|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2012. 09. 25. 21:43:44 | #23535 |
Karakter: Iko Koromo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Iko:
A halvány fényben folyékony aranyként csillognak tincseim. Újra és újra végighúzom rajta a hajkefét, bár már régóta akadálytalanul siklik benne. A gazdám szereti ha puha és fényes. Szereti simogatni és játszani vele. Őt boldoggá teszi, én pedig szeretem ha elégedett velem. Hosszú idő óta ő bánik velem a legjobban. Nem ver, nem büntet, bármit kérnék megadná nekem. Ő is tárgyként gondol rám, de legalább nem érezteti velem. Nem tudom meddig maradhatok még itt, de értékelnem kell. Nem tudhatom hová kerülök legközelebb.
Sóhajtva teszem le a fésũt, és végigmérem tükörképem. Olyan vagyok akár egy kísértet. Halvány, ugyanakkor felébreszt valamit az emberben. Sokak szerint gyönyörű, néhány korábbi gazdám szerint viszon ocsmány. Az értékrendek. Már megtanultam, hogy az európaiak merőben másak mint mi. Szinte mindenhol jártam a világon, de itt érzem magam a legjobban. Itt, japánban. Olyan hely ez, olyan szokásokkal, amit egy külföldi nehezen ért meg. És legtöbbször nem is próbálkozik vele.
Halvány mosollyal tűzöm föl hajam, majd kisimítom sötétkék komonóm ráncait. Ezt is jelenlegi gazgámtól kaptam. Ő szereti, ha így öltözködöm, én pedig boldogan teljesítem. Azt mondta, ma legyek tökéletes és gyönyörű. Talán egy újabb tárgyalásra kell elkísérnem, ahol a csinos, néma oldaldísz szerepe szokott rám osztódni. Nem bánom, hisz sosem kellett beszélnem, sosem erre neveltek. Az én feladatom a hallgatás, a felejtés, és hogy másokkal felejtessem el a gondjaikat. Ha beszélnék... ha egyszer valakinek elmondanám azokat a dolgokat, amit rövid életem során hallottam, már nem élnék. Egy olyan sötét világban botorkálok, melynek határai messzire nyúlnak. Akárhogy próbálkoznék, nem tudnék menekülni belőle. Ezértis adtam föl. Kis koromban megtanultam, hogy az én helyem nem a szabad emberek között van. Engem ott csak kirekesztés, fájdalom és magány vár. Ebben a világban azonban megvédenek, szállást adnak nekem, gondoskodnak rólam. Milyen furcsa, hogy itt tárgyként többet érek, mint máshol emberként. Még akkor is jobb sorom van, ha gazdát cserélek. Mindig félek, de még sosem találkoztam olyan kegyetlen emberrel, mint amilyenek a gyerekek voltam az árvaházban. Remélem soha nem is fogok.
Halk léptek, majd zavart torokköszörülés. A többi szolga sosem tudta igazán, hogy hogyan álljon hozzám. Nem akarnak bajt, ezért mindig udvariasak, pedig én sem vagyok több náluk.
- Watoshi-sama a zeneszobában várja - biccentek, és tükörben figyelem ahogy kihátrál a szobából. Szóval nem tárgyalás. Zaklatott lehet, ha a zeneszobában van, hiszen oda csak akkor megy, ha igazán fölkavarja valami. Innentől az én feladatom világos. Segítenem kell abban, hogy megnyugodjon, a módot ő választja.
Aggodalom nélkül indulok el, hisz tudom, hogy bármit is tesz, nem fog fájdalmat okozni. Talán sosem bíztam még ennyire egy gazdámban sem. Azt sem bánnám, ha többet nem ajándékozna el. Sajnos azonban erre nagyon kevés esély van. Az olyanoknak mint én a fő szerepük az, hogy tökéletes ajándékok legyenek. Ragyogóbbak mint egy ékszer, értékesebbek mint egy halom pénz, és halálosabbak mint egy fegyver. Ezek vagyunk mi. Nagy élő kiállítási tárgyak.
Ahogy belépek a szobába, egy pillanatra megállok és magamba szívom a hangszerek illatát. Gazdám nagy rajongója a zenének, gyakran veteti körbe magát kiváló zenészekkel, akiket akár órákig is képes szótlanul hallgatni. Néha engem is megkér, hogy játszak neki, de csak ritkán. Olyankor azt mondja, olyan különleges vagyok, hogy csak az igazán fontos pillanatokban akarja hallani a játékomat. Talán ez a legnagyobb bók, amit valaha kaptam tőle.
- Watoshi-sama - mély meghajlással üdvözlöm, és csak akkor egyenesedem föl, mikor int. Így közelről látva valóban gondterheltnek tűnik. Sosem láttam őt igazán öregnek, de most tökéletesen kirajzolódnak arcán a ráncok, szemeiben valami furcsa csalódottság csillog. Zavarba hoz, hogy nem az a nyugodt, rideg férfi áll előttem, akinek elajándékoztak. Sóhajtva pillant végig rajtam, majd int, hogy üljek mellé. Készségesen foglalom el helyem, hagyom hogy kezébe vegyen pár puha tincset.
- Mindigis a hajadat szerettem a legjobban, Iko. Ez volt az első, ami megragadott engem. Sosem láttam hozzád hasonlót... egy igazi szépség - sóhajtva szippant egy mélyet hajam illatából, majd nem túl őszinte mosollyal engedi el tincseim. - Kérlek játsz valamit nekem... - szótlanul, összeszorult torokkal emelkedem föl, majd foglalom el helyemet ismét, a zongora előtt. Ujjaim végigsimítják a billentyűket, majd egy szomorú dallamba kezdenek. Tudom miért voltak ezek a szavak. Tudom milyen fontos pillanat ez most. A búcsú. Eddig lehettem itt, ideje újabb helyre kerülnöm. Watoshi-sama nem boldog emiatt, ahogyan én sem. Most talán sírnék, de minek? Mindig is ez volt az én életem. Változékony akár az időjárás, kiszámíthatatlan akár a szél. Egy újabb szakasz zárul most le, és ezt a zárást nekem kell tökéletessé tennem.
oOoOo
Félve, de remegésemet jól leplezve szállok ki az autóból. Mire befejeztem a darabott, Watashi-sama már nem volt ott. Kiment közben, nem búcsúzott el. Miért is tette volna, hiszen én csak egy tárgy voltam az ő szemében is. Tétova léptekkel indulok el kisérőim mellett a hatalmas épület felé. Már megszoktam a pompár és a fényűzést, így nem lep meg. Vajon milyen ember lesz az új gazdám? Vajon tudja, hogy én leszek az ajándék, vagy egyáltalán nem számít rám? Vajon milyen élet fog itt várni rám? Félek belegondolni, félek, hogy egy kegyetlen ember lesz. Egy könyörtelen, lélektelen szörny, azoknak a gyerekeknek a felnőtt változata, akik az árvaházban keserítették meg az életemet.
Miután beérünk, egy szolgáló kísér minket tovább. Úgy tűnik már vártak ránk, de ez sem tölt el igazán nyugalommal. Minden egyes szobával, mindene egyes ajtóval amit magunk mögött hagyunk, csak nő a félelmem. Annyiszor kerültem már új helyre, de még mindig szörnyen tudok rettegni.
Mikor végre megállunk, egy tágas, világos szobában találom magam, talán egy egyszerű szalon lehet. Az egyik hatalmas fotelben egy barna hajú, tekintélyt parancsoló arcú férfi üldögél. Azonnal meghajolok előtte, és mereven a padlót bámulom. Kezeimet ökölbe szorítom, hogy leplezzem remegésem. Ez a férfi rémisztő. Láttam már párszor amikor Watoshi-sama elvitt magával egy-egy tárgyalásra. Már ott is féltem tőle. Határozott, rideg, bár nem láttam még, hogy kegyetlen lett volna. A tárgyalásokon mindenki ezt az arcát mutatja. Csak remélni tudom, hogy ő sem olyan, amilyennek elsőre tűnik.
- Watoshi-sama ajándékaként vagyok most itt. Szeretné ha én közvetíteném jókívánságait, és tiszteletét ön felé... Gazdám - a jól betanult szavak lányan siklanak ki ajkaim közül. Sokszor, sokféle helyzetben kellett már elmondanom, és mindig életem egy új szakaszát tárták fel. Hogy milyen lesz ez a szakasz, azt sosem tudhattam. Csak tapogatózhattam a sötétben, tétován, egy-egy figyelmetlen arcrezdulésre, vagy elejtett szóra építve. Megtanultam olvasni az apróságokból. Megtanultam, hogy ne az első benyomás alapján ítéljek. Olyan sokszor csalódtam már ezek miatt, hogy nem tehetem. Reálisnak kell maradnom. Ki kell ismernem az ellenfelem, mert igen, ő az ellenfelem. Egy hosszú harc veszi most a kezdetét. Ő meg akar majd törni, nekem pedig úgy kell tennem, mintha ez megtörténne. Mintha lélektelen apró jétákbaba lennék. Sosem tudhatja meg, hogy engem nem győzött le. Sosem tudhatja meg, hogy vannak valódi érzéseim. Soha, senki nem jött még rá erre. Talán nem is akarnak. Talán nem is tudnak. Számukra túl nyílvánvaló, hogy mindenki behódol nekik. Ez lesz a vesztük. Mindannyiuké.
- Igazán szép ajándék. Watoshi kitett magáért. Állj föl, és gyere közelebb - némán, lesütött szemekkel teszem amit mond. Már a tudat is, hogy hideg kezeivel hozzám fog érni, félelemmel tölt el. Megszoktam, hisz mind ezt csinálják. Le kell tesztelni a friss játékszert. Megszoktam, de egyáltalán nem szerettem meg. Megtűröm. Ez is egy olyan mozzanata az életemnek, ami ellen nem tehetek. Szinte az egész életem ilyen.
Megállok előtte, érzem ahogy tekintete forró parázsként hatol át még bőrömön is. Mintha megpóbálna belém látni. De ez nem fog sikerülni neki. Valódi énem mélyen, jól elzárve pihen rejtekében. Soha senki nem fogja megismerni. Soha senkit nem fog érdekelni.
- Bevallom, még engem is lenyűgöz a külsőd, ám nem én leszek a gazdád. A fiamnak tartozol majd engedelmességgel - igyekszem palástolni döbbenetemet. A fiának? Őt még nem is láttam. Van egy olyan érzésem, hogy nem egy apró gyermekre kell majd vigyáznom. Összeszorult gyomorral, biccentek, de hangomon semmi sem hallatszik. Megtanultam tökélyre fejleszteni.
- Ahogy óhajtja... Asuhara-sama.
Újra két őr fog közre, hogy elkísérjenek a hosszú, díszes folyosók labirintusában. Elveszve érzem magam. Ismeretlen, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Pedig ez nem más. Ez ugyanúgy a sötétség és a pénz világa. Ugyanazok a dolgok várnak rám mint eddig, talán csak a csomagolásban lesz változás. Egy díszdoboz azonban nem sokat ér, ám nekem meg kellett tanulnom elfogadni.
Kísérőim megállnak, én pedig ugyanígy teszek. Fölpillantok, de csak egy ajtót látok, és azt, hogy az egyik hatalmas őr belép rajta. Nem szabad túl sokat nézelődnöm. Sok történetet hallottam már arról, hogy egy szolga azért vesztette el a szemeit, mert túl sokat gyönyörködött. A mi feladatunk nem az, hogy gyönyörködjünk, hanem hogy gyönyörködtessünk. Ezt mindenkinek meg kell tanulnia. A földet bámulva hallgatom a kiszűrődő hangokat, majd alakok sietnek el mellettem, végül kísérőm is újra megjelenik.
- Gyukudo-sama már vár rád. Ügyes légy kölyök, ne okozz neki csalódást, különben... - nyitva hagyja a mondatot, én pedig aprót bólintva indulok be az ajtón. Nem kellett befejeznie ahhoz, hogy tudjam mire gondol. Volt már dühös gazdám, aki veréssel jutalmazta a legkisebb botlást is. Nem egyszer csattan pofon csupán azért, mert aznap nem tetszettem neki. Nem úgy állt a hajam ahogy ő képzelte, vagy csupán nem tudtam eltüntetni a zúzódást, amit ő okozott. Nála rosszabb nem lehet ez a gazdám sem. Ha látezik olyan, hogy őrangyal, biztosan nem hagyná. Bár ilyen helyekre már ők sem jönnek el. Talán... sosem gondolkodtam még ilyeneken.
Lépteim visszhangoznak a néma teremben, ahogy sétálok. Épp csak annyira pillantok föl, hogy tudjam hol lehetek, és megálljak. Ez is hasonló az előző szobához, talán kicsit nagyobb. Úgy tűnik új gazdám szereti a kényelmet és a luxust. Az ilyen emberek mindig saját kis világukban élnek, és kisajátítanak mindent. Én már a tulajdona vagyok, a kérdés, hogy igényt tart-e rám. Most fog eldőlni a sorsom. Hogy maradok-e, mint elfogadható ajándék, vagy nem felelek meg az elvárásoknak, és visszaküldenek. Eggyik felem örülne ennek, hiszen Watoshi- sama mindig jól bánt velem, a másik felemet azonban hajtja a kíváncsiság és némi önérzet. Még sosem küldtek vissza. Ezzel szégyent hoznék magamra, és előző gazdámra is. Nem engedhetem meg ezt.
Hallgatom lépteit, ahogy körbejár. Ismét egy egyszerű állatnak érzem magam a lóvársáron, de ezt csak zakatoló szívem árulja el, azt pedig ő nem érezheti. Már megtanultam a kifejezéstelenség álarca mögé rejteni minden félelmemet és érzésemet. Számára csak egy gyönyörű, új játék vagyok, amit ki kell használnia. Ám előbb még a minőségét kell ellenőriznie. Egy pillanatra lehunyom szemem mikor hajamhoz ér, de hamar összeszedem magam. Valahogy mindig olyan jóleső érzéssel töltött el, ha valaki ebben gyönyörködött. Talán egy kis büszkeség. Talán pont most sikerült elnyernem a tetszését. Bár nem tudom, hogy ennek örülnöm kéne vagy sem. Csupa kérdés, csupa tanácstalanság, sehol egy támpont. Mintha vakon tapogatóznék egy idegen helyen. Elvesztem, akár egy újszölött bárány a farkasok közt. Csak remélni tudom, hogy a farkasok szelídek.
Ujjai igazán puhák, nem érdesek, nem aszottak, mint pár régi gazdámé. Érintésük kellemes, bár nem tudom igazán élvezni. Elég állam alá csúsztatni ujjaim, már tudom mit szeretne. Engedelmesen emelem fel fejem, hogy végre láthassam új gazdámat. Az új végzetemet.
Torkom összeszorul a rémülettől. Mintha egy valódi démon állna előttem. Egy gyönyörű, szokatlan, de riasztó démon. Hosszú vörös tincsei, izzó barna szeme... olyanok, amikhez foghatót még sosem láttam. Fiatal, és semmi jót nem ígér tekintete. Nem igazán tudnám megtippelni korát, hiszen hozzám képest mindenki magas. Mellette viszont még apróbbnak és törékenyebbnek érzem magam.
- Szép vagy - hangja halk, forró szellőként kúszik be fülembe, fölhevítve egész testemet. Apró bók, ám nekem már sokat mond. Az évek alatt megtanultam olvasni az apró gesztusokból, az csendes megjegyzésekből, egyszerű beszédből. Igazán így gondolja, és szavai egy kellemetlen ígéretet hordoznak magukban. Innentől véglegesen is az övé vagyok, és ezt be is fogja hajtani. Olyan hamar, amennyire lehetséges. Mindenki ezt tette. Már az első éjjel kibontották a nekik szánt ajándékot. Ő talán még éjjelig sem vár.
- Köszönöm, gazdám - illemtudóan kerülöm tekintetét a válasz közben. Inkább gyönyörködöm a vállára hulló tincsekben. Olyan gyönyörűek, ahogy megcsillan rajtuk az ablakokon betörő napfény. Még sosem láttam ehhez foghatót. Legszívesebben megérinteném, ujjaimmal beléjük túrnék, de... de ez tilos. Én nem tehet semmit, csak amit parancsolnak, amit megengednek. Én csak élvezetet nyújthatok, sosem élvezhetek. Az nem az én dolgom.
- Hol szerzett téged az apám? - ujjai nyakamra csúsznak, épp csak annyira ér hozzá, hogy megérezzem. Tapasztaltan, egyetlen apró rezdüléssel tűröm. Nem sóhajthatok, nem ugorhatok el, nem tehetek semmit. Addig nem, míg ő azt nem parancsolja.
- Asuhara-sama ajándékba kapott az előző gazdámtól - valóban ajándék lehettem, ha még ezt sem tudta. Nem említem volt gazdám nevét, hiszen tudom, hogy nem érdekli. Látom rajta, hogy igen kevés dolog foglalkoztatja jelenleg.
- Hogy hívnak?
- Iko Koromo - meghajolva mutatkozok be. Talán utoljára használom ezt a nevet ebben a házban. Akadt már olyan gazdám, aki más nevet adott nekem, mert így tartotta kedve. Én sosem szerettem, de persze ez senkit sem érdekelt. Csak a nevem maradt meg abból, ami voltam. Csak ez. És ehhez kötődöm, ezt nem tudják elvenni tőlem végleg, bármit is tesznek.
Intésével jelzi, hogy fölegyenesedhetek. Apró, jól idomított kutya vagyok már. Tűröm, hogy ismét végigsimítson bőrömön, lágy, ám határozott mozdulattal simítsa le vállamról a kimonót. Egyre gyorsabban szedem a levegőt, érzem ahogy arcom kipirul miközben összefogom mellkasomnál a ruhadarabot. Fejemet oldalra fordítom, hogy tökéletesen láthassa hófehér bőröm. Tudom, hogy ezt kell tennem, tudom, hogy ezt szeretik. Látni az esetlenséget, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy ők uralják testem minden porcikáját. És talán így is van.
Érzem szuszogását bőrömön, nagyot nyelve fojtom magamba halk sóhajom. Olyan közel van. Tényleg nem fogja bírni... estig biztosan nem.
- Sosem csináltál még ilyet? - el sem tudja hinni hányszor, de... de ez sosem könnyű. Számtalanszor kellett már odaadnom magam különböző férfiaknak, de ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek hiszi. Ha normális ember lennék... de nem vagyok az. Sajnos nem. Nem ő az első, és valószínűleg nem is az utolsó ember, aki így ér hozzám.
- De igen, uram... - susogom halkan.
- Gyu-sama - javít ki. Szóval így kell hívnom. Ő az én új gazdám. Az ember, akitől a sorsom függ. Az ember, aki azt tesz velem, amit csak akar.
- Gyu-sama... - ismétlem meg halkan, hogy tudja, megértettem, majd... majd olyan dolgot tesz, ami teljesen meglep. Elhajol tőlem, megigazítja ruhámat, majd elégedett tekintettel mér végig újra. Most... most nem értem. Nem csinál semmit? Ha nem akar, akkor miért tette mindezt? Talán mégsem nyertem el a tetszését? Valamit rosszul csináltam? Tétován figyelem ahogy az ajtó felé fordítja tekintetét, és kikiált. Hangjára belép az egyik őr, aki az előbb is kísért. Yos. Érdemes megjegyezni, hiszen sosem tudhatom, ohgy kik lesznek a barátaim. Vagy éppen a legnagyobb ellenségeim.
- Gondolom apám már mindent elrendezett. Vidd a szobájába - elhangzik a parancs, és már érzem is vállamon a hatalmas kezeket, ahogy az ajtó felé tolnak. Megdöbbenni sincs időm, és már a folyosón vagyok. Én... nem értem. Miért küld most a szobámba? Mit csináltam rosszul? Olyan furcsa ez a férfi. Azt hittem ott helyben akarja majd, ami őt illeti, erre... erre elküld. Olyan abszurd ez a hely. Olyan változékony, mint az őszi időjárás.
- Szerencséd van. Tetszettél neki - Yos az, aki megszólal. Értetlenül pislogok föl rá. Sokkal magasabb nálam, arról nem is beszélve, hogy súlyban is majdnem háromszor többet nyomhat, mint én. Fegyver van nála, ehhez kétség sem fér, és biztos, hogy használná is, ha arra kerülne a sor
- Ezt honnan tudod? - kérdezem halkan, miközben megáll, és kinyit előttem egy ajtót. Csak ezután néz végre rám, és kapok egy riasztó vicsor szerű vigyort. Ijesztő alak... szörnyen.
- Onnan, hogy még életben vagy Vanília - nevetve terel be az ajtón, majd rám is csukja azt. Más csak bambán meredhetek a halványkékre festett fa lapra, és töprenghetek szavain. Úgy tűnik ő jobban ismeri gazdámat mint én, és nem sok jöt tudna mondani róla. Milyen helyre kerültem megint?
oOoOo
A szobám egyszerűen gyönyörű. Minden van, amire csak szükségem lehet. Külön fürdőszoba, rengeteg különböző illatszerrel, gyönyörű ruhák, tükör, mint egy álom. Minden halvány kék és sárga színekben játszik, ettől még inkább úgy érzem, mintha apró, puha felhőkkel lennék körülvéve. Az ágy hatalmas, akár négy ember is kényelmesen elférne rajta, ennek viszont nem örülök. Ez sosem jelent jót.
Mikor már minden kis zugot fölfedeztem, leülök már most kedvenccé vált helyemre. Kipárnázott ablakpárkány, tökéletes kilátással a kertre. Hatalmas, gyönyörű ház, és a kert is tökéletesen illik hozzá. A miliméterre azonos fűszálak, és a formára nyílt bokrok egyszerűen lélekzetelállítóan hatnak a késő délutáni napfényben. Kora délután értem ide, azóta már eltelt pár óra, de csak egyetlen egyszer kaptam társaságot, akkor is csak pár másodpercre. Yos nyitott be, és közölte, hogy tegyem magam, az ő szavait idézve, ellenállhatatlanná, mert Gyu-samával kell vacsoráznom. A fürdésen már túlvagyok, hajam egy tökéletes kontyba túzve, csupán pár tincs hullik alá szabadon, hogy lehessen mit végigsimítani, ha a gazdám úgy kívánja. Már csak a ruhát kell eldöntenem. A szekrényben lévők közül a legtöbb hagyományos japán stílusú, és ahogy gazdámat láttam, ő is kedveli ezeket. Talán ez lenne a tökéletes választás addig, míg nem jelzi nemtetszését.
Olyan nyugodt itt minden, bár... ez nem sokáig lesz így. A vihar előtti csend. Ilyenkor mindenki csak gyönyörködik, álmodozik, és remél. Remél egy jobb létet, hogy majd minden megváltozik, hogy az élete jobbra fordul. Én már nem kergeteg ilyen hiú álmokat. Már nem vagyok az a kisfiú, aki estéken át, könnyes szemmel gubbasztott az ágyán, bámulta az ajtót és várta, hogy majd belépnek rajta a szülei, és közlik, hogy egy buta álom volt az egész. Tudom, hogy az élet kegyetlen, ohgy semmi sem történik úgy, ahogy szeretnénk, hogy valaki még akkor is belénk fog rúgni, ha már a földön fekszünk. Tudom, hogy a sors, amit nekünk szántak átírható, és akinek van elég pénze, az át is írja. Nem csak a sajátját, hanem másokét is. Mindig ilyen emberek vettek körül. Éveken át pénzük által megkeseredett, eltorzult lelkű férfiak játéka voltam. Egy baba, aki meghallgatta őket, aki enyhítette a fájdalmukat, aki azt tette, amire éppen szükségük volt, és utána nem adta tovább a titkaikat.
Egy darabig még gyönyörködöm a kertben, majd sóhajtva kezdek neki a készülődés utolsó fázisának. Kicsit félek amiatt, mait Yos mondodtt. Mi lesz, ha nem nyerem el a tetszését? Vajon azonnal lelövet ott helyben valakivel, vagy inkább kivárja, míg visszahoznak a szobámba? Lehet, hogy látni sem akarja a dolgokat. Nem akarja, hogy vég tapadjon a kezeihez. Végülis megérteném, de... nem így, és nem most szeretnék meghalni. Ne aggódj Iko, ez nem történhet meg. Nem lesz gond, csak tedd azt amit szoktál.
Minden bíztatás ellenére azonban egy sápadt, aggódó tekintetű másom néz vissza a tükörből. A sötétkék kimonó, apró ezürt mintákkal csak még jobban kiemelik szememet, ami talán nem a legjobb jelenleg, átöltözni már nincs időm. Sosem láttam még magam ennyire rémültnek és tanácstalannak. Talán csak akkor, mikor legelőször ajándékoztak el. Mint egy rémült kis állatka aki egy kalitkába zárva figyeli mi történik körülötte.
Kis idő múlva már nyílik is az ajtó. Yos lép be rajta. Úgy tűnik ő lesz a testőröm... vagy csak őröm. Nem bánom a dolgot, hiszem ő legalább nem olyan kegyetlen és durva, sőt még a nevét is tudom. Ez már most több, mint amit a régi helyeken megtudtam. Sokszor rosszabbak voltak, mint maga a gazdám. Ehhez képest most boldognak kéne lennem. Kár, hogy a boldogságot már régen kiölték belőlem... ha valaha volt is bennem.
- Szépen kicsípted magad Vanília - vigyorogva nyitja ki nekem az ajtót, én pedig kötelességtudóan követem. Kicsit aggódom, bár nem tudom miért... olyan sokszor vacsoráztam már együtt a gazdáimmal, tudom, hogy képes vagyok a legjobbat nyújtani, hogy sosem rontom el a dolgokat. Csak... csak rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. A durva ujjak érintése, a hűvös falap a hátam alatt, a porcelán éles csörömpölése. Nem... erre nem szabad gondolnom.
- Miért pont vanília? - kérdem halkan. Nem zavar, ha becéz, és általában sosem kérdezhetem meg miért teszik, de ő nem lesz dühös érte. Nem lehet dühös érte. Maximum megüt, bár... talán nekik megtiltották ezeket. Bárcsak így lenne. Watoshi-sama például sosem engedte, hogy mások hozzám érjenek. Egyetlen egyszer ütött meg az egyik őr, de őt többet nem is láttam. Sosem tudtam meg, hogy mi történt vele, de... voltak elképzeléseim. Sosem ártatlan öregemberekként gondoltam gazdáimra, bármennyire is annak tűntek. Legalább annyira sötét volt az életük, legalább annyi homály és titok volt bennük, mint egy történet árnyékként felsejlő gonosz szereplőjének.
- A hajad - feleli egyszerűen, mintha magától érthetődő lenne a dolog. Nos... lehet. Mindenkinek más jut róla az eszébe. Egészen különleges dolgokhoz is hasonlították már, így meg sem lepődök. Ismét bővült a széles repertoár. Vajon ha nem így alakul az életem, akkoris megnövesztettem volna? Hiszen most azért ilyen hosszú, mert ez az egyetlen dolog, amit igazán a magaménak mondhatok. Ez az egyetlen dolog, amire büszke lehetek, amiről tudom, hogy nekem kell gondoskodnom, hogy senki nem veheti el tőlem. Ez volt az utolsó mentsváram, ahová mindig menekültem a riaztó dolgok elől. Ha ezzel foglalkoztam, mindig elfeledkeztem a borzalmakról. Mindig kíváncsi voltam, hogyan alakult volna az életem, ha a szüleim nem halnak meg... De a hangsúly itt azon van, hogy volna.
Ismét nyílik az ajtó, és egy nem túl nagy, ám annál kényelmesebbnek tűnő szobába érünk. Kanapék, fotelek, egy kis dohányzóasztal, a falnál pedig egy... zongora. Szívem nagyot dobban a szeretett hangszer láttán, ám arra is rávilágít a dolog, hogy ez nem az étkező. Nem úgy volt, hogy vacsorázni megyünk? Értetlen pillantással pislogok föl kísérőmre.
- Változott a program. Itt fogsz várni, míg végeznek a vacsorával. Gyu-sama majd idejön, ha még mindig lesz kedve hozzád - bólintok, ő pedig elhagyja a szobát. Tétován pillantok körbe, miközben Yos szavai járnak a fejemben. Ha még lesz kedve hozzám. Egyre rémítőbb ez az alak. Olyan, mint egy sötét, teljesen ismeretlen árny, ami ott lebeg a jövőd felett, de bármit teszel, képtelen vagy megismerni. Vajon mennyi idő kell arra, hogy valóban megismerjem majd? Vajon mennyi fájdalmat, és szörnyű éjszakát kell átvészelnem ahhoz, hogy pontosan tudjam mire számítok? Ha már megszoktam, akkor utána könnyebb. Olyankor már tudom, mire kell felkészítenem magam, milyen fájdalmak elől kell elrejteni gondolataimat. Sosem egyszerű, de legalább valami, ami a biztonság álarcát nyújtja.
Tétova lépteim végül a zongorához vezetnek. A székre ülve nyitom föl, majd elvarázsolva bámulom a hófehér és fekete billentyűk gyönyörű összhangját. Annyira elütnek egymástől, mégis így alkotnak egy egészet. Olyan tökéletes harmóniában vannak meg egymással, amiben az emberek többsége sosem bízhat. A világ sosem lehet olyan tökéletes, mint egy hangszer.
Óvatosan nyomom le az egyik billentyűt, de fintrogva húzom is el szinte azonnal a kezem. El van hangolódva. Nem vészesen, de én azért hallom. Régen foglalkozhattak már vele. Ezek szerint senki nem játszik a házban rajta, és a hangját sem szeretik hallgatni. Vagy már régen elfejetették, hogy egyáltalán itt van. Olyan, mint én. Csendben meghúzódik a sarokban egészen addig, míg nincs rá szükség. Annyira hozzászoknak a jelenlétéhez, hogy már észre sem veszik. Ez az olyan játékok sorsa is, mint én. Csak a zongora sosem öregszik, én viszont...
Elszoruló torokkal rázom meg fejem, lecsukom a zongorát, és az egyik kanapén foglalok helyet. Megfogadtam, hogy erre nem gondolok. Soká jön még el az az idő, hogy annyira öreg leszek, hogy nem kíván majd meg egyetlen ember sem. Még nem kell azzal foglalkoznom, ohgy mi lesz, ha cserbenhagy a fiatalságom és minden szépségem. Pedig nekem csak ez van. Ez, és semmi más.
Hosszú ideig semmi sem történik. Mozdulatlanul bámulom a szőnyeget, csupán a fejemben kavargó gondolatok nem hagynak nyugtot. Félek. Bármit is mutatok, bármit is kell, hogy lássanak rajtam, félek. Az én világomban ezt titkolni kell, és én remekül játszom a szerepemet. Egy hatalmas színjáték az egész életem, de még ebben az előadásban sem lehetett enyém a főszerep. Mindig valaki más árnyékában kell lennem. Csendes, jól idomított árnyék.
Ajtó kattanása, halk léptek közeledésének félreismerhetetlen hangja. Utoljára még lehunyom szemeim, majd mikor fölnyílnak, már kifejezéstelen álarcom tekint a világra. Kizárólag a szőnyeget figyelem, ahogy az megengedett, mégsem kételkedem benne, hogy ez Gyu-sama. Különleges kisugárzása szinte azonnal betöltötte az egész szobát. Kicsit... félek...
- Jól idomított kis játékszer vagy, ezt el kell ismernem - állam alá csúsztatja ujjait, és kissé megemeli fejem. Készségesen nézek arcába, de tekintetét kerülöm. Még ilyenkor sem szabad belenéznem. Csupán elégedett, széles mosolyát láthatom.
- Ha Gyu-sama így gondolja, akkor biztosan így is van - mondom halkan, mire morranva enged el, és leveti magát az egyik fotelba, ahonnan a legkönnyebben tud engem figyelni. Szinte éget pillantása, de nem teszek semmit. A szőnyeget elemezve várom kérését. Még nem tudom mit akar tőlem. Szórakoztassam? De hogyan? Nem ismerem, nem tudom hogyan elégíthetném ki az elvárásait. Neki kell megtanítania, hogyan legyek a tökéletes bábja. Illetve... részben neki. A másik felét már régen tudom.
- Csak bólogatni tudsz, vagy szoktál valami mást is csinálni? - nem hiszem, hogy igazán érdekelné a válasz, inkább csak azért kérdezget, hogy megtudja meddig terjen önuralmam. Sokszor tettek már így próbára, de még egyszer sem buktam el.
- Azt csinálom, amit a gazdáim szeretnének - válaszolom nemes egyszerűséggel, amire ismét egy hümmögés a válasz. Remélem nem haragítom túlzottan magamra. Bár általában pont azt nem tűrik, ha saját gondolataim vannak. Egy babának ne legyenek ilyenei.
- Ez így nem lesz túl izgalmas. Biztos van, amit szeretsz csinálni. Na gyerünk bökd csak ki. Azt szeretném, ha válaszolnál. Vagy talán parancsba is adjam? - egy pillanatra habozva emelem föl fejem, látom hogy várakozva figyel, és ez kicsit segít. Nem igazán kértek még tőlem ilyet. Hogy mondjam el a véleményem... általában már mindent tudtak rólam. Mintha lett volna valami használati utasításuk hozzám, ami mellém járt.
- Zo-zongorázni - mondom bizonytalanul már ismét a szőnyegnek intézve szavaim. - Azt szeretem - nagyot nyelve igyekszem leküzdeni remegésem. Hatalmas koncentrációt igényel, hogy ölemben pihenő kezeim ne kezdjenek vad táncba.
- Na ez a beszéd! - egy taps kíséretében áll föl, majd hozzám lépve fogja meg karom, és ránt föl engem is. Olyan közel van, és annyival magasabb nálam. Nagyot nyelve igyekszem lenyugtatni riadt madárkaként dobogó szívem. Ő is olyan, mint a többiek. Talán kicsit fiatalabb, férfiasabb, és még tele van tűzzel, de minden másban olyan, mint a többi volt. - Mégsem vagy Te olyan reménytelenül unalmas - duruzsolja halkan, szavai végigcikáznak bőrömön. Óvatosan veszi kezébe vékony ujjaimat, és arcához emeli. Ezt már nem tudom nem nézni. Csak lélegzetvisszafojtva, vöröslő arccal figyelem ahogy lágyan ajkaihoz érinti apró kezemet. Tényleg kicsi, mellette viszont csak még apróbbnak tűnik. Szóval... szóval ez lesz az unalmam. Hogy tökéletes partner legyek, hogy mindig ott legyek, ha megkíván. Értem. - Puha, ahogy azt elvártam - vigyorogva engedi el, én pedig képtelen vagyok ilyen gyorsan összeszedni magam, ezért esetlenül hullik testem mellé karom. Ismerem ezt a mosolyt. Sohasem ígér semmi jót.
Vet egy pillantást a zongora felé, majd újra rám fordítja minden figyelmét. Bárcsak eltűnhetnék a sötétben, int egy árnyék. Bárcsak átnézne rajtam, és észre sem venne.
- Az az ős régi vacak már biztosan hamis, de ez ellen tenni fogunk - fülemhez hajol, így érzem forró lehelletét. Csiklandozza bőröm. Mindig itt voltam a legérzékenyebb. - mert kíváncsivá tettél, Iko - suttogja bele halkan, szinte várom, hogy ráharapjon, hogy onnan indítson támadást nyakam ellen. De nem. Nem történik ez. Nem történik semmi ilyesmi. Semmi. Csak ellép tőlem, visszaül előző helyére, én pedig úgy álldogálok ott vöröslő arccal, mint egy rakás szerencsétlenség. Mert az is vagyok. Egy szerencsétlen játékbaba. Nemértem. Mit akar tőlem...?
Szerkesztve Onichi által @ 2012. 09. 25. 21:44:19
|
| timcsiikee | 2011. 12. 22. 00:02:16 | #18171 |
 Karakter: Asuhara Gyukudo
Megjegyzés: ~ Onyimnak
Gyukudo:
Oldalt fekszem kedvenc vörös szófámon, beleolvadva a környezetbe ruhám is vörös selyem, hajam szintén, csak a bőröm vakít ki a véres színekből. Számban lilaszőlő, ráharapok, kellemesen roppan, a következőt már dobom, élvezem a dús levű szemeket.
Takuchi épp hozza a következő gyümölcsöstálat.
- Kecskének nézel? - morgom felé mire összerezzen. Ártatlan kis fiúcska, bár nem az esetem, Rövid haja mindig le van nyalva, ráadásul fekete.
- N-nem uram, dehogy – meglepetten, rémülten remeg a hangja. Tegyünk még rá egy lapáttal.
- Akkor miért csak vega cuccot pakolsz elém? – egy újabb szőlőszem mögül morgom a folytatást.
- Én… én csak. Ito-san mondta, hogy hozzak egy tálat – mindjárt idepisál szerencsétlen. Nem tudom ki vette fel, de felkészíthették volna rám. Nem baj, így élvezetesebb a játszma.
- Hozd ide. – intek lazán, biccent először értetlenül, majd elviharzik. Pár perccel később maga előtt tereli a magasabb férfit, ahogy látom vizes volt a keze, nem rég törölhette meg.
- Engedelmével… - hátrálna is ki a kicsike hogy meneküljön, de nincs szökés.
- Nem engedem… maradsz – megtorpan.
- Hívatott, uram?
- Igen… unatkozok.
- Készítsek esetleg valami ételt a gyümölcsök helyett? – felvonom egyik szemöldököm, majd elvigyorogok. Ohh árulkodott a kicsike csibe.
- Honnan tudod, hogy nem jó nekem a gyümölcs? Vagy hogy enni akarok unalomra? – most végre az Ő arcán is megjelenik a meglepettség. Nos beköpöd a fiúcskát, vagy… fel sem teszem magamban tovább a kérdést… naná, hogy nem árulja el honnan tudja, pedig ennél nyilvánvalóbb aligha lehetne. Nem fogja elém vetni, több okból is. Egyrészt ismer engem, másrészt oda van a kicsikéért, akkor is ha elfedi előtte.
- Mivel engem hívatott fiatalúr, azt hittem…
- Rosszul hitted. Nem kell kaja, műsort akarok – imádom az értetlen arcukat vizslatni. Imádom, ha nem értenek valamit. Persze nem ez az egyetlen szórakozásom.
- Műsort…?
- Ahogy mondod. Smárold le Takut – mindketten kistányér méretű szemeket meresztenek rám. Csak vigyorgok tovább – Gyerünk… vagy jobban szeretnéd, ha más elé vetném? – nézek Itora komolyan, hogy vegye a célzást, ha nem kapja le, hívok egy gorilla testőrt helyette, aki szívesen rongyosra is baszná itt előttem.
- Uram, azt hiszem…
- Nem hiszel semmit, szépen megcsinálod. Szeretném látni – újabb szőlőszemet ropogtatok vigyorogva.
Sóhajt egyet, magához inti a fiút aki úgy be van rosálva, mint a ma született bari aki találkozik a farkassal. Megfogja a felkarját, hogy közelebb vonja, mert Taku nem nagyon mer hozzá lépni. A fiú szemében nem csak rémületet, hanem arcán olyan pirosságot látok, hogy fel kell ülnöm. Nemár… csak nem?
- Aztán jó nyelves legyen – mintha itt sem lennék, csak közre fogja tenyereivel arcát, lassan közelít, mindjárt kinőnek a gyökereim, még a seggemből is a szófára, de épp mikor összeérne az ajkuk, belép Yossi az egyik gorilla.
- Elnézést a zavarásért uram. – lesokkolva állnak meg a levegőben, egymás szemébe nézve, pirosan. Francba már.
- Takarodj Yos, épp mozizok. – inteném le, de beljebb lép, a kis rögtönzött színészeim meg eltávolodnak egymástól.
- Az apja küldött önnek valamit, kint várakozik – na erre felkapom a fejem, felé nézek végre, érdeklődő tekintettel.
- Nocsak… a fater megérezte, hogy szükségem van valamire. – aztán fel is fogom a teljes mondatot. Várakozik? Akkor nyilván nem egy egyszerű kis tárgyról van szó… gondolom én.
- Mázlitok van – fordulok vissza a párocska felé. – Menjetek szobára inkább, de csak halkan dugjatok – hessegetem el őket vigyorogva, felállok a szófáról, és a markomba veszek egy újabb marék szőlőt. – Küldd be.
Yoss kimegy, halkan morog valamit, majd kilép teljesen, helyébe egy gyönyörű fiú lép be, hosszú szőke haja a padlót verdesi és szép kék kimonóban tipeg elém. Azonnal végigmérem nem is egyszer. Apámnak jó az ízlése ahhoz képest, hogy állítólag cső hetero.
A fiú megáll a szoba közepén, lesütött szemekkel. Meg sem moccan míg körbesétálok körülötte, elkapok hajából egy nagyobb tincset, és ajkaimhoz emelem. Selymes és illatos, tökéletes. Elé lépek, végigcirógatom arcát, ujjaimat álla alá terelem, és felemelem, hogy a szemembe nézzen, persze meg is teszi, mintha tudná mire kérem, szavak nélkül.
- Szép vagy – mondom halkan, mintha csak attól félnék elijesztem akár egy őzikét.
- Köszönöm, gazdám – hangja mint a reggeli kellemes madárcsicsergés, édes és hívogató. Elmosolyodom, de nem a lágy fajtából. Inkább érzem fantáziálsnak. Ó igen.
- Hol szerzett téged az apám? – elengedem óvatosan az állát, ujjam nyakán siklik végig, csak alig rezzen meg.
- Asuhara-sama ajándékba kapott az előző gazdámtól – micsoda kurafi a fater… legalábbis az üzlettársai. Majd kérdezősködök nála.
- Hogy hívnak?
- Iko Koromo – válaszol illedelmesen és meghajol mélyen, megvárja míg intek és csak akkor egyenesedik vissza. Hajlékony akár a nádszál, törékeny kis szépség. Ha nem vigyázok összetöröm… persze… megtehetném.
Újra végigsimítom nyakát, ujjaim beleakadnak a kimonó nyakába, amit lassan lesimítok válláról. Az ellenkező irányba fordítja arcát, mellkasán ösztönösen fogja össze igazi kis szűzi reakció ahhoz képest, hogy nem az első vagyok aki láthatja… gondolom én.
Nyakára hajolok, magamba szívom finom illatát. Finom virágillat, biztos sok gondot fordít a testére. Helyes… ez is a dolga, ezen kívül nincs sok más. Nem is lesz.
Ahogy elhajolok tőle látom, hogy kipirult. Tetszik. Jól áll neki ez a szín.
- Sosem csináltál még ilyet? – duruzsolom a fülébe, de oldalra nézve látom az arcát, lesütött tekintetét.
- De igen, uram…
- Gyu-sama.
- Gyu-sama… - ismételi engedelmesen, sőt mi több alázatosan, de meglepetten pislog, ahogy visszarendezem a ruháját, amit félresimítottam, majd ellépek tőle.
- Yos! – szólok ki az őrnek az ajtó elé, aki hívásomra azonnal belép.
- Gondolom apám már mindent elrendezett. Vidd a szobájába.
- Igenis – biccent és már tereli is a fiút. Bekapok egy újabb szőlpszemet és míg távozik elropogtatom. Ezt követi még egy és még egy míg a tenyeremben lévő összes el nem fogy.
Kíváncsi leszek, vajon meddig bírja… nem, nem csak engem. Hanem ha húzom az időt… vajon rákérdez? Netán megelégedik a gondolattal, hogy csak úgy lesz? Netán rettegve várja a szörnyűséget? Szűzies fiú, de nem ostoba. Látszott a tekintetén akkor is, ha csak pár pillanatra nézett rám. Amint el jön az ideje, rávetem magam. De addig is… játsszunk.
|
|
