Vállamra kapom a táskám, benne a füzeteimmel, néhány könyvvel és tollal, na meg az összes pénzemmel. Hülye lennék itthon hagyni, hogy az a barom megkeresse, és eligya az utolsó centig... Neem, nem, azt már nem.

Kilépek az ajtón, lesietek a lépcsõn, és máris az ajtó felé venném az irányt, de persze iskolába se lehet menni normálisan, apám elállja az utamat.

- Hova mész? – böfögi bûzõs alkoholszaggal.

- Suliba, mint általában minden hétköznap reggel – felelem unottan. – Most pedig engedj – próbálom meg kikerülni, de újra elém áll.

- Minek jársz egyáltalán oda? Úgysem fogod vinni semmire – néz végig rajtam megvetõn. – Senki vagy... Egy nulla.

- Tévedsz – sziszegem. – Pont azért járok oda, hogy ne legyek az. Hogy ne legyek olyan, mint te...

- Hallgass! – üvölt rám, tenyere elõbb lendül, mint reagálni tudnék, és jókorát csattan az arcomon. – Te kis korcs... Sosem lesz belõled semmi! Maximum egy hímkurva... de még annak is szar lennél.

- Dögölj meg! – mordulok fel.

Egy erõteljes mozdulattal félrelököm, és mivel még most is részeg, meg is tántorodik. Ezt kihasználva az ajtóhoz futok, feltépem, majd ahogy becsapom magam mögött, már zárom is be kívülrõl a kulcsommal. Mire elõkeresi a saját kulcsát, én már rég messze fogok járni.

Bosszúsa mozdulattal törlöm le a kézfejemmel a szám sarkából a vért, de ahogy megtapogatom, meg is nyugszom, mert nem érzek semmit. Valószínûleg csak belül vérzett ki, így senki nem fog kérdezõsködni. Mindenesetre az apám rövidesen el fogja érni, hogy már aludni se járjak haza...

Csak az a hatalmas szívás, hogy nem lenne hova mennem.

Sietõs léptekkel megyek végig a suli fõfolyosóján, apámnak köszönhetõen megint majdnem elkéstem. De ezúttal tényleg csak majdnem, még van pár percem csöngetésig. Már éppen az osztálytermem folyosójára kanyarodnék rá célirányosan, mikor a sarkon sikeresen felkenõdöm valakire.

Egész más ez a találkozás a reggeli útelálláshoz képest, most ugyanis nem alkoholszag leng körbe, hanem finom kölni illata, és nem nagy hassal találkozom össze, hanem egy széles, izmos mellkassal. Viszont ahogy felpillantok, már pláne alig bírom ki mosolygás nélkül. Rögtön beazonosítom a jellegzetes hosszú vörös hajat, a hihetetlen magasságot és testet – aminek izmai ruhán keresztül is tökéletesen kirajzolódnak –, valamint azokat a különleges barna szemeket. Nocsak-nocsak, azt hittem, szarul indul a napom, de annyira talán mégsem. Sikerült az iskola legszexibb tanárbácsijába ütköznöm.

- Ó... Igazán sajnálom, tanár úr – veszem elõ a zavart mosolyomat. – Legközelebb jobban figyelek majd.

Ragyogó mosoly kíséretében békítõen a mellkasára simítom a tenyerem, mielõtt tovább mennék a terem felé. Persze... békítõen. Hogyne. Tudom, érzem, hogy egy pillanatra utánam néz, de én már nem nézek hátra. A fenekem is elég szép látvány.

A teremben ülve már lassan össze is áll a fejemben egy kezdeti stratégia. Az a férfi... Muszáj õt meghódítanom, túl szexi ahhoz, hogy úgy ballagjak el a gimibõl, hogy egyszer sem éreztem a csókját... és sok minden egyéb mását. Régóta csorgatom már utána a nyálam, nem is értem, eddig miért nem léptem felé, de hát sosem késõ ugyebár.

Azt pletykálják ugyan, hogy nemcsak hetero, de még jegyese is van... Ez engem viszont egy cseppet sem zavar. Magasról teszek rá, ki várja otthon, ha a tanárijában hajlandó engem megdönteni. Neki sem fog ártani, ha megtapasztalja, hogy egy másik férfi teste is rejthet olyan gyönyörforrásokat, mint egy nõé, ha nem egyenesen jobbakat... Ha pedig pont miattam bomlana fel a jegyesség? Nyugodtan nekem ajándékozhatná a feleslegessé vált gyûrût. Egy ilyen álompasi sok mindent megér, még nekem is.

Alig várom az utolsó órát.

***

Kajaszünetre nyugit terveztem, de alig érek el a menzáig, erõs karok kapják el a derekam és rántanak be egy folyosóra. A következõ pillanatban már a falhoz préselve találom magam, a focicsapat kapitánya magasodik fölém és simul hozzám szorosan.

- Miben segíthetek, Johnny fiú? – húzom csábos mosolyra az ajkaim.

- Arra gondoltam, megismételhetnénk a múltkorit – dörmögi. – Órák után megvárlak és elmehetnénk hozzám, az õsök megint leléptek pár napra.

Csilingelõ kacagást hallatok, és belemártom ujjaimat szõke hajába.

- És mi lesz Lindsay-vel? – célzok kacéran a szurkolócsapat vezérére, aki történetesen az õ barátnõje.

- Szarok rá. Elbújhat melletted – hízeleg a nyakamba csókolva.

- Órák után sajnos dolgom van – húzom végig mutatóujjam a mellkasán. – De utána rád csöröghetek, ha gondolod, és visszajöhetsz értem – kacsintok rá.

- Oké – vágja rá.

Majdnem felnevetek, de helyette inkább csak finoman az alsóajkába harapok, aztán kislisszolok a karjaiból, és finom csípõringatással hagyom ott. Imádom, hogy még a legmenõbb pasit is simán az ujjam köré csavartam.

Na de persze az õ programja is a tervem kimenetelén múlik.

Végre irodalom óra és én kedvemre bámulhatom a kedvenc tanárbácsimat teljes valójában. Negyvenöt percnyi bámészkodás, és elég rápillantanom az osztálytársnõimre, hogy tudjam ezzel bizony nem vagyok egyedül.

Komolyan, egy ilyen pasit bûn felvenni tanárnak. Aki akar sem tud a tananyagra figyelni, ha azok az érzéki ajkak formálják a szavakat, és azzal a bizsergetõ mély baritonnal hangzanak el. Egyáltalán hogy születhet ilyen marha jó pasi? Komolyan mondom, aki Brad Pittet ajnározza... csak egyszer találkozzon Mr. Younggal, és kétszer meggondolja, kinek alapítson rajongói oldalt.

Alig bírom kivárni az óra végét, de aztán csak elhangzik az a fránya csengõszó. Szándékosan lassan pakolok el, a szemem sarkából kifigyelve, hogy biztosan mindenki kimenjen a terembõl, és csak Õ meg én maradjunk. Mikor ez eljön, indulhat a bevetés.

A vállamra kanyarítom a táskámat, és a tanári asztalhoz lépek, mire a fantasztikusan jóképû arc felém fordul, rajta a különleges barna szemek kíváncsian pillantanak rám.

- Mr. Young... – kezdem, perfektül imitálva a bizonytalan tanulót. – A napokban nézegettem a jegyeimet, és nem igazán voltam elégedett az átlaggal, ami kiszámoltam. – Az ajkamba harapok egy pillanatra, mielõtt folytatnám. – Éppen ezért, hogy ha esetleg van ideje különórában is foglalkozni velem, akkor az átlagom javítása érdekében szeretnék egy kis korrepetálást kérni öntõl. Persze csak ha megoldható – teszem hozzá gyorsan, és nagy szemekkel várom a reakcióját.

A srácok a pályán már toporogva vártak, de elsötétülõ tekintetemnek hála inkább csöndesen veszik fel a labdát, és maguk között pusmogva látnak neki a kosarazásnak. Hallom a cipõjük csikorgását, a palánk durranását, ilyenkor rájuk rivallok, hogy „Finomabban!”, válaszul csak motyognak valami békítõt, és folytatják tovább.

Teljes mértékben elkalandoztak a gondolataim, mindvégig azon gondolkozom, hogy mégis miképpen keseríthetném meg egy amúgy is lelkileg beteg, tönkretett ember életét? Egyáltalán nem így terveztem, úgy gondoltam, hogy mikor visszaérek, ugyanolyan gõgös, beképzelt és arrogáns embert fogok itt találni, mint akit itt hagytam. Élvezet lett volna ezzel a két kézzel nekiesni, és addig formálni, míg azzá nem változik, ami valójában…

De nem.

Már elõttem összetörték, megalázták és tönkretették, valaki már elõttem elintézte úgy, hogy ezt kaptam, mire visszaértem. Küzdelem, csak ennyi maradt meg régrõl. Küzdelem, ellene, amivel minduntalan megpróbáltam lerázni, de a végén olyan zsarolással hozakodott elõ, hogy nem volt más választásom, mint követni a tanáriból a lakására. Ezernyi módon próbáltam megszabadulni tõle, de olyan volt, mint egy elcseszett bumeráng… akármekkorát lódítottam is rajta, hatszoros erõvel jött vissza hozzám.

Kegyetlen, érzéketlen és bunkó, élveteg mosolya beleégett a tudatomba, és most is elõhozakodik, de ha rávetítem a jelenre… árnyéka régi önmagának, így hogyan tudnák tenni bármit is?

- Mester, a labda! – hallom a kiáltást, kezem villámgyorsan mozdul, s a labda lepattan a tenyeremrõl. Ha hagyom, hogy orrba vágjon, lüktet utána, és fáj. Én hagytam, hogy Naito minduntalan belém vágjon, s nem tehettem semmit az utána következõ szenvedések ellen.

Fáradtan temetem arcom tenyereim medrébe, várom, hogy elsodorjon valami, de nem történik meg. Sóhajtva pillantok fel, látva a fiúkat, akik egymást átugorva és kicselezve próbálnak meg közelebb jutni a palánkhoz, hogy bedobják a kosarat.

***

Mikor visszaérek a házba, Molly már a lábtörlõn, mélyen szundikálva vár. Felnyalábolom a kedves kis testet, és a nappaliba viszem, ahol lefeküdve a kanapéra a hasamra helyezem. Felkapja fejét, okos, vizenyõs szemei rám villannak, majd összegömbölyödik, s visszaalszik. Türelmesen és automatikusan simogatom fényes és puha bundáját, testének mozgó lénye és melegsége megnyugtat, ahogy mindig. Mélázva kapcsolom be a tévét, de rájövök, felesleges volt: minden japánul ömlik belõle.

Kikapcsolom egy pillanat alatt, és a konyhában igyekszek valami ehetõt varázsolni a hûtõbõl, hogy idõközben megkorduló gyomromnak valami színt vigyek az életébe. Oda sem figyelve halmozom a kenyérszeletre a sonkát, a kolbászt és a szalámit, de dühösen vágom vissza az egészet, mikor rájövök, hogy egyik sem olyan, mint amilyet én szeretek.

Ilyenekbõl apa csomagolt nekem szendvicset, mikor még… ide jártam iskolába.

Nem kell az íze. A szagát sem bírom.

Eszembe jutnak róla a szünetek, mikor kibontottam õket, és nekiláttam volna enni, de képtelenségnek bizonyult bármi is, mert Õ nem engedte. Minden szünetben, ha tehette, magával cibált és terrorban tartott. Ilyenkor csak szóval tartott, élezte rajtam a nyelvét, célozgatott, hogy tesi órán mi mindent tudnák én vele csinálni, ameddig a többieket futtatja...

Hangos csörömpöléssel törik ezer darabra a tányér, amit ingerülten söprök le a kredencrõl.

Nem tehetem meg, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem eszek semmit sem tüntetõlegesen, mert… mert japán, és minden illat, szín és szag csak arra emlékeztet, hogy mit kellett itt elszenvednem hónapokig.

Felrántom a kabátomat, majd úgy döntök, hogy elmegyek az egyik közeli gyorsba, hátha árulnak valami rendes ételt, ami nem undorító algából, nyers halból és habosra fõzött rizsbõl áll. Ahol nem undorító, nyávogós zenét hallgatnak, ahol van egy csöndes, nyugodt hely, ahol megehetek egy hamburgert, és közben nem hányom el magam.

Felmarkolom a bejárati ajtó kulcsát, majd az említett látványelem halk kattanással zárul be mögöttem, Mollyra való tekintettel.

***

Nem volt kedvem ott megenni az ételt, ráadásul mire odaértem, el is ment az étvágyam. Azért csak megvettem, de elvitelre kértem, majd lassú tempóban, kezemben a forrón gõzölgõ zacskóval, róni kezdem az utcákat. Ahogy haladok, érzem, hogy megannyi elnyomott emlék rohamoz meg, s irányítanak teljesen, így meg sem hökkenek, mikor abban az utcában találom magam, ahol elraboltak.

Ott ahol elraboltatott.

És vége lett a karrieremnek.

Junior bajnok voltam, országos elsõ, világviszonylatban pedig a legjobb ötben díszelgett a nevem mindenhol, neves csapatban játszottam, a társaim elviselték a viselkedésemet, szerettek és képesek voltak lepasszolni, majd átadni a helyet. Nem voltam az a tipikus: „csak én akarok szerepelni és senki nem dobhat kosárra, csak én”. Egyszerûen… volt egy hobbi, amelyet imádtam, amiért mindent feláldoztam volna, a gatyámtól kezdve minden lekötött pénzemig.

Hirtelen üvöltést hallok meg a távolból, elkínzottat és fájót, mintha csak belõlem szólna. Azonnal elteszem a régen kihûlt zacskót a zsebeim egyikébe, és rohanva sietek arra, amerrõl a hangot hallottam.

Ámde ahogy közeledek a temetõhöz, elfog a rossz érzés.

Meg is torpanok egy hosszú pillanatra, gyanakodva vizslatom az utca végén sötétlõ, kovácsoltvas kaput. Ami hirtelen kivágódik, és egy rakatnyi feketébe burkolózott alak, egy baseball ütõvel elviharzik, átmászva több kerítést, s felzargatva a környékbeli kutyákat.

Sírgyalázók?

Sietõs léptekkel fordulok oda, de mikor a kapuban vért látok, rosszat sejtek. Már… megint? Berontok a kapun, ügyelve arra, hogy olyan területre lépjek, ahol nincs semmi vér, vagy egyéb ilyesmi, még a rendõrök képesek, és rám verik a balhét…

- Mi történik ott?! – kiabálok be, hátha valami megerõsítést kapok, végülis, nem hiszem, hogy egy friss halottat jöttek be agyonverni, a japók nem ilyenek, náluk túlteng a tisztesség, a kötelességtudat, az alázat és a felmenõk végtelen tisztelete...

Mikor követem a fényes, vörös csíkot, megint oda érkezem, ahová nem kéne. Kitágulnak a szemeim, de még így sem tudom felfogni az undorító látványt, ráadásul groteszk módon kapaszkodnak vérzõ kezei a sírba, melyet folyamatosan áztat azzal a mocskos vérével…

A szerencse, hogy nem ettem semmit, megakadályozza, hogy kiadjam magamból a látványra, bár… láttam már ennél szarabb szituációban valakit. Mondjuk saját magamat, mikor haza sikerül jutnom azután, hogy felbérelt ellenem idegeneket, hogy keresztbe keféljenek.

Megdöglött?

Lehajolok hozzá, megfogom a csuklóját.

Nem.

Akadozva bár, de lélegzik és van pulzusa.

Megtehetném, hogy hagyom itt elvérezni, ez már a második alkalom, amit a gondviselés elébem görget, és megtehetném azt, hogy belérúgva egyet kapjak ezen a lehetõségen, és hagyjam nyomorultul, kiégetten kipurcanni, hõn szeretett sírkövén, pedig a pasast keresztben hosszában leszarta.

Elõkapom a mobilom, közben nem bírom levenni a szemem felszakadt seggérõl, és az oldalt fehérlõ ujjdarabról. Valami belsõ ösztön hatására alányúlok a cipõmmel, és ívesen elrúgom a retkes picsába, hogy ne találja meg senki sem. Mínusz egy ujj.

- Mentõk? – kezdem, mikor felveszik a telefont, és vázolva az egészet, na meg persze hogy én kivagyok, kihívom õket a helyszínre, és öt percen belül meg is érkeznek. Hallom a szirénát pár utcányival arrábbról, ahogyan az üvöltést is hallottam.

A mentõsök és az orvosok kiugranak a kocsiból, biztos vagyok benne, hogy nem ismertek fel, de ezt az emberi roncsot már betéve ismerhetik, mert felsóhajtva, fejet csóválva kötik lélegeztetõgépre, és próbálják meg összefogni felszakadt és leszakadt részeit.

Beparancsolnak a mentõautóba, és minden tiltakozásom ellenére már a kocsiban találom magam, ahol épp azon morfondíroznak, hogy miért nem találhatták meg a levágott ujjat… Yakuzáknál bevett szokás az ujj levágás, a kar levágás, amolyan büntetésképp. Viszont a yakuzák nem tradicionális, amerikai baseball ütõvel tesznek igazságot vagy büntetést olyan nyomorékokon, mint ez itt.

Állítólag drogozott és alkoholista volt.

Nem nehéz kitalálni, hogy miért dobbantottak rá így az éjjel.

Szerencsétlen fasz.

A kórházban, mikor meglátnak, azonnal félreállítanak, mikor éppen mennék el, így nem sikerül megúsznom ezt az egész procedúrát. Színtelen és érdektelen arcomat látva többen szörnyednek el, az ápolónõk már betéve tudják a nevem, az rendõrök az orvosok kérésére pedig felszólítanak a távozásra, amit örömmel meg is teszek, persze miután kivallattak a részletekrõl.

Egyelõre úgy ítélték meg, hogy nem vagyok bûnös.

Micsoda szerencse! Én is pont így képzelem.

***

Hetek telnek el, a lelkiismeret furdalásom úgy elkerült, mint ablakmosót a jó idõ. A srácok szépen edzenek, a terembérlésünket felbontották, így folyamatosan, mindennap azon ténykedek, hogy szerezzek egy normális termet, ahol végre normális körülmények között játszhatnak a srácok.

Az igazgató, miután kifejtette a véleményét azzal a nyomorékkal történt incidenssel kapcsolatban, szabályosan kizárt az iskola területérõl, én pedig megelégedve azzal, hogy ráboríthattam a keményfogású mahagóni asztalt, ott hagytam a fenébe.

Jelenleg épp a város egyik legnagyobb tornacsarnokára fáj a fogam, minden eszközt megragadok ha kell, hogy megszerezhessük. Mázlim van, a fõnök pont egy nõ, aki ugyan kicsit kancsal és abszolúte sutának néz ki, megengedi, hogy béreljük a helyet. Hirtelen felindulásomban úgy megszorítottam a kezét, hogy feljajdulva kuncogott fel:

- Ó, Mr. Brondem… látom mennyire örül a lehetõségnek. Váltsa be a magához fûzött reményeimet! – pislog rám, én pedig határozottan érzem, hogy szemei kereszttüzében égek. Annyira abszolúte kancsal, hogyha sírna, a hátán folynának keresztbe a könnyei.

- Köszönöm, és ne aggódjon – biztosítom be helyünket, bár azt nem mondanám, hogy képes lennék megdöngetni pusztán azért, hogy itt gyakorolhassunk. De egy szaros tornaterem után egy sportcsarnok azért mégiscsak más. Meg ide módszeresen járnak csajok pasi vadászatra, így még a kölykeim is örülhetnek. – Viszontlátásra.

- Ne feledje, ebben a hónapban van a szokásos fesztivál, vigye ki a srácait, ha gondolja – rázza meg esetlenül hatalmas kezem, én pedig biccentve zárom le a témát, és hagyom el a szobát.

Kellemetlenül éreztem magam a sok kiscicás tányér és csipke alátét között.

Odakint a srácok a lépcsõkön idegesen nyomorogva várják, hogy milyen hírt hozok, és megértem õket, eddig csak annyit tudtam mondani, hogy: nem. Izgatottan pattannak fel, mikor meglátnak, de közömbös arcomat látva nem adják fel a reményt:

- Na?

- Naaa? Mi lett Mester?

- Mondja már!

- Mennyire tetszik nektek ez az épület? – kérdezem egyszerûen, mire félig-meddig lehervad a mosolyuk. Legutóbb is ezt kérdeztem, a Shinkai Középiskola tornacsarnoka elõtt.

- Nagyon tetszik, a legjobb! – heves bólogatás.

- Tényleg! – mordul fel valaki türelmetlenül, de hangjából tudom, hogy Ronald az. Elmosolyodom.

- Mert mostantól itt fogunk edzeni – jelentem ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd felnevetve érzem meg magamon az összes kölyköt, akik sikeresen ledöntöttek a lábamról. Vigyorogva paskolok meg egy erõs hátat, és borzolok meg a kezem ügye alá kerülõ kócos hajat.

- Na gyertek, mindenki a vendégem valamire a fesztiválon – tápászkodom fel, lesöpörve magamról õket, mire csillogó szemekkel kapják fel a cuccukat, s csörtetnek utánam nagy vígan. Én is idegrohamot kaptam volna tíz évvel ezelõtt, ha azt mondták volna nekem, hogy kénytelen vagyok a parkban edzést felvenni.

***

Útközben megálltunk, felvenni Mollyt, nem hagyhatom, hogy örökké a szálláson kuksoljon, megérdemli a friss levegõt, ráadásul nincs szüksége pórázra sem, tökéletesen szófogadó, és a nyakamhoz tapadva, törleszkedve figyeli a környéket.

A fesztiválon leült az elsõ hullám, a srácok pedig a szélrózsa minden irányába szétszélednek, mint megannyi izgága sajtkukac. Molly halkan nyöszörögve konstatálja a finom illatokat a levegõben, így az egyik közeli halárushoz vonszolom magam, hogy vegyek neki valamit. Az öreg japán megdöbbenve nézte az én hatalmas alakomon a törékeny kis Mollyt, de mosolyogva adja oda a pálcás halpogácsát.

Érzem a mellkasomon a két lábat, és máris beleharapott a tetejébe, majd visszaszaladt a nyakamba, mint egy apró sál, elnyammogni a megszerzett ennivalót. Az egyik közeli standhoz lépve megnézem az árakat, de ahogy felpillantok az egyik kézzel készített legyezõrõl, megpillantok valakit.

- Látom sikeresen összevarrtak – lépek oda, köszönés nélkül, végignézve rajta, mire a kezdetleges sápadtságon átverekszi magát egy kevés enyhe pír, mire undorodva felhúzom az orrom. Váratlanul azonban kettõnk között megjelenik a kis ápolója, aki fennhangon helyreutasít:

- Brondem-sama, megkérem arra, hogy hagyja a páciensem békén – áll teljesen elé, elszánt kis pofija vagy a hideg miatt, vagy az indulatok miatt virágoznak fel az õ arcán is.

Valóban?

- Egy: nem vagyok Brondem-sama, Mr. Brondem vagyok – megilletõdik a kissrác, de nem vesz vissza vehemens fellépésébõl. Egy ütéssel eltörhetném az összes bordáját. - Kettõ: orvos vagy, hogy ezt csak így kijelented?

Csend.

- Õ az új kiszemelted? – vetem oda kegyetlenül, mire összerezzen, a mankó halkan surlódik a betonon, ahogy közelebb húzza magához. Persze, vedd magad elé, meg a srácot is, pajzsként. Gyáva féreg. Valamiért... elviselhetetlen méreg önt el, hogy ez a mimóza ápoló olyan könnyedén beveszi a törékeny, megkeseredett múltú tanár bácsi dumát... Egyszerûen... összetörném õt is, mint egy porcelánbabát. Fogalma sincs, hogy akit most dédelget, maga a Sátán, és hogy... meg fogja majd õ is tanulni a saját kárán, csak neki jobban fog fájni, mert õ szereti ezt a...

- Ne bántsd Kazut… - halkan kér meg rá, felvonom a szemöldököm, de a kezemben tartott halpogácsa megnehezül, ahogy az ápolója minden szívroham nélkül az alkaromba kapaszkodik ujjaival, és megpróbálja figyelmeztetõen megszorítani azt.

- Naito-san egészségének érdekében köteles vagyok mindent megtenni, még ha nem is vagyok orvos! – rivall rám, mint akinek a lelkébe gázoltak. No lám, érzékeny szálak fûznek ehhez a kreténhez… Arra viszont én is meglepetten figyelek fel, ahogy Molly idegbetegként lerohan a nyakamról, és a halpogácsáért harcra készen felfújja magát, s az összes szõre égnek áll.

- Ne érj hozzá – csapom el a döbbent ápoló kezét ingerülten, mire Molly felszuszogva tekeri körbe magát a nyakam körül, örömködve, még egy falatot elcsípve a halpogácsából. Lenézõ pillantással fordulok sarkon, otthagyva a satnya párocskát, ahogy égõ szemekkel lép utánam az ápoló, testével védve azt a nyeszlett, emberi roncsot.

- Látom…  tudsz még valaki iránt érezni bármit is… ez boldoggá tesz – hallom még a fent emlegetett vékonyka hangját, mire megtorpanok, majd fogcsikorgatva húzom el a csíkot a tömegbõl, mielõtt még megint meggondolatlant teszek.

Nem válaszol, csupán ingatja a fejét, még rám se néz. Egyszerûen… elmondhatatlanul agyon akarom verni. Olyan jól esett az elsõ jobbos is. Könnyû volt, könnyed érzés, mint mikor megérett valami arra, hogy leszedjék. Ha jobban megkenegetem ezt a nyomorékot, talán minden elfojtott düh és harag végleg eltávozik belõlem. Nem lennék feszült és ideges, nem jutnának eszembe rémképek, melyekre visszagondolva hányinger kerülget...

- Akkor mi a faszt akarsz? – a cigi rég elhamvadt, a szûrõt is elszívtam. A mocskos íztõl végigszánt a hátamon valami erõs remegés, a kezeimben és a lábamban áll meg.

- Szeretlek – hallom meg a hangját, percekig nem térek magamhoz a döbbenettõl.

- Meg a francokat – fogcsikorgatva szûröm ki a gondolataimat, de a lábam elõbb lendül, minthogy felfognám mi történik. A cipõm mélyen besüpped az álla alatti lágy részbe, felborul, én pedig felpattanva rávetem magam, hogy vadállatként széttörjem minden csontját, míg végül semmije nem marad, és azzá válik, ami igazából:

Gerinctelen féreggé, egy utolsó földtúróvá.

- Spike, megölsz – felvisít, ami meglepne, ha magamnál lennék, és rohadtul nem élvezném azt, hogy bántom. A végére már keserûen rugdosom, izomból lendítem a lábam, hadd fájjon neki, hadd törjön, legyen véres, szenvedjen, gyûlölöm!

Ez nem ember, az ilyet ölni kell, alázni, rúgni, a börtönben ezek az elsõk, akiket kinyírnak az elsõ napon!

Nem akarom a hangját hallani, csak a jajveszékelését, de még azt sem! Azt akarom hogy néma kussban tûrje, mint a hal, amit nyersen és élve szoktak fogyasztani!

- Mert megérdemled, köcsög! – rivallok rá, nem akarom hallani, elég volt egy évig horrorként megélnem a hangját, és ami mindig utána következett. Méghogy szeret! Egy ember nem így szeret!

- Mester, elég volt, hagyja abba! - üvölt valaki, de csak foszlányokat értek belõle. Hagyjatok, hadd öljem meg, ki akarom tekerni a nyakát, de elõbb valamit fel akarok dugni a seggébe, hogy örökre megemlegesse, milyen érzés! Térdig belé akarok lépni, ahogy Õ tiport engem!

Kezek marják meg a ruhám és a karom, elrángatnak a síró, összekuporodott emberi roncstól, izzadt testek nyomorognak rám, valaki hátulról rám vetette magát, és a nyakamnál fogva próbál visszahúzni. Hátrahõkölök, de újra nekirontanék, de a rajtam csimpaszkodó felesleg megakadályoz. Fújtatok mint egy bika.

- A levél…

- Dögölj meg, te disznó – rántok egyet a kölykökön, és telibe leköpöm azokat a nyomorult lábait, amivel állandóan utánam jött.

 Amik neki épek és egészségesek, amin futhatna de inkább reménytelenségben ringatja magát, csövessé válik, lefogyott és teljesen tönkrement, amin elérhetne bármit, amit akar, élhetne rendesen, teljes életet, de nem!

Rinyál, hisztizik, sírdogál, eljátssza a hõsszerelmest, ahelyett hogy lenne annyira erõs, és felemelné a pofáját, kérve, hogy oda üssek! Ennyi vér nincs már a pucájában! Ez egy fogyatékos, torz állat.

Beteges!

Egy senki, egy piti kis nímand, és még ennek sikerült betörnie?

Ennek?

A haragot mérhetetlen felháborodás váltja fel, gondoltam régen, hogy idejövök, és szarrá verem, test-test elleni küzdelem, még érett férfiként torlok meg mindent és töröm be a tenyérbe mászó pofáját, amit annyit jártatott, de minek, mikor már így is egy rakás szar?!

Kitépem magam a srácok közül, és feldühödten kivágtatok a terembõl.

Még a „visszavágó mérkõzés” lehetõségét is elvette tõlem!

Mit képzel magáról ez a nyomorék csöves?! Majd most idejön, bocsánatot kérni, tíz év múlva? Mit hitt? Hogy majd sírva a nyakába borulok, és megköszönöm, amiért ilyen édes és aranyos, hogy bevallja az érzéseit! Még hogy szeret!

Hangosan felröhögök, a végén köhögés lesz belõle, megtámaszkodom a falnál, hallom, ahogy a mentõ szirénázik. A kék és piros fény villódzva terül szét a hófehér falon, észreveszem, hogy véres a kezem, ahogy megcsillan rajta a fény. Miért hagytam abba? Miért is…

Jobb lesz, ha lelépek, és nem szagolok tovább vele egy levegõt, még a végén én is ennyire elhagyom magam.

Eddig mindig büszkén tartottam magam. Azalatt is, mialatt gyötört és megalázott.

Nem fogom ezt eldobni, még ha börtönbe is kerülök.

***

Nem telik el sok idõ, a telefonom máris csörög, az igazgató keres. Magyarázatot vár, és fõleg azt, hogy jelenjek meg elõtte sebtében, vagy kereshetek másik termet az edzésre a junior liga döntõjére. Visszaszóltam, hogy marhára leszarom, keresek másik tornacsarnokot, mire megzsarolt. Ha nem megyek be hozzá, felhívja az összes iskolát a városban, talán még az egész területen is, hogy utasítsanak el. És higgyem el neki, találna ezernyi negatív indokot, ami miatt rossz színben leszek feltüntetve.

Idõpontot beszélünk meg ismét, közben persze folyamatosan telefonál a rendõrség és a kórház ügyeirõl beszámolva, mintha annyira érdekelne ez az egész. Mily meglepõ, a puhapöccsé vált kan egyáltalán nem akar feljelenteni, még kihallgatásra sem kell bemennem, a kölykeimet meg nem hívják be tanúzni.

- Nem érti meg, hogy egyáltalán nem érdekel ez az egész ügy? – mondom a sokadik hívás után a telefonba. Molly az ölemben pihen, furcsa mód nyugodtnak érzem magam és tisztának, pedig nem olyan rég még vér tapadt a kezemhez. Megsimogatom az állatot, fejét szinte a köldökömbe fúrja. Örül, hogy már nem járok éjszakánként futni.

Idõközben arra is rájöttem, hogy a borosta jól áll.

- Fogja vissza magát egy kicsit – fenyeget meg. - Még egy ilyen, és kiutasíttatom az országból is.

- Akkor revansot veszünk Pearl Harborért – válaszolom egykedvûen, örülve annak, hogy Amerika és Japán sosem fog teljesen kibékülni, és ennek gyerekkoromban is örültem és hasznot húztam belõle, akár ildomos, akár nem.

- Azt hiszi ez vicces? Nõjön már fel! – háborog méltatlankodva, hogy egy ilyen történelmi horderejû hibát vetek a szemére.

- Hamarabb fel kellett, mint hinné – vágom le rá a telefont, és elnyúlok kényelmesen a kanapén. Van még két órám, hogy egyáltalán bedugjam oda a képem, szóval hagyjon békén.

***

Az irodájába lépve látom, ahogy egy újságot fog az ujjai között, ferde szemeivel rám néz, és tipikus filmekbe illõ mozdulattal leveszi a szemüvegét az orráról, és áthatóan mustrálni kezd.

- Üljön le – mutat az egyik székre elõzékenyen. Puhán kezdi a dolgokat, ami nagyon nem tetszik. Itt van még valahol adu a dirinél. Csak rá kell jönnöm, hogy micsoda.

- Köszönöm, de inkább állok – utasítom el.

- Szerintem ehhez le kell ülnie – nyújta felém az újságot, én pedig komor arccal veszem el. Nem napilapot jöttem olvasgatni, a fenébe is…

Meglepetten olvasom végig a cikket, és ahhoz képest, hogy évekkel ezelõtt gyûlöltem akár a krikszkrakszokra nézni, most mennyire folyékonyan megy a megértés és a felfogás. Régebben olvastam irodalmi alkotásokat a japóktól, de akkor még egzotikusnak találtam és érdekesnek. Most rohadtul nem.

Kurvára elintézték a Sátán helyettesét, meg kell hagyni.

Szerintem a döbbenet nagy, pirosan villogó D-je a homlokomra költözhetett, ugyanis a pillantásom mindent elárul, mit gondolok errõl. Van egy ilyen beteg állat, aki képes ilyeneket mûvelni? Mintha egy horrorfilmbõl lépett volna elõ, a Fûrészt érzem a háttérben. És ilyenkor, ilyen veszélyes idõben az utcára merészkedett? Sosem tûnt normálisnak, de mégis csak volt rá valami oka…

Ráadásul ahogy nézem, a környéken történt a legtöbb ilyen eset.

- Naito a mai napig magát okolja a történtekért. Elvonóra járt, alkoholista volt sok ideig, a temetõben aludt az otthona helyett – fûzi össze sátormód a kezeit maga elõtt. De ismerõs mozdulat.

- Hova szarjak? – vágom elé az újságot, ahogy meghallom, hogy már nem is a témáról beszél. Egyáltalán nem érdekel a rizsa arról a gö… nem. Nekem van otthon görényem, és ha fele olyan jó lenne, mint Molly, talán megpuhíthatott volna annyira, hogy még lábat is csókolok neki. Bár ez így kilométeres távlatokban is túlzás.

- Hallgasson végig. Nem tudom mi van maguk között, de nem is rám tartozik.

Undorodva elhúzom a szám, amibõl végül gúnyos mosoly lesz, de leint, mielõtt még bármit is mondhatnék. Mondjad csak tata, mondjad csak a magadét, én kivárom.

- Victor jó ember volt.

Ne túlozzunk.

- Nem érdemelte meg ezt a halált.

- Nem. Tényleg nem – ismerem el. Senki nem érdemel ilyen halált. Csak egy valaki, de azt még a rézfaszú bagoly sem tudná elrabolni. Neki kellett volna aznap éjjel megdögölni

- Részvétet érez? – utal arra a pöcsre, de én akkor fogok részvétet vagy bármi mást érezni iránta, ha felgyújtaná magát. Akkor még talán elismerõen is pillantanák rá. Még mindig jövök neki egy gyerekkori ígérettel.

Egy égõ otthonnal.

- Sajnálatot. Ilyenkor, ilyen veszélyes idõben az utcára merészkedett? – teszem fel a fejemben kattogó kérdést, amire meg is jön a válasz:

- Állítólag Naito küldte el otthonról, akkor éjjel. De ki tudja, hogy ennek mennyi valóságalapja van. Már akkoriban is kezdett furcsán viselkedni. Victor halála utána drogozni és inni kezdett.

- Jellemzõ.

- Tessék? – vonja fel a szemöldökét.

- Semmi, csak annyit mondanék, hogy nem vagyok meglepve. Meddig kell még itt ácsorognom? Sietnem kellene, az egyik parkban edzenünk kell még a srácokkal.

Ha már bevonta a teremhasználatot az ügy lerendezõdéséig.

A kilincs jellegzetes hangjára teljes testtel megfordulok, és meg is látom az elnyûtt arcot, amire hirtelen egy kis egészséges szín is felkerül. Sikerül jobban megnézni magamnak, hát nem nagy durranás. Régen izmos volt, nem kerülte el a figyelmem, most pedig csak egy csontváz. Ha látná magát, még röhögne is egy jót, de ahogy elnézem, jelenleg egy nevetésbe is belehalna.

Addig kellett volna vernem, ameddig be nem következik vele az a gyalázatos eset, hogy mikor tüsszent, beszarik.

Meg is fordul és kibaktat a szobából, én pedig zsebrevágom a kezeimet, ahogy a diri utána lohol, és megállítja a küszöbön.

- Naito. Szeretnéd, hogy visszavegyem a teremhasználati engedélyt?

- Nem! – vágja rá szinte azonnal. Elhúzom a szám. Nem akarom hallani a hangját. – Amennyiben neki megfelel a terem, maradjanak. A diákjai kedvesek, figelmesek és elõzékenyek velem szemben. Spike is csak ideges volt, egy régebbi nézeteltérés miatt, aminek maximálisan én vagyok az oka.

Ökölbe szorulnak az ujjaim a zseb rejtekében, érzem, ahogy az arcom megfeszül, és az állkapcsom összecsattan.  Az orromon veszem a levegõt, de megcsap a kórház szag, és a felkötött karját látva gyûlik bennem az indulat, megint.

- Nem fogok vele összefutni, kerülni fogom mindig és mindenhol, aztán madj megpróbálom úgy alakítani, hogy mindkettõnknek jó legyen.

A legjobb az lenne mind a kettõnknek, ha te megdöglenél.

Ezt te is tudod.

- Rendben. Akkor menj haza ma nyugodtan, reggel ráérsz kezdeni – ereszti el az igazgató az elmebajost, legszívesebben megrúgnám, hogy megsegítsem az útja megkezdésében, de a kettõnk között levõ diritõl függ most az edzéseim menete.

- Megúszta, de ne verje nagy dobra. Emlékeztetném, hogy…

- Felfogtam – nyomom a fejemre a baseball sapkát, és kisétálok az irodájából. Egy ideig céltalanul lõdörgök, számban cigi, a fülembe fülest tettem, hogy ne halljam a zajokat. Tényleg elég nyomorúságosan festett , de még mindig nem kapta meg azt, amit jogosan megérdemel.

Felbéreljek én is embereket, hogy szétkúrják a seggét, és elintézzék az Õ végtagjait is egy életre? A farkát kellene elintéztetni. Arra mindig rohadtul büszke volt, és az is végtagnak minõsül. Megcsonkíttatni, kikasztrálni…

Vagy esetleg…

Váratlanul meglátom esetlen alakját az egyik biciklitárolónál, ahogy befordul az egyik sikátoron. Emlékszem rá, valamelyik nap arra futottam. Aznap, mikor megtaláltam a temetõben. Ott elverhettem volna, de valami megfogott és megakadályozott benne. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mi. A lelkiismeretemet évek óta dolgoztatom, hogy majd ne érezzek bûnbánatot a dolog miatt, ha esetleg megölöm.

A börtön nem érdekelt, soha nem is érdekeltek a következmények. Így éltem akkor is, és most is.

Utána lépek, elszántan, hogy most elintézem. Az orromig ér a feje, a haja kócos és rettentõen kórház szaga van, szinte elfordulok tõle, de nem. Okkal vagyok itt, tuti azért került a szemem elé.

Emelem a kezem, hogy jól tarkón üssem, és utána a hátába lépjek, de az öklöm megáll a levegõben. Mi van, ha ezt élvezi? Beteges módon vágyik a kegyetlenségre? Mazochista lett volna belõle? Mindent kinéztem belõle annak idején. Mindent.

- Élvezed, hogy fáj? – hangomat elnyeli a sikátor, de összerezzen, amitõl megmarkolom hátul a nyakát, és a falhoz vágom. Koppan a feje, nyöszörög, de rohadtul nem érdekel, még ha beszél is hozzám.

- Így bünteted magad? Szánalmas vagy – rántom hátra a fejét, és szembeköpöm, jól megtépve a haját, hallom, ahogy zizegnek a hajszálak a fejbõrén a feszítés erejétõl. Összeszorítja a szemeit, de ráförmedek:

- Nézz rám!

Megremeg a szája, de eleget tesz az utasításomnak, és az egyik szemével rám néz, ugyanis az arca egyik oldalát épp most készül elnyelni a téglafal. Riadtan kapkodja rajtam a szemeit, érzem, ahogy a térdei remegnek, mint a kocsonya.

- Tudod, hogy a nevem mit jelent? – dörmögöm.

- Nem… - hangja halk, elhagyott, reszketõ.

Ez nem az a buzi, aki annak idején tönkretette a mindennapjaimat. Aki azzal zsarolt, hogy felteszi a netre a képeket és a videókat, aki a tesiórán folyamatosan zaklatott, ha tehette irodalmon és osztályfõnöki órán is…

Megért bennem az elhatározás.

Gyanús lesz a rendõrségnek és a mentõsöknek, na meg az igazgatónak is, hogy egymásután ilyen gyakran látogatja meg a kórházat, és mind a háromszor velem találkozott. Nem érdekel.

- Tüske. Eddig mindig te álltál a biztonságos felén, hátul – hátraszorítom a kezeit, lábait az enyémekkel rántom hátrébb, hogy görnyedt legyen, de mellkasát még mindig masszívan a falhoz préselem. - De most már elõrébb kerültél, a tüske végéhez…

Belenyúlok a zsebembe, és a fényben megcsillan a kés hegye, de mielõtt még beledöfném oda, ahol a legközelebb elérem, megcirógatom vele a torkát. Azóta hordom magamnál, amióta levideózta az egyik alkalmat. Arra az esetre tartogattam, ha esetleg újra megpróbálná, vagy feltenné valahová.

De nem volt esélyem használni, mert többet nem csinálta.

Remeg, bekönnyezett, csöndesen sírdogál. Légy férfi! Mit bõgsz? Tettél valamit, viseld el a következményeit! Ennyire még te sem lehetsz balfasz! Felkapom a mankót, és azzal nyomom oda a falhoz, odaszorítva a tarkójához.

- … fájni fog – ígérem meg neki fogcsikorgatva, de mielõtt még kettétörném rajta a mankót, megcsörren a telefonom. Egykedvûen felveszem, mintha épp nem egy embert sanyargatnék:

- Mester?

- Ki más? – dörmögöm, mire ez a bolond a mankó túlsó felén fájdalmas nyögést ad ki, így jobban megszorítom, hogy ne tudjon hangot kiadni.

- Ron vagyok, csak azt szeretném kérdezni, hogy… - átmenet nélkül elhalkul a vonal, de utána egy másik, harsány hang beleordít a készülékbe a túloldalról. - HOL A HALÁLBAN VAN MÁR?!

Teljesen elfeledkeztem a parkbéli edzésrõl, és a telefont eltartva magamtól megnézem rajta az idõt. Lassan egy órája kések. Meg fognak lincselni, és ami még fontosabb, rajtam fognak élõsködni. Ritkán kések el bárhonnan is.

- Sietek – rendezem le a dolgot ennyivel, és már a piros gombon is van az ujjam, mire bizalmatlan kérdés csendül fel a vonal túlsó végérõl:

- Mi volt az… az a nyögés? – ránézek a némán síró férfira.

- Nõvel vagyok - felelem szemrebbenés nélkül, mire eldünnyögve bocsánatot kér a kérdezõ, és zavartan lecsapja a telefont. Csalódottan teszem újra zsebre, és egy hirtelen mozdulattal elengedem, mire a földre esik.

- Legközelebb a seggedbe dugom – vágom le mellé a segédeszközt, ami keményen koppan a földön, mintha a bíró vágott volna a kalapáccsal, mikor eldöntetett valami. Feljebb rántom a táskát a vállamon, és a sapkát lentebb húzva elindulok kifelé a sikátorból. A számba teszek egy cigit, és meggyújtva felé fordulok még, hogy kifújva a füstöt ránézzek. Szánalmas.

– Kerülhetsz engem, de nem menekülhetsz. Te is nagyon jól tudod – indulok el futva a park felé, hogy még idõben odaérjek. A kölykök mentették ki a szarból, és tudom, hogy tudja. És azt is tudja, hogy nem a levegõbe beszéltem. Meg fogom keseríteni a mindennapjait, ahogy Õ is tette.

Az idõ ólomlábakon járt. Elcammogott egy nap, egy hét, egy hónap, és már az érettségi is végtelenségig nyúlt. Mindezt a tanáromnak köszönhetem, aki nap mint nap zaklat és molesztál. Ellenkeztem az elején, igen. Még most is, de néha érzem a nyomást, s inkább megadom neki azt amit kér, a magam módján. Fáj neki, de élvezi. Fáj nekem, azt is élvezi.

Ez az ember nem ember.

Ha lenne annyi erõm, és kitálalnék, apa elintézné. De nincs erõm, és legfõképpen a büszkeségem nem engedi, hogy errõl bárki is tudjon. A tenyér bemászó Victor Fellow is bõven elég, hogy zavaró mosollyal nézzen rám, ha meglát. Kinyílik a bicska a zsebemben, hacsak meglátom valahol, néha beül tesi órára is, de a lógásokat ez sem akadályozhatja meg, ahogy az a féreg sem.

- Kisherceg, ma feljössz hozzám – jelenti ki, miután a tanáriba kéretett, hamis indokkal. Még az hiányzik, estére apával Xbox maratont beszéltem meg, eszem ágában sincs lemondani, mikor végre ráér.

- Nem.

- Ne ellenkezz már. Nem akarlak megint bántani.

Persze meg mese habbal. Elõkerült már pár olyan dolog a polcáról, amit még életemben nem láttam, még csak nem is álmodtam róla. Bízzak meg benne, engedjem el magam, meg a nagy fityfenét.

- Szokott.

- Mert mindig barom vagy – oktat ki, de azt kifelejti a kellemes történetbõl, hogy mindig a saját szemszögébõl méri a dolgokat. Neki lehet, hogy tetszik, de nekem marhára nem.

Miután kijelentették, hogy már nem kosarazhatok, valamiért elsõ utam hozzá vezetett, vagyis belebotlottam a folyosón. Hagytam, hogy magával vigyen, hagytam, hogy gyötörjön, és bizarr módon akkor és ott pont az kellett, hogy helyrerázódjak.

- Ha engedelmesen hagynád, hogy megfektesselek hetente kétszer és minden nap leszopassam veled magam, még hálás is lennék. De baszd meg, legutóbb is megharaptál.

 Nyalókához hasonlítottad, nos, én azt a végén mindig harapni szoktam.

- Na, gyere – áll fel, és a táskám pántját megragadva fellendíti azt a vállára. – Tudsz jönni?

- Tudok – morgom vissza bunkón, és némán követem a lakására. Nem tudom, elszökhetnék elõle, elfuthatnék, de félek, hogy felad. Hiába tiltakoznék, én még kölyöknek számítok, nem hinnének nekem.

Faszt.

Dehogy félek, ez az utolsó, ami megijeszt benne, hogy kiadja a dolgainkat. Próbálom körbefalazni magam, de mindig eltalál egy pillanatot, egy apró rést, mikor igent mondok.

***

Ahogy közeleg a dobbantásom ideje, egyre több állatságot mûvel, folyton elintézi azt, hogy fájjon. Kegyetlen és durva, a lila és kék foltok szinte rikítanak a csípõmnél, plusz a harapások. Csókfoltot nem is említek, inkább csak szívja és rágcsálja. Legutóbb házi készítésû pornót akart feltenni a netre. Elkínzottan tûrtem, a gyomrom egész végig remegett, rémképek kísértettek, apám arcát láttam magam elõtt, ahogy a haverok röhögnek rajtam…

Nem tette fel, és ezért az egyetlen pillanatáért hálás voltam. De nem annyira, hogy ezzel elbûvöljön, és akár egy kicsit is megolvasszon az irányába. Nem. Szó sincs róla. Elmondhatatlanul gyûlölöm, és még rá is játszik, kontrázza, tetézi, mint akinek tetszik.

Beteges pedofil buzeráns.

- Holnap nem látjuk egymást – hallom a hangját közvetlen közelrõl, elfordulva tõle fekszek az ágyon, de ujjai a hajamba szaladnak. Undor fog el tõle, és attól is, amit az elõbb mûveltem.

- És remélem, soha többé – válaszolom kimérten, de erre meglepõ mód eltávolodik tõlem, szinte örülnék neki, hogy hagy fellélegezni, de ez nála nem kiszámítható. Megsüpped alatta az ágy, kényszeresen húzom feljebb a plédet magamra.

- Adok neked valamit – suttogja, megfordít, és feljebb tornáz, még mindig meglepetten figyelem, mit akar adni. A hot dogjából bõven elég volt, ha a mai nap folyamán még egyszer elõveszi… - Ne ellenkezz.

Rábólintok, akármennyire gyûlölöm is, még mindig ott a kíváncsiság. Tudom, nem szabadna, és mindig megbánom, de… Megint a polc felé nyúl, megpróbálok eltávolodni tõle, de rám szól, és még mosolyog is hozzá.

- Ma nem bántalak – hát rohadtul megnyugtatott, az biztos… - Nyugi, nem lesz bajod.

Beköti a szemem, és csak a sötét marad, meg az érzékeim. Rohadt kényelmetlen és rossz, hogy nem látok, szinte minden porcikámban várok valami fájdalmasat és elkerülhetetlent, egy ostort, gumibotot vagy bármit…

Percekig nem történik semmi, lassan elernyednek eddig feszült izmaim, és kicsit lassabban veszem már a levegõt is, mikor végighalad a lábamon, aprót csókolgatva. Elhúznám, de nem engedi, még mindig a sötétségben ijedten pihegve várom, hogy mit fog csinálni.

Simogat, mindenhol, csókol, szív, a testem lassan feléled a hívására, ilyet még soha nem csinált. Rémülten érzem, hogy megérint, simogatni kezdi az ágyékomat, reszketni kezdek az érintéseitõl.

Az új és szokatlan érzésektõl megfeszülök, dühösen merülnek meg ujjaim a lepedõbe, ahová letepert. Nem… nem akarok tõle kedveset érezni, nem akarok úgy emlékezni rá, hogy egyáltalán kellemes pillanatot okozott… Gyûlölni akarom, megtagadni, utálni, hogy örökre megvethessem… Hogy megmaradjon kegyetlennek, egy igazi kínzónak, meg se forduljon soha a fejemben, hogy tud jó is lenni…

Nem akarom egyáltalán érezni a kedvességét, azt, hogy képes rá…

Gyûlölni akarom...

- Engedd el magad – hallom forró hangját a sötétségben, de a szájából kiszökõ meleg végigvág a fülemen, és ezáltal rajtam is. – Jobb lesz, ha kicsit bízol bennem.

- Soha nem bízom meg benned – csuklik el a hangom, önmagammal küzdve viselem el a jelenlétét.

- Akkor csak élvezd.

És…

***

Eljött a nap, amit az elsõ perctõl vártam. Elhúzok innen végre Amerikába, vissza, ahol születtem, ahol mindenkit ismerek, az apámmal. A bõröndöket régen összepakoltam, még akkor, mikor kimondták az áment a karrierem fölött, akkor, mikor hazajöttem utána attól a paraszttól.

Csak a fürdõszobában kellett rendet tennem, és a számítógépet meg minden mást elpakolni egy újabb kofferba. Nem mentem be a suliba, mindenki tisztában van azzal, hogy mostantól miért nem fogok jönni. Egy telefont sem eresztettem meg, rohadtul nem akartam azzal a szatírral még egy sóhajtást sem megosztani, vagy egy káromkodást.

Nincs szükségem rá, nincs kedvem hozzá, egyáltalán nem akarom az utálatos hangját hallani.

A reptéren találkozom majd apával, akinek hamarabb kellett volna megérkeznie, mint én, de késett. Minden csomag nála van, kivéve a sporttáskámat, azt saját magam hoztam, mint kézipoggyászt.

A jegyemet éppen megvenném, mikor egy papírfecni kiesik belõle. Rálépek, mielõtt még elvinné egy gyengébb huzat, kifizetem a jegyet, és a megtaposott lapot felvéve elindulok a váró felé. Levágom magam az egyik székre, és szkeptikusan emelem fel a lábnyomattal rendelkezõ fehérséget. Megismerem a betûket, az elsõ szónál kettétépem, és zsebre vágom.

- Fiam!

- Na végre… - emelem fel a fejem bosszankodva, tökéletes idõzítés. Még a végén elolvasnám. A gépen azonban mikor elment a klosmerre, csak összeszedtem, ugyanis a zsebemben egész végig gyûrögettem és tépkedtem idegességemben. Zavart. Zavart, hogy nem tud rendesen elengedni, békén hagyni.

Lehajtottam az elõttem levõ ülés háttámlájára szerelt kis mûanyag lapot, és kiraktam újra a cetlit, amit elég szar állapotban bár, de sikerült elolvasnom.

***

Az évek kurvára gyorsan elszeleltek, még csak pápát sem tudtam integetni. Mire észbekapok, éppen egy tornaterem padján ülve nézem, ahogy a srácok kifulladva terülnek el a padlón, de mégis vigyorogva.

Edzõ lettem, az nem annyira megterhelõ, mintha játszanék.

Azonban nekem igenis megterhelõ. Fáj, hogy nem lehettem tagja a felnõtt profi csapatnak, fáj, hogy elvették tõlem az esélyt, hogy a junioron túl is léphessek, és ne maradjak meg csak úgy a sport történelmében, mint egy irányító, bébiként.

A napjaim monotonon teltek, és úgy döntöttem, hogy ideje ezen egy kicsit változtatni. Senki nem vár haza, ugyanis már rég elköltöztem otthonról, saját lakásom van, amit végülis a srácoknak köszönhetek és a klubbnak. Antony, a legjobb haveromat egyszer hazakísértem, Õ is ugyanolyan magányos farkas típus, mint én, így alapított egy falkát.

Nagyon durva, de vett magának egy macskát. Elõször nem értettem kinek gügyög, meglepetten figyeltem, ahogy a hatalmas kék szõrpamacs, mint egy király, kicammog a nappaliból.

„Õ az én drááágassszáágom” túlozta el, de végül komoly pofával nyomta az arcomba az állatot. „Na, vegyél te is egyet, el nem tudom mondani, milyen klassz. Érted baszki, ez a macska mindent megért, csak éppen fõzni és beszélni nem tud!”

Ezután a kisállat-kereskedés elõtt találtam magam, felemelt szemöldökkel néztem a kirakatban fel alá rohangászó táncoló egereket, a degukat, és a lustán sikló halakat a vízben. Pókok, kígyó, béka, gekkó, minden szarság, ha egyedit vágysz.

És a sarokban megpillantottam, az egyik ketrecben. Fehér volt az õ feje is, és több nem is kellett, hogy a rám eléggé hasonlító dögöt megvegyem. Mollynak kereszteltem el, ugyanis az boltos Synestronak vagy mi a fenének szólította, holott nõnemû.

- Ez az utolsó albínó vadászgörényünk. Vigyázzon rá, és… - adott mellé még használati utasítást is. Leszarva a papírt meg a minden hülyeséget amit mellé pakolt, felkaptam és kisétáltam vele.

Hihetetlen, hogy egy ekkora prémnek való állat mennyire fel tud vidítani, még a szarabb napjaimon is.

***

Újra Japánban. Krikszkrakszok, a gyors beszéd, a hülye kaják és a jellemtelen alakok világa. A repülõtéren nem akarják átengedni a kölyköket, mert Ron fent hagyta az éjjeli fogszabályzóját, ami becsipogott a fémdetektoroknál. Azt hitték full hülye vagyok japánból, ezért elkezdtek oltani –elvilágiasodott japán bunkók-, de meglepõdtek, mikor sikerült visszadörrennem rájuk.

- Azta Mester, ez nem semmi! Tud japánul? – lohol mellettem Ron, maga után rángatva a bõröndjét. Apró, vézna gyerek, a fogszabályzó mindent elárul róla, de amilyen fürge és alattomos a pályán, annyira laza és zseniális.

- Nem tudsz te semmit, büdös kölyök – húzom el a szám, mire elvigyorodik, és újra elvegyül a többiek között. Hátranézek, és ahogy a sporttáskás, izgatott arcukat látom… Kis hülyék. – Indulás hölgyeim, fel a buszra!

A szállást úgy foglalják el, mint valami vandál horda, egybõl az elsõ dolguk az, hogy átrendezzék a bútorokat. Az ajtóból figyelem a sáskarajt, valahogy elmosolyodom, ahogy pakolgatják a cuccaikat és teljesen besózva fecsegnek.

- Mester! – int egyet Teo, én pedig a lila hajú punkhoz fordulok. Elég színes a csapatom, van benne néger, punk, rocker, kocka, goth, füves hippi és náci nézeteket valló is. Felõlem, ameddig a pályán nem rohangál horogkeresztes pólóban… Elég, hogy abban alszik.

Szerintem más edzõ nem merte volna õket bevállalni, fõleg a nácit a sötét bõrszínûvel. De mióta megnéztem egy filmet, az „Emlékezz a titánokra” címût, felvilágosultam egy csöppet.

- Hm? – fonom össze karjaim magam elõtt.

- Mikor léphetünk pályára? – kérdezi, mire mindenki várakozva pillant rám.

- Amint elmentem a felajánlott tornatermekbe, és megfelelõnek találtam belõlük egyet. Aztán beszélek a dirivel és onnantól sima ügy.

- Király! – éljeneznek, de inkább rájuk csukom az ajtót, mielõtt még megdobnának egy kávézó asztallal, amit épp ketten emeltek fel, hogy arrább rakjanak…

***

Az egyik kinézett iskola elõtt a portánál egy meglehetõsen lestrapált komát látok, aki nem egészen lehet kóser, ugyanis egyáltalán nem mer felnézni. Kíváncsi vagyok, hogyan fogja majd lecsekkolni a papírjaimat, vagy a személyi képemet hozzá fogja e mérni az arcomhoz.

- Jó reggelt – már megint ez a kibaszott hajlongás. - Üdvözlöm a St. Andreas Középiskolában. Elkérhetem a papírjait azonosítás céljából?

Lustán elõvonom a tárcám, és kiveszem belõle az okmányokat, amire ennek az idiótának szüksége lehet. Olyan ismerõsnek tûnik, bár minden japán olyan egyforma, és ezt nem csak én vallom.

- Spike Brondem? – olyan hangon olvassa fel a nevem, hogy kishíján megilletõdök. Elõször is, egy japó elsõ olvasásra kiejtési hiba nélkül olvassa fel a nevem, ami nem kis teljesítmény. Másodszor, a hangja reszelõs, mint aki hetek óta csak dohányon él. Felemelem a szemöldököm.

- Ki más lehetne… - sóhajtom, elég szánalmasan néz ki az ürge, kiveszem a kezei közül a kártyát, és zsebrevágom. – Idõpontom van ebbe a koszfészekbe, és ha nem bánja, pont idõre mennék be.

- Persze, elnézést… – rázza meg a fejét, én pedig vállat vonva hagyom ott. Nem igazán akar rám nézni, akkor minek legyen mind a kettõnknek kellemetlen a toporgás? Minél hamarabb szeretnék fordulni egyet, és menni is vissza.

- El van nézve – intek hátra meg sem fordulva, és a gazdasági iroda felé veszem az irányt, az igazgatóval elég csak akkor beszélnem, ha a gazdaságis fõnök engedélyezi a tornaterem használatát. Adok neki annyi pénzt, amennyit csak akar. Vagy ha más kell neki, akkor mást.

Lerendezzük, megkötjük, megbeszéljük. Pár perc volt, míg a két igazgatót meggyõztem, de természetesen kikötötték, hogy a… a huligánjaimat tartsam pórázon. Hogyne, persze. Pórázon.

Felkelek a székbõl, és elindulok kifelé, de ahogy távolról meglátom a portát, égnek emelem a tekintetem. Te jó ég…

- Visszafelé nem adok iratot – haladok el mellette kimérten, és éppen rágyújtanék, mikor megszólít. Elõször eleresztem a fülem mellett, de végülis, aki kétszer, egymás után, idegenben képes lespikeozni, azért csak odafordulok. Kifújom a füstöt, és türelmetlenül nézek rá.

Micsoda tescos táskák vannak a szeme alatt, ráadásul karikás is, mintha a Michelin reklámból lépett volna elõ. Ahhoz nincs semmi közöm, mitõl van ilyen lenyomorgatott feje, de ahhoz már igen, hogy mégis kinek képzeli magát, hogy a nevemen gyakorolja az angolt és a kiejtést. Fapofával várom, hogy most mit szeretne. Elég ismerõs, még mindig, de mikor kiejti azt a bizonyos szót…

- Kisherceg…

Nem kell több, reflexbõl nyúlok át a portáspulton, és egy hatalmasat vágok az arcába, ököllel. Vérzõ orral terül el a földön, dühödve esnék neki, de inkább visszafogom magam, és a pultra vágok. Bereped a lakkozott felület.

- A felnõttkor elõnye… - sziszegem összeszorított fogakkal, sarkon fordulok és elcsörtetek a buszmegálló felé.

Hogy… hogy került ide?!

Pont ide, pont most, pont ekkor… ki a franc intézte így? Talán várt? El tudom képzelni róla, hogy itt várt egész végig, várta hogy jöjjek… nyomorult senkiházi, gyûlöllek, még mindig gyûlöllek!

De ahogy végignéztem rajta, egy pillanat alatt megállapítottam, hogy elég szar állapotban van. Remélem megdugta Õt is valaki olyan keményen és durván, ahogy Õ engem. Ökölbe szorulnak a kezeim, ahogy a buszon állok. Felfoghatatlan, hogy most került elõ, mikor Japánban vagyok ismét.

Bár Õ is meglepettnek tûnt.

Mintha kiszámolta volna valaki.

Rohadtul nem vicces.

És mostantól minden egyes nap, mikor edzésre mennek a srácok, nekem el kell mennem elõtte… Kiráz a hideg, az elõttem toporgó ellenõrt látva kiülnek az arcomra az érzelmeim.

- Jegyeket-bérleteket kérnék… - mondja, egy ideje pofázhat már hozzám, ahogy a többi utast nézem.

- Tovább! – dörrenek rá, mire összehúzza magát, és elsompolyog a busz másik felébe, hogy ott érvényesítse a jegyeket. Reszketõ kezekkel szállok le a buszról, miután rávágtam a jelzõ gombra. Azonnal lefékezett és megállt, hazafelé kezdek el törtetni, mint egy dúvad.

Ha ez a szemét, mocskos disznó zaklatni meri a kölyköket, a régóta ígérgetett felgyújtás közelebbi idõpontra fog kerülni. Nem fogom hagyni, hogy õket is molesztálja, bár tökösek a srácok és erõsek, járhatnak ugyanúgy, mint én. Én is tökös voltam, meg erõs, és ezeket leszarva engem is el tudott kapni.

Csak ehhez van tehetsége, semmi máshoz.

Gusztustalan, undorító féreg…

Elsõ pillanatban meglepõdtem, de utána felszabadult belõlem valami nehéz és forró, amikor belevágtam az öklöm az arcába. Jól esett. A gyûlölet és a megalázottság egy hatalmas darabja szakadt le rólam, de még mindig itt az a rossz, nyugodni nem hagyó érzés, hogy mindig ott lesz, folyamatosan ott lesz körülöttem.

Meleg és szõrös nyomódik az arcomhoz, riadtan kapom a fejem oldalra, és egy piros szempárral találkozik a tekintetem.

Mikor kerültem haza?

- Molly… - simogatom meg a fejét, mire válaszul a nyakam köré tekeredik, mint egy sál, fejét a nyakszirtemre hajtja, és halk, hosszú hangot ad ki. Gondterhelten állok a szoba közepén, retkes cipõben.

- Elmegyek futni – teszem le a földre, mire haragosan fuffog egyet, és a lábamba csíp a fogaival. Jól mondta Antony. Ez az állat mindent tud rólam. Csak fõzni és beszélni nem tud.

***

A futás évek óta tiltott dolog a számomra, de ahogy fiatalkoromban, most is az életem része, és ebben egy heg nem fog megakadályozni. Sebesen futok, a végén már rohanok, képek kísértenek tíz évvel ezelõttrõl, ezeket akarom elhagyni, magam mögött tudni, de nem megy… hiába a gyorsaság, állandóan a fejemben keringenek… A videók, a képek, az együttlétek, amikkel pokollá tette a mindennapjaimat, végül, mélyen napi szinte programjaimmá váltak, és nem vettem észre, hogy már teljesen belém rögzõdött minden, amit ez az állat velem mûvelt.

Egyszerûen megszoktam.

Mikor Amerikába értem, az elsõ pár napban, komolyan vártam, hogy a tornateremben megjelenjen és megjegyzéseket tegyen. Megrázom a fejem, rohanok tovább a japán külvárosban, szinte magam alá gyûröm az aszfaltot.

Az arca soha nem halványult el. Egy pillanatra sem. De sikerült elfelejtenem tõle dolgokat, de most… most hogy megint láttam, megmagyarázhatatlan érzés fogott el.

Hogy addig verjem, míg el nem törik valamije. Hogy tõle is elvegyenek valamit. Hogy valami neki is kínzás legyen, valami, ami ugyanúgy fáj neki, mint nekem az elsõ lépések a kórház után. Szétbaszta az életem úgy, hogy nem is vette észre.

Méghogy szeretett…

Egy ilyen nem képes erre.

Poshadt virágok szagát érzem meg, a büdös, áporodott szag úgy vág orrba, hogy még meg is állok. Oldalra nézek, és…

Temetõ.

- Milyen ironikus – köpök ki oldalra, de ahogy futnék tovább, egy testet veszek észre az egyik sírkövön. Nem moccan, semmit nem csinál. Basszus… Átmászok a kerítésen, a látogatási idõ jó régen lejárt, nem tudom hogy az az ürge hogy került oda be, de tuti nem normális, lehet, hogy orvos kell neki.

Odasietek, de mikor a hátára fordítom, hátrahõkölök, akkorát dobban a szívem meglepetésemben és titkolt riadalmamban, hogy az már pofátlanság egy dobbanásmentes övezetben, egy temetõben.

Na basszus.

Most hagyjam itt? Eléggé hûvös volt a bõre tapintása, ráadásul az arca sem éppen nyugodt, alvó állapotban van, az orrát szerintem sikerült eltörnöm, mert csálén áll. Megnézem a sírt, amin ennyire odaadóan fekszik, és kiesik a számból az idõközben meggyújtott cigi.

Úristen.

Elolvasom a dátumot, meglepve konstatálom, hogy három éve halott. Nem bírtam sosem a fazont, de nem mondtam volna neki soha, hogy dögöljön meg, annyira nem folyt bele az ügybe.

A temetõkapuban találom magam, de még visszafordulok.

Azt érdemelné, hogy egy jó kis tüdõgyulladásban dögöljön meg. Felhúzom az orrom, de ahogy körülnézek, mintha valami rosszallóan bámulna a sírkövekrõl, a megannyi márványba vésett arc. Még az hiányozna, hogy elõkerüljön az Operaház Fantomja, és daloljon, csak a hangulat kedvéért.

- Helyet kellett volna cserélned vele – dünnyögöm, mikor a mentõk betolják a kocsiba. Eszem ágában sincs hazavinni magammal, és pátyolgatni. Eredetileg rá akartam hívni a mentõt, és elmenni, de még azt gondolnák, hogy valaki csupán szórakozik.

Ez is egy kifogás.

A mentõsök kikérdeznek, elmondom az igazat, hogy erre futottam, és megláttam, ahogy az oldalára fordul. Átmásztam, hogy megnézzem, és rögtön telefonáltam. A rögtön dolog nem annyira igaz, de füllenteni bárki szokott. Miután békén hagynak, sarkon fordulok, és elindulok a szállásomhoz, ahol már Molly biztos vár. És szét fogja harapdálni a bokámat, amiért megint késõn megyek haza, ráadásul a futásért is mindig megkapom a magamét.

Elég durván néz ki a lábam, mivel minden nap futok, minden nap megkapom a bõrharapdálást, egészen szép, hennára emlékeztetõ mintákat mart már a lábamba.

***

Az edzés elsõ napját arrább tetettem, a srácokat elvittem az uszodába, hogy kiállatkodhassák magukat, ám utána futóedzést iktattam be. Még nem is tudják, mi vár rájuk holnap éjjel…

Megtudták.

Hajnalban ébresztettem õket, pizsamában zavartam el õket a tornateremhez, ahová kulccsal léptem be, és tessékeltem be õket. Azonnal játszani is kezdtek, két villanyt felkapcsoltam a négybõl, szokja meg a szemük a fényt. Ideiglenes vakságot nem akarok nekik okozni a nagy fényáradattal.

- Mit akarsz? – dörrenek rá, ahogy meglátom az ajtóban. A kölykök nem hagyják abba a kosarazást, megszokták már, hogy ingerlékeny vagyok az idegenekkel szemben, fõleg ha azok a pályára illetéktelenül mászkálnak fel.

Pattanásig feszülnek az izmaim, de hagyom, hogy beljebb jöjjön. Nem csinálhatok balhét a srácok elõtt, bár mondjuk láttam már tõlem ezt-azt, nem vennék annyira a szívükre, ha halálra rugdosnám. Azzal a lábammal, amit sikerült egy életre elintéztetnie.

Leülne mellém a padra, de a földre mutatok.

- Ott a helyed – emelkedik meg a cigi a számban, ahogy beszélek. A többiek folytatják a kosarazást. Nyikorgó cipõk, kiáltások, labdapattogás. Fáj nézni õket. Irigy vagyok. Baszottul irigy.

A következõ pillanatban ledermedek, ugyanis szót fogadva leül a földre. Kicsinek tûnik és sebezhetõnek. Nem hat meg. Nem tud… most nem. Erõs és akaratos ember volt hajdanán. Most egy csõd. Tuti Victor halála buktatta ki ennyire.

Nem tudom sajnálni.

- Dumálni akarsz? – vetem oda, úgy negyedóra elteltével. Szememmel Richardot figyelem, aki a piros-horogkeresztes pólójában akkorát zsákol, hogy megremeg a palánk. Rászólok az idegességtõl, kicsit erélyesebben, mint kellene és mint szoktam. – Finomabban, van rá pénzed?

A francba, nagyon irritál és feszültté tesz, hogy itt van. Egy rossz szó, és nekiesek.

- Vigyázok Mester! – érkezik a gyors, megnyugtató válasz, mire felsóhajtok. Zavar. Piszkál. Szavak nélkül képes úgy felhergelni, hogyha nem vigyáz, a kölykök szednek le róla. Mit akar? Minek jött ide? A picsába...

Rohadtul elegem van belõle, legszívesebben agyonlõném egy lopott szolgálati fegyverrel, de semmi kedvem hozzá hasonló japán balfaszokkal a börtönben pörögni, fõleg hogy mindenki farka az én seggemben pörögne.

Idióta szarházi, kettétöröm azt az okostojás fejét, mostmár karácsonyra egy pillangókést és tehetséget kérek Zidantól, a fejelés nagymesterétõl. Bordahorpasztó fejelési tehetséget akarok, és ha kell, akkor medencecsont repesztõt is, ha esetleg sikerülne térdelõ helyzetbe tolnia annak a mocskos gennyládának.

Ilyesmi kellemes és szalonképes gondolatokkal, fújtatva érkezek megint edzésre, amit kivételesen az éppen aktuális sulimban tartanak. Remek, ha ez a fasz megjelenik, megsorozom labdákkal, vagy inkább kiugrok az ablakon.

Csak utána.

A kosárlabda hál istennek elvonja a figyelmem minden másról, így egy idõre Naitóról is megfeledkezek, a csapattársaim maximumot beleadva teljesítenek mindent, amit kérek, zihálva követelek még egy meccset az edzõtõl, de nem engedi.

- Mára végeztünk! Tusoljatok és nyomás! – sípol hatalmasat, és amíg cseng a fülem látom, hogy az említett öltözõ felé mutogat hosszú, karcsú ujjaival.

Nagy ívben kikerülöm a tusolót, kosaras cuccban indulok haza, fülemben a fülhallgató, és eltervezem, hogy kocogok hazáig. Hulla fáradt akarok lenni, mire az ágyban találom magam, üssön ki a kimerültség, egy pillanatnyi gondolkodási idõm ne legyen, fõleg ne azon a farkon forogjon minden fogaskerék a fejemben.

Odakint a levegõ kellemesen hideg, ezért kicsit jobban kapkodom a lábaimat, hogy ne fázzanak, élvezem, ahogy a hûvös oxigén végigsöpör a tüdõmön, felszabadító érzés. Alig futok egy fél utcányit, furcsa robajt érzek meg mögöttem, így hátrafordulok, és annyi idõm van, hogy oldalra kapjam a fejem.

Az ismeretlen ürge kitépi a fülembõl a fülest, többet nem ért el, én pedig a cuccomat az ölébe vágva sprintbe kezdek.

MIÉRT PONT MOST AKARNAK KIRABOLNI?!

Hallom a káromkodást, de mikor éppen a sarkon fordulnék befelé, elmarják a karom, egy hatalmas állat kap két kézre, és emel fel a levegõbe, de elbaszta, a lábaimról megfeledkezett, így sikerül középtájon megrúgnom.

TÖBBEN VANNAK!

Jobbra kanyarodást imitálok, de balra dzsalok el, ami meglepi õket, de engem pedig még jobban meghökken az, hogy pillanatok alatt ragadnak meg, szemeimre fekete kendõ kerül, és valami forróra szorítanak.

Motorháztetõ?!

- Gyors vagy, de nem eléggé – markol valaki a seggembe, fél karomat kiszabadítom, és a tökéletes vakság ellenére eltalálom egy jól irányzott ütéssel, s felpattanva a kocsi teteje felé veszem az irányt, de elkapják a lábam…

Bebasznak a kocsiba, biztos a hátsó ülésre, mert ketten mellém ültek, az egyik az egyik kezem, a másik a másik kezem fogja szorosan, mint valami emberi bilincs. Beletömtek valamit a számba, így ordítani sem tudok. Fújtatva és hörögve dobálom a fejem, de zsibbadtság és izomláz söpör végig rajtam.

Felnyüszítek, esélyem nincs innentõl, még mozogni se tudok rendesen…

Mit akarnak ezek a gennyládák? Miért pont én? Ha valami bajom lesz, rájuk szabadítom a Szabadságszobortól kezdve a S.W.A.T-on át mindent!

Megáll a motor, felröhögnek, kicibálnak, és egy meglehetõsen hûvös helyre kerülünk, botladozva próbálom felvenni a léptéket, de az egyik rám morran:

- Ne vonszoltasd magad kiscsillag…

A válaszom egy kerek mondat, melyet nem érthet a szájpecek miatt.

Kezdek félni basszák meg…

Rábasznak valami hordószerû izére, ami fából van, idáig érzem a fenyõ illatát. Mi a szar ez? Mi folyik itt? Görcsöt kap a lábam, fájdalmasan húznám fel õket, de nem tudom. A combomba fájdalmasan belenyilall valami, és fojtott ordítást engedek ki, de ebbõl szinte semmi sem hallatszódik.

- Hol vágta meg magát?! – dörren egy hang, de érzem, hogy közben lerángatják rólam a nadrágot. A fájdalomtól újra üvöltök, belekapott a sebbe, ráadásul a vádlim veszettül lüktet.

- Kit érdekel, nem fog belehalni… - kuncog fel egy másik, tompa ütést hallok, a hangok és az átéltek alapján hárman lehetnek. Rohadt szemetek, mit mûveltetek a lábammal?

Ha valami baja lesz, soha nem sportolhatok többé!

Soha!

Az ijedtségtõl összerándulok, reszketni kezdek, és pánik kezdi el mardosni a gyomromat, jeges érzés akad meg a torkomon, s bármennyire is nyelek, nem akar onnan eltûnni… Ha valami baja lesz a lábamnak… csináljanak bármit, de a lábam ne…

Rohadtul fáj, a kurva életbe…

Felvonyítok, de csak röhögve tép valaki a hajamba, hogy felemelje a fejem.

- Micsoda kölyök! Elõször ellenkezik, most meg kiterült, mint egy levelibéka – pöcköli meg az orrom, majd megcsavarja a fülem, amiben megrezzennek a fülbevalók. Fogvatartóm elmélázva pörget meg párat, mire felmordulok.

Felröhög.

- Fáj neki biztos…

- Ez jobban fog fájni, ne aggódj… - hallok meg közvetlenül a hátam mögül egy hangot, a kezeimet röptében kötik össze, és valami szõnyegfélére kerülök, egy láb nyomja a fejem a magas szálak közé.

Felordítok.

- Hangja azért van… nem vesszük le róla a pecket.

- Ugyan, vedd le, legalább halljuk az édes kis hangját – duruzsolja valaki mézes-mázosan.

- Végülis, itt már senki nem hallja, de elõbb megdugom, majd nálad levesszük – rántás, lekerül rólam a nadrág, és a felismeréstõl kikerekednek a szemeim.

MI AZ ISTENES ÖREGANYÁM FASZÁRÓL BESZÉLNEK?!

A bejáratomnál megérzek egy farkat, ficánkolni kezdek, de minden bizonnyal a láb tulajdonosa készül meghágni, mert erõsebben nyom a földre. Egy másodperc múlva megérzem magamban, üvöltésemet a rongy szinte teljesen magába issza, ernyedten és tehetetlenül érzem, ahogy megkefél, döfései kíméletlenek és vadak, legszívesebben szétrágnám a számat, de marad a folyamatos üvöltés.

Üvöltök, mint a fába szorított féreg, egy idõ után már hangom sincs, és mivel az izmaim komplett görcsben állnak, mozogni se nagyon tudok, a fájdalom pedig elviselhetetlenül szar, de sírni…

Akkor sem fogok…

***

- Na végeztünk – száll ki belõlem az utolsó góliát is, félájultan fekszek a padlón, a seggem és a lábam szinkronban lüktet a kíntól. A lábam, istenem, a lábam…

- Még egyszer, annyira hamvas a segge… - nyal végig valaki a combomon, összerándulok az érintéstõl.

- Kuss. Haladjunk, kaparjuk fel.

- Jól van… - horkant fel, és azon kapom magam, hogy leveszik a szájpecket. – Üzenetünk van Naitótól, üdvözöl és puszil!

 Hangosan felröhög mind a három, ha látnám õket, izzó szemekkel döfném õket karóba, már tudom, miért lakmározott olyan jókat Vlad Tepes. Az az aljas tetves, utolsó rohadt aljadék, alpári tajparaszt kurva anyját hágná keresztbe ameddig meg nem hal, az a kivénhedt, pedofil, nekrofil állat!

- Rohadjon meg, az az utolsó, tetves, rohadt buzi!!! Megölöm… MEGÖLÖM HA MEGTALÁLOM, KINYÍROM!!! – jön meg a hangom, rekedtesen bár, és a végére el is hal, nem tudok beszélni. Vergõdök a földön, már amennyire tudok, minden mozdulat fáj és éget, vihogva emelnek fel, és tesznek be a kocsiba…

***

Betámolygok az ajtón, apa szerencsére nincs itthon, így egy kád forró vízbe ülök. Csíp mint az állat, üvöltve és kibuggyanó könnyekkel tûröm a fájdalmat, de legalább fertõtlenít… A betadinért nyúlok, úgy ahogy rendbeszedem magam, de mikor a lábam meglátom, kishíján elájulok.

Belilult, és valami undorító folyik belõle.

A lábam… istenem, a lábam…

Hívom a mentõket, felöltözve várom õket a fürdõben, halott sápadt arcom látván hordágyra tesznek, és irány a sürgõsségi. A lábam kitisztítják, bevarrják és lekenik, majd bekötözik, kijelentve, hogy nem csinálhatok semmi megerõltetõt.

Üvöltve borítom fel a tálcát, amin a tûk és más orvosi eszközök vannak, dühöngõbe csuknak, legalábbis betesznek egy szobába, ahol semmi sincs, csak egy ágy. Felhívják apámat, én már a csempéket próbálom kínomban leszedegetni a falról.

Elmesélik neki mi történt, õ pedig bevadulva tárcsázza a megfelelõ telefonszámokat. Ismét elsírom magam, a lábam szorongatom, már nem is érdekel, hogy hárman kúrtak seggbe, nem érdekel a fájdalom…

A lábam…

- Gyere fiam, bemegyünk a Nagykövetségre – emel fel apa óvatosan, körmeim az alkarjába süllyesztem, de idegbetegségem elmúlt, kapok nyugtatót, így több-kevesebb sikerrel kikísérnek a kórházból.

- Nem ússzák meg… - csikorgatom a fogaimat, mikor beülök a kocsiba, az anyósülésre. Fogom apa telefonját, és felhívom az iskolát, a dirinek elmondom, hogy a lábam sérülést szenvedett, s hogy a rendõrségre megyünk.

Biztos leadja a drótot annak a gecinek.

Nem lett komolyabb baja a lábamnak, de ha akadályoztatni fog a sérülés a késõbbiekben, rágyújtom a házát. Megteszem. Isten és a kurva anyám a tanú rá, hogy megteszem.

- Nem is fiam… nem is – kanyarodik ki apa a kórház ajtaján, a döccenéstõl fájdalom nyilall a seggembe, de nem érdekel. Nem törõdök vele. Naito is felcsinált, azt is kibírtam, még három hozzá hasonló fasz nem fog megtörni.

***

A rendõrségen és a Nagykövetségen azonnal fogadtak minket, nem volt várakozás. Az angol és japán kapcsolat nem romolhat meg újra, mind a két fél tudja, és apa ezt használja ki teljes mértékben. A biztosító telefonál, én veszem fel, amíg apa bent üvöltözik.

Közlik, hogy természetesen hozzák a pénzt, a kórházat is kifizették már a kezelésem után, mindent megtérítettek.

Apa büszkén és elégedetten jön ki, mint egy harcos, aki végre megvívta a nagy csatáját, szinte látom rajta a diadalittas arckifejezést.

- Ráállították a rendõröket az ügyre, egy tucat kommandóst is kiharcoltam. Meg lesznek fiam, ne aggódj – simogatja meg a fejem, de elcsapom a kezét. Nem elég, ha rács mögé kerülnek, de nem tehetek semmit mást. Naitot nem tudom besározni, tökéletesen elrendezte a szálakat maga körül, én pedig nem köpög, hogy megdugatott.

A kórház sem.

Az orvosok sem.

És más nem tud róla, csak Õ meg Én.

A suliba apa visz be, hogy a dirivel beszéljen, én inkább üldögélek tovább a kocsiban, néha megnyomogatom a kötést, de hangosan felkiáltok, mikor meglátom, hogy átvérzik.

- Bassza meg! – kiabálom, és a kocsiból botladozva szállok ki. A lépcsõt látva hányingerem támad. Ott áll, pofámról leszakad a bõr, ahogy odajön hozzám. Undorodva nézek fel rá, és legszívesebben elmarnám magam mellõl, de elkapja a karom, beránt a kocsiba, bemászik utánam, majd bevágja az ajtót.

- Mi van, kisherceg? – sziszegi, tekintete azonnal a lábamon levõ kötésre szalad. Felhúzza a szemöldökét, az arckifejezése furcsára változik. – Látom igaz.

- Igen, kedves tanár úr. Én is puszilom. Fõleg a haverjait.

- Leszarom õket. Szóval átadták az üzenetet? – látok meg száján egy élveteg vigyort, már nem is próbálja meg visszafogni magát. De akkor is szorul a hurok a nyaka körül. Rohadt szarházi.

- Vírust küldtem a gépére – blöffölök.

- Te kis ribanc – mar a hajamba, és nekiszorít az ülésnek, a lábamra csapja a kezét, de az épre. Nem csal ki belõlem ordítást, eltévesztette. Itt az idõ, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, rohadt strici!

- A lábaim biztosítva vannak a sport miatt, és elfelejtetted, hogy amerikai állampolgár vagyok. Rám más szabályok vonatkoznak – vigyorgok teljes fogazattal, de inkább vicsornak nevezhetõ, odaharapok, ha nem úgy moccan, ami a biztonsági vonalon kívül van.

- Látom, de ne hidd, hogy megúszod…

- Te ne hidd, hogy megúszod – mordulok vissza, és még hátrább rántja a fejem, érzem, hogy kitépett pár hajszálat.

MIÉRT SÖTÉTÍTTETTE BE APA AZ ABLAKÜVEGEKET?!?!?!

Végignyal az Ádám csutkámon, nagyot horkantva próbálnám meg lerúgni magamról, ahogy mindig, de sajnos most a lábaim tropák, pont miatta! A fájósat nem mozdíthatom, a másikra pedig teljes erõbõl rátenyerelt.

- Ne nyalogass, mocskos disznó… - sziszegem, mire felhorkan. A következõ pillanatban már a nyakamon táncol nyelvével, megtalál egy olyan pontot, aminek érintésébe akaratlanul felnyögök. Durván megcsókol, szinte falja a számat, megpróbálom elhúzni a fejem, de erõsen tart, félig rám mászott ez a dög…

Kezeimmel próbálom meg letolni, belemarok a karjába, de esélytelen, az izmait nem fejthetem le róla… Apa… apa bármelyik pillanatban itt lehet, és ha megtalál itt ezzel a köcsöggel…

Pánikot kapok rögtön, de valahogy… izgatott is leszek. Gyomrom liftezni kezd, és hiába próbálom meg leszedni magamról, nem megy… Ha belemegyek a kisded játékába, akkor talán leszáll rólam…

Utolsó mentõgondolatként ebbe kapaszkodok, karjaimat a nyaka köré fonom, és visszacsókolom, már amennyire engedi. Végigsimítom a tarkóját, megcirógatom gerincének ívét, ahogy a csajoknál szoktam.

Ahh, bassza meg, ez egy tetves buzi!!!

Hogy kell az ilyenekkel bánni?!

NINCS RÁÍRVA VALAHOVÁ?!

Elenged, rögtön levegõért kapkodok, de nem sokáig enged levegõzni, megcsípi a fájós lábam, vigyorogva nézi, ahogy az ajkaimba tépek, hogy ne üvöltsek fel.

- Tehh… szemmméth… - szuszogom, nehogy kitörjön az ordításom, mert akkor lebukunk. Lebukunk?!

Gonoszan felkuncog, újra rám veti magát, reszketni kezdek alatta, érzem, ahogy végigvág rajtam valami forró, ami az izgalom és a patthelyzet frusztrált keveréke. Zihálva tûröm, hogy nyelvét letolja a torkomig, de kutató kezeim a mellkasán rángásra késztetik testét, majd mikor teljes erõbõl ráfogok a farkára, felmorran.

Ennyi idõ elég volt ahhoz, hogy az ajtó zárját kinyissam, és így háttal bár, de kiesek a kocsiból. A fejem nagyot koppan az aszfalton, beszédülök a hirtelen keménységtõl, érzem, hogy az ingem után kap.

Káromkodik, de nagyon csúnyán, válogatott szitkokat dobál felém, igyekszem rákontrázni, de mivel egyelõre kettõt látok belõle, inkább halálos pánikban próbálom meg a lábaimat kirántani a jármû fogságából, de fogja a bokáimat.

A bõröm megfeszül, érzem, hogy újra megfájdul a lábam, mielõtt még ordítanék, két karja mellettem csattan, utána felkapja az egyik tenyerét, és a számra szorítja.

- Ne üvölts! – mordul rám, körülnéz, de mázlink van, délután nincs az az Isten, aki a diákokat rávehetné plusz iskolai munkára vagy tartózkodásra az elõírt mellett. Elmúlik az ordíthatnék, így hatalmasakat kortyolok a levegõbõl, hogy lenyugtassam magam és az idegrendszerem.

- Baszd meg... - osztom le a hülye fejét, de végül hirtelen felindulásból kinyögöm, nem is tudom miért. - Kösz.