Percekig sétálunk és ahogy növekszik a megtett lépések száma, úgy lesz a környezet egyre néptelenebb, csendesebb, de legfõképpen komorabb. Na, nem mintha egy kórház bármelyik része csordultig lenne mókával, de ez az elhagyatott szárny tényleg olyan, mintha idõközben átléptünk volna egy másik világba. Ha kicsit romosabb lenne, még horrorfilmek forgatásához is nyugodtan ki lehetne adni. Ha egy ilyen nyomasztó helyre dugnának be, talán még az én életkedvem is elmenne.
-Itt balra, a következõ elágazásánál pedig jobbra a második ajtó.- áll meg kísérõm
Az említett irányba pillantok. Mielõtt elmegy, Dr. Milton ellát néhány utolsó jó tanáccsal, ám közben tagadhatatlanul rá van írva, hogy –ahogy mások sem- õ sem lát szemernyi esélyt sem a sikeremre. Ez sajnálatos. Mégis hová fajul ez a világ, ha már a saját mentorától sem számíthat az ember egy kis bizalomra? Õ apám egy régi ismerõse, az egyetemen is tanít és –bár sosem kértem- mindig ott támogatott ahol tudott és bármibe fogtam, õ bízott bennem. A mostani hozzáállása csakis azt jelentheti, hogy tényleg nagy kihívás elé nézek.
Kezet fogunk, elköszönünk, aztán õ elindul visszafelé. Néhány lépés után még hátrafordul, hogy egy sóhajt követõen sok szerencsét kívánjon, amit széles mosollyal megköszönök.

Mikor ahhoz a bizonyos ajtóhoz érek, az félig nyitva áll, így a rajta kiszûrõdõ hangokból megállapítható, hogy akit keresek, odabent van.
-…-És mi az? Új helyre szállítanak? Vagy a kísérleti laborba dugnak?
-Nem. Hozzám költözik.- lépek be a kórterembe
Hangomra a paraván mögül felbukkan õ. Dr Loakhim Noah. Bevallom, hiába figyelmeztettek számtalanszor a napokban, hogy ne várjak túl sokat és készüljek fel, hogy egy teljesen másik emberrel fogok találkozni, mint akit korábban ezen a néven ismertem, a fakó szempár láttán egy rövid pillanatra mégis összeszorul a torkom. Mégis hogy lehet, hogy azokban az egykor  szenvedélytõl izzó szemekben most csak közönyt látok? Nem, ennyire nem változhat meg senki…
Gondolatban megrázom magam, elhessegetem a döbbenetet, hiszen azért jöttem, hogy megoldjam a problémát, nem pedig azért, hogy vénasszony módjára sopánkodni kezdjek.
- Ez érthetetlen. Van orvosi diplomája?- érdeklõdik közönyösen, közben úgy mér végig, mint egy idegent…ezek szerint nem emlékszik rám
- Nincs.- lépek közelebb az ágyhoz, közben magam is jobban megszemlélem õt
- Ért egyáltalán a magamfajta ismeretlennel való kísérletezéshez? – ebbõl már biztosan tudom, hogy fogalma sincs, ki vagyok
Végül is, nem vártam…nem várhattam mást, hiszen csak egy helyen dolgoztunk, nem pedig együtt. Mikor gyakornokként a laborba kerültem és elõször megláttam, azt hittem az egyik tudós gyereke játszadozik éppen, még meg is jegyeztem, hogy mekkora felelõtlenségnek tartom, hogy engednek egy gyereket ilyen veszélyes szerekkel játszadozni. Aztán –miután jól kinevettek- felvilágosítottak vele kapcsolatban, ódákat zengve a zsenialitásáról. Elõször kimondhatatlanul dühös lettem. Szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy amikor annyi tanulás után végre kezdtem úgy érezni, hogy megtaláltam a helyem, hogy van valami, amiben én is kimagaslóan teljesíthetek, egyszer csak felbukkan a semmibõl egy ilyen törpe, aki mérföldekkel jobb nálam ráadásul úgy, hogy ez semmi erõfeszítésébe nem kerül. Aztán néhány nap kellett csak és a dühömbõl versenyszellem lett, nem is akármilyen. Még több idõt kezdtem tölteni a laborban és a könyvtárban, izgatottan készülve arra, hogy egy nap majd lekörözhessem õt. Amikor pedig Afrikából hazaérve megkerestem a labor vezetõjét, hogy újra ott dolgozhassak, és hallottam, mi van vele, sokáig azt hittem, csak át akarnak verni.
- Nos, kísérletezni szeretek, de nem élõ embereken.-adok választ egy mosoly kíséretében, amit õ egy nem túl lelkesítõ fejcsóválással viszonoz
- Értem. Tehát egy tudóst küldtek az intézetbõl. Azt remélik talán, hogy megmutatják az élet napos oldalát, és az életkedvem majd sokszorozódik tõle, majd én magam kotyvasztom össze a fürdõben az ellenszert heveny élni akaró pillanatomban?
A hangjába bújt cinizmus miatt jobbnak látom nem most közölni, hogy igenis ez volt az eredeti tervem. Azonban bármilyen kitartóan próbálkoztam, nem akartak Noah közelébe engedni, így hát kénytelen voltam elõrukkolni egy másik, - most már én is belátom- értelmesebb tervvel. Ám azért az elsõ elképzelésemet sem vetettem el teljesen…
- Nem. Azért lesz velem, hogy figyeljem, milyen módon épül le a szervezete, és ezen megfigyelések alapján kikeverjem azt, amit lenyelt. A nevem Derek Reeves.
- Ez jó lépés. Csodálkozom, hogy eddig tartott a kitalálása. Tehát most önhöz költözöm, ha jól értem.
- Így van. Nem messze lakok az intézettõl.-felelem
- Szereti az állatokat?
- Irreleváns a válaszom, nem gondolja?- közben megpaskolom az engem szaglászó kutyát…azt hiszem Miminek hívják, akivel kapcsolatban már szintén többször figyelmeztettek. De én mindig is kedveltem az ilyen hatalmas állatokat, így ez nemcsak, hogy nem probléma, kifejezetten örülök neki, hogy egy hatalmas bundás is a lakótársam lesz mostantól.
- Igaza van. Gondolom, az orvosi aktáim is elkérte már.
- Igen.
- Helyes. Nõvérek, úgy tûnik egyelõre megválunk egymástól. Amint ez a kísérlet is kudarcot vallott, újra látjuk egymást. Az ágyamat tartsák melegen.-hû, megható, ha ennyire bíznak az emberben…
- Rendben, doki.- mondja a fiatalabbik nõvér, miközben az idõsebb még vet rám egy utolsó mogorva pillantást. Nagyon nem tetszett neki, amikor közölték, hogy most magammal fogom vinni Noah-t, és ennek rendesen hangot is adott, azt hiszem még le is suhancozott néhányszor.
Körbepillantok, mikor látom, hogy a meztelen lábfejét bámulja. Mintha ez elõbb láttam volna valahol a cipõjét, de most semerre sem látom, bizonyára azt is elsüllyesztették a táskában. Hát jó...
-Feltétlen szükséges ez?- kérdezi szenvtelen hangon, mikor a karjaimba emelve elkezdek kisétálni vele
Ennyi lenne a reakció? Legutóbb, mikor ezt csináltam egy haverommal, az addig csapdosta a fejemet, amíg le nem tettem, pedig az illetõ lány volt. Azért reméltem, hogy ezzel a lépéssel, csekély érzelmet azért sikerül kicsalogatnom belõle, de úgy tûnik, ahhoz azért több kell.
-Nem lenne jó, ha megfázna. Még a tünetei összemosódnának a betegségével.
Bólint, majd becsukja a szemét és szó nélkül tûri, hogy átvigyem a kórházon, ki az utcára, majd be a kocsiba. Emlékeztet egy gyerekkori macskámra, aki képes volt az egész napot ott és olyan pózban tölteni, ahová letettük. Elég szórakoztató volt, de egy olyan embert, aki régen tele volt szenvedéllyel, szívfacsaró így látni. A nagyjából húsz perces utat teljes némaságban töltjük el. Õ unott arccal szemléli az utcát, én pedig a megannyi tervvel és ötlettel vagyok elfoglalva, amik a találkozásunktól még nagyobb intenzitással cikáznak a fejemben.


-Ez volna az.- jelentem ki büszkén, már a harmadik emeleti lakásom falai közt és mivel itt már mindenhol puha, meleg szõnyeg van, azonnal le is teszem Noah-t. Közben Mimi is beslisszol a bejárati ajtón, így miután a fal mellé teszem a táskát, visszalépek becsukni azt.- Na, milyen?- kérdezem Noah mellé lépve, aki milliméterre pontosan azon a helyen áll, ahová tettem és finoman szólva visszafogott érdeklõdéssel szemléli új lakóhelyét
-Újépítésû, nyugati fekvésû és barna.- közli nemes egyszerûséggel, amire akaratlanul felnevetek
-Valóban.- állapítom meg elfojtva a nevetést, miközben tekintetem végigsiklik a halványbarna falakon -Megmutatom a szobáját.- kapom fel ismét a táskát, majd átballagva a nappalin benyitok az egyik szobába
Õ szó nélkül követ át a lakáson, majd be az új szobájába, mindössze csak egy végtelenül halk sóhajt hallok a hátam mögül reakció gyanánt.
A neki elõkészített szobában nincs sok minden. Egy ágy,- úgy helyezve, hogy rajta ülve ki lehessen látni a lenti parkra nézõ ablakon- mellette egy éjjeliszekrény, egy ruhásszekrény, a homokszínû falakon pedig néhány a bátyám festményei közül. Na meg persze a hatalmas könyvespolc, roskadásig könyvekkel és tudományos folyóiratokkal. Eredetileg ez amolyan kutatószoba, itt tároltam mindent, ami a munkámmal kapcsolatos. Mikroszkópok, egyéb mûszerek, a számítógép és még sok apróság. Most mindent –a polcokon sorakozó könyveket kivéve, amiket egyébként némi hátsó szándékkal hagytam szem elõtt- az én szobámba zsúfoltam, ami ezáltal talán felvehetné a versenyt egy katasztrófa sújtotta övezettel.
-Ha valami nem tetszik, esetleg hiányzik, szóljon nyugodtan- csend…- Akkor pihenjen le. A lényeges munkát majd holnap kezdem, szóval addig békén hagyom.- búcsúzom egy széles mosollyal, majd behajtva magam mögött az ajtót elindulok, hogy áttanulmányozzam a kórházból hozott papírokat, ám félúton kénytelen vagyok visszafordulni- A vacsora olyan hat körül lesz.- dogom be a fejem a résnyire kinyitott ajtón- A konyha a bejárattól balra van.
-A kórházban a szobámban ettem.-közli lehunyt szemekkel, már az ágyból, amibe úgy tûnik igen hamar befészkelte magát
-Az lehet, de most a konyhában fog.- vágok vissza. Semmi szükség rá, hogy újabb szintre emelje a tespedés mûvészetét. Kijelentésemre ugyancsak nem érkezik semmiféle válasz, így most már tényleg otthagyva indulok el, hogy belevessem magam a papírtengerbe.

Miután hat elõtt nem sokkal megérkezik a vacsoránk-amit kivételesen most rendeltem, nem én magam fõztem, inkább a kutatásra fordítom az idõmet- ismét új lakótársaim szobája felé veszem az irányt. Úgy tûnik, még az ellenkezéshez sincs kedve, mert miután ismét közlöm, hogy márpedig kint fogunk enni, kedvetlenül kihámozza magát a takaró alól és követni kezd a konyháig.
Az elmúlt napokban sokat informálódtam Noah-ról, így Mimirõl is tudomásom volt és beszereztem mindent, amit szükségesnek véltem, többek között egy mosolygós arccal díszített jókora kutyatálat. Az üzletben még vacilláltam, kicsit túlzásnak tûnt ez a méret, de elnézve Mimit azt hiszem, jó döntés volt ezt választani.
Az asztalon már ott van a gõzölgõ spagetti- mert még nem találkoztam olyannal, aki azt ne szeretné- az ebet pedig a táljában várja az állítólag nagyon finom eledele.
Miután túltettem magam annak a hihetetlenül szerény adagnak a látványán, amit Noah kiszedett a tányérjára én is szedek, majd enni kezdünk. Vagyis én eszem, õ inkább csak nyammog. Hogy ne legyen síri csend, közben elmondom, miket olvastam eddig az aktájában, mibõl mire következtetek, meg hasonlók.
-Felesleges ezt csinálnia, nem fogok elárulni semmit.- közli váratlanul, maga elé meredve
-Nem, én nem azért mondtam-rázom meg mosolyogva a fejem- Nincs szükségem segítségre.- közlöm magabiztosan
-Azt kétlem-állapítja meg mindentudó arccal és a háttámlának dõl
Na jó, ebbõl elég!
Leteszem a kezembõl az evõeszközt, felállok, lassú, de határozott léptekkel átsétálok az õ oldalára és kihúzva a mellette lévõ széket lehuppanok rá. Közel hajolva hozzá pillantásomat belefúrom az engem fürkészõ fénytelen tekintetbe.
-Jól figyeljen!- nézek egyenesen a szemébe, majd az arcom mellé emelve ökölbe szorított kezemet, kinyújtom az egyik ujjamat-Egy: bármiféle segítség nélkül rájövök, mit nyelt le és kikeverem az ellenszert, amit maga szépen meg fog inni..-aztán kinyújtom még egy ujjamat- Kettõ: elérem, hogy beismerje, hogy ostobaságot csinál és saját magának fogja elkészíteni azt az ellenszert. Jobb, ha beletörõdik, hogy rövid idõn belül legalább az egyik a kettõ közül be fog következni.
Aztán esélyt sem hagyva neki a reagálásra- na nem mintha attól kéne tartanom, hogy vitatkozni kezd velem- otthagyom, majd miután a szobám ajtajából odavetek egy „jóéjt”-et, újra belevetem magam a papírok egész éjszakán át tartó átnyálazásába.

Átlagos reggel, átlagos nap. Unalmas szürke hétköznapok az alvilágban. A barakkban ébredve öltözöm fel a többiek elõtt szívbaj nélkül. A parancsnokunk nem sokkal ezután érkezik, s adja ki a feladatokat. Remek… egy újabb járõrözés a városban. Milyen meglepõ… Unalmasan szedem össze fegyvereim és könnyed léptekkel indulok meg feladatom teljesítésére amit, cseppet sem értek mire jó, hisz elvileg mi a titkos alakulat lennénk vagy mi a szösz… a tábornok sose mond semmit, mit figyeljek, így nem tudom, hogy ez most esetleg a lázadó csoport után való kémkedésnek kellene lennie, vagy épp valami mást kellene figyelnem. Mindenesetre ez a feladat már rendkívül UNALMAS!

A városban az egyik padra telepedve a vörös egünkre szegezem tekintetem. Nem is tudom miért mentem bele ebbe az egészbe. Egyszerûen csak ki akartam törni a láncokból és a béklyómból, de ne higgyék, hogy sokáig szófogadó kislány leszek, ha folyton ilyen unalmas feladatot bíznak rám. Elmélkedésem az egyik árus kiáltozása szakít félbe.

- TOLVAJ, TOLVAJ!  Segítség kiraboltak! –Oda kapva tekintetem látok egy arany szõke hajú lányt menekülni. Még ha nem is tartozik a feladatomhoz az effajta piti bûnözõk elkapása, most talán találok egy kis izgalmat. Ennek reményében pattanok fel és indulok utána. A háztetõre felmászva azok tetején ugrálva üldözöl észre vétlen, majd elé ugorva állítom meg a futó lányt. Karját megragadva gonosz vigyorral nézek rá. Élelmet lopott csak, hagynom kellene futni.

- Tudod mi jár a tolvajoknak igaz? –kérdem és látom a harciasságot a szemeiben. Hirtelen rántja ki a karját enyémbõl. Remek harcolni fog ellenem. Nos, ez esetben nem fogok neki csalódást okozni.

- Eressz el vagy megbánod! –Morranja oda nekem válaszát, amin jót mosolygok.

- Eszem ágába sincs elereszteni. Szépen visszamész és kifizeted az élelmet, vagy itt helyben le is vághatom a kezed érte. –Mosolyodom el gonoszan, majd elõhúzva a kardom emelem suhintásra.

- Lucifer vérebe vagy igaz? –Kérdi ingerülten, amire felvonom a szemöldököm.

- Nem vagyok Lucifer vérebe!

- Ha nem vagy az eressz utamra és hagyj végre lógva!

- Nem vagyok Lucifer vérebe, de nem tûröm a tolvajok. Én Serena Riddle vagyok! –morranok a lányra mérgesen.

- Se… Serena? –Kérdi meglepõdötten. –Az a Serena Riddle aki megölt egy démon katonát? –Hangja izgatottá válik amint teljesen ledöbbenek.

- Igen a teljes nevem Serena Riddle… és igen, bár az csak önvédelem volt. –Mondom zavarodottan és nem tudom hova rakni a hirtelen változását..