Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: Jaysonnak
- Jó munka – dicsér meg a tanár, a prezentációm után. Az amerikai és az angol Harry Potter-könyvek közti különbségekről kellett tartanom, szerencsére csak tíz ember előtt, akikkel jóban vagyok. Másként már rég ájultan feküdnék a földön… De most szerintem is jól sikerült! Lehetett volna jobb is, mert több dolgot kihagytam, az időkorlát miatt, de… Nem lett olyan rossz. És ezt Jamie is észre vette! Jamie a tanár, de engedni, hogy tegezzük. Már első órán, mikor év elején megjelent a csőnadrágjában, színes pólójában, rasztahajjal, 26 évesen, megengedte, hogy Jamienek hívjuk. Mindenki nagyon bírja, ami nem csoda, nagyon kedves, de jó tanár is. A lányok teljesen bele vannak zúgva, és hát… Be kell, valljam, ha nem Jayson dobogtatná meg pici szívecskémet, akkor én is minden óráján a padra csorgatnám utána a nyálamat.
- Köszönöm – mondom picit kipirosodva. Nem szoktam hozzá a dicséretekhez, még akkor sem, ha mostanában kapok sokat. Ráadásul, mint mondtam, helyes is. Szóval… persze, hogy piros lesz az ember pofija, ha megdicsér valakit! – Jó hétvégét! – köszönök el, és gyorsan fölkapva a táskámat, a többiek után sietek, akik már rég kint vannak, az egyetemen kívül. Persze, hogy már ott vannak, hiszen nem nekik kellett összepakolni a prezentációhoz használt dolgokat…
De nem panaszkodok. Nem, mert ma ünnepnap van! Na jó, nincsen ünnepnap, de mivel Jayson elvileg az egész hétvégét otthon fogja tölteni, mivel a forgatás szünetel, ezért olyan, mintha az lenne. Ja, akkor nem ma van ünnepnap, hanem a hétvége lesz… öö… ünnephétvége! Jáj… De jó lesz! Ketten együtt, a lakásán – gondolom, fülig pirulva.
Ejj, butus Chi, biztosan lesz jobb dolga is, hogy veled legyen. Egy olyan helyes srácnak, mint ő, minden ujjára tucatnyi férfi és nő jut. És persze ezt ki is használja. Szóval lehet, hogy mégsem lesz ünnephétvége? Lehet… Az meg több, mint valószínű, hogy majd megint a lakására fölvitt emberkék után is össze kell majd pakolnom.
Elszomorodva nagyot sóhajtok, de aztán újból boldog mosollyal folytatom utam a lakása felé: tök mindegy, hogy kikkel fekszik le helyettem, ők csak egyéjszakás kalandok, míg én itt vagyok neki takarítóként, és ha kell, lelki-szemetesládaként is. Szóval nem szabad szomorkodni!
Epeeeeer! – pillantok meg az egyik zöldségesnél egy halom epret. Jáj, de imádom én azt a piros, lédús, édes gyümölcsöt! Nyámi. Muszáj vennem! Oda is sietek a zöldségeshez – valószínűleg hülyén nézhetek ki, ahogy egy laptop-táskával a vállamon, gyermeki lelkesedéssel a zöldségeshez futok, de nem érdekel. Már igazából régóta nem érdekel, ki mit gondol rólam. Na jó, akikkel közeli kapcsolatban vagyok, azoknak a véleménye természetesen érdekel. Ehh… Nem is olyan rég óta nem érdekel. Kb. úgy öt éve nem. Na, de a lényeg az, hogy… Igen, az eper! Az eper a lényeg. Nem is értem, miért terelődött el a figyelmem róla…
Na, szóval. Melyiket is válasszam? Az a gond, hogy dobozkákban van, nem pedig egy nagy ládában, így óhatatlanul is belekerül a dobozkába pár rosszabb szem. De azért megpróbálom azt kiválasztani, amelyikben a legtöbb szép eprecske van. Már nagyon-nagyon régóta imádom az epret. Emlékszem, régen empünkének hívtam. Hogy miért, az rejtély, de éveken keresztül azt hittem, hogy az a neve. De aztán Craig megmagyarázta, hogy nem az a neve, hanem epernek kell hívni.
Craig… De rég is találkoztam vele… Egyetlen egy csókból állt a kapcsolatunk. Pedig szerettük egymást. De akkor miért?
Ehh, Chiyuu, nem gondolkozunk ilyenekről! Nekünk itt van Jayson, aki bár nem emlékezik arra a csodálatos, fantasztikus, szenvedélyes, felemelő, szexis, felejthetetlen éjszakára, ami ha nem emlékszik, valószínűleg számára nem is volt olyan felejthetetlen… Na, szóval, még ha nem is emlékszik arra az éjszakára, amit ha együtt vagyunk, erőnek erejével kell elüldöznöm a gondolataimból, akkor is, vele lehetek! És ez nekem bármit megér.
Nya, de már mióta itt állok az eprek előtt, de még nem is találtam meg azt, amelyik nekem kellene. No, de hisz, ott van! Igen, ez kell nekem. Szép, húsos eprecskék vannak benne, amiknek csak az az álmuk, hogy az én pocikámban végezzék! Ode is viszem a dobozkát az eladóhoz, aki egy idős néni, hogy megvegyem. Mármint az epret, nem a nénit.
- Kedveském, csak ennyi lesz? – kérdezi a dobozkára mutatva, én meg bólogatni kezdek. Nyámi, epeeeeej! Khm… A néni megmondja, mennyit kell fizetnem érte, amin kicsit elámulok, hogy elég drága, de végül is, már október közepe van, szóval nem épp az eper-szezon. De nem gond, eperért bármennyit kiadnék! Így ezt is kifizetem, és köszönés után nagy hévvel kiindulok, de megtorpanok. Ehh, meg kéne mosnom őket…
- Elnézést, megmoshatnám ezeket? – kérdezem piros arcocskával, és fölmutatom az epreket. A néni csak kedves mosollyal bólint, és megmutatja, hol moshatnám meg. Ezután már csak percek kérdése, hogy ismét úton legyek, de immár az eprecskémet majszolgatva. Kicsit íztelenek, mert melegházi eprek, de attól még eprek! Így megeszem őket.
A nagy útkereszteződéshez érve, pont zöld van nekem, így szedem a lábam, hogy átérjek még piros előtt. Oda sem figyelve sétálok, de még épp időben kapom oldalra a fejemet ahhoz, hogy lássam, az az autó bizony nem fog megállni, bármennyire is legyen neki piros, szóval gyorsan hátraugrok, de az eprecskéimnek végük van, ott maradtak, ahol az imént még én voltam. Most a helyükön lapított és füstölt eper van. Belegondolva, hogy akár én is a helyükön lennék, elfog a rettegés, és immár rendesen körülnézek, még ha zöld van nekem, akkor is. Mi lett volna, ha nem kapom oldalra a fejem?! Elütött volna? Vagy akkor megállt volna? Áh, nem hinném, nem úgy nézett ki. Jujj… Ha engem elütöttek volna, akkor… Nem mehetnék most Jayson lakására! És ki tudja, meddig nem láthatnám, mert nem is biztos, hogy meglátogatna a kórházban. Sőt! Lehet, hogy szerezne addig egy másik takarítót, aki jobban beválna neki, és már nem is akarna már engem, miután meggyógyulnék! És akkor már csak a filmjeimben láthatnám, és az újságban olvashatnám, hogy megtalálta élete szerelmét, aki pont az a takarító/takarítónő, aki helyettem érkezett. Neeeeeee! Nem akarooom! Ezentúl sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennem!
Szerencsére még egy ilyen nélkül átérek az úttesten, és az epreimet, meg a majdnem-balesetemet siratva, folytatom utamat. Nem adom én át annak a takarítónak a helyemet, aki erre a munkára pályázik! A Jaysonnál való takarítás az ÉN kiváltságom! És ha így meg tudom akadályozni, hogy beleszeressen az esetleges utódomba, akkor még inkább az ÉN dolgom a takarítás!
Persze, azt mondják, hogy ha valakit szeretünk, az ő boldogsága a legfontosabb. Ez így is van, épp ezért (no meg azért, mert nem tehetek ellene semmit) hagyom, hadd élje ki magát. De a szerelem… Az más tészta. Önző mód, azt szeretném hogy én legyek a szerelme. Nem más.
Pár utcácska megtétele után ott is vagyok annak a háznak a bejáratánál, ahol lakik. Zsebemből előkapom kulcsaimat, és a portás bácsinak köszönve, beszállok a liftbe. A legfelső emeletre vitetem föl magam, közben a liftben levő tükörben nézegetem magam. Olyan… áltagos arcom van, ráadásul pufi is – fújom még inkább föl az arcomat, aztán egy nagy sóhajjal kiengedem a bent tartott levegőt. A hajam sem különleges, ráadás még a termetem is apró. Tovább már nem nézhetem magam, hogy mi kivetnivaló van rajtam, mert egy csilingeléssel kinyílik az ajtó, és kiléphetek a folyosóra. Jobbra fele van az ajtó, ami a lakásába vezet. Egy egész emeletet elfoglal, a legmodernebb dolgokkal felszerelve. Kinyitom az ajtót, amit szokás szerint nem zárt be, pedig már volt olyan, hogy pár rajongója bejött hozzá, és pillantásom egyből a cipőkre esik, hogy van-e nála valaki. Ismeretlen cipőt nem látok, de azt nem tudom eldönteni, hogy itthon van-e, mert annyi a szanaszét hagyott lábbelije. A ruhafogas alatti polcra lerakom a táskám, amiben a laptop nagyot koppan az óvatlanságom miatt. Hoppá!
Én is leveszem a cipőmet, és ugyanúgy, ahogy a sajátomat, az ő cipőit is szépen egymás mellé teszem, amelyikeket meg már régen használt, visszateszem a cipőtartóba. A kabátjai most rendesen lógnak le a fogasról, így azokkal nem foglalkozom, helyette besétálok a tágas, kényelmes nappaliba. Pillantásom körülsiklik a szobán, és csodák csodájára egyetlen nem odavaló dolgot sem látok, szóval most a szobáját veszem célba. Az egész lakásban semmi zajt nem hallok, szóval lehet, nincs itthon, de azért előtte bekopogok a szobába, hátha ott van. Volt már olyan, hogy rányitottam, miközben épp khm… szóval. Azóta okulva hibámból, meg a látvány okozta szomorúságból, inkább mindig bekopogok a szobába lépés előtt. Mivel nem jön válasz, ezért benyitok, és egyből megcsap az oroszlánszag. A lepedő gyűrött, mint amin egész éjszaka tornáztak, és a szex szaga egyből elárasztja az orromat. Gyorsan az ablakokhoz sietek, ahol elhúzom a függönyöket, és fölhúzom a redőnyt, aztán szélesre tárom az összes ablakot, hadd szellőzzön a szoba. A lepedőt és az ágyneműket gyorsan lehúzom, közben bele sem merek gondolni, kivel és mit csinálhatott itt.
Fölmarkolom a földre leszórt anyagokat, a ruháival együtt, és kisétálok a szobából. Orromat simogatja az ismerős illat, ám az ismeretlen szinte facsarja. Gyorsan meg is akarok szabadulni ezektől, szóval a fürdőszobában álló szennyes tartóhoz sietek. Vagyis… sietnék, ugyanis mikor kinyitom az ajtót, földbe gyökerezik a lábam.
A fürdőszobát ellepi a pára, de nem annyira, hogy ne lehessen látni a zuhanyzóban tusoló alakot. Finom bőrén végig szánkáznak a vízcseppek – bárcsak vízcsepp lehetnék. Formás fenekét szinte a kezemben érzem. Hát persze, hogy szinte ott érzem, mert a szeretkezésünkkor – nem, nem szex, hanem szeretkezés volt az! – imádtam fogdosni. Olyan kemény, és harapnivaló.
Kezeimből kiesnek a ruhák, és valószínűleg az egyik öv koppant, arra kapja hátra a fejét Jayson. Meg kellene rémüljek, és össze kéne szednem a ruhákat, majd gyorsan kisietni, de nem megy. Leragadtam, és csak vörösödve, nyálcsorgatva, az orrvérzéssel viaskodva figyelem alakját. Hát még, mikor megfordul! Az az óriási hímtag, ami olyan jó érzés volt, amikor a fenekemben volt… Meg a kezemben, meg a számban, meg mindenhol.
Vérem mind a fejembe tódul, érzem, hogy szédülök tőle. Én azt hiszem… elájulok – esem össze, de a koppanást már nem érzékelem. Ezért a látványért viszont megérte az ájulás!
|
