A fotósok párszáz kép elkészítése után lelépnek, mi pedig hárman maradunk a szobában. Már mozogni sincs erõm, mert tudom, hogy attól csak még rosszabb lenne. És ha rosszabb lesz, akkor… de nem lesz rosszabb.

- Nagggggyon jók voltatok fiúk! – fröcsögi a szivárványsrác, de én már fel sem fogom, amit mond. - Bocs fiúk, mennem kell… öltözzetek át, és holnap délután találkozunk, byebye – és távozik. Ezt sem fogtam fel, de ez mellékes. Azt viszont már felfogom, hogy Len lassan közelíteni kezd hozzám, és megcsókol. A nyakamat átölelve simul hozzám, ami még rosszabb helyzetbe hoz, ott alul…

- Len mégis mit… - nyögöm választ várva, de nem tudom befejezni a mondatot, mert ismét egy csókkal fogja be a számat.

- Kaito-kun, a múltkor nem ezt akartad? – simít végig a mellkasomon.

A vágy egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Már megszólalni sem tudok, és nem is akarok, mert nem hiszem, hogy most nekem kedvezõ dolgokat tudnék mondani. Csak meredten bámulok a szõkére, és arra gondolok, hogy ez biztos csak egy álom. Egy felettébb becsapós vágyálom, amibõl hamarosan felébredek… igen, ez lesz a magyarázat. Len ismét megcsókol, majd a kezét a nadrágomba csúsztatva kényeztetni kezd. Itt telik be a pohár. Egy mozdulattal felé kerülök, és meg sem várva a reakciót vadul csókolni kezdem. Ez nem álom… ahhoz túl jó. Akarom õt… nagyon… most.

Gyengéden kezdem lehúzni róla az egybe ruha fölsejét, majd mikor már szabaddá válik hófehér felsõteste, óvatosan végigvezetem rajta a nyelvem. Halkan nyög párat, amivel még jobban feltüzel. A szájához visszahajolva csókolom meg, most sokkal lassabban, érzékiebben. Kíváncsi vagyok, õ mennyire akar engem. Biztos, hogy akar, mert ha nem akarna, azt már jelezte volna valahogy… vagy talán olyan jól csinálom, hogy erre sincs ereje? Hmm…

Ülésbe húzva ölelem még mindig magamhoz, majd eltávolodok tõle, egy vékony nyálcsíkot hagyva kettõnk között.

A szöszi már egészen belepirult a dologba, ami tetszik. Olyan aranyos így… de tudom, hogy lenne még aranyosabb.

Ismét ledöntve végigsimítok a hasán, majd a másik kezemmel a szoknyája alá nyúlok. Hehe, ez ironikus. Teljesen más hatást kelt… Felnyög. A kezével az ingembe kapaszkodik. Édes… túl édes.

Lejjebb csúszva letolom róla az alsónaciját, és nyelvemmel lassan végignyalom éledezõ farkát. Erre még jobban a felsõmbe markol, és szaporán veszi a levegõt. Édi… így felizgattam volna? De ez deja vu. Csak akkor az ellenkezõ szerepekben voltunk. Akarod, hogy folytassam, ugye kicsi öcsikém? Jó… mert én is akarom.

Szépen eljátszadozok a kis aranyossal, õ pedig kétszer is a számba élvez. Hmm, finom… vajon õ milyennek talált engem akkor? Nem tudom. Az akkor kényszerbõl volt… ez pedig nem. Mikor megunom a játékot, ismét fölé magasodom, és a száját megnyalva csókolom meg. Érezd csak a saját ízed is, édes… na és most mi következik? Csak nem… ördögien elmosolyodom. Len pihegve fekszik alattam, és nem is sejti, hogy ez még csak a kezdet volt… Egy gonosz vigyor kíséretében szabadítom meg utolsó ruhadarabjától is, és hangosan felnyögöm, mikor õ az ágyékomhoz dörgölõzik. Túl közel van… túlságosan akarom már. A nyakát csókolva kezdem el kibontani az övem, ami elég könnyen megy, tekintve, hogy ez a kis aranyos már megtette érte az intézkedéseket. Mikor ez kész van, eltávolodom tõle, és közelebb nyomulva hozzá készülök rá, hogy a magamévá tegyem. Hm, már elõre bizsergek a gondolattól… megállok fölötte, és már majdnem megteszem, amit akarok, de ekkor… a tekintetem találkozik az övéjével, és ez leblokkol. Na nem azért, mert úgy néz rám… mert tény, hogy elég vágyakozó a pillantása, de nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert felizgattam, vagy, mert tényleg szeret, és akarja… Len nem lehet a ribancom. Õ az öcsém… és még gyerek. Nem tehetem meg vele, ha nem akarja igazán… és ha most akarja is, lehet, hogy késõbb megbánná. Vagy én bánnám meg… ezt nem kockáztathatom. A tekintetem magam elé szegezve felsóhajtom, majd leszállva a szöszirõl a ruháim után nyúlok. Nem folytatom… nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje.

Len értetlenül tápászkodik fel, és néz rám, amint elindulok az egyik öltözõ felé a sima ruháimért.

- Hová mész? – kiált utánam. Erre én hátrafordulok, és rámosolygom.

- Öltözni – döbbent arcát látva folytatom. – Már kvittek vagyunk, öcsi. Visszaadtam, amit elõzõleg erõszakkal követeltem meg tõled… már nem tartozom semmivel – látom rajta, hogy egyre dühösebb lesz, ezért inkább gyorsan az öltözõbe menekülök.

Nem tudom, helyesen cselekedtem-e… és tény, hogy a magyarázat sem volt a legjobb, de ez van… hatásosabb nem jutott az eszembe. Ha Len utálni akar ezért, csak tessék… lassan én is utálom már magam. Mert a saját öcsémmel… áh… nem emésztem ezen magam.

Mire végzem az öltözéssel, Len is elkészül, és kint vár engem. Ez jó jel, ezek szerint annyira mégsem haragszik rám. Akkor itt hagyott volna a francba. Fél szemmel rápillantok, aztán az ajtóhoz lépve elhagyom a termet, õ pedig követ. Vajon mire gondolhat most? Nem tudom. És talán jobb is, hogy nem.

Ettõl a szerepes cucctól egészen elment az idõ. A Nap már készül lebukni az ég alján, de még egészen korai a naplemente. Len szótlanul lépked mellettem, én pedig szintén hallgatok. Azt hiszem, itt most kár lenne beszélni. Vagy csak nem akarok? Lehet. Az épület elé érve a park felé vesszük az irányt, amitõl már nincs messze az otthonunk. A park maga elég magasra van építve, így jó pár házat be lehet látni róla. A kilátást korlát védi. A Napot is egészen jól látni innen. Len a korlátnál megtorpan, és nézni is kezdi. Erre már én is megállok, és rá bámulok. Nem néz vissza, csak megfordul, és a hátát a korlátnak dönti. Egy halk sóhaj közepette lépek mellé, és én is a korlátra könyökölök. Na, mi jön most? Lelkizünk? Csöpögünk? Lecsesznek? Egyéb? Semmi. Len egy árva szót sem szól. Ez már kezd kínos lenni. Valamit muszáj mondanom…

- Len – szólalok meg halkan, mire a szõke hümmög egyet. Feszülten megnyalom a szám szélét, és azon gondolkodom, vajon tényleg megkérdezzem-e azt, amit meg akarok kérdezni. - Te mennyire szereted Miku-chant? – bukik ki végül belõlem. Len a szemöldökét felhúzva mered rám, és pedig csak kényszeredetten elmosolyodom. Ezt most vajon hogy érthette?

Végül a szöszi visszabámul maga elé, és vállat von. Válaszolj, kérlek… tudni akarom, mi õ a szemedben. Mert ha nem szereted annyira, akkor… de nem. Így nem moshatom tisztára a nevem. Miku hibája az-az eset, az tény, de az elõzõ… az már nem. Ühm… rossz helyzet. Én nem is azt akarom tudni, hogy Miku mi Len szemébe. Én azt akarom tudni, hogy ÉN mi vagyok a szemébe. És hogy mit érez irántam… tudni akarom.

Ezért hát válaszolj… kérlek… mert bele fogok õrülni, ha nem tudom meg.

Len aztán lassan elhagyja magát, és a karjaimba dõl. Mosolyogva veszem fel, és egyenesen haza is viszem. Nehéz napja volt…

Késõn érek vele a házba, már senki sincs fenn. Hangtalan léptekkel indulok a szobám felé, mivel Lené túl messze van, és nincs kedvem az egész bagázst felverni. Már éppen nyitom az ajtót, mikor a hátam mögül egy halk hangot hallok meg:

- Kaito-kun… - Kérdõen nézek hátra, és Rinnel találom szemben magam. Elég fáradtnak tûnik, és nincs is túl jó állapotban. Szegény… ennyire aggódott a testvére miatt.

- Rin-chan! - mosolygom rá, és felé fordulok, hogy lássa a karjaimban heverõ Lent. A szöszi, ahogy észreveszi, vidáman elmosolyodik.

- Hála Istennek… Nincs baja… - sóhajt megkönnyebbülten.

- Már mért lenne? Tud õ vigyázni magára - vigyorgom a lányra, aki erre a szemét dörzsölgetve bólint.

- Lehetséges - fordul meg, és a szobája felé veszi az irányt. - Oyasumi!

- Oyasumi! - intek utána, majd a szobámba lépek. Érdekes, meg sem kérdezte, miért magamhoz viszem Lent. Biztos nagyon álmos volt már… ki tudja, mióta éjszakázik így.

Az ágyra fektetem a szõkét, majd félretolva néhány kottalapot én is mellé fekszem. Nincs kedvem most túl sokat rendezkedni, álmos vagyok… Len, ahogy megérzi a közelségem, rögtön hozzám is bújik. Mosolyogva ölelem magamhoz, és egy szöszi tincset eltûrve az arcából, lehunyom a szemem. Holnap délig fel sem kelek… vagy… délután egyig…

***

Na persze, jó is lett volna, ha így történik, de nem. Az este többször is felkeltem rá, hogy Len a ruhámat szorongatja, vagy össze-vissza hánykolódik az ágyban, esetleg majdnem behúz nekem egyet. Ilyenkor mindig magamhoz öleltem, ami kissé lenyugtatta, de rá pár órára folytatta a mûveletet… áh… csodás éjszaka volt. De tényleg… legalább itt volt a közelemben, és nem a szobájában, ahol simán leesett volna az ágyról. Bár ki tudja, lehet, hogy az jobb lett volna neki, legalábbis a fejének tutira. Végül aztán hozzászokom a dologhoz, és talán olyan öt órát sikerül is aludnom az este folyamán.

Aztán arra ébredek, hogy valami nagy kõ esett le a szívemrõl. Izé… nem érzek semmi nehezet a mellkasomon. Elõször nem ugrik be, ez mit is jelent. Lassan kinyitom a szemeim, hogy lássam, mi történt, de az erõs fényben ez nem nagyon akaródzik. Végül egy szõke buksit pillantok meg magam elõtt. Jah, hiszen ez csak Len-chan… de hogy kerül õ az én ágyamba? Várjunk csak… azt hiszem, már emlékszem…

Vigyorogva túrok a szöszi hajába, és motyogok valami köszönésféleséget, aztán felülök az ágyon. Ez az én szobám egyáltalán? Várjunk… az én szobámnak kell lennie, mivel kék… Mikué zöld, Meikoé piros, Gakupoé lila, és Rinéké sárga… ez meg kék… akkor az én szobámban vagyok. Ahogy ezt megállapítom, Len rögtön vissza is nyom fekvésbe, és a fejét a mellkasomra hajtja. Én erre pillogok még párat, aztán rá nézek, és ismét elmosolyodom.

- Jól aludtál, Len-chan? - kérdem kedvesen.

- Nem igazán… - Akkor jó, mert én még annál is rosszabbul! - Rosszat álmodtam…

- Milyen rosszat? - pillantok rá kíváncsian. Nagyon érdekelne, milyen álom miatt kellett a fél éjszakát átvirrasztanom.

- Nem emlékszem… -… Hát basszus! - Csak arra, hogy nagyon ijesztõ és magányos volt…

- Értem - bólintok együtt érzõen, aztán ásítva nyújtózom egyet. - Éhes vagyok…

- Akkor együnk! - pattan fel a szõke, és felrántva az ágyról a konyha felé kezd húzni. Én a hirtelen változástól elõször majdnem hanyatt is vágódom, de aztán szédelegve elindulok utána. A konyhába érve majdnem mindenki Lenre veti magát, annyira örülnek, hogy nem esett semmi baja. Én pedig a nagy örvendezést kihasználva a pulthoz lopózom, és Meiko éppen hûlõ gyümilevesébe mártom a kanalam.

- Abból ne egyél Kaito-kun, még nagyon forró! - késõn szóltak rám, addigra már a kanál a számban volt, és szépen szét is égette…

- Jóhor hóhlsz - fújom ki-be a levegõt égõ torokkal, és átkozom magam, amiért ilyen mohó tudok lenni.

- Kaito épségben visszahozta Len-sant, ezért megérdemli, hogy ma õ kapja a legtöbb desszertet! - javasolja Rin ujjongva. Igen szívi, teljesen igazad van, megérdemlem… visszahoztam Lent, ha lelkileg kicsit megcsonkítottan is, de vissza. Ezért aztán tényleg megérdemlem az elismerést!

- Van benne valami - helyeselnek a többiek is, kivéve persze Lent. Õ csak bámul engem, nem mosolyog, nem szól egy szót sem, de még így is érzem a szemrehányást a tekintetében: „Nem mondtad el nekik…”

- Áááh, dehogy, nem kell nekem semmilyen kiváltság ezért! - emelem fel tiltakozón a kezeim. - Len-chan az öcsém, bármikor megtenném ezt érte…

- Ugyan! - legyint a társaság. - Ne szerénykedj! - De igen, mert ti nem tudjátok, mit tettem szegénnyel… Nem voltatok ott, csak Gapo, de õt is leráztam… és még szerencse… el is bujdosnék, ha ez kitudódna. Nem bírnék ebben a tudatban élni.

***

- Kaito-kun, ezt szeretném neked adni! - ül mellém Miku az asztalhoz, és egy papírt nyom a kezembe. Érdeklõdve vizslatom, valami meghallgatás egy darabra.

- Mi ez? - nézek rá kérdõen, mire õ elfordítja a fejét.

- A kiengesztelés… a miatt a dolog miatt… gome, Kaito-kun… nem így terveztem. - Hát én sem drága. Miattad majdnem felcsináltam Lent, most meg idejössz benyalni ezzel a szarral… mekkora kétszínû ribanc.

- Semmi baj, Miku-san! - vigyorgom rá, de belül szét tudnám tépni mérgemben. - De én nem hiszem, hogy ez…

- Semmi vész! Minden szerep szabad még! Menj csak el nyugodtan, talán épp az egyik fõszerepet kapod majd meg! - pattan fel mellõlem, és jó messzire el is slisszol. Eeh… miket nem sóz rám… és mégis minek menjek el egy ilyenbe? Elég nekem az énekesi pályám is, nem akarok még színész is lenni!

- Ez mi? - húzódik oda hozzám Len, és figyelmesen bámulni kezdi a cetlit. Az arca hirtelen felderül. - Ugye elmész, Kaito-san? - mosolyog rám gyerekesen.

- Öh… hát… - Szeretné, hogy elmenjek, én pedig ki szeretném engesztelni a tegnapi miatt, ezért… muszáj lesz igent mondanom. - Elmegyek. De csak, ha te is velem jössz! - nézek rá ártatlan szemekkel, mire õ gyanakvóan méregetni kezd. Ne gondolj rosszra öcsi, csak nincs gusztusom egyedül bemenni egy ilyen helyre…

- Hát jó… - egyezik bele végül, de a szemében még mindig látni a gyanakvás szikráit. Hát jó, gyanakodjon csak. Már nem vagyok a vágykeltõ hatása alatt, magamtól meg soha az életbe nem lennék képes olyanokat tenni vele, így nincs mitõl tartania…

- Remek! Akkor tíz perc, és indulunk! - állok fel jókedvûen az asztaltól, és se szó, se beszéd, a szobámba caplatok. Len-channal még ez a meghallgatás is király lesz, érzem!

***

- Shion Kaito és Kagamine Len! - hallatszik a fölöttünk lévõ hangszóróból a nevünk. Már kerek fél órája itt gülizünk ebbe a rohadt nagy épületbe, épp ideje volt már, hogy behívjanak!

Ide-oda pillantgatva lépünk be az irodába, majd a szoba végében lévõ asztalhoz sétálunk, és leülünk az elõtte elhelyezett székekre. Az asztal másik oldaláról egy komoly, ízléstelen cuccokban lévõ, ki tudja, hány színû melírt használó, egy kiló sminket magára kenõ gyerek pillant felénk. Arca kifinomult, nagyképûséget tükrözõ, és felettébb undorító. A kiegészítõirõl nem is beszélve…

Nah, ilyen helyekre jön Miku színésznek! Hánynom kell…

- A nevem Matt Cyrus - mutatkozik be a csávó, aztán lapoz egyet a kezében lévõ jegyzetfüzeten. - Ugye ti MikuMiku testvérei vagytok? - kérdezi cérnavékony hangon. Na mi ez, transzvesztita? És ez a MikuMiku… wágh… hol egy hányózacskó?

- Igen, azok vagyunk - válaszol helyettem Len, mivel én a jelenlegi helyzetemben még csak arra sem lennék képes, hogy egy morgást produkáljak reakcióként.

- Ééértem… - vizslat minket elgondolkodva a szivárvány hajú, aztán a kezünkbe nyom két papírköteget. - Kaito, te Trisztán szövegét olvasd, Len, te Izoldáét! - Ki a tököm az a Trisztán? És mi az a mondat végén, hogy „vágyakozó sóhaj”?!

- „Ha két szerelem egy, ha Te és Én egyképpen szeretünk, úgy szerelmünk nem hazug, s mi meg sem halhatunk!” - Forog a gyomrom…

- Csodás! - tapsol egyet transzikám, aztán Len felé fordul. - Rajta Blonde-kun! Te jössz! - Blonde-kun? Hogy meri így hívni?!

A szöszi erre nagyot sóhajt, majd a papírt kezdi bámulni.

- „Hogy halva látlak, Trisztánom, nem élhetek tovább, tudom. Megölt értem a szerelem, Engem pedig a gyötrelem, hogy nem jöhettem hamarabb, meggyógyítani bajodat!” - Elképedten bámulom a szõke hajút. Ezt most tényleg úgy olvasta fel, mintha…

- Csodás! Egyszerûen csodás! - tapsikol hangosan a meghallgató, és kitépve Len kezébõl a lapokat õrülten cibálni kezdi a karját. Ez nála kézfogás akar lenni, azt hiszem. - Tiétek a két fõszerep! Shion Kaito, mint Trisztán, és Kagamine Len, mint Izolda! Tökéletes páros, tökéletes darab! - Persze, persze, minden tök happy… de árulja már el nekem valaki, ez melyik kibaszott öngyilkosságos lovestory?!

- De… de én… - dadog Len megilletõdötten, mire a srác egy ajtó felé kezdi tolni. Nem gyors ez egy kicsit?!

- Ugyan-ugyan Blonde-kun, mindenki zavarba jön egy ilyen kijelentéstõl! De most menj, és próbáld fel a jelmezed! Kell néhány közös fotó a plakátra! - tolja be az ajtón, majd felém fordul, és egy másik ajtóhoz vezet. - A jelmezed bent van a próbafülkébe Kaito-kun, igyekezz az öltözködéssel! - kacsint rám, majd becsapja az ajtót. Undorodva bámulok utána. Nem csak ronda, de bunkó is. Végül aztán sóhajtva a próbafülkébe lépek, és elkezdem levetni magamról a ruháim.

Ez hamar meg is lesz. Remélem, itt nincsenek rejtett kamerák. Miután ezzel készen vagyok, a székre pakolt jelmezhez megyek, és elkezdem magamra húzni. Valami középkori cucc, ami jó szúrós, meg szûk, és persze undorító színû, de most kivételesen felveszem.

Mikor aztán már úgy érzem, ennél csúnyább nem lehetek, kilépek a próbafülkébõl, és visszamegyek az irodába. Len még nem jött vissza, ahogy látom, de a fotózáshoz már elõkészültek.

- Áh, Kaito-kun! - lépdel elém a szivárvány srác, majd karon ragad, és húzni kezd. - Ide feküdj le! - vezet egy ágyféleséghez, aztán se szó, se beszéd, lelök rá. Wuh… ez most becstelen gondolatokat ébresztett bennem… - Len-chan mindjárt megérkezik, addig te készülj hozzá! - nyom egy kis kalapot a fejembe, és félig lehúzza rólam az ingem. Heh, na mi lesz ez, akt fotó?! - Vágyakozó, szerelmes tekintet! - biccent vicsorogva, aztán helyben hagy. Na, szép… nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a hely a prûd emberek anti Szodomája. Két perce se vagyok itt, de már levetkõztettek, rám aggattak valami bohóc jelmezt, aztán ismét levetkõztettek, bár ezúttal csak félig, de… ezek után ki tudja, Len milyen szerkóban fog kijönni! Te jóságos Isten! Kellett nekem idehozni!

Szörnyülködésem közepette a másik ajtó kinyílik, és belép rajta egy… LÁNY?!

- Áh, Blonde-kun!  - lép mellé Matt, és eljátszva ugyanazt a jelenetet, mint velem, az ágyhoz vezeti, és lelöki mellém. Rossz helyre, rossz helyre, rossz helyreeee… az ott nem jó… Len-chan térde rossz helyen van… nagyon, nagyon rossz helyen!

Sírni tudnék kínomba, annyira ki vagyok készülve! De ahogy látom Len is… ez Len egyáltalán? A Blonde-kun erre utalt, de… Len mióta hord fekete szoknyát? És mióta van kirúzsozva a szája? És mióta van kifestve? És… na ne, Izolda nõi szerep lenne? De… miért adtak neki nõi szerepet? Miféle hely ez?!

- Szerelmes tekintet, Kaito-kun! - int Matt, majd a fényképezõállvány mögé megy. Szerelmes tekintet a faszomba, magyarázatot követelek! - Blonde-kun, fogd meg szépen Kai-kun kezét, és simítsd végig az arcát! Érzéssel! - Kész, itt hidaltam le teljesen. Hát mi a jó életem ez? Pornófilm?!

A szöszi erre megadóan felsóhajt, és fehér kis kezét az arcomhoz emeli. Leblokkolok. Õ tényleg megteszi, amit kérnek tõle. Tényleg…

- Ez az, nagyon jó! Üres tekintetet, Blonde-kun!  - Már meg sem hallom, amit ez a faszi mond. Sokkal inkább Lennel vagyok elfoglalva, aki a kezemet szorongatja, és éppenséggel elég rossz ülõhelyet választott magának rajtam. Kezd szûk lenni ez a gatya… már ha lehet még ennél is szûkebb. Ó, na ne már! Ez annyira kellemetlen!

- Bocsáss meg Len-chan, nem tudom, miért tettem… Egy idióta vagyok… Egy megbízhatatlan idióta… - suttogom remegõ hangon. Egyszerûen nem tudom elhinni, hogy ezt tettem vele… ráadásul semmi értelmes magyarázatot nem tudok adni rá, hogy miért. Megtettem, mert… mert megtettem. Egyszerûen nincs rá ésszerû válasz…

- Igen, az vagy - zokog fel ismét a szöszi, azzal megfordul, és el is rohan. Én meg csak merev végtagokkal ülök ott, és azzal gyõzködöm magam, hogy nyugi, akkora kárt nem tettél benne… akkora kárt? Hiszen tönkre tettem egy életre! Õ biztosan nem volt még senkivel, és nem is azt tervezte, hogy éppen a bátyjával lesz elõször. A bátyjával? Hogy vagyok képes még így nevezni magam? Nem a bátyja vagyok én. Nem vagyok már senkije. Csak egy ember, aki majdnem megerõszakolta…

***

Pár perc múlva végül rászánom magam, hogy felálljak, és elinduljak haza. Végül is a történteken már nem változtathatok azzal, hogy egy WC-ben merengek… sajnálni otthon is tudom magamat. Hazaérve Rin aggódva fogad:

- Láttad Len-sant? – toppan elém a szõke lány idegesen.

- Utoljára a Vidámparkban. Azt mondta, marad még egy kicsit, aztán õ is hazajön. – õ erre megkönnyebbülten felsóhajt.

- Akkor jó. Már azt hittem, valami baja van… olyan furcsán érzem magam, mióta visszajöttünk a Parkból… - vállvonva a konyhába baktatok. Az ikrek érzik egymást, mi?

A helyiségbe érve helyet foglalok az asztalnál, és kérek valami gyógyszert Meikotól, mivel rettenetesen megfájdult a fejem, és az egész testem ég (de lázam nincs). Mei egész nap itthon volt, és takarított, mert így jött ki a sorshúzásnál… És Istenem, bárcsak úgy jött volna ki, hogy én maradjak itthon! Akkor ez az egész nem történik meg…

- Tessék, Kaito-kun – rak elém pár bogyót, meg egy pohár vizet. Köszönõen bólintok, és már be is veszem az orvosságot – Nem nézel ki valami jól – veszi el elõlem az üres poharat, és visszamegy a konyha végébe mosogatni. Hát, ennek lehetnek okai. Például az is, hogy egyáltalán nem érzem jól magam… sõt. Kibaszott szarul vagyok!

- Kaito-kun, Len-san nem jött még haza? Meg szeretném kérdezni tõle a… - ül mellém Miku, mire én dühödten felkiáltok.

- Ebbe a rohadt házban mindenki csak Lenre tud gondolni? – ugrok fel az asztaltól, és a szobám felé veszem az irányt, de az ajtóban Gakupo elém áll.

- Neked meg mi bajod van? – vonja fel kérdõen a szemöldökét. Semmi bazdmeg, de neked mindjárt lesz, ha nem engedsz el gyorsan!

- Semmi, csak szarul vagyok. – lököm arrébb, és némileg nyugodtabban elindulok a szobám felé.

Mikor beérek, szépen becsapom az ajtót, és az ágyra dobom magam. Iszonyatosan, elviselhetetlenül fáj a fejem. Aludni akarok, de nem nagyon megy. Végül egy fél órára rá csak sikerül. És csak alszom és alszom, magam sem tudom, mennyi ideig…

Aztán valaki rázogatására ébredek. Álmosan nyitom ki kék szemeimet, és meggyötörten ülök fel az ágyon. Elõttem Miku áll. A vonásai enyhén ijedtek és kétségbeesettek. Kérdõen bámulok rá.

- Kaito-kun… te biztos… hogy nem láttad Len-sant? – Hát a jó kurva életbe, hányszor kell még elhazudnom ugyanazt, mire eljut az agyukig? Ráadásul ennek is csak egy része hazugság.

- Mondtam már. A Vidámparkban láttam utoljára. – ez éppenséggel a dolog igaz része. Miku erre gondterhelten felsóhajt, és leül mellém az ágyra. Homlokát a kezébe temeti, és mélyeket lélegzik. Na mi van, ez rosszul lett?

- Jól vagy Miku-san? – nézek rá megenyhülten, kissé aggódva. Õ erre visszapillant rám, és nyugtatóan elmosolyodik.

- Persze, semmi baj, csak tudod… Len még most sem jött haza. – A „most” vajon hány órát takarhat? - És Rin egyre idegesebb. – Nem is csodálom. Lassan én is kezdek az lenni… így megviselte volna a dolog? Habár… persze, hogy megviselte. Elég, ha csak a helyébe képzelem magam. Kis híján megerõszakoltam, akkor meg semmi furcsa nincs abba, ha nem akar ismét egy házba lenni velem… Csakhogy a többiek ezt nem tudják.

- Megértem. Nem kéne megkeresni? – méregetem tovább aggódva. Kicsit tényleg aggódom… Remélem, nem csinált semmi hülyeséget a szöszi. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak…

- De… kéne. – néz rám jelentõségteljesen, mire én megértem, mit is akar.

- Én most nem vagyok valami jó állapotban. – közlöm vele közömbösen. Ez félig igaz is, de nem csak ez az oka annak, hogy nem akarok Lenért menni… hanem az, hogy nem tudnék ezek után rendesen a szemébe nézni. És ha sejtéseim nem csalnak, õ sem jönne haza velem valami nagy kedvvel…

- Kaito-kun… mondanom kell neked valamit. – sóhajt fel a kék hajú, és maga elé kezd bámulni.

- Igen? – vizslatom kérdõen.

- Kaito-kun… te… azért vagy rosszul, mert… - összeszorítja a száját, és úgy tûnik, nem akarja folytatni. Na, de ez már érdekel! Mért is vagyok én rosszul?

- Mert? – kezdek kicsit türelmetlen lenni.

- Mert… én… vágykeltõt tettem a kávédba. – nyögi ki végül, és gyorsan elfordítja a fejét. Dinnye nagyságú szemekkel bámulok rá. Ugye ez most valami vicc?

- Hogy érted ezt? – kérdezek vissza hitetlenül.

- Reggel, amikor nem figyeltél… beleöntöttem a kávédba. Mert azt hittem, a fotózásra hatni fog… de nem hatott. – Dehogyisnem hatott. Így a kép már teljesen összeállt… Miku le akart velem feküdni a fotózás után, de mivel én nem mentem, õ azt hitte, nem lõtt be eléggé, így Gapo is jó volt neki. Micsoda egy kurva…

Féloldalas mosolyra húzva a szám felállok, és elindulok az ajtó felé. Miku hibája… az õ hibája volt az egész! Ezért félek, ha tovább maradok vele, a végén még sikerül felpofoznom, aminek Gapo nem hiszem, hogy örülne, így inkább elhúzom a csíkot.

- Hová mész Kaito-kun? – legszívesebben hánynék már attól is, hogy így hív.

- Megkeresem Lent. – Ez egész jó ötlet – És neked csak Kaito. – villantom rá rideg kék szemeim, aztán az ajtóhoz érve távozom is. Meg kell találnom Lent, és tisztázni vele ezt az egészet…

***

Átkutatom a fél várost, mire végre megtalálom a járda szélén ülve egy macskával. Remeg, és ebbõl arra következtetek, hogy még mindig sír is. Pár percig csak távolról figyelem, végül rászánom magam, hogy elinduljak felé. Szívszorító látvány, ahogy ott ül és zokog, és mindezt csak miattam, hogy dögölnék meg. Nem igaz, hogy nem szólalt meg bennem a lelkiismeret, vagy ha ez nem is, a józanész, mert nem egy elszállt tinédzser vagyok már, aki csak úgy leáll egy menetre az egyik haverjával… az öccsével fõleg nem. Nem értem, hogy lehetett ilyen hatással rám egy vágykeltõ… és én hogy engedelmeskedhettem neki így. Végül is mindegy. Ezen már nem tudok változtatni,

Ahogy közeledek a szõke felé, hirtelen felém kapja a fejét, majd mikor meglát felpattan, és elindul az ellenkezõ irányba.

- Ne, várj! – szaladok utána, és mögé érve a kezemet a vállára akarom rakni, de õ indulatosan ellök.

- Ne érj hozzám! – sziszegi fenyegetõen. No nem mintha olyan nagy problémát jelentene… azért inkább hátrébb lépek elõle.

- Len, kérlek, gyere haza velem… a többiek már nagyon aggódnak érted, és… - magyaráznám, de a szõke félbeszakít.

- Valóban? Aggódnak? Akkor mért nem õk jöttek? – Végül is jogos. Viszont nem is az én ötletem volt, hogy magamat küldjem…

- Mert engem jelöltek ki rá… Len, létszíves… én nagyon bánom, amit tettem, tényleg… - nem folytatom, mert látom rajta, hogy mélységesen hidegen hagyja a magyarázkodásom – Ne miattam gyere haza. Hanem Rin miatt! Õ már nagyon aggódik érted… - mondom komolyan, mire a szöszi nem reagál. Csak maga elé bámul, és remegõ végtagokkal ökölbe szorítja a kezét.

- Miért… miért tetted? – néz fel rám könnyes szemeivel, elkeseredetten és vádlón.

- Én… én csak… - oldalra bámulok, mert egyszerûen nem bírom rávenni magam, hogy a szemeibe nézzek. Legszívesebben mindent elmondanék neki Mikuról és a vágykeltõrõl, de… nincs szívem rá. Ha Len el is hinné, ugyanúgy Mikut hibáztatná, ahogy én, és akkor a róla alkotott képe teljesen megsemmisülne… Len Mikut ugyanúgy a nõvérének tartja, ahogy engem a bátyjának, és ha kiderülne, hogy ez az egész miatta volt… nem, azt már biztosan nem viselné el. Nem tehetem ezt meg vele. Nem veszítheti el még egy testvérét… akármennyire is az ellenkezõjét szeretném, most megint kénytelen leszek hazudni… - Csak elragadtattam magam. Elkapott a hév, és nem voltam képes ellenállni. Nem akartam veled ezt tenni, de…

- Süket duma! – fakad ki a szõke, és indulatosan képen töröl. Helyes, ezt meg is érdemeltem. Ettõl talán majd máskor idõben felébredek… - Ne akarj itt beadni nekem minden hülyeséget! Inkább tûnj el a szemem elõl, de gyorsan! – kiabálja dühösen, majd hátat fordítva nekem az arcát kezdi dörzsölgetni. Én az ütés helyét simogatva bámulom, de nem mozdulok. Nem hagyhatom itt. Haza kell vinnem, és ezzel õ is tisztában van.

- Len… - lépek hozzá közelebb, és ismét szeretném megérinteni, de õ csak elhúzódik. Nem is értem, mit próbálkozok itt. Talán csak a megszokás… - Tudom, hogy ez neked nagyon rosszul esett, de… - kicsit megállok gondolkodni, mivel lassan már nem igen tudom, milyen érvet mondjak neki, hogy hazajöjjön – De velem kell jönnöd, vissza. – a szöszi erre megfordul, és hideg kék szemeivel engem kezd bámulni.

- És ha nem megyek vissza? – nem válaszolok. Õ is jól tudja, hogy ilyen lehetõség nincs. Végül pár másodperc hallgatás után megadóan felsóhajt, és elindul felém. Odaérve elém, felnéz rám, egyenesen a szemeimbe. Ne, ezt nem bírom… akaratlanul is elfordítom a tekintetem. Õ erre lehajtja a fejét, és egy hirtelen mozdulattal átölel. Meghökkenten bámulok a semmibe. Ezt most mért..?

- Annyira utállak Nii-san… Annyira utállak… - suttogja még jobban hozzám bújva, arcát a pólómba temetve. Megdermedve bámulok magam elé, a testemet pedig forróság járja át. Ne, már megint az a francos vágykeltõ..! De ezúttal nem teszek semmit. Most nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Gyengéden megérintem Len hátát, de nem viszonzom túlzottan az ölelést. Attól megint elveszteném a fejem…

- Gomenasaii Len-san… ha valaha is meg tudsz bocsátani nekem, kérlek, tedd majd meg… - pillantok a földre megtörten, és másik remegõ kezem a hátam mögé húzom. Az ég nagyot dörög, elsötétül, és pillanatok alatt elered az esõ. Mintha még ez is a hangulatom tükrözné… A cseppek egyre sûrûbben hullnak, rá az arcomra, eláztatva a ruhám. De engem nem érdekel, csak ölelem Lent, és õ is csak ölel engem… Nem csinálsz semmi hülyeséget, Kaito… többé nem!

Végül a hullámvasút megáll, Len-chan pedig szédelegve száll ki belõle, és egyenesen nekem ütközik. Én szüntelenül csak nevetek, még mindig nem épültem fel teljesen a kis heccem hatása alól. De azért belekarolok Lenbe, és a mosdóba vezetem. A kis szöszi jó sokáig idõzik bent, végül nem bírom ki, hogy be ne menjek utána. Benyitva látom, hogy a falnak támaszkodva áll, nekem háttal. Ekkor hirtelen egy elég beteg ötlet jut az eszembe… és valamiért ebben a pillanatban még jónak is tartom. Len mögé lopózom, majd a kezeim a dereka köré fonom, és a fejem a vállára hajtom. Nyüszítve próbál menekülni, de én nem engedem. Most elkaptam… nem megy sehova. Nyugalomra intem, és a nyakába csókolok. Az õ ajkait erre egy édes kis nyögés hagyja el. Ez csak jobban beindít… Egy fülkébe lököm, és belülrõl magunkra zárom az ajtót. Így már nincs semmi esélye a szabadulásra. Teljesen szembe is kerülök vele. Lágyan megcsókolom, és a kezem a pólója alá csúsztatom. Végigsimítok a hasán, mire kicsit megremeg.

- Ne félj, Len-chan! – vigyorgok rá, és lefogva ismét megcsókolom. Ezt az elõzõkkel ellentétben most viszonozza. Ezzel még jobban felizgat… a kezem lassan a pólója alól a gatyájába vándorol, és megtalálva a célt, ujjaimmal gyengéden végigsimítok rajta. Len az érintésre halkan felnyög. Erre még vadabbul csókolom, és kegyetlenül a falnak nyomom. Most nem érdekelnek az érzései, érezhet akármit, nem számít. Most csak egy valami számít… hogy minél elõbb az enyém legyen.

A szájától lassan a nyakára térek át, aztán lejjebb, a hasára, végül ismét felfelé indulok el. Ha már itt vagyok, kicsit talán játszhatnék is vele elõtte… a pólóját lassan feljebb csúsztatom, majd kínzó lassúsággal végighúzom a nyelvem a hasfalán. Hmh, puha a bõre, nagyon puha… Közben a másik kezem szüntelenül kényezteti lejjebb is. A kis szöszi egyre gyorsabban veszi a levegõt. Én is kezdek egyre merevebb lenni, pláne, hogy már Lent is érzem elmenni. A teste lassan megfeszül, aztán egy némileg hangos nyögés közepette ismét elernyed. Kipirult arccal, csukott szemmel dõl a karjaimba. Ez gyors volt… De nem úgy van az… még csak te élvezkedtél, öcskös! Nem járja, hogy a bátyád élvezet nélkül menjen el!

Néha elég gonosz tudok lenni. Nos, ez most egy olyan alkalom… kihasználva Len gyengeségét lefelé kezdem róla cincálni a nadrágot. Az enyém lesz… nemsokára!

- Kaito-kun… kérlek… ne! – nyögi a szöszi, de mit sem törõdöm vele. Mint említettem, most nem érdekelnek az érzései… hagyjam abba pont most, mikor már így ráizgultam? Semmiképp!

- Nyugi Len-chan! Jó lesz! – húzódok hozzá közelebb, és az övemet meglazítva feljebb tolom. A szöszi csak vörös képpel liheg, és lassan már én is hasonlóképpen teszek.

De ekkor az ajtó nyikorgását hallani, mire én villámgyorsan befogom Len száját. Gyanakodva pillantok hátra. Léptek zaja hallatszik, majd kis csend.

- Kaito, Len? – Ez Gakupo hangja. Némileg megkönnyebbülve felsóhajtok.

- Itt vagyok – szólok vissza komoly hangon.

- Kaito? Nem tudod, hol van Len?

- Nem. – Szemét vagyok… annyira szemét.

- Eh… ha látod, azért szólj majd neki, hogy elindultunk haza. – Ilyen hamar?

- Rendben. – Kis csend következik.

- Ne várjalak meg? – kérdi Gapo zavartan.

- Nem kell, köszi – válaszolok vissza enyhén szórakozott hangon. Len már kezd kicsit feszengeni…

- Hát jó. Akkor szia… - cipõkopogás, ajtócsapódás, elment. Tekintetem ismét a fölöttem lévõ Lenre emelem, akinek a szeme ekkorra már megint sok kis könnyel telt meg…

- Hé, nyugi! – vigyorodom el, és a kezemet leemelem a szájáról. Nincs már mitõl félned, tökmag… Nem idõzhetek sokat veled, mert az már eleve gyanús lenne. Mert ha én egyszer elkezdem, nem érem be egy menettel, és elég nehezen lehet csak megállítani… így aztán mondjuk úgy, hogy most az egyszer megúszta. De nem teljesen…

Ismét a földre nyomom a szöszit, majd felállva elé lépek, és elõveszem azt a bizonyos dolgot, ami ekkorra már eléggé nagyra nõtt… Len csak megszeppenten bámulja, én pedig ki sem várva a további reakcióit a szájába nyomom. Fojtottan felnyögöm… jobb, mint gondoltam. A szöszi egy kis múlva veszi is az adást, és egyik kezét a farkamra helyezve akcióba is lendül… de túl lassan! Nem bírom ki, hogy ne vegyem át én a vezetést, így rá nem sokkal már mozogni is kezdek. És akkor értem meg, mért nem tudott Len gyorsabb lenni… mert túl nagy volt neki. Azért én kicsivel mélyebbre megyek, ha nem is nagyon, mivel azt csak nem akarhatom, hogy félrenyeljen miattam, vagy ilyesmi… a tempó viszont egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. A szöszi a végén már csak összeszorított szemekkel és kipirult arccal tûri a dolgot. De nem kell már sokáig szenvednie, mivel érzem, hogy hamarosan arra a sorsra fogok jutni, mint õ az elején…

Lökök még rajta párat, aztán az utolsóknál halkan felnyögöm, és kezeimet a falnak támasztva elmegyek… Lihegve térdelek le a szõke elé, akinek az arca csak kicsit olyan, mert amint látom, a nagy része inkább a szájába ment. Közelebb húzódom hozzá, és az állát magam elé rántva megcsókolom. Hmm… tényleg a szájába ment. Ahogy ízlelgetem a szöszi ajkait, valami sósabb is a számba kerül, ami elüt a többi íztõl… felnézek Lenre, és látom, hogy ismét könnyek csillognak a szemében. Ez lehet az a más íz… Hosszasan nézem, végül hirtelen megszakítom a csókot, és kicsit eltávolodva tõle a homlokom az övének döntöm, és magam elé kezdek bámulni. Most esett csak le igazán, mit is tettem én az elõbb… Hiszen Len… az öcsém… nem érdemelte volna ezt, de… de rákényszeríttetem. Miért… miért tettem ezt vele..?

- Kaito-kun, gyere már! – toporog elõttem türelmetlenül Miku. Szeretne velem egy közös fényképet, ami nincs éppen ínyemre, mivel épp mással vagyok elfoglalva…

- Majd késõbb Miku-san, most éppen eszem… - nagyot nyalok az orrom elõtt lévõ fagyiból, és elégedetten hátradõlök a székemen.

Szép, tavaszi napnak nézünk elébe. Egy vidámparkban ülünk, mivel ma tartjuk a szabadnapunk. A Nap pedig csak süt, a madarak meg csicseregnek, Miku pedig nyávog. Mi kell még?

- De Kaito-kuuuuun… mindegy, akkor te jössz velem, Gakupo-sama! – rángatja fel a mellettem ülõ lila hajút, és már húzza is a fényképes bódé felé. Hehe, de sajnálom. Bár, õ szerintem még élvezi is. Bolondul Mikuért, de senkinek sem mondaná el… végül is az õ dolga. Miku nem egy fõnyeremény, tehát inkább õt nyaggassa, mint engem.

Ahogy a két tag elmegy, máris sokkal nagyobb csend lesz. Ennek titka az, hogy csak én, és Len maradtunk itt, mivel Rin éppen egy pink nyuszikáért játszik az egyik célba lövõnél. Ahogy nézem, elég jól is megy neki. A végén még kifosztja az egész standot, hehe. Len pedig velem szemben ül, és banános kelyhet nyammog. Ahogy így nézem, egyre aranyosabbnak tûnik. Olyan kis ennivaló, mikor eszik… és mi az a kis folt a szájánál… hmm…

- Len-chan! – szólítom meg, mire a kis szõke rémülten körbepislant. Megijedt tõlem, hát most nem? Valamin elgondolkodhatott.

- Igen, Kaito-kun? – emeli vissza tekintetét a kajájára megkönnyebbülten.

- Mit eszel? – kezdek vele játszani. Kíváncsi vagyok, meddig bírja!

- Banánt – turkálja a maradék szmötyit a pohara alján. Hát nem hagyott nekem, milyen kis gonosz!

- És ízlik? – meresztem rá kérdõen a szemem.

- Ízlett… de hiszen te rendeltél, Kaito-kun… mért kérdezel most ilyeneket? - pillant fel rám furcsállón. Én erre elvigyorodom.

- Nem is tudom, csak úgy! – legyintek nevetve, majd közelebb húzódom hozzá. – Nekem mért nem hagytál, Len-chan? – fürkészem nagy szemekkel, mire a szõke csak meghökkenten bámul vissza rám.

- Háth… azt hittem, te nem szereted ezt. De maradt még egy kicsi, ha kéred… - nyújtja felém a poharat. A szemem erre ravaszul felcsillan. Nem a pohár kell nekem, édes…

- Hm… nekem nem ez kell, Len-chan – tolom el magam elõl a poharat, majd közelebb hajolva a szöszihez, lassan lenyalom a szája szélérõl a maradékot. Õ erre teljesen ledermed, és csak nagy boci szemekkel bámul rám. Juj, ilyenkor annyira édes! - Arrigantou, Nii-chan! – hajolok el tõle mosolyogva, magamban vihogva a történteken.

- Ni… nincs mit! – rázza meg a fejét a kicsi, majd villámgyorsan elfordul tõlem. Én meg továbbra is csak vigyorgom, mint a tejbe tök. Szeretem õt zavarba hozni, és gyakran csinálom is, mert megtehetem… de csak játszunk tovább! Nem akarok unatkozni!

- Oh Nii-chan, te nem kérsz az enyémbõl? – bököm oldalba a szöszit, és a fagyis kelyhemet felé emelem.

- Kö… Köszi, most nem. – Még mindig dadog, de kawaii!

- Na de Nii-chan! Te is adtál a tiédbõl, úgy igazságos, ha most én is adok az enyémbõl… vagy talán tévedek? – itt kicsit megélesítem a hangom, hogy felnõttesebbnek tûnjek. Végül is az vagyok, csak a sok gyerekekkel töltött idõ meghozta a hatását. Nem lettem pedofil, csupán szeretem szekálni a négy évvel fiatalabb öcsém… hát olyan nagy bûn ez?

- Dehogy! – fordul mentegetõzõen felém Len. – Nem tévedsz! Csak most… már nem vagyok éhes! – rázza maga elõtt kényszer vigyorogva a kezeit, és próbál kicsit hátrébb húzódni tõlem. Menekül a kicsike, hm?

- De éhes vagy – zárom le a témát, majd a kanalamat a kezembe véve egy falat fagyit nyomok a szöszi szájába. Õ elõször csak összeszorítja a szemét és a száját, és megdermedve ül a széken, aztán szép lassan, az egyik szemét kinyitva ízlelgetni kezdi a fagyit,

- A… ananáááááááász! – csillan fel a szeme, és mohón kikapja a kezembõl a poharat. – Nii-san, ha nem gond, én ezt most megeszem – még be sem fejezi a mondatot, de már tömi is magába az édességet. A kis ananászimádó. Béka ne nõjön a hasadba!

- Örülök, hogy ízlett – mosolygom rá, mikor a fagyitól kiütve elterül az asztalon.

- Eh… Eggen… - nyögi a hasát simogatva, fél kábultan.

- Akkor most javaslom, dolgozzuk le a felesleges kilókat, amiket ezzel felszedtél! – pattanok fel a székrõl, és diadalmasan lepillantok a szöszire, aki erre meredten bámul vissza rám.

- Kaito-kun… ugye te most nem fogsz..? – sunyi arcomat látva rémülten felugrik. - Ugye nem!

- De-de… most kedves Len-chanom… megyünk a… - sejtelmesen felsóhajtok, Len pedig már húzza is el a hajókötelet.

- Bármiiiiit, csak hullámvasutat ne! – menekülne, de még idõben elkapom a grabancánál, és visszahúzom magam mellé.

- Uggyan már Nii-chan! Hidd el, jó lesz! – vihogom gonoszan, Len pedig össze-vissza kapálózva próbál megszabadulni tõlem, sikertelenül. Hát nem hiába, én vagyok az idõsebb… Végül egy idõ után megunom a karate gyakorlását, és egy mozdulattal a karjaimba kapom, hogy ne tudjon többet fészkelõdni.

- Kérlek, ne csináld, Onii-san! – néz rám nagy, könyörgõen, miután rájön, hogy az ellenkezéssel itt semmit sem ér el. De én mit sem törõdök vele, már elterveztem valamit, amiben még az õ szép kék szeme sem ingat meg… magyarul peche van a kicsikének, hehe!

- Sajnálom Len-chan, de ezt muszáj… - nézek rá ártatlan képpel, majd az elõttünk elmenõ hullámvasútba hajítom, és mellé ugorva veszetten ordibálni kezdem, hogy: „Wíííííííííííííííííííííííííí!’. Õ viszont már nem élvezi ennyire. Nem kell sok idõ, hogy zöld legyen a feje, és pár perc múlva már ki is adja, amit galádul elevett elõlem… azt nem mondtam, hogy az egészet odaadom neki, muhah. De gonosz vagyok… no, nem is baj. Õ még ilyenkor is aranyos!