Karakter: Noah Crimson
Megjegyzés: (Bátyókámnak)
Nekifutok, majd pár ugrást követően, elkapom a tűzlépcsőt, és felhúzom magam. Innentől még simább ügy a tető, ahonnét már jól belátom a hajnali várost. Szinte oda se figyelve futok, és ugrálok tovább, egyik házról a másikra, kihasználva a rendelkezésemre álló építményeket. Valószínűleg, aki kitalálta az ablakpárkányt, sose hitte volna, hogy majd a szabadfutóknak mekkora segítség lesz.
Már nem is emlékszem, mikor kezdtem ezt az őrült sportot, csak azt tudom, hogy mára lételememmé vált, egyszerűen megőrülnék, ha nem csinálnám naponta.
Főleg hajnalban, meg este felé a legjobb, mikor még nincs vaksötét, látod hová ugrasz, mibe kapaszkodsz. Ráadásul a levegő is ezekben az időszakokba a legtisztább.
Megtorpanok, és az épület peremére guggolva, elmerengve figyelem az éledező forgalmat, közben akaratlanul is a karkötőmet babrálom. A hideg kis fémszegek, szinte égetik a bőrömet, mintha maga a szó akarna nyomot hagyni. Felesleges küzdenie, hisz minden porcikámban benne van a jelentése. Nocens… Bűnös!
Ciccegek egyet, majd levetem magam a házról. A zuhanást is élvezem, de a halált nem tervezem, így jól időzítve, elkapom az ablakpárkányt, és a faltól ellökve magam, beszaltózok a nyitott ablakomon.
Ledobom a pulcsimat az ágyra, majd követi a felsőm is, végül pedig megcélzom a fürdőt. Jó tíz percig áztatom magam, hol meleg, hol hideg vízzel, majd szép lassan ráveszem magam, hogy elkezdjek készülődni a melóhoz.
- Már megmondtam, hogy elküldtem a laborba a mintákat, de amíg nincs eredmény, nem tudok pontosabbat mondani. Egyenlőre annyi biztos, hogy megmérgezték. De hogy mivel… - megvonom a vállam, de rá se nézek, az ajtóban szobrozó nyomozóra, sokkal jobban leköt, a boncasztalon fekvő szerencsétlen.
- Noah – morog rám halkan. – Nem az ellenséged vagyok, ne beszélj velem ilyen hangon!
Felé fordulok, és hideg pillantásomat rászegezem a harmincas évei végén járó, kissé őszülő férfira. Tisztelem, tényleg, de ismerhetne már annyira, hogy ne várjon tőlem mást. Ismer is, csak mindig reménykedik… Még apám barátja volt, kiskoromtól kezdve ismer.
- Bocs. – Ez nem sikerült túl meggyőzőnek, de halk sóhajjal tudomásul veszi, hogy nekem többre nem futja, és a nem túl sok infóval szolgáló papírokat rendezgetve, kilép a boncteremből.
- Azért ne add fel, még lazán megtalálhatják a gyilkosod! – fordulok a hulla felé, és álmosan megdörgölve a szemeim, intek az asszisztensemnek, hogy viheti vissza a hűtőházba. A pasi azonnal ugrik, mintha nem is ő lenne az idősebb, és kitolja a testet, magamra hagyva a gondolataimmal, melyeket szerencsére, jelenleg a mostani ügy köt le.
Csak holnap tudom megvizsgálni a mintákat, a laborosokat ma már zaklattam eleget, más munkájuk is van. Ahogy nekem is. A hullákból sosem futunk ki. De ma már nem tudok koncentrálni, pár órát, muszáj pihennem!
Összepakolok, néhány fontosabb eszközt a táskámba téve, azokat majd én lefertőtlenítem otthon, majd kilépek a csendes folyosóra. Kifelé menet, megtorpanok egy elágazásnál, és elmerengve pillantok az irodája felé vezető útra, de végül fáradtan megrázom a fejem, és inkább a kijárat felé indulok. Talán bent van még, de akkor inkább hagyom, hogy minél előbb végezzen, és tudjon pihenni.
Ha azt vártam, hogy hajnali egy óra körül, már vígan húzza a lóbőrt, hát nem ismerem eléggé. De tudtam, hogy nem ezt teszi, ki se kapcsoltam a mobilom, így mikor halkan csörögni kezd, rögtön tudom ki keres. Jobb kézbe fogom a fertőtlenítő rongyot, és a metszően éles szikét, majd ballal felkapom, és a fülemhez nyomom a telefont.
- Halló?
- Nyertem – kezd bele rögtön, gunyoros hangon, de akár akarja akár nem, a fáradtság is kiérződik benne. Na meg a vigyora, mert ő olyat is tud!
- Nyertél – értek vele, kivételesen egyet, és a szikét ledobom a többi eszköz közé, egy kisebb fémtálcára. Elrakom a rongyot, és miután alaposan letöröltem a kezem, kisétálok a hálószobámba, és végigdőlök az ágyon.
- Mit kapok ezért? – kérdezi gyerekes, csíntalan hangon, amitől ösztönösen mosoly kúszik az arcomra.
- Egy ebéd elég lesz?
- Talán. De nem vehetsz fel napszemüveget! – Nézd csak, feltételeket is szab!
- Na így nem játszunk! – vágom rá kapásból. Ha már kapucni nincs, ő is tudja, mi az alternatíva nálam.
- Dehogynem! Elfelejtetted? A győztes fél diktálja a szabályokat! – emlékeztet, az egykori megállapodásunkra.
- A vesztes fél meg bosszút áll a győztes felen – kuncogok halkan, mire a vonal túl feléről, felháborodott horkantás érkezik.
- Nincs ilyen szabály!
- Mostantól van.
- Hozhatsz szemüveget – adja meg magát, elégedett vigyort varázsolva az arcomra.
- Helyes. Látod, meg tudunk mi egyezni! – Most mit tagadjam, elégedett vagyok!
- Akkor délbe, ugye? – vált sietve témát.
- Ja, délbe. A megszokott helyen.
- Oké. Akkor helló, szép álmokat neked! – Tenné le a telefont, de halkan a nevén szólítom.
- Chharlie…
- Hm?
- Ugye te is aludni fogsz? – kérdezem komolyabb, aggódó hangon.
- Ja, valószínűleg, ha csak házszámot nem téveszt az álommanó! – Hülyül, de tudja, hogy nem ok nélkül kérdezgetem. Túl sokat dolgozik, egyszerűen nem fogja bírni!
- Ne tévesszen. Tizenkilenc óra munka bőven elég volt neked.
- Vettem, főnök.
- Akkor szia – sóhajtok fel fáradtan.
- Bye, Noah!
Leteszi, én pedig pár pillanatig még hallgatom a semmit, majd ledobom az ágy másik végébe a telefonom. Aggódok érte, félek, hogy bele fog rokkanni a munkába. És ennek az egésznek én vagyok az oka. Nocens…
Másnap, időben a megbeszélt helyen vagyok, és átsétálva a zebrán, megindulok felé. Nem csak rajtam, rajta is ott a napszemüveg… Képmutató.
- Helló, barlanglakó – köszönt vigyorogva.
- Üdv, aktakukac! - vágok vissza, bezsebelve egy vállon ütést. Nem hagyom annyiban, viszonzom, halovány mosollyal. Nem sokat aludtam, ismét rémálmok gyötörnek, de szerencsére nem látszik meg rajtam.
- Mehetünk?
Bólint, így együtt lépünk be a kajáldába, és hamarosan már a megszokott helyünkön ücsörgünk, kezünkben az étlapokkal.
- Mit kérsz? – érdeklődök, közben a saját lapomat vizsgálgatva. Habár szerintem felesleges, hisz mindketten nagyon jól tudjuk, hogy mivel szolgálnak. Nem először vagyunk itt…
- Ömm… nem is tudom.
Nézegetem a kínálatot, hátha felfedezek valami újdonságot, időt hagyva neki, hogy kibökje a döntését, de mikor túl sokáig hallgat, felpillantok rá.
- Charlie! Chaaar! – próbálom felhívni magamra a figyelmet. Végül rám kapja a tekintetét, és feltűnően kényszeredetten mosolyodik el.
- Ezt kérem – bók rá kapásból az étlap egy pontjára, de mikor elolvasom mi is az, gyanakodva húzom fel a szemöldököm. Kagyló?
- Valami baj van? – Körbenézek, hátha megpillantom zavartsága okát, de hirtelenjében semmi gyanús nem szúr szemet, pedig volt ügynökként, nem szabad, hogy bármi is észrevétlen maradjon.
- Nem, semmi.
Az asztalt fixírozza, én pedig összeszorított szájjal, némán nézem egy darabig. Nem tud becsapni, de látom rajta, hogy most felesleges lenne faggatni. Végül beletörődött sóhajjal ingatom meg a fejem, és húzom el előle az étlapot.
- Asszem hanyagold a kagylót, tudtommal legutóbb is messziről kerülted, mikor egy üzleti vacsorán felszolgálták.
- Kagyló? – Nagy szemekkel néz rám, majd szép lassan leesik neki, miről is beszélhetek, és zavart mosollyal túr a hajába. Nem kommentálom, csak közlöm a mellénk lépő pincérlánnyal, hogy a szokásosat kérjük. Mosolyogva bólint, majd elcsámpázik tőlünk.
Charlie még mindig el van merülve kissé a gondolataiban, én pedig észrevétlenül, újra és újra felmérem a terepet. Ha elsőre nem is szúrt szemet semmi, a paranoia nem hagy nyugodni.
- Hogy állsz a munkáddal? – fordulok végül barátom felé, ő pedig halkan részletezi, hogy még mindig nem sikerült összeraknia a holttest mellett talált fényképet, pedig már a hócipője tele van vele.
Elmosolyodok, ő pedig viszonozza. Ez a megnyilvánulás, mindkettőnk arcán ritka vendég, nagyjából csak egymást tiszteljük meg vele.
Pedig én nem érdemlem meg a mosolyát, mert az én hibámból vált ilyen ritkává a boldogság eme megnyilvánulása.
- és te jutottál valamire? – kérdez vissza. Lassan megingatom a fejem, és leéve a napszemüvegem, pöckölgetni kezdem a lencséjét, végül lerakom az asztalra. Hátradőlök és úgy figyelem, ahogy példámat követve, vigyorogva lerakja mentsvárát.
- Annyit tudok, még mindig, hogy mérgezés. Habár lenne egy olyan elvetemült ötletem, hogy mindezt a gemkapoccsal vitelezték ki, de amíg nem jön meg a minta eredménye, ezt csak úgy megjegyzem.
- Gemkapoccsal? – hökken meg rendesen.
- Azzal.
- Mégis hogyan?
- Az áldozat allergiás volt, egy bizonyos fémfajtára, és habár a gemkapocs eredetileg nem abból készül, ha valakinek sikerült vele a közelébe juttatni, akkor könnyen beszivároghatott a bőre alá, és megfertőzhette a vérét. Az allergiás reakció sokkot váltott ki a szívműködésben, és megállította azt. – Száraz tényként közlök mindent, még akkor is, ha ezek pusztán feltételezések. Nagy az esély rá, hogy igazam van. – Van egy olyan érzésem, hogy ha még pár irodai eszközét megvizsgálnánk, ugyan olyan anyagot találnánk rajtuk, mint majd a gemkapcson. Nem az a kis bigyó ölte meg, hanem a túl sok munka. – Csendes irónia van a hangomban, és mindketten tudjuk, hogy magunkra vehetnénk a célzást.
Mégse teszi egyikünk se. Elgondolkodik a mondandómon, látom rajta, hogy eszébe se jut belekötni, inkább a lehetséges gyanúsítottakat veszi számba, az új ismeretek fényében. Nem kellett volna megemlítenem itt is a munkát, de így legalább észrevétlenül ellenőrizgethetem a környezetünk.
Nem vagyok hülye, hamar feltűnik a srác, aki kissé gyakrabban pillant az asztalunk felé, mint kéne. Hidegen, fenyegetően villantom rá a tekintetem, nem tetszik ahogy Charliet figyeli. Idegesen rándul meg az ölemben nyugtatott kezem, mikor ahelyett, hogy elkapná a tekintetét, egyenesen a szemembe néz, és elvigyorodik.
Farkasszemet nézünk, de kénytelen vagyok én engedni, hogy Charlie ne vegye észre. Kihozzák a kajánkat, mi pedig semmiségekről beszélgetve, enni kezdünk. Látom, hogy néha neki is a srác felé rebben a figyelme, nem hiába, ő is nyomozó, érzi, ha figyelik. Elterelem a gondolatait, és az ebéd további része, egymással való poénkodással telik.
Mire befejezzük, a srác eltűnik. Már fizetünk, mikor hirtelen mindkettőnk mobilja őrült trillázásba kezd, és én csak kinyomom, hagyom, hogy ő vegye fel. Úgyis ugyan oda kell mennünk.
- A központi park, a kacsaúsztató mellett találtak egy hullát – közli, miután befejezte a telefonálást. Sóhajtva tápászkodok fel, és egymás mellett baktatunk ki a kajáldából.
- Hé, Char! – fordulok felé, és igyekszem nagyon szépen nézni rá. – Bent hagytam a szemüvegem. Vissza mennél érte?
- Miért nem mész te? – kérdez vissza orr felhúzva, de végül sikerül eléggé meghatnom, és sóhajtva elindul visszafelé. Ahogy látótávolságon kívülre kerül, tekintetem megkeményedik, és lendületesen vágódom be a közeli sikátorba, kikerülhetetlenül elkapva az ott ólálkodó srácot. A felsőjét megragadva, karomat a torka alá nyomva taszítom a falhoz.
- Mi a fenét akarsz? Ha van valami dolgod vele, játssz nyíltan, ne pedig ólálkodj körülötte! – sziszegem az arcába, de csak gunyorosan elmosolyodik.
- Noah Crimson… Tényleg robbansz, ha nem vigyáznak veled, igaz? – Felnevet, és hirtelen egy jelvényt dug az orrom alá, rajt, egykori cégem emblémájával. Összekoccannak a fogaim, és kelletlenül elengedem.
- Engem keresel? – kérdezek rá reménykedve, de mikor megrázza a fejét, az ingerültségem még inkább fellendül.
- A haverodra kell felügyelnem, nehogy túl közel kerüljön olyan dolgokhoz, amibe jobb nem beleártania magát! – húzza vigyorra a száját, jelezvén, hogy tökéletesen tisztában van a helyzetemmel. Mindenbe beavatták?
Megfeszülök, és komoly kihívás, hogy ne húzzak be neki teljes erőmből. Hogy mernek ráállítani valakit Charlie-ra is? Nem elég nekik, hogy engem figyeltetnek? Ráérősen rendbe rakja meggyűrődött ruházatát, szándékosan úgy, hogy megvillanjon fekete pisztolya. Megvetően felhorkanok, majd hátat fordítva neki, elindulok visszafelé.
- Ha meglátlak a közelében, nem érdekelnek a következmények, kicsinállak! – vetem még oda neki, érzékeltetvén, hogy jobb, ha teljes észrevétlenségben végzi a munkáját. Tudja, hogy komolyan beszélek, ha ismeri az aktámat, talán még meg is fogadja a „tanácsot”.
Mire visszaérek arra a helyre, ahol Charliet hagytam, ő már tanácstalan toporgással vár, és mikor megpillant, szemrehányó tekintettel lép mellém.
- Visszaküldesz, te meg lelépsz? Szép… - játssza a sértődöttet, és a kezembe nyomja a szemüvegem.
- Bocsi, volt egy fontos hívásom, és itt nagy volt a zaj – tartom elé a mobilom, majd zsebre vágom, fölveszem a napszemüvegem, és a kapucnim, és intek, hogy induljunk. Szabadfutással jóval gyorsabban odaérnék, de Chart nem hagyom itt, sétálva sincs olyan messze. Habár mindketten használhatnánk a rendőrség által ránk bízott kocsinkat, egyikünk se szokta azt tenni.
A parkban, már szép kis tömeg fogad minket, de elég pár szúrós pillantás, és a sajtó meg a civilek is utat nyitnak nekünk.
- Na? Mit mondasz? – guggol le mellém Charlie, tíz perccel később, mikor már megvizsgáltam felületesen a harminchárom év körüli férfit.
- Azt, hogy nem kezdődött túl jól a reggele – morgom halkan, majd kiegyenesedve leveszem a kesztyűm. Rögtön érti a célzást, és a fontos pontra kérdez rá.
- Reggel?
- Igen. Úgy 7 és fél nyolc között ált be a halál, amit valószínűleg szívroham okozott. De nem természetes – teszem hozzá, de kérdő tekintetét látva, folytatom. – Ugyan olyan elszíneződések vannak a bőrén, mint a másik férfinak. Azt hiszem, összefügg a kettő.
Gondterhelten ráncolja a homlokát, én pedig sóhajtva vállon veregetem, majd megfordulva, asszisztensem kezébe nyomom az eszközökkel teli táskámat.
- El kell intéznem valamit, utána megyek a laborba, addigra már ő is ott lesz – bökök a holttestre, majd halványan rámosolygok Charliera, és hátat fordítva, futásnak eredek. Muszáj mozognom, különben szétvet az ideg!
Szokásos, földet alig nem érintő módszeremmel közelítem meg régi munkahelyem, de mivel oda nem engednek be, mondván, hogy most nem hívattak, fogcsikorgatva fordulok a helyszínelő központ felé. Az ottani főnököm is mindenben benne volt anno, ahogy most is. Ha más nincs, rá is borogathatom az asztalt, amiért nem hagyják nyugton a legjobb barátom!
|
