|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2013. 12. 29. 19:36:46 | #28732 |
 Karakter: Jayson Bradley
Megjegyzés: ~ petemnek
Jayson:
Teljesen bűnbánó képet vágok, hátha elég hatást ér el, bár nagyon nem kell színészkednem, valóban pofátlannak érzem magam, amiért így letámadtam még ha csak egy trükk is volt. Nem… inkább azért, mert csak egy trükk volt.
- N… nem haragszom… B-bocsánat – felpattan meghajol, majd olyan gyorsan surran a fürdőbe, hogy szinte csak a csíkját látom.
Ah, most tuti, hogy elbasztam… de még mennyire. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Minden másban, mindenkor máskor annyira magabiztos és határozott tudok lenni, lehengerlő… és még bele sem kezdtem az egoista dumába, de ilyenkor… ha mellette vagyok… Olyan más, teljesen más. Nem ugyan az, mint Markkal, ő régi barátom, mellette is teljesen máshogyan viselkedek, de össze sem hasonlítható semmivel az, amit most érzek.
Feltűnően sokáig van már kint Chi, kezdek aggódni, ezért odasétálok a fürdő ajtajához, kicsit hallgatózom, de csak vízcsobogást hallok, ezért bekopogok, de nem nyitok be.
- Chi, minden oké? – pár pillanatig semmi, de szerencsére megjön a válasz.
- Igen, persze! Mindjárt… mindjárt megyek! – megvárom az ajtóban, míg ki nem jön, szerencsére egész hamar ajtót nyit, még egy lépést sem tettem azóta, így ha nekifutásból jött volna ki biztos, hogy nekem csapódik, de persze nem siette el szerencsére. Viszont furcsán nem bír a szemembe nézni tartósabban, mint eddig. Bár ha jobban belegondolok gyakran nem, de általában teljesen más érzésem volt, nem tűnt fel annyira a szemkontaktus kerülése, mint most.
- Bocsánat, én azt hiszem, most haza megyek.
- Nem kell – vágom rá rögtön. Persze azt még gondolatban sem tudom megfogalmazni, hogy valójában egyrészt miatta nem mentem el arra a bankettre, mert jobban szívlelem most az ő társaságát, mint a többiekét, és az sem érdekel, ha ez holnap megjelenne a lapokban. Hogy még inkább meg tudjam győzni, még valamit azért hozzáteszek egyszerű ellenkezésemhez. - Az újságírók itt nem zavargolódnak, Mark meg le van ejtve magasról. – túlságosan kezdte beleásni magát az életembe, mintha az anyám lenne. Talán pont ezért ellenkezek vele mindig egyre jobban.
- Nem, nem szeretnék zavarni – menthetetlen, ettől cseppet magamra ismerek, bár nem pont ebben a formában, de annyi szent, hogy valamilyen szempontból ő is makacs, mint én.
- Nem tudlak itt tartani valahogy? – próbálkozom továbbra is, s nem hagyom, hogy olyan egyszerűen elsétáljon mellettem, akár kisebb heccelésnek vehető, ahogy ellenkezést nem tűrő módon támaszkodom az ajtófélfának.
- Nem igazán, bocsánat. Majd… találkozunk. – mondja ki akadozó hangon, ami nem sejtet sok jót. Talán túlságosan erőszakosan próbálom itt tartani, amikor egyértelműen nem akar itt lenni? Ennyire önzőn tekintettem volna magamra, és észre sem vettem, hogy nem is engem nem akar zavarni, hanem nem tényleg el szeretne menni? Csak nem akar engem megbántani? Igen, ez rá vallana.
- Sajnálom, hogy ez lett az este vége. Nem kellett volna… nem így terveztem – ellépek az útjából, hogy kedvére mozoghasson vagy akár készülhessen, de továbbra is csak a falnál maradok őt nézve.
- Semmi gond. Nekem kell bocsánatot kérned. Nem kellett volna, hogy kihasználjam a kedvességedet. Bocsánat – eh? Ez meg mi? Mark adott valamit a fejébe? Ez marhaság!
- De… te nem tehetsz semmiről – ha újra összefutok Markkal egy jobbos minimum kijár neki. Miatta ilyen most Chi… a francba is. Mégsem hagyhatom csak úgy kisétálni. – Kérlek… - vetek be csepp csalással a színészi tehetségből olyan arcot, amivel remélhetőleg megnyerem, és a siker nem is marad el, bólint, és ettől előbukkan egy kicsi a farkasvigyorból is ösztönösen - Tényleg? Maradsz?
- Ha… ha nem okozok problémát – ezaz! Bár az nem tetszik, hogy így „elbújik” előlem, így pofátlanul eltűröm az útból a haját, hogy szabad rálátásom legyen az arcára. Bár enyhén meglepődök, amikor azt vörösnek látom.
- Ismerhetnél annyira, hogy tudd, elmondanám, ha gondot okoznál – dobom be a beszélgetésbe az aduászt, hogy csak ismer már, és véglegesen is sikert arathatok ezzel a kijelentésemmel.
- Ez… ez igaz.
- Na! Mit szeretnél csinálni? Filmet nézzünk, beszélgessünk, vagy csak iszogassunk? – vázolom fel ötleteimet, ami éppen eszembe jut.
- A… aludjunk? – böki ki egy olyan választ, amit nem vártam volna, meglepődve lesek rá. - Jó, jó, akkor… Mi lenne, ha filmet néznénk? – na ez mindjárt másképp hangzik!
- Horror, vagy esetleg vígjáték? – elgondolkodik elég zavartan, ezért mielőtt hasonlót mondana gyorsan közbe is vágok - Csak azt ne mondd, hogy romantikus maszlag! Vagy még inkább: vámpíros film!
- Pedig azt akartam mondani, hogy olyan szívesen megnézném a Twilightot – na erre kisebb sokk ér, mert nem számítottam volna rá.
- Ö… az… sajnos… nincs meg – de végül leesik, hogy szépen át lettem ejtve.
- Csak viccelek.
- Bazz… szerencséd! – sóhajtok fel már majdnem „kiszerettem” belőle…
- De más vámpíros filmet szívesen megnéznék, érdekeseknek tűnnek. De ha te nem szeretnél, akkor nem kell
- Válassz te! – ilyesmiből nincs a gyűjteményemben így úgyis meg vagyok mentve. Bár nem mintha nem tudnám elérni percek alatt, hogy bármilyen film meglegyen, de inkább hagyatkozom a beváltakra. Na jó a pár pornós DVD szerencsére nem ugyan ott van, mint a filmek, elég gáz lenne most, ha közte lenne…
Végül csak megállapodik egy filmnél amit addig nézünk amíg be nem alszik. Utána már én sem igazán azt figyelem, jobban lefoglal az arcának nézése. Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked Chi. A fejére simítom a kezemet, és félig rám fekszik közben, teljesen bealudva, amit megmosolygok, és ezt fura szúrás kíséri a mellkasomban. Különös… olyan, mintha fájna, de mégsem. Kisimítom a tincseket az arcából, kikapcsolom a tévét, majd hogy ne keltsem fel megpróbálok úgy elhelyezkedni, hogy ne keltsem fel, de lassan én is el tudjak aludni.
~*~
Csodák egyike, hogy előtte ébredek fel. Hamarabb aludt be, mint én, és később kel fel. Ennyire kiütötte volna egy stresszes filmgála? Annyira ez még nem is zavarna, ha nem rajta feküdne, ami csak azért peches, mert kegyetlenül kezd zsibbadni a lábam, és már most nem érzem a jobbot végig. Muszáj lesz felkeltenem lassan, ha nem akarom hirtelen eldobni a fejét és úgy kelteni.
- Jó reggelt, álomszuszék – pár pillanatra rá kipattannak szemei, és hirtelen mozdulna, de ásítás lesz belőle, ami miatt elnyújtottan viszonozza reggeli üdvözlésemet. Ilyen borzas fejjel, arccal és hozzá még ez is… halálédes, nem is bírom vigyor nélkül.
- Ne nevess! – kár, hogy ez a mondat általában csak felerősíti a késztetést arra az emberben, hogy de, nevessen tovább.
- De édes vagy, ilyen kócosan – oszlatom el morcosságát, amitől kapásból zavarba jön de ez ahogy jött úgy is illan el, mert pánikszerűen rohanni kezd a konyha felé.
- Jajj, a reggeli! Mit kérsz, rántotta, palacsinta, amerikai, vagy angol reggeli, esetleg valami kis könnyedebb, mint például zabkása? – egyre édesebb így, és hirtelen az a gondolatom támad, hogy inkább őt enném meg reggelire, de a gondolatra belemarkolok inkább a saját combomba, hogy visszafogjam minden idióta képzelgésemet.
- Mindegy, ami van itthon – adom lazán a választ, belül pedig úgy szidom magam, mint meszes a lovát. Ne légy hülye Jayson… ő az egyetlen akiben már eléggé megbízol, aki kedvesen és odaadóan bánik veled. Nem tehetem meg, hogy letámadom, aztán eldobom mint egy használt papír zsebkendőt, azzal tönkretenném, és sokkal jobban bánnám az ő megtörését, mint hogy elvesztek egy tökéletes házvezetőt. Magamat ismerve… csak erre vagyok képes…
Egy ideig elhallgatom, ahogy lomol a konyhában, de ahogy befejezem az önostorozó gondolatomat megunom az egyhelyben ülést, amúgy is meg kell mozgatnom az elzsibbadt lábamat. Amikor a konyhába érek, épp csak a segge lóg ki a hűtőből, élvezkedve mögé is állok, és majdnem nekem jön amikor sietne tovább, de szerencsére ennyivel csak lelassítom, hogy ne futkosson annyira, hisz nem vagyok éhes… annyira, hogy így sietni kelljen.
- Mit készítesz? – ez után hagyom megint szabadon mozogni, és figyelem a műveletet, amit szinte sose szoktam, csak ha nagyon unatkoztam épp, hogy hogyan is csinálja a kaját.
- Palacsintára gondoltam, mert minden van itth… itt, de ha nem szeretnél annyit várni, szalonnás rántottát is készíthetek.
- Nem, jó lesz a palacsinta – túrok tincseibe, és amennyi hozzávalót látok inkább feladom, és a tincseibe túrva hagyom bűvészkedni - Addig akkor elmegyek, letusolok.
- Rendben – így legalább meglesz a reggeli felfrissülés, és mire kimászom a víz alól, lesz kaja is. Perfekt.
Jó ideig eláztatom magam a zuhany alatt, így biztos leszek benne, hogy mire elkészülök és kimegyek, már minden készen lesz, velem szemben ülve ott fog várni, hogy együtt reggelizhessünk. Milyen szép kép, egész belebambulok csukott szemmel, és arra ébredek, hogy hülyemód hátrébb vetettem a fejem így jól a képembe és orromba csapott a víz. Kicsit nem figyelek belefulladok a zuhanyba… ironikus lenne. A filmben bandaháborút túlélő rosszhős megfulladt zuhanyzás közben a rá eső víztől…
Inkább elzárom a vizet miután kiköhögtem magam, kirázom a hajam és belecsavarom magam egy törülközőbe. Több nem is kell, hűvös levegő csap meg amikor kilépek a fürdőből, és már nem hallom az olaj sercegését, viszont a finom illatok ellepik a lakást.
- Hmm, micsoda illatok – mondom fennhangon, de semmi válasz, fura. Belépek a konyhába, és egy tányéron kívül más nem vár rám. Nem pont így képzeltem el… - Chi! – szólítom újfent, és a szobába sétálok, hátha elkezdett ott pakolni, míg rám várt, de ott sem találom. A lakás többi részét is meglesem, de sehol, így kezdek kicsit aggódni. Hová lett? Nem is szólt, hogy elugrott valahova. Vagy csak nem hallottam? Amikor visszasétálok a konyha felé, észreveszek egy cetlit a dohányzóasztalon és egyik szemöldökömet felemelve ülök le a kanapéra, miközben kezembe veszem, hogy megnézzem mi ez. A döbbenettől, viszont hátra is csapódom a háttámlára.
Kedves Jayson,
Sürgősen haza kell mennem, mert John szólt, hogy bajba került. Sajnálom, majd… találkozunk valamikor.
Sz Chi
Ez meg… mi a fene? Miért ilyen furák a betűk? Nem várhatott volna míg kijövök? Megreggelizünk és akár el is vittem volna, minimum a reptérig. Vagy pont ezt akarta elkerülni naivan, hogy ne használjon ki? De mi az az áthúzott sz? Furcsa ez nekem, nem Chire vall. Kapásból sietve lépek a telefonomhoz, hogy felhívjam, de semmi reakció, ezt próbálom többször, de a harmadik után ahányszor csak próbálom hívni, azt válaszolja, hogy ki van kapcsolva.
Ez után hívom Markot, de amint a telefonomban kicsöng, tompán hallom az ő csengőhangját is, pont ekkor lép be és nyomja ki a telefont, én meg csak hallgatom a szaggatott zúgást, miközben összeáll fejemben egy feltételezett kép arról, hogy mi történhetett. Nem tiszta a kép, de sejtem, hogy ő is benne van.
Pont belép az ajtón, és már ez is feltűnő, mert nincs kulcsa, bár nyitva hagyhattuk tegnap, de… nem, akkor is. Túl természetesen lépett be, mintha tudta volna, hogy nyitva van hagyva.
- Remek, pont ébren vagy, lenne mára pár dolgunk.
Csak homályosan szűrődnek át szavai a fejemben keletkező vörös ködön át, a telefont ki sem nyomva ejtem ki a kezemből a kanapéra, majd felpattanva csörtetek egyenesen felé, mereven nézve rá, ő is enyhén meglepett, főleg akkor, amikor az inggallérjánál megragadva durván nekicsapom az ajtónak.
- Hol van Chi? – szűröm fogaim között a szavakat, ő meg először feltartott kézzel „ártatlan” arccal néz rám, ez jobban feldühít így szorítok még egy kicsit az anyagon nyakánál, erre már a csuklómra szorítja markát.
- Ne nézz így rám, honnan tudjam hol a kölyök?
A papír cetli még mindig a kezemben van, a másikban, amit most fel is mutatok neki.
- Sosem írna ilyet, tudom. Te nem ismered, de én igen. Mit tettél vele?
- Semmit – egyre morcosabban néz rám, ami engem is feldühít. Miért kellett ezt tennie? És én miért is vagyok dühösebb az átlagosnál? Miért vicsorgok a legjobb barátomra másért? Elég nagyot fordult a világ és észre sem vettem?
- Ne hazudj nekem – már szinte kiáltok, ritkán teszem, de most kegyetlenül dühös vagyok, és ki kell adnom magamból.
- Elég ebből Jayson! – már emelné markát, öklét, nem tudom mit, de másik kezemmel még időben megragadom az öltönye ujját és ne tud lendíteni, hogy megüssön.
- Mondd el, hogy hol van Chi – erre olyan sejtelmes mosolyt villant, amitől összeszorul a torkom.
- Rendben, már nem érdemes tagadni, így van, elküldtem, de még én sem tudom, hogy hová ment, talán tényleg haza.
- Miért? – ellökve magamtól engedem el a nyakát, kezeit, mindent és hátrébb is lépek tőle. – Amikor megmondtam, hogy hagyd békén, miért kellett?
- Egyszer ezt még meg fogod nekem köszönni. Nem azért dolgoztál ennyi éven át, hogy pár nap alatt lerombolja ez a vakarcs az image-ed. Egy egyéjszakás dolgot könnyű elsimítani, de ezt nem! Amikor még kezdő voltál elnéztem, hogy ilyen hülyeséget csinálsz, de már nem teheted meg, ha továbbra is keresett akarsz lenni!
Hosszú, néma farkasszemet vetek rá, végigpörög fejemben amit mondott, amit érzek, ami történt az elmúlt években. Furcsa érzéssel tölt el, amikor teljesen szőrborzoló tekintettel mér végig engem Mark. Erre összeszűkülnek szemeim, és csak még morcosabban meredek rá. El nem tudod képzelni, mekkora baromságot tettél, Mark.
- Már nem a barát beszél belőled, akit régen ismertem… - ezt viszonylag nyugodt tűnő hangon mormolom neki, és csak érdeklődő pillantást kapok tőle, miközben megigazítja ruháját.
- Felnőttünk Jayson, már nem vagyok tinédzserek, és vannak dolgok amit előrébb kell helyezni az életben.
- Csakhogy te nem az én érdekemet nézed már, mint régen, amikor tényleg segíteni akartál, hanem a saját érdekeidet.
Kitágulnak szemei mondatomra, és mielőtt bármi kifogást vagy hőbörgést hallathatna az ajtóra mutatok.
- Tűnj innen, mielőtt még be nem gurulok teljesen. – amikor megszólalna már ráordítok, hogy kifelé, belenyugodva távozik, és mielőtt becsukódna az ajtó még hozzáteszek valamit – Mától nem dolgozom veled.
Fájt kimondani, fáj, hogy nem láthatom utána sem az arcát, bár lehet jobban fájna, de túl messzire ment. Nehezen tudom elhinni, hogy tényleg az érdekeimet nézte ezek után, mert az érdek nem lehet ennyire elnyomó a saját akarat ellen!
Sietősen lépek felöltözni, nem tudom, mennyi időm van. Amíg beszéltünk még a hajam is teljesen megszáradt. Farmer, fekete póló, napszemüveg, piros-fekete sportcipő, amit még szponzortól kaptam. Mindegy is, lesietek a kocsimhoz, és azzal indulok neki a nagy városnak.
Továbbra is igyekszem a telefonnal, hagyok neki üzenetet, hogy hívjon vissza, azonnal,fontos, sürgős, látni akarom, mindent, amit csak lehet, de hiába hívom újra és újra, egyszerűen nem veszi fel, és ki van kapcsolva. Egy ideig hagyom, főleg mert az útra is figyelnem kell.
Bejártam pár helyet a lakását is beleértve, az iskolát, mindent de semmi, és ekkor rezeg a telefonom, jelezve, hogy megkapta az üzeneteket. Sietősen kapok újra a készülékhez, hogy újra hívjam, és amikor a felvevő hang rezzenését meghallom azonnal beleszólok, de ki is nyomja, viszont ismerős volt a hang.
Az idegállapotomhoz képest egész nyugodtan vezetek, amikor beveszem a kanyart, majd a következőt és eljutok a reptérig. Nem könnyű parkolót találni, és ez csak még inkább felbosszant, egyre idegesebbé tesz, s amikor végre megvan, rohanva lépek be az impozáns épületbe.
Mit is mondott honnan jött? Csak kicsit kell kutatnom az agyamban és megvan, és az induló gépek listáját böngészve szemezem ki melyik lehet az övé. Pont sorváltás van a táblán, ekkor villan fel egy olyan sor, ami ismerősen cseng és bebizonyosodik az emlékezetem.
Ekkor indul meg pár méterrel előttem valaki, sőt többen is, de egy alak különösen szemet szúr nekem.
- Chi! – a fiú úgy rezzen meg, mintha szellemmel futott volna össze, és ahogy hirtelen körbenéz, végre láthatom is, igen ő az. Újra és újra utána kiáltok, de amikor észrevesz elfut előlem, így nincs mese, utána iramodok. Miért fut el? Mit mondhatott neki Mark? Jól pofán kellett volna csapnom őt is. – Chi! Várj meg!
Úgy szlalomozik az emberek között kis poggyászával, hogy alig tudom követni, nem akarok senkit fellökni, de amikor befordul egy kis folyosón már tudom merre forduljak és kerüljek másokat, könnyen utána vetődöm, tanulva a kaszkadőr trükkökből is, s az üresebb folyosón végre utolérhetem, mert szabadon futhatok, és megragadom végre a karját, ezzel hátrarántva.
- Végre – lihegem egész nehezen véve a levegőt. Jól megfuttatott…
- K-kérlek… e-engedj el. – a folyosó másik végéig futottunk addig szökött előlem, így itt is sok az ember.
- Nincs azaz isten – kezdem normalizálni a légzésem, hogy rendesen tudjak beszélni is. Remegni kezd, érzem a markomban, hogy egész testében remeg, másik kezemmel átnyúlok a másik válláért, hogy magam felé fordítsam, de előre biccen feje és nem láthatom az arcát.
- Kérlek… mindjárt megy a gépem.
- Majd veszek neked másik jegyet, mész máskor, nem érdekel, csak hallgass meg.
- Nem lehet… Mark… - erre az ajkába harap, mintha rosszat mondott volna és megint megpróbál elszökni, de erősen tartom, nem hagyom, hogy elfusson előlem.
- Mondtam már, hogy ne törődj vele, de már nem is kell foglalkoznod vele, nem dolgozik már velem.
Erre hirtelen felnéz rám, és ebből látom, hogy kivörösödött a szeme és környéke, sírt és ez csak összeszorítja a torkomat. Ismét fellángol bennem az érzés, hogy verjem péppé Markot.
- De… hogy… miért? – annyira hitetlen kis hihetetlen arcot vág, hogy akaratlanul is mosolyt csal arcomra és ettől csak jobban összezavarodik. Szabad kezemmel leveszem a szemüvegemet és a pólóm nyakába akasztom, így végre tisztán nézhetünk egymás szemébe. Igen, azt hiszem rájöttem, hogy miért ragaszkodom ennyire hozzá, hogy miért szálltam ennyire szembe még Markkal is, és hogy mennyire idióta voltam, de mennyire!
- Az nem fontos, inkább örülök annak, hogy még időben elcsíptelek. – épp átölelném, de eltol magtó, leszegve megint a fejét, és merev karokkal tart el, tartana el, de ha akarom úgyis könnyedén eltüntetem ezt a távolságot, de vele semmiképp nem akarok erőszakos lenni.
- Ne csináld… nem maradhatok, csak tönkretenném az életed… a karriered. Én ezt nem akarom.
- Nem tennéd tönkre, csak Mark hitette ezt el veled. – magyarázom türelmesen. És velem is elhitette… Álla alá simítom a kezemet és amikor egy pillanatra legyengül ettől, másik karommal gyorsan magamhoz vonom, és magamra emelem megint a tekintetét. – És ha azt mondanám, hogy amúgy sem érdekel? – szeme csillogni kezd, nem tudom könnyektől vagy ábrándozástól-e, de szebb látvány mint az előző üres tekintet.
- De… miért? – még így a fél ölelésnek is nekem feszíti karjait és kezeit, de már nem tervez eltolni, csak feszeng.
- Nagyon hülye voltam Chi, sajnálom. El nem tudom képzelni, vajon hányszor gázolhattam a lelkedbe.
Lesüti a szemeit, ettől sokkal ártatlanabb és édesebb lesz.
- Ne-nem voltál hülye, én választottam ezt a munkát és vállaltam mindig is, és tudtam mire számíthatok. – Erre sóhajtok egyet. Ettől csak még gonoszabbnak érzem magam. De megenyhíti a szívemet ahogy látom mennyire zavarban van és kipirult ettől a nyilvános öleléstől, főleg, hogy páran valahol már sugdolóznak is. De nem érdekel, tegyék csak.
- Chi… - szólítom végre sokkal halkabban és nyugodtabban, nem úgy mint az előbb, és kivárom amíg végre megint rám néz. – Kérlek, maradj velem. – ekkor egyik tenyeremet a tarkójára siklatom, és előre hajolok, megtartva fejét, hogy megcsókolhassam végre, igazából, szívből és kicsit nem színpadi csókkal. Úgy karolom, hogy ha kell megtarthassam, de már markol is a pólómba, kivárom amíg kinyitja nekem ajkait, hogy mélyíthessek a csókon, szinte felfalhassam s hevesen dobogó szívvel szoríthassam közben magamhoz, mintha teljessé tenne ennyivel. A háttérben meghallok valami tömeges zajt, fellélegzés, egy kis sikoly, duruzsolás, de egyik sem érdekel, egyáltalán nem, csak az érdekel amit, vagyis akit éppen csókolok.
Mikor végre elhajolok tőle érzem mennyire virul a képem, persze nem vigyorgok, csupán a boldogság vonalai rajzolódnak ki rajta, elégedetten mérve fel arcán a reakciókat, és hagyom kicsit fellélegezni, csak aztán zavarom meg ismét kérdésemmel. – Nos, mit szólsz?
|
| Geneviev | 2012. 07. 10. 00:29:41 | #22089 |
Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: ~ Gazdinak
- Mi folyik itt? – tör át egy ismerős hang a hangzavaron át. Hátrafordulva megkönnyebbülten veszem észre, hogy Mark siet a megmentésemre. Persze, annak sokkal jobban örülnék, ha Jayson tenné meg ezt, de neki biztosan van sokkal jobb dolga is, mint hogy a takarítójára ügyeljen. Nem kellett volna eljönnöm… Tudtam, hogy nem jó ötlet, mégis, Jayson kérésének nem tudtam ellenállni. Túlságosan szeretem, és bármit megtennék, amit csak kér, vagy ami csak jó neki.- Elnézést, de a fiú velem van – morogja mérgesen, és utat vág a tömegben. Az újságírók csak nehezen nyitnak utat neki, mert már teljesen körülvettek, de legalább megteszik. A dühöngő Mark eléggé félelmetes jelenség…
Remegve várom, hogy közel érjen hozzám, és mikor mellém ér, mindenkire rámereszti ismerős, szúrós tekintetét. Megmentőm!
- Igaz, hogy a fiú Mr. Bradleynél töltötte az éjszakát? Talán valami különös kapcsolatban vannak? Hogy hívják? – árasztanak el minket mindenféle kérdésekkel. Meg sem bírok mukkanni, de lehet, jobb is. Már így is eléggé nagy problémát okoztam, hogy valamivel fölhívtam magamra a figyelmet. Ha meg megszólalnák, talán még jobban összezavarnám a dolgokat. Markra bízok mindent, ő tudja, hogy mikor mit kell tenni. Ő profi. Nem úgy, mint én.
- A fiúnak nincs semmi különös köze Jayson Bradleyhez. Kérem, engedjenek minket tovább. – Az újságírók zúgolódnak, de végül, mikor látják, hogy Mark egyáltalán nem enged ebből, csalódottan tovább libbennek. Szenzációhajhász banda… Miért nem tudják nyugton hagyni az embert?! Nem az a gond, hogy letámadtak, hanem az, hogy azért támadtak le, mert Jaysonnál töltöttem az estét. Szegény… Halkan fölsóhajtok, de időm sincs rendesen kifújni magam ezután a sokk után, a férfi egyből megfogja a kezemet, és maga után ráncigál. Elsietünk a helyszínről, és egy közeli utcácskába ráncigál. Nem vezet, ráncigál. Szegény karocskám…
- Köszönöm – suttogom lehajtott fejjel, mikor végre megállunk. Karocskámat simogatom, és próbálok nagy levegőket venni, hogy lenyugodjak, de mikor meghallom a válaszát, újból megremeg a gyomrom.
- Ne köszönj semmit, ez mind a te hibád. – Az… enyém?
Végül is… Nekem nem kellett volna ott aludnom Jaysonnál ennyiszer. Biztosan felhívtam valamivel az újságírók figyelmét. Ezért támadtak le? Ha valami gond lenne ebből, az az én hibám lesz. Nem akarom! Én… nem akarok gondot okozni neki.
Mark valamit morog, de mintha víz alatt lebegnék, nem értem szavait. Talán jobb is, hiszen biztosan leszúr. Nem szeretem, ha leszúrnak. .Pedig igaza van, én vagyok a hibás.
- Gyere, te kis béka! – rángat maga után. Tehetetlen rongybabaként hagyom, hogy maga után rángasson, nem tudom, hova. Lehet, hogy van valami kínzókamrája csak ilyen béna problémákra, mint amilyen én vagyok, és oda vontat maga után. Bár, mikor ismerős környékre érünk, valami motoszkál az agyamban, hogy talán mégsem kínzókamrába visz, hanem Jayson lakására, de ahogy út közben elmond mindennek, és leszid, úgy érzem, nem is kell az a kínzókamra. Már bőven meg is kaptam a fájdalmas tényeket, hogy milyen egy borzalmas ember vagyok én, aki saját magára gondol, és nem veszem figyelembe, hogy Jayson nem egy normális ember, hanem egy színész, akinek figyelnie kell az imázsára. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, hogy ilyen vagyok. Nem akartam, hogy ez legyen belőle.
A portás bácsit Mark egy pillantással leszereli, és már ráncigál is be a liftbe. Benyomja a gombot, és még abban a fém kis ketrecben is folytatja a szapulásomat. Nem szólok vissza, nem beszélek bele, csak lehajtott fejjel hallgatom szidalmait. Nem is mondhatnék semmit, hiszen igaza van. Teljesen igaza van. Önző kis dög vagyok, aki Jaysonon élősködik, kihasználva kedvességét.
Marknak nincsen saját kulcsa a lakáshoz, így az enyémet elkérve kinyitja az ajtót. Benyit, belök, becsukja az ajtót. Föltartja a kulcsot, és ellentmondást nem tűrő hangon elkezdi.
- Na, te kis béka, ezt nem kapod vissza. A mai nappal együtt egy napot kapsz arra, hogy valami kifogást kitaláljál, hogy miért mész el innen, aztán szépen fölszívódsz a balfenéken.
- De… - kezdenék ellenkezni, hiszen én nem akarom elhagyni Jaysont, de szavamba vág.
- Nincsen de. A holnapi nap folyamán eltűnsz. Gondolom, te sem akarod, hogy a szívszerelmed miattad tűnne el a süllyesztőben, mint oly sok tehetséges társa, akit mindenkivel hírbe hoztak. Vagy ezt akarod? – kérdezi gúnyosan. Összetört szívvel, remegő gyomorral hallgatom utasításait, és szipogva nemet intek fejemmel. – Én is így gondoltam.
- Hol… holnapig van időm? Nem lehetne…?
- Nem.
Ajkamba harapva próbálom vissza kényszeríteni könnyeimet, főleg, hogy Mark külön a lelkemre köti, hogy ne szóljak erről Jaysonnak egy szót sem. Nem is mernék. Túl kedves, és biztosan azt mondaná, hogy Marknak nincsen igaza, de én tudom, hogy teljesen igaza van.
A kulcscsörgés hallatán összerezzenek, és sok mély levegővel próbálom magam lenyugtatni. Nem szabad, hogy megtudja. Nem. Nyugi, Chi. A szerelmed érdekében fogod ezt tenni. Minden álmod az volt, hogy segíteni tudjál neki. Most megteheted. Szóval nyugi.
- Ne csinálj több ilyet, Jay. Tönkre akarod tenni a karriered? – támadja le őt is Mark, mikor bejön a lakásba a tulajdonosa. Mark nagyon dühösnek látszik. Ijesztő. De meg is értem.
- Mi a francról beszélsz? – csodálkozik a letámadott. Nyugodtan lazítja meg nyakkendőjét, és gombolja ki kicsit az ingjét. Bár nem a legjobb alkalom, de egyszerűen képtelen vagyok elszakítani pillantásomat kivillanó bőréről. És nekem most el kell hagynom Jaysont?!
- Róla, Jay – mutat felém Mark, újból feltámadó dühvel. Én tényleg nem akartam ennyi gondot okozni! – Gondatlanul hagyod, hogy éjjel-nappal bejárjon a lakásodra, csoda hogy eddig nem figyeltek fel rá.
- És akkor mi van? Nehezedre esett volna valami jobban kitalálni annál, minthogy teljesen letagadd, hogy köze van hozzám? – kérdezi ő is fölháborodva. Most… most meg rajtam fognak összeveszni? Dededede… én azt nem akarom! Nem akarom, hogy miattam vitatkozzanak.
- Amikor felvilágosítottalak, hogy beléd van esve azt hittem azonnal elküldöd. – Tessék? Ő… csak azért…? Azért tudta meg Jayson, hogy szerelmes vagyok belé, mert azt hitte, ezzel elküld?!
- Csak ezért csináltad? – kérdezi szerelmem csalódottan.
- Jó lenne, ha normális takarító szolgáltatót használnál, mint minden normális színész.
- Nem fogom ezt a divatot követni. Parancsolhatsz a munkámban, segíthetsz a munkával kapcsolatban, de a magánéletemről szállj le.
- Nem fogom hagyni, hogy miatta szétcsússzon a karriered.
- Én meg nem hagyom, hogy beleszólj, mit tegyek.
Félősen hallgatom vitájukat. Már megint én vagyok a hibás mindenért… Miért vagyok ennyire kis szerencsétlen, hogy csak gondot okozok a szerelmemnek?! Tényleg igaza van Marknak… nem maradhatok Jayson mellett. Neki egy olyan partner kell, akitől nem kiakadnának az emberek, hanem örülnének, hogy két ilyen helyes fickó együtt van, és milyen szexik együtt. Velem ez nem lenne meg. Nem gondolhatok magamra. Ma… ma még vele maradok, utoljára, ameddig szeretné. De holnap… holnap elhagyom. El kell hagynom. Nem tehetem meg vele, hogy tönkre teszem a karrierjét, az életét.
- Ezt majd később folytatjuk, most mennem kell – jegyzi meg Mark, ahogy megnézi a csörgő mobilját. Még egy figyelmeztető pillantást vet rám, hogy tegyem azt, amire utasított, aztán kihúz az ajtón. Be is vágja maga után, én meg itt maradok egyedül, Jaysonnal kettesben. Jajj, mami, ugye nem fog ő is leszúrni?!
- Ne haragudj… nem akartam bajt okozni – motyogom lehajtott fejjel. Érzem, ahogyan egyre közeledik felém, és már készülök a leszidásra, és arra, hogy képen töröl, amiért az újságírók, és az emberek előtt kellemetlen helyzetbe hoztam, mikor beleborzol a hajamba. Öhh… hogy?
- Ne érezd rosszul magad – mondja. Teljesen meglepődök, és tágra kerekített szemeimet az ő gyönyörű tekintetébe fúrom, de szerintem nem is érzékeli, hogy mennyire meglepett ezzel a mondatával. – Remélem Mark nem bántott. – Kérdőn rám néz, válaszul csak megrázom a fejem. Nem, nem bántott. Csak… elmondta a véleményét. – Szavakkal sem? – Öööö… nem?
- Biztos semmi gond nem lesz ebből? Jobb lenne ha hazamennék – váltok témát zavartan.
- Nem – feleli. – Mindjárt átöltözök. Addig a borszekrényből kivennél valamit kérlek? Válassz bármit, van benne pezsgő is.
- Oké – húzom apró mosolyra ajkaim, de mikor látom, hogy ő is elmosolyodik, sokkal szélesebb vigyor terül el az arcomon. Olyan helyes, amikor mosolyog! Nem csak olyan, mint egy filmsztár, hanem az is. És én – ha nem is a barátja, de – a közeli ismerőse vagyok. Ezt a szerencsét… még néha most sem hiszem el, hogy hogy lehet ekkora mázlim, hogy a szerelmem takarítója lehettem…
Közben az itt tartott váltóruháim közül kiválasztok egyet, és magamra kapom, majd odamegyek a bárszekrényhez, és kinyitom. Jól tudom, hogy mik vannak benne, hiszen általában én veszem bele az italokat. Persze, olyankor mindig jól meg kell szenvednem az eladókkal, hiszen sosem akarják nekem elhinni, hogy én nagykorú vagyok már rég, és mindig elkérik a személyimet. Mintha azzal olyan könnyen engednék megvenni azokat a nyavalyás italokat, hiszen olyankor is mindig gyanakvóan nézik, hogy biztos nem hamisítvány. Pedig már mióta Jayson „feleségecskéje” vagyok, azóta ugyanott vásárolok! Igazán elhihetnék már végre, hogy ennyi idős vagyok… Főleg az első alkalom után, mikor még rendőrt is hívtak, hogy ellenőrizzék le, tényleg huszonnégy vagyok.
Az emlékem bosszankodva kiveszek egy random italt, ami éppen a kezembe kerül, és jól néz ki, no meg nem sör. A sört nem szeretem… Túl keserű, és… nem, nem szeretem.
A konyhából két szép poharat kerítek, és szerzeményeimet lepakolom a nappali kisasztalára, én meg ledobom magam a kanapéra. Aztán fölülök. Olyan kényelmetlenül érzem magam! A pocikám fáj, és tiszta idegesen érzem magam, mintha ez lenne az első alkalom, mikor kettesben együtt töltünk egy estét. Nyuh, mi a bajom?!
Ez idegesítő! Próbálok ellazulni, de mikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban beléphet Jayson a nappaliba, szívem gyors dobogásba kezd, és a pocikám is rakoncátlankodik. Naaa, Chiyuu, nyugi! Végül is, csak a világ – számodra – leghelyesebb pasijával fogod tölteni az estét, akit éppen két órája láttál félmeztelenül, a mozi széles képernyőjén, és akit már sokszor láttál meztelenül, no meg akibe szerelmes vagy. Nincs ebben semmi különös! Á, ugyan, dehogy! Nincs semmi okod arra, hogy ilyen feszült legyél…
… épp, csak annyi, hogy már az agyamra ment a szerelem, meg az izgulás, ha már magamban beszélek. Nem gond. Biztos, sokan beszélnek önmagukkal, mint egy másik személlyel. Kár, hogy az a sok ember nagy valószínűség szerint a pszichiátrián található meg. Hupszi!
Na jó, szóval, nyugi van. Nem izgulok. Nem, én tévézek és kényelmesen elterülök a kanapén! Igen, ezt kell tenni, főleg, mikor bejön Jayson, hogy ne vegye észre, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem még mindig, mióta először láttam, azóta. Eddig is tudtam titkolni érzelmeimet, akkor most is fogom tudni, hiszen csak annyi változott meg, hogy tudja, hogy szerelmes vagyok belé. Azt nem kell tudnia, hogy mennyire. Az nem számít.
Mikor hallom, hogy belépdel a nappaliba, megfordulok ültömben, de mivel ez kényelmetlen, még föl is térdelek a kanapén.
- Nem vagy éhes? Összedobhatok valamit – ajánlom föl kicsit aggodalmasan. Ilyenkor szokott vacsorázni, nem lenne jó, ha éhes lenne. Végül is, még mindig a házvezetője vagyok, nem pedig a barátja. No meg… ilyenkor tehetek valamit érte, hogy könnyebb legyen az élete, és ne fulladjon bele a mocsokba, vagy haljon éhen.
- Nem, köszi – feleli. Hát… jó, rendben. Ha éhes lesz, biztos szól majd. Idesétál, és ő is ledobja magát a kanapéra, és én is visszahelyezkedek rendesen. Szívem még mindig hevesebben dobog, mint az normális lenne, de már nem érzem magam olyan kellemetlenül. Végül is, ez itt Jayson. Ismer engem, és én is őt, már elég sokféle állapotban látott már, segített nekem, és még úgy sem rúgott ki, mikor megtudta, hogy szerelmes vagyok belé. Szóóóóval… most csak élvezem a közelségét. Az pedig jó dolog.
Fölbontja az üveget, és mind a két pohárba tölt belőle. Áh, szóval fehérbort sikerült elővennem. Remélem, édes lesz. A szárazat nem szeretem… Az édeset viszont igen, főleg eperrel. Bár, mondjuk az eper az bármivel jó. Csokival, borral, tejszínnel, magában, Jaysonnal, cukorral, tejjel, joghurttal… mindennel.
- Hogy tetszett a film? – kérdezi. Agyamban egyből az a bizonyos jelenet játszódik le, mire teljesen elpirulok. Jajj, mamám, légyszí, ne nézz rám, és ne lásd meg, mennyire vörös a fejem!
- Nagyon tetszett, nagyon jól játszol – motyogom. Igazából… abban biztos vagyok, hogy jól játszik, azt jól tudom, de… abban, hogy a film jó volt, nem vagyok biztos. Bár, ha az első feléből indulok ki, akkor igen, nagyon jó volt, csak… a második felére nem tudtam figyelni. Dedede… ez az ő hibája volt! Miért kellett levennie a fölsőjét, és miért kell ilyen helyesnek, szexinek, ellenállhatatlannak, dögösnek, lehengerlőnek, jóképűnek és… biztos van még egy csomó jelző, de na!... szóval, ilyen baromi tökéletesnek lennie?!
- Őszintén! Hozzászoktam már a kritikákhoz – vigyorog rám. Zavartan fordulok el, nem merek a szemeibe nézni. Jajj, mamiiii!
- Én nem értek a kritikákhoz. Nem tudnék olyan jól játszani, mint te, így nekem tetszik amit csinálsz… tényleg. – Hangom remeg, bizonytalan, de minden kimondott szavamat komolyan gondolom.
- Na jó, elhiszem. – Még jó hogy! Tényleg jó volt! A legjobb része meg az lett volna, amikor megcsókolta a színésznőt. Az olyan romantikus volt! Csak… ezért mégsem ez volt a legjobb rész, mert… önző, és féltékeny vagyok, és azt akarom, hogy engem csókoljon. És mivel a színésznőt csókolta meg, helyettem, ezért nem az a legjobb rész. Jajj, Chi… mégis mikor fogod megtanulni, hogy te csak egy kis senki vagy, akit soha nem fog megcsókolni Jayson, hiszen ti ketten teljesen más világhoz tartoztok?
- Az ilyen premierek után nem szokott valami lenni? Vacsora vagy ilyesmi… - váltok témát, bár csak a gondolataim témáját hagyom figyelmen kívül.
- De. – Hö?
- Miért nem mentél el? – kérdezem meglepetten. Hiszen… akkor ott lehetett volna azzal a színésznőnek az öccsével. A fiúnak nagyon tetszett Jayson, biztosan jó éjszakának néztek volna elébe pedig. Mármint… számomra nagyon rossz éjszakának, de nekik biztosan nagyon jó és élvezetes lett volna. Jaysont ismerve pedig nem csak élvezetes, hanem Pazar, lenyűgöző, és lélegzetelállító.
Khöm… Chi, kéretik nem elszállni a múlt emlékei közé!
- Nem volt kedvem. Nem mindig szeretem a nagy felhajtást. Most jobban vágytam egy kis nyugira – mondja a pohárral játszadozva.
- Értem… - motyogom. Kis nyugira? Akkor… akkor nem kellene nekem elmennem? Vagy gondolhatom azt, lehetek olyan öntelt, hogy azt hiszem, én segítem hozzá a nyugalomhoz? Ha már az izgalmához – nem Chi, nem gondolni arra az izgalmára – nem járulhatok hozzá, legalább a nyugalmához megtehetem.
Szinte észre sem veszem, de már három pohárral el is fogyasztottam az édes borból. Ő is körülbelül ennyit ihatott, és már ki is örült az üveg. Mikor jön a második palackkal, kicsit tiltakozom, mert semmi jó nem sülhet ki abból, hogyha én berúgok, de igazából… még semmi hatását nem érzem. Talán csak egy icike-picikét álmos vagyok. Meg kicsit szédülök. Meg boldog vagyok - de az biztos, hogy Jayson közelségétől. És elbódult is, de az sem feltétlenül fogható az alkoholra.
- Én most így szeretnék ünnepelni. Adjuk meg a módját. – Na jó!
- Hát… jó… - adom be végül a derekam. Ha ezt szeretné… – A filmben… - kezdem zavartan. Chi! Ez most mire volt jó? Nem, nem akarod megkérdezni…
- Igen? –… na jó, de. Nem tehetek róla, nagyon rossz érzés volt, mikor láttam, hogy csókolózik azzal a nővel. Pedig tudom jól, hogy meleg, sokszor volt szerencsém már hallani, de mégis… a partnereit nem mindig szoktam látni, és mellettük, bár eltörpülök, legalább nyertesnek is érezhetem magam, hiszen nekem megvolt az egyetlen estém vele, de én még itt is maradhattam házvezetőnek. Viszont… egy nővel alapból nem versenyezhetek. Főleg nem olyan széppel.
- Szóval a végén… - kezdem újra. - A csókjelenet az olyan szép volt. Olyan élethű… tuti, hogy rendesen csináltátok is ugye? – kérdezem féltékenyen, de próbálom nem mutatni, csak a kíváncsiságomat engedem láttatni. Semmi jogom féltékenynek lenni, végül is, nem az én pasim. De akkor iiiiiis!
- Ugyan. Van rá egy jó trükkünk. – Trükk? Milyen trükk? Hiszen… annyira valóságosnak, igazinak tűnt.
- Tényleg? Pedig annyira igazinak tűnt – mondom meglepődve.
- Megmutatom, hogy kell. – Szinte nem is érzem, hogy mit tesz velem, annyira elbódulok közelségétől. Minden érzékszervem csak rá figyel, csak őt érzi. Szívem vadul dobog, szinte ki akar ugrani mellkasomból, át Jaysonéba, ami nem is lenne olyan messze, hiszen egyből itt van, fölöttem. Izgatottan, megdöbbenve figyelem, elpirult arccal, ahogyan félig lehunyt szemekkel pásztáz. Egyre csak közeledik, és közeledik, és… Ó, mami! Ó, mami! Ó, mami!
Megcsókol! Vagyis… nem kifejezetten megcsókol, csak az alsó ajkam alá nyom egy puszit, de hosszú-hosszú, végtelen pillanatig ott tartja a száját, ami… jáááááj! Mindjárt meghalok! Vizet, levegőt, hideget, szívritmus-szabályozó akármit, de leginkább Jaysooooooont!
- Látod? Így szoktuk csinálni – suttogja, mikor elválik tőlem. Elnyílt ajkakkal pihegek, moccanni sem bírok. Álmodok?
Biztosan. Hiszen… az csak egy álom lehet, amikor Jayson ténylegesen megcsókol. Mohón csókol, teljesen elveszek az érzésben. Szinte lebegek a semmiben, és elbódultan élvezem ajkait ajkaimon. Még! Jayson, még, csókolj! Bármit megtehetsz velem, a tiéd vagyok! Csak kérlek, kérlek, csókolj még!
A nyelved! Ahh, istenem, a nyelved! Igen, még! Csókolj ahogy csak bírsz!
Élvezettel nyöszörgök kemény teste alatt, teljesen készen állok arra, hogy teljesen az övé legyek, értsük ezt bárhogyan. De… mi ez?! Miért állt le?
- Sajnálom… - motyogja fölülve. Zihálva kapkodok levegő után, és próbálom nem elbőgni magam. Ő… most… visszautasított. - Ezt nem kellet volna. Nem akartalak kihasználni… Ne haragudj.
- N… nem haragszom! – dadogom, és fölpattanok. Zavartan eltűröm a fülem mögé a hajamat, és gyorsan meghajolok. – B-bocsánat – motyogom, és könnyeimet nyeldesve elrohanok a fürdőszobába.
Beérve egyből levágom magam a WC ülőke tetejére, és összekucorodok. Annyira jó volt… neki nem tetszett volna? Ő nem érezte azt, amit én? Ő nem izgult fel, mint én? Ölemre tekintve látom, hogy szép nagy sátor alakult ki egyetlen csók miatt. Fájdalmasan szorul neki merevedésem a nadrágomnak, de egyszerűen képtelen vagyok vele mit tenni, csak hangtalanul sírok, és reménykedek, hogy elmúlik a merevedésem, no meg azért, hogy nem lesz rám mérges.
Keményen ráharapok az ajkamra, de annyira, hogy érzem a vérem fémes ízét a számban. Fáj, de legalább kicsit kitisztul a fejem. Túlságosan beleéltem magam. Ismerhetném már Jaysont, ennyire nem kellett volna komolyan vennem azt a csókot. Perpillanat én vagyok az egyetlen fiú a lakásán, persze, hogy megcsókolt. Nem is ő lenne az. Különben is, ivott, és biztosan ő is becsiccsentett, mint én. Ezen nincs semmi bőgni való. Szóval, most fölállok, megmosom az arcom, és kimegyek, mintha mi sem történt volna. Igen, ezt fogom tenni.
Fölállok az ülőkéről, és a csaphoz vonszolom magam. Belenézek a nagy tükörbe, és egy vörös, kisírt szemű rondaságot pillantok meg a tükörben. Nem csoda hát, hogy nem csókolt tovább. - Nyugi, Chi, ő csak sokat ivott, és én kérdeztem butaságot. Én vagyok a hibás ezért, nem ő – mondom magamnak, és belecsapom a fejem a két kezem közé mert vízbe. Bele akarok fulladni!
- Chi, minden oké? – kérdezi Jayson, és bekopog. Mivel nem tudom már tovább visszatartani a levegőt, és nem lenne túl jó ötlet Jayson fürdőszobájában öngyilkosnak lenni, hiszen akkor csak még több gondot okoznék neki, így kiöntöm a kezemben tartott vizet, és levegő után kapkodhatok.
- Igen, persze! Mindjárt… mindjárt megyek! – préselem ki magamból zavartan, és gyorsan megpróbálok emberi külsőt varázsolni magamnak. Megtörlöm az arcomat, hajamat kicsit rendbe rakom, de mikor ismét a tükörbe pillantok, semmilyen változást nem tapasztalok magamon. Hát, Chi… törődj bele, ronda vagy.
Egy nagy sóhaj után odaállok az ajtó elé, és egy gyors erőgyűjtés után, lendületből kinyitom az ajtót. Még jó, hogy befelé nyílik, mert különben eltaláltam volna Jaysont, annyira közel van az ajtóhoz. Teljesen meglepődöm, ahogyan szembe találom magam Jaysonnal. Azt hittem, már elment innen, de úgy tűnik, nem. Na jó, ez elmés megállapítás volt, de tényleg.
Beleharapok ajkamba, mert azt hittem, még lesz egy kis felkészülési időm arra, hogy teljesen lehiggadjak, és nyugodtan megmondhassam neki, hogy most szépen hazamegyek, de nincs erre időm. Tettem teljes tudatában, bűntudattal pislogok föl rá, de nem bírom sokáig viszonozni égető pillantását, elfordítom a tekintetem. - Bocsánat, én azt hiszem, most haza megyek – mondom határozatlanul.
- Nem kell. – Hangja teljesen ellentéte az enyémnek. Határozott, és férfias, és igazán gyomor remegtető. Jajj, mami, miért kellett nekem beleszeretnem ebbe a férfiba?! - Az újságírók itt nem zavargolódnak, Mark meg le van ejtve magasról – jelenti ki, de megrázom a fejem. Nem, nem lenne jó ötlet itt maradnom, hiszen biztos haragszik rám, amiért arra késztettem, hogy egy olyan rondaságot, mint én, megcsókoljon, és csak merő kedvességből ajánlja föl, hogy maradjak.
Igaz, az picike logikai bukfenc, hogy Jayson nem éppen a kedvesség mintapéldánya, és semmi olyat nem tett eddig, amit merő szívjóságból tett volna, de… mindent el kell egyszer kezdeni, nem igaz?
- Nem, nem szeretnék zavarni – motyogom, pedig legszívesebben az egész életemet itt tölteném el. De persze csak akkor, ha ő is velem lenne, máskülönben nem lenne semmi értelme. De sajnos nem lehet, hiszen ő nem úgy érez irántam, ahogy én iránta.
- Nem tudlak itt tartani valahogy? – kérdezi nekitámaszkodva az ajtófélfának, így állva el utamat, hogy nehogy ki tudjak jutni és el tudjak menekülni. Miért kell ilyen jól kinéznie neki?!
- Nem igazán, bocsánat – mondom lehajtott fejjel. - Majd… találkozunk.
- Sajnálom, hogy ez lett az este vége. Nem kellett volna… nem így terveztem – mondja és egy nagyot sóhajtva eláll az utamból. Én sem így terveztem… Azt hittem, ez is csak olyan lesz, mint a többi éjszaka, hogy Jayson fölszed egy helyes fiút, aki kielégíti minden igényét, én pedig ismét álomba sírom magam, hogy másnap boldogan jöhessek ide, összeszedni az előző nap maradékait. De nem így történt.
- Semmi gond. Nekem kell bocsánatot kérnem. Nem kellett volna, hogy kihasználjam a kedvességedet. Bocsánat – mondom bűntudatosan a szemeibe nézve. Bocsánatkérően pislogok, hátha nem fog nagyon haragudni rám. A remény hal meg utoljára, nem igaz?
- De… te nem tehetsz semmiről! – jelenti ki meglepődve. Hogy? Szerinte nem? Hát… kár, hogy se Mark, se én nem így gondoljuk. Nem kellett volna akkor itt maradnom, és akkor nem kezdtek volna el kombinálni az újságírók.
- Kérlek? – pillant rám, de azzal a nézéssel, amitől elolvadok, és azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Nem bírok neki ellenállni, így szinte gondolkozás nélkül egyezek bele. Mit szinte?! Hiszen nem is tudok gondolkozni, mikor így néz! Úgy érzem, a lábaim kocsonyává válnak, hát még, mikor a beleegyezésemre elvigyorodik. - Tényleg? Maradsz? – kérdezi a biztonság kedvéért, de látom rajta, hogy tényleg örül. Jé! Szóval… ő tényleg szeretné, hogy én itt maradjak? De jó!
- Ha… ha nem okozok problémát – motyogom elpirulva az örömtől. Zavartan lehajtom a fejem, amitől a hajam egyből az arcomba omlik, hogy szépen eltakarjon Jayson vizslató pillantása elől. De nem tudok menekülni, hiszen egy óvatos érintést érzek meg a hajamon, ami nem más, mint Jayson keze, ahogyan eltűri a fülem mögé a hajamat.
Ez a pasi komolyan meg akar engem ölni!
- Ismerhetnél annyira, hogy tudd, elmondanám, ha gondot okoznál – vigyorodik el. Na jó… tényleg igaza van.
- Ez… ez igaz – értek vele egyet, amitől csak büszkén elmosolyodik, és elveszi a kezét a hajamról. Érintésének hiánya szinte félelmetes érzéseket kelt bennem, de próbálok rá nem nagyon odafigyelni.
- Na! – Nem lehet mást tenni, csak elmosolyodni ezen az arckifejezésen, amit vág. Mintha azt mondtam volna, hogy ő a világ legokosabb embere, olyan fejet vág. Hajj, nem hiába szerettem én bele… – Mit szeretnél csinálni? Filmet nézzünk, beszélgessünk, vagy csak iszogassunk? – sorolja fel a választási lehetőségeket, de nekem van még egy ötletem, amit nem mondott:
- A… aludjunk? – kérdezem bátortalanul, de mivel úgy néz rám, mint aki megölte a kedvenc kisállatát, inkább vissza is szívom. Nem én voltam! – Jó, jó, akkor… Mi lenne, ha filmet néznénk? – ajánlom.
- Horror, vagy esetleg vígjáték? – kérdezi, és kezét a hátamra téve, kitessékel a fürdőből. Boldogan fogadom érintését hátamon, de ahogyan nagyon-nagyon kezdem élvezni ott lent is, inkább kibújok érintése alól, és segítsége nélkül sétálok a nappaliba.
- Ööö… - gondolkozok el, hogy mit akarok inkább nézni, de nem tudok semmi jó címet. Az összes film, amit nézni szoktam, azok csak olyanok, amiben Jayson szerepel. Azt meg azért mégsem ajánlhatnám neki, nem igaz?
- Csak azt ne mondd, hogy romantikus maszlag! Vagy még inkább: vámpíros film! – mondja teljes elborzadással, amitől huncut hangulatba kerülök. Nem szereti a vámpíros filmeket? Na jó…
- Pedig azt akartam mondani, hogy olyan szívesen megnézném a Twilightot – mondom csillogó, könyörgő szemekkel, hogy nézzük azt, de persze nem gondolom komolyan. Ezt persze nem mutatom ki, hiszen akkor elrontódna a móka, így viszont élvezhetem Jayson teljesen elborzadt arcát. Ez az arc… esküszöm, le kellene fényképezni! Mintha egy világ tört volna össze benne. Nagyon édes!
- Ö… az… sajnos… nincs meg – nyögi ki magából. Zöld színe kicsit aggaszt, nem szeretném, ha hányna, de csak nem fog.
- Csak viccelek – nevetem el magam önfeledten és levetődök a kanapéra. Hirtelen úgy érzem, minden gondom elszáll, és csak kacagok.
- Bazz… szerencséd! – morogja, de aztán ő is elneveti magát. Olyan helyes, mikor nevet! Bár, ő mikor nem az?
- Dehogy akarnék én Tvájlájtot nézni! – terelem el figyelmem a helyességéről, visszatérve a filmekhez. – Utálom – borzongok meg, ahogyan rágondolok arra a borzalomra. Még hogy vámpíros film… meg még, hogy dráma. Bár, ha úgy vesszük, tényleg az – dráma, hogy ilyeneket megcsinálnak, és még nézik is. Hümpf, Jayson sokkal helyesebb, mint Robert! - De más vámpíros filmet szívesen megnéznék, érdekeseknek tűnnek. De ha te nem szeretnél, akkor nem kell – mondom.
- Válassz te! – mutat a DVD gyűjteményére, mire elhúzom a számat. Bizonytalan pillantást vetek rá, de bátorító intésére fölállok a kényelmes kanapéról, és odasétálok a polchoz. Nem, nem, nem, ne… hmm… tetszik a borítója. Helyesnek tűnik a pasi, és a története meg olyan… lövöldözős, harcolós, jajj, most megtámadtak minket, mit tegyünk feelingű.
- Mit szólnál ehhez? – kérdezem, és fölmutatom a Battleship-et. Annyira nem hinném, hogy nagy szám lesz, de próba-szerencse.
- Rendben – bólint, mire berakom a DVD lejátszóba, és indul is a film. Letelepszem a kanapéra, Jayson mellé, és kényelmesen elhelyezkedek. A film első fele még majdnem tiszta, akkor még tudok figyelni a filmre, legalábbis a szőke színész, Alexander valaki külseje miatt, de aztán már túlságosan ellaposodik az egész film, így nem tehetek róla, Jayson pihe-puha öle sokkal csábítóbb dolog.
Utolsó emlékem, hogy kényelmesen elhelyezkedek, és megérzek a fejemen egy könnyed érintést. Jayson…
---*---*---*---*
- Jó reggelt, álomszuszék –mozgolódik alattam valami. Ijedten dermedek meg, hiszen azt sem tudom, hol vagyok, mi történt, és máris valaki megszólított. Otthon nincs is senki, hogy megtudna valaki szólítani, akkor mégis…
Ja, az este. Jaysonnél aludtam. Vagyis… rajta aludtam, ami azt jelenti… azt jelenti, hogy még mindig rajta fekszem! Jajj!
- Ne… haaa-aa-amm… ked is – szakít félbe a fölpattanásban, és a köszöntésben is az ásítás. Már semmi kedvem fölpattanni, olyan jó így elnyújtózkodni az ölében, de mikor észreveszem, hogy kinevet, gyorsan fölülök, és morcosan meredek rá. – Ne nevess!
- De édes vagy, ilyen kócosan – mosolyogja, mire teljesen elvörösödök. Muszáj bókolnia?!
- Jajj, a reggeli! – kiáltok föl, hiszen az fontos dolog, és én elfelejtettem a nagy kényelmeskedésben. Jayson már tegnap este sem kapott vacsorát, a reggelit viszont nem szabad kihagynia, hiszen egészségesen kell táplálkoznia, és abba beletartozik a napi, minimum háromszori evés. – Mit kérsz, rántotta, palacsinta, amerikai, vagy angol reggeli, esetleg valami kis könnyedebb, mint például zabkása? – hadarom kérdésemet, hiszen nem szeretném, hogy éhezzen. Fölpattanok a kanapéról, és megpróbálom égő arcomat eltakarni hajammal. Jajj, mami, hogy kényelmesedhettem el ennyire, hogy rajta aludtam, és még csak enni sem kapott tőlem?! Éheztetem én itt…
- Mindegy, ami van itthon – vonja meg a vállát, és ő is nyújtózkodik egyet. Azért, hogy pillantásomat kordában tarthassam, és ne kezdjek el nyáladzani a pólója alól kivillanó hasának látványára, gyorsan a konyhába hussanok, és belenézek a hűtőbe. Igen, okés, ha jól emlékszem, szóda is van, hmm…
- Rendben, akkor… - kezdem mondatom, miközben kiveszem a hűtőből a dolgokat, de ahogyan megfordulok, szemben találom magamat Jaysonnal, és megakadok. Minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből, még az a szerencse, hogy nem ejtem el a dolgokat. Ez a pasi most komolyan meg akar ölni?!
- Mit készítesz? – kérdezi, és ellép előlem. Szívem vad kalapálását nehezen tudom lecsillapítani, csak kérdő pillantására kapok észbe, hogy választ vár. Chö, ő okoz nekem szívrohamot, és még ő akar tőlem választ. Ilyet…
- Palacsintára gondoltam, mert minden van itth… - hoppá. Nekem ez nem itthon, sajnos. - itt, de ha nem szeretnél annyit várni, szalonnás rántottát is készíthetek.
- Nem, jó lesz a palacsinta – mondja, és beleborzol a hajamba. - Addig akkor elmegyek, letusolok.
- Rendben – suttogom a konyha csendjébe, hiszen már nincs is itt.
Az alapanyagokat lepakolom a pultra, és nekiállok a tészta elkészítésének. Összeöntöm a dolgokat, és addig keverem őket, amíg teljesen homogén masszát nem kapok. Már épp gyújtom meg a tűzhelyet, mikor csöngetnek. Sóhajtva zárom el, és teszem le az olajat a kezemből, és kimegyek ajtót nyitni.
- Igen? – tárom ki az ajtót.
- Már megint itt aludtál?! Nem volt még elég a tegnap este? Azt akarod, hogy Jaysont elítéljék a rajongói, és a karrierjének annyi legyen? – támad nekem Mark egyből, ahogy meglát. Fel sem tudok ocsúdni a megdöbbenéstől, máris a falnak lökve találom magam.
- De… - nyögöm, de nem hagy időt még csak arra sem, hogy mondjak valamit, ellökjem, vagy akár csak levegőt vegyek, máris fenyegetően magasodik fölém.
- Nincs de! Jaysonnak nem kell ilyen kis senki, mint te! Nem lenne szerencsés, ha hírbe hoznák egy férfival. Értsd meg, neki a karrierjével kell törődnie. Nem pedig egy rajongójával, aki takarítósat játszik – morogja az arcomba. Megrettenek tőle, remegő lábaim csak azért nem csuklanak össze, mert karjával megtartja testemet. Félelmetes! Eddig sosem láttam még ilyen ijesztőnek.
- De én… nem rajongójaként vagyok itt – motyogom. Na, jó, legtöbbször nem a rajongójaként vagyok itt. – És nem környékezem meg. – Csak egyszer. De akkor is részeg volt, szóval az ő hibája. Na jó, az enyém, de na! - Szeretem, éppen ezért csak segítek neki. Nem akarom korlátozni semmiben, főleg nem a munkájában – mondom határozottan, már amennyire egy, a mellkasomnak feszülő kartól, remegő tagokkal, és rettegve ezt lehet. Ezekhez a nehezítésekhez képest, viszont egész határozottan sikerül elmondanom védőbeszédem.
- Elhiszem, hogy jót akarsz, de ezzel csak rontasz a dolgon. Te úgy, hogy bármikor itt alhatsz, nagyobb botrányba tudnád keverni Jaysont, mint az összes egyéjszakás kalandja együttvéve. Ezt te sem akarod, igaz? – kérdezi. Hogy én? Bajba sodorhatnám? Hiszen… nem hihetik azt, hogy Jayson meleg lenne, még ha az is, akkor sem, vagy igen? Dedede… én nem akarom, hogy tönkre menjen miattam a karrierje, csak azért, mert én itt aludtam vele.
- Nem… - mormolom a nem létező bajszom alatt. Azt nem akarom.
- Rendben. Mennyit akarsz azért, hogy eltakarodj Jayson közeléből, és soha többet ne lássátok egymást? – kérdezi teljesen komolyan, mire eltátom a számat. Hogy a pofám leszakad…! Van képe… van képe azt kérdezni, hogy mennyit fizessen nekem! Azt a szemét mindenit! Nam vagyok kurva, én nem a pénzért vagyok Jayson mellett!
- Én… ne sértsél meg azzal, hogy ki akarsz fizetni, mint egy olcsó kurvát! Nem vagyok az! – magyarázom felháborodva, mikor szóhoz jutok a döbbenettől.
Mosolyogva enged el, és megigazítja magán az inget. - Reméltem, hogy ezt mondod. Csalódtam volna benned. Örülök, hogy te megérted, hogy Jaysonnak a karrierje a legfontosabb, és nem engedheti meg a jelenlegi állapotában, hogy egy ilyennel, mint te, hírbe hozzák – mondja mosolyogva. Hogy tud ő mosolyogni, miközben nekem a szívemet tapossa össze apró kis darabocskákra?! Ennyire szadista lenne?!
- Ig… igazad van… - Könnyeimmel viaskodok, és mikor kibuggyan az első csepp, gyorsan letörlöm, hiszen azért bennem is van tartás. Előtte nem fogok bőgni, ez biztos!
- Jó fiú vagy. És most szépen írsz gyorsan egy levelet, hogy sürgősen el kellett menned, és többet vissza sem nézel – utasít a nappali felé lökdösve.
- Rend… ben… - szipogom. Kerítek elő egy papírt és egy tollat a dohányzó asztal fiókjából, és írni kezdek.
Kedves Jayson,
Sürgősen haza kell mennem, mert John szólt, hogy bajba került. Sajnálom, majd… találkozunk valamikor.
Sz Chi
Könnyeim fátylán át figyelem betűimet, és többször is végig olvasom, hogy jó-e így, míg végül Mark veszi ki a kezemből a remegő tollat, hogy nehogy áthúzzam a levelet egy hirtelen döntés miatt.
- Tényleg jó fiú vagy. Majd találsz egy másik srácot, akibe szerelmes leszel, és Jaysonnal ellentétben ő is szeretni fog. Biztos vagyok benne. – Hangja halk, határozott, fenyegető. Mind érintése is, hiszen míg Jaysoné meleg, és laza szokott lenni, az övé jéghideg, merev és ellentmondást nem tűrő. Megyek már, megyek.
- Soha nem fogok mást szeretni – jelentem ki, ahogy kiérünk a lakáson kívülre, és köszönés nélkül elhúzok a lakás elől, le, a lépcsőn.
Azt hiszem… anya örülni fog, ha haza nézek hozzá. Már régóta szeretne látni, és szerintem itt az ideje egy kis családlátogatásnak. Talán ő tud majd segíteni abban, hogyan vészeljem át ezt az időszakot.
Jayson… Jayson… Jayson… Szeretlek. Remélem, tényleg jót teszek ezzel veled, és megtalálod a boldogságot.
|
| timcsiikee | 2012. 05. 18. 21:29:37 | #21019 |
Karakter: Jayson Bradley
Megjegyzés: ~ Genemnek
Bocsi hogy picit lerövidítettem ^^
Jayson:
- Persze… - válaszol kedvesen. Nem is tudom mire gondoltam. Nem rég azt mondtam neki, hogy nem fogom elküldeni, félő tekintettel kérdezte, hogy ugye nem küldeném el, erre ilyet kérdezek. Én is hülye vagyok, tény, de ennyire… Igazából nem tudom mit kéne tennem. Sosem voltam még ilyen tanácstalan.
- Kösz… - veszem magamhoz a csészét, és komótosan kortyolgatok belőle. Közben felettem toporog, mint a türelmetlen pincérek. Csak ő sokkal aranyosabb és nem borravalóért kuncsorog – Igen? – látom rajta, hogy nagyon szeretne mondani valamit.
- Ma este lesz a bemutatód…
- Jé tényleg! – esik le nekem is. Majdnem el is felejtettem. Tuti, hogy Mark seggberúgott volna.
- Szóval… Nekem nincsen semmilyen ruhám, amit föl tudnék venni egy ilyen alkalomra. És az arcom is ilyen ronda, teljesen föl van dagadva. Nagy gond lenne, ha nem mennék el?
Habár van benne valami, de… pont ezt nem akartam kihagyni. Az ő véleményére voltam kíváncsi.
- Igen – bizony baj lenne – De gyere! – találok ki valamit, fel is állok az asztaltól, és csuklójánál ragadva vonom magam után.
~*~
Veszek neki pár rá illő elegáns ruhát, ami jó egy ilyen premierre, de akár más alkalomra is. A boltos nő segít sminkkel az arcáról eltűntetni a duzzanatot. Ha magát a búbot nem is, de színeit igen és ez már elég. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű rávennem, hogy én vegyem meg a ruháit, akadékoskodik is, hisz nem is ő lenne, de nem hagyom. Ha már én ragaszkodom hozzá, hogy jöjjön el, ez a legkevesebb. Egy ilyen ruha nem kottyan meg, és örömmel veszem meg neki. Magamat sem értem igazán, de… lehet nem is akarom magamnak megmagyarázni.
Ahogy kilép a boltból már mosolyog. Végig a zacskót figyelve. Hihetetlenül édes, még a kocsiban is nehezen tudom levenni rólam a tekintetem csak akkor, amikor rám szól, és felém fordulva eltűnik az édes mosoly és a ragyogó tekintet.
- Nem kell… indulni? – oh igaz is, sietnünk kell.
- A bemutatóra Markkal mész, jó? Nekem sajnos a partneremmel kell mennem, de utána majd találkozunk, rendben?
- Persze – ez nem tűnt valami őszintének. Oda sem merek nézni. Sokkal jobban tetszett, amikor édesen mosolygott, most pedig tuti el van kámpicsorodva. Pedig ha tehetném nem mással ülnék be, de muszáj. Ilyenek a nagy premierek.
Megérkezünk, leállítom a motort, de csak mered maga elé.
- Hé, ébresztő! – szólok rá, vállát finoman simítom meg, mire megrezzen.
- Oh, bocsi. Kicsit elbambultam – zavarodottan oldja ki az övet, de mielőtt kiszállna csuklójánál fogva tartom vissza.
- Minden rendben?
- Persze – megint nem őszinte, de ráhagyom. Én rákérdeztem. A lakásban a fürdőbe terelem, hogy készüljön el. Én gyorsabb leszek, már rutinom van benne. A konyhában ülök le hogy felhívjam Markot mikor indulunk és hogy figyeljen Chiire. Nincs elragadtatva, de nem érdekel… dolgozzon csak.
Az előbb ajtókattanást hallottam, így kimegyek a konyhából.
- Végeztél? – óó telihold látványa tárul elém, és sietősen ráncigálja magára nagy nehezen az alsónadrágot. Hehh.. – Öö, bocsánat – visszafordulok, mintha ott sem jártam volna, szám sarkában kis mosollyal indulok meg a fürdő felé. Szép kis kerek segge van.
~*~
A film számomra sovány, mert sokkal több élmény ért forgatáson, mint itt. Kedvenc pillanataimat eltátogom magamnak és arra gondolok, hogy vajon Chii mikor mit gondolhat. Igaz rengeteg vágás volt benne, csomó jelenet kimaradt, hisz jobbakat kellett helyette betenni. Bár szerintem volt pár ami tökéletes lett volna részemről a filmbe, de ugyebár én nem vagyok rendező… Nem érthetek ehhez.
Épp hogy vége a filmnek, már nem kell a formalitásokkal sokat törődni így nem baj ha csak haladok a kísérőm mellett, és nem karolom. Persze kicsit le is maradok tőle. Mielőtt kiérnénk, megcsörren a telefonom. Mark. Mi a fenét akar ilyenkor? Ki kell mennem az újságírókhoz.
- Én szóltam, hogy ebből baj lesz – szól a telefonba Mark, köszönés nélkül. Kicsit recseg a vonal, ebből tudom, hogy bluetooth headset van rajta, és a haja belezavar az adásba.
- Mi a fenéről beszélsz?
- Csend és hallgass. Ha később erről kérdeznek, akkor most figyelj jól. – már épp szólásra nyitnám a szám, mert nem értem, de inkább befogom. Nagyon morcosnak tűnik, így nem akarom jobban felhúzni.
- Elnézést, de a fiú velem van – fiú? Miről beszél? Chi? Kihez beszél?
- Igaz, hogy a fiú Mr. Bradleynél töltötte az éjszakát? Talán valami különös kapcsolatban vannak? Hogy hívják?
- A fiúnak nincs semmi különös köze Jayson Bradleyhez. Kérem, engedjenek minket tovább – csak elkerekedett szemekkel hallgatom, lassan kiürül a moziterem, és a belső zsivaj elhal, már csak a telefonból hallom. Nem tudom hogyan jutottak ki, de visszhangzó kopogást hallok. Nem szólok semmit. Vajon még nem fejezték be, vagy Mark csak elfelejtette kikapcsolni a telefont?
- Köszönöm – ez Chi hangja. Ugrik egyet a gyomrom.
- Ne köszönj semmit, ez mind a te hibád – morog Mark és összeszorul az öklöm.
- Ne hibáztasd Őt Mark.
- Oh Jay, még itt vagy – valóban elfelejtette, lehet jobb is.
- Nálam találkozunk – kinyomom a telefont és lassan kifelé indulok, belevetődve az újságírók tömegébe.
~*~
Iszonyatosan kimerítő tud lenni, a folyamatosa kérdezgetés. Ráadásul akik már nem a filmre voltak kíváncsiak és inkább firkászok voltak kamera nélkül, rengeteg olyan kérdést tettek fel, amiben Chi szerepelt, persze a nevét azt nem tudták meg. Még szerencse. Utálom a firkászokat.
„Ha a filmről szeretnének kérdezni, bármire szívesen válaszolok.” – ezzel és hasonló szöveggel tértem ki minden kényes kérdés alól. A magánéletemben ne vájkáljanak.
Mikor hazaérek kifújom magam, de nem sok időm jut rá, mert Mark áll előttem, mögötte az ajtó mögül les ki Chi félénken. Már majdnem el is felejtettem, hogy azt mondtam jöjjenek fel.
- Ne csinálj több ilyet, Jay. Tönkre akarod tenni a karriered?
- Mi a francról beszélsz? – belépek, kilazítom a nyakkendőmet és az ingemet.
- Róla, Jay – mutat dühösen Chi felé, hátra sem nézve. – Gondatlanul hagyod hogy éjjel-nappal bejárjon a lakásodra, csoda hogy eddig nem figyeltek fel rá.
- És akkor mi van? Nehezedre esett volna valami jobban kitalálni annál, minthogy teljesen letagadd, hogy köze van hozzám?
- Amikor felvilágosítottalak, hogy beléd van esve azt hittem azonnal elküldöd. – csak nagy szemeket meresztek rá.
- Csak ezért csináltad?
- Jó lenne ha normális takarító szolgáltatót használnál, mint minden normális színész.
- Nem fogom ezt a divatot követni. Parancsolhatsz a munkámban, segíthetsz a munkával kapcsolatban, de a magánéletemről szállj le.
- Nem fogom hagyni, hogy miatta szétcsússzon a karriered.
- Én meg nem hagyom, hogy beleszólj mit tegyek.
- Ide figyelj… - mondandóját megszakítja a mobil csörgése. Bosszúsan előkapja, megnézi a kijelzőt, majd rám néz. – Ezt majd később folytatjuk, most mennem kell – Egy utolsó pillantást vet még Chiire, majd kimegy. Nem fáradok azzal, hogy én nyissak neki ajtót. Kifújok egy mély levegőt, és lenyugszom.
- Ne haragudj… nem akartam bajt okozni – elé lépek, sajnálkozó a hangja, őszinte, pedig nem is tehet róla. Hajába borzolok.
- Ne érezd rosszul magad. Remélem Mark nem bántott – csak megrázza a fejét így elveszem onnan a kezem. – Szavakkal sem? – újabb fejrázás, bár ezt nem hiszem el. Majd úgyis fogom még e-miatt bosszantani markot. Megkapja a magáét.
- Biztos semmi gond nem lesz ebből? Jobb lenne ha hazamennék.
- Nem – válaszolom határozottan de igyekszem kedves hangnemben – Mindjárt átöltözök. Addig a borszekrényből kivennél valamit kérlek? Válassz bármit, van benne pezsgő is.
- Oké – mosolyog kicsit gyengén, de amikor viszonzom, felvillanyozódik. Ő a konyha felé megy, és a szobám felé.
Fekete póló, fellélegzek a kényelmes öltözettől az öltöny után. Egy térd felettiig érő laza nadrág, alatta semmi. Így sokkal kényelmesebb. Mikor kiérek a nappaliban szép kis látvány fogad. Egy üveg valami – nem nagyon érdekel mi csak alkohol legyen – két pohár és egy Chi.
Már ő is átvedlett valami kényelmesebbe, és a kanapén ülve nézi a tévét. Mikor meghallja, hogy jövök, hátra fordul és feltérdel a kanapén.
- Nem vagy éhes? Összedobhatok valamit.
- Nem, köszi – Kényelmesen sétálok a kanapéhoz, majd levetődöm mellé, addigra ő is visszakucorodik a helyére. Felbontom az üveget, és töltök mindkettőnknek. – Hogy tetszett a film? – kérdem végre azt, amire eddig is kíváncsi voltam.
- Nagyon tetszett, nagyon jól játszol.
- Őszintén! Hozzászoktam már a kritikákhoz – vigyorgok rá, mire megszeppenve fordítja a tévé felé a tekintetét.
- Én nem értek a kritikákhoz. Nem tudnék olyan jól játszani, mint te, így nekem tetszik amit csinálsz… tényleg.
- Na jó, elhiszem.
Vajon csak azért maradt itt, mert lehet az exe még nem ment el? Lehetséges, de ha így is van, inkább kihasználom. Szerettem volna a ma estét mindenképp vele tölteni, ha már kíváncsi voltam a véleményére. Na meg kellemetlenséget okoztam neki. Nem hittem volna, hogy egy ilyen egyszerű színészt is megfigyelnek, mint én. De nem akarom ezt a témát felhozni előtte. Most nem… egy ilyen zűr után kell a kellemes időtöltés.
- Az ilyen premierek után nem szokott valami lenni? Vacsora vagy ilyesmi…
- De – vágom rá egyszerűen, fel is hörpintem az első pohár tartalmát, és töltök újra. Meglepetten néz rám.
- Miért nem mentél el? – vállat vonok.
- Nem volt kedvem. Nem mindig szeretem a nagy felhajtást. Most jobban vágytam egy kis nyugira.
- Értem…
Ez után csak fogy lassan az üveg tartalma, és amikor kiürül, hozok egy másikat. Eleinte kicsit tiltakozik, mikor töltögetek neki, de csak réveszem.
- Én most így szeretnék ünnepelni. Adjuk meg a módját.
- Hát… jó… - végül beadja a derekát, és újra töltök. A márkás ital hatással van rám, szeretem ezt a kellemes, fűtő melegséget érezni amikor már bódít, de még magamnál vagyok. – A filmben… - kezdi bizonytalanul, majd felé nézve látom, hogy tanakodik a télig üres pohár felett, végül leteszi.
- Igen? – kérdezek rá mert épp félbehagyott valamit.
- Szóval a végén… a csókjelenet az olyan szép volt. Olyan élethű… tuti, hogy rendesen csináltátok is ugye? – kíváncsian néz felém. Én csak legyintek.
- Ugyan. Van rá egy jó trükkünk.
- Tényleg? Pedig annyira igazinak tűnt.
- Megmutatom hogy kell – leteszem a poharam gondolkodás nélkül, meglepetten nyikkan egyet. Felé magasodok, egyik kezemmel megtámaszkodom a kanapé háttámláján, a másikkal félig nyakát, félig arcát tartom meg. Félig lehunyt szemekkel hajolok fölé, Ő meredten kitágult szemekkel piheg. Majd számmal alsó ajka alá nyomok csókot, mintha csak a filmből játszanám el a jelenetet. Hosszú pillanatokig tartom ott magam, majd még mindig őt fogva emelkedem fel, csak pár centire tőle.
- Látod? Így szoktuk csinálni – suttogom halkan, majd szemeibe nézek. Ködösek, csillognak és valami különös lapul meg bennük. Ajkai résnyire nyitva a csodálattól vagy épp az izgalomtól. Izgatóan szép.
Lassan szám az övére tapasztom, lehunyom a szemem, és finoman majd egyre mohóbban csókolni kezdem. Kellemes illata orromba kúszik, ettől csak bevadulok, tenyerem lesimul hasára és mellkasára, simogatva kezdem összegyűrni rajta a pólót. Vállamba markol, nem tol el sőt inkább kapaszkodik belém, de mikor hozzá simul testem és nyöszörögni kezd, észbe kapok. Nem vagyok normális. Lefagyok, mint egy gép. Felemelkedem róla, arcomat gyűrögetem, fújtatva hajamba túrok. Görnyedve ülök vissza, mert gatyámból kis sátor avanzsálódott.
- Sajnálom… ezt nem kellet volna. Nem akartalak kihasználni… Ne haragudj. – Én hülye… tudom, mit érez én meg rámászom. Francba.
|
| Geneviev | 2012. 02. 20. 09:12:12 | #19318 |
Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: ~Timcsinek és szerelmemnek
Egy végtelennek tűnő pillanatig semmit sem hallok, és már teljesen letörök, hogy tuti, hogy nincs itthon, hanem még bulizik, hiszen ő nagy parti-arc, akit valószínűleg teljesen körül donganak a fiúcskák, akik közül nem tud választani, így még bulizik simán, mikor lábdobogást hallok meg. Szívecském őrült kalapálásba kezd, gyomrom teljesen összeszorul, és hányingerem is van. Fééélek! Nem akarom, hogy mérges legyen rám, nem akarom, hogy elküldjön, nem akarok én semmit sem, csak azt, hogy bárcsak minden a régi lenne!
Egy kis idő múlva nyílik az ajtó, és egy aprócska alsógatyával takart, majdnem meztelen Jayson bukkan fel benne. Viszont most még ez sem tud izgatni, hát még fölizgatni, csak az, hogy jaj, csak ne küldjön el, jaj, csak ne küldjön el.
- Chi? – lepődik meg, de nem úgy néz ki, mint aki annyira mérges lenne rám. - Van kulcsod, miért nem… Mi van az arcoddal?
- Kérlek… bemehetek? – kérdezem szipogva. Talán beenged. És igen; Jayson félreáll az útból. Egész testemben remegek, valószínűleg most jött ki rajtam a sokkhatás. Félek Johntól. Félek Jaysontól. Félek magamtól…
- Mi történt? – kérdezi aggódva, mire agyamban újra és újra lejátszódik John hazatértének pillanata. Én tényleg azt hittem, hogy szeret, és hogy nem probléma számára az, hogy én mást szeretek. Buta, naiv Chi. Hülye vagy, ezt már tudhattad volna eddig is. De nem, neked reménykedned kell, hogy téged senki sem akar bántani. Naiv, naiv kicsi Chi…
- John… - nyögöm ki magamból, próbálva visszatartani könnyeimet. Annyira rossz volt! Sosem hittem volna, hogy egyszer nem fog ütni. Pont ő! Pont az, akit a második legjobban szeretek a világon, Jasyon után! Hogy tehette? Hogy változhatott meg így, ennyire ezalatt a pár év alatt?! Vagy eddig is ilyen volt, csak én nem vettem észre? De nem. Ő soha nem volt ilyen. Ő mindig csak gondoskodott rólam, sosem akart nekem rosszat. Mindig megvédett, bárki bántott. Akkor ez hogy történhetett meg? Nem értem. Nem értem… Egyszerűen nem értem…
- Ő ütött meg? – kérdezi Jayson. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy itt van velem, így kérdésére egyből bólintok is. Amit lehet, nem kellett volna, tekintve indulata hevességét. – Szétverem – emeli ütésre a kezét, mintha John itt lenne, de elkapom a kezét, hiszen nem teheti! Nem, hiszen én tényleg megérdemeltem!
- Ne! Megérdemeltem! – kiáltok föl ijedtemben.
- Mi az hogy megérdemelted? – kérdezi kiakadva. Válaszolni nem merek, hiszen ahhoz el kellene mondanom az egész történetet, amit meg nem akarok, hiszen az egész oka az ő iránt érzett szerelmem, szóval csak lehajtom a fejem. – Ülj le – utasít nagyot sóhajtva, mire szófogadón odasétálok. Nem merem föltenni a lábam a kanapéra, mert biztos tök koszos, hiszen mezítláb futottam idáig, de legszívesebben összekucorodnék, és álomba sírnám magam. Jayson olyan kedves hozzám, pedig meg sem érdemlem! Nem érdemlek mást, csak verést. Ott kellett volna maradnom, és hagynom, hogy John megadja, amit megérdemlek. Olyan hülye vagyok! - Hol is tartom a papucsokat? – kérdezi zavarodottan. Olyan édes, hogy legszívesebben fölkuncognék, de semmi kedvem a nevetéshez. A síráshoz annál inkább.
- A bejárat melletti kisszekrényben – dünnyögöm a választ.
- Tessék – dobja le a lábam elé a vadonatúj papucsokat, amikbe belebújtatom lábacskáimat, és megérzem, hogy besüpped mellettem a szivacs: Jayson megérkezett.
- Köszönöm… - suttogom, és teljesen elmerülök önsajnálatomban. Térdeimet fölhúzom, papucsos lábacskáimon támasztom fejecskémet. Szemeimből könnyek csorognak, és legszívesebben visszamennék Johnhoz, hogy fejezze ba, amit elkezdett. Megérdemeltem azt a pofont. Többet is megérdemeltem volna. Sokkal, de sokkal többet is, hiszen én mindenkit csak kihasználok. Hülye, hülye, gerinctelen kis Chi itt sírdogál a sikeres filmsztárnál, akit talán a leginkább kihasznált. Hogy tehettem? Föl kellett volna mondanom, ha előbb nem, azután az éjszaka után. Mégis hogy a fenébe gondoltam, hogy itt maradhatok, és kukkolhatom Jaysont?! Csak kihasználtam, hogy olyan lusta, hogy kell neki bejáró(nő).
- Chi – szólal meg Jayson. Hangjától megrezzenek, előre félek, hogy mit fog mondani. El fog küldeni. Biztos vagyok benne, hogy el fog küldeni. Minden normális, épeszű ember ezt tenné, miután kiderül, hogy kihasználták, ráadásul neki nem kell a nyakába egy olyan kolonc, mint én, aki úgy fejezi ki iránta a szerelmét, hogy részegen lefekszik vele, megcsókolja, aztán meg idemenekül a volt barátja elől, akitől csak azt kapná, amit megérdemelt. – Nézz rám – utasít, vagyis kér, de én utasításnak veszem, és lassan felé fordulok. Nem merek gyorsabb mozgást végrehajtani, mert már így is eléggé fáj a pofikám. – Egy pillanat – pattan föl valamiért Jayson. Nem sokáig gondolkozom, hogy vajon az arcom rémisztette-e meg ennyire, és hogy ez azt jelenti-e, hogy el kell húznom, mert pillanatokon belül itt is van egy hideg vizes ronggyal, amit az arcomra tesz. Ez… Ohh… – Chi… miért ütött meg? – kérdezi kedves hangon. Ez olyan rossz! Miért ilyen kedves velem?! Meg sem érdemelem, hogy velem foglalkozzon…
- Részeg volt és dühös – nyögöm ki magamból.
- De a részegség nem mentség – mondja. Igaza van. A részegség számomra sem volt mentség, se akkor, se most.
- Tudom – felelem, és lelkiismeret furdalásosan lesütöm tekintetemet. Nem merek ránézni. Félek, hogy most fog jönni az a pillanat, amikor elküld, hogy ő megtett minden tőle telhetőt, ennyi elég volt belőlem.
- Chi… te tényleg szeretsz engem? – Persze, hogy szeretlek. De… ahj, bárcsak ne tenném! De mivel szeretem, egy bólintással elismerem. Már nem titkolhatom tovább. Ezek után?! – Pedig elég léha vagyok, minden héten nem egyszer mást hozok fel ide, takarító nélkül szemétbe fulladnék, lusta vagyok, nem tudok főzni – sorolja föl ujjait mutatva az összes rossz tulajdonságát. Hát igen, ezeket mind tudom. Mondjuk, nem gondoltam volna, hogy ő is… De… ez olyan, mintha…
- Ez olyan mintha most azt akarnád, hogy szeressek ki belőled – motyogom hangosan gondolatomat, egy aprócska mosollyal. Ez édes. Picit fölszisszenek, mert eléggé fáj azért az arcom, de próbálom nem mutatni, hiszen megérdemeltem. És az idejövetelemen kívül nem akarok még több gondot okozni Jaysonnak. – De én ezeket tudom, és még így is… - motyogom. Tiszta vörös lehetek, hiszen erről még soha nem meséltem senkinek, főleg nem neki, de most muszáj. Szeretném, ha tudná. - na jó a fiúfaló rész más, bár… - Majdnem kikotyogtam! Butus Chi, ugye nem akarod, hogy még jobban kiakadjon rád?! Gyorsan a TV felé fordulok, mintha olyan érdekes lenne, de azt sem tudom, hogy mi megy, hiszen szemem előtt az az éjszaka játszódik le. Tiszta vörös lehetek, hiszen ég az arcom, de nem tudok ellene tenni, agyam folyamatosan azt a fantasztikus éjszakát játssza le nekem.
- Bár? – kérdezi. Szemeimet lehunyom, és picit megdörzsölöm. Hangosan sóhajtok; nem akarom elmondani. De… joga van hozzá, hogy tudja. – Chi, tudni szeretném.
- Régen… nem emlékszel rá, de te is részeg voltál, és… hazakísértelek, mert túl sokat ittál. Aztán… mikor felértünk azt hiszem azt gondoltad, az egyik fiú vagyok, akit felhoztál. – A kezdeti elhatározás után, hogy töredelmesen bevallom tettemet, hangom egyre inkább elhalkul, és a mondatot már nem fejezem be teljes egészében, csak lehajtom fejecskémet, és várom a reakcióját.
- Miért nem mondtad el? – kérdezi teljesen semleges hangon. Még kisebbre összehúzom magam; félek. Félek, mit fog szólni. De még inkább a kérdéseitől. Ettől a kérdésétől.
- Hogy szeretlek? – kérdezem remegő hangon. Hát nem egyértelmű neki?
- Azt is.
- Mert… - picit mocorgok, és még jobban összehúzom magam. – Attól féltem, hogy akkor elküldesz – vallom be keservesen. Mit félek?! Rettegek, hogy elküld magától! Igen, kicsi Chi, ezt hívják két szék között a pad alá esésnek… De persze megérdemlem. Ha tényleg ez fog történni, én… én nem fogok kiakadni. Felelősséget vállalok, és nem fogok előtte összetörni. Miután eltűntem a közeléből, igen, de nem előtte. Nem akarok még ennél is gyengébbek mutatkozni előtte, nem akarom, hogy azt higgye, csak azért csinálom, mert a jóindulatára akarok hatni. Azt nem bírnám elviselni. Azt talán, ha gerinctelen féregnek tart, hiszen az vagyok, de… Mindegy. Most nem szabad erre gondolnom.
Nem akarok bőgni előtte. Nem fogok bőgni előtte. De minél előbb meg kéne tudnom, hogy mit akar velem kezdeni, mert kezdek beleőrülni a várakozásba.
- Ugye nem akarsz elküldeni? – kapom föl a fejemet hirtelen, mert most van erőm arra, hogy megkérdezzem. De el is tűnt, és legszívesebben visszaszívnám, de már nem lehet.
Jyason azt hiszem… megőrült. Igen, valószínűleg ez történt, ugyanis nem hogy kirakna az ajtaja elé az itt levő cuccaimmal együtt, hanem kedvesen elmosolyodik, és összeborzolja hajacskámat. Ööö… én… elaludtam volna? Ez biztos csak álom, nem lehet igaz. Ennyire nem lehet kedves Jayson. Vagy igen?!
- Nem küldelek el… a finom főztödről nem tudnék lemondani – jelenti ki, hogy még hihetetlenebb legyen az egész. - Hozok egy takarót – mondja, és fölpattan mellőlem. Teljes sokkban dőlök oldalra a kanapén, és miniatűr babaként magzatpozícióba húzom magam. Még tudatom peremén érzékelem, hogy rám terít valamit, és hogy mond valamit, de az már nem jut el a tudatomig. Egyedül az fut át még gyorsan át fejecskémen, hogy ugye nem egy terítőt terített rám, hiszen még ez is kitelik tőle.
---*---*---*---
- Biztos, hogy erre szükség van? – kérdezem bizonytalanul, túlságosan magas hangon, miközben fölfele megyünk a lépcsőn, hogy végre elérjük a lakásom. Ééén nem szeretném. Nem szeretném, ha Jayson följönne velem. Nem szeretném kirúgni Johnt. És legfőképpen… egyáltalán nem akarom, hogy ők ketten találkozzanak. De sajna nem szólhatok semmit sem, hiszen az összes jogomat, hogy egyedül dönthessek valami felett, eljátszottam, amikor hülye módon így bekavartam hármunk életébe.
- Egyedül nem engedtelek volna ide, így igen. – Gondoltam. Nagyot sóhajtok magamban, és mikor meglátom a szobám ajtaját, megszólalok:
- Ez az ajtó – mondom, és ahelyett, hogy kinyitnám, valahogy Jayson mögé kerülök, aki helyettem kinyitja azt. Egy aprócska részem örül, hogy ennyire félt, hogy elkísér ide, de a nagyobbik részem berzenkedik tőle, hiszen ki tudja, igazából miért teszi. Nem hinném, hogy azért, mert félt. Vagy igen?!
- Yuu-chan? – kérdezi egy reménykedő hang, és egy kis trappolás után a tulajdonosa is megjelenik. – Sajnálom Yuu… - kezd bocsánatkérésbe, de mikor helyettem Jaysont látja meg, elhallgat. Óvatosan kikukucskálok sz… szerelmem mögül, és már csak azt veszem észre, hogy azért takarja még mindig el a kilátást, mert éppen John szétverésére készülve sikeresen bevisz neki egy ütést.
- Hé! – kiált föl John a földről, de mikor észrevesz engem, ahogy Jayson mögül kíváncsiskodok, és izgulok, hogy csak ne akarjon nekitámadni szerelmemnek, felénk kezd kúszni.
- Yuu-chan, kérlek ne haragudj, nem tudom miért csináltam, de nem akartam, kérlek – kúszik egyre közelebb. Megesik rajta a szívem, hiszen tudom én, hogy nem akart rosszat, és én tettem nagy baromságot, de Jayson valamiért megállítja, nem engedi közelebb hozzám. Pedig ő tényleg nem akar engem bántani! Csak… csak… csak… dühös volt. Most már nem az! Valamit suttog, amit nem értek, mire Jayson ingerülten fölmorran.
- Chi, mondd el neki – utasít. Belemarkolok Jayson ingjének ujjába, hátha egy csöppnyi erő átszivárog belém, és úgy kezdek neki.
- John… szeretném… ha elmennél – mondom nem túl magabiztosan, és el is akadok. Mit is akart beleverni Jayson a fejembe, hogy mit mondjak neki? Ööö… ezen kívül nem tudom. Nem merem. Elfelejtettem. Haza akarok menniiii! Egyedül!
- Szedd össze a cuccod, és költözz el valamerre – mondja Jasyon helyettem, és kicsit arrébb rúgva Johnt, felém fordul. – Gyere – fogja meg a csuklómat, és maga után húz. Az ajtó dörrenve becsapódik utánunk, amire megrezzenek. Ez… furcsa volt. Mint egy film…
- De… de… - kezdek ellenkezni Jaysonnal, hogy biztos ilyen agresszívan kellett-e Johnnal bánni, de nem jutok tovább, mert szavamba vág.
- Nem hagylak vele egyedül. Amíg nem tűnik el, addig nálam leszel – jelenti ki. Erre már csak pislogni tudok, és kerek szemekkel követem. Kicsivel később elengedi csuklómat, ami már hiányolja az érintését, de nem állok meg. Ő viszont igen, szóval én is lefékezek, és kíváncsian ránézek.
- Mi a baj? – kérdezem érdeklődve. Jayson óvatosan megfogja az államat, és maga felé fordítja. Érintése nyomán bizsereg a bőröm, de nem amiatt, mert fáj, hanem mert olyan jó érzés.
- Kék… - feleli. – és puffadt. Chi, nézz erre mielőtt meg szeretnél bocsájtani neki – mondja egyszerűen. Vajon… ezt miért mondja?
- Ezt most miért mondod? – kérdezem.
- Az előbb elrángattalak, mint egy gyereket, sajnálom – mondja zsebre vágott kézzel. – Csak nem szeretném, ha megint bántana. – Istenem! De édes! Annyira… annyira szeretem! Kis mosollyal arcomon megrázom a fejem, hiszen egyáltalán nem haragszom. Inkább hálás vagyok neki. Annyi mindent tett értem, én meg mindig csak a bajt okozok neki.
- Nem… nem baj, mert én nem tudtam volna neki azt mondani. Azt hiszem tényleg jobb, ha nem maradok most vele kettesben. – Az a mosoly… Olyan helyes! És annyira kedves. Tegnap este valamiért elfelejtette említeni a jó tulajdonságait, de én tudom őket. Minden egyes, jó és rossz tulajdonságát tudom, és azokkal együtt szeretem.
- Akkor menjünk.
---*---*---*---
- Ha eltűnt az a srác… szeretnél még itt dolgozni? – kérdezi hirtelen a lakásán. HOGY?! Ő… nem akarja?! De…!
- Miről beszélsz? – kérdem ijedten. Dededede… tegnap este még ő mondta, hogy oké! Akkor most mi ez így hirtelen?!
- Felejtsd el. – legyint. Szívem őrült ütemben ver, és egyáltalán nem tudom elfelejteni. Ettől, hogy nem vagyok valami határozott, megutált?! Vagy… most jött rá ténylegesen, hogy milyen egy girnyó vagyok? - Főznél kérlek egy kávét? – vált témát. Hééé! Most komolyan ezzel akar ijesztgetni?!
- Persze… - sóhajtom, és jó kisfiúként a konyhába slattyogok, hogy elkészítsem a szokásos kávéját. Mondjuk, amilyen lestrapáltnak ő kinéz, nem a szokásos két decis adagot viszem neki, hanem egy fél literes bögrébe készítek, és azt adom neki. Kell a koffein, elég húzós éjszakája volt a jóvoltamból, ráadásul ma este még a filmbemutatóra is el kell mennie.
- Köszi – veszi el a bögrét, és egyből beleiszik. Nem zavartatva magát, hogy forró, jó pár kortyot megiszik belőle. Előtte ácsingózok, és egyik lábamról a másikra állok, mert kicsit zavarban vagyok. Hogyan kell valakit megkérni arra, hogy tudna-e ruhát kölcsönözni, ugyanis nekem nincsen semmilyen olyan ruhám, amit föl tudnék menni? Vagy még inkább… hogy a fenébe lehet rávenni valakit, hogy ilyen arccal hadd ne kelljen előadásra mennem?! – Igen? – sandít föl rám. Ehh, szóval így…
- Ma este lesz a bemutatód… - kezdek neki.
- Jé, tényleg! – szól közbe. Picit elmosolyodok, mert csak ő felejthet el egy ilyen fontos dolgot, de aztán tovább folytatom az ajkam rágicsálását.
- Szóval… Nekem nincsen semmilyen ruhám, amit föl tudnék venni egy ilyen alkalomra. És az arcom is ilyen ronda, teljesen föl van dagadva. Nagy gond lenne, ha nem mennék el? – kérdezem félősen. Alsó ajkam már picit véres is, mert érzem a fémes ízt a számban, és a körömágyam is vérzik, annyira elkapartam. Ideges vagyok, na!
Jayson elgondolkozik pár pillanatra, majd a szemembe néz. – Igen. De gyere! – ugrik föl, és a kanapé előtti asztalra vágja a majdnem üres bögrét. Mikor elér engem, megfogja a csuklók, és maga után ráncigál, ismét. Hát, úgy néz ki, a mai nap egy ilyen ráncigálós nap…
- Hova megyünk? – kérdezem a liftben, de válaszolni persze nem válaszol, már miért is tenné. Épp csak elrabol! Na jó, ne legyünk ennyire drámaiak, dehogy rabol, de na! Mit gondoljon az ember fia, ha egyszer betuszkolják egy autóba úgy, hogy azt se tudja, hova lesz a menet? – Naa! – nyafogok, de amint meghallom a saját hangom, elnémulok. Nem, nekem nincs jogom arra, hogy bármit is kérdezzek. Jayson biztosan sokkal jobban tudja, mit csinál, mint én. Mármint hogy ő azt jobban tudja, amit ő csinál, mint amennyire én tudom, hogy én mit csinálok.
- Vásárolni! – jelenti ki végül, mikor kiérünk a kocsival a lakóházból. Kerek szemekkel rápislogok, és próbálom kitalálni, mégis ezt hogy érti. Egy piros lámpánál felém fordul, és valószínűleg olyan hülye fejet vághatok, hogy elmosolyodik. – Azt mondtad, nincs ruhád, amiben jöhetnél. Én viszont szeretném, hogy eljönnél, kíváncsi vagyok a véleményedre, szóval veszünk neked egyet! – vigyorogja. Teljesen elpirulok, érzem. Kíváncsi a véleményemre? Jajj, de édes! Lehetséges, hogy nem hogy múlna az iránta érzett szerelmem, hanem egyre jobban, és jobban beleesek?! Mert nekem nagyon úgy tűnik. Olyan, mintha a szívemben nem lenne elég helye az iránta érzett szerelmemnek, és teljesen el akarja önteni a szívemből jövő forróság.
- Kö-köszönöm – pirulom. Fejemet elfordítom Jaysonról, és kinézek az ablakon, de még így is a visszatükröződését nézem. Mosolyától úgy érzem, elolvadok, még az üvegen tükröződése is nagy hatással van rám. Nem csoda, hogy egy dobozkában őriztem az ágyam alatt a róla kivágott képeket! Tiszta fanatikus vagyok… éppen ezért használom ki. Most is. Ő van olyan kedves, és édes, hogy elvisz ruhát nézni, pedig ilyen galibát okoztam. És még a lakását is fölajánlja nekem! El sem hiszem, hogy hogy terhelhettem le ennyire. Nem érdemli meg. A legjobb dolog, amit tehetnék, az a fölmondás, de annyira élvezem, hogy csak rám figyel! Hogy gondoskodik rólam. Nem, amíg nem küld el, addig nem hagyom el. Ha rajtam múlik, örökké vele maradok.
Gondolataim közben egyszer csak azt veszem észre, hogy megérkezünk a… hát, valahová, mert hogy hová, arról fogalmam sincs. Nagy, csillogó, és nagyon-nagyon drága dolgokat áruló helynek néz ki. Jayson már kiszállt a kocsiból, de mikor észreveszi, hogy meg sem mozdulok, visszasétál, és kinyitja a felőlem levő kocsi ajtót.
- Nem jössz? – kérdezi behajolva.
- Ööö… nem? – „felelem”, és megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. – Ez nagyon drága helynek tűnik. Én nem tudnék kifizetni innen egyetlen egy sálat sem, nem hogy valami jól kinéző ruhát! – fakadok ki, de Jayson, ahelyett, hogy megértően bólogatna, és beülne mellém a kocsiba, hogy valami számomra is elérhető ruhaboltba menjünk, csak elmosolyodik. De nem ám úgy, mint aki megért, hanem mintha valaki nagyon jól szórakozna rajtam. Ez nem éééér!
- De mivel nem te fogod kifizetni, ezért akár ki is szállhatsz – jegyzi meg könnyedén, nekem meg az állam összecsókolózik a földdel. Hö?! – Ez az arc…! – nevet föl, miközben én próbálom kitalálni, mégis mire gondolhat.
- Tessék? – Mégse sikerül kitalálnom, ugyanis a legkézenfekvőbb megoldás, miszerint ő fizetné ki, lehetetlenség, nem igaz?
- Mivel én kértem, hogy gyere el a bemutatóra, én veszem meg a ruhát neked – jelenti ki. Elkerekedett szemekkel nézek rá, de aztán tagadón megrázom a fejem.
- Nem, azt nem engedhetem meg. Már így is sok dolgot tettél értem, és nem szeretném, ha te vennéd. Amint tudom, ki fogom fizetni! – mondom határozottan, már amennyire én határozott tudok lenni. Persze, nem megy túlságosan sikeresen, ami látható Jayson édes mosolyán is, de legalább elmondtam. És ha nem engedi majd, hogy kifizessem, a fizetésem egy részét nem fogom elfogadni. Igen, ezt fogom tenni!
- Ez még később megbeszéljük. Most menjünk, mert még a végén elkésünk a bemutatóról – mondja, és áthajol rajtam, hogy kikössön. A levegő bennem reked, szívem iszonyat gyors dobogásba kezd. Illata bekúszik orromba, és a testéből áradó hő egyszerűen az őrületbe kerget. Ujjai az oldalamat tapogatják, hogy hol van a kapcsoló, amitől lehunyom szemem, és egy apró sóhaj szakad ki mellkasomból. Ujjai megdermednek, mire egyből kipattannak szemeim, és döbbent tekintetével találom szemben magam. – Én… bocsánat! – mondja kissé rekedt hangon, és kikötözés nélkül eltávolodik tőlem. Teljes zavarban kapcsolom ki magam, és kiszállok a kocsiból. Arcom gondolom pipacs piros, de mintha az ő arca is rózsaszínesebb lenne a szokásosnál, de ezt biztos csak beképzelem. A nagy férfifaló tutira nem pirulna el egy ilyentől. Biztos csak kényelmetlenül érezte magát, mert vissza akart térni ahhoz a könnyed hangulathoz, ami köztünk szokott uralkodni, de én elrontottam a sóhajommal.
Biztosan…
- Üdvözlöm Önöket! Miben segíthetek? – kérdezi egy mosolygós, egyenruhás nő, aki egyből elénk jön, amikor belépünk a forgóajtón.
- Egy elegáns ruhát keresünk, neki – mutat rám Jayson, majd mindketten jól megszemlélnek, és már csak azt veszem észre, hogy ide-oda ráncigálnak, egyik ruhát mutatják a másik után, és a próbafülkébe ki-be járkálok, hogy megmutassam, hogy állnak rajtam a ruhák. Tiszta rongybabaként hagyom, hogy azt tegyék, amit csak akarnak, míg végül egy egész szimpatikus, fehér vászonnadrágot, és egy sötétkék-hófehér hajszálcsíkos inget találok, amihez van egy nagyon édes sötétkék pulcsi, és egész jól áll rajtam. Jayson is, és az eladó nő is elégedetten mérnek végig, és már tudom, ez az, amire gyűjtögetnem kell a kevéske pénzemből. Azt hiszem, ezt máskor is föl tudom venni, talán, szóval azért annyira nem a semmiért lesz a kiadás. No meg… egész jól mutat, és ebben nem is vagyok olyan csúnya. Olyan… menőnek és elegánsnak nézek ki benne, persze azért az arcomon elterülő monokli nem igazán dob az összhatáson. De talán annyira nem is vagyok kövér ebben. Egész… tetszem magamnak…
- Tudna valami olyat, ami eltüntetné az arcáról… - kezdi Jayson kicsit zavartan, de a nő közbevág.
- A foltot? – kérdezi mosolyogva, és bólint. – Persze, kövessenek – int, és az áruház olyan részébe vezet, ahol kozmetikai dolgok vannak. Valahogyan egy szék kerül a popikám alá, de már meg se próbálom megérteni, mi történik körülöttem, szóval csak rongybabaként hagyom magam. A nő valami kenceficékkel közelít felém, és elkezd ráfesteni az arcomra. – Kész is! – szól pár perc múlva, és egy tükröt tart elém. Tisztára meglepődök, hiszen az arcomon mintha nem is lett volna semmiféle monokli, teljesen sima, és jobb, mint újkorában. Mosolyogva köszönöm meg, és vidáman követem Jaysont kifelé a boltból, fizetés után. Olyan furcsa érzés, hogy ilyen jó új ruhám van!
- Köszönöm szépen – hajolok meg formálisan. Hát igen, azért a japán ősök tanítása bennem van. Nem midig, de úgy gondolom, ez most kell, hiszen nagyon sokat tett értem. Egy lágy érintés érzek meg a fejemen, ami miatt fölegyenesedek, de ettől még nem úszom meg a szokásos hajborzolást. Durcásan hagyom, hadd élje ki magát, de persze azért mosolygok is, hiszen boldog vagyok. Tudom, nem érdemlem meg, mert én egy gerinctelen dög vagyok, de egyszerűen lehetetlenség nem boldognak lenni ilyen helyzetben! Annyira boldog vagyok!
- Ugyan, nincs mit – feleli, és megkerüli az autót.
Mosolyogva ülök be a kocsiba, és óvatosan fogom az új ruháimat, hogy ne gyűrődjenek össze. Nekidőlök a kocsi ajtajának, és csak úgy, magamban álmodozva nézem az új ruháimat, de mikor jó pár perce nem indul a kocsi, gyorsan kijózanodok, és kérdőn Jaysonra pillantok, aki valamilyen megfejthetetlen tekintettel figyel engem.
- Nem kell… indulni? – kérdezem bátortalanul. Úgy tűnik, mintha hangomra kicsit kijózanodna, és bólint, hogy de.
- A bemutatóra Markkal mész, jó? Nekem sajnos a partneremmel kell mennem, de utána majd találkozunk, rendben? – kérdezi. Persze… hogy is gondolhattam, hogy vele mehetek. Hiszen neki egy gyönyörű és híres színésznőt kell kísérnie, nem pedig egy duci, ronda, önző takarítót. Kedvem egy pillanat alatt a béka feneke alá zuhan, de próbálom nem mutatni.
- Persze – nyögöm ki magamból. Jayson egy röpke mosolyt villant felém, aztán beindítja a motort, és kiáll a parkolóból. Az utat csendben tesszük meg. Kicsit talán feszült csend, de mivel én elmerülök önsanyargató gondolataimban, nem nagyon zavar. Annyira buta vagyok! Persze, hogy egy gyönyörű szép nőt kell elvinnie, nem pedig egy ilyen kövér, buta srácot, aki ráadásul a takarítója. Hogy is gondolhattam? Pedig tudtam ám! Csak olyan édes volt, hogy ruhát vett nekem, hogy egy pillanatra azt hittem… de tévedtem. Mint mindig. Nekem már gondolkoznom sem szabadna! Nem, mert abból mindig csak a gond van. Hiszen mikor gondolkozom, akkor sem gondolkozom, csak buta mód reménykedek. – Hé, ébresztő! – rángat ki gondolataim közül Jayson hangja. Pocim megremeg; olyan gyengéden érint meg, hogy „fölébresszen”, hogy agyamból egyből kiröppennek a rossz gondolatok, csak az marad meg, hogy mennyire szeretem én őt. Fura vagyok, igaz?
Igen. Nagyon, nagyon fura. És buta. És szerelmes.
- Oh, bocsi. Kicsit elbambultam – mondom, és kicsatolom az övem, hogy kiszállhassak. Már nyitom az ajtót, de egy szorítás a csuklómon megállít benne, és visszafordulok.
- Minden rendben? – kérdezi komolyan. Lágyan elmosolyodok, olyan édes, hogy aggódik, és bólintok.
- Persze! – felelem, és lerázom kezét az enyémről. Érintése szinte éget még mindig, és teljesen átjár a tűz. Nem jó, nagyon nem jó. Nem akarok fölizgulni, márpedig ha így folytatja tovább az őrületbe kergetésemet, az lesz a vége.
A lakásban Jayson egyből a fürdőbe terelget, hogy zuhanyozzak le, ő addig telefonál egyet Marknak. Az új ruhámat csak leteszem a nappaliban levő fotelre, mert Jayson úgyis a szobájában, vagy a fürdőszobában fog öltözködni, ne zavarjam őt, majd lezuhizok. Nincsen itt a finom eperillatú tusfürdőm, amit nagyon hiányolok, mert ezt az illatot csak Jaysonon szeretem. Bár így olyan, mintha meghempergőztem volna szerelmem ölelésében, de ez nagyon csalóka dolog, és a szívem csak még jobban fáj miatta, hogy ez igazából meg sem történt, szóval nagyon hiányzik az én tusfürdőm. De ha ez van, ezt kell szeretni. Örülnöm kell, hogy legalább itt lehetek vele, nem dobott egyből ki. Örülök is. Nagyon. Csak az a fránya szívfájás ne lenne…
Zuhanyzás után egy szál törölközőben megyek ki, mert ugye a nappaliban tettem le a ruhámat, hogy Jasyon is tudjon menni a fürdőszobába. A folyosón végig sietek, mert kicsit azért kényelmetlenül érzem magam, hogy csak egy kicsiny törölköző takar, és mikor a nappaliba érve nem találkoztam szembe Jaysonnal, sóhajtok egyet. Leveszem magamról a törölközőt, és már a lábamat bújtatom az alsógatyába, mikor mögülem meghallok egy hangot.
- Végeztél? – jön be Jasyon a nappaliba. Pipacs vörös fejemet hátrafordítom, és megpróbálom minél gyorsabban magamra ráncigálni a boxert, de persze annak pont most kell makacskodnia. – Öö, bocsánat – pislogja a fenekemet vizslatva, és egy gyors hátraarc után elsétál. Elgyengülten zuttyanok le a kanapéra immár boxerrel fedett fenékkel, és próbálom lenyugtatni őrülten kalapáló szívecskémet. Jáj… Ő most… Komolyan…
Komolyan a fenekemet stírölte?! Áh, biztos csak emlékezni akart, hogy milyen volt az az éjszaka, mennyivel volt rosszabb velem, mint mással. Igen, biztos csak ezért.
---*---*---*---
- Jaysonék utánunk érkeznek majd, mint díszvendég. Te nyugodtan elfoglalhatod a helyed középen, és majd mindenki után vonulnak be a főszereplők – hadarja el századszorra Mark, még mielőtt kiszállnánk a kocsiból a hátsó bejáratnál. Azért a hátsó bejáratnál, mert a főbejáratnál jó pár emberke csak arra vár, hogy láthassák a filmben szereplő emberkéket. Marknak bólintok egyet, hogy okés, és kiszállunk az autóból. Kezét a hátamra teszi, úgy kormányoz a helyemre, ahová lecsüccsenek. Már jó pár ember vár a bemutató elkezdésére, ami meglep, mert igazából azt hittem, kevesebben jönnek ilyenkor. Mondjuk még sosem voltam ilyenen, szóval csak találgattam. Úgy látszik, tévedtem.
Jó pár perc várakozás után, mikor már majdnem mindenki leült, a „díszvendégek” is bejönnek, és miután ők is leültek, kezdődik is a film.
Az eleje még úgy bennem maradt, mert érdekes kezdésnek tűnik, de mikor Jayson, egy verekedés után levette a fölsőjét, hogy kimossa a sebeket, mindent kikapcsolnak az agyamban, csak a nyáladzás marad meg. El sem hiszem, hogy nagy, óriási képernyőn nézhetem Jayson tökéletes mellkasát, és hátát! Ahh… Ennél már csak eredetiben jobb, de mivel úgy már volt, hogy elájultam, így inkább marad a képernyőre való nyáladzás. Pirulni így is pirulok, még szerencse, hogy a sötétben senki nem látja, és ami még jobb, az ölemben levő dudort sem láthatja senki. Próbálok olyan dolgokra gondolni, amik lelohasztanák merevedésemet, de mikor egy szenvedélyes csókot mutatnak közte, és a főszereplő csaj között, nem bírok koncentrálni, agyam egyből annak az éjszakának képét vetíti elém.
Ahh, micsoda éjszaka volt! Jayson szenvedélyes, erős, mégis lágy volt. Ahogy belém hatolt… Fenekem baromira feszült, és fájt, de valami fantasztikus volt az is. Hát még mikor eltalált egy olyan pontot, amitől csillagokat kezdtem látni…! Istenem, az az éjszaka… Életem legcsodálatosabb pár órája volt.
A filmből nem maradt meg sok bennem, mivel végig a merevedésemmel küszködtem, de szerencsére én nyertem, és mire fölkapcsolták a villanyt, tökéletesen elmúlt a merevedésem. –egyedüli árulkodó jel a zihálásom, és vörös arcom, de mivel senki sem figyel rám, nem érdekes.
A tömeget követve én is fölállok az előadás végén, és tapsolva megvárom, hogy Jaysonék elhagyják a termet, majd én is követem őket a többi emberrel együtt.
Olyan szépek együtt a partnernőjével! Tudom, hogy Jayson meleg, és hogy nem érdeklődne nő iránt, de ettől függetlenül gyönyörű pár lenne belőlük. Én viszont olyan lennék Jayson mellett, mint a rút kiskacsa. Kicsit, ronda és unalmas. Viszont ez a nő… annyira szép! Jayson mellett meg főleg. Meg itt van az öccse, aki szintén eljött, bár nem velük, hiszen ők kettesben jöttek. Az öccse is nagyon-nagyon helyes, és teljesen rá van startolva Jaysonra. Szép pár lenne belőlük…
Haza akarok menni! Nem akarok itt maradni. Jayson valószínűleg annyira el van foglalva a színésznővel, az öccsével és egy ismeretlen emberrel, hogy tuti, hogy nem venné észre, ha én nem maradnék itt. Bár azt mondta, hogy a bemutató után találkozni szeretne velem, hogy megmondjam, hogy tetszett a film, nem hinném, hogy annyira érdekelné, hogy nem vagyok itt. Meg igazán nem is tudnék mit mondani neki, hogy milyen volt, mert nem nagyon figyeltem, hiszen a történetről elterelte a figyelmem Jayson tökéletes, félmeztelen teste, amit teljes filmvászon nagyságnyiban mutattak. Szóval ahelyett, hogy felé indulnék, megzavarva a két testvér flörtölését Jaysonnel, hátat fordítok, és elsétálok. Kint, a kapuban jó pár ember tolong, gondolom, riporterek, és rajongók, de mivel én nem vagyok semmilyen híresség, el tudok slisszanni közöttük.
- Ő az! – kiált föl valaki. Ijedten fölkapom a fejem, hogy mégis kire gondol, és hátranézek, hátha Jayson jött utánam, de nem. Az egyik riporternő rám mutat. – Ő töltötte ott az éjszakát Jayson Bradleynél! – kiált föl ismét. Szemeim teljesen elkerekednek, hogy mégis mi van. Jayson nem szereti a felhajtást, akkor ez mégis mi?! Soha, senki előtt nem bukott le, hogy egymást váltják ágyában a pasik, akkor most miért támadnak rám?! – Ön együtt töltötte az éjszakát Mr. Bradleyvel, igaz?! – kérdezi az orrom alá nyomva a mikrofont. Ijedten hátrálnék, de valakibe beleütközöm.
- É-é-én… ne… em – dadogom. Valaki! Segítsééég!
|
| timcsiikee | 2012. 02. 16. 09:09:47 | #19237 |
Karakter: Jayson Bradley
Megjegyzés: ~ Gennek
Jayson:
mjúzik
Tipikus szórakozóhely a maga fülledt, dögös stílusával. A legjobb benne, hogy tele van tőlem fiatalabbakkal, és ezért már megérte ide jönni. Nem jártam még erre, pedig nincs is messze, csak nem vettem észre. Ezért jó más helyekre is belesni. Mondjuk nem tűnik túl luxus helynek, bár talán pont ez adja meg a varázsát. Számomra fura ugyanakkor érdekes.
A zene is eléggé fülbemászó, viszont jó az üteme. Ami meg a legjobban tetszik a helyben, úgy néz ki nem drogos lebuj, mert a negyede sincs úgy kiütve, mint menőbb helyeken általában. Nagyobb a választék. Lássuk a prédákat.
Rövid, fekete haj, de a barna szemek miatt elég közönséges, pláne, hogy már így is túl ködösek. Eggyel arrébb lépek. Csapzott, szőke haj, kék szemek. Nem rossz… viszont túl rámenős, most nem erre vágyom.
Félhosszú, barna haj, zöld szemek. Ó igen. Vigyorogva lába közé lépek és nem hagyom arrébb settenkedni, viszont nem tűnik úgy, mintha egyáltalán akarna is, viszont kelleti magát. Csinos pofi, szemeiben visszatükröződnek a fények, és nem részeg. A smaragdok még így is élénken ütnek át a sötéten, mint egy macseknak. Az alakja is megvan hozzá. Derekára siklik kezem, közelebb vonom, majd haját félresimítom, és füléhez hajolok.
- Mit szólnál egy folytatáshoz? – búgom hogy a zenén keresztül is meghallja.
Csatt.
Na erre sem számítottam. Az arcom szerencsére kellemesen bizsereg, nem az a csípő fájdalom, de mivel megérzem azt jelenti, hogy kezd kimenni a pia hatása.
Egy kis szünetet tartva a pulthoz megyek, hogy igyak valamit, rendelek, iszok, majd lecsapva a poharat oldalra fordítom a fejem, és a lehető legváratlanabb látvánnyal találom szemben magam.
- Chi? – Felém fordul lomha vigyorral, és össze-vissza leső szemekkel. – Jól vagy? – hogy-hogy itt van? Ráadásul egyedül és holtrészegen.
- Úgy nézek én ki? – vágja rá, kicsit kóvályog, néha egy nevetés szökik ki oktalanul, majd megint felém figyel, és arcomat méregeti. Nem ismerne fel? Nem, akkor talán megkérdezte volna ki vagyok. Hirtelen előre hajol, csak kipattannak szemeim és lefagyok. Mit művel? Nyelve megpróbál befurakodni, majd hirtelen visszarántja a fejét és tűzvörös fejjel szájára tapasztja kezeit, és kicsit józanabbul néz rám, szintén tágra nyílt szemekkel. Még a fülei is vörösek, a bár fényeinél is jól látszik. Eddig csak az arca volt rózsás. Viszont… ég a szám, a döbbenet lesújt, és kavarog a fejem, de a gondolatoktól.
- Bo… bocsánat – lepattan a bárszékről és pördülve menekülne is, de azonnal elfogom és visszarántom.
- Te… tényleg szerelmes vagy belém! – ha lehetséges még vörösebbé válik, már a nyakára is lekúszott az élénk szín, s csak mereven figyelem. Nekiütközik valaki, kicsusszan a kezemből és azonnal rohanni is kezd, én pedig utána.
- Chi!
Kiérek a szórakozóhelyről, de nem látom már sehol. Miért is futottam utána? Még magamat sem tudom, csak magától megindult a lábam. Két szusszanással szabályozom légzésem, viszont az éjszakai levegő hirtelen csapott le rám, így pár köhécselés után zsebre vágom kezeimet, és elsétálok hazafelé. Nincs kedvem visszamenni.
Miért futott el? És miért volt egyedül? Azt hittem, hogy siet majd haza a barátjához, és vele lesz. Különös hogy megnyugtat a gondolat. De nem úgy ismertem meg Chi-t, hogy iszogatni járna, vagy ilyen bulizósnak. Bár abban a bárban még nem jártam így nem tudhatom, viszont az is igaz túl részeg volt bármihez, ami azt jelenti nem bírhatja igazán az alkoholt.
Már csak arra kéne rájönnöm, hogy miért agyalok ezen ennyit.
Miért érdekel?
Zörög a kulcs, amikor kinyitom majd bezárom az ajtót, csak lerúgom a cipőt, inget menetközben elszórom valahova, a nadrág a fürdőben kerül a földre, én meg bevetem magam a zuhany alá. A hideg izzadtság azonnal lefolyik rólam, és csak a frissítő forró víz marad hátra, amit lehunyt szemmel élvezek.
Ha másról lenne szó mit tennék? Talán elküldeném, mert azt gondolnám csak azért volt itt, hogy engem láthasson. De Chinél nem erre gondolok. Talán mert észre sem vettem a dolgot, ami azt jelenti, hogy jól elrejtette előlem. Ennek ellenére rendesen úgy dolgozott, ahogy szerettem volna. Mondhatni teljesen kiismert. Ha Mark nem szól, és ez nem történik meg még mindig nem jövök rá. De jobb lett volna? Mert akkor nem törném a hülye fejem ilyesmiken.
Csöpögve kilépek a zuhany alól, be szobába, felkapok valami fekete boxert, és levetem magam a tévé elé. Még nem vagyok álmos, az éjszakai tuning bennem van ezért aludni még nincs kedvem, bár ahogy valami uncsi filmet lesek, akaratlanul is elképzelem milyen lehetett a forgatása, ettől meg fokozatosan tunyulok el.
Addig, míg be nem kopog valaki.
Remélem nem valami kis nyomi követett hazáig, mert simán kicsapatom az őrökkel vagy a portással.
Kinyitom az ajtót, nem szólok csak megdörzsölöm a szemem.
Ez Chi? Vagy csak nagyon hasonlít rá? Sötét van, de ez tényleg Ő.
- Chi? Van kulcsod, miért nem… - hirtelen előre billenve pár centit kitágulnak szemeim. – Mi van az arcoddal?
- Kérlek… bemehetek? – szipogja halkan mire zavarodottan félreállok, beljebb lép, majd egészen fel a parkettre, és látom teljesen mezítláb van.
- Mi történt? – bezárom az ajtót. Csak nem megtámadta valaki míg hazafelé rohant? Vagy nem hazafelé, csak valamerre mikor a bárból kifutott? Semmit nem tudok.
- John… - mondja halkan, mire agyam elönti a vörös köd.
- Ő ütött meg? – talán megtudta ő is? Bólintása elég válasz nekem, fogam még akaratlanul is csikorog. – Szétverem – lendülök hirtelen, de elkapja a karomat.
- Ne! Megérdemeltem! – Csak meglepetten fordulok vissza felé.
- Mi az hogy megérdemelted? – erre már nem válaszol csak elenged, és elfordítja a fejét. Hahh… na jó. – Ülj le – utasítom a kanapé felé mutatva. Ha eddig futott mezítláb, biztos fázik a lába, de… izé… - Hol is tartom a papucsokat? – vakarom meg a fejem, mire jön a dünnyögő válasz.
- A bejárat melletti kisszekrényben. – ah igen… lehajolok, kinyitom és egy régebben kapott papucsot veszek elő, amit még soha nem használtam. Szerintem nem is fogom.
- Tessék – leteszem a lába elé, majd belebújtatja őket, én meg levetődök mellé.
- Köszönöm…
És az a filmekből is jól ismert feszült csend. Habár nekem még nem volt igazán részem benne. Felhúzott térdeit átölelve kuporog mellettem én meg csak lazán terpeszkedve. Felegyenesedek, könyökeimet térdeimre támasztom, és felé nézek.
- Chi – ahogy megszólítom úgy összerándul mintha egy ütést kapott volna, pedig hozzá sem értem. – Nézz rám. – amikor erre kérem, lassan felém fordítja a fejét. Oh, igaz is, az arca. – Egy pillanat. – felpattanok majd hozok rá egy hideg vizes tiszta rongyot, és az arcához teszem. – Chi… miért ütött meg?
- Részeg volt – nyögi ki magából végül – és dühös.
- De a részegség nem mentség.
- Tudom – elszégyellve magát süti le szemeit. Mintha csak róla beszélnék.
Igaz is… csak most esik le.
- Chi… te tényleg szeretsz engem? – tétovázik, majd egy „ühüm”-mel bólint. – Pedig elég léha vagyok, minden héten nem egyszer mást hozok fel ide – ujjamon mutatom az egyet, majd a kettőt és a többit – takarító nélkül szemétbe fulladnék, lusta vagyok, nem tudok főzni – most hirtelen nem jut több eszembe, pedig tudom van még pár hátrányom.
- Ez olyan mintha most azt akarnád, hogy szeressek ki belőled – motyogja magának, apró kis mosollyal, de ez azonnal lefagy és szisszen egyet. Nagyon fájhat az arca. – De én ezeket tudom, és még így is… na jó a fiúfaló rész más, bár… - teljesen belepirul a kijelentésbe, és előre fordul, mintha a tévé érdekelné.
- Bár? – csak lehunyja szemeit, és megdörzsöli kezével, de könnyeket szerencsére nem látok. – Chi, tudni szeretném.
- Régen… nem emlékszel rá, de te is részeg voltál, és… hazakísértelek, mert túl sokat ittál. Aztán… mikor felértünk azt hiszem azt gondoltad, az egyik fiú vagyok akit felhoztál. – előre hajtja fejét, és már a mondatot is dünnyögve fejezni be, ahogy elrejti az arcát előlem. Ezt azt hiszem nem kell tovább feszegetni. Értem mire gondol.
Vagyis… amin annyit agyaltam régebben, az igaz volt? Kezem rátéved számra, még érzem azt a nyomot, ahogy az este lekapott. Ismerős volt… túl ismerős, csak nem pont így. Most már értem.
- Miért nem mondtad el? – még jobban összehúzza magát.
- Hogy szeretlek?
- Azt is.
- Mert… - a papucs mocorog lábán, mintha a lábujjait tornáztatná, arcára jobban rászorítja a rongyot, és szorosabban karolja át a lábát. – Attól féltem, hogy akkor elküldesz.
Igaz… még én is gondoltam erre, persze nem felé irányulva. Most mit csináljak? A kínos csend újra letelepszik közénk a kanapéra, míg agyalok, a tévé meg halkan duruzsol a háttérben és némi fényt biztosít. Igazság szerint nem gondoltam rá. Mármint arra, hogy elküldjem őt, pedig most még többet tudtam meg. Annak ellenére, hogy régebben mi történt.
De miért kavarog a fejem olyan dolgokon amit nem tudok eldönteni? Igazából nem tudom mit kéne tennem.
- Ugye nem akarsz elküldeni? – hirtelen felkapja a fejét, kicsit oldalra billen felém, és ahogy arcára nézek, szemeiben kétségbeesett csillogást látok a visszatartott könnyek mellett. Nem tudnám bántani… nem.
Halk szusszanással lágyan elmosolyodom amire csak meglepetten pislog, majd összeborzolom haját.
- Nem küldelek el… a finom főztödről nem tudnék lemondani – felállok a kanapéról. Úgy érzem nem tudnék már mit mondani. Vagyis nem tudom mit kéne mondani. Még nem történt meg velem az, hogy valaki nem érdekből közelít, vagy hogy egyáltalán… ismer és magamért kedvel. Fura…
Persze Mark is ilyen, nem azért mondom, de… ez más.
- Hozok egy takarót – mire visszaérek felhúzott lábakkal fekszik a kanapé egyik párnájára hajtva fejét. Ráterítem a takarót. – Holnap majd elkísérlek. Jó éjt.
~*~
- Biztos, hogy erre szükség van? – kérdi bizonytalanul, mögöttem haladva felfelé a lépcsőn.
- Egyedül nem engedtelek volna ide, így igen. – teljesen mindegy, hogy a srác részeg-e vagy sem még, akkor sem hagynám most egyedül.
- Ez az ajtó – szól előre mikor elérünk a lakásához. Ujjaimat a kilincsre fonom, és furcsamód nyitva találom. Beljebb is tolom az ajtót, mire zörgés támad messzebbről.
- Yuu-chan? – trappolás, dörömbölés, talán még orra is esik sietségében, és mire kitárom az ajtót, akkor kerül a szemem elé. – Sajnálom Yuu… - amikor látja, hogy nem a várt személy jelenik meg előtte, lefagy mint a Windows, és pislog mint hal a szatyorban.
Egy fél pillanat gondolkodási időt sem nagyon hagyok, öklöm lendül, és arcának bal felébe nagyot csapok, még az én öklöm is lezsibbad tőle egy rövid időre, ő pedig hátracsapódik a földre.
- Hé! – vakkant felém, de ahogy oldal a hátam mögül Chi kikukkant, azonnal leolvad róla a harag, és elkezd felénk kúszni.
- Yuu-chan, kérlek ne haragudj, nem tudom miért csinálta, de nem akartam, kérlek – mielőtt elérne hozzá vállára tapodok, hogy távol tartsam. Csak fagyosan tudok rá nézni. A szemében valami iszonyatos fanatizmust látok. – Pont mint a filmben – te jó ég… görcs…
- Chi, mondd el neki. – megfogja karomon az inget, mintha csak abból nyerne erőt.
- John… szeretném… ha elmennél. – mivel nem mondja tovább, gondolom így Őt látva nehezebben megy. Persze Chi ilyen… jólelkű.
- Szedd össze a cuccod, és költözz el valamerre. – mondom helyette, sokkal keményebb hangon, amiről megint egy szerepem jut eszembe, ez a görcs meg mint aki filmet néz úgy bambul. Visszább lököm és leveszem róla a lábam. – Gyere – megfogom Chi csuklóját, magam után vonom, az ajtót meg becsapom magunk után.
- De… de…
- Nem hagylak vele egyedül. Amíg nem tűnik el, addig nálam leszel.
Nem mond rá semmit, mikor leértünk pár lépcsőfokot elengedem, és mellettem halad. Oldalra figyelek rá, majd megállok és egy lépéssel utánam ő is, majd kíváncsian fordul vissza.
- Mi a baj? – álla alá nyúlok, magam felé fordítom arcát.
- Kék… - válaszolok egyszerűen. – és puffadt. Chi, nézz erre mielőtt meg szeretnél bocsájtani neki.
- Ezt most miért mondod?
- Az előbb elrángattalak, mint egy gyereket, sajnálom. – zsebre dugom kezeimet és pár pillanatra oldalra, nézek, majd vissza rá. – Csak nem szeretném, ha megint bántana.
Kis mosoly szökik arcára, majd megrázza fejét.
- Nem… nem baj, mert én nem tudtam volna neki azt mondani. Azt hiszem tényleg jobb, ha nem maradok most vele kettesben. – most rajtam a kis mosoly sora.
- Akkor menjünk.
A lakás előtt, mikor benyitok, rend vár, mint mindig. Annyira hozzászoktam már, pláne úgy, hogy nem is én csinálom, nehéz lenne lemondani róla.
- Ha eltűnt az a srác… szeretnél még itt dolgozni?
- Miről beszélsz? – hangjában kis ijedtséget érzek. Megrázom a fejem. Nem tudom miért, de érzem hülyeséget mondtam. Főleg, hogy tegnap kérdezte ugye nem küldöm el, most pedig ezzel jövök, pláne, hogy azt mondtam nem akarom elküldeni.
- Felejtsd el. Főznél kérlek egy kávét? – van egy olyan érzésem nem fogok tudni még egy ideig értelmesen gondolkodni, max csak ha munkáról van szó.
|
| Geneviev | 2012. 02. 12. 18:04:30 | #19166 |
Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: ~Timcsinek és szerelmemnek
Elmosolyodva fogadja válaszomat, vagy még inkább, piros pofimat, majd még jobban magához ölel. Percekig ölelkezünk, de aztán eszembe jut, hogy Jasyon bizony itt várakozik mellettünk, a kocsiban, mikor biztos lenne jobb dolga is. Mondjuk, semmi olyat nem említet, hogy kellene valamit csinálnia, sőt, inkább az volt, hogy nincs kit áthívnia, és velem lenne inkább. De… megváltozott a program. Most, hogy John itt van, talán elfelejthetem Jaysont. Nem akarok ismét hiába epekedni valakiért. Már Johnnál is kínzó volt, nem hogy Jaysonnál… És most, hogy John itt van, talán újra összejöhetnénk, ha nem csak barátként hiányolt. Hány éven keresztül epekedtem érte, Istenem! És most, pár év, sok-sok átbőgött éjszaka, egy új szerelem után, végre itt van. Ő is, és Jayson is. Ajjaj, ez nem lesz így jó… Nem engedhetem, hogy régi, és a mostani szerelmem egy légtérben legyenek.
Nem akarom, hogy a Jayson iránti érzéseim megakadályozzanak abban, hogy Johnnal legyek. Márpedig, ahogy ismerem magam, ha a szükségesnél több időt töltenék Jaysonnal, akkor lelkiismeret furdalásom lenne, hogy megcsalom, közben nekem semmi közöm hozzá, mert én egy kis senki vagyok számára! Ja, nem, a takarító, aki nélkül belefulladna a szemétbe… Hjajj, butus Chi, butus Chi, butus Chi…
El kell küldenem Jaysont, nem akarom, hogy egy: plátói szerelmem megakadályozzon abban, hogy Johnnal jól érezzem magam, kettő: ha esetleg van valami programja, akkor neki kelljen furikázni minket. Ezt el is határozva, visszabicegek a kocsihoz. Vagyis bicegnék, ha John nem tartana még mindig szorosan a karjaiban.
- Ő ki? – kérdezi John Jayson felé intve fejével. Pillanatra kicsit összezavarodok, hiszen teljesen máshol jártak gondolataim, de aztán picit megrázom a fejem, és újra lejátszom agyamban a kérdését. Hogy ki ő? Ja! Hogy Jaysonra gondol!
- A főnököm – felelem, de nem akarok nagyon erről beszélni, szóval megpróbálom megtudakolni, lenne-e oly szíves, hogy letenne a földre, hogy elküldhessem Jaysont. – Letennél? – kérdezem kerek, boci szemekkel csoki barna tekintetébe mélyedve. Kicsit elvarázsolódok, de… de érzem, hogy ez nem az igazi. Nem úgy varázsolódok el, mint régen, és mint Jaysonnál. Ez olyan, mintha csak egy régi szép emlék elevenedne meg, és csak azért érezném ezt.
- Nem – feleli határozottan, és egy komisz mosolyt villant nekem. Szívem egy ici-picit hevesebben kezd el dobogni. Sajnos, nem annyira, mint Jaysonnél szokott, de remélem, ha egy kis időt együtt töltünk, ismét ugyanazt a szerelmet fogom érezni iránta, mint egykor, és elfelejtem vele a Jayson iránt érzett érzésemet. Kicsit megszeppenek válaszát hallva, és nagy szemekkel meredek rá. Most komolyan nem tesz le? – A karjaimban tökéletes helyen vagy te – mosolyogja. Arcom teljesen elvörösödik, de… sajnos amiatt, hogy Jaysont képzelem John helyébe. Jajj, ezt nem érdemli meg John! Önző, buta kis Chi! Nem tehetem meg ezt Johnnal! – De odavihetlek – int fejével Jayson kocsija felé. Bólogatok, hogy légy szíves, vigyen oda, amit meg is tesz, és bekopogok a kocsiablakon.
- Köszönöm, hogy elhoztál, innentől fogunk egy taxit – mondom határozottan, már amennyire nekem sikerül határozottnak lennem.
- Nem fogtok semmit, szálljatok be – jelenti ki Jayson. Mondom én, hogy nem tudok határozott lenni! Hajj, de én tényleg nem akarok gondot okozni neki a furikázással.
- De… - kezdenék ellentmondani.
- Yuu-chan – szól közbe John, kicsit jóval határozottabban, mint én. Ajj már, hogy én sosem tudom érvényre juttatni akaratomat, míg mindenki más simán. Egy apró sóhaj után bólintok, hogy jól van, egye fene, kibírom életem kettetlen szerelmeinek egy légtérben való tartózkodását.
- Oké, köszönöm… megint – motyogom, és kikászálódva John karjai közül, kinyitom az ajtót, és a segítségével bekászálódok. Utánam John is bepattan, és amint becsukódik az ajtó, indulunk is.
- Egész kedves a főnököd Yuu-chan. De… mit is dolgozik? – érdeklődik, pedig biztos vette, hogy nem akarok erről beszélni. Közelebb fészkelődik hozzám, és megölel, mert azt bezzeg tudja, hogy hogyan lehetne kibékíteni engem, azt meg nem, hogy hogyan kell csöndben lenni. Chö, ilyet nem játszunk!
- John! – rivallok rá az engem ölelgető régi szerelmemre, és eltolom magamtól. Nem engedem magam befolyásolni! Én most mérges vagyok, hogy erőlteti, nem pedig könnyen lekenyerezhető. Na jó, igazából csak azért tolom el magamtól, mert nem akarom, hogy Jayson a visszapillantóból lásson minket. Hogy ezt miért is nem akarom, azt nem tudom, de egyszerűen… Félek, hogy mit szól, ha minket meglátna együtt. Mármint, látott már, de na! Buta vagyok, nem tehetek róla! Buta és szerelmes, ami a legrosszabb párosítás.
- Semmi baj Chi, a barátodnak elmondhatom nem? Mármint biztos olyan titoktartó, mint te – jegyzi meg titokzatosan. Kicsit horkantok – nem csak egy playboy, de egy barom is. Mégis szerelmes vagyok belé. Hát igen, borzalmas ízlésem, van, de ezt eddig is tudtam. Mit ijesztgeti már itt Johnt? Az meg mit rémülget itt?!
Áh, nem vagyok én ilyen cinikus, csak fáj a lában, és életem két szerelmével vagyok egy autóban. Hát hogy a viharba ne lenne valaki ilyenkor morgós?!
- Színész vagyok. Filmekben. Persze nem ismernek sokan, de azért nem vagyok egy névtelen statiszta. Chiyuu pedig takarítani szokott nálam, amikor ideje engedi – meséli, és még gyorsabban kezd hajtani.
- Értem… - motyogja John, és elgondolkozik. Hm, lehet, hogy ismeri is Jaysont, hiszen producer lenne, vagy mi a szösz… – Hogy is hívják?
- Jayson Bradley – válaszolok drága főnököcském helyett. John egyből éberebb lesz, és előredőlve kérdezgeti a sofőrünket.
- Tényleg az a Jayson? A Little Tom? Froster Joe? – kérdezgeti, mint egy kisgyerek karácsonykor, hogy mi a fa alatt. Ahh, el sem hiszem, hogy John is ilyen rajongó szerűség? Még én sem voltam ilyen, mikor megismertem Jaysont! – El sem hiszem.
- Lehet mégsem kellett volna elmondanom – jelenti ki Jayson. Szegénykém nem szereti, ha valaki elkezd fangörcsösködni. Jó, mondjuk, ez még nem volt az, de akkor is. Még én sem voltam ilyen soha. Csak magamban, de magamban azóta is, megállás nélkül. John fülébe is belesuttogom, hogy ezt nem kéne, mire bólint, hogy megértette.
- Sajnálom, hogy mégsem tudtam maradni, ne haragudj – váltok témát. Jayson a visszapillantóból néz rám, fogva tartva tekintetemet. Szívem hevesen dobog gyönyörű szemei látványától, és valahogy most a mellettem ülő ex-szerelmem sem tud érdekelni. Ez az egész csak egy pillanatig tart, mégis… Mégis, érzem, hogy nem tudnám egykönnyen elfelejteni ezt a szempárt, és a hozzá tartózó embert. Legyen bármilyen barom, hűtlen, lusta disznó, én akkor is szeretem. Megpróbálhatom elfelejteni, de az baromi pofátlanság, és szemétség lenne tőlem, hogy kihasználom Johnt. Érzek még iránta valamit, egy apró kis lángocskát, de nem azt a lángoló szerelmet, mint Jayson iránt. Ő… igazából John már csak egy emlék. Az első szerelmem gyönyörű, fájdalmas emléke. Jayson a jelen.
- Ugyan, ez sokkal fontosabb nem? Megértem – mosolyogja, de mintha kicsit furcsa lenne. Hamarosan hazaérünk, és kitesz minket. Még mielőtt elhajtana, még lehúzza az ablakot, és kihajol.
- Vigyázz rá, és el ne engedd sehova, ha még fáj a lába. Sziasztok! – int, és el is húz. Kicsit még utána integetünk, majd mikor már nem látni a kocsit sem, John fölkap a karjaiba, mint egy menyasszonyt.
- Hé! – nevetek föl csilingelően, és átölelem John nyakát, hogy ne essek le.
- És most, Mr. Simmons, megünnepeljük a hazaértemet – vigyorogja perverzen, Arcom egy paradicsom színét veszi föl, és ajkamba harapok. Igen, azt hiszem, jó ötlet lenne elterelni a figyelmemet. Csak… csak nem szexszel. Mert az… az nem menne nekem. Még nem.
Kell, hogy azt a lángoló szerelmet érezzem, mint amit Jayson iránt érzek. Anélkül nem megy a szexualitás nekem.
---*---*---*---
Másnap arra kelek, hogy mellettem egy félmeztelen test fekszik. Nagyon furcsa érzés, hogy egy szinte idegen embernek a teste simul hozzám, de egyben jó érzés is. Meleg, biztonságos és az otthon érzetét ontja magából. Bár talán Jaysonnal még jobb lenne, egy fergeteges szeretkezés után. A francba. Önző vagyok. Baromi önző. Pedig szeretem Johnt! Még mindig szerelmes vagyok belé egy kicsit. De… az én szívem nagyobb része már Jaysonért dobog.
Egy röpke csókot nyomok a még alvó John arcára, és miután fölöltözök, megírom, hogy megyek dolgozni. Útközben elgondolkozom az éjszaka történteken, és hát eléggé vörös is miatta az arcom. Az igaz, hogy nem szeretkeztünk, de az is igaz, hogy mást csináltunk. Más, perverz dolgokat. Csókolóztunk, jó sokat, és… jujj, el sem hiszem, hogy megtettem, és le… szóval, le… leszoptam. Furcsa volt, de egyben jó is. Örültem, hogy örömet okozhattam neki. Ha már az érzéseit nem tudom teljesen viszonozni, legalább ennyit meg tudtam tenni érte.
Először koccintottunk, hogy itt van, és újra együtt vagyunk. Vagyis, először megkérdezte, hogy leszek-e újra a barátja, majd miután egy nagy adag lelkiismeret furdalással igent mondtam, aztán koccintottunk. Azután meg… jól éreztük magunkat, de még milyen jól! Kár, hogy a lelkiismeret-furdalás marcangolt közben. Úgy éreztem, és még most is így érzek, hogy megcsaltam Jaysont. Johnt pedig kihasználom. Egy szemét, gerinctelen dög vagyok, igaz? Igen, igaz.
Miközben így szépen lehordom magam mindennek, amit meg is érdemlek, lassan megérkezek Jayson lakásába. Próbálok jókedvet erőltetni magamra, de nem igazán megy, de mikor Jayson kifárad a szobájából, egyből fölvidulok. Nem tudom, miért van rám ilyen hatással. Úgy érzem, mintha ő az én drogom lenne, aki nélkül elvonási tüneteim vannak, vele viszont mintha a mennyben lennék. Mellette nem is gondolok Johnra, és arra, milyen egy gerinctelen, önző dög vagyok. Pedig John, a barátom miatt kellene ilyet éreznem. De nem, mert én egy ilyen telhetetlen, önző, mindenkit kihasználó féreg vagyok. Nem is féreg, egy igazi lotyó! Nem csoda, hogy nem kellek Jaysonnak.
Elterelve az önsanyargató gondolataimat, most csak a szép dolgokra emlékezek a tegnap estéről. Arra, hogy milyen jó érzés volt kielégíteni Johnt. Arra, hogy milyen jó volt érezni azt, hogy szeret. Szomorú vagyok, hogy nem tudom viszonozni ezt az érzést, de mindent megpróbálok, hogy beleszeressek, és boldoggá tehessem!
Igen, ezt fogom tenni! – mosolygom. Közben kávét készítek, mert itt van Mark is, és éppen megbeszélést tartanak. Jaysonnak sok-sok tejet teszek bele, meg kevés cukrot, amitől szép világos barna színe van, míg Marknak csak sima feketekávét hozok, egy picike cukorral. Mosolyogva állok neki a takarításnak, és azt tervezgetem, hogyan tehetném boldoggá Johnt. Talán… Talán készíthetnék neki valami finom vacsorát, és szép, romantikusan megteríthetnék. Igeeeen! Ez jó ötlet!
Hallom, hogy valamit nagyban sutyorognak, és bár annyira nem érdekel, hirtelen megüti a fülemet valami.
- Mikor hazudtam neked? Nem ragaszkodnék hozzá, ha hinnél nekem, hogy valóban szerelmes beléd – üti meg a fülemet Mark mondata. ÚRISTEN! Ugye… Ugye nem rólam beszél?! A kezemben tartott kuka kiesik a kezemből, nagy zajt okozva, mire felém kapják fejüket. Lesokkoltan nézek rájuk, hiszen én teljesen meg voltam róla győződve, hogy senki nem vette észre érzelmeimet.
- Csak… én… - dadogom, majd erőt veszek magamon, és hadarni kezdek. – Leviszem a szemetet – rohanok ki a szobából a szemeteszsákkal a kezemben. Mögöttem csapódik az ajtó, ami perpillanat baromira nem tud érdekelni. Nem tudhatja meg Jayson, hogy szertem! Ki tudja, nem üldözne-e el akkor. És mégis mit gondolhatna rólam?! Hogy csak azért takarítok neki, hogy vele lehessek? Az igaz, hogy csak azért takarítok nála, de nem ez a lényeg! Ésésésés… mi van, ha rájön, hogy mi lefeküdtünk?! És így most tényleg egy lotyónak gondolhat, hogy miközben belé vagyok szerelmes, egy másik sráccal járok. Istenem, ezt jól elszúrtam! Én tényleg azt hittem, hogy nem tudja senki, mert jól titkolom.
Kidobom a kukába a szemetet, ha már így elrohantam, tegyek is valamit. Mikor már semmi ürügyem nincs itt lent lenni, és látom, hogy Mark is elhúz, visszamegyek. Lehajtott fejjel megyek be, hogy még véletlenül se kelljen Jaysonra néznem, ám mikor megszólít, egyből fölkapom a fejemet.
- Igen? – kérdezem ránézve, de nem a szemébe pillantva. Két papír izét varázsol elő a kezébe valahonnan, és azt az eltulajdonított kezembe nyomja.
- Tessék – zárja össze a kezemet, benne a papírral. Francba, hogy csak ezért vette el a kezemet. Egy gyűrűt szívesebben fogadnék, pedig… Szép álom, de sosem valósulna meg. – Szeretném, ha eljönnél a barátoddal. Emlékszel még?
- Persze – mondom kicsit megnyugodva. Huh, már kezdtem megijedni, hogy ezzel akar elüldözni innét, de akkor nem, sőt, még mindig azt akarja, menjek majd el az előadásra. Ez azért megnyugtató. Ha nagyon undorodna tőlem, csak nem tenne ilyet, nem igaz?
- Ha már nincs más dolgod, akkor elmehetsz – mondja. Jujj, akkor elkészíthetem Johnnak a fincsi vacsit!
- Köszönöm – vidulok föl, és kicsit kijjebb húzom magam. – A jegyeket is – teszem még hozzá, és fölkapom az oldalamra a táskámat. – Holnap még jövök főzni, szeretnél valamit? – érdeklődöm, és míg a válaszát várom, fölhúzom a cipőmet. Most sokkal jobban megy, mint tegnap, mert szerencsére most már annyira nem fáj. Nem azt mondom, hogy elmúlt, de az biztos, hogy kevésbé érzem. Egy férfias kezet érzek meg a fejemen, amitől megdermedek, de aztán ellazulok.
- Rád bízom, mindig finomat főzöl – bókol. Picit elpirulok, és mosolyogva fölnézek rá. Nem kellene ilyen árulkodó reakciókat mutatnom, most, hogy Mark valószínűleg bogarat ültetett a fülébe, de… egyszerűen nem bírom ki. Hát nem édes, ahogy bókol a kis éhenkórász?! De. De nekem nem vele kellene foglalkoznom, hanem a barátommal, és azzal, hogy neki készítsek fincsi vacsit.
- Szia – köszönök el, és csapódik is utánam az ajtó. Vidáman sietek haza, és közben végig pörgetem fejemben, mi is van otthon, mit tudnék készíteni. Azt hiszem, tudnék készíteni… öööö… zöldséglevest, meeeg… krumpli salátát rántott halacskával, és természetesen csokis epertortát. Hm, lehet, a leves nem is kell. Az annyira nem romantikus, szóval marad a többi.
- Tadaima! – kiáltom mosolyogva, mikor hazaérek. De rég is mondtam én ezt… Mióta egyedül élek, egyszer sem mondtam. Az ajtón belépve, mintha egy fortyogó katlanba lépnék be. Semmi szokatlan nincs, mégis, mintha valami ontaná magából a dühöt. Arcomról leolvad a mosoly – vajon mi baj van. Beóvakodok a szobámba, és megpillantom Johnt, ahogy… Azok az én kincsként őrzött képeim Jaysonról?!
- JOHN! – kiáltom. Hogy merészel hozzájuk nyúlni?! Az említett felém fordul, tűzben égő szemekkel.
- Gondolhattam volna, hogy nem csak a főnököd. Olyan feltűnően kerülted a témát. De aztán azt mondtad, hogy leszel a barátom, így reménykedtem, hogy csak félre értettem – fölhorkant. – De nem. Te szerelmes vagy Jayson Bradleybe! – mondja dühvel és szomorúsággal átitatott hangon. Szívem teljesen összefacsarodik. Én nem akartam ezt. Én boldoggá akartam tenni Johnt.
- Én… én… bocsánat – suttogom. Nem bírok mást mondani, torkom teljesen összeszorul.
- Miért mondtad akkor, hogy járnál velem? – kérdezi lemondóan, és összeszedegeti a szétszórt képeimet.
- Mert el akartam felejteni Jaysont. És mert szeretlek. Csak… nem annyira, mint Jaysont. Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Tudom, hogy ez nem mentség, de… annyira megörültem, hogy hazajöttél, és mivel még mindig szeretlek, boldog voltam, hogy megkértél, legyek a barátod. Sajnos viszont túlságosan szeretem Jaysont. Én nem akartalak megbántani! Boldoggá akartalak tenni! – hadarom kétségbeesve. Nem akarom, hogy haragudjon rám. Nem akarom, hogy undorodjon tőlem. Nem…
Percekig néma, feszültséggel terhes csönd feszül köztünk. Már kezdek teljesen bedilizni, hiszen nem tudom eldönteni, hogy most mire gondol. Arca olyan, mint egy szoborrá merevedett maszk, amit márványból faragtak. Semmilyen érzelem nem látszik rajta, sem az amúgy kifejező szemeiben. Szívem hevesen kalapál, úgy érzem, nem kapok levegőt. Pánikrohamom lesz.
- Szeretsz? – kérdezi csöndesen.
- Igen – felelem szintén halkan. – Sajnálom – szipogom. Könnyeim patakzani kezdenek, amiket nem tudok megállítani. Homályosan látom, hogy John föláll, és felém közelít. Megrezzenek, mert félek, hogy megüt, de tudom, megérdemelném, így nem menekülök, csak állok itt, egyhelyben.
- Én is. Yuu-chan, miért nem mondtad el? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! – mondja nagyot sóhajtva, és megölel. Teljesen elképedve bújok bele ölelésébe, hiszen mindent vártam volna, csak ezt nem. Zokogva fúrom bele a fejem mellkasába, mire csitítgatva átölel. El sem hiszem, hogy ő nyugtatgat engem, mikor én vagyok ilyen önző dög!
- Tudom. Csak… nem is tudom, mit gondoltam. Hülye vagyok – zokogom. Bocsáss meg! – kérlelem Johnt. Óvón magához szorít, és a hátamat simogatja.
- Meg van bocsájtva. Viszont kérlek, többet ne hazudj nekem, jó? – kérdezi, mire gyorsan bólogatni kezdek, hogy soha többet nem fogok neki hazudni. – Hát, azt hiszem, ez volt életem legrövidebb komoly kapcsolata – próbálja viccel elütni a dolgot. Csuklás szerűen fölnevetek, kissé talán hisztérikusan, inkább. – Nos, mi lenne, ha ezt „megünnepelve” elmennénk egyet bulizni? – kérdezi könnyedén. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt túltette magát önzőségemen, de örülök, hogy legalább nem haragszik rám túlságosan, és megérti. Hát létezik még egy ilyen kedves ember? Nem hinném… - Na, öltözz, fél óra múlva indulunk! – adja ki a parancsot, és elereszt. Első utam a fürdőbe vezet, megmosni az arcomat, és lemosni könnyeim nyomát. Utána fölveszek egy másik, remélhetőleg divatosabb ruhát, és készen is vagyok. John is körülbelül ugyanakkor készül el, mint én, és már indulhatunk is. Nem messze van egy kisebb szórakozó hely, és oda megyünk.
Nem szeretem a szórakozó helyeket. Mindig zsúfoltak, bagófüstösek és zajosak. Szívesebben maradnék otthon, de ha egyszer megbántottam Johnt, nem akarom ezzel is megbántani. Szóval bemegyek vele a buliba, és próbálok nem egyből kirohanni a hely hangossága és émelyítő szagától.
- Gyere! – kiabálja a fülembe John, és maga után húz, hova máshova, mint a táncparkettre. Nem tudok táncolniiii! Mégis, muszáj, mert bár a zene (mit zene?! Ricsaj!) nem késztetne táncolásra, teste testemnek feszülése igen. Teljesen hozzám simul, így próbál mozgásra ösztökélni. Eleinte kissé darabosan mozgok, de mikor belelendülök, és nem foglalkozom a körülöttem vonagló tömeggel, már önfeledten riszálom a csípőmet, mellkasomat, és mindenemet. – Olyan szexi vagy – súgja… vagyis inkább kiabálja a fülembe, de mivel olyan hangos a zene, hogy nem kiabálásként hallom, szóval suttogja a fülembe. Kicsit meglepődök, hogy ezt most miért mondja, de aztán mosolyogva fogadom a bókját. Kicsit még táncolunk, de közben eléggé megszomjazok, és egy intés után, hogy leülök inni, elszlalomozok a bulizók közt. Szerencsére pont találok egy üres bárszéket, amire letelepszek, és míg várok az italomra, egy vodka-narancsra, körülnézek a teremben. Figyelem a vonagló párokat, akik között egy nagyon-nagyon ismerős arcot pillantok meg, miközben egy igen szemrevaló fiúcskával vonaglik.
BASSZUS, PONT ODA KELLETT JÖNNÜNK, AHOL JAYSON BULIZIK?! Ne már! Csakis én lehetek ilyen szerencsétlen… Visszafordulok az italomhoz, hogy abba fojtsam bánatom, közben meg Johnt is meglátom, ahogy valaki mással táncol. Valamiért mind a két jelentere úgy érzem magam, mintha kitépték volna a szívem. Heh, erre mondják, hogy két szék között a pad alá, nem igaz?
- Egy vodkát! – szólok a… mi ez? Vajon itt is csaposnak hívják őket? Vagy báros? Vaaagy… fogggalmam sincs, hogy hívják őket. Mindegy is. Szóval szólok a bárpult mögött álló férfinak, aki adja is a kért italt. Egyáltalán nem szoktam inni, most mégis egyből fölhajtom. Természetesen utána még a tüdőmet is kiköhögöm, annyira marja a nyelőcsövemet az ital erőssége, és fejem egyből eltompul.
- Chi? – kérdezi egy hang mellőlem. Hihihi, csak nem drága főnököcském? De bizony! Vigyorogva felé fordulok, és úgy bólogatok, hogy majd’ leesik a fejem. De vicces! Két feje van! Erre muszáj fölröhögnöm, hiszen Jaysonből egy is bőven elég. Vajon mind a másik Jayson olyan rendetlen, mint az én főnököm? Hehe, hát, úgy gondolom, igen, szóval rá is takaríthatok majd. De, talán a másik Jayson fölfigyel rám! Mert az biztos, hogy most én senkinek sem kellek. John is tök jól el van nélkülem.
Áh! Ez nem igaz! Az én édes, drága vodkám nincs meg nélkülem. Neki kellek, hogy aztán belém jutva, az agyamba férkőzzön, és ő irányítson engem. Hehehe…
- Jól vagy? – kérdezi valamelyik Jayson. Nem tudom eldönteni, melyik, mert mindkettőnek mozog a szája, ezért inkább a bal oldalt állóra nézek, hátha ő kérdezett.
- Úgy nézek én ki? - horkantok föl, és nevetésben török ki. Itt alkoholizálok, miközben a barátom egy másik sráccal táncol, a szerelmem pedig mellettem ül, és valószínűleg azon gondolkozik, hogy épeszű vagyok-e. Hát, gondolom, ha arra jut, hogy nem vagyok normális, az a nyerő opció. Szóóóóval… A nyereméééény… Egy csók tőlem! Igeeen! Vagy az nekem lenne nyeremény, hogy kapok csókot tőle? De… én nem is győztem. Akkor nem nekem lesz ez nyeremény, hanem neki.
Az alkohol már eléggé munkálkodik bennem, mert már az én drága jó vodka barátom az agyacskámba szivárgott, és átvette a vezetést felettem. Csakis erre tudom fogni ésszerűtlen, meggondolatlan tettemet: előrehajolok, és megcsókolom Jayson meggypiros, puha ajkait. De hát ez nem is ésszerűtlen! Hiszen elnyerte a díjat! Hogy mivel, arról fogalmam sincs, de hát ő olyan helyes, és nagyszerű, hogy biztos tett valami jót, ami miatt ezt megérdemli! Nyelvemmel próbálok befurakodni ajkai közé, de nem megy, mert mintha megmerevedett volna.
Agyamból egy pillanat alatt távozik az alkohol rossztékony hatása, és realizálom, mit is tettem. MEGCSÓKOLTAM JASYONT! Úr Isten, de barom vagyok! Gyorsan elválok tőle, de sajnos ami megtörtént, megtörtént, és nem tudok változtatni rajta.
- Bo… bocsánat - dadogom, és próbálnék elszaladni, de egy kéz megakadályoz benne. Jáj, szegény fejecském, de butus vagy!
- Te… tényleg szerelmes vagy belém! - kerekednek el Jayson gyönyörű szemei csodálkozva.
Arcomat teljesen elönti a pír, és mozdulni sem bírok, ám egy táncoló alak, aki nekem jön, ami kirángat dermedtségemből. Heves szívdobogással küszködve, lerázom magamról Jayson kezét, és elrohanok, ki, a szórakozóhelyről. Szerencsére nem messze van a lakásom, ezért hazarohanok, még a piros sem állít meg benne. Már jó késő van, és kevés autó járkál erre, szóval szerencsésen hazaérek, bár legszívesebben most azonnal egy autó elé vetném magam. Hogy tehettem ilyen oltári nagy baromságot?! Nem mentség, hogy berúgtam! Mégis mit képzeltem magamról, hogy fogom magam, és nem mittudomén, ráhajtok, hanem egyből megcsókolom?! Basszus, de buta vagy Chiyuu… Nem csoda, hogy nem jössz be neki.
Chi… Te egy önző, egoista, gerinctelen, alávaló, undorító féreg vagy! Utállak! Utállak! Utállak!
Mégis hogy képzeltem, hogy Johnt így kihasználom? Meg Jaysont? Mindenkit csak kihasználok. Nem csoda, hogy nem kellek senkinek! Itt van John, egy kedves, édes, szeretetreméltó srác, aki szeret, amit kihasználok, csak hogy elfelejtessem magammal Jaysont. A főnököm meg… Azt se tudja, hogy már évek óta epedezek érte! Azt hiszi, csakis azért dologozom nála, mert kell a pénz, de ez csak részben van így. Én miatta takarítok nála. Utálja, ha valaki ráakaszkodik, és én mit csinálok?! Ráakaszkodom! Hogy kihasználtam már azon a bizonyos éjszakán! Tök részeg volt, erre rávetettem magam! Istenem, milyen egy gerinctelen féreg vagyok!
Önsanyargató gondolataimból egy ajtócsapódás rángat ki. Egyből fölpattanok az ágyamról, és az érkező John felé sietek, akire szinte rá sem lehet ismerni. Fortyogó düh áramlik belőle, és az alkohol, a bagó, és egy másik srác kölnije úszik utána lehagyhatatlan felhőként. Basszus! Elfelejtettem értesíteni, hogy haza jövök!
- Yuu-chan – kezdi mézes-mázos, dühös hangon. – Azt hitted, hogy olyan kedves vagyok, hogy elnézem azt, hogy ki akartál használni? – horkant föl. A pia teljesen átitatja Johnt, és kezdek félni tőle. Fenyegetően magasodik felém, és közelíteni kezd. Egyre inkább hátrálok, de a fal megállít benne, így simán föl tud rá passzírozni. Durván nekem nyomja altestét, és fájdalmamban fölnyögök. Tiszta keményen áll, és úgy dörgölőzik nekem. Félek!
A félelem teljesen elborítja agyamat, de mikor keményen nekitapasztja száját az enyémnek, és megpróbál befurakodni nyelvével, hirtelen, mintha minden érzékem kiélesedne. Beleharapok nyelvébe, és közben próbálok szabadulni, ami sikerül is, mert a nyelvét érő fájdalom miatt egyből elereszt.
- Te szuka! – üvölti, és lendülő kezét már nem tudom kikerülni, tenyere keményen csattan arcomon. Nagyon, nagyon, elviselhetetlenül fáj, a szívem meg annál is jobban, szinte vérzik, hogy ezt én okoztam, de az élet-ösztönöm nagyobb, és míg a nyelvével van elfoglalva, gyorsan kirohanok a lakásomból. Mögöttem hallatszódnak a nehéz léptek, de nem fordulok hátra, inkább teljes erőmmel rohanni kezdek. Nem tudom, hova mehetnék, de most a legfontosabb a futás, ráérek azzal később foglalkozni, hova menjek.
Mikor már úgy gondolom, leráztam Johnt, körülnézek, hogy merre is járok. Teljesen meglepődök, hiszen én Jasyon lakása előtt vagyok! Egyből el akarok menni innen, hiszen itt semmi keresni valóm nincs, ám ha belegondolok, tényleg nincs olyan hely, ahová mehetnék, csak Jayson. Talán nem olyan dühös rám. Talán…
De muszáj megpróbálnom! Ahogy vagyok, mezítláb, még a bulizós ruhámban, az ütéstől feldagadt arccal, bemegyek. A portás egyből megállít, hogy egy csavargó mit keres itt, de aztán mikor fölismer, kerek szemekkel utamra enged. Gyomorgörccsel megyek föl a lifttel a Jayson lakásáig, ahol erőtlenül bekopogok.
Ugye beenged? Ugye nem szúrtam el mindent? Ugye nem haragszik rám?
Istenem, de félek!
|
| timcsiikee | 2012. 02. 07. 15:28:13 | #19026 |
Karakter: Jayson Bradley
Megjegyzés: ~ Gennek
A hősies túlélésért a fogorvosnál :D <3
Jayson:
- Hát, azt hiszem, ráérek – válaszol kedvesen. Nos ezt teljes mértékkel igennek veszem. Remek.
Kényelmesen ellustulok míg Chi főz, a fincsi illatok lassan bejárják ezt a szobát is és már lassacskán a számban érzem a spagetti ízét. Finom hosszú tészta, fűszeres paradicsomos szósz és a sajt… imádom ha nyúlik.
Nem rég zabáltam és máris éhesnek érzem magam csak a finom illatoktól. A végén még túlságosan rákapok a főztjeire, és külön edzést kell vennem, hogy megmaradjon az alakom. No de hát megéri ilyen étkekért.
- Gond lenne, ha nem lenne hozzá sajt? – kérdi hirtelen és amikor ránézek édes fintor jelenik meg arcán.
- Hát… - már úgy elképzeltem - Ha nem nagy probléma, kéne hozzá sajt – a nélkül nem igazi.
- Ugyan! – legyint rá – Megyek – barátságos kis mosollyal válaszol.
Visszafordulok a TV felé, amikor pár pillanattal később meghallom kiáltását, majd amint felpattanok látom, hogy elborul.
- Chi! Jól vagy? – felé sietek, felkapom és a kanapéra teszem - Mid fáj? A lábad? – hevesen bólogatni kezd - Keresek fájdalom csillapítót. Várj itt!
Hozok vizet, tablettát, más nem jut eszembe, hogy mi kellhet ilyenkor.
- Kö-köszönöm – csak bólintok.
- Na jó, ha ennyire fáj a lábad, nem fontos a sajt! Igazán szólhattál volna. Nem harapom le a fejed – annyiszor elmondtam már pedig.
- Nem fájt annyira! Csak… ügyetlen voltam, és megint elestem. De ha szeretnél, igazán lemegyek sajtért! – finoman mégis határozottan a fejére csapok. Még szerencse, hogy nem az fáj neki, bár nem áll szándékomban elérni.
- Mondom, hogy meg vagyok sajt nélkül is. Na, jobban vagy?
- Bocsi, hogy… hát, ezért – motyogja bűnbánó arccal. Na ennek nem igazán lehet ellenállni. Viszont azért mert túlerőlteti magát, ezért még haragszom rá.
- Áh, bárkivel előfordulhat. Különben is, azon gondolkoztam, hogy lehet, túldolgoztatlak, és igazam volt. Fájós lábbal takarítani jönni… - ennyire elesettnek tűnök, hogy ilyen állapotban is képes feljönni? Talán változtatnom kéne rajta? Vagy mást is felvenni hogy megkönnyítsem a dolgát? Nem tudom.
Hirtelen felcsendül a telefonja, és vonakodva, kíváncsian, de felveszi.
- Hallo? – a vonal másik végéről csak duruzsolást hallok. - Igen, én vagyok. Ki keres? – kikerekednek szemei - John? Te… Honnan tudod a számomat? És… Miért hívsz? – amíg telefonál megnézem a finomságot amit főzött, de azért fél füllel közben hallom azt, amit Ő mond – Haza jössz? – vajon ki lehet ez? Ismerőse? Kicsit furának tűnik. Na mindegy… a szósznak isteni illata van. Viszont még nem szedek megvárom míg befejezi a telefonálást vissza is megyek - Akkor… Érted megyek. – Hogy? - Aaaa… Hol leszel?
Elköszön és leteszi a telefont.
- Komolyan mondod, hogy fájós lábbal el akarsz menni valahová? – bólintással válaszol.
- Igen. Egy… régi barátom haza jön, és nincs hol laknia – így már értem… de akkor is. Nem hagyhatom hogy így elinduljon, pláne ha miattam fájdult meg még jobban a lába. Ha ma nem kellett volna feljönnie, nem erőlteti túl magát.
- Na jó… Gyerek, Chi, elviszlek.
- Köszönöm!
~*~
Miután sikeresen letámogattam és beültettem a kocsiba, már csak egy dolog van hátra.
- Nos, hová kell menni?
- A reptérre – jó messziről jöhet, biztos nem szomszédos államból, bár ki tudja. Én lehet még olyankor is repülővel mennék, a többit meg elintézi a taxi… vagy sofőr…
Ahol tudom, hogy nem figyelnek, kicsit gyorsabban hajtok, így körülbelül fél óra alatt kint is vagyunk. Csendben telik, mert a fáradt kis Chi eléggé elbóbiskolt, bár pont érkezés előtt ébred fel.
Kiszáll a kocsiból de egy lépésnél alig halad tovább, majd elkezd valakinek integetni. Amint a fazon ideér szorosan ölelve forog vele keveset. Nocsak… Jó barát?
Az ablaküvegen keresztül csak tompán hallom mit beszélnek. Igazából semmit nem értek belőle, de elég ránéznem Chiyuu arcára és lerí róla, hogy nem csak egyszerű régi barátról van szó. Ejh… próbálom visszafojtani a vigyorom mikor benéz a kocsiba. Nem is tudtam, Chi…
Amikor meglátom milyen közel hajol már akkor előre nézek inkább, de tekintetem sandán visszakúszik. Legközelebb meggondolom mit mondok mielőtt arra utalok milyen szerencsés lesz a barátnője. De ezek után túl tapintatlannak venné?
Bár azt sem tudtam, hogy van… ilyen jellegű barátja. Ennyire nem ismerném azt, akit alkalmazok? Persze nem kérdezhetem ki teljesen, hogy milyen a magánélete.
Gondolataimból az zökkent ki, hogy kopog a szomszéd ablakon, oldalra hajolva leengedem a gombbal. Ő hajol be, de a barátja tartja közben.
- Köszönöm, hogy elhoztál, innentől fogunk egy taxit.
- Nem fogtok semmit, szálljatok be.
- De…
- Yuu-chan – szól rá a srác, mire megszeppenve felé fordul.
- Oké, köszönöm… megint – kinyitja a hátsó ajtót majd a srác segít neki beülni, végül bevágódik mellé és amint csattan a kocsiajtó, elindulok velük. Még szerencse hogy itt ültem a kocsiban a volán mögött különben valami taxis még a végén félretolta volna a kocsimat.
- Egész kedves a főnököd Yuu-chan. De… mit is dolgozik? – vonja közelebb magához. Csak a középső visszapillantóból látom. Most viszont a kis igazításnak hála, pont Chi-re látok, avagy az egész arcát látom pont.
- John! – szól rá kicsit eltolja magát így csak Ő marad a képben. Halkan felnevetek.
- Semmi baj Chi, a barátodnak elmondhatom nem? Mármint biztos olyan titoktartó mint te – ahogy oldalra billentem a fejem egy kanyarnál pont látom arcán a kisebb rémületet. Rejtélyes munka, luxusautó. Naná, hogy elsőre mindenki valami bűnözőre gondol. Kérdőn fordul Chiyuu felé. A kellő hangulat megalapozása után ismét én szólalok meg, mielőtt suttogva faggatni kezdené. - Színész vagyok. Filmekben. Persze nem ismernek sokan, de azért nem vagyok egy névtelen statiszta. Chiyuu pedig takarítani szokott nálam, amikor ideje engedi. – mosolyodom el, és váltok, az üres autópályán felgyorsítom a tempót. Valamiért úgy érzem minél hamarabb haza szeretnék érni. Fáradt lennék? Áh, akkor nem lenne kedvem vezetni.
- Értem… - elgondolkodik. – Hogy is hívják?
- Jayson Bradley – válaszol helyettem Chi, és a srác hirtelen előre hajol.
- Tényleg az a Jayson? A Little Tom? Froster Joe? – úgy látszik egy olyan emberbe botlottam aki mégis ismer – El sem hiszem.
- Lehet mégsem kellett volna elmondanom – jelentem ki egyhangúan, mire hátracsapja magát, és Chiyuu suttog neki valamit.
- Oh, oké… - elmosolyodom. Látom jó hatással van rá. Még szerencse hogy nem kell elkezdenem magyarázkodni, mert azt végképp nem szeretem.
- Sajnálom, hogy mégsem tudtam maradni, de haragudj – szabadkozik kedvesen és a visszapillantóból rá nézek.
- Ugyan, ez sokkal fontosabb nem? Megértem.
Kiteszem őket abban az utcában, ahol Chi lakik, majd utoljára még lehúzom az ablakot.
- Vigyázz rá, és el ne engedd sehova, ha még fáj a lába. Sziasztok! – intek, felhúzom az ablakot, de a visszapillantóból még látom egy ideig az integetést.
Kicsit megkönnyebbülést érzek.
Otthon nincs más dolgom mint szedni a finom spagettiből, és a tévé elé vágódva elütni az időt. Talán tényleg fáradt lehettem, vagy csak a kaja volt laktató, nem tudom, de a film közepén alszom el.
~*~
Mark velem szemben ül az étkező asztalánál, épp papírokat lesünk egyéb megbeszélések, mikor Chi letesz mellénk egy-egy csésze kávét. Pont ahogy szeretem, sok tejjel.
Arrébb libben, látszik rajta mennyire felhőtlen és takarítani kezd a nappaliban.
- Mit csináltál vele? – suttog felém haverom, letéve a papírokat.
- Én? Semmit… biztos a pasija miatt ilyen – vigyorodom el – de inkább folytassuk ezt.
- Pasija? Fura… - felvonom egyik szemöldökömet.
- Miért fura? Hisz ismersz engem is, hogy…
- Tudom persze, nem kell mondanod. – int kezével, sőt még fejet is ráz kissé.
- Akkor nem értelek – beleiszik kávéjába, ezzel is húzva az időt. – Mark… - morgok rá.
- Ne mondd, hogy eddig nem vetted észre. – na jó kezdek teljesen összezavarodni.
- Miről beszélsz? – oldalra néz, hogy megfigyelje merre takaríthat Chi, követem tekintetét, épp a szoba másik felében szed össze valamit.
- Azt hogy teljesen oda van érted… - csak pislogok kettőt, majd halkan felnevetek.
- Ugyan, én látom minden héten, csak felismertem volna. Ő egyszerűen csak kedves, szorgos meg törődő, nem véletlenül alkalmazom őt, mit kezdenék egy lusta alakkal? A nőket meg tudod, hogy nem preferálom.
- Persze, hogy tudom, mondtam hogy ismerlek. Ezt kérdeznek sem kéne. Ettől függetlenül vak vagy. Láttam már én is, amikor itthon voltál, és dolgozott, főzött, és ahogy nézett rád.
Csak legyintek. Nem hiszem, hogy így lenne, bár megmozgatja a fejem.
- Szerintem csak beképzelted. Rám lehet nem csodálattal nézni? – vigyorodom el mire csak komor fejet vág. Na jó, ő képes csúnyán is nézni. De talán az egyetlen azok közül, akiket ismerek.
- Biztos, hogy beléd volt esve akkor is, ha most van valakije. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá – sóhajtom. Úgyis csak felesleges hajcihő lenne az egész.
- Mikor hazudtam neked? Nem ragaszkodnék hozzá, ha hinnél nekem, hogy valóban szerelmes beléd – a hangos koppanásra egyszerre figyelünk oda, és pont az átjáró részen áll Chi, az elejtett kukával, kezében egy zsákkal. Fülig vörösödve, kerek szemekkel.
- Csak… én… - hebegi, majd hadarni kezd – Leviszem a szemetet – hirtelen futni kezd és csapódik is az ajtó.
Legalább a lába már meggyógyult. Nem is szólok utána mert amint hang hagyná el a számat, már rég kint van.
- Látod?
- Annyit látok, hogy zavarba hoztad. Bazd meg… nem dolgozhatnánk inkább?
- A többit úgyis rád akartam hagyni. Csak annyi maradt, hogy kiválaszd melyik színésznőt akarod jövő héten kísérni a premierre. Megyek is.
- Oké – húzom el a szám. Nők… néha legszívesebben szétkürtölném, hogy pont leszarom őket, de az tuti, hogy akkor megismerne a világ, első benyomásként kőbunkónak.
Halkabban csapódik az ajtó, mint mikor Chi rohant ki, és épp hogy összepakolok, az „említett” épp akkor lép be, leszegett fejjel. Tényleg túlreagálta a dolgot vagy csak képzelem? Ha Mark bogarat ültetett a fülembe, tuti valamivel kiszúrok vele.
- Chi – szólítom miután a kukába zsákot tett, és azonnal felpattan.
Feszült… furcsállnom kéne? Bár már így is…
- Igen? – körbenézek a szobában. Szép munka. A zsebemből előveszek két jegyet.
- Tessék – elveszem egyik kezét, belenyomom a cetliket, majd kezébe zárom, és elengedem. – Szeretném, ha eljönnél a barátoddal. Emlékszel még?
- Persze – fokozatosan nyugszik meg talán, de még mindig zavartnak tűnik. Csak mosolyogva figyelek rá.
- Ha már nincs más dolgod, akkor elmehetsz.
- Köszönöm – vidul fel mosolyogva, és kiegyenesedik végre – A jegyeket is – teszi még hozzá, majd felkapja a táskáját. – Holnap még jövök főzni, szeretnél valamit? – a cipőjét húzza fel szorgosan bekötve, mikor mögé lépek, és a fejére teszem a kezem. Puha haja van.
- Rád bízom, mindig finomat főzöl – kipirult mosollyal néz fel, ezért elengedem, és csak bólint.
- Szia – int még utoljára, és siet is ki.
Hm… nagyon szeretheti, ha ennyire rohan hozzá. Tuti, hogy Mark csak emiatt hitte. De… eddig nem is tudta, hogy van valakije. Az a valaki is igaz csak nem rég jött, alig egy hete, de akkor is.
Valahogy nem tudom elhinni.
Mégis…
Leülök a kanapéra, és elgondolkodom azon melyik színésznőt tudnám elviselni magam mellett a premieren, viszont pár pillanat alatt azonnal elkalandoznak gondolataim.
Bevillannak képek amikor itt takarít, vagy főz, mos és a múltkori eset amikor zuhanyzásom közben véletlenül bejött, majd elájult. Csak a félénkségének kéne betudnom ahogy eddig is? Hülye Mark… miatta most kezdenek átalakulni a gondolataim.
Ha igaznak veszem amit mond, akkor még el is tudnám így képzelni.
Talán e-miatt hajtott annyira, hogy még betegen vagy fájós lábbal is képes volt eljönni dolgozni? Azt hittem csak lelkes, vagy túl morális a külföldi vére miatt és ezért igyekszik ennyire.
Túlságosan is ezen pörög most az agyam. Talán csak azért, ahogy reagált, mikor meghallotta a beszélgetést. De mit hallhatott belőle? Mivel figyelte Mark néha közben így talán csak a végét, nem tudom.
Megrázom a fejem, fújtatva beleborzolok a hajamba, majd felpattanok. Még van két napom eldönteni kit akarok kísérni, így ma este még van időm egy kis kikapcsolódásra. Addig sem agyalok hülyeségeken „feleslegesen”.
Valami új bár kéne, ahol még nem ismernek.
Szokásos stílusban lezser ing fel, feszesebb farmer, és indulhat az este.
|
| Geneviev | 2012. 01. 12. 15:53:26 | #18486 |
Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: Timcsinek és Jaysonnak
Mikor elfordulnék, hogy betegyem a mosogatógépbe… mosogató? Ööö… nem mosó? Ja, nem, az a ruhás. Szóval, a mosogatógépbe a tányért, Jayson megfogja a csuklómat, és maga felé húz. Időm sincs furcsa elméleteket gyártani, amik úgysem történnének meg, már ülök is a széken, amit alám lök. Int, hogy menjek vele közelebb hozzá, így értetlen tekintettel megfogom az alattam levő ülést, és közebb csusszanok. Kerek szemekkel figyelem, ahogy kiveszi a leveséből a kanalat, és miután lenyalja, felém közelít vele. Ööö… Most…?
– Szerintem a te fejednek nagyobb szüksége lett volna erre – Óh! Jujj, de édes! A fejkoccanásunk óta a fejemen tanyázó puklit el akarja tüntetni. És olyan közel van hozzám…! Szinte érzem a leheletét az arcomon, amitől szívem egy Ferrari autó gyorsaságát is megelőzné, és dadogva el akarok húzódni, de… nem akarok, szóval inkább csak szóban próbálok ellenkezni.
- Pedig… nem fájt… - nyöszörgöm pipacs piros arccal. Férfias, szexis illatát mélyen belélegzem, amitől úgy érzem, mindjárt elájulok, és ma harmadjára alázom meg magam előtte. Vagy ráugrom, amitől teljesen kiakadna, és lehet, még azt sem engedné meg, hogy továbbra is itt dolgozzak. Jaj, ne! Nem akaroooom! Én itt akarok dolgozni! Vele akarok lenni, még ha csak így is! Sőt! Ha választani kéne aközött, hogy mindig lehessek, de ne fekhessek le vele, vagy aközött, hogy egy fergeteges estét töltsünk együtt, de aztán soha többet ne, akkor abszolút az előzőt választanám. Ez nem is kérdés. Anélkül tudok élni, hogy lefeküdjek vele, de anélkül, hogy vigyázhassak rá, és jó asszonyka módjára mindent megtegyek neki, nem. Bennem bízik, és csak én tudok róla gondoskodni. Igen! Én vagyok az ő asszonykája, akit sosem tudna pótolni. Nem. Bár… lehet, hogy a pótlómba még bele is szeretne, mert belém nem tudott. De… Nem! Nekem nem lesz pótlóm! Én teljesen egészséges, és jól vagyok, és semmi programom nincs, tehát biztos, hogy nem kell pótlék.
Hogy én hogyan jutottam el a pukli-lenyomástól a takarító-pótlékig? Ööö… Ezt nem tudom. No, mindegy.
- Lehet… mert zavarban voltál. De így már jobb lesz… remélem – veszi el a fejemtől a kanalát. Nos, hogy mennyire zavarban vagyok, azt nem is tudja… – A leves nagyon finom lett. Még egy fél tányérral beverek – mosolyogja, aminek nagyon örülök. Olyan jó, hogy tudok főzni, így legalább az étkezésére is ügyelhetek, és hallgathatom a bókokat, amiket kapok, és máshogyan tuti, nem kapnék tőle. Mert hát nincsenek illúzióim, hogy kinézetre a zsánere lennék. Pontosan nem tudom, milyen az, de hogy nem egy ilyen duci, mint én, az biztos… De, reménykedni szabad, ugyebár?
Közben felállok, és tányéromat beteszem a mosó… gató gépbe. Még pár tányér majd mehet bele, szóval csak miután Jayson is befejezte a vacsit, akkor indítom el. Szerencsére kicsi a mosogató, tehát hamar megtelik, nem kell arra várni, hogy a takarékosság miatt a tányérokra száradt kaja maradékok bepenészesedjenek. Pfujj...
Végül Jayson tányérja is a mosogatóba, majd a gépbe kerül, és elindíthatom a mosogatást.
- Biztos nem akarsz maradni? Ha nincs kedved hazamenni csak egy szavadba kerül, nyugodtan maradhatsz. A suliba is hamarabb beérsz – ajánlja föl, aminek örülök, mert elég fáradt vagyok, csak… Áh, nem akarok kockáztatni. Azt már nem biztos, hogy elviselném. Más tudni, és más látni, hogy minden estét mással tölt. Tudom, hogy Jayson nm az én tulajdonom, meg igazából senkim és semmim, szóval inkább nem kockáztatok meg egy féltékenységi jelenetet. Nem hinném, hogy jól venné ki magát, ha a ma esti áldozatát megtépném, hogy én kerülhessek a helyére. Szóval inkább haza megyek, a magányos kis lyukacskámba. Ahol nincs Jayson illat, és nincs semmi, ami rá emlékeztetne, egyetlen egy albumot, amiben az ő képei vannak, kivéve. De pszt, arról az albumról!
- Áh nem… nem akarok az utadban lenni – utasítom el, a kezemmel is.
- Ahogy szeretnéd. Én viszont lassan megyek… nem kell kulcsra zárnod. – mosolyog, és a fürdőszoba felé veszi az irányt.
- Oké – felelem, és lepakolok az asztalról. A levesből még maradt egy kicsi, szóval egy kisebb tálkába átöntöm, és beteszem a hűtőbe. Még egy ideig itt leszek, befejezem a prezentáció készítését, meg a hétfői zh-ra való tanulást, hogy aztán holnap… csinálhassak valamit. Mármint… Áh, jól van, igen, abban reménykedek, hogy a holnapot kettesben tölthetem Jaysonnal, aminek igen kicsi, de talán meg van az esélye. És nem azzal akarom elrontani ezt az esélyt, hogy van egy halom tanulnivalóm.
Szóval miután Jayson kivonul a szobájából, fekete ingben, amiből kilátszik a mellkasa, meg egy kék farmerben, amiben a feneke izgatóan domborodik, és köszönés után elmegy, itt hagyva engem csorgó nyállal, hevesen dobogó szívvel, és perverz gondolatokkal, még kicsit letörölgetem a pultot, majd letelepszem a kanapéra, és tanulni kezdek. Hülye nyelvészet, és hülye prezentáció…
---*---*---*---
Hangos ajtó csapódás.
Kuncogás, ruhasúrlódás.
He? Hol vagyok? Kómás tekintettel nézek körül, és bárhogy is próbálok rájönni, hol vagyok, tök sötét van, és semmi sem ismerős. Megpróbálok fölállni, de nem jutok sokáig, ugyanis olyan álmos vagyok, hogy leesek aa… kanapéról? Nekem otthon nincs kanapém. És… Mit keresnek a földön a tankönyveim? Elaludtam volna?
Ó, a francba! Elaludtam! Elaludtam tanulás közben, ismét!
Ami… Azt jelenti, hogy Jaysonnál vagyok. Aki természetesen most ért haza, egy kuncogó fiúcskával. Ó, a jó…! Pedig ez az, amit el akartam kerülni! Gyorsan összekapom a cuccaimat, és közben próbálom elterelni figyelmemet a cuppogó, kéjes hangokról, de nem megy. Főleg, mikor a srác fölnyög egy jó hangosat. Szemem bekönnyesedik, és még gyorsabban pakolom el a tanulnivalóimat, és miután átbukdácsolok a szanaszét hagyott ruhákon, belebújok a cipőmbe, és kirohanok. Az ajtó hangos dördüléssel csapódik be utánam. Remélem, megszakítottam ezzel a szórakozásotokat…
Zokogva hívom a liftet, de nem várom meg, amíg felér, minél gyorsabban messze akarok kerülni Jayson lakásától, ezért futni kezdek lefelé a lépcsőn. Az utolsó fokokat átugrom, de az egyiknél könnyeimen keresztül nem figyelek, és kibicsaklik a bokám. Fenekemre huppanok, körülöttem mindenfelé könyvek. Remélem, a laptopomnak nem esett baja, de nem érdekel annyira, hogy meg is nézzem. Hirtelen még erősebb zokogás tör rám.
Miért kellett elaludnom?! Nem akartam hallani! Nem! Bőven elég tudni, hogy én nem vagyok elég jó neki, nem kell még hallanom is. Azok a cuppogások… Kéjes nyögések. Miért nem én vagyok a srác helyén?! Persze, egyszer voltam, érjem be vele, mi? De… én nem akarom! Gyenge vagyok. Túl gyenge… Én őt akarom! Azt akarom, hogy Jayson engem öleljen, csókoljon minden nap, minden éjszaka! Ne mást, és mást. Engem. Csak engem… Máshoz hozzá sem érjen, másra rá se nézzen. Csak engem lásson. Csakis engem! De nem lát… Tuti, hogy mikor nem vagyunk együtt, akkor nem is emlékszik rám, azt sem tudja, ki vagyok.
Csak bőgök és bőgök, és bőgök. Torkom már fáj a sírástól, és lassan megfulladok a könnyeimtől, de nem bírom abbahagyni. Mert mikor már majdnem megnyugszom, agyam ismét lepergeti azokat a hangokat. Miért? Miért nem vagyok elég jó Jaysonnak? Kövér vagyok? Vagy… vagy miért?!
Nem tudom, mit csináljak. Mondjak föl? De akkor soha többet nem láthatnám! Nem, ahhoz túlságosan szeretem, hogy itt hagyjam őt örökre. De akkor bármikor lehet ilyen eset. Esetleg nekem is egyéjszakás kalandokat kéne keresnem? Hátha azok elterelik a figyelmemet… Nem tudom! Nem tudom. Nem tudom… Semmit sem tudok. Haza akarok menni. Be akarok bújni a takaróm alá, és soha többet ki nem bújni onnan. De jó is lenne…
Valamivel később, hogy egy örökkévalósággal, vagy fél órával, azt nem tudom, nagyjából megnyugodva föltápászkodok. Jobb lábam fáj, otthon jobb lesz, ha beborogatom, mert nem akarom, hogy valami gond legyen vele. Bár az biztos, hogy szép lila lesz majd. Kicsit nehéz rátámaszkodni, de a lelki fájdalmam sokkal nagyobb ennél, szóval szinte meg sem kottyan. A könyveket is összeszedegetem, aztán lebicegek a földszintre, és a portás bácsitól elköszönve haza sétálok.
---*---*---*---
Tulajdonképpen nem tudom, hogy jutottam haza. Egy pillanatra sem emlékszem belőle, sőt, arra sem emlékszem, hogy hogyan borogattam be a lábamat. Egyszer csak itt teremtem, az ágyam előtt, pizsomában, lábamon jó kis hideg vizes kendővel. De hogy hogyan jutottam ide, fogalmam sincs. Igazából nem is igazán érdekel, szóval inkább csak befekszem az ágyikómba, és próbálom elfelejteni a hangokat, hogy holnap ismét vidáman indulhassak Jayson lakásához.
---*---*---*---
Reggel… Nem is reggel, délelőtt kelek. Teljesen kómásan kibotorkálok a fürdőszobába, és mikor zuhi előtt belepillantok a tükörbe, hátrahőkölök. Uhh… Ez gáz. Az arcom tiszta vörös, és teljesen föl van puffadva a tegnapi bömbölés miatt. Gyorsan beállok a zuhany alá, és forróra állítom, hogy még a bőrt is leégesse rólam. Muszáj, hogy kicsit elűzze a feszültséget… Agyam pörög, mint egy megveszett búgócsiga, amit lehetetlenség leállítani, már pedig én le akarom állítani, szóval tényleg kell az a fránya forró víz.
Kicsit később viszont átállítom hideg vízre, hogy fölfrissüljek, mert mindjárt elalszom. A hideg víz a lábamra is jobb, mint a meleg, mert ugye tényleg tiszta lila szegény bokácskám. Lassan, mikor már érzem, hogy megfagyok, elzárom a vizet, és kiszállok a zuhanyzóból. Vagyis inkább kiesem, mert hogy mikor leér a lábam a földre, megcsúszok, és a földön landolok. Áááá! Már megint a lábacskáám! Jáj… Hogy lehetek ilyen ügyetlen? Ehh… És már megint pont a fájós lábacskámra esem… Áucs!
Szép lassan megpróbálok föltápászkodni a földről, ami nagyjából sikerül is, és megtörölközök. A már tegnap borogatásra befogott kendőt jó kis jéghideg vízzel megnedvesítem, és bekötözöm a bokámat. Gyönyörű szép lila, és meg is van dagadva. Tudom, hogy nincs eltörve, de ettől még nagyon fáj, főleg, ha hozzá érek. Hm, valami olyan cipő kéne, amiben nem nyomorgolódik szegényke… Egyetlen egy ilyen van, és az a papucsom, ami viszont nem jó, mert legyen bármilyen szép idő, ősszel nem hordunk papucsot. Szóóóóóval… Majd fölöltözködés után keresek magamnak valamit.
Egy fehér, vászonnadrágot veszek föl, és egy csíkos kék inget, egy vékony pulcsival, mert kinézve az ablakocskán, látom, hogy ragyogóan süt a Napocska. Szóval csak nem fogok fázni. Viszont ettől még papucsot nem veszek föl. A lábam fázós. Úúúúgyhogy az egyik olyan edzőcipőt veszem föl, amelyik még úgy nagyjából nem ér föl a bokámig. Bár még így is barmira fáj, mert kicsit hozzá ér, de… elviselhető. Mondhatni.
Fölkapom a laptopos táskámat, és útra készen kisétálok az ajtón, bár előtte megnézem, hogy nem történt-e semmi baja az én kis édesemnek, de szerencsére nem, szóval nyugodtan megyek Jayson lakása felé. Na jó, ki a fenét akarok átverni?! Egyáltalán nem vagyok nyugodt, mert agyamban folyamatosan a tegnap esti hanghatások járnak. Nagyon-nagyon remélem, hogy elhúzott már az a… Jayson éjszakai partnere. Nem akarok vele találkozni. Nem, nem, nem és nem! Akkor biztos, kiakadnék. Az meg nem lenne túl jó… Bár én szívesen megtépném, de… nem hinném, hogy az túlságosan tetszene másoknak. Bár ki tudja, lehet, hogy Jaysont pont ez indítaná be. Áh, meg a francokat. Ajj, már! Haza akarok menniiiii!
Bent, az épületben, már szinte rettegek. Volt már rá példa, hogy találkoztam egy-egy partnerével, de az nem… akkor nem… nem hallottam, hogy miket műveltek egymással. Az ajtónál már azon gondolkozok, hogy haza megyek, de mikor bekukucskálok, hogy mégis ki van itt, a tv zaját hallom meg, ami azt jelenti, nincsen elfoglalva senki mással, szóval bátrabban megyek be. Vagyis inkább repülök, mert mondhatni, a megkönnyebbülés szárnyakat ad nekem.
- Szia! Pont rád gondoltam – fogad Jayson. Tágra nyílt szemekkel pislogok, és tuti, hogy tök vörös vagyok. Mindenre számítottam, de ilyen köszöntésre nem. IstenemIstenemIstenem… Rám gondolt! Vajon… milyen gondolat-környezetben gondolt rám? Perverz gondolatok tömege közben, vagy esetleg valami rosszat tettem, azért? Ajj…
- Rám? – kérdezem bizonytalanul, magamra mutatva, mire bólint. Jujj, rám gondolt! Nyuhh, hát nem csak olyankor vesz észre, amikor itt vagyok vele, hanem olyankor is gondol rám, mikor nem vagyunk egymáshoz közel?
- Aham – bólint tök nyugodtan. Ááá, hogy lehet ilyen nyugodt, mikor nekem majd kiugrik a szívem a helyéről?! Lehet, hogy most akarja bevallani, hogy szeret engem! Bár ennek kevés az esélye, de na! Reménykedni szabad, ne? – Folyton szétszórom a ruhákat, te meg összeszeded helyettem. Ha nem lennél egy ideig, szerintem egy hét után mozdulni sem tudnék a lakásban – mondja. Teljesen letörök, mert tisztára beleéltem magam, hogy szeret, de… Hülye voltam. Egy nagy sóhaj után leveszem magamról a cipőt, és eligazgatom, Jaysonval együtt.
- Ne aggódj, jó az immunrendszerem. – jegyzem meg. Hogy is gondolhattam, hogy nem kellek neki? Hiszen én gondoskodok róla! A partnerei jönnek, mennek, de én mindig itt vagyok neki. Tehát kellek neki! És gondol is rám, még ha csak olyan környezetben, hogy belefulladna a szemétbe nélkülem. De, nem ez jelenti azt, hogy fontos vagyok neki? De!
- Remélem is – vigyorogja tejbe tök módjára, és megissza a tegnapi vacsi maradékát. – Isteni volt – bókol, mire elpirulok. Kicsit közelebb megyek hozzá, de mikor meglátom meztelen combjait, és mellkasát, egyből hátra arc, és bemenekülök a konyhába. Igazából most nincsen semmi, amit pakolhatnék… ja, de! A mosógép! Mosogató gép, akarom mondani. Szóval kinyitom a gépet, és kirámolom a benne levő tányérokat, poharakat, evőeszközöket.
- Örülök – mondom. Halk lépteket, majd a tányér csörömpölését hallom meg magam mögött. Nemfordulokhátra,nemfordulokhátra,nemfordulokhátra! Nem, nem, nem és nem! Azért nem, mert akkor meglátnám Jyson nyálcsorgattató testét, és nem bírnék magammal. Szóval nem. Az étkészletek lefoglalnak! Meg a reggeli-ebéd – regbéd – előkészítése. Szerencsére találok tésztát, darált húst meg paradicsom szószt, szóval spagetti lesz a kaja. Csak tudnám, hogy nem találtam ezeket tegnap este… Hah, ilyen feledékeny és figyelmetlen lennék? Hát, erre csak egy válasz van: igen.
Picit később visszatér Jayson, remélhetőleg immár felöltözve. Egy koppanást, és egy naaaagy ásítást hallok meg mögülem. Persze, hogy álmos Jayson! Aki képes, és hajnalig kamatyol, nap, mint nap, az persze, hogy álmos! Chö…
- Megkérdezted haverjaid, hogy elmennének veled a filmgálára? – kérdezi, miközben a most újra összegyűlt pár koszos tányérat mosogatom. Dehogy kérdeztem! Ugyan, kit kérdezhetnék meg? Jó barátom nincsen, olyan meg, akivel jóban vagyok, egy halom van, hát még, aki szereti Jaysont. Szóval… Nem is tudom, kit hívhatnék meg.
- Oh… elfelejtettem. Ne haragudj. – Kis kegyes hazugság. Szerintem nem fogok senkit sem meghívni. Nem akarok senkit sem meghívni.
- Mindegy, de legalább te gyere majd el – mondja. Ehh… Rendben, talán elmegyek. – Mit fogsz főzni? – érdeklődik a kis éhenkórász.
- Spagettit – felelem. Jayson elégedett nyögést hallat, és mikor megfordulok, látom, hogy a konyhaasztalra dőlve próbál telefonálni. De kis jól nevelt… Mondjuk, nem is ezért vagyok belezúgva. Arról fogalmam sincs, hogy miért, de hogy nem a jól neveltsége miatt, az biztos. Meg nem is a hűsége miatt… És a rendmániája miatt sem. Szóval nem tudom, miért, de fülig szerelmes vagyok belé. Hát, a szerelem sajnos már csak ilyen irracionális… Sajnos.
Miután szépen elmosogattam ezt a két tányért, főzni kezdek. Előveszek egy lábast, amit tele töltök vízzel. Fölteszem forrni, és teszek bele kis sót, hogy legyen majd íze, illetve csöppnyi olajat, hogy ne ragadjon majd össze a tészta. A szószhoz is veszek elő egy kisebb serpenyőt, és beleöntöm a paradicsomszószt. Hagyma sajnos nincs itth… itt, szóval az nem lesz benne, de a darált húst azért fölbontom, és pár fűszert is előszedek.
- Ma estére van valami terved? – jön hirtelen elő a kérdésével. Hogy?
- Mi? Öhm… nem tudom. Ne legyen? – kérdezem zavartan. Még éppen látom Jayson édes vigyorát, mielőtt visszafordulnék a forrásban levő vízhez. Jajj, szívecském, nyughass! Ne dobogj ennyire!
- Csak ha ráérsz. Ma este pihenni akarok, de unatkozom egyedül, ez a seggfej Mark meg nem veszi fel a telefont – mondja sóhajtva. Pici szívem még hevesebb dobogásba kezd. Jujj, ma este pihenhetek vele? Készítek valami fincsi vacsit, és nézhetünk valami filmet, vagy akár... khm, nem ábrándozni! Ilyen úgysem történhet meg, szóval csak max valami filmnézés. De nem baj, az is valami! Sőt… A kalandjaival nem szokott barátkozni. Velem viszont igen. Szóval én jártam jobban. Még akkor is, ha csak a takarítója vagyok, akire csak akkor gondol, hogy vele pihenhetne, ha senki más nem veszi föl telefont. De mindegy is, nem panaszkodok!
- Hát, azt hiszem, ráérek – jegyzem meg. Mintha olyan sok dolgom és programom lenne… és mintha csak szívességből akarnék itt maradni. Hát persze… No, mindegy. Közben a szósz már majdnem kész, és a tészta is lassan puha lesz, szóval sajt után kezdek kutakodni a hűtőben. Szerencsére találok is, csak hogy, mikor kiveszem, látom, hogy tiszta penész, szóval egy undorodó nyögés után repül is a szemétbe. – Gond lenne, ha nem lenne hozzá sajt? – kérdezem fintorogva. Egyrészt a penésszel borított sajt miatt grimaszolok, másrészt meg már fáj a lábacskám az ácsingózástól. Hát még akkor fájna, ha el kellene caplatnom a boltba! De… tudom, hogy szereti Jayson, és ha kell neki a sajt rá, akkor elvonszolom magam odáig…
- Hát… - hagyja nyitva a mondatot. Ehh, megyek. – Ha nem nagy probléma, kéne hozzá sajt – mondja. Tudtam én, hogy mennem kell. De érte bármit, nem igaz? De.
- Ugyan! Megyek – mosolygom, és szép lassan, komótosan elslattyogok az ajtóig, de persze csak miután elzártam a tüzet, akarom mondani, áramot a lábasok alatt. Mert ugye egy modern konyhában már nem gáztűzhely van, hanem szép lapos, elektromos tűzhely. A cipőt nyögve nyelősen húzom föl, főleg, mikor a fájós lábamon támaszkodok, ogy a másik lábamra fölhúzhassak a cipőt. Picit megbillenek, és egy fájdalmas kiáltás után eldőlök, neki a falnak. Áucs! A lábam! A fejem! Áuuuu! A fájdalom könnyeket csal a szemembe, és nem bírok fölkelni, csak nyöszörögni.
- Chi! Jól vagy? – kérdezi Jayson aggódva. Csak nyöszörgésre vagyok képes, mire a szerelmem fölkap az ölébe, és a kanapéra fektet. A bokááááám! Azt a jó…! – Mid fáj? – kérdezi. Basszus, nem látszik, hogy a bokámat fogdosom?! – A lábad? – erre már csak bólogatni tudok, már nyöszörögni sem vagyok képes. Csak némán szenvedek. De… legalább az eltereli a figyelmem a fájdalomról, hogy itt kucoroghatok Jayson ölében, és beszívhatom magamba finom illatát. – Keresek fájdalom csillapítót. Várj itt! – mondja, és elhúz valamerre. Kösz, szépen, várja itt, mi? Hová tudnék menni? Áááá! Nem lehet igaz, hogy ennyire béna vagyok!
Nem tudom, mennyi idő múlva fájdalom csillapítóval és egy pohár vízzel tér vissza. Gyorsan beveszem, és várom, hogy hasson.
- Kö-köszönöm – nyekergem, mire bár aggódva, de mosolyogva bólint. Istenem, de helyes! Próbálok nem rá figyelni, de annyira helyes, hogy nem bírok nem rá nézni. Szinte bámulom, ami miatt gondolom lassan már hülyének néz, de egyszerűen nem bírom elfordítani a tekintetem róla. Jobb figyelem-elterelő, mint a fájdalom csillapító! Ami azért lassacskán hat.
- Na jó, ha ennyire fáj a lábad, nem fontos a sajt! Igazán szólhattál volna. Nem harapom le a fejed – morogja. Nem szeretem, ha leszúrnak… Főleg azt nem, ha Jayson oktat ki… Jajj, szegény fejecském. Én csak jót akartam, amikor bejöttem hozzá dolgozni. Meg annyira nem is fájt a lábam! Csak… Most, a harmadik eséskor fájdult meg ennyire.
- Nem fájt annyira! Csak… ügyetlen voltam, és megint elestem. De ha szeretnél, igazán lemegyek sajtért! –szabadkozom. Jayson egy nagyot sóhajt, és egy kis tockost ad. Nyaaa!
- Mondom, hogy meg vagyok sajt nélkül is. Na, jobban vagy? – vált témát. Bizonytalanul bólintok, mert azért még mindig sajog a lábam, de gondolom, amíg meg nem gyógyul, ilyen lesz, szóval mondhatjuk, jobban vagyok.
- Bocsi, hogy… hát, ezért – motyogom. Ehh, ezzel tuti, nem fogok jobb színben föltűnni előtte.
- Áh, bárkivel előfordulhat. Különben is, azon gondolkoztam, hogy lehet, túldolgoztatlak, és igazam volt. Fájós lábbal takarítani jönni… - csóválja meg a fejét. Jaj, olyan édes, ahogy így aggódik értem! Ennél már csak az lenne a jobb, ha bevallaná sírig tartó szerelmét irántam, aztán egy fergeteges éjszakát, napot, hetet, hónapot, évet, életet töltsünk együtt.
Álmodozásaimat a telefonom csörgése szakítja félbe. Kihalászom a zsebemből, és látom, hogy ismeretlen szám, de azért fölveszem.
- Hallo?
- Yuu-chan? Chiyuu? – kérdezi egy igen ismerős hang. Tudom, hogy ismerem ezt a hangot, de hogy honnan… Ajj!
- Igen, én vagyok. Ki keres? – kérdezem. Hm… Biztos vagyok benne, hogy hallottam már ezt a hangot! De hol?
- Én vagyok az, John. – John. JOHN?! Teljesen megdermedek, szívem viszont össze-vissza kalapál mellkasomban. Ő… Hogy? Mi? – Tudom, régen beszéltünk. De… Hiányzol! – mondja, mikor semmit sem reagálok. Egy kis ideig csönd van, mire remegő hangon megszólalok:
- John? Te… Honnan tudod a számomat? És… Miért hívsz? – kérdezem cérnavékony hangon. A túloldalról férfias kuncogás hallható, amitől megremeg a gyomrom. Öt éve… Öt éve, hogy eltűnt az életemből. Beleszerettem Jaysonba, pedig azt hittem, utána soha nem leszek szerelmes senkibe. Erre… Fölhív? De miért remeg meg a kicsi szívecském a hangjára?
- Beszéltem anyukáddal, és elkértem a számodat. Hiányoztál. Így… Úgy döntöttem, haza megyek. Már találtam is egy állást, producerként. Szeretnék veled találkozni – mondja. Hiányoztam neki? Én… hiányoztam? Ő is nekem… Nagyon.
- Haza jössz? – kérdezem reménykedő hangon. De hogy miben reménykedek? Abban, hogy még mindig tetszem neki? Abban, hogy elfelejthetem Jaysont? (Aki nem mellesleg mellettem ül.) Hát… be kell, valljam, igen, egy kis részem abban reménykedik, hogy John el feledtethetné velem Jaysont.
- Igen, pici Yuu-chanom, haza megyek. Tulajdonképpen… Már itt is vagyok. A repülő most, pár perce szállt le. Szeretnék találkozni veled. Elmondod, hol tudnánk találkozni? – kérdezi. Hmm… Akár… Érte is mehetnék. Mondjuk nincs kocsim. De talán taxival? És vajon van, hol laknia? Ha nem, lakhatna nálam.
- Van hol laknod? – érdeklődök.
- Niiincs… Mert?
- Hát… Esetleg érted mehetnék, és lakhatnál nálam – felelem ártatlanul. Olyan rég találkoztunk… Tényleg hiányzik. Egy icurka-picurka részem talán még mindig szereti. Különben nem dobogna így a szívem, és remegne a pocim.
- Örülnék, ha veled lakhatnék – búgja. Picit elpirosodok, és kiráz a jól eső hideg.
- Akkor… Érted megyek – jegyzem meg. – Aaaa… Hol leszel?
- A kapunál várlak – mondja, és köszönés után letesszük a telefont. Nagyot sóhajtok, és hátra dőlök a kanapén. Szívem csak lassan nyugszik, pláne akkor, mikor Jayson hangja megijeszt. El is felejtettem, hogy itt van, mellettem.
- Komolyan mondod, hogy fájós lábbal el akarsz menni valahová? – kérdezi. Érezni lehet, hogy nem igazán bízik még abban sem, hogy föl tudok állni, nem hogy elmenjek innen, így csak azért is bólintok.
- Igen. Egy… régi barátom haza jön, és nincs hol laknia – mondom, és megpróbálok fölállni. Kicsit inogok, és fáj a lábam, de azért… Csak sikerül.
- Na jó… Gyerek, Chi, elviszlek – mondja nagy sóhajjal. Legszívesebben a nyakába ugranék, annyira ééédes! De több dolog is megakadályoz benne. Leginkább az, hogy fáj a lábam, és nem bírok ugorni, de az sem elhanyagolható, hogy szerintem ki is akadna tőle. Szóval csak hálától csillogó óriási szemekkel nézem rajongásom, imádatom, szerelmem tárgyát. Élőlényét. Akármijét.
- Köszönöm! – hálálkodok. Lépek egyet – majd’ összecsuklok, szóval Jayson megfog, és segít nekem fölvenni a cipőt, majd a kocsijához is eltámogat.
- Nos, hová kell menni?
- A reptérre – felelem, és indulunk is. A kocsi szinte dorombol alattam. Én meg attól dorombolnék, hogy az egész kocsiban érezni lehet Jayson illatát, aki mellettem ül, és a keze csak pár centire van a combomtól.
---*---*---*---
Kevesebb, mint fél óra múlva megérkezünk a reptérre. Szerintem elszundítottam, mert nem emlékszem az útra, pedig igazán nem akartam. Itt volt a tökéletes alkalom egy kis beszélgetésre, erre elalszom. Szép vagyok, mondhatom…
Kiszállok a kocsiból, és egyből meglátom Johnt. Semmit nem változott azóta az öt év óta, amikor nem találkoztunk. Egyedül talán annyit, hogy kicsit megnövesztette a haját, és most kb a válláig ér. Tiszta jól áll neki. Ahj… John. Életem első szerelme.
Közben integetek neki, hogy észrevegyen, és meg is pillant. Nagy mosollyal siet felém, és mikor ideér, egyből megölel, és megpörget a levegőben.
- Te semmit sem változtál, édes kis Yuu-chanom – mondja, és megsimogatja a pofimat. Picit elpirulok, és csillogó zöld szemeibe bámulok. Egyedül életem első szerelmének gyönyörű szemeit látom, semmi mást nem észlelek. Még azt is elfelejtem, hogy Jayson itt ül a kocsiban, és valószínűleg minket bámul, teljes természetességgel dőlök John karjai közé, és hagyom, hogy finom ajkaival megcsókoljon. Csak egy apró puszi, de ez eszembe juttatja az indulása előtt váltott millió csókot. Majd az azt követő keserűséget, és azt, hogy én már Jaysonba vagyok szerelmes. Jayson! Úr Isten, mit gondolhat most rólam! Gyorsan eltolom magamtól Johnt, és pipacs vörös arccal kerülöm mint az ő tekintetét, mind a hátamba fúródó, számon kérő pillantást. Jujj… Butus Chi, túlságosan hagyod, hogy az érzelmeid vezéreljenek…
- Te sem változtál, John – felelem rekedten.
|
| timcsiikee | 2011. 12. 27. 22:06:19 | #18287 |
Karakter: Jayson Bradley
Megjegyzés: ~ Gennek
Jayson:
Ahogy hazaérek és beljebb lépek Chi-t látom meg a kanapén elnyúlva. Hahh… ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha túldolgoztatnám. Nem kéne ennyire elhanyagolni magam? Vagy túlságosan hagyatkozom rá? Áh… végül is ezért vettem fel anno dolgozni nem? És ahogy érzem és látom minden tiszta, és illatos, és semmi nincs felforgatva vagy elmozdítva. Egy bejárónő már rég felforgatott volna mindent, telebaszott volna díszekkel meg minden szarral, és két nappal később meg elpletykálja, hogy hányas gatyát hordok… nem szeretem az alacsony intelligenciájú embereket, akiknek ez örömet okoz.
Közelebb totyogok a kis hortyogóhoz. Hm… ha meg akarom találni a kaját, fel kell keltenem. No meg egyéb kérdésem is lenne.
- Chi… Ébresztő! – szólok halkan, mert ugye megijeszteni sem akarom, csak felkelteni. Hirtelen felém fordul, karjait nyakamra fonja és húzna le, de én csak kerek szemekkel kitámasztom magam, sőt próbálom visszatolni. Úgy látszik ez nem hat… vagy jó alvó vagy csak félálomban tengődik még.
Megragadom felkarjait és finomabban rázni kezdem, hogy magához térjen, mielőtt lekap. Ennyire lányos lenne a hangom? Ejh…
Kipattannak szemei, sőt amint meglát kapkodni kezd, hirtelen felülne, erre lefejel, csak homlokomat fogva egyenesedek fel. Ájj… Ájj ájj… remélem a nyoma nem marad meg. Ssssz….
Szó nélkül felugrik, rohan ki, majd vissza felém egy kanállal.
- Bocsánat – szabadkozik kicsit még rekedt, de ijedt hangon – Mutasd! – lehúzza kezem.
- Semmi gond, erre semmi szükség – annyira nem fejelt bikaerősen. Viszont amikor rányomja a hideg kanalat még érzem is, hogy visszatolódik egy apró dudor, fáj egy picit, de nem vészes. El is tolom magamtól az eszközt. – Nem kell, köszi.
- Éhes vagy? – tereli rögtön a témát. Na ez már sokkal jobb.
- Igen – már megy is, terít, tálal, sürög-forog, nekem csak le kell ülnöm és enni. Chi még egy feleségnél is jobb… egy feleség nem hagyná, hogy majd’ minden éjjel mással henteregjek.
Hú, tényleg éhes vagyok.
- A vacsi tálalva – ha jól látom és érzem gyümölcsleves, hidegen is ehető így legalább nem kell várnom a melegítésre sem, csak eszem. Nagyon jó… van egy érdekes mellék íze, de mintha csak finomabb lenne tőle. Rég nem ettem már…
- Ma este elmész? – még jó hogy eszembe juttatja, a kaja teljesen elvette az eszem.
- Igen, de te nyugodtan itt alhatsz, csak szóljál, hogy maradsz-e, mert akkor nem hozok ide senkit – kissé elkedvetlenedik. Talán szeretett volna valamit?
- Áh, nem, megyek haza – válaszol még kedvetlenebbül. Nem kérdezek rá, mert lehet nem szeretné elmondani. Jobban leköt a fincsi leves – Jól laktál? – kérdezi, de mikor venné el a tányért én szedek még egy adagot.
Felpillantok rá fél szemmel és mikor fordulna el még elkapom csuklóját, és visszafordítom magam felé. Na az Ő homloka viszont tényleg puklis.
- Ülj csak le. – lábbal kilököm magam felé a másik széket, le is ültetem rá, és intek, hogy kússzon közelebb vele. Csak értetlenül néz. A jó hideg levesből kiveszem a kanalat. – Szerintem a te fejednek nagyobb szüksége lett volna erre – lenyalom a kanálról a leves maradékait, jó hideg még így is, majd félre simítom a haját, és rányomom, ahogyan ő is tette. Hehe… tanulok…
- Pedig… nem fájt… - nyekergi halkan, arca megint pirossá válik. Na jó, közvetlen mozdulat, de ha nem nyomom le csúnyább maradna… nem? A végén még miattam nem tudna becsajozni. Csak gondolatban vigyorgok.
- Lehet… mert zavarban voltál. De így már jobb lesz… remélem – el is emelem tőle a kanalat. Bajom nem lesz, eszek ugyan ezzel. – A leves nagyon finom lett. Még egy fél tányérral beverek – mondom mosolyogva és vissza is fordulok a kaja felé. Feláll, még persze látom, hogy örül a bóknak, gondolom én és elmossa saját tányérját, majd ahogy gyorsan végzek, a csapba teszem a sajátomat is.
- Biztos nem akarsz maradni? Ha nincs kedved hazamenni csak egy szavadba kerül, nyugodtan maradhatsz. A suliba is hamarabb beérsz.
- Áh nem… nem akarok az utadban lenni – felteszi kezeit békítőleg, mintha védekezni próbálna, de csak vállat vonok.
- Ahogy szeretnéd. Én viszont lassan megyek… nem kell kulcsra zárnod. – mosolygok és trappolok komótosan a fürdő felé. Még hallok egy „oké”-t.
A tükörben hátra túrom hajam és megnézem homlokomat. Nem vészes… talán csak egy apró folt marad, de azt sminkkel könnyű lesz eltüntetni. Szobába be, laza ruhacsere, valami sármosabba, mint például egy fekete, lezser ing, egy világoskék farmer és kész is. A hajamat nincs kedvem belőni.
~*~
Hangulatos kis meleg bár, ahol nem kell attól félned, paparazzik kerülgetnek. Láttam már nem egy hírességet itt, hisz egy jó kis rejtett helyen van. Koktélomat kortyolgatva csak figyelem a táncolásra fizetett alkalmazottakat a ketrecekben, akik addig ropják, míg a részegek ki nem tessékelik onnan, hogy magukat kellessék.
Azt hiszem nekem erre sincs szükségem, mert egy karcsú kezecske hátulról mellkasomra simul, egy apró nyelv megtalálja a nyakam és fülem közötti részt, amitől vigyorognom kell.
Megfogom csuklóját, megperdülök a széken, hogy láthassam a csinos kis arcot. Nem rossz, tényleg…
- Te sem vagy szívbajos – búgom halkan, majd előrébb hajolok, szinte ajkára súgom a szavakat, de hátrál, mintha már nem érdekelné mégis kacér mosoly virít arcán.
- Egyedül vagy… én is… kell ennél több közös pont valamihez? - ilyen szépen se hallottam még ezt más szájából.
- Nem rossz – lapos, sunyi tekintettel mosolygok rá, közelebb rántom magamhoz, hogy derekára fonhassam kezemet, arcom hajába temetődik, a szőke, félhosszú fürtökbe. – Ez tetszik - teszem még hozzá, mire felkuncog, eltol magától mégis kezemet megfogva von maga után.
~*~
Beesünk az ajtón, levetem a cipőmet, lerúgom róla is, magam elé perdítem, újra ajkai után kapok. A lakásban sötét van, de nem kapcsolok villanyt, felesleges. Ing repül, felkuncog ahogy derekát szorosan átfogom, megemelem, és szinte vonszolom a hálószoba felé.
Lassan a földön repülnek a ruhák, kecses mozdulattal simul hozzá, egyik lábát oldalamon futtatja végig, de nem mozdulok, csak vigyorogva figyelem. Mint egy kéjes kiscica.
Nyakamnál kezdi ajkaival, lefelé halad nyelvével mellkasomon, majd játékosan megtalálja ágyékomat, de nem szórakozik sokat, felegyenesedik újra.
- Türelmetlen vagy – morgom halkan, felcsapom hassal az ágyra, mögé mászom, ész hasa alá nyúlva felemelem, csak sóhajtozni tud, már csak ennyitől is. Mintha tudná, hogy mikor mit kell tennie. Végigharapdálom nyakát, hátát, oldalát, s a kuncogások nyögésekbe fulladnak, kutakodó kezeim is édes hangokat csalnak ki belőle.
Mindenki más, ez olyan szép benne…
Félhosszú haja előre omlik, hátra kell csapnia a fürtöket, hogy láthassa arcát, vagy hogy ő láthasson engem.
- Szexi vagy – búgom bőrére halkan, mire csak vigyorog.
- Tudom… - nyomatékosításképp még fenekét is riszálni kezdi, nem kis utalással fűszerezve, hogy jelét adja, teljesen felkészült. Szóval csak kefélés kéne mi? Mint látod benne vagyok, de nem adom magam könnyen.
Lefogom csípőjét, néha megsimítom kerek fenekét, ágyékommal csúszkálni kezdek popsija két partja között. Elégedetlenül nyöszörög, érzem hogy felkészült, pedig nem készítettem elő, nem tettem sokat.
- Mit szeretnél? – morgom vigyorogva, nem mond semmit, csak megrázná fenekét, eligazítaná, de nem hagyom. Megismétlem a kérdést, kérem mondja ki, addig-addig húzom idegeit, míg fojtottan fel nem kiált:
- Dugj meg! – nem kell kétszer mondani, azonnal belé is siklom, elégedett nyögése tölti ki hallásomat, majd a bőrünk csattanása minden mozzanatomnál. Elég hamar tág a kicsike… biztos valami kis nimfomán dög lehet, hozzám hasonlóan, csak a másik oldalról. Vigyorogva csapom neki magam egyre erősebben.
Hátra felé kezd nyúlni de nem kap el, nem ér el, inkább saját magát vagy az ágyat markolássza nyögdécselve, támasztva.
Hirtelen lecsapja fejét az ágyra, jobban bepucsít, majd mintha csak olvasna a gondolataimban összeszorítja fenekét, én meg csak felhördülök…
Ezaz…
Pontosan tudja testem mire vágyik.
Lassan maga alá nyúl, látom hogy mozog a keze, magával játszik míg én hátulról tolom, s csak ha elképzelem a látványt, még jobban felizgat.
Ó igen.
Mély torokhangom az ő magasabb nyögéseivel fonódik össze, nem sok kell a csúcshoz, hörögve eresztem magam bele, sikolya élvezettel tölt el, majd mikor mindennek végre ráhanyatlom testére, lihegve, szuszogva nyomom a párnák közé, de nem tol le magáról.
Hirtelen csapódik a külső ajtó, jó erősen, és megrezzen alattam.
- Mi volt ez? – egy pillanatig el kell gondolkodnom, hogy felfogjam kábult fejjel az eseményeket. Letol végre magam mellé, de nem hagyom, hogy messzire taszítson.
- Biztos csak az ajtó… ha nyitva hagyom egy idő után bezáródik magától – fokozatosan szabályozom légzésemet, majd vigyorogva vonom újra magamhoz. – Mit szólnál még egy menethez a zuhany alatt?
~*~
Kábé dél lehet mikor felkelek, és egyedül vagyok. Hm… nem rossz…
Végre egy emberke, aki megértette mit is akartam igazán.
Hasonszőrű…
Összekaparom magam, arcomat gyűrögetem, szerencsére nem fáj a fejem, mert esélyem sem volt sokat inni… ami nem is baj.
Úgy látom még pont egy tányérra való leves maradt a hűtőben. Köszi Chi.
Bekapcsolom a tévét, levetem magam a kanapéra, lábam fel az asztalra, és valami ratyi műsort nézve belapátolom a levest. Az idióta tele shopos hülyeségeket átlapozom a gombot nyomogatva. Nem is tudom megy-e valami érdekes ilyenkor, ritkán nézek tévét, de most unatkozom.
Kissé kényelmetlenné válik hamar az ülés, és kihúzok magam alól egy inget. Fura… tegnap nem ez volt rajtam. Na mindegy.
Hátra csapom a kanapé háttámlájára. Hm… talán a szétszórt ruháimat összeszedhetném. Nem is tudom mi lenne velem, ha Chiyuu lebetegedne, tuti belefulladnék a trehányságomba.
No de előbb letolom ezt a finom levest és majd utána.
Mint egy végszóra, nyílik finoman az ajtó, csendben, mintha csak arra számítana alszom még, és nem akar felkelteni, de mikor meghallja a tévé zaját, bátrabban lép be.
- Szia! Pont rád gondoltam – billentem hátra a fejem, hogy láthassam meglepett arcát. Annyira kipirult és sokkos lett, hogy nem bírom mosoly nélkül?
- Rám? – még mutat is mellkasára egy ujjal, hitetlenül felém nézve.
- Aham – bólintok nyugodtan – Folyton szétszórom a ruhákat, te meg összeszeded helyettem. Ha nem lennél egy ideig, szerintem egy hét után mozdulni sem tudnék a lakásban.
Hallok messziről egy kis sóhajt, leveszi a cipőjét, mert ugye ezt sem igazán hagytam neki, rögtön letámadtam. Helyre teszi az enyémet is, majd beljebb lép, mikor megszólal megint felé figyelek, mert a tévé nagyon nem köt le.
- Ne aggódj, jó az immunrendszerem. – piros arccal fordul el tőlem.
- Remélem is – villantok felé újabb teli pofás vigyort, és megiszom a leves végét. – Isteni volt.
- Örülök – már távolabbról hallom a hangját, és mire megfordulok a konyhában van. Lomol is valamit. Felállok, hogy kivigyem a tányért a konyhába, de csak most veszem észre, hogy még boxert is lusta voltam felvenni.
Franc…
A tányér az üvegasztalon koppan, én pedig meztelen léptekkel trappolok a szoba felé, hogy valami takaró anyagot vessek magamra.
Póló, rövidnadrág, azt hiszem ennyi elég is.
Leülök az asztalhoz, fáradtan előre nyújtózom a lapon, még egy ásítást is kieresztek, bele is reccsen az állkapcsom. Azt hiszem kéne egy pihi est is.
- Megkérdezted haverjaid, hogy elmennének veled a filmgálára? – kérdezem még mindig az asztalon fekve, miközben nézem ahogy mosogat.
- Oh… elfelejtettem. Ne haragudj.
- Mindegy, de legalább te gyere majd el – jobb érzéssel tölt el, ha legalább egy ismerős személyt tudhatok a mozi teremben. Most látom, hogy a konyhaasztalra is van kipakolva pár cucc. – Mit fogsz főzni?
- Spagettit – hmm… azt elég régen ettem. Elégedett mosollyal nyújtózom egyet az asztalon, majd a telómért nyúlok és tárcsázok, gyorshívóval. Viszont akárhányszor csörgök rá, Mark nem veszi fel. Chh… utálom, ha csak a munka miatt tudok beszélni vele. Na mindegy.
Megint – a már főzésnek látó – Chire nézek, aki mint egy jó kis szakács sürög a konyhában, alig felém nézve.
Hm… tegnap lehet, hogy szeretett volna valamit? Nem tudom. Majd kiderítem.
- Ma estére van valami terved?
- Mi? Öhm… nem tudom. Ne legyen? – csak elvigyorodom, mire visszafordul a főzéshez. Olyan szégyellősnek tűnik. Tuti, hogy Az nem történt meg, mert szerintem már másnap felmondott volna, vagy legalább harmadnap. Nm is tudom miért bizonygatom még ezt mindig magamban.
- Csak ha ráérsz. Ma este pihenni akarok, de unatkozom egyedül, ez a seggfej Mark meg nem veszi fel a telefont.
|
| Geneviev | 2011. 12. 23. 20:07:30 | #18206 |
Karakter: Chiyuu Simmons
Megjegyzés: Timcsinek
Valami zörög a fejecském fölött. Valami puha van alattam. Valahogy furcsán érzem magam…
- Áh, felkeltél – hallom meg Jayson hangját nagyon, de nagyon közel hozzám, ezért kipattannak a szemecskéim, és meglátom, hogy nem csak a hangját hallom közel magamhoz, hanem az arca is túlságosan közel van hozzám. Érzem, ahogy arcom teljesen elvörösödik, és tisztára fölforrósodik. Ááá, túl közel van! – Ha beteg vagy nem lett volna muszáj eljönnöd – morogja aggódva, majd elenged. Kicsit föllélegezve pattanok föl ülésbe, és hirtelen szembe találom magam egy pohárral. Kerek szemekkel pislogok a kezembe nyomott pohárra, majd bele kortyolok. Jól esik, ahogy a frissítő víz végig csorog a torkomon, de… Miért is kapom? Honnan veszi, hogy beteg lennék? Jujj, hogy az ájulás miatt?
- Nem… nem vagyok beteg – makogom, mire elmosolyodik, és belekortyol a vizébe. A mosolyától szívem még hevesebben ver, és úgy érzem, szívesen átváltoznék most egy pohár vízzé, hogy ajkai érinthessenek. A haja is szívesen lennék, amibe sokszor beletúr, mint most is. Ráadásul az mindig vele van. Ajj… Azt hiszem, én kezdek teljesen, totálisan belebolondulni Jaysonbe…
- Zabás vagyok – jegyzi meg őrületem okozója a konyhából, mire egyből felpattanok, és utána sietek, mint egy jó feleség. Jujj, én lennék Jayson felesége? Nyuu… Szívesen lennék az!
- Összedobjak valamit? - kérdezem nagy hévvel berobogva a konyhába. Nem érek én itt rá lazsálni, mikor az uracskámnak kaja kell!
- Egy rántotta jólesne – jegyzi meg. Kérése számomra parancs, így már csak annyit kell megtudnom, hogy milyen ízesítéssel kéri.
- Baconnal vagy sajttal?
- Ebben a sorrendben – vigyorogja. Igenis! Értettem! – meg magadnak is csinálj ami jólesik. Addig átöltözöm – mondja, és elszambázik. Na jó, csak elsétál a konyhából, de na! Én szívesen szambáznék… De csak vele. Vagy nem is! Inkább tangóznék! Juuj, biztos én lennék a lány, akit vezetne. Ahh, milyen jól nézne ki rózsával a szájában, miközben velem táncikál. Jujj…
Miközben így ábrándozok, azért a reggeli is alakul. Már majdnem megsült a tojás, csak még egy picit kell a tűzön tartani, mert így még túl nyers. A nyers tojás meg, mondjon bárki bármit, egészségtelen. Mint ahogy a meztelen Jayson látványa is. Vagyis lehet, nem mindenkinek, de nekem az, az tuti. Nem jó dolog elájulni. Ahogy elsötétedik előttünk a világ… Hát, mondjuk igazán fantörpikus látvány volt. Istenem, az a fenék, azok az izmok, és az a hatalmas farok, ami annyira feszített, és mégis fenomenális érzés volt… Ohh, igen, azt hiszem, mégis csak megérte.
Jujj, a tojás! Gyorsan elzárom a lángot alatta, mert kicsit elábrándoztam, és majdnem odaégettem. De szerencsében még idejében visszatértem a valóságba, egy részt a tojás miatt is, más részt meg nem hinném, hogy Jayson annyira kíváncsi volna a merevedésemre… Én lennék a legboldogabb, ha érdeklődne iránta(m), de hát… Ez eddig még csak egyszer történt meg, akkor is részeg volt.
Közben a tea is megfőtt, meg a tojás sem égett oda, így gyorsan, még mielőtt az álom béli férjecském ideér, megterítem az asztalt.
- Szerencsés lesz a csajod – jegyzi meg Jayson evés közben. Kerek szemekkel nézek rá, hogy honnan vett ilyen baromságot, mint hogy nekem csajom lesz. Mármint lehet, hogy egyszer, valamikor, a nem túl közeli jövőben lesz, de hogy addig, amíg ki nem szeretek Jaysonból, addig tuti, nem lesz. Meg úgy érzem, barátnőm előbb lesz, mint barátom. – Olyan házias vagy… totál el lesz kényeztetve – mosolyogja. Nyuff, nekem tökéletesen elég, ha őt elkényeztethetem, ha róla gondoskodhatok.
- Jut eszembe. Egy hónap múlva lesz a premier, van kedved eljönni? – kérdezi. Már szólnék, hogy „nem, köszönöm”, mikor mondja, hogy másokat is elvihetek, ad nekem pár jegyet. Hát most ilyenkor mit lehetne mondani?! – Nekem az egyik színésznőt kell kísérnem – jegyzi meg nem túl nagy kedvvel. Ejj, nem tudom.
- Hát… nem is tudom – mondom elgondolkozva.
- Nyugodtan kérdezd meg pár haverodat, majd szólsz mennyi jegy kell, és szerzek. Szeretném, ha megnéznél a filmben – mondja. Ajj, kellett neki bevetnie az aduászát, hogy szeretné, ha megnézném!
- Oké – sóhajtom beletörődve. Hát… Legalább jó nagyban láthatom majd Jaysont…
- Ez fincsi volt, rég ettem ilyen jót. A szállodában vagy a stúdió menzán nem sok időm volt enni – dicsér meg, mikor befejezi az ennivalót. Én még szép lassan nyammogok rajta, nem kell sietni sehová.
- Örülök, hogy ízlett – mondom picit elpirulva.
- Most el kell mennem, Mark szerint a premierre új öltöny kell… semmi kedvem szabóhoz menni – morogja, majd besétál a szobájába.
- Rendben. Vacsorára mit szeretnél? – kérdezem hangosan, hogy kint is hallja.
- Mindegy, rád bízom, csak nehogy zöldségleves legyen – szól, majd köszönés után lelép. Hm… Mit készítsünk? Valami könnyű kéne, ami nem üli majd meg a pociját. Ja, igen, hogy ne ülje meg a pociját, mert akkor utána nem tudna ágytornát végezni… Ami nem is lenne baj, de azért annyira nem vagyok gonosz, szóval egy könnyű vacsi rendel. Benézek a hűtőbe, hogy mi van itt(hon?), el kell-e menni a boltba valamiért.
Van itt tej, joghurt, sajt meg kis sonka. Most vagy melegszendvicset készítek neki, vagy pedig gyümölcslevest. Azt úgysem tiltotta meg… Mert a zöldséglevest igazából már az elején megtiltotta, mert utálja. Csak azt nem tudom, hogy azóta miért figyelmeztet mindig, hogy azt ne készítsek neki… Azért ennyire nem vagyok feledékeny… Vagy igen? Neeem. Ennyire nem.
Először kenyeret keresek, mert lehet, annak jobban örülne, de sehol nem találok. Szerintem most, reggelinél fölfaltuk az összest… Na, akkor vajon van-e valami gyümölcs? A konyha különböző pontjain nincsen, szóval utolsó reménysugárként még bekukkantok a mélyhűtőbe, hátha van ott egy kis fagyasztott gyümölcs. Éééés, igen! Van! Ráadásul eper! Juppi, akkor vacsira gyümölcslevest készítek. De azt akkor most kell megcsinálnom, mert kicsit össze kell, hogy álljon.
Kipakolom a pultra a tejet, a joghurtot, az epret, és a nyírfacukrot. Igen, nyírfacukor, ugyanis figyelnem kell, mit adok Jaysonnak, mert ugyebár filmsztárként igazán nem tehetem meg, hogy a főztjeim miatt elhízzon, nem igaz? Így találtam egy olyan cukrot, ami nem hízlal annyira, de ugyanolyan jó, mint a rendes cukor, csak épp egészségesebb. Joghurtból, és tejből is próbálom az egészségesebbeket venni, meg úgy mindenből.
Kiveszek az egyik szekrényből egy nagy üvegtálat, amibe beleöntöm a joghurtot, beleteszem a fölolvasztott gyümölcsöt, és a levét, illetve a cukrot, és összekeverem, majd fölhígítom a tejjel. Megint összekeverem, aztán lefedem folpackkal – nem alufóliával – és beteszem a hűtőbe. Jujj, az de ciki volt, amikor még tanultam főzőcskézni, és egyszer alufólia helyett folpackot tettem a húsra, amit aztán betettem a sütőbe. Fuh, aztán csodálkoztam, hogy mégis hová tűnt az alufólia… Persze dobhattam is ki a húst, mert csak kicsit volt borzalmas a ráégett műanyaggal… No, de ez régen volt. Ma már sokkal jobban megy a főzőcskézés! Persze, azt nem mondhatnám, hogy profi vagyok, de azért… Ilyen hibákat nem követek el.
Miután sikeresen elkészülök a vacsival, a lakás rendberakásával kezdek el foglalatoskodni. El sem hiszem! A szobájában az ájulásom előtt tettem rendet, erre már megint itt a földön a törölközője! Ejj, az én kis férjecském el van kényeztetve… De nem baj, mert szívesen takarítok utána. Persze, kaphatnék érte valami jutalmat a pénzen kívül (helyett?), de nem vagyok telhetetlen, elég nekem az is, ha mellette lehetek. Gyorsan fölkapom a földről a törcsit, és a fürdőszobába viszem, hogy fölakasszam a radiátorra.
A nappaliban is összeszedem a szétszórt dolgokat, és kicsit le is törölgetem a port, majd mikor úgy ítélem, rendben van a lakás, lehuppanok a kanapéra, és előveszem a laptopot, meg a könyvem. Tanulnom kéne… De úúúgy rühellem a nyelvészetet! Már pedig azt kéne tanulnom, mert hétfőn zh lesz belőle. De annyira unalmas.
Gyorsan bekapcsolom a gépet, és elindítom Mikát. Tanuláshoz ő a legjobb. Igaz, sajnos néha kicsit elfeledkezem magamról, és táncikálni kezdek rá, tanulás helyett, de épp ez a lényeg! Legalább olyankor sem kell tanulnom…
Fél óra múlva viszont, Mika ellenére is úgy érzem, mindjárt elalszom. Már a kanapén elterpeszkedtem, és úgy „tanulok”. Érzem, ahogy elgyengülnek a kezeim, és a könyv a mellkasomra esik, majd a nagy fekete semmibe zuhanok.
---*---*---*---
- Chi… Ébresztő! – hallom meg magam mellől Jayson hangját. Nyöszörögve felé fordulok, ez biztos csak egy álom. Egy gyönyörű álom, amiben Jayson mellettem ébred, szóval azt tehetek, amit akarok. Éppen ezért kinyúlok, hogy visszahúzzam az ágyikóba, mert még korán van. Nem kell kelni, inkább adjon nekem egy csókocskát! Megfogom a fejét, és lehúzom magamhoz, hogy ajkaira nyomhassak egy csókot. Csakhogy… Még mielőtt elérhetném ajkait, egy földrengés zavar be.
Vagy… Nem is a Föld reng?
Lassan kinyitom a szemeimet, és látom, hogy Jayson fölöttem áll, és engem ráz. Upsz… Lehet, hogy… Mégsem álom volt az, hogy Jayson engem ébreszt? Ajjaj, most mit gondolhat rólam?!
Gyorsan fölpattanok, de olyan ügyetlenül, hogy véletlenül lefejelem a homlokát, így vissza csüccsenek.
- Bocsánat – mondom szégyenkezve, és a fejemet masszírozva. Fölnézve, látom, hogy ő is a homlokát fogja, ami biztos neki is nagyon fájhat. Egy szó nélkül kirohanok a konyhába, és előveszek egy kanalat. – Mutasd! – szólok rá, és elveszem a kezét a fejéről.
- Semmi gond, erre semmi szükség – mondja, de azért odanyomom a homlokához a kanalat. Kicsit felszisszen, nem tudom, azért, mert fáj, vagy azért, mert hideg, de felszisszen. Jujj, hogy lehettem ilyen ügyetlen?! – Nem kell, köszi – tolja el a kezemet, amit vissza is húzok magam mellé. Ha nem, hát nem…
- Éhes vagy? – kérdezem, és besietek a konyhába.
- Igen – hallom válaszát, ezért előveszek két tányért, két kanalat, és a tálat, majd az asztalra teszem őket. Vagyis hát először leteszem a tányérokat az asztalra, majd az evőeszközöket is, végül a tálat. Nem ám egyszerre, mert nem vagyok én se zsonglőr, se pincér…
- A vacsi tálalva – mondom szinte dalolva, és lecsüccsenek a székre. Pillanatokon belül Jayson is leül, és egy-egy „jó étvágyat” után enni is kezdünk. Olyan kis romantikus! Már csak a gyertyák hiányoznának innen… Úgy szeretek vele enni! Így olyan, mintha ő tényleg a férjecském lenne. Ő a dolgozó férfi, én pedig a házimunkákat végző asszonyka. Jujj…
Vajon a karácsony majd hogy lesz? Jó, jó, tudom, hogy az még messze van, mert még csak október van, de azért… Kíváncsi vagyok rá. Remélem, együtt fogjuk töleni! Jaj, az de romantikus lenne!
- Ma este elmész? – kérdezem lenyelve az utolsó falat eperlevest is, és ránézek. Eddig kerültem a pillantását, mert olyan zavarban vagyok az előbb történtek miatt. Vajon tényleg majdnem megcsókoltam, vagy az álom volt?
- Igen, de te nyugodtan itt alhatsz, csak szóljál, hogy maradsz-e, mert akkor nem hozok ide senkit – mondja, mire elgondolkozom. Hát… Szívesen aludnék itt, de egyedül inkább nem tenném. Meg félő, hogy alkohol mámorban emlékezne-e arra, hogy itt vagyok, és inkább nem kockáztatnám meg, hogy lássam, és halljam, ahogy fölhoz valakit, akivel aztán jól érzi magát. Helyettem.
- Áh, nem, megyek haza – mondom elhúzott szájjal. Otthon olyan magányos vagyok. De itt is az lennék. Az egyedüli jó dolog az lenne benne, hogy itt érezném a finom illatát. De inkább nem. – Jól laktál? – kérdezem, mikor látom, hogy üres a tányérja, és már nyúlnék felé, de megakadályozza a tányér elvevését azzal, hogy egy újabb adagot mer magának. Ennyire ízlene neki, vagy ennyire éhes volt?!
|
|
