A huszadik alkalommal vágnám a földhöz a nyakkendõ kezdeményemet mikor kis talpak dobogására leszek figyelmes majd egy halk zihálásra a szekrényem felõl. Oda se kell néznem ahhoz, hogy tudjam ki az.

-Vajon ki van itt? – Megfordulok, de muszáj elvigyorodnom, Casey, drága kishúgocskám már megint elbújt. Persze elfelejtette, hogy a szekrényem ajtaja csukva volt még mielõtt bejött volna így kicsit se feltûnõ az, hogy most tárva nyitva áll. – Jaj Casey te vagy az? Bújj elõ mert nem talállak! – Lassan indulok a szekrény felé közben mindenhova nézek csak oda nem. –Az ágy alatt vagy szépségem?

Ahogy egy méterre állok tõle légzése felgyorsul, olyan hihetetlenül cuki!

-Buuuuuu, hát itt vagy! – Benyúlva az ingjeim közé kapom ki onnan és megforgatom. Caseyn már a sárga kis habos-babos ruhácskája van, amiben úgy néz ki, mint egy csöpp hercegnõ. – Királynõm miért bújtál el elõlem?

-Azért, hogy megtalálj! – Nevetve adok egy puszit az arcára mire csak rám villantja hiányos fogsorát. – Képzeld ma reggel kiesett az egyik fogam!

-Betetted a párnád alá? – Bólogatni kezd copfos kis buksijával.

-És akkor ma milyen kiskirálylány leszel? – kérdem komoly arcot vágva.

-Jó? – Nagy szemekkel néz rám mire én csak olvadozni tudok, mint egy jégkrém.

-Igen hölgyem, menni fog?

-Csak akkor, ha neked is. – Angyali kacagással nyom egy puszit az arcomra. Kérését teljesítve emelem fel jó magasra és forogni kezdek vele. Mindketten nevetünk, húgocskám édes nevetése tölti ki a szobám, míg én csak az õ ragyogó barna szemecskéit figyelem. Úgy lennék megint olyan kicsi, mint õ…

-Kenny Stevenson, összegyûröd a húgod ruháját! – dörren ránk anya és Caseyt átvéve néz rám mérgesen. –És még a nyakkendõd sincs rendesen megkötve. Komolyan mondom, ma van a kiállítás, ami neked fontos és mégis te vagy az, aki hátráltatja az odajutást. – Leteszi kishúgocskámat, aki kinevetve engem integet és szalad ki a szobámból. Igazi kisördög. – Hallasz engem Kenny? – Anyu elém áll és elkezdi megkötni a nyakkendõm, míg aggodalmaskodó szemekkel engem méreget. – Jó fiú leszel?

-Mindig az vagyok. – Vigyorgok rá mire õ is elmosolyodik végre.

A sulimnak hála három képemet kirakják a ma megrendezésre kerülõ Fiatal Mûvészek elnevezésû kiállításra. Ott lesznek kritikusok, helyi újságírók és megannyi fiatal mûvész, mint én. Jó mókának ígérkezik, bár anyu tesz azért, hogy az egész dolog kényelmetlen legyen. Szívem szerint egy garbós pulcsiban és abban a tipikusan a franciák által hordott sapkában mennék el rá, tök menõ lenne az egész, de így most ebben a vacak öltönyben kell raboskodnom…

Lekapcsolom a gépem és a lépcsõn letrappolva torpanok meg egy pillanatra, ahogy édes jó apám egy fényképezõvel vár engem anyám oldalán. Ben egyenesen belém jön.

-Öcsi, ne a lépcsõ közepén állj már meg. – morran és a hajamba borzol vigyorogva, kiprovokálva anyuból a házi sárkányt.

-Ben! Összekócolod a haját. – Egy fésûvel a kezében, megjegyezném, hogy nem tudom honnan a francból varázsolta azt elõ, lép hozzám és elkezdi megigazgatni a vad tincseket. Persze sikertelenül, mire idegesen szusszan egyet.

-Anyuci ne legyél mérges. – A ház úrnõje elegánsan odatipeg anyuhoz és kis húsos karjait megemelve kunyerálja ki, hogy felemeljék.

-Jól van. Gyerekek minden meg van? – Lép vissza anyu, apu és Ben mellé. – Kenny mosolyogj a kamerába!

-Mondd, hogy csíííííízzz. –kiáltja Casey és Ben egyszerre, míg a kis húgocskám tényleg örül a fényképnek, Ben csak gonosz vigyorral ajkain figyel engem. Na majd ha meccsed lesz visszakapod mindezt te majom!

Apa csinál pár fényképet, majd még ráadásnak ötöt egy másik géppel, nehogy az elsõvel valami történjen és kitörlõdjenek a képek.

…

Ez az én kis családom.

***

Rengeteg ember jött el és rengeteg kép van kiállítva, sokkal kisebb rendezvényre számítottam, bár ez így jobb is. A barátaimmal közösen pózolunk a képeim elõtt, és apu mint egy hivatásos fotós készségesen csinálja rólunk a „facebook gyanús” képeket. Majd anyu is megjelenik és kiosztja nekünk a pezsgõspohárba öntött alma lé adagunkat. Koccintunk, majd indulnék is a felfedezõutamra mikor végre betoppan legjobb barátom John is.

-Hi Barbie. – Vigyorgok rá miközben öklözve köszönt.

-Hi Ken. Hová készültél, csak nem engem akartál megkeresni? – Nevet mire a hajamba borzol és neki is sikerül anyámból egy morcos morranást kicsalogatnia.

-Éppen indultam megnézni a többi képet, jössz? – De nem is kellett volna megkérdeznem õt, ketten elindulva megyünk a felfedezõútra. Nagyon egy kép se nyûgöz le igazán, de aztán hirtelen megtorpanok egy három képes festmény sorozatnál. Tiszta káosz az egész, csak is hideg színeket használt a festõ mégis, a sötét szín kavalkádból egy fél emberi felsõtest és egy kar áll össze.

Fogalmam sincs mennyi idõt töltök el azzal, hogy az ismeretlen mûvész képeit bámulom, olyanfajta szomorúság árad belõlük, amit én soha nem érezhetek át. Csak nem féltékeny vagyok?

-Ken, menjünk már innen, ez se jobb, mint a többi…- morran John és már húzna el amikor egy halvány rózsaszín hajú velem egykorú srác lép a képekhez és egyenesen ránk néz. Most meg mi a baj? Talán õ festette a képeket és meghallotta Johnt?

-Szia, Kenny Stevenson vagyok, és nagyon tetszenek a képeid, fõleg a középsõ. – Megfogom bal kézfejét és megrázom azt.

-Köszönöm. – Eléggé szótlan, na de mindegy is.

-Olyan ismerõs vagy… Nem Anthonynak hívnak véletlenül? – Erre csak nagyokat pislog, de folytatom is. – Évfolyamtársak vagyunk!

***

John velünk jött haza, hogy nálunk aludjon. Vacsora, és fürdés után, amíg õ valami verekedõs játékot nyomat a pcn én beosontam Casey szobájába. Kisangyal módjára szundikál, óvatosan kiveszem tejfogát a párna alól és egy kis apró pénzt szórok a helyére, ebbõl majd tud venni automatás cukorkát. Kifelé indulok amikor nyöszörgõ kis hangjára leszek figyelmes.

-Fogtündér? – De már nem válaszolok semmit sem, kiosonva teszem be anyu kis dobozkájába Casey ma kiesett fogacskáját a többi közé, majd indulok is vissza Johnhoz.

***

Furcsa mód vártam, hogy hétfõ legyen és iskolába kelljen menni. Persze nem a tanulás miatt, hanem, hogy megkeressem Anthonyt  és többet tudjak vele beszélgetni. Már a kiállításon is épp kérdezgetni akartam mikor John heves búcsúzkodással elrángatott tõle… Nem hiszem el, hogy ilyen hülye tud lenni néha!

Ebédidõ van így letrappolok az ebédlõbe és õt kezdem el keresni. Nem kell sokat keresgélnem rózsaszín haja rögtön feltûnik tömegben és azonnal levágódom mellé.

-Csatlakozhatok? – Rávigyorgok mire rám pillant, de csak biccent egyet. – Barátaid?

-Mindjárt jönnek. – Válaszolja miután lenyelt egy falatot a szendvicsébõl. – Mit akarsz?

-Beszélgetni! Azt hittem ebben a suliban nincs más komoly érdeklõdésû mûvészpalánta így, nagyon megörültem mikor megláttalak a kiállításon. – Elõveszem a saját szendvicsem majd mosolyogva enni kezdek. – Mi inspirált a képek elkészítésekor? – Kérdem, de már választ nem kapok két srác és egy lány lép az asztalhoz és furcsán méregetni kezdenek engem.

-Anthony, bocsi, hogy késtünk. –A lány a mellettem csendben ülõ srácra néz de, ahogy ránézek egy apró mosollyal találom szembe magam. Ez most nekem szól vagy a barátainak? Nincs idõm ezen gondolkodni. Johnt megpillantva állok fel és köszönök el tõlük. Majd legközelebb, ha egyedül lesz talán tudok vele egy kicsit beszélni. A barátaim közül senki se szereti igazán a festést, jó részük rajzolni se tud, jó lenne végre valakivel kibeszélnem a mûvészeti problémáimat…