny dolgokat, és remélem, idõvel majd a többi repedést is sikerül összefoltoznunk.

Mikor a szolgáló felhozza a reggelinket, csendben megesszük. Ayumunak jó étvágya van, aminek örülök, mert ez azt is jelenti, hogy tényleg nem szorong tovább a beszélgetésünk után.

Ezzel azonban nem oldódott meg minden. Még mindig dühös vagyok, ha csak eszembe jut az a féreg, ráadásul a kicsikém állapotával is kezdenem kell valamit.

Igaz, hogy ez nem befolyásolja a képességeit, de nem vagyok olyan szívtelen, hogy csak úgy megfeledkezzek róla. Attól, hogy nincsenek fizikai fájdalmai, biztos zavarja, hogy csak az egyik fülével hall, és emlékezteti õt arra, amit vele tettek. Márpedig ezen változtatni akarok!

Végiggörgetem a mobilomban a telefonszámokat. Van közöttünk jó pár orvos is, fõleg általánosak, akik a rutin vérvizsgálatot és egyéb kivizsgálásokat végzik a fiúkon, néhány magánorvos, akik kliensek, de szerencsére akad közöttük egy fül orr gégész specialista is.

Párszor járt már nálunk, így tudom, hogy rendkívül diszkrét és szakmailag komoly, elismert személy. Azt senki sem sejti róla, hogy homoszexuális, egy jóképû, mûvelt agglegénynek számít, aki bármelyik nõt megkaphatná. Elég szimpatikus volt a fickó, biztos vagyok benne, hogy nagyon körültekintõ és figyelmes lesz majd Ayumuval szemben.

Gyorsan fel is hívom. Számítok rá, hogy várnunk kell néhány napot, de szerencsére egy páciense éppen lemondta az idõpontját, így a vártnál jóval hamarább fogadni tud minket.

- Ayumu… – fordulok felé komolyan, mikor befejezem a hívást -… holnap délelõtt elmegyünk egy orvos ismerõsömhöz, rendben? Nem kell félned, csak a füledet fogja megnézni, hogy hátha lehet tenni valamit vele.

- Muszáj? – motyog halkan, kis kezeit ökölbe szorítva, lehajtva a fejét. – Nem szeretem az orvosokat. Nem akarok megint kórházba kerülni.

Ha nem látnám a szemében a félelmet, a viselkedésébõl azt hihetném, hogy mérges, de van egy olyan érzésem, hogy képtelen lenne dühöngeni. Ahhoz õ túl szelíd.

- Nem fogsz ott maradni. – nyugtatom meg – És én is végig ott leszek veled, rendben? Utána hazajövünk. Vagy van valami, amit csinálni szeretnél? – jut eszembe hirtelen, mert lehet, hogy jobb kedvre derítené egy kis ágyon kívüli szórakozás.

- Nem tudom. – pislog körbe tétován – Eddig mindig megmondták, mit csináljak. De…

- De? Mit szeretnél? – faggatom, mielõtt még elbizonytalanodna.

Azt akarom, hogy kinyíljon végre és merjen beszélgetni velem, mert utálom, ha valakibõl minden szót ki kell húzni. Igaz, rá nem tudok haragudni mióta megértettem miért ilyen hallgatag, ettõl függetlenül azonban szeretném, ha beszélne hozzám, elmondaná, mi jár a fejében, és nem félne tõlem egyáltalán.

Ayumu elgondolkodva néz rám, mint aki valamin nagyon tépelõdik. Kérni szeretne, csak nem meri megtenni, én viszont türelmesen várakozok, nehogy meggondolja magát. Közben megjegyzem magamnak, milyen jól áll neki ez a mélykék szín, amiben a kimonója pompázik.

Mindenképpen lesz néhány hasonló a szekrényében, a ruhái miatt ugyanis már intézkedtem.

Az egyik ismerõsöm összeszed majd mindent, amire szüksége lehet. A listát és a méreteket e-mailben küldtem el, nekünk csak válogatnunk kell majd, de az sem érdekel, ha néhány darabot át kell szabatni.

Kiscicám végül összeszedi a bátorságát ahhoz, hogy megszólaljon, bár még így is nagyon bizonytalanul teszi.

- Én… szeretnék könyveket… - suttogja óvatos tekintettel.

- Könyveket? – kérdem kissé meglepetten.

- Oda a polcra – mutat a könyves szekrény felé. – Sok polca van, de üresek. Szeretem a könyveket.

Abból, ahogy ezt bevallja, megértem, hogy nem túl gyakran nyilváníthatta ki, mit is szeret. A tekintete õszinte és reménykedõ, ettõl pedig valami különös melegség járja át a mellkasom.

- Akkor holnap a vizsgálat után elmegyünk könyvet venni, rendben? – a kezembe fogom az õ apró kezét és finoman megszorítom – Bármit megteszek, ami boldoggá tesz téged, Ayumu-chan.

- Még soha… senki nem mondta így a nevemet. Ilyen… kedvesen… - motyogja meghatottam, nekem meg az jár a fejemben, hogy ilyen édes teremtés egyszerûen nem létezhet.

Még csak két napja az enyém a kis szépség, de máris úgy érzem, hogy nem tudnék megválni tõle.

- Hát, én mindig így fogom mondani a neved. – gyengéd csókot nyomok a homlokára. Szeretném rendesen is megcsókolni, úgy, hogy a lábujjai is beleremegjenek a gyönyörbe, de adni akarok neki idõt, hogy megemésszen mindent. Estig még kibírom,… vagy legalábbis a vacsoráig, utána viszont egész éjjel az enyém.

 - Most mennem kell, vár egy-két üzleti ügy. – mondom, a csillogó szemeit nézve - Te pedig csinálj, amit akarsz. Ha gondolod, kimehetsz az udvarra, vagy benn is maradhatsz. Nem ígérem, hogy délben veled tudok ebédelni, de megpróbálok.

- Rendben van, Asao-sama. – mosolyog rám, majd közelebb hajol és megcsókol.

Meglep, hogy õ maga kezdeményez, mert nem számítottam rá, hogy megteszi. Eddig csak akkor ért hozzám, amikor kértem, magától sohasem, de ezzel most még inkább feltüzelt.

Újra magamhoz húzom és visszacsókolok. Az ajkaimmal mutatom meg neki, mit akarok tenni a testével és minden percét imádom. Szinte szeretkezem a szájával, ami puhán és adakozón nyílik meg elõttem. A férfiasságom fájó lüktetéssel préselõdik a nadrág szövetének, s még azon keresztül is érzem az Ayumuból sütõ forróságot. Egyszerûen õrjítõen jó.

Hirtelen megszakítja a csókot, de mielõtt még visszahúznám, vagy magam alá teperném, kettõnk közé nyúl és a nadrágomat kezdi gombolni. Fél kézzel az övemet is kicsatolja, és már utat is talál a keze a farkamig.

Felnyögök, mikor az alsón keresztül végigsimít rajtam, majd a segítségemmel hamar megszabadít attól is. Aztán már elõttem is térdel, simogat, ingerel, míg olyan keménnyé nem válok, hogy a levegõ is kínzó súlyként lebeg körülöttem.

Arról már megbizonyosodtam milyen tehetséges szája van, de mikor újra körém záródnak azok az ajkak, egy pillanatra le kell hunynom a szemem, hogy visszafogjam magam. Felmordulok, az ujjaim a hajába kúsznak, de nem markolok bele és nem is irányítom, mert pontosan úgy csinálja, olyan tempóban, ahogy a múltkor megmutattam neki.

Célként tûzhette ki, hogy az õrületbe kerget, mert nem csak a szájával, hanem az ujjaival is cirógatni kezd. Már nem is tartom számon a helyeket, ahol megérint, csak élvezem, amit csinál. Ekkor már picit elõrelököm a csípõm, õ pedig tétovázás nélkül veszi fel az új ritmust, amit diktálok neki.

Néha-néha kinyitom a szemem és lenézek rá. Nincs még egy ilyen izgató látvány, mint ez. A kimonó félig lecsúszott róla, törékeny vállai érzékien villannak elõ a selyem alól, éles kontrasztot alkotva tejfehér bõrével. Az ujjaimmal pont annyira fogom hátra a haját, hogy még láthassam, mit csinál.

Sosem voltam az a gátlásos fajta és most sem érdekel, milyen hangok hagyják el a szám, mert piszkosul élvezem. Már el is döntöm, hogy ezt még ma kamatostul meghálálom neki. Addig nem nyugszom, míg a nevemet sikítva el nem élvez, és nem csak egyszer, hanem annyiszor, ahányszor csak képes rá.

Néhány perc múlva elhúzódik. Megborzongok, ahogy a levegõ végigsimít a farkamon, aztán már a kezeit érzem magamon, amitõl ismét felnyögök. Az ajkai apró csókokkal borítják be a combom belsõ részét, ami olyan érzés, mintha forró viaszt csepegtetnének a bõrömre. Egyszerre fájdalmas és gyönyörûséges, majd mikor a heréimet is hasonló kényeztetésben részesíti, akkor érzem azt, hogy pillanatok múlva felrobbanok.

A határ peremén táncolok, egyszer csak megszûnnek a sistergõ csókok és ismét a férfiasságom fölé hajol. Elõbb érzem meg a lehelete cirógatását, aztán újra elnyel a forró tûz. De ezúttal semmi játékos incselkedés nincs a mozdulataiban. Mélyen magába szív, gyors tempóban hajszol, meg-megfeszítve az ajkait és ekkor már eszemben sincs visszafogni magam. Hagyom, hogy a szinte fájdalmas gyönyör végigcikázzon a gerincemen, a csípõmön, majd a farkamban összpontosulva törjön ki.

Felkiáltva élvezek el, olyan erõvel, hogy a szemem elõtt hol fekete, hol fényes pontok táncolnak. Vadul kapkodom a levegõt, megszólalni sem tudnék, pedig legszívesebben szívbõl nevetni kezdenék, ha lenne annyi erõm.

Kielégülten dõlök hátra a kanapén, és jólesõ kábulatban nézek az én szépségemre.

Ayumu is gyorsabban szedi a levegõt, emellett olyan elégedettséggel figyel engem, mintha õ is egy kolosszális orgazmusban részesült volna.

Lassan felülök és kinyújtózkodom, a tekintetem azonban egy pillanatra sem veszem le róla.

Látom rajta, hogy mindez õt is felizgatta, méghozzá nem is kicsit, viszont megint csak uralkodott a testén, hogy rám fordíthassa minden figyelmét. Még csak magához sem nyúlt közben, hisz mindkét kezével rajtam munkálkodott, mégis olyan boldognak tûnik.

Gondolkodás nélkül hajolok elõre és magamhoz rántom egy csókra. Az ajkai enyhén sós ízûek a spermámtól, de egy cseppet sem érdekel.

- Ezt még befejezzük, kicsim. – suttogom, mélyen a szemébe nézve.

Azt akarom, hogy darabjaira hulljon a karomban. Csókolni akarom, kényeztetni, birtokolni mindenét.

- Alig várom, Asao-sama. – mosolyog rám boldogan, majd segít gyorsan megtisztálkodni és felöltözni. Kis édes…

Még mielõtt elhagynám a szobáját, közelebb húzom egy utolsó csókra. Most nem mélyítem el, mert akkor már tényleg lekésem a találkozóm, de mikor elhúzódnék, Ayumu visszatart és közelebb hajol a fülemhez.

- Estére tartogatok egy kis meglepetést. – susogja csábító hangon, majd választ nem várva elindul a fürdõ felé.

A tekintetem lassan végigsiklik az alakján. Kedvem lenne most rögtön megszabadítani a ruhájától, hogy a feszes kis fenekét nézhessem, ahogy elõttem sétál. Elképzelem, amint belemarkolok a félgömbökbe, majd hátulról mélyen belé hatolok, a testemet pedig máris ismerõs forróság önti el.

Ayumu még egyszer visszanéz rám. Szürkéskék szemeiben pajkos kis mosoly bujkál, majd eltûnik a fürdõajtó mögött.

Elvigyorodom. Jobb lesz, ha sürgõsen lefoglalom magam a délutánra, ha ki akarom bírni estig. Kíváncsi vagyok, mit tartogat nekem a drága, de azt is nagyon várom már, hogy viszonozhassam a kényeztetést.

***

A délelõtt további része a lehetõ legjobban telik. A hangulatomat maximum egy természeti katasztrófa tudná csak lerombolni, vagy talán még az sem, mindenesetre rég éreztem magam ilyen elégedettnek.

Ebédidõre már majdnem mindent sikerül elintéznem, amit beterveztem, így máris azon gondolkodom, hogy megkeresem az én kicsikémet és együtt ehetünk. Újabb finomságokkal készülök a számára. Nem tudom miket evett eddig, de azt észrevettem, hogy amit tõlem kapott, azt az utolsó morzsáig eltüntette. Remélem nem éheztették, bár én ezek után már azon se lepõdnék meg.

A telefonom megrezzen az asztalon, éppen akkor mikor Kitawa belép az ajtón. Most nem kopog, ezt a kiváltságot csak a hálószobámban élvezhetem, ott is csak azért, mert volt szerencséje néhányszor hancúrozás közben rám nyitni.

- Asao-sama, Shibata-san megérkezett. – jelenti be, szokásos hivatalos modorában, mintha legalábbis a Dalai Láma érkezett volna.

- Ez remek. Gyors volt, remélem elég cuccot szedett össze. – állok fel izgatottan, de a titkárom hûvös tekintetét látva elfintorodom.

Sajnos õ nem tudja megérteni a vásárlás okozta örömet, pedig van benne bõven. Olyan ez, mint a karácsonyi ajándékok, még akkor is tûkön ülve bontjuk ki a dobozból, ha pontosan tudjuk, mi van benne.

A dolgozószobámból kilépve éppen megpillantom Keit, amint hátrafelé nézegetve belép az ajtón. Körülbelül két hónapja találkoztunk utoljára, mert Szöulban akadt dolga, de most is ugyanolyan különc, mint mindig.

Vérvörös haját a tarkójánál kis kontyba fogta össze, fekete bõrdzsekije vállán ezüstös tüskék meredeznek fölfelé, ahogy az ujjain is legalább fél kilónyi fém csillog. Az összképet halványszürke farmer és a nyakába tekert kockás barna sál teszi teljessé, na meg kisfiús arca, ami miatt sokkal fiatalabbnak néz ki a maga huszonöt événél.

Felém biccent, de továbbra is árgus szemekkel néz az ajtón kívülre, egészen addig, míg a két testõröm meg nem jelenik, négy hatalmas bõrönddel. A szemöldököm azonnal felszalad a homlokomra, úgy emlékszem egy gardróbot kértem, nem az egész plázát, de sejthettem volna, mit jelent, ha szabad kezet adok ennek az õröltnek.

- Látom kitettél magadért Kei! – szólalok meg, mikor túljutok az elsõ sokkon, aztán a várakozó testõrök felé fordulok – Aoi, Genji, kérlek, vigyétek fel ezeket az emeletre, Ayumu szobája elé.

- Máris, Asao-sama. – indulnak meg a lépcsõ felé.

Ezért mindenképp megérdemelnek egy kis bónuszt, azok a bõröndök elég súlyosnak tûnnek.

- Jesszus, honnan szedted ezeket? – néz rám Kei kimeredt szemekkel, miután a testõrök eltûntek a szemünk elõl – Fogadjunk, hogy a mamájuk valami szteroidot kevert a zabkásájukba! Egy ember csak úgy nem nõ ekkorára! – háborog, én meg nevetek.

- Azt ajánlom, tartsd meg a véleményed, ha élni akarsz. – vigyorgok rá szélesen – Mellesleg Seiki sózta rám õket, mondván, vigyázni akar a befektetésére.

- Vagyis rád? – húzza fel most õ a szemöldökét, mire bólintok. – Seggfej!

- Az. – értek egyet, majd témát is váltok – Sikerült mindent összeszedned?

Kei gyorsan veszi a lapot, megérti, hogy nincs kedvem az exemrõl beszélni, és nem is firtatja.

- Hisz ismersz. Mindent és még többet is. – mosolyodik el büszkén – Hoztam vagány tervezõi darabokat. Vannak sportos, elegáns és hétköznapi viseletek, dögös fehérnemûk, selymek, csipkék, szaténok. Néhány hagyományos kimonó, ahogy kérted, cipõk, köntösök. – számolja az ujjain, mint aki biztos akar lenni benne, hogy semmit sem hagy ki. - És most hadd lássam, kit kell felöltöztetnem! – sétál elém várakozón, a szemeim elõtt pedig máris megjelenik Ayumu törékeny alakja.

Sosem láttam még nála szebbet, és sosem kívántam még senkit annyira, mint amennyire õt kívánom. A délelõtt nagy részében a merevedésemmel kellett küzdenem, valahányszor eszembe jutott a kis magánszáma. Alig tudtam koncentrálni az üzletre, mert folyton az járt a fejemben, mit csinálhatnék vele, ha most rögtön felmennék.

A lehetõségek tárháza pedig végtelen.

- Odafent van, menjünk. - biccentek a lépcsõ felé, majd kicsit megköszörülöm a torkom, hogy elvegyem a hangom karcos élét. Még szerencse, hogy van önuralmam, így nem kell egy sátorral a nadrágomban lépcsõt mászni.

A harmadik emelet az én privát lakrészem. A folyosón már ott sorakoznak a fekete bõröndök, Aoi és Genji pedig türelmesen várakoznak mellettük, hogy bevihessék õket a szobába, ha kérem. Van azért hasznuk is ezeknek a hegynyi férfiaknak, ezért sem tiltakoztam látványosan ellenük.

Az ajtóhoz lépve kopogok néhányat, mielõtt belépnék, csakhogy ne ijesszem meg szegénykémet. Ayumu azonnal felpattan a kanapéról, ahol eddig ült és félreteszi a kezében tartott könyvet. A tekintete tágra nyílik, ahogy ránk néz, látom, hogy máris idegessé válik, de azért illedelmesen meghajol elõttünk.

Ha jól emlékszem, beszéltünk már errõl is, de úgy tûnik nehezebb elhagyni a berögzõdéseket.

- Mondtam, hogy nem kell ilyen szertartásosnak lenned, édesem. – intek neki, hogy jöjjön ide, majd könnyedén magamhoz húzom és rámosolygok.

Az érintésem szerencsére megnyugtatja picit, de még mindig szorosan hozzám bújik. Kei érdeklõdve figyeli a jelenetet, az arcáról semmit nem tudok leolvasni, csak azt, hogy valamin nagyon töri a fejét.

- Ayumu, õ itt Shibata Kei, egy régi jó ismerõsöm. – mutatom be, s mivel a testõrök közben behozzák a bõröndöket, beavathatom miért is van itt – Õ fog neked segíteni összeállítani a ruhatárad. Hozott egy csomó mindent, amit fel kéne próbálnod.

Várom, hogy mondjon valamit, de meg sem szólal. Hol rám, hol Keire és a csomagokra néz, de hallgat.
Remélem nem fog megint megnémulni, hisz tegnap már olyan jól haladtunk!

- Mi a baj drágám, nem akarod? – kérdem, megemelve az állát, hogy a szemembe nézzen. - Beszélj hozzám kicsikém! – kérem aggódón.
Nem tudom mire gondolhatott, mikor meglátta Keit, de nyilván az õ jelenléte rémisztette meg.
Addig simogatom a hátát és a derekát, míg azt nem érzem, hogy ellazul a karjaimban és teljes nyugalomban a mellkasomnak dõl. Reszketeg kis mosolyát látva megváltozik a szívverésem, és képtelen vagyok levenni róla a szemem.

- Ha ezzel örömet szerezhetek Asao-samának... – szólal meg lágy hangján. Orcái máris kipirultak az izgalomtól.

- Te mindig örömet szerzel nekem, szépségem. – nevetem, élvezve, hogy csupán néhány érintésemmel ilyen hatással vagyok rá. Persze ez így igazságos, én is folyton kívánom õt, most sem bírom megállni, hogy ne nyúljak hozzá, de csak egy apró csókocskát engedélyezek magamnak, majd mélyen a szemébe nézek.
- Most már nem félsz, ugye?
Gyengén megrázza a fejét.
- Ha Asao-sama velem van, nem félek. - motyogja aranyosan, zavarában még el is vörösödik a kis édes.
- Helyeg. - látszólag teljesen megfeledkezett róla, hogy nem vagyunk egyedül, és ez csak akkor jut eszébe, mikor a háttérben szobrozó férfi felé pillantok, jelezve, hogy lásson munkához. - Itt leszek veled, nem kell aggódnod.
Kei közelebb lép, magával húzva az egyik bõröndöt is. Az arcán ördögi vigyor terül szét. - Bocsánat, hogy közbeszólok, de arról szó sem lehet!

- Már miért ne lehetne? – húzom össze a szemeim, rosszalón. 

- Mert imádod a meglepetéseket, ha viszont mindent látni fogsz még próba közben, mi marad késõbbre? – tárja szét a karjait, majd cinkos kis mosolyt villant Ayumu felé, akinek tágra nyílnak a szemei – Jól elleszünk mi ketten, ne féltsd õt.

Felsóhajtok. Talán meg kéne magyaráznom neki, hogy egyáltalán nem tõle féltem Ayumut. Részben azért, mert ezer éve ismerem, és tudom, hogy senkit sem bántana. Részben pedig, mert kizárólag a nõket szereti, a saját nemére csupán mûvészi szemmel tekint. Mint hús vér modellekre, akiket felöltöztethet.

Ayumura pillantok, aki éppen õt méricskéli bizonytalanul, de be kell vallanom, Keinek igaza van. Tényleg nagyon élvezném, hogy minden nap újabb és újabb ruhákban láthatnám az én kicsikémet, de ennek ellenére csak akkor hagyom kettesben õket, ha Ayumu is rábólint.

- Jó lesz így édesem? – simítok a hajába, hogy magamra vonjam a figyelmét – Bízz bennem, nem fog veled semmit tenni, sosem engednék olyasvalakit a közeledbe, aki bántana. Elhiszed ezt?

- Én elhiszem Asao-samának. Csak félek. – suttogja lesütött szemekkel – Itt lesz a közelben? – kérdi alig hallhatón, mire ismét magamhoz ölelem és a feje fölött hosszan Keire nézek.

A tekintetemmel üzenem neki, hogy ne merje megbántani ezt az érzékeny virágszálat, különben egyenként nyeletem le vele az ujjain csillogó gyûrûket. Színpadiasan meghajol felém, jelezve, hogy vette az adást, én meg szemforgatva elhúzódom Ayumutól.

- A szobámban leszek szépségem, csak kiálts, ha valamit szeretnél, de nem lesz semmi baj. Nem kell félned Keitõl. – ígérem biztatón, mire lassan elereszti a csuklóm, amit idáig szorongatott és a ruháját kezdi gyûrögetni.

Még mindig feszült ugyan, de a félelem legalább eltûnt a szemeibõl.

Ebben a percben olyan sebezhetõnek tûnik, hogy még nekem is nehezemre esik magára hagynom, holott pontosan tudom, hogy jó kezekben lesz.

- Ha szemtelenkedik, fenyegesd meg, hogy levágod a haját. - suttogom kuncogva a jó fülébe - És amikor végeztek, ehetünk együtt.

- Igen, Asao-sama! – derül fel hirtelen, s még a szája sarka is felfelé görbül.

Hihetetlen, hogy még ilyen apróságra is, mint egy közös ebéd, képes így reagálni.

Utoljára még puhán megcsókolom, hogy érezze biztonságban van, majd magukra hagyom õket. Mivel számítok rá, hogy el fog tartani egy darabig, az ebéd nyilván délutánra csúszik, de nem bánom. Addig felhozok egy még olvasatlan regényt a dolgozószobámból, majd az ágytámlának dõlve nekikezdek a kötetnek.

Olvasás közben nem igazán figyelem az idõt, a sorokat futva szinte szárnyal, és csak egyszer teszem félre a könyvet egy rövid idõre, míg hozatok egy teát magamnak.

Mikor kopognak az ajtón, automatikusan az órára pillantok és magam is meglepõdöm azon, hogy három óra eltelt. Már jócskán délután van, hamarosan le kell mennem, mert nyit a bordély és érkeznek a vendégek.

- Szabad! – kiáltok ki, az ajtórésen pedig Kei dugja be a fejét.

- Készen vagyunk. – lép be a szobába széles mosollyal.

Alaposan végigmérem, látszik rajta, hogy fáradt, tehát õ is megdolgozott azzal a plázányi ruhával, amit összeszedett. A dzsekije már nincs rajta, a pólója ujjai fel vannak tûrve és a rendezett kontyból is kiszabadult néhány tincs.

- Csak nem összeverekedtetek? – kérdem visszafojtva egy vigyort, miközben felállok.

- Keményen dolgoztunk, ha tudni akarod. És nyugodtan megköszönheted, mert a kis szeretõdnek olyan gardróbja lett, amiért én régen ölni tudtam volna. – húzza össze a szemét.

- Éppen ezért téged hívtalak. – lépek el mellette, barátian megütögetve a vállát – Köszönöm Kei. – teszem hozzá hálásan, õ pedig bólint, elfogadva a köszönetem. – Menj, egyél valamit. Gondolom te sem ebédeltél.

- Nem bizony, de hiba volt. Farkaséhes vagyok! – nyögi elkínzott arccal és már el is robog mellettem.

Aoit a folyosón találom, éppen az üres bõröndöket viszi lefelé, ezért szólok neki, hogy számunkra is teríttessen meg az étkezõben. Ayumu is biztos megéhezett már a sok próbálgatásban.

Ezzel a gondolattal lépek be a szobába, majd az ajtót becsukva meglepetten torpanok meg elõtte. A szemeim csak úgy isszák a látványt, amiben részesülök.

Kei egy szóval sem említette, hogy mit adott rá, de azt kell mondjam, tökéletesebbet nem is választhatott volna. A pompás selyemkimonó fényes, grafitszürke árnyalata és az azon végigfutó ezüst sárkányminta nagyon jól áll Ayumunak. A bõre még fehérebbé, már-már éterivé válik, íriszei, mint két apró tavacska, hol kékesnek, hol inkább szürkének tûnnek. A ruha rafinált szabása érzékien kiemeli a dereka és a csípõje vonalát, látszik, hogy ez a darab pontosan az õ mérete, és én csábítóbbnak látom benne, mintha egy szál alsóban állna elõttem.

A haját is hátrafésülték és összefogták, de néhány rövidebb tincs az arca köré hull. Ékszert nem visel, de arra nincs is szüksége. Õ maga az ékszer, a drágakõ, a gyémánt.

- Asao-sama! – siet felém, mikor észrevesz. Õ is nagyon belemerült az új dolgai nézegetésébe.

Megtorpan tõlem egy méterre, hagyja, hogy kedvemre nézegessem, de a tekintete mindent elmond. Izgatott, azt szeretné, hogy tetsszen nekem, pedig eddig is odavoltam érte. Pont most ne akarnám õt? Az elképzelhetetlen.

- Kicsikém… - sóhajtom lenyûgözötten, s nyomban lecsökkentem a köztünk maradt távolságot. Az ajkaira tapadok, a hirtelen mozdulatra meglepetten nyög fel, aztán már át is karolja a derekam és viszonozza a csókomat.

Mint két éhezõ, akik egymásból kívánnak falatozni, de ennek semmi köze a kimaradt ebédhez. A vágyhoz már annál inkább és a csodálathoz. Ha nem fogyna el a levegõm, attól tartok abba sem hagynám, ahhoz túl finomak az ajkai, hogy csak úgy elszakadjak tõlük.

Lihegve nézünk egymás szemébe, elmosolyodom, a hüvelykujjammal finoman végigsimítok az alsó ajkán, majd az állán, és végül a kezem birtoklón öleli át a tarkóját.

- Egyszerûen gyönyörû vagy kicsikém. Ha másé lennél, most elrabolnálak magamnak és vissza sem adnálak soha. – suttogom, gyengéd mosollyal az ajkaimon.

A szavaimra valósággal ragyogni kezd az örömtõl. Szeretném egyszer hallani, milyen amikor nevet, úgy igazán boldogan, de arra még biztosan várnom kell egy kicsit.

- Örülök, hogy Asao-samának tetszik. Kei-san… Kei-san azt mondta biztos elégedett lesz. – mondja kissé zavartan, mintha nem lenne biztos benne, hogy kimondhatja-e, én azonban kíváncsi vagyok az õ gondolataira is.

- Nem volt semmi gond? Kei jól viselkedett veled?

- Ne sírj babám, nem kell félned tõlem – csitít halk szavakkal, a hangja duruzsol a fülemben, de nem tudok megnyugodni. Nem megy, mert nem tudom, bízhatok-e benne. – Sosem vernélek meg drágám, hallod?

- Bocsásson meg Asao-sama! – húzom össze magam még jobban. Tapasztalatból tudom, hogy ha a gazdám így viselkedik, utána az nagyon szokott fájni és jön az orvos. Vagy a kórház. Nem akarom, hogy fájjon. – Sajnálom… mindent megteszek… nem ellenkezem bármit is kér… csak… csak…

Zokogni kezdek, tudom, hogy mindjárt pánikba esem, szaporán kapkodom a levegõt, egész testemben remegek, és nem tudok megnyugodni. Azt akarom, hogy Asao-sama örüljön nekem, hogy a kedvét lelje bennem, de tudom, hogy el fog adni. Egy selejtes áru senkinek sem kell. Selejtes vagyok, rossz, nem kellek neki.

- Meg kell nyugodnod kicsikém – mondja halkan. A hangja nyugodt, amitõl csak még jobban megrémülök. A nyugodt hang nem jelent jót. Az rosszabb, mintha üvöltene velem, vagy belém rúgna. A nyugodt hangnál a verés is jobb, akkor legalább tudom, mi következik.

- Asao-sama… - nyüszítem sírva. – Könyörgöm…

- Cssss… nincs semmi baj, kicsim. Itt vagyok veled, vigyázok rád, nem kell félned tõlem. Biztonságban vagy – mondja, majd magához húz.

Összerándulok az érintésétõl, görcsösen a csuklómba markolok, felkészülve a fájdalomra. Meg sem merek moccanni, õ pedig gyengéden kezdi simogatni a hátamat. Fel vagyok készülve rá, hogy bármikor megüthet, belém rúghat, vagy valami még rosszabbat tehet velem. De a várt fájdalom nem jön, õ pedig kitartóan simogat, amitõl lassan egy kicsit kezdek megnyugodni, de a légzésem még mindig szapora, a szívem majdnem kiugrik a helyérõl. Asao-sama lefejti az ujjaimat a csuklómról, én pedig hagyom neki. Úgysem tehetek semmit. Õ a gazdám, én csak egy kis háziállat vagyok, egy tárgya, amivel azt csinálhat, amit csak akar.

- Figyelj rám édesem. Soha nem foglak megverni, vagy bántani, mert te nem tettél semmi rosszat. – Lágyan végigsimít az arcomon, de nem merem felemelni a fejem. Nem kaptam rá engedélyt. - Kérlek, nézz rám!

Remegve emelem fel a fejem és nézek bele azokba a sötét szemekbe. Nem látok bennük undort, vagy rosszindulatot, inkább aggodalmat, ami meglep. A gazdáim nem szoktak aggódni miattam. Még mindig rettentõen félek.

- Hiszel nekem Ayumu? Elhiszed, hogy nem foglak bántani?

- Asao-sama… nem ver meg?

- Mondtam már, hogy az nem az én stílusom – mosolyog rám kedvesen, de ez nem nyugtat meg. A gazdák mindig hazudnak, és ha hiszek nekik, az utána mindig fáj. – Szeretném tudni mi baja a fülednek, de nem teszlek felelõssé érte. Most az enyém vagy kiscicám és azt akarom, hogy jól érezd magad velem, ebbe pedig nem tartozik bele sem a verés, sem a félelem, érted?

Nem tetszik, hogy tudni akarja, de örülök, hogy ne faggat. A szavai elgondolkodtatnak. Nem haragszik rám? Igaz lenne? Tényleg nem haragszik rám? Hallottam egy-két pettõl, akiket velem adtak el a legutóbbi aukción, hogy nem minden gazda gonosz és kegyetlen. Akkor nem akartam elhinni, de talán Asao-sama tényleg jót akar nekem. Talán tényleg nem gonosz, talán tényleg nem akar bántani, de ezt nem tudhatom biztosan. Mindenesetre lassan kezdek megnyugodni, de a kételyeim nem múltak el. Túlságosan belém verték, hogy én nem számítok, hogy nem érek semmit, csak egy használati tárgy vagyok, mint egy asztal, vagy egy szék.

- Asao-sama… nem haragszik rám? – érintem meg óvatosan a kézfejét. Tudnom kell, hogy mire számíthatok. Tudnom kell, hogy a hibám miatt maradhatok-e. – N-nem fog… kidobni?

- Butus, hogy dobnálak ki mikor csak tegnap kaptalak meg? – Lesöpri a könnyeimet az arcomról, majd egy zsebkendõvel megtörli az arcomat. Vörös színû zsebkendõ, és nagyon finom illata van. Mint neki. Finom, kissé fûszeres és férfias. – Még nagyon sok mindent fogunk csinálni együtt, sok mindent kell megtanulnod.

- Igyekezni fogok… hogy ne okozzak csalódást – szorítom meg a kezét, és lassan közelebb kúszom hozzá, mire õ megölel.

Sóhajtva fúrom a fejem a mellkasába, beszívva erõs, férfias illatát. Lassan megnyugszom, miközben õ a hátamat simogatja. Azt hiszem, kezdi megérteni, hogy nekem nem szavakra van szükségem. A szavak hazudnak, de az érintések mindig igazat mondanak. A tekintetek is, azokból tudom, mire számíthatok. És Asao-sama érintésébõl tudom, hogy nem fog bántani. Az érintése kedves, puha és meleg. Mint egy takaró.

- Eddig sem okoztál csalódást kicsikém.

Könnyedén emel fel, mint egy tollpihét, majd tesz az ágyamba. Összegömbölyödök a hatalmas fekhelyen a puha takaró alatt.

- Köszönöm Asao-sama! – motyogom halkan, még mindig belé kapaszkodva. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok egyedül maradni.

- Nincs mit babám, csak nyugodj meg szépen – mondja halk, kedves hangon, ami megnyugtat.– Nekem most el kell mennem, de te pihenj amennyit akarsz, fedezd fel az új szobád, rendezd át, ha úgy tetszik, csak ne sírj többet.

- Nem fogok – szipogom. – Asao-sama majd visszajön?

- Persze – mosolyodik el. – Vacsorára megint valami finomat hozatok, és együtt megesszük – kacsint rám, és megcsókol. Visszacsókolom, és most elõször úgy érzem, hogy nem kötelességbõl, hanem azért, mert akarom. Örömet akarok szerezni neki.

Asao-sama nem ér vissza vacsorára, az egyik szolgáló mondja, hogy sajnos rengeteg a munka a bordélyban és lent kellett maradnia. Nem lep meg, és nem is szomorodom el, hiszen sokat kell dolgoznia. A többi gazdám egyáltalán nem evett soha velem, Asao-sama más, de megértem, hogy sok a dolga és nem ér rá mindig velem foglalkozni. A vacsora, amit küldött nekem, nagyon finom, meg is eszem, majd lezuhanyozom. A fürdõ hatalmas, de most csak zuhanyzom, mert Asao-sama úgysem fog most bejönni. A szobámat és megszemlélem, most már jobban. Most, hogy pihentem, ettem, fürödtem, fel vagyok élénkülve. Tetszik így, ahogy van, de talán szólok Asao-samának, hogy szeretnék néhány könyvet. Van egy könyvespolcom, de akkora, hogy egy egész könyvtár elférne rajta. Sosem voltam még könyvtárban, de egyszer láttam egyet egy filmen, amit még az egyik kiképzõmmel néztem. De minden más tökéletes. Hatalmas ruhásszekrényem van, amiben még nincs semmi, csak a magammal hozott ruháim, meg az, amit Asao-sama küldött nekem. Ki van tisztítva, de még sok ruha elférne ott. Vajon Asao-sama fog nekem venni ruhákat? Biztosan, mert ezek nem lesznek elegek. Néhány dolgot átpakolok, elrendezem a ruhákat és találok egy másik párnát, ami jobban tetszik, így azt teszem az ágyba. Sokkal puhább, mint a másik. Végül nagyon elfáradok, és bár hiányzik Asao-sama, tudom, hogy ha akarna, vagy lenne ideje, bejönne hozzám. Lefekszem, és hamarosan alszom is, de a kis éjjeli lámpát égve hagyom. Nem szeretem a sötétet, félek tõle.

~*~

Reggel, mikor felébredek, már világos van. Mikor kinyitom a szemem, meglepetten veszem észre, hogy egy könyv van a párnámra téve. Mikor jobban megnézem, elkerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy az enyém. Lekapcsolom a még mindig égõ kislámpát, majd a kezembe veszem a könyvet és szélesen elmosolyodom. Hosszú idõ után elõször vagyok boldog. Asao-sama tényleg visszahozta nekem a könyvet. Sosem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi, hogy örömet okozzon nekem. Most már tudom, hogy nem rossz ember, különben a könyv nem lenne itt. Azonmód hasra fekszem, és lapozgatni kezdem, egyenesen a kedvenc mesémhez lapozva. Ez pedig nem más, mint a Hamupipõke. Olvasni is kezdem, mikor halk kopogást hallok, majd nyílik az ajtó, és mikor felemelem a fejem, Asao-samát pillantom meg. Elmosolyodom, majd kibújok az ágyból, úgy, ahogy vagyok anyaszült meztelenül hajolok meg elõtte.

- Jó reggelt Asao-sama! – mondom vidáman mosolyogva.

- Jó reggelt kicsikém! Látom, ma nagyon jó kedved van – lép közelebb hozzám a gazdám, és végigmér.

Ismét meghajolok, és örömtõl csillogó szemekkel nézek rá. Azt sem tudom, hogy háláljam meg, amiért örömet okozott nekem.

- Asao-sama tényleg visszahozta a könyvem. Köszönöm! – mosolygok fel rá. - Én… én nagyon hálás vagyok, és meg sem érdemlem…

- Elég már ebbõl a lekicsinylõ beszédbõl – fedd meg gyengéden, miközben leteszi a kezében levõ holmikat az asztalra, majd felemeli a fejem. – Késõbb majd meghálálhatod, ha szeretnéd.

Elpirulok, ahogy ajkaira téved a tekintetem, és úgy tûnik, ez az õ figyelmét sem kerüli el.

- Én sze-szeretném, ha Asao-sama megengedi – sütöm le szégyenlõsen a szemeimet.

- Mindenképpen édesem – hajol hozzám, és cirógatja végig ajkaimat az övével. – Úgyis hiányoltalak tegnap éjjel az ágyamból, majd ma mindent bepótolunk.

- Asao-sama tegnap várt engem? – sápadok el hirtelen. Én ostoba, hiszen tudnom kellett volna a kötelességeimet. Várt rám, és most csalódott bennem. Buta Ayumu, buta, buta, buta! Haszontalan, semmirekellõ!

Felsóhajt, ami csak tovább növeli az aggodalmamat, de hirtelen magához húz és szorosan átölel. A fejem a mellkasának döntöm, õ pedig belecsókol a hajamba.

- Kicsikém, ha akartam volna valamit tegnap, felkeltelek mikor a könyvedet hoztam – közli egyszerûen, és a hangjában nincs harag. - És egyébként sem kényszerítettelek volna semmire, mikor nyilvánvalóan nem voltál olyan hangulatban.

Zavartan nézek fel rá, miközben továbbra is hozzá bújok. Most már semmit sem értek. Akkor most csalódott bennem, vagy nem? Nem értek semmit.

- N-nem haragszik, amiért elaludtam? – motyogom végül félszegen.

- Nem, szépségem. És ha valami nem tetszik nekem, szólok, hogy legközelebb másként csináld. Emiatt nem kell aggódnod. – Finoman a hajamba túr, és ez eloszlatja a kételyeimet.

Aprót biccentek, mire Asao-sama elégedetten elmosolyodik. Lopva nézek rá, és elpirulok, majd mikor rájövök, hogy bámul, egybõl elfordítom a fejem. Olyan szívesen megcsókolnám, azt akarom, hogy belém hatoljon, hogy a nevemen szólítson, hogy kényeztessen, végig csókoljon a gerincem mentén, de nem kérhetek tõle ilyet. Azt akarom, hogy olyan gyönyört adjon, amilyet két napja, amikor megismertem.

Megcirógatja az arcom, ujjai alig érintik a bõrömet, majd mélyen, érzékien csókol meg, ahogy eddig még soha senki. Viszonzom a csókját mélyen, õszintén, majd mikor elválnak egymástól ajkaink, nem fordulok el, csillogó szemekkel nézek a tekintetébe. Élvezem az érintését, akarom õt. Félresöpri a hajam a jobb fülemrõl és óvatosan végigsimít rajta. Elkomolyodom, megrémülök egy kicsit, aggódni kezdek, hogy most mi lesz. De már nem félek.

- Vedd fel ezt a kimonót édesem, mert így teljesen elvonod a figyelmem – nyújt át nekem egy sötétkék színû kimonót, amelyen aranyszínû szõlõindák és tekeregnek. Gyönyörû darab.

- Igen, Asao-sama – veszem magamra, majd idegesen toporgok elõtte. Inkább nem mondom ki, mik járnak a fejemben, mert félek, hogy nem venné õket jó néven.

Finoman megfogja a kezem, majd lágy csókot lehel rá, amitõl ledermedek. Végül a kanapéhoz vezet és az ölébe ültet. Nem tudom mire vélni a viselkedését. Annyira más, mint amihez hozzászoktam. Annyi minden új dolog van itt, ami aggodalomra és ijedtségre ad nekem okot.

- Minden rendben lesz babám, viszont tudni akarom, mi van veled – mondja halkan, miközben lágyan simogatja a kezem, a hátam, az oldalam. Ez megnyugtat valamelyest, nem érzem magam ketrecbe zárt állatként. – Csak egyszer kérdezem meg és szeretném, ha válaszolnál, de nem kényszerítelek semmire és nem is büntetlek meg, érted ugye? – Bólintok, hogy megértettem. – Rendben, édesem. Van bármi bajod, amit az elõzõ gazdád eltitkolt elõlem?

Megdermedek. Nem beszélhetek róla, bár valószínûleg sejti, hogy baj van a jobb fülemmel, különben miért pont onnan söpörte volna el a hajamat? Tudom, hogy válaszolnom kell, de félek, hogy ha elmondom, akkor haragudni fog. Nem akarom, hogy haragudjon, de ha hazudok neki, úgyis tudni fogja. Tépelõdöm, nem tudom, mit mondjak, de õ türelmesen vár. Azt mondta, szeretné, ha válaszolnék, akkor pedig engedelmeskednem kell. Asao-sama a gazdám, és engedelmesnek kell lennem, vagy nagy baj lesz. Eltart pár percig, mire összeszedem magam annyira, hogy ne féljek túlságosan. Muszáj megtennem, hiszen még a könyvemet is visszahozta, amit az elõzõ gazdám nem akart nekem odaadni. Törõdik velem, kedves hozzám és még egy ilyen gyönyörû kimonót is adott nekem. Muszáj õszintének lennem vele. Összeszedem minden bátorságomat, ami nem sok, és egyenesen Asao-samára nézve megérintem a jobb fülemet.

-       Hibás – mondom halkan.

-       Hibás? – kérdi meghökkenve Asao-sama. – Hogy érted?

-       Én… - beharapom a számat, mielõtt válaszolnék. – Én… nem hallok… itt… - mutatok a fülemre. – Hibás vagyok – mondom õszintén, és várom a reakcióját.

Látom, hogy próbálja megemészteni a dolgot, hogy selejtes árut kapott. Sosem írják rá a papírjaimra, amiket néha látni szoktam. Tudom, hogy soha, mert ha kiderül, hogy az egyik fülemre süket vagyok, akkor nem vesznek meg. Asao-sama sem tudott errõl, látom rajta. Már várom, hogy fog lelökni az ölébõl, mikor fog dühtõl vöröslõ arccal megverni, vagy félholtra rugdalni, de semmi ilyesmi nem történik. Helyette csak megsimogatja a fejemet és olyan kérdést tesz fel, amire nem számítottam.

-       Így születtél? – kérdi, mire megrázom a fejem. – Akkor baleset volt?

-       Az a gazdám azt mondta – bólintok. – Baleset volt. Ayumu… vagyis… rossz voltam, nagyon rossz és a gazda mérges lett – mesélem. – Rossz dolgot tettem õ pedig… megbüntetett… - Érzem, hogy a könnyek szúrják a szemem. – Nagyon fájt és utána… nem hallottam jól. De az én… az én hibám volt. Nem voltam elég… engedelmes és…

-       Nem, nem a te hibád volt, kincsem – szorít magához Asao-sama, és érzem, hogy valahogy máshogy viselkedik. Mintha mérges lenne, ami nyugtalanná tesz. – Te biztos nem tettél semmi rosszat.

-       Haragszik, Asao-sama? – kérdem bizonytalanul, hiszen nem tudom, mire számítsak.

-       Rád nem haragszom – sóhajt, és a fejemre teszi az állát. – Rád sosem tudnék haragudni, de meg tudom érteni, miért nem mondtad el. Biztosan nagyon féltél, hogy kidoblak, ha kiderül, ugye? – Bólintok. – Ne félj, nem kell sehová sem menned, itt maradsz. Nem azért hozattalak ide, hogy megszabaduljak tõled, Ayumu.

-       Megtart? – kérdem döbbenten. – Úgy is, hogy… nem vagyok ép?

-       Megtartalak, kicsim – emeli fel a fejem és néz a szemembe. – Te vagy a legcsodálatosabb, leggyönyörûbb, legártatlanabb lény, aki valaha belépett az életembe.

Rám mosolyog, olyan kedves, meleg mosollyal, amitõl én is megnyugszom. Tudom, hogy nem hazudik, hogy igazat mond. A tekintete, az érintése, a hangja mind azt sugallják, hogy biztonságban vagyok.

Megreggelizünk, utána Asao-sama telefonál. Ha jól hallom, valami orvosnak, amitõl összerezzenek. Nem szeretem az orvosokat, hideg a kezük és mindig fájdalmat okoznak. De nem szólok egy szót sem, nem akarok megint gondot okozni. Már az is hatalmas jótétemény Asao-samától, hogy megtart egy olyan selejtet, mint én. Asao-sama végül befejezi a telefonálást, és komoly arccal fordul felém.

-       Ayumu – mondja, mire azonnal ráfigyelek -, holnap délelõtt elmegyünk egy orvos ismerõsömhöz, rendben? Nem kell félned, csak a füledet fogja megnézni, hogy hátha lehet tenni valamit vele.

-       Muszáj? – kérdem halkan, és a kezeim máris ökölbe szorulnak. Lehajtom a fejem. – Nem szeretem az orvosokat. Nem akarok megint kórházba kerülni.

-       Nem fogsz ott maradni – nyugtat meg Asao-sama. – És én is végig ott leszek veled, rendben? Utána hazajövünk. Vagy van valami, amit csinálni szeretnél?

-       Nem tudom – válaszolom õszintén. – Eddig mindig megmondták, mit csináljak. De…

-       De? Mit szeretnél?

Elgondolkodva nézek Asao-samára. De nem kérhetek tõle ilyen nagy dolgot. A végén kinevetne, vagy mérges lenne. Ám ha mégis szabad, akkor talán nem lesz mérges. Még nem ismerem õt annyira, nem tudom, mi az, ami feldühíti. Vajon tud dühös lenni egyáltalán? Végül nagy levegõt veszek, és kinyögöm, ami a szívem vágya.

-       Én… szeretnék könyveket… - suttogom halkan, és várom a reakciót.

-       Könyveket? – kérdi Asao-sama.

-       Oda a polcra – mutatok a könyves szekrény felé. – Sok polca van, de üresek. Szeretem a könyveket – vallom be.

-       Akkor holnap a vizsgálat után elmegyünk könyvet venni, rendben? – fogja a kezébe a kezemet. Az én pici kezem teljesen elveszik az õ hatalmas tenyerében. – Bármit megteszek, ami boldoggá tesz téged, Ayumu-chan.

-       Még soha… senki nem mondta így a nevemet – mondom õszintén. – Ilyen… kedvesen…

-       Hát, én mindig így fogom mondani a neved – nyom egy apró csókot a homlokomra. – Most mennem kell, vár egy-két üzleti ügy. Te pedig csinálj, amit akarsz. Ha gondolod, kimehetsz az udvarra, vagy benn is maradhatsz. Nem ígérem, hogy délben veled tudok ebédelni, de megpróbálok.

-       Rendben van, Asao-sama – mosolygok rá, majd odahajolok, és megcsókolom.

Úgy tûnik, meglepi, hogy kezdeményezek, de örül neki, meg magához húz, és visszacsókol. A csókja forró, szenvedélyes, és legszívesebben most levetkõztetném, kényeztetném és könyörögnék neki, hogy hatoljon belém, ám nem tehetem. Õ komoly ember, és várnom kell, míg ideje lesz rám. Mert kedve lenne, tudom én, és talán segíthetek is rajta, mert érzem, hogy a nadrágja már dudorodik. Megszakítom a csókot, majd mielõtt Asao-sama reagálhatna, már gombolom is ki a nadrágját, csatolom ki az övet, hogy elõbb kézzel, alsónadrágon keresztül kezdjem ingerelni férfiasságát. Asao-sama azonnal felnyög az érintésemre, mire a segítségével megszabadítom a zavaró alsónemûtõl, hogy feltáruljon elõttem már félárbocon álló farka. Nekem sem kell több, azonnal birtokba veszem és finoman megnyalom a tetejét, majd számba fogadom a hímtagot. Érzem Asao-sama mozgását, a hajamba túró ujjait, hallom a jólesõ morranásokat, ahogy dolgozni kezdek rajta. Ki akarom elégíteni. Miközben számmal a farkán dolgozom, kezeim a heréit kényeztetik, a combjai belsõ oldalát simogatják szakértõen, miközben õ a fejemet irányítva mutatja meg, mit is óhajt. Milyen jó, hogy tudok magamon uralkodni, mert máskülönben most én magam is fel lennék ajzva, de most az a fontos, hogy neki jó legyen.

Jó tíz perc kényeztetés után szám helyett a kezeimmel kezdem izgatni a farkát, míg apró csókokkal borítom el combjait, heréit bekapom és szopni kezdem. Férfias nyögések hagyják el Asao-sama torkát, ebbõl tudom, hogy nagyon élvezi, amit csinál. Végül visszaváltok az elõbbi formációra, és számmal elégítem ki, tövig bekapva méretes szerszámát, amely alig fér el a számban. Ki akarom elégíteni, azt akarom, hogy a számba élvezzen. Kissé gyorsabb tempóra váltok, aminek következtében néhány perccel késõbb Asao-sama egy hatalmas kiáltás kíséretében élvez el, forró spermája a számba lövell, amit lenyelek. Csillogó szemekkel emelkedem fel, és nézek kábult, kielégült tekintetébe. Én magam is zilálok, hiszen régen volt, hogy így szoptam le valakit, és életemben elõször tettem önszántamból, azért, mert akartam.

Asao-sama végül lassan összeszedi magát, de tekintetét nem veszi le rólam. Kielégültnek és boldognak tûnik, és magához ránt egy újabb csókra. Majd mikor elválunk, mélyen a szemembe néz.

-       Ezt még befejezzük, kicsim – suttogja kábultan.

-       Alig várom, Asao-sama – mosolygok rá boldogan, miközben segítek neki letisztálkodni, és felöltözni. Aztán a füléhez hajolok. – Estére tartogatok egy kis meglepetést.

Annyi érzékiséget csempészek a hangomba, amennyit csak tudok, majd felállok, és a fürdõbe vonulok. De mikor visszanézek, tisztán látom, hogy az este ígérete máris újból felajzotta új gazdám vágyait. Már tudom is, mivel lepem majd meg.

- Akkor itt fogunk, kicsikém – simogatja meg a hajam, és lehel apró csókot a homlokomra. Meg sem érdemlem, hogy így bánjon velem, miközben én itt bõgök egy mesekönyv miatt. Nem értem, miért ilyen kedves velem. – Ne mozdulj innen, mindjárt szólok, hogy hozzák az ebédet.

- Nem fogok, Asao-sama – mondom bátortalanul.

El sem mozdulok a helyemrõl, hiszen azt mondta, hogy várjak. De közben azért nézelõdöm. A nap melegen süt, de nem forrón. A virágokon méhecskék és pillangók táncolnak, miközben a szellõ lágyan fújja a fák és bokrok leveleit. Olyan szép minden, mint egy álomban, én pedig félek, hogy egyszer csak felébredek, és kiderül, hogy mindez valóban csak álom volt. Ám ha valóban álom, akkor remélem, sosem ébredek fel, mert nem akarom, hogy ennek itt vége szakadjon. Minden olyan gyönyörû, mint egy mesében, amiket olvasni szoktam. Asao-sama úgy bánik velem, mint a mesékben a herceg a hercegnõvel. Pedig én nem vagyok hercegnõ, csak egy pet, egy használati tárgy, Asao-sama azonban egy herceg. Gondolataimból gazdám lépései zökkentenek ki, ahogy megáll elõttem. Felnézek rá, a tekintete vidám, bár elgondolkodó. Megint valami rosszat csináltam volna?

- Most már megmozdulhatsz édes, nem kell mindent szó szerint venned – mosolyog rám, majd helyet foglal mellettem. Nem értem, amit mondott.

- Akkor hogyan teljesítsem Asao-sama parancsait? – nézek rá bizonytalanul. Nem értem, mit akar tõlem.

Felsóhajt, amivel picit megijeszt. Most már biztos, hogy rosszat csináltam, de hát azt mondta, hogy ne mozduljak. Én csak azt tettem, amit parancsolt, semmi mást.

- Hogyan is kellene, lássuk csak… ha nem vagy benne biztos mit szeretnék, kérdezz rá – mondja végül nyugodtan.

- Nem... nem fog rám megharagudni, mert buta vagyok? – sütöm le a szemeimet félénken. A régi gazdáim mindig haragudtak rám, ha nem tudtam valamit, és megvertek. Vajon õ is meg fog? Azt nem akarom, mert akkor csúnya leszek, és még mérgesebb lesz rám.

- Nem vagy buta – mondja halkan, én pedig hitetlenkedve hallgatom. Ilyet még soha senki sem mondott nekem. Felnézek rá, de a szemében nem látok haragot. – Csak még nem ismersz, ennyi az egész. Addig, míg ez nem változik, ne félj kérdezni kicsikém, rendben? Nem foglak megbüntetni érte.

- Igen, Asao-sama. – hajtom le engedelmesen a szemem, és csend ereszkedik közénk.

Asao-sama sem szól, nekem pedig nem szabad, hiszen nem adott rá engedélyt. Ha olyan okos és mûvelt lennék, mint õ, akkor tudnánk beszélgetni, de akkor sem biztos, hogy engedné. A túl okos pet egyébként sem jó, mert akkor a gazdák nem örülnek.

- Mond csak Ayumu… ki adta rád ezt a borzalmas göncöt? – kérdi hirtelen, én pedig megremegek. – Neked tetszik ez a kislányos stílus? – húzza meg a szoknyarészt.

Idegesen megmarkolom az anyagot, és egy gyors pillantást vetek a gazdám arcára. De nem mérges, inkább csak kíváncsi, bár némi rosszallást felfedezek a tekintetében. Biztos nem tetszem neki. Kitawa-san nem jó ruhát adott nekem, és most Asao-sama dühös, mert nem vagyok elég szép.

- Kitawa-san választotta… Asao-samának nem tetszik? – markolom meg a pad szélét, de gazdám lefejti onnan az ujjaimat, és lágy csókot nyom a kezemre. Beleborzongok, de ez nem rossz dolog.

- NEKED tetszik, szépségem? – kérdi, és megnyomja a „neked” szót.

Nem tudom, mit kéne válaszolnom, hiszen még sosem kérdeztek tõlem ilyesmit. Mindig azt viseltem, amit rám adtak, függetlenül attól, hogy nekem tetszett-e, vagy sem. Bár azt sem tudom, hogy tetszik-e, hiszen sosem gondolkodtam ezen.

- Nem tudom, mit feleljek… - suttogom lesütött szemekkel. - Azt viselek, ami a Gazdámnak tetszik. – teszem hozzá óvatosan, és felnézek rá. Gazdám elmosolyodik, amitõl én is kissé ellazulok. Nem haragszik rám, szóval nem mondtam olyat, ami után verés jár.

- Az én ízlésem ennél kifinomultabb, édesem – simít végig a blúzom fodros szegélyén. – Minél hamarább szerzünk neked új ruhákat, egy egész ruhatárat.

- Köszönöm, Asao-sama! – hajtom le a fejem, és halványan elmosolyodom. Ha Asao-sama szép ruhákat vesz nekem, akkor biztos szép leszek bennük és akkor õ is boldog lesz. A boldog gazdák nem szoktak sokat verni.

- Nincs mit drágaságom. – emeli fel a fejem, mikor az állam alá nyúl. Nem nézek rá, nem mondta.  – Ma még meg sem csókoltalak, igazam van?

- E-egyszer már megcsókolt reggel. – válaszolom elpirulva. Hacsak rágondolok, máris forró lesz a testem és remegni kezdek. Még soha senki nem érte el ezt nálam.

- És élvezted azt a csókot, kicsikém? – suttogja halkan, miközben ajkai alig centikre vannak az enyémtõl. Érzem a kölnije finom illatát, ami az orromat csiklandozza. Igyekeznem kell, hogy ne mozogjak.

- Igen... – suttogom elpirulva, majd belenézek azokba a gyönyörû szemeibe. Tudom, hogy nem szabad, de nem tudok mást tenni. Akarom az érintését, élvezem, pedig bûn, de nem tudok parancsolni magamnak. Most nem megy. – Én… élveztem Asao-sama érintését.

- Mutasd meg mennyire. – Direkt ingerel, hallom a hangján. Feltüzeltem a vágyait.

Bizonytalanul nézek rá, a testem megfeszül, de õ érzi ezt, és nyugtatóan kezdi simogatni az arcomat. Olyan óvatosan és lágyan, ahogy még senki rövid életem során. Olyan meleg és puha az érintése, hogy belesimulok, mint egy kiscica.

- Asao-sama mit vár tõlem? – kérdem félénken.

- Tedd azt, ami jólesik, tõled függ édesem. Azt szeretném, ha döntenél.

- Szabad? – kérdem, mire hátrébb húzódik, hogy lássam az arcát. Csak bólint egyet.

Akarom õt, mindennél jobban vágyom az érintésére, a csókjára, hogy magáévá tegyen, végigsimogassa a testem és belém hatoljon. Vágyom a testére, és ez kissé megijeszt. Ám mégis felágaskodom, és óvatosan szorítom ajkaimat az övére. Nem taszít el, átkarolja a derekam és magához húz. Egyik kezét a tarkómra csúsztatva bíztat folytatásra, én pedig engedelmeskedem. Meg akarom csókolni, tudni akarom, milyen az, ha én kezdeményezek, ha azt csinálhatom, amit akarok. Amikor olyat tehetek, amit eddig soha. Kölnijének illata az orromba kúszik, haja lágyan csiklandozza az arcom. Hozzá simulok, miközben nyelvem a szájába kúszik és a nyelvét kezdi kényeztetni. Nyögve mászok az ölébe, annyira jólesik ez az egész, és érzem, hogy mosolyog. Boldognak tûnik. Asao-sama boldog, és ettõl én is boldog vagyok. 
Kívánom õt, még sosem kívántam így senkit, azt sem tudtam, hogy képes vagyok rá. Asao-sama kezei a testemen barangolnak, finoman simogatják a lábam, a térdem, aztán feljebb érnek, majd megállnak, mikor elérik a hátsómat. Asao-sama keze mozdulatlanná dermed, én pedig pihegve húzódom el.

- Valami… valami rosszat tettem, Asao-sama. – kérdem kissé kábán a csóktól. Újra végigsimít a fenekemen.

- Kicsikém, nincs rajtad alsónemû? – kérdi mosolyogva.

Elpirulok, és arcomat a mellkasába fúrva rázom meg a fejem. Végül eltávolodom, õ pedig kisimítja a hajam a szemembõl. Nem tudom, mit kellene mondanom.

- Nem mintha panaszkodnék babám, de miért nincs? – kérdi kíváncsian. 

- Én… Kitawa-san azt nem hozott. – nyögöm ki fészkelõdve, Asao-sama pedig hangosan nevetni kezd.

Meglepetten nézek a Gazdámra, de aztán én is elmosolyodom. Úgy tûnik, viccesnek találja, hogy nincs rajtam alsó, de nem zavar.

- Ha találkozol Kitawával, kérd meg, hogy legközelebb alsónemût is hozzon. – vigyorog rám. – És ha mogorván viselkedik, szólj, majd én megnevelem.

- Asao-sama, de…

Elhallgatok, amikor két szolgálót pillantok meg tálcákkal közeledni. Illedelmesen mászok le Asao-sama ölébõl, és ülök a padra. Nem félek, de tudom, hogy nem illõ ölben ülve enni. Ezt alaposan belém nevelték. A szolgálók leteszik közénk a két tálcát, majd meghajolnak és távoznak.

A tálcán mindennek ínycsiklandó illata van: egy kevés zöldségleves, rizs, pirított csirkefalatok savanyúsággal és egy tálka csokoládé puding, eperrel és vastagon göndörödõ csoki forgáccsal. Ilyen mennyei lakomát nem sûrûn szoktam kapni, mert a legtöbb gazdám megelégedett annyival, ha valami maradékot adott nekem. Nem mindenki kényeztetett el, hiszen nem számítottam embernek, csak egy használati tárgynak.

- Egyél kicsikém, remélem ízleni fog. – mosolyog rám szelíden, én pedig nem félek. Valamiért tõle nem. Valahogy érzem, hogy õ nem fog megverni.

- Igen, Asao-sama – mosolyodom el halványan, majd nekilátok az ételnek. – Ez… nagyon finom – mondom az elsõ pár falat után és a gazdámra nézek. – Én… én még sosem ettem ilyen finomat, Asao-sama.

- Itt minden nap ilyen finomat fogsz kapni – mondja, én pedig sírni szeretnék. Túl jó hozzám, és erõvel kell visszaszorítanom a könnyeimet.

Csak bólintok, és nekilátok az ételnek. Nem akarok sírni elõtte, akkor megint azt fogja hinni, hogy baj van, és szomorú lesz. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Nem mintha a néhány kivételtõl eltekintve rosszul bántak volna velem, de sosem ehettem annyit, amennyit akartam. Édességet pedig csak akkor kaptam, ha az aktuális gazdám kivételesen jó hangulatban volt. Ami ritkán fordult elõ. Azt mondták, csak elhíznék, és akkor csúnya lennék és nem kellenék senkinek. De Asao-sama kifejezetten nekem készíttetett ilyesmit. Pedig nem is tudta, hogy az eper az egyik kedvenc gyümölcsöm. Mindent megeszek, miközben Asao-sama is velem ebédel. Ez furcsa, mert általában egyedül szoktam enni, a gazdák nem szeretnek a játékszerükkel étkezni, de õ annyira más. Annyira kedves, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. Elegánsan eszem, apró falatokban, úgy tartva a pálcikákat, ahogy tanították. Nem hozhatok szégyent senkire. Tudom, hogy Asao-sama figyel, de nem szól, nem zavar meg.

A pudingot hagyom utoljára. Nagyon finom, fõzött, és nem porból van. És az epret is frissen szedhették, mert még érezni az illatán. Ahogy belekóstolok, mennyei, és együtt a csokoládéval és a pudinggal a legjobb édesség, amit valaha ettem. Tényleg nagyon finom minden, de úgy érzem, ez túl sok. Nem érdemlem meg. Mikor végzek, a pudingos tálkát is a tálcára teszem, és a kanalat belehelyezem. Illedelmesen térdelek fel a padra és szembefordulva a gazdámmal, meghajolok. Úgy érzem, meg kell köszönnöm neki.

-       Köszönöm szépen, Asao-sama! – mondom szelíd hangon. – Nagyon finom volt minden.

-       Szívesen, kiscicám, de nem kell ilyen szertartásosnak lenned – mondja, a hangján pedig hallom, hogy mosolyog. Bár biztosan megleptem. – Mutatni szeretnék neked valamit, ha kész vagy rá.

-       Micsodát? – kérdem apró félelemmel a hangomban. A meglepetések az én esetemben általában fájdalommal szoktak végzõdni.

-       Semmi olyasmit, amitõl félned kell – áll fel, majd a kezét nyújtja. – Gyere, remélem, az is tetszeni fog, mert külön neked készült.

-       Igen, Asao-sama – bólintok engedelmesen.

Felállok a padról, majd megfogom a kezét. Olyan puha és selymes a bõre és olyan nagy keze van, hogy az én apró praclim elveszik benne. De nem félek annyira, mint kéne. Rám mosolyog, majd visszavezet a házba. Hosszú folyosókon megyünk keresztül, míg végül megállunk egy ajtó elõtt, amit Asao-sama kinyit.

-       Íme, a szobád – mondja, én pedig értetlenül nézek rá. – Menj csak be, remélem, tetszeni fog. Külön neked rendeztettem be, kicsikém.

Kissé félve megyek be, nem tudom, mit fogok találni. De amit odabenn találok, attól szemem-szám elkerekedik. Az egész szoba gyönyörû, mint egy álomban. A falak világos színûek, a padlót vastag, zöld alapon fehér színû szõnyeg borítja. Az ágyam akkora, hogy akár hárman is elférnek benne, és van egy halványzöld baldachinja. Van egy fehér íróasztal székkel és egy világos színû, hatalmas szekrény, ami az egyik falat szinte teljesen elfoglalja. Ezen kívül van még egy fiókos szekrényem és egy éjjeli szekrényem, amik szintén fehérek. És egy díványom is van, amit fûzöld huzattal vontak be, rajta díszpárnák gyönyörû hímzéssel. Az egyik falon egy hatalmas tájkép függ, amire egy gyönyörû tavat, mögötte hófödte hegyet és körben füvet meg fákat festettek. Alig bírom levenni róla a szemem. A függönyök mélykékek, amelyeket aranyszínû zsinór fog össze, így látszik a fehér színû, csipkés vékony függöny. Látok egy másik ajtót is, az lehet a fürdõ, és mikor kinyitom, tényleg az van mögötte. Van egy gyönyörû zuhanyzóm, sõt egy kád is, ami kerek és akár ketten is kényelmesen elférünk benne. A falak és padló halványkék színben tündökölnek, míg a kád hófehér és a csapok mindenhol hattyút formáznak. A szám elé kell szorítanom a kezeimet, a szemembe könnyek szöknek. Ez sok. Ez túl sok, sokkal több annál, mint amit megérdemelnék. Asao-sama felé fordulok, aki ott áll mögöttem, mosollyal az arcán. Nem tudom, mit mondjak.

-       Asao-sama… én… - kezdek bele, de a szavak nem jönnek a számra. – Én… én…

-       Tudom, kicsikém – lép oda hozzám, és ölel át. – Nem kell mondanod semmit, tudom mit érzel.

Kétségbeesetten kapaszkodom bele, mint fuldokló a mentõkötélbe. És nem taszít el, csak szorosabban ölel magához. Hogy lehet ilyen kedves és jólelkû, hogy ennyire elhalmoz mindennel? Hogy tudhatja, mit akarok mondani, amikor nem is ismer? Vajon mit fog tenni, ha rájön, hogy selejtes vagyok, hogy hibás vagyok? Nem akarok verést, nem akarok megint új gazdát. És nem akarok orvost sem! Asao-sama hozzám hajol, a hátamat simogatja, nyugtatgat, és hirtelen a jobb fülemnél érzem a leheletét. Valamit mond, de nem hallom, a verés, amit fél éve elszenvedtem, elvette tõlem a hallásom felét. Remegni kezdek, mire Asao-sama eltávolodik tõlem. Az arcán mintha átfutna valami. Gondterheltnek tûnik, nekem pedig egy rossz gyanú kezd megfogalmazódni az elmémben. Gyengéden a két kezem közé fogja az arcomat, úgy néz a szemembe, nekem pedig kezd egyre gyorsabban verni a szívem. De most a félelemtõl.

-       Ayumu… - kezdi óvatosan, mintha nem lenne biztos abban, amit mondani akar. De hát õ a Gazda, a gazdák mindig mindenben biztosak. – Valami baja van a jobb fülednek?

Páni félelem tör rám, és megteszem, amit nem szabad. Kiszakítom magam Asao-sama kezei közül és a szobába menekülök. Félek, nagyon félek, mint akkor, amikor azt a verést kaptam, ami ezt okozta. Pedig nem csináltam semmi rosszat, csak véletlenül leejtettem egy poharat. Akkor is így ziláltam, mint most az ágy mellett kuporogva. A szívem majd kiszakad a helyérõl, annyira félek, izzadok, a könnyek ömlenek a szemembõl, miközben igyekszem magam apróra összehúzni. Asao-sama megáll velem szemben, majd leguggol. Egész testemben reszketek, hogy most mit fog tenni. Én pici vagyok, gyenge, õ pedig nagy és erõs. Semmiség neki összetörnie engem, mint egy játékbabát.

-       Ayumu… - kezdi gyengéden, de csak összébb húzom magam.

-       Könyörgöm… ne verjen meg… - suttogom sírva, de nem merek ránézni. – Könyörgöm… Jó leszek… ígérem…

Kitawa a dolgozószobámban vár mikor belépek, mogorva ábrázatától csak még szélesebbé válik a mosolyom, pedig tudom mennyire irritálja.

- Ugyan, legalább egy csöppnyi életet vigyél az arcodba, kérlek! Elijeszted a vendégeket. – nevetek fel, majd az íróasztalomba épített széfbõl elõveszem a pénzt tartalmazó táskát. Ayumu elõzõ gazdája, elõrelátón lefixálta a vételárat és kijelentette, hogy nem alkudozik. Most már azt is értem miért.

Kitawa kifejezéstelen arccal fordul felém, de legalább engedett egy kicsit a karót nyelt tartásból.

- Asao-sama, az én feladatom nem a vendégei szórakoztatása.

- Nem is erre utasítalak. A kicsikét csak én szórakoztathatom, a te feladatod annyi, hogy vigyázol rá míg nem vagyok itthon. – jelentem ki – És ne rémiszd meg szegényt, legyél vele kedvesebb!

- A többi szeretõjével nem kellett bájolognom. – ellenkezik tovább, ami az õ esetében mindennapos. Nem ismerek még egy ennyire merev, távolságtartó figurát, de talán pont ezért tartottam meg, mint a „személyi titkáromat”.

- Most sem kell, de tedd félre kicsit önmagad és játszd el, hogy élvezed az életet. – veregetem meg a vállát, miközben elhaladok mellette. – Ja, és tudd meg mit szeret csinálni.

- Mármint a foglalkozásán kívül? – emeli meg a szemöldökét.

- Szokj hozzá, ugyanis szemmel kell tartanod. Nem akarom, hogy a madárka máris kirepüljön. – teszem hozzá komolyabban. Még csak alig egy napja van a birtokomban és eddig pont olyan édes és engedelmes volt, mint amilyennek egy petet elképzeltem, de vajon megszökne, ha lehetõsége lenne rá?

- Ahogy kívánja Asao-sama. – hajt fejet tisztelettudóan. – Még valami?

- Reggeli, bõségesen. Vigyél neki enni és ruhákat… már ha van neki. – pillantok rá kérdõn, ugyanis nem vagyok biztos benne, magával hozott-e bármit is.

- Egy kisebb bõrönddel érkezett. – biccent, majd miután az ajtó felé indulok, követ.

Még csak reggel van, ilyenkor a ház meglehetõsen csendes, a fiúk többsége éjszaka fogad kuncsaftokat, így õk alszanak, akik pedig nem, azok az étkezõ és a konyha körül lófrálnak. Nem egy megszokott munkahely, annyi szent. Ahogy Haruki mondaná, mi egy nagy züllött család vagyunk. A többiek közé ma még nem engedném le Ayumut, had szokjon meg elõbb engem és az új szobáját, majd azután körbevezetem és bemutatom a többieknek.

A kocsi már a ház elõtt vár a sofõrrel és egy testõrrel. Ennyi pénzzel inkább nem mászkálnék egyedül, máskülönben a saját gyönyörûséges kocsimmal mentem volna. Mielõtt azonban beszállnék a bõrrel borított ülésekre, visszafordulok Kitawa felé.

- Vidd ki Ayumut egy kicsit a kertbe ha elkészült, rá fér a friss levegõ. És ne nyúljon hozzá senki, megértetted? – nézek rá szigorúan – Egy újjal sem, különben máris repül az illetõ, errõl világosíts fel mindenkit, aki a közelébe megy! Ayumun nem osztozom.

- Megértettem Asao-sama. – válaszol kötelességtudón – Szemmel tartom, ne aggódjon.

Elégedetten bólintok, majd beszállok a kocsiban és megadom a címet a sofõrnek. Ideje, hogy megfizessem a legdrágább tulajdonomat.

***

A vagyont érõ modern villa nem lep meg, ahogy a szolgálók sereglete sem, akik nyüzsögnek a ház ura körül. Egy petet nem engedhet meg akárki magának és nem csak az ára miatt, hanem az illegalitás miatt sem. Azzal viszont nem hiszem, hogy gondjai lennének. Mitsumarashi-san az ötvenes éveiben járhat, a külseje nem is lenne rossz, még vonzónak is mondanám, ha nem lenne az arcán valami állandósult fintor, mintha folyton rossz szagot érezne. Igyekszem minél hamarább lerendezni a találkozót, nem állunk üzleti kapcsoltban, eddig még sosem láttam, furcsa mód az ízlésünk mégis egyezik, pedig cseppet sem hasonlítunk, sem küllemben, sem jellemben.

Amint átadtam a pénzt az egyik emberével átszámoltatja, gondosan ellenõrizve egy szkennerrel, hogy a bankók nem hamisítványok-e.

- Biztosíthatom, Mitsumarashi-san, hogy nem áll szándékomban átverni. – nézek rá egykedvûen.

- Csupán elõvigyázatosság. – int unottan, az ujjai között egyensúlyozva egy szürke, mintás szakés csészét.

Némán várakozok, míg a férfi végez az ellenõrzéssel, majd jelzi Mitsumarashi-sannak, hogy mindent rendben talál. Nem mintha különösebben érdekelnének a gondjai, de ebbõl a gesztusból – hogy ilyen tüzetesen ellenõrzi a kézpénzt – két dologra lehet következtetni: az egyik, hogy rendkívül óvatosan bánik a pénzzel, nem kíván elvesztegetni egyetlen jent sem. Látva azonban a méretes garázst, a házat és a berendezést, kétlem, hogy ez lenne a helyzet. A másik lehetõség már annál inkább valószínû, ami meg is magyarázná, hogy miért adta el Ayumut ilyen gyorsan: mert szüksége van a pénzre, méghozzá nagyon.

- Akkor most, hogy mindent lerendeztünk, távoznék is. – állok fel lassan, megfontoltan.

- Kyrishima-san, nem próbált meg alkudozni. – állít meg a férfi hangja – Kellemesen telt az éjszakája?

- Úriember ilyesmirõl nem beszél, Mitsumarashi-san. – mosolygok rá semlegesen, hogy ne tûnjön úgy, mintha gúnyolódnék. Nem szokásom ellenségeket gyûjtögetni.

- Nem is kell beszélnie róla. – közli mogorván, majd hátat fordítva indul el egy zárt ajtó felé.

Amint eltûnik a szemem elõl, megjelenik egy szolgáló, aki mélyen meghajolva mutatja a kifelé vezetõ utat. Követem õt a testõrömmel, majd már a kocsiban ülve gondolok vissza arra, amit Mitsumarashi-san mondott. „Nem kell beszélnie róla…”

Vajon a kis édes örül, hogy új helyre került? Vagy inkább visszajönne ide, a már megszokott helyére? – gondolkodom el. Kíváncsi vagyok, mit érez, bár… nem. Nem hiszem, hogy vissza akarna menni. Az a szépséges arcocska túl ártatlan ahhoz, hogy ennyi mindent színlelni tudjon, mert abban biztos vagyok, hogy jól érezte magát velem. Hogyne lennék, hiszen pontosan tudom, miként kell bánni egy testtel, hogy elborítsa gyönyör és szinte ússzon az élvezetben. Ebben nem fogok kételkedni, de még nagyon sok mindent ki kell derítenem róla.

***

Hazaérve Kitawat a szobám elõtt szobrozva találom, a kezében egy kicsi bõrönddel várakozik. Kérdõn húzom fel a szemöldököm, mert annyira azért még õ sem finnyás, hogy miután egy kis kedvességre utasítottam, felmondjon nálam. - Hová viszed azt a bõröndöt?

- A fiú szobájába Asao-sama. Ez az övé.

- És mi van benne? – ahhoz képest, hogy máshová költözött elég apró csomaggal érkezett.

- Ruhák, semmi más. Vagyis… - belenyúl az egyik oldalsó zsebbe és elõhúz belõle egy fehér nyakörvet, pici csengettyûvel az elején. Mint egy macskanyakörv, kivéve a méretét, ami elsõ ránézésre is biztosan illik egy kistermetû, törékeny fiúcskára.

- Hagyd benne, majd õ eldönti megtartja-e. – vonok vállat – A kertben van?

- Igen, Asao-sama. Miután megreggelizett, ahogy kívánta kikísértem a kertbe és azóta az egyik padon olvas.

- Olvas? – kérdezem kíváncsian. A könyveim a dolgozószobámban vannak, nem hiszem hogy az engedélyem nélkül bement volna oda, hogy elvigyen egyet. – Mit olvas?

- Mesét, Asao-sama. – fintorog jól láthatón, nyilván megvan a véleménye a mesékrõl, és az bizony nem lenne tetszetõs, de megtartja magának. – Ezt a tevékenységet nevezte meg, mikor megkérdeztem mit szeret. Így hát elõkerestem az ön egyik gyermekkori kötetét, remélem nincs ellene kifogása.

- Nincs. – biccentek, elindulva a kert felé. Rengeteg könyvem volt gyerekként, tudtam hogy valahol még megvannak a padláson bedobozolva, de nem gondoltam, hogy valaha még hasznukat veszem.

A kert egy kis teázó szobából nyílik, ami már nem igazán funkcionál, de kertet mindenképp akartam ide, még akkor is, ha sok pénzbe került elegendõ földet hordatni a betondzsungel közepére. Szükség volt egy kis természetes környezetre itt, egy békés és megnyugtató légkörû kertre, a japán stílusú elrendezés pedig csak úgy árasztja magából a zent. A nyugati kertekkel ellentétben itt minden egyensúlyban van egymással.

Ayumu az egyik kinti padon üldögél, olyannyira belefeledkezve a könyvbe, hogy észre sem veszi, a jelenlétem, ahogy azt sem, amikor elküldöm a két testõrét, hogy kettesben maradhassunk.

Alaposan szemügyre veszem a kicsikém. Nos, ettõl a ruhakölteménytõl nem vagyok elragadtatva, de nem a csomagolás alapján ítélek, a tartalom pedig épp oly gyönyörû, mint amilyen reggel volt, meztelenül, egy vörös selyemtakaróba rejtve.

Finoman megérintem a vállát, hogy végre felocsúdjon, és észrevegyen, de ne ijesszem meg túlságosan. Õ azonnal felpillant rám, édesen ártatlan arcocskáján meglepetés suhan át, majd gyorsan feláll és illedelmesen meghajol.

- Nagyon sajnálom, Asao-sama, nem vettem észre, hogy már visszatért – mentegetõzik bûnbánó hangon.

- Semmi baj. Nem akartalak zavarni, annyira elmerültél a könyvben – rápillantok a kezébe tartott sötét borítós kötetre – Ennyire tetszik? Kitawa mondta, hogy szereted a meséket.

- Igen, Asao-sama – bólint – Szeretem.

- A mesék jó dolgok, ezt a könyvet meg idejét se tudom, mikor láttam utoljára – mutatok rá és most már felismerem melyikrõl is van szó. Ez az egyik legrégebbi könyvem, de még mindig nagyon jó állapotban van - Fogalmam sincs, hogy Kitawa honnan áshatta elõ. Még az enyém volt annak idején.

- Az… az öné? – pislog döbbenten, amit pillanatokon belül felvált a félelem – Kérem… kérem, bocsásson meg, nem tudtam. Kitawa-san nem mondta, én pedig…

- De hiszen nem haragszom rád, és ez a könyv csak régi, gyerekes dolog – nyugtatom, de õ ennek ellenére rémülten remeg tovább – Mi a baj? – kérdezem gyengéden. Nem értem õt, nem tudom most vajon mitõl retteg ennyire, holott semmi fenyegetõt nem tettem. Türelmesen várok, hátha hajlandó megszólalni, de ebben a pillanatban olyan, mint egy elveszetten bolyongó rémült kis állatka, aki arra vár, hogy megsimogassák.

Tiszta szürkéskék szemeibõl lassan kigördül egy könnycsepp, fénylõ csíkot hagyva hófehér bõrén.

- Ayumu? – fogom a tenyerem közé az arcát, hogy a szemembe nézzen – Ayumu, mi a baj? Rosszat mondtam?

- Ön… ön… nem mondott semmi… semmi rosszat… - szipogja – Csak… csak… ez a könyv… Nekem is volt… de… de már nincs, mert… mert... ott maradt…

- Hol? Hol maradt a könyved? – faggatom, mert valamiért nagyon fontosnak tûnik neki – Ha megmondod, idehozatom Kitawáwal. – törölgetem a könnyeit, amik csak nem akarnak elfogyni. Látom rajta, hogy képtelen megnyugodni, olyan görcsösen remeg, hogy azt hinné az ember, legszörnyûbb rémálmaival néz szembe, pedig csak meg akarom nyugtatni. – Ayumu, csibém, ne félj tõlem, nem akarlak bántani – ölelem át – Nyugodj meg, kicsim, jó? Nincs semmi baj, semmi baj, babám.

Ezeket a szavakat ismételgetve lassan sikerül kissé lecsillapítanom a rettegését, míg már nem reszket annyira. Akaratlanul is arra gondolok, hogy mi, vagy ki ültethette belé ezt a minden mást felülmúló félelmet, amit még nekem is nehezemre esik csillapítom? Ayumu olyan ártatlannak tûnik, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy õ egy pet, akinek nem lehetett könnyû élete.

Figyelmesen tanulmányozom az arcát, majd döntésre jutva egy puha vörös zsebkendõvel óvatosan felitatom a könnyeit. Szempillái meg-megrebbennek az érintésemre, félénken figyelve azokkal az ékkõszerû szemeivel.

Imádom a színûket, pont olyan, mint az északi tengerek vize, amik folyton borúsnak, háborgónak tûnnek.

- Elmondod nekem, kicsim, hogy hol a könyved? – kérdem újra. A kezem még most is a derekán nyugszik, nem engedtem el teljesen, mert azt akarom hogy biztonságban érezze magát.

- Az… az elõzõ gazdámnál, akitõl Asao-sama megvett – nyögi ki összetörten – Otthagytam, mert… mert nem engedte, hogy elhozzam.

Szóval Mitsumarashi-sannál. Nem tudom miért érdekelte õt egy mesekönyv, hacsak nem egy kicsinyes bosszú akart ez lenne, egy kis elégtétel azért, hogy ha õ elveszíti a tulajdonát, hát annak se legyen jobb.

- Odaküldöm Kitawát, hogy hozza el neked, jó? – fogom meg a kezét biztatón – Most menjünk be, már elmúlt dél, biztosan éhes vagy. Vagy ehetünk itt kint is, ha szeretnéd.

Talán több kedve lenne a szabadban enni, mint odabent a négy fal között. Ha egyszer az enyém, hát legyen jó dolga az ágyamon kívül is.

- Én… én döntsem el? – néz fel hitetlenkedve, majd mikor bólintok, félénken megszólal – Akkor… akkor… Szeretnék itt enni.

- Akkor itt fogunk, kicsikém. – simogatom meg a halványkék tincseit, majd apró csókot lehelek a homlokára. – Ne mozdulj innen, mindjárt szólok, hogy hozzák az ebédet.

- Nem fogok, Asao-sama. - ígéri bátortalanul.

Csak az ajtóhoz megyek, ahol még mindig ott várakoznak a mellé kirendelt õrök. Mivel nem mondtam nekik, hogy mára végeztek, addig várakoznak, míg el nem bocsájtom õket. Most éppen kapóra jön a jelenlétük, így legalább nem kell a konyhába mennem.

- Aoi, szólj a szakácsnõnek, hogy ide küldesse az ebédet!

- Mindkettõjüknek? – veszi elõ a telefonját a zakója zsebébõl.

- Igen, és a desszerttel se fukarkodjon!

- Máris szólok neki Asao-sama. – biccent komoran, ahogy testõröktõl elvárható, de ezenkívül ma már nem lesz rájuk szükségem.

- Utána elmehettek, ez minden.

Becsukom magam mögött az ajtót, ráérõsen visszasétálok Ayumuhoz, aki még mindig teljesen mozdulatlanul ülve nézelõdik. Kénytelen vagyok mosolyogni, olyan édes, hogy arra nincsenek szavak, képes a legártatlanabb tekintettel nézni rám és egyáltalán nem tûnik mesterkéltnek. Õ ilyen, egy igazi kincs.

- Most már megmozdulhatsz édes, nem kell mindent szó szerint venned. – mosolygok rá jókedvûen, miközben visszaülök mellé. A levegõ egész kellemes idekint, bár frissnek nem éppen nevezném, de legalább nincs hideg, még Ayumu nyári ruhájához sem.

- Akkor hogyan teljesítsem Asao-sama parancsait? – néz rám bizonytalanul.

Felsóhajtok, nem bosszúsan, mert nem akarom ismét megijeszteni szegényt. Remélem, hamar hozzám szokik és nem kell minden mondatomat megmagyaráznom. Jelenleg sajnos még ott tartunk.

- Hogyan is kellene, lássuk csak… ha nem vagy benne biztos mit szeretnék, kérdezz rá. – javaslom.

- Nem... nem fog rám megharagudni, mert buta vagyok?- süti le a szemeit.

- Nem vagy buta. – tiltakozom a homlokomat ráncolva. Honnan szedi ezeket? – Csak még nem ismersz, ennyi az egész. Addig míg ez nem változik, ne félj kérdezni kicsikém, rendben? Nem foglak megbüntetni érte.

- Igen, Asao-sama. – hajt fejet engedelmesen, de ahogy lesüti a szemeit, feszült csend ereszkedik közénk.

Õ nem szólal meg magától és még csak rám sem mer nézni, ahogy látom fogalma sincs mit kellene tennie. Örömmel beszélgetnék vele, de ha nem hajlandó hozzám szólni csak állandóan én kérdezek, akkor inkább vallatásra fog hasonlítani, mint beszélgetésre. Ehhez nekem nincs kedvem, de még türelmes vagyok és minél tovább figyelem õt, annál inkább rájövök, hogy nem szándékosan csinálja amit csinál, hanem valamilyen módon még mindig tart tõlem. Ha az iménti rettegését el is ûztem, a félsz még mindig mélyen benne van, ott ahol rég gyökeret vert.

- Mond csak Ayumu… ki adta rád ezt a borzalmas göncöt? – teszem fel a kérdést, ami már az elsõ pillanattól foglalkoztat – Neked tetszik ez a kislányos stílus? – húzom meg a szoknyarész alját. Irritáló halványzöld szín, és a sárga blúz… pokoli.

Ayumu idegesen a markába gyûri az anyagot, gyors pillantást vetve az arcomra.

- Kitawa-san választotta… Asao-samának nem tetszik? – szorítja meg a pad szélét, de észreveszem és finoman lefejtem az ujjait a lakkozott fáról, majd könnyedén megcsókolom a kézfejét.

- NEKED tetszik, szépségem? – firtatom, szándékosan hangsúlyozva a „neked” szót.

Láthatóan ismét zavarba hoztam a kérdésemmel, nem mintha szégyenlõs lenne, inkább döntésképtelen.

- Nem tudom mit feleljek… - suttog bizonytalanul, lesütött szemekkel - Azt viselek, ami a Gazdámnak tetszik. – teszi hozzá felpislogva rám, én pedig gyengéden rámosolygok, hogy tudja, cseppet sem haragszom. Ettõl felenged egy picit, ugyanakkor még mindig feszült tartással ül mellettem.
Hahh, ezen még dolgoznunk kell…

Egy embernek nem parancsolhatod meg, hogy lazuljon el, ha kényelmetlenül érzi magát, de Ayumu egy pet. Ha megparancsolom neki, akkor megtenné, de belül ugyanúgy szorongana tovább, csupán kívülrõl nem látszana meg. Ki kell derítenem mi az amitõl fél és mi az amitõl megnyugszik.

- Az én ízlésem ennél kifinomultabb, édesem. – simítok végig a blúza fodros szegélyén – Minél hamarább szerzünk neked új ruhákat, egy egész ruhatárat.

- Köszönöm, Asao-sama! – hajtja le a fejét alázatosan, ajkain szelíd kis mosollyal.

- Nincs mit drágaságom. – emelem meg az állát, hogy láthassam a mosolyát, mert úgy tûnik megint kiment a fejébõl, hogy azt kértem nézzen a szemembe – Ma még meg sem csókoltalak, igazam van?

Csábítón pillantok rá, a tekintetem éhesen siklik végig a karcsú testén. A beszélgetés lehet hogy megrémíti, feszültté teszi, de a szex… a szexel nincsenek problémái.

- E-egyszer már megcsókolt reggel. – válaszol, édes pírral az orcáin. Ezért kedvem lenne most rögtön végigharapdálni az egész testét, de sajnos bármelyik pillanatban meghozhatják az ebédünk és én nem szeretek kapkodni.

- És élvezted azt a csókot, kicsikém? – susogom incselkedve, alig egy centire rózsaszín, lótuszszirom ajkaitól.

- Igen... – suttog még jobban kipirulva, de a szemei merészen pillantanak az enyémbe, élénken csillogva az izgalomtól. – Én… élveztem Asao-sama érintését.

Nocsak…

- Mutasd meg mennyire. – ingerlem tovább. Látni akarom a vágyat az arcán, érezni az ízét a számon, selymesen puha bõrét a kezemen, ami szinte elolvad az ujjaim alatt…
Vajon befejezte reggel amit elkezdtem? Kielégítette magát a kis drága, vagy megvárta, míg elmúlik a kínzó vágyakozás? Feltétlenül meg kell tudnom.

Hirtelen elbizonytalanodik. Nem kell látnom, érzem a testtartásából, hogy ismét feszültté válik. A tenyerem nyugtatón takarja be az arca másik felét, alig érintve cirógatom meg az ujjaimmal, mire jólesõn sóhajt fel, belesimulva a tenyerembe.

Kevesebb beszéd, több érintés – emlékeztetem maga újra.

- Asao-sama mit vár tõlem? – motyogja cérnavékony hangon, mert még mindig fél kérdezni.

- Tedd azt, ami jólesik, tõled függ édesem. Azt szeretném, ha döntenél.

- Szabad? – húzódik hátrébb annyira, hogy lássa az arcom. Elégedett mosollyal biccentek, ettõl pedig felbátorodva kísérlet képen az ajkaimra hajol, majd puhán rászorítja az övét.
Édes gyümölcsös illata az orromba kúszik, mire átkarolva a testét magamhoz ölelem. A kezem a tarkójára csúsztatva bíztatom folytatásra, elvégre azt kértem, tegye amit szeretne, és ha egy csókra vágyik tõlem a kis édes, az a minimum, hogy egy igazi csókot kapjon, amitõl percekig képtelen lesz fókuszálni. Szorosan ölelve tartom és engedem neki, hogy kedvére belesimuljon a testembe, mint egy törleszkedõ kiscica, míg a nyelve az enyémhez simulva kényeztet. Érzéki nyögéssel mászik az ölembe, én pedig kéjes örömmel mosolygok bele a csókunkba.
Pont ezt szeretem… hogy így átadja magát az érzékinek, hogy nem kell színlelnie, mert éppen annyira kíván, mint én õt. A kezem szabadon kalandozik a testén, észvesztõen finom hajlatait végigjárva, a ruha alatt föl a lábszárán, de nem állok meg a térdénél, hanem még feljebb csúsztatom a tenyerem a szaténsimaságú bõrén.
Ayumu hamar fészkelõdni kezd az ölemben, érzem, hogy még többet szeretne, de mikor a kezem eléri a fenekét mozdulatlanná dermedve, meglepetten húzódom el.

- Valami… valami rosszat tettem, Asao-sama. – pihegi, kábán fénylõ szemekkel nézve rám.

Megrázom a fejem, majd újra végigsimítok a fenekén. És tényleg… - Kicsikém, nincs rajtad alsónemû? – kérdezem sokat ígérõ mosollyal az arcomon.

Forró pofiját a mellkasomba fúrja, mintha el akarna bújni elõlem, majd  mégis meggondolja magát és megrázza a fejét. Kisimítom a haját az arcából, hogy azért ne rejtõzzön el teljesen és lássak is belõle valamit. De ez az egész nagyon érdekes...

- Nem mintha panaszkodnék babám, de miért nincs? – emelem meg a szemöldököm.

- Én… Kitawa-san azt nem hozott. – nyögi ki fészkelõdve, mire kitör belõlem a nevetés. Egyszerûen nem bírom visszafogni magam. Szemeim elõtt lebeg a kép, amint a merev tartású, visszafogott titkárom visszadobja a szexi alsónemût a bõröndbe.

Csak nincs valami perverz hajlama, amirõl nem tudok? Most már biztos hogy lesz mivel bosszantanom, ami mindig rendkívül szórakoztató.

Ayumu kíváncsian néz engem, de legalább nem fél és mintha egy apró mosolyféle is bujkálna a szája sarkában. Ó igen, a mosolya is csodás, mint minden más a testén…

- Ha találkozol Kitawával, kérd meg hogy legközelebb alsónemût is hozzon. – vigyorgok rá. – És ha mogorván viselkedik, szólj, majd én megnevelem.

- Asao-sama, de…

Elhallgat, mikor két szolgáló érkezik a bokrok mögül, az ebéddel megpakolt tálcákkal.

Nem siették el, amit nem is bánok, így legalább volt idõm, hogy oldjam kicsit a hangulatot, mielõtt enni kezdenénk.

Lepakolják a tálcát kettõnk közé. Addigra Ayumu már illedelmesen a pad másik végébe húzódott, szemlesütve várja a következõ utasítást. Én nem bántam volna, ha az ölemben marad, viszont most elõször látom azt, hogy nem fél és nem akarom hogy visszazökkenjen. A szolgálók némán meghajolva távoznak, újra kettesben hagyva minket a kertben.

A tálcán mindennek ínycsiklandó illata van: egy kevés zöldségleves, rizs, pirított csirkefalatok savanyúsággal és egy tálka csokoládé pudink, eperrel és vastagon göndörödõ csoki forgáccsal.

- Egyél kicsikém, remélem ízleni fog. – mosolygok rá szelíden, s mikor felemelve a fejét rám néz, elégedettséget érzek. Hogy is ne, hisz itt az én szépségem és egy újabb apró diadal, hogy eloszlattam egy idõre a félelmét.

Asao-sama lágyan simogatni kezdi a hátam, amitõl a bõröm lúdbõrözni kezd. Egész testem nyirkos, én pedig ártatlan tekintettel nézek fel rá. A gazdáim ezt szeretik, hiszen ártatlan gyermeknek kell látszanom, ezt tanították nekem.

- Holnap elõkészítetek neked egy szobát az enyém mellett, bár a legtöbb idõd úgyis velem töltöd – mondja halk és elégedett sóhajjal, amibõl tudom, hogy maradok. A szívem nagyot dobban, és valahogy boldogságot érzek, pedig tudom, hogy nem szabadna. – Nem szólsz semmit édesem?

- Ayumu nem tudja, mit kellene mondania Asao-samának – sütöm le szendén a szemeimet. A boldogság bûn, elveszi a figyelmemet a gazdától.

- Jól van szépségem, akkor mehetsz fürödni – int lustán az egyik ajtó felé.

Gyorsan, szinte észrevétlenül kelek fel mellõle, és a sötét színû ajtó felé veszem az irányt. Mikor belépek, csak az lep meg, hogy a falak nem vörös, hanem sötétkék színben játszanak. Van egy hatalmas tusoló, amelynek üvegfala van, ezen kívül egy mosdókagyló és egy vécé, valamint egy törülközõtartó, rajta vérvörös törülközõkkel. Az egyik falon fogasok sorakoznak, rajtuk mélyvörös fürdõköpenyek, de tudom, hogy azokat nem használhatom, hiszen a gazda bizonyára szeretné, ha legalább félig meztelen lennék, amikor kijövök. Gyors léptekkel sietek a zuhany felé, majd becsukom, és megnyitom a vizet. Pillanatok alatt melegszik fel. Nem tudom, hogy Asao-sama óhajt-e csatlakozni hozzám, vagy sem, de úgy tûnik, most egyedül zuhanyozhatok. Furcsa, hiszen ma már fürödtem, de azóta… Olyan, mintha napok teltek volna, holott alig pár órával ezelõtt még egy másik férfi házában éltem. Igyekszem, nem vesztegetem az idõmet, gondosan letusolok, hajat mosok, majd mikor kilépek, megtörölközöm az egyik vörös törülközõvel. Utána a törülközõt szépen összehajtogatom és a mosdókagyló mellé helyezem egy kis zsámolyra, amit csak akkor veszek észre. Halkan lépek be a szobába, és megpillantom Asao-samát, aki lustán fordul felém. A szemei még mindig éhesek, tekintete mohón siklik végig meztelen alakomon. Kissé aggódom, de nem foglalkozhatom a saját érzéseimmel.

- Ha meztelenül fogsz mászkálni, ne csodálkozz, ha megint elcsábítasz, édesem – mosolyog rám kéjesen, majd mikor odaérek hozzá, az arcomra simít. Úgy tûnik, sikerült felkeltenem az érdeklõdését, ami jó. Akkor talán nem fog megverni. Nem szeretem a verést, nagyon fáj és utána sokáig csúnya vagyok. A gazdák sem szeretik, ha csúnya vagyok, olyankor hozzám sem nyúlnak, csak undorodva fordulnak el.

- Felöltözzem?

- Nem kell, úgyis mindjárt ágyba bújunk – cirógatja meg az ajkaimat, majd a fürdõbe vonul.

Nem tudom mire vélni a dolgot, így csak nézek utána. Majd fogom, és szépen összeszedem a ruhákat, összehajtogatom, majd a fotelbe teszem. A lábbeli a fotel mellé kerül a padlóra. Nem tudhatom, mikor lesz rá szükség. Majd visszaállok a helyemre. Nem fázom, jó meleg van idebenn, ráadásul nem tudhatom, hogy Asao-sama az ágyba bújáson mit ért. Általában tudom, de õ olyan fura és kiismerhetetlen. Egy gazdám sem törõdött velem így, akármilyen kedvesek is voltak.

Asao-sama hamarosan kilép, derekán mindössze egy vörös törülközõ feszül. A felsõteste így tisztán látszik, ami igen izmos, erõteljes, én pedig csak bámulom, és nem tudok betelni vele. Aztán észbe kapok, és lesunyom a fejem. Nem szabad bámulni.

- Talán valami baj van? – kérdi a gazdám, mire felemelem a fejem.

– N-nincs semmi baj, Asao-sama.

- Akkor miért nem vagy az ágyban? – emeli meg a szemöldökét.

- Én nem… - suttogom rémülten, mert azt hiszem, hogy hibát követtem el. – Asao-sama nem adott engedélyt. Ayumu nem tudta mit vár tõle – válaszolom remegve, könnyes szemekkel. Nem akarok verést…

- Kicsikém, nem fogok minden lépést parancsba adni, mert az fárasztó és idegesítõ – mondja bosszúsan, engem pedig a sírás kerülget. Asao-sama vonásai ellágyulnak, ahogy folytatja, mintha látná, hogy mennyire megrémiszt a hangja. – Majd megismersz, és megtanulod mit várok el.

- Asao-sama… ne-nem haragszik Ayumura? – kérdem bizonytalanul.

- Nem – hajol le hozzám, apró csókot nyomva az ajkaimra, amit engedelmesen viszonzok. A félelmem picit alábbhagy, de azért nem teljesen. Még tartok Asao-samától, nem is kicsit. – Most pedig be az ágyba, mielõtt megfázol és akkor tényleg semmi hasznodat nem veszem.

- Igen Asao-sama!

Az ágyhoz sietek, majd besiklok a vörös takaró alá. Az ágy hatalmas, én pedig szinte eltûnök benne. Asao-sama lekapcsolja a villanyt, ami kissé megrémiszt. Nem szeretem a sötétet, de nem szólok neki. Selyem suhogását hallom, majd egy testet érzek meg a közelemben. Automatikusan bújok hozzá, óvatos mozdulattal a mellkasára simítok, Asao-sama pedig átöleli a derekamat. Így már nem félek, és lassan sikerül elaludnom.

~*~

Reggel korábban ébredek, mint Asao-sama. Õ még alszik, az arca olyan, mint egy görög istené, amit az egyik gazdám egy könyvében láttam. Gyönyörû, férfias és büszke. Nem moccanok, levegõt is csak nagyon halkan veszek, hogy ne ébresszem fel. Aztán nyílik az ajtó, és Kitawa-san jön be rajta. Halkan odalép a gazdámhoz, és felébreszti. Mikor gazdám rám néz, tudom, hogy illõ köszöntenem.

- Jó reggelt Asao-sama! – mondom csendesen.

Elmosolyodik, és megsimítja az arcom. Élvezem a kezének érintését, nagyon jólesik. – Neked is édes, remélem jól aludtól.

Biccentek, és mikor felkel, én is felülök. Nem illik az ágyban hevernem, ha gazdám már fenn van.

- Maradhatsz még, ha szeretnél.

- Asao-sama nem akarja, hogy felkeljek? – kérdem engedelmesen.

Felsóhajt, és megdörgöli a tarkóját, én pedig nem tudom, mi rosszat mondtam már megint.

- Fel akarsz kelni?

- Ayumu azt teszi amit Asao-sama kíván – hajtom le a fejem.

- Akkor fejezd be, hogy harmadik személyben beszélsz magadról, mert ez borzalmasan irritáló. Szeretem az engedelmességet kicsikém, de ha azt kérdezem szeretnél-e valamit, azt nyilván azért teszem, mert azt akarom, hogy eldöntsd, érted?

Nem, nem értem mit akar. Engem nem arra tanítottak, hogy önálló döntéseket hozzak. Én azért vagyok, hogy kiszolgáljam Asao-sama igényeit, így teljesen új nekem, amit most mondott. Nézem, ahogy összeválogatja a ruháit, majd felöltözik, és a fürdõbe vonul. Mikor kijön, tökéletesen néz ki. Én azonban kezdek kiborulni, nem értem, mit vár tõlem. A sírás kerülget, a könnyek szúrják a szemem. Nem értem, mit kíván tõlem, így nem mozdulok az ágyból.

- Jól van, ne félj már drágám, nem bántalak – mondja, és mikor odajön hozzám, egy apró puszikat nyom az arcomra. Hihetetlenül jólesik, de nem mondhatom meg neki.

- Sa-sajnálom Asao-sama… - nyöszörgöm megtörten.

- Mit sajnálsz édes? – néz a szemembe.

- Csalódást okoztam… - remegek meg, majd lesütöm a szemem. Õ azonban az állam alá nyúl, felemelve a fejem, és a szemeimbe néz.

- Ó, nem okoztál csalódást, hidd el! – mosolyog rám elégedetten, ami újfent összezavar. Most már semmit sem értek. – Felülmúltad a vágyaimat édes. Gyönyörû vagy, a tested minden részét imádom – simít végig a derekamon, majd keze megállapodik a csípõmön. Éhes tekintettel néz rám, a szemeiben ott a vágy, le sem tudná tagadni. – Nagyon is passzolunk mi egymáshoz, élveztük a másik érintését és ez a lényeg szépségem. A többit meg… majd kitaláljuk.

Akar engem, nagyon is akar, ami megnyugtat, mert akkor nem fog kidobni, nem fog megölni, vagy még rosszabb.

- Asao-sama… - suttogom félénken, vágytól csillogó szemekkel. Akarom õt, sosem akartam még ennyire senkit. Vágyom az érintésére, a közelségére, hogy végigcsókolja a gerincem mentén a hátam, hogy kényeztessen és belém hatoljon.

Kuncogva csókol meg, visszadöntve a párnák közé, miközben keze becsusszan a takaró alá, megragadva a farkam. Nyöszörögve feszülök meg az érintésre, és nem telik bele sok idõbe, hogy keményedni kezdjek odalenn. Asao-sama egy kézzel simogat, míg fel nem izgulok. Nagyon érti a dolgát, én pedig hagyom magam. Jólesik, vágyom az érintésére, ajkaim szétnyílnak, ám õ hirtelen elenged, és csak néz engem.

- Kapsz egy feladatot édes, míg én elintézek néhány dolgot – mondja halvány mosollyal. – Elégítsd ki magad… vagy ne. De neked kell eldöntened, mit szeretnél.

Még egyszer megcsókol, majd végigsimít rajtam, aztán magamra hagy, én pedig felizgulva fekszem a párnák között. Döbbenten nézek utána, miközben a testem kétségbeesetten vágyik a kielégülésre. Nem tudom, mit tegyek, hiszen nem kaptam egyértelmû parancsot, viszont Asao-sama azt mondta, én döntsek, mit akarok tenni. Ilyet még soha senki nem mondott nekem, soha senki nem bánt velem úgy, mint egy élõlénnyel, mint egy… emberrel. Kivéve egy valakit, de õ…

A vágy rettentõen kínzó, így lerúgom magamról a takarót és magamhoz nyúlok. Pontosan tudom, hogy csináljam, hiszen a gazdáim volt, hogy erre kényszerítettek. De ez most nem kényszer, nem is utasítás, csak egy felajánlás. Kényeztetni kezdem magam, de már az elsõ érintésre nyögés hagyja el ajkaimat. Még sosem éreztem ilyet, sosem szabadott, mindig erõvel fojtottam vissza a vágyaimat, ám most szabad. Szabad éreznem, és ez annyira új, annyira más, annyira jó, mégis hiányzik Asao-sama érintése. Megjelenik elõttem, látom õt, bár nincs itt, csak képzelem, miközben az egyik kezem egyre gyorsabban mozog a farkamon, a másikkal a combjaim belsõ felét simogatom, majd egyre feljebb haladok a testemen, centirõl-centire. Nyögök, sóhajtozom, érzem, hogy kezd melegem lenni, a szívem egyre hevesebben dobog, és testemet verejték lepi el.

-       Asao-sama… Asao-sama… - nyögdécselem a nevét, bár tudom, hogy úgysem hallja. Ha pedig mégis hallja, talán ez felkorbácsolja a szenvedélyét irántam. Nem okozhatok neki csalódást, hiszen az számomra igen végzetes lehet.

A testem ívben megfeszül, ahogy forró magom kiömlik, én pedig elélvezek. Már arra is képes vagyok reagálni, hacsak magam elé képzelem a gazdám arcát, ami eddig sosem történt meg. Õ úgy bánik velem, mint soha senki. És nem értem õt, egy kész rejtély.

Pihegek a párnák között, a lepedõ mocskos a spermától, de nincs erõm felkelni. Kimerültem, bágyadt vagyok, a gazdámat akarom, aki ki tudja, hol van. Biztosan dolga van. Végül nagy nehezen feltápászkodom, és a fürdõ felé támolygok. Ilyen koszosan nem fogadhatom õt, le kell zuhanyoznom.

A zuhanyozás nem tart sokáig, viszont alapos vagyok, és mikor visszatérek a szobába, Kitawa-sant találom ott. Elsõre megrettenek a férfitól, aki tegnap este nem volt túl barátságos velem. Végignéz rajtam, de szemében nyoma sincs vágynak. Valószínûleg egy bordélyban rengeteg meztelen fiút lát, talán különbeket is, mint én vagyok. A kezében ruha van, amit az ágy végébe tesz.

-       Asao-sama azt üzeni, hogy öltözz fel, és egyél – mondja egyszerûen az asztalra mutatva, amin egy tálca van, tele étellel és egy kancsó narancslével. – A ruhát a bõröndödbõl választottam, remélem, megfelel.

-       Köszönöm, Kitawa-san – hajolok meg illedelmesen, majd az ágyhoz lépek, hogy megszemléljem a ruhát. Egy halványzöld egészruha, ujjatlan, de van hozzá egy citromsárga, rövid ujjú blúz is. Lábbeliként egy fekete színû szandált kaptam.

-       Látom, összerondítottad az ágyat – sóhajt a férfi. – Majd szólok a takarítóknak, hogy szedjék le a lepedõt. Ó, és Asao-sama üzeni, hogy ha végeztél a reggelivel, kimehetsz a kertbe. Azt mondta, rád fér a levegõ.

-       Igenis – bólintok, mialatt öltözni kezdek.

Kitawa megvárja, míg felöltözöm, majd megreggelizem. Asao-sama bõséges reggelit küldött, igazi európai reggelit tojással, szalonnával, zöldséggel, kenyérrel és még gyümölcsöt is kaptam. A régi gazdáim többsége is jól tartott, hiszen csak a jól táplált pet tud jól dolgozni. Persze, sosem hagyták, hogy elhízzak. A kövér pet ronda, és akkor hamar megszabadultak volna tõlem.

Nem zavar, hogy bámulnak, hiszen eddig a gazdáim házában sem voltam soha teljesen egyedül. Egy, vagy két szolgáló mindig volt a közelben, részben azért, hogy ne próbáljak megszökni. Mikor végzek, megtörlöm a szám, majd illedelmesen keresztbe teszem az evõeszközt a tányéron.

-       Befejezted? – kérdi Kitawa. A hangjából kihallom az enyhe türelmetlenséget. Biztosan még sok dolga van, és feltartom.

-       Igen, Kitawa-san – válaszolom halk, illedelmes hangon, mire int, hogy kövessem.

~*~

Végigmegyünk egy hosszú folyosón, majd még egyen, én pedig azt sem igazán tudom, hol járunk. Mindenhol csend honol, és csak arra eszmélek fel, hogy két nagydarab háromajtós szekrény csatlakozik hozzánk. Meg sem rezzenek, pedig igencsak bámulnak, és bár belül remegek, tudom, hogy nem nyúlhatnak hozzám, hacsak Asao-sama nem engedte meg nekik. A pet kizárólag a gazdáé, nem nyúlhat hozzá senki, és bíznom kell Asao-samában. Végül egy ajtóhoz érünk, és mikor Kitawa-san kinyitja, majd félreáll, elém tárul a leggyönyörûbb látvány, amit valaha láttam. Egy hagyományos japánkertben találom magam kövezett utakkal, bokrocskákkal, japán cseresznyefákkal, jegenyefákkal, hidakkal és tavakkal. Nem egy túl nagy hely, amolyan kis hátsókert, de nagyon hangulatos. Néhány padot is látok. Elámulok a látványra, sosem gondoltam volna, hogy egy bordélyban ilyesmit látok.

-       Asao-sama majd idejön, ha végzett a tárgyalással – mondja Kitawa-san. – És kíváncsi rá, mit szeretsz csinálni.

-       Szeretek? – kérdem értetlenül, majd elgondolkodom. – Ha… ha szabad, akkor… szeretek olvasni… - mondom halkan. – Szeretem a… meséket.

-       Nos, akkor megnézem, mit tehetek az ügyben – bólint Kitawa-san, majd odaszól a két behemótnak. – Vigyázzatok rá! Senki sem nyúlhat hozzá, még ti sem, értve? Kirúgás terhe mellett ez Asao-sama legszigorúbb utasítása!

A két férfi csak bólint, miközben az ajtó becsukódik mögöttünk. Azt sem tudom, hová nézzek, hová szaladjak, így csak lassú sétára indulok a kertecskében. Mindent megvizsgálok, és nyár eleje lévén nincs is túl hûvös. A szívem életemben elõször boldog, életemben elõször érzem, hogy élek. Végül egy kis tavacska partján állapodom meg, amelyben koi halacskák úszkálnak. A két férfi tisztes távolban megáll tõlem, de még olyan távolságban, hogy ha szökni akarnék, simán utolérnének. Kitawa-san hamarosan visszatér egy könyvvel a kezében, amit nekem ad, majd azonmód visszasiet.

A könyv Andersen meséit tartalmazza. Nem õ a kedvenc meseíróm, a Grimm testvérek meséit jobban kedvelem, amirõl eszembe jut a könyvem, amit kiskorom óta mindig magammal hurcoltam. Az elõzõ gazdámnál maradt, és már nem kaphatom vissza. Így kinyitom a gyönyörû fedelû könyvet, és pillantásom egybõl a kis hableány történetére esik. Gyönyörû és szomorú történet egy beteljesületlen szerelemrõl, amely tragikus véget ér. Leülök a közeli padra, és olvasni kezdek.

Teljesen belefeledkezem a könyvbe, és észre sem veszem az idõ múlását, csak arra ocsúdok fel, amikor valaki gyengéden megérinti a vállam. Felnézve Asao-samával találom szemben magam. Azonnal becsukom a könyvet, és felállok, majd meghajolok.

-       Nagyon sajnálom, Asao-sama, nem vettem észre, hogy már visszatért – mondom bûnbánó hangon.

-       Semmi baj. Nem akartalak zavarni, annyira elmerültél a könyvben – mondja, a hangjában pedig nyoma sincs haragnak. – Ennyire tetszik? Kitawa mondta, hogy szereted a meséket.

-       Igen, Asao-sama – bólintok. – Szeretem.

-       A mesék jó dolgok, ezt a könyvet meg idejét se tudom, mikor láttam utoljára – mutat a kezemben tartott kötetre. – Fogalmam sincs, hogy Kitawa honnan áshatta elõ. Még az enyém volt annak idején.

-       Az… az öné? – kérdem döbbenten, majd felé nyújtom. – Kérem… kérem, bocsásson meg, nem tudtam. Kitawa-san nem mondta, én pedig…

-       De hiszen nem haragszom rád, és ez a könyv csak régi, gyerekes dolog – hárítja el a dolgot, de én a fejem rázom. – Mi a baj?

A kezem remeg, ahogy a könyvet fogom. Õ nem tudja, hogy a mesék milyen fontosak, hogy engem hányszor mentettek meg, amikor verés után félholtan hevertem a kórházi ágyon, vagy gyógyulás közben voltam. Ha az a könyv nem lett volna, már régen felkötöttem volna magam. A könnyek szúrják a szemem, majd lassan egy könnycsepp utat talál magának, és elindul lefelé az arcomon.

-       Ayumu? – fogja két keze közé Asao-sama az arcomat. – Ayumu, mi a baj? Rosszat mondtam?

-       Ön… ön… nem mondott semmi… semmi rosszat… - hüppögöm a könnyeimet nyelve. – Csak… csak… ez a könyv… Nekem is volt… de… de már nincs, mert… mert... ott maradt…

-       Hol? Hol maradt a könyved? – kérdi Asao-sama. – Ha megmondod, idehozatom Kitawáwal. – A könnyeimet törölgeti, és úgy tûnik, õszintén törõdik velem. De annyira félek, hogy ha megbízom benne, akkor csak a saját fejemre zúdítok bajt. – Ayumu, csibém, ne félj tõlem, nem akarlak bántani – ölel magához, amin nagyon megdöbbenek. – Nyugodj meg, kicsim, jó? Nincs semmi baj, semmi baj, babám.

Lassan nyugszom meg, õ pedig addig tart a karjaiban, míg már nem reszketek. Csak akkor enged el, és törli le egy zsebkendõvel a könnyeimet. Ránézek, és aggodalmat látok a szemében. Törõdik velem, tényleg fontos vagyok neki. Vagy ha nem, akkor nagyon jó színész.

-       Elmondod nekem, kicsim, hogy hol a könyved? – kérdi újra, szelíd hangon.

-       Az… az elõzõ gazdámnál, akitõl Asao-sama megvett – mondom végül megtörten. – Otthagytam, mert… mert nem engedte, hogy elhozzam.

-       Odaküldöm Kitawát, hogy hozza el neked, jó? – fog kézen. – Most menjünk be, már elmúlt dél, biztosan éhes vagy. Vagy ehetünk itt kint is, ha szeretnéd.

-       Én… én döntsem el? – kérdem hitetlenkedve, mire Asao-sama bólint. – Akkor… akkor… - félénken körbenézek. – Szeretnék itt enni – mondom végül, és aggodalmasan pislogok fel a gazdámra.

- Egy petnek tilos… - suttog alig hallhatón, de mégis észreveszem.

- Mit tilos? – kérdezem kíváncsian, mert nem egészen értem, hogy jön ez a témához. Megemelem a fejét, hogy rám nézzen, és egy megdöbbentõen rettegõ szempár néz az enyémbe. – Válaszolj!

Most már tényleg tudni akarom mi ez az egész.

- Él… élvezni… - makogja remegve – Egy… pet csak… tárgy, tilos… tilos élveznie az… az… aktust, vagy… vagy bármit…

Mereven nézem õt, édes kis arcán úszó félelmet. Azt tudtam a petekrõl, hogy rengeteg szabály van, amik szerint kinevelik õket. Leginkább a gésákhoz hasonlítanám õket. De hogy meg kell tagadniuk a vágyat, ha egyszer érzik? A testi élvezetet, holott õk szexre lettek alkotva?

Ezt nem tudtam. És meg is döbbent, de már most leszögezhetem, hogy nálam ilyen nem lesz. Én teljes egészében látni akarom ezt a gyönyörûséget, kéjben fürödve, kitárulkozva elém, bágyadt kis mosollyal. Ó igen, biztos csodálatos lesz…

Finoman érintem az arcocskáját, letörölve róla az értelmetlen könnyeket, de nem mer rám nézni.

- Ez igazán tiszteletreméltó, hogy így el tudod nyomni a vágyaidat – mondom halkan, nyugtatón cirógatva – Én viszont utálom, sõt, gyûlölöm az egyoldalú szexet. Ha együtt vagyok valakivel, fontos, hogy a másik fél is élvezze a dolgot.

- Nem… nem ver… meg? Nem… nem haragszik… rám?

- Miért bántanálak? – ráncolom a homlokom – Te azt tetted, amit beléd neveltek, ez pedig nem a te hibád. Én viszont engedem, hogy élvezd, a velem való együttléteket. Hiszen élvezted, amikor megérintettelek, ne is tagadd. Viszont az, hogy így el tudtad magadban nyomni a dolgot, mutatja, hogy igazán engedelmes vagy, Ayumu. Ez tetszik – mosolyodom el.

Még bennem sincs annyi önuralom, hogy megakadályozzam az erekciót, ha egyszer kívánom. Ha még ilyesmire is képes ez a kis angyal, akkor nagyon élvezni fogom az elkövetkezõ napjaim.

Mielõtt még válaszolhatna, magamhoz rántom és a finom kis ajkaira tapadok. Mélyen csókolom és végre õ is átadja magát az élvezetnek. Pontosan tudom, melyik az a pillanat mikor elengedi magát, tudom mikor kezdi igazán élvezni és én még inkább fokozom ezt azzal, hogy a kezeimmel felfedezem apró kis testének minden ívét. De Ayumu sem marad tétlen, kecses ujjai a mellkasomon kalandoznak, csípõje lassú, érzéki mozdulatokkal simul hozzám, ahogy meglovagol, csókunk egyre forróbbá, tüzesebbé válik mígnem édes kis nyöszörgés csúszik ki az ajkai közül, teste beleremeg az érintésbe.

Elégedett mosollyal nézem kába arcocskáját, csodásan szép a kis drága, és az az ártatlan tekintete… Ah, imádom…

Ki gondolná, hogy nem egy édes kis szüzet kaptam?

Csakis a tapasztalat az, ami megadja a választ, a profin kényeztetõ ujjacskák, amik lassanként szabadítanak meg az ingemtõl és a serényen munkálkodó ajkak, melyek eközben sem szûnnek meg érinteni. Kezem a farkát simogatja, már teljesen kemény, a hegyén apró csepp jelenik meg, jelezve, hogy mennyire felizgult már, de még nem engedem elmenni, túlságosan is élvezem, hogy kényeztethetem, nem akarom, hogy máris vége legyen.

Felkapom õt, majd szorosan tartva a derekát a kanapéhoz viszem és ledöntöm a vérvörös bársonyra. Megadón fekszik el, engem figyelve, hogy vajon mit fogok most tenni. Végleg megszabadulok az ingemtõl, csókolom, simogatom a testét, élvezem, ahogy õ is megérint engem az apró, puha ujjacskáival, borzongás fut végig a testemen, minden kéjes kis bizsergést az ágyékomba vezetve, amitõl nyögve préselem hozzá a farkam…

Ez a kis drága túlságosan finom…

A nadrágom gombjánál hezitál picit, már-már azt hiszem meggondolta magát, de az a kérlelõ szempár mosolygásra késztet. Szóval tényleg kíván, nem csak megjátssza… milyen édes kis pet…

 - Akarod? – kérdezem rekedt hangon a vágytól, mire egy bólintás a válasz.

Nekem ennyi bõven elég, gyorsan fordítok a helyzetünkön, hogy õ legyen felül. Túl szép ahhoz, hogy csak úgy megdugjam és ne lássak belõle semmit. Eközben viszont serényen dolgozik rajta, hogy az õrletbe kergessen, puha ajkaival a nyakamat, a mellkasomat halmozza el csókokkal, érzékien szívogatja a mellbimbóim, míg úgy nem érzem, hogy menten felrobbanok, alig kapok levegõt… Azt már végkép nem bírom, amikor a nadrágomnál kezd munkálkodni. Lerántom magamhoz, éhes csókommal ízlelem meg a szája miden szegletét, ujjaim a hajába fúrom, felmorranva selymes tincseinek cirógatásától, Ayumu pedig nyöszörögve adja át magát az élvezetnek…

Egy pillanatra elszakadok tõle, s csak csodálom kéjes arckifejezését, kipirult pofiját, nedvesen csillogó ajkait…

Hagyom, hogy lekússzon rólam és megszabadítson a nadrágomtól, a tekintetem várakozón követi minden mozdulatát, ahogy lassan simogatni kezdi a farkam. Sóhajtva fogadom az érintést, nem kellene sok, hogy teljesen kemény legyen, de amikor a szájába vesz és lassan szopni kezd, az maga a mennyország... Nem tudom visszafogni a nyögésim, sõt még az is nehezemre esik, hogy ne lendítsem fel a csípõm, olyan jól csinálja. Kiváló a technikája, csakis azért nyomom lejjebb a fejét, mert azt akarom, hogy még mélyebben csinálja, a lassú cirógatás most kevés, az kell, hogy egészen a szájába vegyen, majd irányítom, hogy hogyan mozogjon... Hamar rátalál a megfelelõ ritmusra, nem elég gyors, hogy elélvezzek, de ahhoz igen, hogy minden izmom pattanásig feszüljön, a farkam pedig sajogva követelje a megkönnyebbülést…

Percekkel késõbb állítom le, az én önuralmam sem végtelen és már borzalmasan kívánom õt… majd megveszek érte…

- Akarlak… Akarlak Ayumu!

- Én is… - suttogja édesen, és még el is pirul nekem – Én is… akarom Asao-samát…

A dívány melletti kisasztalból elõveszek egy óvszert és síkosítót. Láttam ám hogy miközben leszopott magán is ténykedett, de nem akarok fájdalmat okozni neki, így inkább biztosra megyek.

Mikor kész vagyok, visszafekszem, õ pedig tétovázás nélkül fogad magába, még akkor sem áll meg mikor összerezzen picit. Lehet, elsõre túl nagy vagyok az õ picike testéhez, de pár alkalom után majd hozzám szokik és sokkal simábban fog menni a behatolás.

Szinte azonnal mozogni kezd, amit lehunyt szemmel élvezek… Elképesztõ, milyen forró és nedves, érzem, ahogy minden mozdulatnál megfeszülnek körülöttem az izmai, majd mikor visszaereszkedik, újra ellazulnak. Elég egyszer ránéznem, hogy aztán le sem tudjam venni róla többé a szemem az aktus során… olyan gyönyörû, olyan átszellemült arccal évezi a szexet, mintha sosem lett volna része ekkora élvezetben. Talán így is van, mindenesetre ez roppant hízelgõ és elégedett is vagyok vele… Ó, de még mennyire hogy elégedett!

Halk nyögéseket hallat, nyöszörög, s ezek a hangok ugyan nem idegenek a fülemnek, mégis élvezettel szívom magamba õket. Ayumu  végig megõrzi ezt a kínzóan erotikus ritmust, mindig, mikor felemelkedik szorít, visszaereszkedve pedig ellazul, és ez a kettõs érzés kikészít, ehhez jön még a finom bõre a számban, mert azt nem állom meg, hogy ne érintsem közben. Ahol érem, ott simogatom, majd mikor a kielégülés már nincs messze, fordítok a helyzeten. Ayumu rám fonódik, én pedig változtatok a szögön és az ütemen, hogy azt az egy pontot találjam el benne és ettõl csak még szorosabban szippant magába. Kis farkát sem hanyagolom el, egyszerre kényeztetem mindenhol, ezzel elérve, hogy magán kívül nyöszörögjön.

Nekem sem kell már sok, de az orgazmus olyan erõsen érkezik, hogy kis híján rárogyok, a szédítõ gyönyörbe beleremeg a csípõm és még sokáig borzongok az érzéstõl... Csak elmosódottan látom Ayumu arcát, már mozdulni sincs kedvem, ahogy a jólesõ lustaság rám telepszik. Imádom ezt a szex utáni csendet, amikor csakis a kapkodó lélegzetek izgató suhogás hallatszik.

Elégedetten pillantok a kicsikémre, aki szintén engem néz, nagy szürkéskék szemeivel, majd mikor helyezkedni próbálok, elhúzódna.

- Maradj még! – mondom halkan – Nem kell úgy sietned, Ayumu.

- Igen, Asao-sama! – válaszol engedelmesen, és visszafekszik.

- Tényleg kivételesen jó vagy – dicsérem meg – Megéred a pénzed, az biztos.

Már meg is hoztam a döntést. Megtartom õt magamnak, akkor is ha sokkal több vele a teendõm, mint egy egyszerû egyéjszakás fiúval. Ilyen tehetséget közöttük amúgy sem találnék.

Lágyan simogatni kezdem a hátát, a nyirkos szatén bõr hamar lúdbõrössé válik az érintéstõl. Ayumu ártatlanul fénylõ szemecskékkel pislog fel rám, mintha nem épp az imént szexelt volna velem.

- Holnap elõkészítetek neked egy szobát az enyém mellett, bár a legtöbb idõd úgyis velem töltöd. – mondom halkan, elégedett sóhajjal – Nem szólsz semmit édesem?

- Ayumu nem tudja mit kellene mondania Asao-samának. – süti le a szemeit.

- Jól van szépségem, akkor mehetsz fürödni. – intek lustán a fürdõszoba felé. Remélem nem lesz tartós ez a meg sem szólalok stílus, mert kezd zavarni, hogy magamban beszélek.

Gyorsan felkel mellõlem és a fürdõszobába siet. Az ajtót csendesen csuklya be, de a kulcsot nem hallom elfordulni, vagyis nem akar bezárkózni. Helyes.

Átfordulok a másik oldalamra, elgondolkodva nézek a sötét színû ajtóra. Felülmúlta a várakozásaimat, de kell még egy kis idõ, hogy megértsem, mit miért tesz, mert egyenlõre õ egy különleges furcsaság.

Bár vonzó a gondolat, hogy utána menjek és együtt fürödjünk, semmi kedvem nincs felkelni. Még jó pár percig kényelmesen heverészek, majd mikor megszûnik a vízcsobogás odabent lassan felállok és kinyújtóztatom az izmaim. Kellemes zsibbadtság uralkodik a testemben mindenhol.

A kanapé miatt azonban kénytelen leszek hívni a tisztítókat, de nem érdekel.

Ayumu hamarosan megjelenik az ajtóban, óvatosan sétál közelebb, mintha tartana tõlem, de engem inkább lefoglal a meztelensége, minthogy az érzelmi világát elemezzem. Arra ráérek még.

- Ha meztelenül fogsz mászkálni, ne csodálkozz, ha megint elcsábítasz, édesem. – mosolygok rá kéjesen miközben az arcára simítok.

- Felöltözzem?

- Nem kell, úgyis mindjárt ágyba bújunk. – cirógatom meg az ajkait is, majd elsétálva mellette én is birtokba veszem a zuhanyzót.

Élvezem a meleg cirógatást a bõrömön, miközben végigdörzsölöm magam a tusfürdõvel. Az egyik törölközõt nedvesen, de szépen összehajtogatva találom a mosdó mellett. A kis drága úgy tûnik nem rendetlen, aminek kifejezetten örülök, mert utálom, ha valami csak úgy szétdobálva hever a földön.

Egy törölközõt tekerek a derekam köré, majd mikor kilépek, látom, hogy a ruháinkat is összeszedte a földrõl, de még mindig ugyanott áll, ahol hagytam. Homlokráncolva nézek rá.

- Talán valami baj van?

Értetlenül pillanat fel, kicsit ijedten. – N-nincs semmi baj, Asao-sama.

- Akkor miért nem vagy az ágyban? – emelem meg a szemöldököm.

- Én nem… - suttogja rémülten – Asao-sama nem adott engedélyt. Ayumu nem tudta mit vár tõle. – remeg meg, szép szemeiben félelem ül.

- Kicsikém, nem fogok minden lépést parancsba adni, mert az fárasztó és idegesítõ. – világosítom fel bosszúsan, de mikor látom, hogy erre még jobban megijed, ellágyulnak a vonásaim és szelídebb hangon folytatom – Majd megismersz és megtanulod mit várok el.

- Asao-sama… ne-nem haragszik Ayumura?

- Nem. – lehajolok, pici csókot lehelve az ajkaira, amit õ engedelmesen viszonoz is – Most pedig be az ágyba, mielõtt megfázol és akkor tényleg semmi hasznodat nem veszem.

- Igen Asao-sama!

Az ágyhoz siet, majd kecsesen besiklik a vörös huzatú takarók alá. A párnák között alig látszik, csupán a hófehér bõre és azok a kékes tincsek világítanak a sok vörös anyag közül.

Lekapcsolom a lámpát, majd megszabadulok a törölközõtõl és én is bebújok mellé az ágyba. Õ óvatos mozdulattal simít a mellkasomra, mintha attól félne, hogy ellököm vagy bántom, de ehelyett türelmesen kivárom mit szeretne a kis édes, majd átkarolom a derekát. Ha szeret bújni, azzal nem lesz gond, sosem szerettem egyedül aludni…

Reggel Kitawa ébreszt, máskülönben átalszom a találkozóm, ami pedig nem lenne jó. Kipihenten nyújtózom egyet, s mire lepillantok a karomhoz tapadt szépségre már az õ szemecskéi is nyitva vannak.

- Jó reggelt Asao-sama! – mondja csendesen.

Elmosolyodom és megsimogatom az arcát, élvezve a langyos bõr puhaságát. – Neked is édes, remélem jól aludtól.

Biccent, majd amikor felállok õ is ülõ helyzetbe tornázza magát, de megállítom.

- Maradhatsz még, ha szeretnél.

- Asao-sama nem akarja, hogy felkeljek? – kérdezi engedelmesen.

Felsóhajtok, picit megdörzsölve a tarkóm gondolkodom, hogyan is lenne a legjobb elkerülni azt, hogy minden lépésrõl utasítást keljen adnom, mert ezt hamar meg fogom unni.

- Fel akarsz kelni?

- Ayumu azt teszi amit Asao-sama kíván. - hajtja le a fejét.

- Akkor fejezd be, hogy harmadik személyben beszélsz magadról, mert ez borzalmasan irritáló. Szeretem az engedelmességet kicsikém, de ha azt kérdezem szeretnél-e valamit, azt nyilván azért teszem, mert azt akarom, hogy eldöntsd, érted?

Hát… nem úgy tûnik, mintha értené. Nem ostoba õ, de van egy olyan érzésem, hogy bizonyos szempontból nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Neki minden áron engedelmeskednie kell, ezt ismeri, én pedig azt kérem tõle, hogy hozzon önálló döntéseket, amit nem ismer. Ezért is gondolkodtam annyit, mielõtt úgy döntöttem, hogy szétnézek a petek között, mert tudtam, hogy az igényeimhez kell formálnom õket és ez sokkal több idõt igényel, mint amit amúgy egy szeretõre szánnék.

Hahh, de nincs mit tenni. Meg akarom tartani ezt az édes kis fiúcskát.

Gondosan válogatom össze a ruháim és felöltözöm, majd a fürdõszobában elidõzöm egy ideig, hogy a megjelenésem tökéletesítsem, de mikor visszamegyek a szobámba, Ayumu még mindig az ágyon ül, könnyes kis szemekkel nézve fel rám.

- Jól van, ne félj már drágám, nem bántalak. – mondom, s közelebb lépve finom puszikat hintek az arcára.

- Sa-sajnálom Asao-sama…

- Mit sajnálsz édes? – nézek a szemébe.

- Csalódást okoztam… - remeg meg lesütött szemekkel, de én az álla alá nyúlok és megemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

- Ó, nem okoztál csalódást, hidd el. – mosolygok rá elégedetten – Felülmúltad a vágyaimat édes. Gyönyörû vagy, a tested minden részét imádom. – simítom le érzékien a derekán, majd a kezem megállapodik a csípõjén. Forró tekintettel nézek rá, ahogy felidézem a tegnap este emlékeit – Nagyon is passzolunk mi egymáshoz, élveztük a másik érintését és ez a lényeg szépségem. A többit meg… majd kitaláljuk.

Mindenképpen megéri. Ha belegondolok, mi mindent akarok még csinálni vele… máris beleborzongok az izgalomba.

- Asao-sama… - suttog félénken, de a szemei most már legalább nem a könnyektõl csillognak.

Kuncogva hajolok közelebb és megcsókolom, közben visszadöntve õt a párnák közé, a kezem pedig becsúszik a takaró alá és megragadom a farkát.

Nyöszörögve feszül meg az érintésre, de máris kemény egy kicsit a drága. Addig simogatom szakértõ kézzel, míg teljesen fel nem izgul, majd elhúzom tõle, és egy percig csak nézem a kipirult arcot, a lótuszszirom ajkakat és azt a csodás vágytól izzó szempárt…

- Kapsz egy feladatot édes, míg én elintézek néhány dolgot. – mondom halvány mosollyal – Elégítsd ki magad… vagy ne. De neked kell eldöntened, mit szeretnél.

Még egy utolsó csókot és simítást engedélyezek magamnak, majd jóllakott mosollyal kisétálok az ajtón, amíg még meg tudom tenni.

Gyakorlott mozdulatokkal veszem le elõbb a cipõt, majd a ruha felsõrészét. Látnom sem kell, hogy tudjam, Asao-sama elégedett a látványommal. Minden eddigi gazdám így volt vele, sõt, azok is, akik elõtt gazdám utasítására vetkõznöm kellett. Az egész nem új nekem, megszoktam, nem viszolygok tõle, hiszen így neveltek. Engedelmeskednem kell, vagy megbüntetnek, esetleg Asao-sama visszaküld, ha nem elégedett velem. Az pedig a halálnál is rosszabb.

- Lassan! – szólal meg halkan a férfi, mire lelassítom a mozdulataimat.

Óvatos mozdulatokkal lehúzom a ruha cipzárját, majd leengedem magamról, hogy minél tovább húzzam az idõt. Ha így szereti, akkor nem okozhatok csalódást. Mikor az utolsó ruhadarab is a földre hull, kilépek az anyagok közül és megállok reménybeli leendõ gazdám elõtt. Nem takarom magam, az nemcsak neveletlenség lenne, de egyenesen engedetlenség, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem akarok verést.

- Nem vagy szégyenlõs, remek – jegyzi meg Asao-sama, mire ránézek. Úgy tûnik, tetszik neki, amit lát. Majd int. – Gyere közelebb!

Lassú, puha léptekkel indulok felé, a vörös színû szõnyeg felfogja lépteim zaját. Talán perzsaszõnyeg, mert igen vastag és bolyhos. Az egyik volt gazdámnak is volt ilyenje, néha ráfeküdtem, annyira kényelmes volt. Persze, csak ha engedélyt kaptam rá. Asao-sama megállít, amikor majdnem összeér a térdünk, és élveteg tekintettel siklatja végig rajtam a tekintetét. Természetesen egy pici hiba, heg, pattanás, anyajegy, vagy szõrszál sem csúfítja a testem. A legutóbbi verések nyomait már eltüntették rólam. Hiszen tökéletesnek kell lennem, mint egy porcelánbabának.

- Fordulj meg! – int felém Asao-sama, mire megfordulok, hogy hátul is megcsodálhasson.

Hirtelen érzem, hogy lágyan hozzáér a derekamhoz, éppen hogy érzem az érintését, mintha valami leseperne rólam. Aztán megfogja a karomat, és visszafordít maga felé. Tágra nyílt szemekkel nézem, most mit óhajt, mert biztosan ki akar majd próbálni. Mindenki így szokta.

- Hány éves vagy? – kérdi hirtelen, teljesen nyugodt hangon. Nem érzek benne fenyegetést, arroganciát, de mégis kiérzem belõle, hogy õ parancsol. Azt hiszem, tetszik ez a fajta határozottság a hangjában, de nem tudnám biztosan megmondani.

- Tizenhat – válaszolok halkan.

- Ez a valódi életkorod?

- Igen, Asao-sama. – Nem merem hozzátenni, hogy nem vagyok benne biztos, hiszen csak ezt mondták. Ugyanúgy lehetek tizennégy és tizennyolc is.

- Jó – biccent, mint aki elégedett. – Mesélj nekem egy kicsit. Mond el miben vagy a legjobb.

Nem igazán értem a kérdést, hiszen eddig sosem kérdeztek tõlem ilyesmit. A gazdáim, vagy leendõ gazdáim mindig csak annyit mondtak, ”Csináld!”, én pedig pontosan tudtam, mit várnak tõlem. Velem nem szoktak beszélgetni, csak utasítanak, így ez a fajta bánásmód most nekem új. Mégis megpróbálok válaszolni neki, remélve, hogy nem haragítom magamra.

- Azt teszem amit Asao-sama kíván tõlem – sütöm le egy pillanatra a szemeimet. Zavarban vagyok, sosem érdekeltem senkit, mindig csak az volt  a fontos, hogy szép legyek, kívánatos és engedelmes. Végül mégis újra ráemelem a tekintetem.

- Engedelmesség? – bólint lassan Asao-sama, mint aki pontosan tudja, mirõl van szó. – Akkor mi nagyon jól megértjük majd egymást Ayumu. Viszont… hm, a petek képességeirõl sok mindent hallani. Azt akarom tudni, hogy az ágyban milyen téren vagy a legjobb?

- Csak Asao-sama tudja megítélni – hajtom le a fejem engedelmesen. Minden gazdám mindig mást akart, és mivel idegen területen vagyok, muszáj nagyon óvatosnak lennem. Ez az ember erõsnek néz ki, és ha nagyon megver, talán fel sem épülök.

– Vagyis nem tudod?

Felkapom a fejem, és megrázom. Honnan tudnám a választ? Buta vagyok, csak egy pet, egy játékszer, egy tárgy.

– Ayumu nem tudja Asao-sama mit szeret. Nem tudja szerinte mi a jó és a rossz – válaszolom a belém vert szavakat.

Asao-sama nem válaszol. Biztosan rosszat mondtam, és ijedten húzom össze magam, majd lesütöm a szemeimet. Most biztosan meg fog verni, aztán visszaküld az elõzõ helyemre. Vagy kidob az utcára, vagy esetleg meg is öl, amiért nem válaszoltam megfelelõen a kérdésére.

- Nézz rám! – szólal meg lassan, és megteszem, amit kér. A hangjában nincs indulat, sõt, halványan elmosolyodik, és megfogja a kezem. Ez új, teljesen új számomra, így kissé össze vagyok zavarodva, de igyekszem leplezni. – Ha nem tudod megmondani miben vagy jó, azt hiszem nekem kell kiderítenem. Ülj az ölembe!

Azonmód engedelmeskedem, az ölébe ülök lovagló ülésben és közel húzódom hozzá, kezeimet illedelmesen az ölembe engedve. Ám õ elkapja azokat és a nyaka köré kulcsolja. Csak néz engem, és nem tudom, mit szeretne. Neki kell megmondania, milyen módon szeretné, hogy kényeztessem.

- Most az egyszer szabad kezet kapsz édesem. Kényeztess egy kicsit – mondja buja mosollyal.

Tétovázok egy pillanatra. Ilyet se mondtak még nekem, hiszen eddig mindig megmondták, mit tegyek. Azt hiszem, Asao-sama is észreveszi, hogy tanácstalan vagyok, így lépnem kell. Így elõre dõlök, és az ajkaira hajolok. Lágyan simogatom ajkaimmal az ajkait, incselkedõen, és közelebb húzódom hozzá, testünk összeér, összesimul olyan szorosan, ahogy csak lehet.

A lassú simogatást követõen komótosan végignyalom az alsó ajkát, miközben elõre bemozdulok a csípõmmel. Érzem, hogy Asao-sama megmarkolja a derekam és a teste megremeg. Tudom, hogy kell felizgatnom valakit percek alatt, és úgy tûnik, õ is élvezi a dolgot. A szám lassan birtokba veszi az övét, csókom mély, kutató, forró, fejemet oldalra billentem, hogy még mélyebbé tehessem az érintést, miközben nyelvem lassú táncra az övét. Csípõm meg-megmozdul az ölében, szorosan hozzá préselve magam, fokozva az élményt, mielõtt ellazulnék. Ha szabadna élveznem, ha megengedte volna, én is élvezném, de erõvel kell visszafognom magam. A pet egy tárgy, én is tárgy vagyok, ennélfogva ha Asao-sama nem adott engedélyt, nem szabad élveznem a dolgot. Tilos!

Tovább csókolom, miközben érzem, hogy Asao-sama teljesen átadja magát nekem. Ez jó, szóval jól csinálom, mert élvezi a dolgot. Elégedetten mosolyog bele a csókba, én pedig lassan elhúzódom, miközben nyáltól csillogó ajkaim szétnyílnak. Asao-sama megsimogatja az arcom, én pedig kiscicaként simulok érintésébe, majd belecsókolok és belenyalok a tenyerébe. Elmosolyodik, de nem ereszt el.

- Van gyakorlatod szépségem. – néz rám, hátrabillentve a fejét, szemei kéjtõl és vágytól égnek. – De még többre vagyok kíváncsi!

Tudom, mit akar, így egy óvatos, de gyors mozdulattal az inge alá csúsztatom a kezem. Ujjaim formás, izmos felsõtestet tapintanak, sima, kemény bõrt, de nem durvát, inkább szépen megmunkáltat. Elõször csak bebarangolom a felsõtestét, ismerkedem vele, majd finoman karcolgatni kezdem derekát a körmeimmel. Felemeli a csípõjét, az enyémnek feszíti, mire engedelmesen bemozdulok. Erre vártam. Most már biztos, hogy elégedett, és biztosan meg akar majd dugni, mint mindenki, akivel eddig dolgom volt.

Asao-sama halkan felnyög, ahogy lassú ritmusban meglovagolom, fokozva az élvezetet, de nem elélveztetve õt, amíg nem engedi. Nyújtom a dolgot, hiszen sokan szeretik, ha a kényeztetés sokáig tart, és csak késõbb térek a lényegre. Tudom, hogy esetleg majd ott lenn is kell kényeztetnem a számmal, de majd ha õ óhajtja. Kezével a csípõmet simogatja, ami rettentõen jólesik, mégis erõvel nyomom el magamban a vágyat, hogy felnyögjek. A nyakát csókolgatom, végignyalok az ütõér mentén, majd apró harapdálásokkal kényeztetem tovább. Csípõm továbbra is ritmusosan mozog, és érzem, hogy férfiassága lassan kezd duzzadni az alsón és a nadrágon át.

Végigsimít a fenekemen, belemarkol, majd keze továbbsiklik a combomon és elõre a farkamig, amit gyengéden masszírozni kezd. Megrándulok, elhúzódnék, mert ezt nem szabad. Ezt nem szabad, ezt tilos, mert hirtelen valami végigömlik rajtam, amit éreznem sem szabad. Persze nem húzódom el, de õ ekkor eltol magától. A szemeim kerekre tágulnak, izzadok, ajkaim félig nyitva. Hibát követtem el, egyetlen pillanatig élveztem a dolgot, és õ észrevette.

- Te semmit sem érzel – mondja nem túl örömteli hangon.

Köpni-nyelni sem tudok, nem bírok megszólalni, csak nézek rá. Nem értem. Hiszen nekem tilos, akkor miért jegyzi meg a nyilvánvalót? Egy petnek tilos felizgulnia, ez az elsõ szabály, amit belénk vernek a betanítás során.

Pedig dehogynem élvezem, majd meghalok a vágytól, hogy megdugjon, hogy elélvezhessek, de nem szabad. Ajkaim remegnek, lehajtom a fejem. Csalódást okoztam, ugyanakkor érzem, hogy a teste még mindig forró, farka még mindig félárbocon áll. Halkan megszólalok.

-       Egy petnek tilos… - suttogom alig hallhatóan.

-       Mit tilos? – kérdi kíváncsian, és egy ujjával az állam alá nyúlva emeli fel a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Félek, rettentõen félek. – Válaszolj!

-       Él… élvezni… - válaszolom végül egész testemben remegve. – Egy… pet csak… tárgy, tilos… tilos élveznie az… az… aktust, vagy… vagy bármit…

Asao-sama nem szól semmit, csak néz engem. A szememet szúrják a könnyek, de nem merek nekik szabad folyást engedni. Még csak az kéne, akkor biztosan nagyon megver, bár amit most tettem, az sem megbocsátható. Elkövettem azt, amit minden petnek tilos, élveztem a kényeztetést, ami halálos bûn. Félek, rettentõen félek, hogy mi lesz most velem, de bármi lesz is, nem tehetek semmit. Én csak egy értéktelen hulladék vagyok, egy tárgy, akivel bárki szabadon rendelkezhet. Próbálom csillapítani testem remegését, de nem megy. Hirtelen Asao-sama érintését érzem meg az arcomon, ahogy letörli mégis csak kicsorduló könnyeimet. A mozdulata nem vad, nem erõszakos, inkább óvatos és lágy. Nem értem. Nem értem õt. Miért nem ver meg? Miért nem rúg belém? Miért nem korbácsol félholtra, vagy nyomorít meg és dob ki az utcára? Miért kedves velem?

-       Ez igazán tiszteletreméltó, hogy így el tudod nyomni a vágyaidat – szólal meg hirtelen mély hangon. – Én viszont utálom, sõt, gyûlölöm az egyoldalú szexet. Ha együtt vagyok valakivel, fontos, hogy a másik fél is élvezze a dolgot.

-       Nem… nem ver… meg? – kérdem óvatosan, hiszen nem vagyok biztos a dologban. – Nem… nem haragszik… rám?

-       Miért bántanálak? – néz rám értetlenül. – Te azt tetted, amit beléd neveltek, ez pedig nem a te hibád. Én viszont engedem, hogy élvezd, a velem való együttléteket. Hiszen élvezted, amikor megérintettelek, ne is tagadd. Viszont az, hogy így el tudtad magadban nyomni a dolgot, mutatja, hogy igazán engedelmes vagy, Ayumu. Ez tetszik – mosolyodik el elégedetten.

Mielõtt még válaszolhatnék, egy mozdulattal magához ránt, és mélyen megcsókol, én pedig szabadon átengedem magam az érzéseimnek. Ha azt akarja, hogy élvezzem, ha szabad, az csodálatos érzés, mert ez igen ritkán esett meg eddigi rövid kis életem során velem. Kezei bebarangolják a testemet, simogatnak, miközben én is kényeztetem õt. Ismét lovagolni kezdek az ölében, újfent feltüzelve már lankadó vágyát. Nyelve táncot jár az enyémmel, miközben egyik kezével a hátamat, oldalamat, hátsómat simogatja végig, másikkal ráfog a férfiasságomra és gyengéden kényeztetni kezdi. Beleremegek az érintésbe, belenyögök a csókba, amit Asao-sama megszakít, és elégedett pillantással néz engem. Pont annyira kényeztet, hogy ne élvezzek el, de élvezzem a dolgot. A testem kezd forrósodni, ahogy lassú, remegõ mozdulatokkal elkezdem kigombolni Asao-sama ingét, és szemem elé tárul egy tökéletesen kidolgozott férfitest. Nem állít meg. Egyik kezemmel a vállába kapaszkodom, míg a másikkal az egyik mellbimbóját kezdem ingerelni, ajkaimat pedig újfent a nyakára tapasztom, mire felmorran, ez pedig tudatja velem, hogy élvezi, amit csinálok. Combjaim alatt megérzem már duzzadó férfiasságát, amelyet annyira szeretnék magamba fogadni. De erre várnom kell. Nem most van itt az ideje ennek. Majd ha õ is úgy dönt, hogy megadja nekem ezt a kegyet.

Keze hirtelen elkerül a farkamról, és derekamat átkarolva kap fel, majd rövid idõ múlva a díványon kötünk ki. Én alul, õ felül, ahogy normálisan kell. Az ing lekerül róla, és folytatjuk ott, ahol pillanatokkal elõbb abbahagytuk. Elveszek a karjaiban, a simogatásaiban, a csókjaiban, az illatában. Erõs, férfias, kissé fûszeres illata van, de nem tudnám megmondani, pontosan milyen. Kezeim simogatják a hátát, vállát, oldalát, miközben csókokkal és harapásokkal kényeztetem. Felnyögök érintésére, ahogy õ is az enyémre. Kezeim lassan, óvatosan barangolnak végig sima, férfiasan izmos testén, míg végül elérem a nadrágját. Felnézek rá, kérdõn, hogy szabad-e. Akarom õt, mindennél jobban akarom, hogy bennem legyen, hogy bennem mozogjon az a méretes szerszám. Tilos lenne akarnom, tilos lenne vágynom rá, de képtelen vagyok ellenállni a vágyaimnak. Tekintete ködös, szerintem õ is akarja.

-       Akarod? – kérdi mély hangon, mire bólintok.

Egy mozdulattal fordul meg, hogy én legyek felül, mire apró simogatásokkal vegyes csókokkal kezdek a nyakától lefelé haladni a testén. Érzem, hogy egy-egy szívástól, csóktól megrándul a teste, miközben õ is kényeztet. Keményre szívom mellbimbóit, mialatt õ a hátamat, oldalamat, vállaimat halmozza el kényeztetõ érintésekkel. Lassan nem tudom visszafogni magam, és ahogy érzem, õ sem, mert a légzése és a szívverése szapora. Lejjebb csúszom a nadrágjáig, de õ hirtelen felránt egy csókra amely olyan édes, vad, szenvedélyes, hogy beleremeg az egész testem. Hajamba túr, majd megszakítja a csókot, és vágytól izzó tekintettel néz rám. Pont olyan vágytól fûtötten, amelyet én is érzek.

Lassan lekúszom, és szétbontom a nadrágját fogva tartó övet, majd lehúzom a sliccet, kigombolom a gombot. Segít, hogy lehúzhassam a nadrágot, majd az alsót, amelybõl elõbukkan méretes férfiassága. Már majdnem félárbocon áll, amikor egyik kezemmel gyengéden végigsimítok rajta. Asao-sama felsóhajt, én pedig közel hajolok, és végignyalok méretes hímtagján, a makktól egészen a tövéig. Aztán újra, és újra, mígnem számba veszem, és óvatosan szopni kezdem. Asao-sama fellöki a csípõjét, miközben leszopom, egyik kezemmel heréit masszírozom, másikkal elkezdem kitágítani magam. Megérzem leendõ gazdám kezeit a fejemen, ahogy finoman lejjebb nyomja a fejem, irányít, hogy neki hogy jobb. Innen tudom, hogy se lassan, se gyorsan ne csináljam, így nyújtom az élvezetet. Majd egyetlen érintéssel adja tudtomra, hogy elég, engedjem el, így meg is teszem. Farka már duzzadt, teljes nagyságában mutatkozik meg elõttem, felfelé áll, készen arra, hogy magába fogadjon. Felnézek Asao-samára, és tudom, hogy is akarja, amit én. Engem akar, látszik rajta, mert úgy méreget, mint kiéhezett ragadozó a prédáját. Õ az oroszlán, én pedig az antilop.

-       Akarlak… - suttogja reszelõs hangon. – Akarlak Ayumu!

-       Én is… - válaszolom elpirulva, ami szemmel láthatóan meglepi, de nem szól. – Én is… akarom Asao-samát…

Már elég tág vagyok, de õ síkosítót és egy óvszert szerez valahonnan. Hamarosan készen áll, én pedig óvatosan ráereszkedem méretes szerszámára. Kissé szûk, fel is nyikkanok, de lassan mozogni kezdek, és a farka szépen belém csusszan. Fantasztikus érzés, hogy bennem van, teljesen kitölt, én pedig lassan, kényelmes ütemben kezdem õt meglovagolni. Halk nyögéseket hallatok, mialatt hallom Asao-sama férfias morranásait, érzem kutató ujjait és ajkát, ahogy birtokba veszi a nyakam, majd a mellkasom, el nem engedve.

Végül váratlanul cserélünk helyet, én ismét alul vagyok, õ pedig fölém magasodik, mint egy roppant árny, és most õ diktálja az iramot. Karjaimat a nyaka köré kulcsolom, lábaimat a dereka köré, hogy még közelebb legyek hozzá. Õ egyik kezével a hátamat, másikkal a farkamat kezdi simogatni pont abban az ütemben, ahogy õ is mozog. Csodálatos érzés, szinte eszem vesztem. Rég volt már, aki ilyen módon dugott meg, ilyen szenvedéllyel és hagyta, hogy átadjam magam az élvezetnek. Ez az elsõ alkalom, hogy ennyire akarok valakit, mint õt. És õt magamban érezni varázslatos érzés, mintha mindig is meg kellett volna történnie, hogy találkozzunk.

Érzem, hogy közel vagyok a véghez, hogy hamarosan elmegyek, de visszafogom magam, hogy tovább tartson a dolog. A gazda elõtt elmenni nagyon illetlen dolog, és érzem, hogy õ sem bírja már sokáig. Egyre gyorsabban mozog bennem, egyre jobban feszít, a lélegzése szaggatottá válik, majd hirtelen egy hatalmas, férfias morgással élvez belém. Nedve betölt, ha kihúzza belõlem a farkát, biztosan kicsordul, de nem bánom. Végül én is utána élvezek, bepiszkolva magam és õt is. Néhány utómozgást közvetõen kihúzódik belõlem, izzadt, kimerült, de kielégültnek tûnik, ahogy én is az vagyok. A testem remeg az élvezettõl, amit okozott nekem, nehezen lélegzem, és óvatosan elengedem õt. Túl fáradt vagyok mozdulni, a testem forró, mocskos, izzadt és fáradt. A karomat sem bírom felemelni. A szemébe nézek, és nem látok mást, csak elégedettséget. Még õ is zilál, és mellém dõl, majdnem rám. A kanapé nem elég nagy, így próbálok felkelni, de visszanyom.

-       Maradj még! – mondja halk, kimerült hangon. – Nem kell úgy sietned, Ayumu.

-       Igen, Asao-sama! – válaszolom engedelmesen, és teszem, amit mond.

-       Tényleg kivételesen jó vagy – szólal meg újra, és mintha elismerést hallanék a hangjában. – Megéred a pénzed, az biztos.

Nem tudom, mire vélni a szavait, de talán ez azt jelenti, hogy maradhatok. Ám kérdezni nem merem. Koszos vagyok, fürdeni szeretnék, de amíg Asao-sama nem enged el, addig maradnom kell. De annak örülök, hogy elégedett.