Lehunyom a szemeim és mélyeket lélegzek. Hallom a tücsköket és a kabócákat ezen a napsütéses, kora nyári napon. Hallom a fecskék csivitelését, és a kerti tó tükör tiszta vizének apró csobbanásait, melyet ékszer szépségû halak okoznak.

Álmodnom sem kell többrõl. Mindenem megvan. Tetõ a fejem fölött, s a mindennapi betevõ. És az én hõn szeretett növényeim. Az életem lehet egyszerû, lehet szegényes, de sohasem unalmas. Felülök, nagyot nyújtózkodva, ásítva. Aztán hirtelen megakad a szemem valamin; valami egészen lenyûgözõn. A rózsalonc egyik alsó ágán egy lepke igyekszik kibújni bábjából. Egész közel hajolok hozzá, még véletlenül sem akarom elmulasztani a pillanatot, mikor azaz apró jószág kinyújtja szárnyait és elrepül. Képes lennék órákat várni arra, hogy a lepke teljesen kibújjon a bábból, megszárítsa szárnyait és elrepüljön. De nem tehetem, így hát felkelek a bokor mellõl és a veteményes felé veszem az irányt.

A virágokon kívül az veteményest is én gondozom. A gróf úr szent meggyõzõdése, hogy sokkal jobban esik minden, ha friss és saját. Ezért a szakácsnak is lehetõsége adódott, hogy frissen termett zöldségekbõl, gyümölcsökbõl és jól tartott baromfiak húsából dolgozzon.

Mindig is jól kijöttünk az öreg Sammel. Annyira összeszokott csapat voltunk, hogy neki csak meg kellett mondania, mit eszünk ebédre és én már tudtam is milyen növényekre van szüksége. De már egy hete is megvan annak, hogy az öreg nincs közöttünk. Õ maga kérte az elbocsájtását, mikor megtudta, hogy a fia meghalt. Azóta más és más szakács fõz ránk minden nap, és csak az maradhat itt véglegesen, aki a gróf úrnak is megfelel. Messzi földekrõl is érkeztek már akik szerencsét akartak próbálni. Eddig sikertelenül.

- Allen! - hallom meg a komornyik hangját. - Gyere ide, kérlek.

- Máris! - teszem le a talicskát és indulok el a hang felé.

Természetesen James hangja a konyhai bejáró felõl jött. Mellette egy fiatal férfi áll.

- Had mutassam be neked Arthur Milest. A mai napon õ lesz a szakácsunk. Légy segítségére, amiben kell.

- Örvendek! - mosolyodom el és nyújtom felé a kezem. A mosolyt viszonozza de ahogy tekintete a kezemre téved, mozdulata megtorpan. - Bocsánat, koszos a kezem! Azonnal megmosom!

- Nem szükséges. - szólal meg. Hanghordozása igazán lágy és kellemes.

- Allen vagyok. - mutatkozom be én is. - Allen Barrymore, a kertész. Én felelek a veteményesért is, ezért ha bármilyen alapanyagra szükséged van, szólj nekem és hozom.

- Köszönöm. - biccent.

- Most pedig folytassuk utunkat. - szólal meg James. - Allen, menj a dolgodra.

- Nagyon örültem. - köszönök el és rohanvást indulok vissza a talicskához.

Kedves embernek tûnik. Különösen a szemei miatt. A nefelejcsre emlékeztetnek. Tiszták és fényesek. De a mosolya is igazán meggyõzõ.

Magamban dudorászva viszem a szerszámokkal megpakolt talicskát a sufniba és felkapok egy hatalmas kosarat. A birsalma már elkezdett lepotyogni, úgyhogy jobb, ha inkább összeszedem. Mivel vékony vagyok és viszonylag alacsony, könnyedén fel tudok mászni a fára. A vastagabb ágak meg sem hajlanak a súlyom alatt ezért mókus könnyedséggel tudok mozogni az ágak között.

- Allen. - hallok meg egy ismerõs hangot a fa alól és vidáman nézek le a levelek közül.

- Gróf úr! - villám sebességgel mászok le a fáról.

- Hogy érzed magad? - érdeklõdik mosolyogva. Õsz haját lágyan borzolja meg az almafák között suhanó szellõ.

- Remekül, köszönöm. - kosárral a karomon indulok el a gróf nyomában a konyha felé.

- Ezt öröm hallani. Ha boldog a kertész, örülnek a növények.

Beérünk a konyhába, ahol a mai szakács sürög-forog a tûzhely körül. Megmosom a kezem és az almákat egy nagy gyümölcsös tálba helyezem, miközben a gróf úr megtudakolja, mi lesz a mai ebéd. Nem is igazán figyelek oda rá. Sokkal jobban leköt, hogy esztétikailag is szépen rendezzem el a tálban az almákat.

- Allen. - fordul hozzám a gróf. - Szeretném, ha ma este Te készítenéd el a fürdõvizemet.

- Rendben van. - felelem mosolyogva.

A gróf biccent és elmegy a dolgára.

- Azt hittem te a kertész vagy. - szól hozzám Arthur.

- Igen, az vagyok, de olykor szoktam a gróf úrnak szívességeket tenni.

Martin & Matthew:

Keze hátunkon simul, ahogy fél szemmel látom egyszerre. Martin mozdul elõször, arcát piszézi, mire kap egy csókot. Mindig megdobban a szívem ilyenkor, de a vágy mindig erõsebb. Már csak az is cseppet felforrósítja testem, hogy látom magam elõtt szinte közvetlen közelrõl, hogy csókolóznak lágyan. Ez a pasi…
Amint megszakítja a rövid csókot, arcát óvatosan megsimítva én is követelek a kéjbõl. Egyenlõen bánjon velünk, másképp nehéz lesz velünk bírni…

~*~

- Még! - Újabb csókot követelek, majd megint Martin kapok hevesebb csókot, a belsõ kis tûz egyre csak forralja a vágyat.
Elszakad tõle, fenekünkre csap puhán párat, egyenesen elõre fordulva, hogy egyikünkre hol másikunkra pillantva.
- Menjetek vissza a szobátokba, nekem még sok dolgom van – aah… de kár, pedig már annyira… Mh… kezd szûkké válni a nadrágom. - Esetleg estefelé felkereslek titeket, vacsora után – felcsillan szemem, s ahogy látom bátyámé is. - Na, menjetek.
- J-jó – mondja ikrem halkan, majd maga után vonva lassan kimegyünk.
- Vacsorára értetek küldetek hallom még hangját, majd bezárul az ajtó. Hmm… pedig olyan jól indult, azt hittem sikerülni fog.
Visszamegyünk a nagy szobánkba, csak pár szót váltottunk a folyosón, míg kézen fogva sétáltunk ide. Amint bezárul mögöttem az ajtó, picit megszorítom bátyám kezét, aki megtorpan, kérdõ tekintette.
- Matt – mondom halkan, másik kezemmel mellkasom elõtt formálok laza öklöt, szemeimmel lefelé pillantok, mire követi tekintetem, s mikor már újra arcára nézek, melegség önt el, ahogy látom elterülni az ismerõs pajzán mosolyt.
- Martin – magához húz, átölel, tenyere forrón simul rajtam, amitõl megremegek. – Olyan kis kéjenc vagy – súgja halkan fülembe, s elmosolyodva simítom meg szabad kezemmel ágyékát, mire majdnem megugrik.
- Nem csak én… Matt… - súgom vissza halkan, majd egy csókkal fektet le az ágyba.

~*~

Nem sokkal a vacsora elõtt ébredünk fel, félmeztelenül fekszünk az ágyban mikor a szolgáló belép, deréktól lefelé elfed minket a takaró. Egy nõ az…
- Hm? – öcsém szemét dörzsölgetve ül fel, és csak feltápászkodom.
- A vacsora fél óra múlva tálalva lesz – közli bájosan, mire apró mosoly csúszik szám sarkára.
Egy nagy lendülettel rántom le magunkról a takarót, behunyja a szemét, megrezzen, de nem a várt reakciót kapom. Pedig sokkal viccesebb lett volna, ha sikkantva fordult volna el. Martinra nézek, majd együtt rá.
- Köszönjük, elmehetsz. – mondjuk egyszerre, kinyitja a szemét és felsóhajtva, meghajolva távozik. Kis naiv… De minket csak az új gazdánk érdekel igazán.
- Öltözzünk – mondom mosolyogva, csak biccent és követi példámat. Hasonlóak csini kelméket veszünk fel, mint mikor meglátogatjuk.

~*~

A vacsora elég fényûzõ, bár hozzá vagyunk szokva, nem igazán lep meg. Mivel csak hárman vagyunk, akik esznek, néha játszadozunk, amíg gazdánk ránk nem szól. A desszertnél Matt az ujjára keni a fehér habot, felém nyújtja és én nyelvemet óvatosan kinyújtva nyalintom le kuncogva. Közelebb hajol, s most az õ kuncogása cseng fel, miközben szám szélérõl nyalja le az elkenõdött habot, nyelve végigsiklik ajkaimon, én pedig megadóan nyitom ki számat, hogy egy csókot kaphassak tõle. Remélem ezzel még jobban felkeltjük az érdeklõdését, az este iránt. Annyira… annyira kíváncsi vagyok, forr véremben a vágy, hogy megtudjam mennyire is lehet jó ez a pasi… mert remélem, hogy jó.
Megfogom Matt egyik kezét, ami elõbb krémes volt ujját a számba veszem, és körbe nyalogatni kezdem, í szemébe nézve. Imádom, ha ilyen ködös a tekintete, biztos az enyém is ilyen.
- Fiúk, tessék kicsit viselkedni – cuppanva húzom ki a teljesen letisztított ujjat, bátyóm leejti kezét, és õ fordul elõször mosolyogva William felé, majd én is.
- Oh, mi nagyon jók vagyunk – feleli halkan.
- Csak épp élvezetesebbé tesszük a desszertet – halkan kuncogom el a mondat végét. Nagyon óvatosan csóválja meg fejét, s míg arca komoly, látom a szemén, hogy valamennyire jó kedve van. Ez jó…
- Jól van… nekem még van pár dolgom – áll fel az asztaltól – késõbb… még találkozunk – ezzel a nem kicsit sejtelmes mondattal távozik, és mi csak elégedett vigyorral fordulunk egymással szembe.

~*~

- Még mindig nem jön – morgom halkan, miközben Matrin hátát simogatom, aki hason fekszik az ágyon.
- Pedig ha így folytatja, álmos leszek – még ásít is egy édeset. Csak elmosolyodom.
- Úgysem hagynám – nézek le rá, élénk tekintettel. Feljebb kúszik, fejét az ölembe fekteti, és hátára fekszik.
- Reméltem is – mosolyog vissza rám, elõször mellkasán simul végig tenyerem a selyemingen, majd ujjbegyeim arcát érintik. Puhán lehunyja pilláit, törleszkedik tenyerembe. Olyan édes… sokkal édesebb, mint én. Lehajolok hozzá és egy puszit nyomok orrára, mikor felegyenesednék, karjait nyakam köré fonja, szó szerint felhúzatja magát, hogy aztán egy csókot is követeljen. Mosolyogva adom meg. Derekánál karolom át, feltérdelek az ágyon, magammal szembe fordítom õt is.
Egymás ingét varázsoljuk le, finoman simítok végig bõrén, ahogy eltûntetem a zavaró anyagot.
Bármit is teszek, könnyen felizgulok mellette. Ilyen testtõl? Ki ne tenné. Különös hogy magamtól annyira nem tudok, bár nem is próbáltam még soha… nem is gondoltam rá.
Vicces, ahogy szinte pontosan, szimmetrikusan mozdul kezünk. Felkarjáról derekára csúsznak ujjaim, lassan kioldjuk egymás nadrágját, ujjbegyeim egyre forróbb területet érnek.
Egyszerre sóhajtunk fel egymás ajkába, ahogy rámarkolunk a másik vágyára.
Mintha csak megérezte volna játékunk csábos vonzerejét, kinyílik az ajtó kopogás nélkül, egymást ölelve nézünk az ajtó irányába. Csak egy kislámpát hagytunk égni az asztalkán a megfelelõ világítás elérésére, és ahogy bezárja az ajtót ez tökéletesen meg is valósul.
Arcunk érzem, hogy egyszerre mozdul, s elégedett vigyorrá válik a kialakuló mosoly.
- Látom, jól szórakoztok – jegyzi meg kedélyesen, és közelebb lép. – Folytassátok csak – teszi hozzá még halkan morogva, elõször csak értetlenül pislogunk párat, majd még vállat sem vonva, huncut mosollyal folytatjuk tovább. Nyelvünk csatáját sóhajok fûszerezik, ahogy masszírozzuk egymást, rátesz egy apró lapáttal a szenvedélyre hátunkat simító tenyere.

~*~

Lassan ujjai nadrágomba csúsznak, de úgy érzem mindkét kezét egyszerre mozgatja, s ez akkor is nyilvánul meg igazán, mikor egy ujja bejáratomat érinti, és egyszerre nyögünk fel az újabb apró élvezettõl, ami csak korbácsolja a sóvár játékot. Lassan köröz ujja, kezem rendszertelenebbül kezd el mozogni, ahogy bátyámé is, de még így is mennyei érzés. Nagyon jól tudja, hogy hova kell nyúlni, ez már biztos. Lassan visszacsúszik keze, felfelé simul hátamon, tarkómnál hajamba túr és lágyan mégis határozottan húzza hátrébb fejemet.
- De azért foglalkozzatok velem is. – teszi még hozzá. Csak egyetlen szavába kerül, hisz… mi azt tesszük, amit mond. Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindent parancsa teljesítünk. Olykor még elélvezni is csak parancsra lehetett… lehet nála is ez lesz, nem tudom, még nem ismerem, minden olyan bizonytalan… de az biztos, hogy élvezni fogjuk… nem volt még olyan, hogy nem.
Kuncogva térdelünk fel az ágyon, együtt gomboljuk ki lassan végig az inget, hogy aztán kezeinkkel élvezkõdve tapogathassuk végig, letérünk a már majdnem dudorodó nadrágra, lassan, incselkedve oldjuk ki, s elõcsúszik a méretes férfiasság. Felcsillanó szemekkel méregetjük a lassú kényeztetés elõtt.
Szép darab, van mire büszkélkednie. Két oldalt derekán támasztjuk meg kezünket, hogy aztán szemébe nézve apró, majd egyre hevesebb, élvezetesebb nyalintásokkal kényeztessük egyre keményedõ farkát. Ez… ez egyre nagyobb lesz? Ennél is? Komolyan a fenekem is belebizsereg a gondolatba.
Mindent szimmetrikusan csinálunk vele. Isteni íze van, nehéz is betelni vele, de csak addig kényeztetjük, míg nem engedi. Nem megyünk túlzásba addig, míg tudjuk, hogy nem lehet. Csak hosszú percek kérdése az egész. Lecsúsztatjuk róla a nadrágot, felfelé halmozzuk el bõrét, és az alatta húzódó kemény, feszes izmokat csókokkal, ujjaink utána simulnak, s lassan felállunk az ágyról. A kilazított nadrág lecsúszik, két oldalról hozzá dörgölõzve elérjük mellkasát, egy pillanatra találkozik tekintetem Mattével, s érzékien karcoljuk meg fogunkkal finoman a mellbimbókat. Egyre erõsebb a kéjes morgás, ami velõmig borzongat. Többet… többet akarok hallani. Már két oldalt nyakánál járunk, mikor majdnem elérjük arcát, de csók követelése helyett elhajolunk tõle, egy fél lépés hátra, majd a nadrágból kilépve, neki háttal fordulva térdelünk fel az ágyra. Popsi ki, lábak kisterpesz, vállunk fölött nézve rá várjuk a kellõ hatást.
- Használj minket – cseng egyszerre hangunk, kuncogással vegyítve, kicsit még riszálással is hipnotizálva tekintetét. 

 

Martin & Matthew

Teljesen belefeledkezem a finom, heves csókba, és ahogy bátyuskám elhajol tõlem, csak akkor jövök rá, hol is csináltuk mindezt. A… a gazdánk ölében.  Jaj nekem… nekünk.
- Öhmm – azt hiszem végre õ is rájött, hogy ez annyira mégsem jött be, mert… látszik az arcán, hogy nem rezzent meg.
- Nincs semmi baj, fiúk – arcomra simítja kezét, ahogy Matt-éra is, és közelebb von magához, homlokomat döntöm neki. - Mint mondtam; amíg engedelmeskedtek a szavamnak, azt tesztek, amit csak szeretnétek. – Örülök… tényleg. De még mindig annyira össze vagyok zavarodva. Ha nem akar minket… arra… akkor miért is vagyunk itt?

~*~

 - Szerinted megkérdezzük? – kérdezi öcsém, lelkesen felpislogva rám, amikor mesélni kezdek.
- A tanárokról, vagy a ruhákról? – kérdezek vissza. Hallottuk a szolgálók valamelyikétõl, hogy fogad fel mellénk valakit.
- Mindkettõrõl – bök oldalba kuncogva, mire én is csak felnevetek, visszabökök, és a folyosóra szaladok. – És te kérdezed meg – kiált utánam, és amikor utolér, megint megbök.
- Nem! – oda vissza bökjük egymást, míg nem elérjük a dolgozó szoba ajtaját. Azt mondta bármit tehetünk amíg szót fogadunk neki, és azt még nem mondta, hogy ne zavarjuk ilyenkor.
- De!
- Nem!
- De! – már be is léptünk végre az ajtón, ami bezárul mögöttünk, és csak akkor állunk le, amikor észrevesz minket.
- Fiúk? – még oda-vissza dünnyögjük a „te kezdted” kifejezéssel, végül eszembe jut. – Nos? – kérdez újra hátra dõlve székében, összefonva vastag ujjait.

~*~


Könyökkel bök oldalba Matt, majd fejjel int nekem. Persze egybõl tudom mit szeretne.
Két oldalról sétálunk felé megkerülve az asztalt, mosolyogva, hátrébb gurul székével, mi pedig kényelmesen foglalunk újra helyet combján, meleg tenyereit derekunkra teszi, mi pedig oldalt ülve simulunk mellkasához.
- Szépek vagyunk? – kérdezi halkan, én pedig zavarba jövök pedig még meg sem szólaltam.
- Jól néztek ki – válaszol elégedett tekintettel, de komoly arccal. Ez az egy, ami még kicsit zavar benne. Sosem tûnik jó kedvûnek vagy eléggé elégedettnek.
- Kérdezhetünk még valamit? – mondom halkan, s egy pillanatra találkozik tekintetem bátyám csillogó szemeivel. Tudom, hogy szereti ha ilyen vagyok.
- Persze, de gyorsan, nem szeretem, ha megzavarnak. – Elsõ figyelmeztetés, azt hiszem ezentúl csak akkor jelenhetünk meg elõtte, ha bejelentkezünk.

~*~

Most én jövök. Közelebb bújok hozzá, kéjes kis mosollyal.
- Muszáj tanulnunk? – pillogok fel arcára, martin másolja mozdulataimat. Keze fenekünkre csúszik, igazán… erõs a marka, tetszik.
- Ha szeretnétek megjelenni mellettem rendezvényeken, akkor igen.
- De… tudunk viselkedni – mondja most öcsim, mellkasára simítjuk kezünket, majd azon támaszkodva fonjuk össze ujjainkat, õt nézve. Csak ide-oda kapkodja tekintetét.
- Mit mondtam fiúk? Amíg szót fogadtok, azt tesztek, amit szeretnétek. Ebben egyeztünk meg ugye?

~*~

Mindketten elfancsalodva nézünk egymásra, majd a következõ pillanatban látom Matt arcán azt a sunyi mosolyt, ujja gazdánk ingének gombján pendül meg, és szinte pontosan látom a gondolatait.
Pimasz, kacér mosollyal nézünk rá, mikor felhajtjuk fejünket róla, majd még mindig összefûzött tenyereinkkel támaszkodunk lágyan mellkasán, ahogy egyszerre szólalunk meg.
- Bármit? – zeng halkan hangunk, szeretem, ha így keresztezik egymást, még bele is borzongok.
- Mit szeretnétek? – megrezzen egyik szemöldöke, mi pedig csak pedzegetni kezdjük ingén a gombot, a legfelsõt sikerül is kioldani óvatosan, érzéki simításokkal.
- Szeretnénk, ha játszanál velünk – mondjuk újra egyszerre, felcsillanó szemekkel, majd óvatosan kioldjuk a második gombot is. Milyen izmos… épp hogy csak végig tudtam simítani egy kicsit rajta, érzem ahogy a forró bõr alatt feszülnek izmai. Kíváncsi vagyok, milyen lehet.

Martin & Matthew

Csak int egyet, s egy másik komornyik áll mellénk, az eddigi testõrség eltûnik mellõlünk, majd újra meghallom mély hangját.
- Micsoda irónia, minden milliárdért egy játékszer? Vérzett a szíved? – oh… még sosem láttam eddigi, azaz volt gazdánkat még ilyen gyámoltalannak. Mintha kifordult volna önmagából. Csettintés üti meg fülem, amitõl megrezzenek.
- Vigyétek õket. És adjatok rájuk valami tisztességes ruhát – tisztességes ruha? Lassan már el is kezdtem elfelejteni, hogy az milyen lehet. Erõsebben markolom meg Matt kezét, aki rám néz bírtató szemekkel, és halvány mosollyal nyugszom meg. Amíg õ mellettem, nem lehet semmi gond.

~*~

Igazán giccses szoba, és tágas… talán ez a szalon, és… tele van kékkel. Úgy érzem, mintha fáznék, pedig most van rajtam ruha, érdekes mód abban az irodában félmeztelenül nem fáztam.
Hirtelen kinyílik az ajtó, tekintetünk azonnal ráterelõdik, de szótlanul lépked keresztül a szõnyegen, tölt magának inni, komótos mozdulatokkal leül, majd végre ránk emeli fagyos szemeit.
- A nevem William Aylward - milyen érdekes név… de tetszik.
- A gazdánk? – kérdez rá rögtön öcsim, mire felé fordulok, és összeszûkül egy pillanatra a szemem, amikor megretten a komor választól. De nem szólok vissza, hisz soha nem szabad, nem lehet tudni mi lenne a vége, s csak ugyan úgy bólogatok, mint testvérem. Jobb elõbb tisztázni az Õ szabályait, mielõtt akaratlanul megszegnénk. Tehát a szavába sosem vághatunk, egy pipa.
- Mutatkozzatok be és meséljetek magatokról. Mindent. – Mindent? Mesedélutánt szeretne? Még… még sosem volt, aki ilyet kérdezett volna tõlünk, én elõször nem is tudok megszólalni, csak mikor öcsém mondja saját nevét.
- Martin.
- Matthew.
Martin nyelve hamarabb megered, mint az enyém. Nyilván meghatotta a kíváncsiság, jól ismerem már, s amikor tudok én is hozzászólok a történethez.

~*~

Hihetetlen, hogy arra kért meséljünk neki. Tényleg sosem volt még olyan, akiket érdekeltünk volna. Vagy csak kíváncsi volt, hogy mit csináltunk eddig? Nem is tudom eldönteni, kissé összezavart. Egyik pillanatban Matt felé fordulok, biztatóan mosolygom rá, majd ujjaimat kicsúsztatom kezébõl. Tudja jól, mi jön most, bár… most már én sem vagyok biztos abban, hogy azért vagyunk itt, amire gondoltunk.
Felállok és mellé sétálok, majd lábához ülök és csodálkozva kezdek el játszani egy szépen elõre folyó hajfürttel. Milyen puha… Vajon mennyi ideig szokta ápolni, Vagy magától ilyen?
Nagy tenyere fejemre simul, fejbõrömet kellemesen bizsergeti, és a szoba hangulatából áradó hideget már nem is érzem, csak kezének melegét, ami egész testemet elárasztja.
- Szobát kaptok. Egyet, kettõtöknek. Megfelel?
- Igen! – válaszol rögtön Matt, nekem meg sem kell szólalnom, hisz tudja jól, ugyan azt gondolom mint õ.
- Sejtek némi hátsó szándékot, igaz? – jaj… ugye nem? Ugye nem akarja Õ is megtiltani? Igaz nem lenne újdonság, de annyira reménykedtem, hogy… - Igaz. Figyeljetek, én nem bánom. Ezért cserébe viszont elvárom, hogy feltétlenül engedelmeskedjetek, fogadjatok szót. – arcomat simogatja ujjbegyeivel, kellemes csiklandozással érint meg, szavai hallatán pedig felcsillan szemem, és mosolyom levakarhatatlanná válik. Tényleg? Tényleg nem zavarja semmi?
- Élvezzétek ki a házat, a kertet: hívatok hozzátok tanítókat.
Kissé furcsa érzésem támad… ez… ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Lehet, hogy álmodom az egészet, és ez a cirógató kéz valójában bátyámé, aki álmomban kényeztet? Nem is tudom melyik lenne a jobb.

~*~

- Csak ennyi lesz a dolgunk? Itt élni? – kérdezem komolyabb hangon, amire végre Martin is felfigyel, és mindketten engem néznek most. Ujjaimmal a kanapé szélét markolászom. Nekem ez így túl szép.
Felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét, majd sejtelmes tekintettel rezzen meg szája.
Furcsa… vajon tud mosolyogni? Mert mióta elõször megláttam, csak a komor ábrázata figyel ránk.
- Miért? Mire gondoltatok még? – kérdezi negédes, kíváncsi hangon, és összenézünk ikremmel. Oh… sejtek benne egy kis ösztönzõ kíváncsiságot. Egyszerre vigyorodunk fel, s míg Martin csak feláll ültébõl a földrõl, és a kanapéról tápászkodom meg, a másik oldalára sétálok, és egyszerre ülünk le a fotel karfáira. Szinkronban mozgunk, nekünk már ez rutinból megy, kezünket két oldalt mellkasára simítjuk, arcához hajolunk, de csak fülébe súgunk bele, fél szemmel a kezében lévõ poharat figyelem.
- Az elõbb meséltük el, hogy mire használtak eddig ugye? – kezdem én.
- És… csak arra lennénk kíváncsiak, hogy…
- Ön mire fog használni minket? – eddig azt hittem, hogy lerak minket egy ugyan olyan kuplerájba, ahol eddig éltünk. De az eddigiek után már nem tudom, mit higgyek.
- Talán nem szereti a fiúkat? – cicaszemekkel fordul felé öcsim, mire csak hümment egyet, és belekortyol italába. Micsoda jéghegy. De… mi megolvasztjuk.
Még mindig nem válaszol semmit. Vajon direkt húzza az idõt? Lehet, hogy sokkal brutálisabb lesz, mint az eddigi gazdáink? Hát… nem tudom, remélem nem, de addig is… próbálkozzunk egy kicsit.
Megfogom Martin egyik csuklóját, mire rám néz végre, magamhoz rántom, másik kezemmel pedig hajába túrva hajolok arcához, és egy forró csókkal csábítom magamhoz. Ha õfelsége nem figyel ránk, akkor majd mi figyelünk egymásra.