|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Meera | 2013. 01. 03. 20:42:48 | #24741 |
Karakter: Avram Ivanovics Nascrade
Megjegyzés: ~timcsulinak
Esetlenül megpróbál felmászni rajtam, engedek a szorításból, hogy fentebb tudjon jönni, oda, ahová eredetileg irányítottam. A nadrágomnál kezd matatni, megpróbálja kibontani, türelmetlenül várom, míg ujjaival kiszabadítja a farkam börtönéből. Azonnal rá is fog, az érintéstől megremegek, fújtatva figyelem, mi a francot tököl ilyen sokáig, végül megint elkezd bőgni.
- Csináld – dörrenek rá erőteljesen, kézzel kezdi el kiverni nekem, szorítja, masszírozza, húzogatja rajta a bőrt, mellkasomból felszakad egy mély hörgés. Egyre jobban belelendül, de ujjainak melege nem tudja helyettesíteni szájának forróságát, így egy durva mozdulattal utasítom arra, amit már az elején meg kellett volna tennie. Nem akaródzik kinyitnia a száját, rángatni kezdem a hajánál fogva, forró, kicserepesedett ajkai nem akarnak kinyílni, hogy gyűrűként fogják körül a farkam, ami már úgy lüktet, hogy semmi mást nem hallok a zubogó véremen kívül.
Mikor nedves nyelvét megérzem magamon, szinte önkívületi állapotba kerülök, forró nyálával teljesen beterít, szemeimmel mint egy vadállat, úgy figyelem reszkető mozdulatait, szakadt ruháját, de főleg engedelmesen szétnyíló száját.
Langyos és béna nyalakodását nem sokáig vagyok képes eltűrni, fejénél fogva rántom fel, hogy még mélyebben és rendesebben megjárjam ezt a lyukát is, keményen megbaszom a száját, majd megjegyzi így, milyen intenzitásban szeretem a szopást.
Gyorsítok a tempón, mélyen magába fogad, hörögve lököm magam egyre lentebb és lentebb, kutatva a forró magot, ahonnan testéből jön ez az irdatlan hő és feszülő szájának szorítása hamar felajz arra a szintre, mikor úgy érzem, képes lennék elsülni. Mikor nyel egyet, összeszoruló torokizmai megmasszírozzák benne tomboló farkamat, vadul mozogva törtetek a csúcs felé.
Ez az, igen…
Mélyen hörögve élvezem tele bájos kis pofikáját, nyeldekelve próbálja meg leküzdeni a gyomrába a kilövellt ondót, arrább lököm jelenleg hasznavehetetlen testét, ami oldalra dőlve okádik azonnal egy hatalmasat az ágy végébe. Összeroskad, arcán és egész testén látszik, hogy milyen rossz állapotban van, de valahogy nem tud meghatni.
Összeszedelőzködöm, visszarántom a nadrágom, majd a lepedő szélével körbetörölgetem a ruhámat, ahol még nyálas és nedves. Beleremegek, olyan jó volt, a szex utáni kielégültség tompán bizsereg a végtagjaimban, mikor elhagyom a szobát.
***
- Főnök, a többség három napja nem evett, két idős el is nyúlt – tájékoztat azonnal az egyik csatlósom, mikor belépek a pilótafülkébe. Egykedvűen gondolkozom el a dolgon, valóban, nem több napos élelemmel van ellátva a gép, elvileg ez csak egy tizenkét órás járat, ennek megfelelően van felpakolva a hátulja. – Valamint folyamatosan érkeznek a kísérletek, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot. Mi legyen?
Felemelem a kezem, hogy fogja be a pofáját, egyelőre az eszmefuttatásaimat ne tegye tönkre a folyamatos ugatással. Szóval nincs elég élelem, és gondolom, hamarosan gépeket fognak ránk állítani. Olyan légtérben kell tartózkodnunk, aminek államában tilos a túszok feláldozása annak érdekében, hogy tőlünk megszabaduljanak. Különösen Amerikában menő ez mostanában, szeretném ezt kikerülni, eszem ágában sincs felrobbanni a kékellő tenger kellős közepén.
- A kapcsolatot senkivel sem vesszük fel, ezt már a legelején elmondtam – szögezem le, a kezemben levő üveget egy hangos, figyelemfelkeltő koppanással teszem le a műszerfalra. – Viszont az élelemhiányt egy könnyű dologgal meg is oldhatjuk.
Kifordulok az utastérbe, ahol odakint a terrorban tartott utasok a földre bukva éheznek, nyomorognak, volt, aki már a dolgát is többször elvégezte maga alá. Hm. Még hogy a kutya meg a macska milyen förtelmes, hogy nem tudja, hová nem szabad leraknia a végterméket.
Én viszont tudom.
- Kedves utasaink – fogom az üveget és töröm szét a falon, hogy az éles, szikrázó hangra mindenki felfogja, közérdekűt kívánok mondani. – Szortírozni fogunk.
Jajgatás egy csepp se, semmi, mély sóhaj sem. Nem mernek levegőt se venni.
- Egy egyszerű játékra gondoltam, amelyet mindenki tökéletesen ért. Aki egy szabad ablakhoz tudja nyomni az arcát – bökök az oldalt levő kis ablakokra. – Azok a vendégszeretetünket élvezhetik, egészen addig, ameddig le nem száll a gép.
Még meg sem várják, mit mondok vagy mi fog történni azokkal, akiknek nem sikerül, állat módjára taposnak végig egymáson és mindenki egy ablaknyíláshoz szorítja az arcát, a bent rekedtek sikoltozva és üvöltözve tépik az ablaknál levőket. Pár percig várok, majd mikor már minden ablak tele van bőrrel, elkezdem a megmaradottakat a raktér felé terelni.
- Hozzátok ki a hullákat, de a pilóták ruháit előbb szedjétek le. Kelleni fog még – dörrenek hátra, eleget téve parancsomnak, teszik a dolgukat, majd húzzák is a dögöket utánam. A népes csapat beszalad a raktérbe, néhányan már érzik a vesztüket, nem adják alább, nekem akarnak esni, csoportosan. Milyen kár, hogy nekem van fegyverem, nekik meg nincs. Pár lövés, a nyugtalankodók megpihennek a padlón, átlépve őket hajtom tovább a csordát.
Sergej maradt a tucatnyi utassal a gép orrában, Goron, Ivan és Gregorij utánam húzzák a testeket. Beterelem a húsokat a raktérbe, az ott dekkoló többséggel szentimentális egymásra találást játszanak el, majd a közösség szellemével villantják rám ijedt tekintetüket.
Pusztán a jelenlétemmel tartom fenn a rendet, míg a másik két csatlósom azt a tizenpár hullát bevonszolják az amúgy is bűzlő helyiségbe. Még a légi utaskísérők most kezdtek el felpuffadni.
- Ennyi az összes – törli meg kezeit Goron.
- Kifelé, a pilótafülkében tartok további eligazítást – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. Azonnal engedelmeskednek is, egyrészt a bűz miatt, másrészt nem mernek velem kakaskodni, nagyon régen lefixáltuk már, ki itt a vezető, volt, aki megsínylette, volt, aki csak átcsúszott rajta, mint kurva a kuncsaftváltáson.
- Mi lesz velünk?
- Kérem, nincs magában könyörület?
- Mit akarnak tenni?
- Mi lesz az ott maradottakkal?
Nem válaszolok a kétségbeesett, pánikolós kérdésekkel, élvezem még pár pillanatig a látványt, az erőt, a hatalmat, ami forr bennem. Hatalmam van felettük, azt csinálok, amit akarok. Ezt jelenti az, ha valaki a csúcson van. Ha elért valamit, tudja, hogy cselekedeteinek lesz ára, de nem most. Még évek múltán is, izgalommal tölt el, az önrendelkezés joga.
Kellene valami olyat mondanom, amitől lezárom ezt az egészet, de nem kifejezetten öntött el senki sem költői vénával, mikor megszülettem. Így sarkon fordulok, mikor éhező szemeim felfalták a látvány utolsó cafatjait is, majd rájuk zárom az ajtót. A közeli szekrényt is oda húzom, de mikor meghallják, kétségbeesetten az ajtóhoz nyomulnak, dörömbölni kezdenek, kiabálni, mindenki a saját nyelvén. Ez is jelzi, hogy mennyire érzik, vége van. Felesleges már fordítani, tolmácsolni. Már csak az ima maradt.
- Sergej – szólok bele az adóvevőbe, mire az azonnal kapcsol, rögtön érkezik az engedelmes kérés, várják a parancsot. Ők is rájöttek már, mire készülök, van némi félelem, de csak parányi. Szófogadóak, de nem beszariak, ilyen emberek kellenek nekem.
- Igen, uram?
- Engedd le a rakományt – mondom a lyukacsos műanyagba, majd kinyomom. Kissé hátrább állok, hogy az utolsó torlaszt is odamozdítsam az ajtó elé. Megfordulok és elindulok vissza, a pilótafülke felé, mikor meglátom csibét a folyosón, ahogy remegő lábakkal, köhögve kapaszkodik az ajtófélfában.
Ebben a szent pillanatban megrántódik a levegő az egész gépben, sikolyok szállnak, súlyos tárgyak zuhannak lefelé, vannak, akik még kapaszkodnak, és egyre jobban összeszoruló tüdejüknek köszönhetően némán kiabálnak tovább. Szeretném látni, kívánom, bárcsak láthatnám, ki mit fog utolsó pillanatában, ki mit gondol, ki kicsoda kezét fogja, várva, hogy majd becsukódik vissza a billenő ajtó.
Csibe kikerekedett szemekkel néz a hátam mögé, sápadtsága fokozódik, szakadt ruháiban összeomlani készül. Rosszul van, lerí róla, de a hátam mögül érkező hangok és a hűvös huzat még jobban fokozzák rosszullétét, szinte a szemem láttára bontakozik ki benne. Átszalad a szemein a valóság, s amint elér csodaszép szőke fejébe, abban a pillanatban omlik össze. Hangosan koppan teste a szőnyegen, amelyen hosszú, véres csík jelzi, erre haladt el az imént a gyászmenet.
Átlépek rajta, a pilótafülkébe lépek, ahol a további teendőket beszéljük meg. Gyors gépcserére lenne szükségünk, ugyanis az élelem és a kerozin továbbra is kevés a következő két napra. Ameddig az utasok az ablakhoz vannak kényszerítve, addig a közeledő vadászgépek is láthatják, még vannak akkor is emberek a gépen, akik ártatlanok. Akik nem repülni tanultak.
Tisztán látták a szándékainkat, nekünk rohadtul mindegy, ki marad és ki megy. Sőt, ők maguk döntöttek a sorsukról.
- Bizonyos időközönként váltsatok, egyelőre egyetek, a maradék az utasoké. Kellenek még. – biccentés, hogy felfogták, Ivannak is szólni kell, aki odakint a rendet őrzi. - A ruhákat hová tettétek?
- Itt vannak, uram – adja át a pilóták ruháit, keserű szájízzel fogadom a tényt, miszerint egyik sem jó rám. Pedig különösen kedvelek a civilek között megbújva kuporogni, mikor a rend őrei megérkeznek, hogy likvidáljanak minket.
Szerzek egy pár szelet kenyeret, némi húst és pár gyümölcsöt, majd az egyik almába harapva elindulok csibe felé, aki változatlanul a földön fekszik, úgy, ahogy két órával ezelőtt hagytam. Könnyei átáztatták a véres szőnyeget, többször is felriadhatott, de a rémképek bizonyára hatottak az agya életben maradási ösztöneire, és újfent ájulásba hajszolták. Bevonszolom a szobába, az ottani karosszékbe vágom fél kézzel, majd ébresztgetni kezdem:
- Závtrák, csibe – rázom meg, mire nem reagál. Nem vagyok én sem idegbajos, megtanultam, hogyan kell türelmet tanúsítani. De nem ilyen helyzetekben, így a kezem a fürdőben levő jeges vízbe dugom, majd annak rendje és módja szerint felpofozom. Ha erre sem reagál pár másodpercen belül, a tulajdon hányásában fogom meghempergetni az arcát, hátha arra magához tér.
|
| timcsiikee | 2012. 05. 18. 21:29:46 | #21021 |
 Karakter: Nobunaga Yoichi
Megjegyzés: ~ Meersemnek
Yoichi:
Amikor felvesz az ölébe nem ellenkezem, viszont minden porcikám remeg. Hova visz? Most fog kidobni így pucéran a gépből, mielőtt átcipelt minden utas előtt? Összeszorítom szemem, amikor kijutunk a fürdőből, mert nem akarom látni a feldúlt szobát, viszont meglepetten nyílnak fel szemeim, amikor letesz az ágyra. Puha és nem nedves, tisztának tűnik. Hogyan…?
Megragadja állam, hogy rá figyeljek, szívem reszket, bőröm minden pontján fájdalmas bizsergést érzek, amit a félelem szül.
Félig angolul, félig oroszul beszél, viszont a lényegég még így is megértem…
Ne… nem volt még elég? Miért?
Kimegy és magamra hagy, így van kis időm magamhoz térni. Fáj… fáj mindenem, főként az alsó felem. Tudom, hogy lehetne ennél még rosszabb is, mégis… soha senkinek nem kívánnám ezt. Próbálok feltápászkodni de karom megremeg és visszazuhanok a párnára. Beletelik egy jó kis időbe, mire fel tudok oldalazva „ülni” és megtartani magam, majd visszabotorkálni a fürdőbe, hogy alaposan átmossam a testem. Valami ruhát is magamra kell vennem. Ki tudja legközelebb mit tervez? Így is elég szégyen kerülget.
Hosszú ideig nem történik semmi. Mivel ülni nem tudok igazán, így vagy térdelek, vagy oldalt fekszek. A lövöldözés hallatán összerezzenek, s remegő karjaimat keresztbe fonva próbálom nyugtatni magam. Miért pont a mi gépünk? Miért? Nem tudok semmilyen fontos vagy neves utasról, aki miatt eltérítenék a gépet. Vagy ez nem is számít?
Mikor hosszú ideig nem történik semmi kilesek az ajtón, de nem látok innen semmit. Úgy hallom nincs a közelben, így kijjebb merészkedek, de ekkor hirtelen megjelenik előttem valamelyik társamat vonszolva. Lábam teljesen ledermed a sokktól és megmozdulni sem tudok, máris elragad engem is, és már kettőnket húz végig a repülő vége felé.
Kinyílik egy ajtó, szörnyűséges bűz tódul orromba, de a sokktól még csak a gyomrom remeg, majd végre elereszt.
- Kár volt kijönnöd, itt majd gondolkozol – Durr!
Síró gyerekek hangja tölti be fülemet a hullaszag mellett, s szám elé kapva kezemet oldalra fordulok, hogy kiadjam magamból gyomrom tartalmát.
Édes istenem… ez annyira undorító.
~*~
Nem tudom behatárolni az idő múlását, csak folynak az események és próbáljuk valahogy kihasználni, jobbra fordítani a helyzetet. Lehetetlen… ebből semmi jót nem lehet kihozni. Hogy voltak képesek ennyi hulla közé tenni a gyerekeket? Egész életükben rémálmok fogják gyötörni kicsiny leküket ezek az események… már ha túlélik… túl kell élnünk.
Berobban az ajtó, ahogy durván nyitja ki, mindenki riadt őzként mered a jövevényre. Ő az…
- Gyere csak – néz felém, de védelmezőn a gyerekek elé állok - Ha nem jössz, tudod mi lesz. – Mennem kell.
Kollégám utánam kap mikor megindulok, de megölelgetem sírástól remegő testét és azt hazudom minden rendben lesz. Pedig tudom, hogy nem lesz.
Amint kilépek hangos csattanással zárul az ajtó, és már ismerős úton rángat magával, vissza a hálófülkébe. Ne… kérlek ne… még mindig fáj a hátsó felem.
Ledob az ágyra, becsapja ezt az ajtót is, majd egy kecses ragadozó mozgásával mászik mellém. Nem merek megmozdulni, mintha lenne bármi esélyem ellene, hogy figyelmen kívül hagy. Filmbe illő lenne… de ez itt az élet.
Szeme tele vad éhséggel, vigyora rengeteg szenvedést ígér. Hirtelen belemarkol hajamba, és ölébe tolja a fejemet.
Oroszul morog valamit… szerintem nem kell fordítani azért, hogy megértsem. Kezeim megremegnek, ahogy a lábán kezdek el felkapaszkodni. engedi hogy kicsit megemeljem fejemet, csak hogy kioldjam nadrágját.
A hányinger kerülget… és a sírás… az utóbbinak még engedek is. Tudtam hogy ez lesz… vagy hasonló. De ha nem akarom, hogy máshogyan használjon, muszáj megtennem. Ez talán… kevésbé fog fájni. Csak az inget kell leküzdenem.
Kiszabadítom merev férfiasságát. Ahogy ujjaim fogom kőkemény akár a márvány. Úristen… ezt… ezt mind belém nyomta? És ezt most mind a számba kéne vennem? Nem… nem fog menni. Édes istenem, nem fog menni.
A néma könnyen patakokban csorognak le az arcomon.
- Csináld – utasít erős akcentussal, de egyszerűen nem tudok csak úgy hozzáfogni. Kezdetnek összeszorítom kicsit rajta a markomat, és fel le mozgatva masszírozni kezdem, és már erre is hörögni kezd. Halkan, észrevétlenül próbálok szipogni, de nem tudom ez mennyire sikerül. Lassan kezdek megnyugodni, hogy nem szól semmit arra, hogy csak kezemmel ügyködök, egyre nagyobb beleéléssel igyekszem kielégíteni, de csalódnom kell.
Újfent hajamba markol, és fejemet rányomja farka végére, de összeszorítom a számat, kicsit ráncigálni kezd, majd visszatol ugyan oda. Résnyire nyitom a szám, kidugom a nyelvem, és megnyalom a végét. Ble…
Muszáj… az életem… sokak élete is függ tőle. Muszáj erre gondolnom, talán menni fog. Sok nyálat csorgatok ki számból, hogy elfedje valamennyire az ízét, nyelvemmel körözni kezdek rajta, majd végignyalok ívén, hogy teljesen benedvesítsem. Elégedett morgást hallat, kezemmel masszírozom közben nyalogatom ahogy érem, majd felbátorodva számba veszem a végét… de több egyszerűen nem megy. Kezem és szám mozgását összeigazítom, lehunyt szemmel összpontosítok arra amit csinálok, már zsibbad a szám, de nem hagyja, hogy sokáig csak ennyit tegyek.
Oroszul morog, egy szót sem értek, csak azt veszem észre, hogy feltérdel felránt engem is a hajamnál fogva, majd két oldalt fogja meg a fejem, úgy szorítja össze, hogy akaratlanul nagyra nyissam a szám, ha nem akarom, hogy fájjon, majd olyan mélyen belém vágja magát, hogy a torkomban érzem a végét.
A szemem újra bekönnyezik, nyálam az államon csorog le vékony csíkban, ahogy ki be mozog bennem, és csak tehetetlenül nyögdécselek. Már nem csinálok semmi mást, csak támaszkodom, küszködök a levegőért, és nyelek amikor az inger megkívánja, mert fokozatosan kezd elönteni a hányinger, ahogy a torkomat érinti hímtagja.
Tartja a fejem, egyre gyorsabban mozog, küszködök a gyomrom ellen, majd mély hörgése és lelassul mozdulatai jelzik, hogy épp most tölti meg torkomat. A testem forró, már csak ennyiben is teljesen leizzadtam.
Amikor kihúzódik belőlem, megérzem nyelvemen az ízét, a számra tapasztom tenyeremet, mert ugyan a torkomba lőtte mindet, de egy csepp íz is képes kikészíteni. Gyorsan vetődök az ágy másik végébe, és a föld felé hajolva kiadom gyomrom maradék tartalmát. Nem sok… a nagyja csak fehér paca. Teljesen elgyengülve esek össze az ágy végében, kábán próbálok ébren maradni, ami kissé nehezemre esik, de még nagyjából megy. Enni… ennem kell valamit, vagy teljesen el fogok ájulni.
|
| Meera | 2011. 06. 21. 20:46:17 | #14427 |
Karakter: Avram Ivanovics Nascrade
Megjegyzés: ~timcsssnek
(zene)
- Csak nem elfáradtál… csibém? – kerül ajkaimra élveteg vigyor, már most tudom, mit fogok vele csinálni. Olyan szintű rettegés fogja el, hogy remegni kezd, selymes segge végigsimítja az én kemény combjaimat, s mikor gyengén előre-hátra kezdi magát lökdösni, legszívesebben szájon harapnám.
Kéjesen felhördülök, kezem a hátára csapom, és eldöntöm a földön, s kíméletlenül dugni kezdem páratlanul szép testét, a sötét csempén szinte sikolt a bőre, hogy érintsem meg, karcoljam meg, tépjem meg… mutassa meg, milyen káprázatos színekben tud még pompázni…
- Megmondtam… ha nem diktálod a tempót, majd én… - lököm feljebb lábait, hogy jobban hozzáférhessek, forrósága és a szűk segge szinte mániákus tempóra ösztökél, akarom még mélyebben és erősebben, úgy vonz magához, mint valami hatalmas... Szemeit összeszorítja, gyenge kis kezei vállamba marnak, hogy kapaszkodhasson… Ahh, karmolásszon, karmolásszon, azzal feltüzel…
- Kérem… - meghallom halk hangját, kicsit lassítok, hogy tudjon beszélni. Csiripelj édesem, csiripelj! – Kérem…
Csak könyörög, az nem érdekel.
Játszunk, játszunk…
- Játszunk…! – hörgöm, kimászok belőle, de mire felnyüsszen boldogan, hogy békén hagyom, megragadom az oldalát, dobok rajta egyet, akárcsak egy méretes palacsintán. Felmarom a fenekét, gyenge csuklóit összeszorítom, úgy, hogy már szinte ropog, és a feje mellett a falhoz csapom, hogy ne legyen útban. Ahogy moccanok, a nadrágomon felcsörömpöl az öv, vad vicsorral tépem le magamról, és összehajtva a markomban tartom.
Hátrapislog, olyan szinten remegni kezd, hogy már élvezetet is nyújt. Újra tövig hatolok belé, felsikít, édes és éles hangja szinte végigvág az idegrendszeremen, ösztönzőleg hat rám, mint valamiféle csatakiáltás.
- Gyerünk… Akkor mozogj is, kis szukka… - becézem kegyetlenül, puha és fehér seggére csapok az övvel, megint visít, olyan, mintha mézzel kenegetné a fülem belsejét. Élveteg fejjel billentem oldalra a fejem, hogy a csempék által nyert utolsó visszhangot is még élvezhessem. Micsoda gyönyörű hangja van…
Lassan mozogni is kezd, sikerült ösztökélnem, hogy lóbálja a csípőjét. Felhörgök, a hajam a szemembe lóg, az övbe marok, és néha a hátára sújtok, hogy haladjon, ne álljon meg, még ne merészeljen megállni… Bőre először rózsaszín lesz, majd bevörösödik, olyan, mint egy hófehér lepel, amire vér fröccsent.
A tempót felgyorsítom, de máshogy mozgok mint Ő, neki és nekem egyszerre okozva ezzel gyönyört. Imádom karmolászni, szabad kezem az övvel néha lágyabban a hátára csap, legszívesebben hörögve marnám a bőrét...
Nyög és sóhajt, fújtatva küzdök, kis segge engedelmesen simul hozzám, pontosan úgy mozog, ahogy kell, úgy érzem, menten felrobbanok, de még akarom, nagyon is sokszor… Elengedem kezeit, hogy végre rendesen foghassam a csípőjét, rögtön meg is támaszkodik a földön, vadul törtetek tovább és mélyebbre benne, magamba akarom olvasztani, a forróságát akarom, mindenét, amit csak ez a test nyújthat nekem…
Akarom a száját is, ízét, kóstolni akarom…
Ráfekszek, megragadom kezeit, és hátra, a hátára feszítem őket, felemelve Őt, ujjaim hajába tépnek, felemelem, hogy elérjem a fülét.
- Fordulj ide… - dörmögöm rekedten a fülébe, meg is nyalom a drága testrészt, megpróbál megfordulni, de mikor nem megy neki, szinte teljesen belényomom magam, mire hangosan felnyög. Keményen megcsókolom, közben folyamatosan mélyebbre lököm magam benne, fuldokol a csók közben, nyög és sóhajt, rajtam többször is végigvág a kéj…
Ahh, basszus…
Beleharapok nyakába, élvezem, ahogy a fogaim között meg-megfeszül bőre, nyomokat akarok rajta hagyni, tudják, hogy csak az enyém. Megkarmolom hasát és mellkasát, élvezem, hogy ujjaim eltűnnek rángatózó, illatos bőrében. Mellbimbóit kényeztetem, akarom, hogy nyögjön, halljam, halljam!
- Folytasd azt, amit az előtt csináltál, mielőtt bejöttem – morgom kéjsóváran, mire japánul felel. Nem ezt akarom! Megmarom ismét hibátlan bőrét, mire felvisít. – Gyerünk – dörrenek rá fenyegetően.
Lassan meg is teszi amit kérek, elkezdi kiverni magának, érzem vállának gyenge izmán, hogy serényen mozognak ujjai, jutalomként össze-vissza tépem, csókolom és nyalom, ahol érem, végigkarmolom az oldalát, sóhajt és nyög, már szinte sikít.
Hallgatom, hallgatom!
Hamarosan el is élvez, és ahogy megremeg a teste s összeszorít, én is hörögve nyomulok belé teljesen, végigszánt rajtam a kéj, utána pedig pillanatokig nem is látok semmit. Ahh, soha nem dugtam még ilyen kibaszott jót…
Elengedem testét, megtámaszkodik, majd elterül, leülök a földre, legszívesebben én is elvágnám magam, de nem lehet. Éppen eltérítek egy gépet, nem kellene heverésznem a padlón. Pár percig csak becsukott szemekkel szuszogok, nem akarok rá nézni, megpróbálom lenyugtatni magam, és szaporán dobogó szívem.
Ahh, rohadt jó volt…
Elteszem magam a nadrágomba, és felállva árnyékot vetek kuporgó testére. Felkapom, és kiviszem a szobából, az ágyra vágom, majd oldalra pillantva látom, hogy megcsinálták az ajtót, amit betörtem. Rohadt helyes. Kiscicám felé fordulok, és megragadva állát magam felé fordítom.
- Csodálatos voltál, kiscica. Megismételjük az este – duruzsolom felé oroszul, felét angolul, biztos felfogta mit mondok neki, ugyanis elsápadt. Elterül a puha ágyon, rádobom a takarót, és kielégült vigyoromat pillanatok alatt eltüntetem, bár nagyon nehéz. Úgy érzem, jól laktam.
Egyelőre.
***
Az utasok között bulizok egy sort, látom, hogy van pár csecsemő és fiatalabb gyerek, őket a raktérbe zárjuk el, az anyjuk nélkül, a hullák közé. Visításukat elnyomja a hajtóművek robaja nyomja el hátul, egy idősebb kamaszt, olyan tizenötévest megfogok, és bependerítek utánuk. Még a végén kinyitják a raktér ajtaját, a huzat meg a nyomás szétnyomna bennünket.
- Hölgyeim és uraim. Ez itt egy repülőgép eltérítési akció, gondolom észrevették – zendül fel hangom, mélységes kuss lesz, csak a gyerekeiktől elszakított anyák zokognak. – Természetesen nem garantálom, hogy nem fog bajuk esni. Ha balhéznak, megsérülnek, ha csöndben vannak, megsérülnek. Aki még most öngyilkos akar lenni, az szóljon, könnyebbség lenne mindnyájunknak.
- TE PSZICHOPATA ÁLLAT! – üvölt fel egy férfi nemsokára, oda sem nézve lövöm le anélkül, hogy kegyelmet adnék neki.
- Ez is egy módja a gyors halálnak. Nem szeretem a vergődőket – fejezem be, még így is kedves vagyok. Senki nem jelentkezik, ezért lelövök egy idős nőt a sarokban, egy szék háttámláján keresztül. Elteszem a fegyvert, és belépek a vezérlőbe, ahol már Ivan tartja egyenesben a gépet.
- Uram! – állna fel, de jól tarkón vágom a pisztoly agyával.
- Fel ne állj idióta, mikor te vezetsz – mordulok rá dühösen, mire behúzza a nyakát. Hihetetlen, mennyire hülyék lettek, csak azért, mert széterőszakoltak pár embert. Odanyúlok az egyik üvegért, és meghúzom. Vodka. Persze, egy orosz csak vodkát ihat, mi? Gyűlölöm.
- Hova kell vinnünk a gépet, uram? – kérdezi készségesen, miután az üveg tartalmát szétlocsoltam. Sajnálja, de nem tud érdekelni.
- NE üss be semmilyen úti célt – szólok rá rögtön, mire nyel egyet, és előre fordul, mielőtt még megint megcsapnám. Tetszik, hogy kitalálja a gondolataimat, persze csak csínján az ilyesmivel.
– Kubába visszük – jelentem ki egyszerűen, felkapva egy almát az egyik táskából, és belemélyesztem a fogaimat. Még mindig érzem selymes bőrének ízét a számban, a savanyú zöldalma eltünteti szinte nyomban. Bosszúsan eszem meg három harapással az egészet, a csutkát a halott nőre dobom.
- Ezt itt… ki a raktérbe, a többiek közé. Jó lenne, ha esetleg Sergej megnézné a csomagokat. Minden értékes lehet – fordulok meg, és kilépek az ajtón, erre odakint még a sírás is abbamarad, eddig mindenki zokogott és bőgött.
- Yoichi? Mi van Yoichivel? Kérem… kérem! – néz rám az egyik szakadt ruhájú lány, nyilván azt pateroltam ki Sergejestől mindenestől a szobából. Érdeklődve guggolok le hozzá, torz fejtartással, mire az arca elé kapja a kezeit.
Szóval így hívják.
- Kellemes utazást kíván – dorombolom gúnyosan, mire hangosan felszipog, fejét az ülés huzatába rejti. Halvány vigyorral az arcomon felállok, látom, hogy mindenki lassan rosszul lesz a szagtól.
- Klímát! – morranok a fülesembe oroszul, mire Sergej bekapcsolja a készüléket, a levegő kicserélődik. Hozzá vagyok szokva a hullaszaghoz, de ha nem szükséges, feleslegesen nem szívom. Lehajolok a lány mellé, megragadom a karját, és elrántom magammal a folyosóra. Sikolt, visít, de miután a szemei közé nyomom a pisztoly csövét, elhallgat.
Ahogy vonszolom a folyosón, az egyik ajtó kinyílik, a félig ájult Yoichi kerül elő, és könyörögni kezd. Felemelem a szemöldököm, mire elhallgat. Megragadom mind a kettőt, és húzni kezdem őket a grabancuknál fogva, a két test elernyedve hagyja magát, hogy vonszoljam őket.
- Itt maradtok – mordulok rájuk, mire az egyik csecsemő felsír az egyik kibelezett utazótáskában. A lány engem szemmel tartva odakúszik, és a karjába veszi a síró gyermeket, kiscica pedig kábán engem bámul.
- Kár volt kijönnöd, itt majd gondolkozol – eresztek meg egy vicsorgást, és rájuk vágom az ajtót.
***
Négy óra múlva visszanézek hozzájuk, könnyes és piros arcok, felöltöztek a csomagokból, amiket ki tudtak nyitni, és szinte egy kupacban tömörültek össze. Bakancsom dobban a raktér padlóján, ijedten rezzennek össze.
- Gyere csak – duruzsolom, pontosan tudja az illető, kinek mondom. Nem moccan, félve húzódik a többiek elé, mintha védeni akarná őket. Szóval így állunk. – Ha nem jössz, tudod mi lesz.
Halkan odasuttog valamit az ismét síró lánynak, nagy ölelkezés sírás-rívás. Úgy csinálnak, mintha elvinném Yoichit valahová. Hát rengeteg sok hely van, ahova elutazhatnánk, de a repülőgépen belül nem sok választásunk van. Botladozva feláll, és mikor közelebb ér, belemarok a hajába, odarántom magamhoz, s mélyet szippantok illatából.
Elcibálom a szobába, ami mostmár az én szobám.
A mi szobánk.
Az ágyra dobom, összetörten és elesetten pislog rám, mint valami megrettent erdei kisállat. Felhorkanok a látványtól. Ha így néz, azzal csak még jobban felizgat. Felmászom mellé az ágyra, megmoccanó farkam lüktetve követeli, hogy dugjam meg megint, újra.
Ha nem akarom, hogy elvérezzen, pihentetnem kell a seggét.
De mint tudjuk, két lyuk van rajta.
Sátánian elvigyorodom, mikor mellé fekszek, és tarkójánál a hajába szaggatok, fejét az ágyékomra szorítom.
|
| timcsiikee | 2011. 04. 18. 20:12:58 | #13039 |
Karakter: Nobunaga Yoichi
Megjegyzés: ~ Meersnek
Yoichi:
Hirtelen valaki hátulról átkarol, és megáll kezem a mozgásban de azonnal folytatja is helyettem, hideg kezével.
Ne… kérem ne. Érzem ahogy egy nagy gombóc keletkezik újra torkomban.
Ah… mégis… túl… túl jó amit csinál.
Ahogy hátra vetem fejemet oroszul morog valamit a fülembe, és a telhetetlen forróság mellett elönt pár pillanatra a hideg, megrázza még lényemet is, és feszengek előtte. Izmaim hol elernyednek, hogy megfeszülnek.
Hirtelen perdít meg, megfordul velem a világ, felfogni sincs időm belém nyomja magát és felsikoltok egyszerre a fájdalom és vágy keverékétől. Sóvár, égető könnycseppek gördülnek végig arcomon. Megint… megint azt csinálja.
- Mozogj, szőkeség – durmolja fülembe, hisz ölébe ültetett, belecsókolva nyalja meg fülem, mire megremeg újra egész testem. Irányít… tudja jól mit csinál. Azért sem ellenkezhetek mert félek hogy megöl. Félek, hogy bántani fog ennél is jobban, kínozni még ennél is fájdalmasabban. Másrészt… az a felkorbácsolt vágy amivel teljesen ural magával ragad és hajszol. Nem tudok neki ellenállni bármennyire próbálnék akaratoskodni. Viszont makacsul nem moccanok először, teljesen legyengít a félelem és a fájdalmas vágy. - Vagy te adagolod magadnak, vagy én – vérfagyasztó, halk fenyegetéssel morogja a szavakat. Muszáj… muszáj lesz megerőltetnem magam.
Lábaimra támaszkodva igyekszem olyan tempót diktálni, ami talán neki is jó és nekem sem annyira fájdalmas, de ahogy mellkasomra tapadnak ajkai, egyre jobban csitul bennem a sajgó hasogatás, a tortúra kezd élvezetessé válni, már csak a szívem és lelkem hasad meg a tudattól. Testem megadta magát a durva szenvedélynek, de belül teljesen összetört, könnyeim keskeny patakban csorognak le arcomon nagy cseppekben gördülve.
Hátra-hátra vetem fejem, torkomból akaratlanul is felszakadnak a nyögések és sóhajok. Vállában lelek kapaszkodóra, még arra sincs erőm, hogy legalább egyik kezemet a szám elé tegyem, ajkaimra hiába harapok, egy idő után kicsusszan fogaim közül a nedves testrész.
Nem bírom sokáig, bármekkora is hatalmas úr a testi vágy, izmaim gyengébbek nála sokkal és épp ez lesz a veszte. Eddig bírtam. Lihegve kapaszkodom belé, hasunk között összeszorulva lüktet merevedésem, övé pedig bennem. Nem… nem tudom folytatni, képtelen vagyok.
Fél kézzel szorítja össze arcomat, bőröm és szám összegyűrődik, szinte erősen fáj, ahogy markolja arcomat. Akaratlanul is szemeibe nézek, a látvány magával ragad, megfélemlít és nem ereszt. Félelmetes, velőt rázó ez a tekintet… nem is bírom sokáig így lesütöm pilláimat, de figyelmeztetően még jobban megszorít így most már tudatosan figyelek rá.
Kajánul vigyorog, szemeiben a nyers vágy, a határozott fenyegetés.
- Csak nem elfáradtál… csibém? – kérdezi kaján vigyorral, amitől megremeg testem a félelemtől. Halkan nyöszörögve erőt veszek még magamon, és csípőmet előre-hátra mozgatom, de közel sincs ahhoz az élményhez, amit az előbb én is éreztem. Csak apró szikra az előbbi vad tűz mellett.
Felmorran kéjesen, hátamra dönt, leszorít a hideg földre, és erőteljesen mozogni kezd bennem, a fájdalomtól kezdek csillagokat látni, az élvezet és gyönyör eltörpül a gyors, kínzó tempó mellett.
Szemeim lassan fájnak a sok, néma sírástól. – Megmondtam… ha nem diktálod a tempót, majd én… - Összeszorítom szemeimet, vállába kapaszkodok, mintha eltolnám magamtól de nem is próbálkozok vele mert tudom, hogy nem menne.
Fáj… nagyon fáj. Éget, olyan forró, hogy úgy érzem lángra lobbantam. De ez nem szenvedélyes, mindinkább kínszenvedéssel teli lángnyelvek mardosása.
- Kérem… - nyöszörgöm erőtlenül, és lassít a mozgásban – Kérem… - kinyitom szemem, kicsit homályosan mégis jól látom arcát. Állatias vad ösztönök honolnak rajta.
Újabb morgás, de ezúttal oroszul, kihúzódik belőlem megkönnyebbülve sóhajtok fel, de nincs rá elég időm. Hasra perdít, felhúzza fenekem, kezeimet összefogja fejem felé emeli és egy kézzel a csempének szegezi a falon. Halk, fémes moraj csörren visszhangozva a falról, s szemeim elkerekednek, amikor susogást hallok meg. Ismerős a hang, minden napos mégis nem tudom kitalálni, hogy mi lehet az.
Félve nézek át vállam felett, és elkerekednek szemeim mikor meglátom kezében övét kettéhajtva. Mi… mit akar azzal?
Hirtelen belém vágja magát, felsikoltok, és előre zuhan a fejem. Fáj… Nagyon fáj…
- Gyerünk… Akkor mozogj is, kis szukka… - fenekemre csap az övvel, újabb fájdalmas sikoly hagyja el ajkaimat, de nem akarom hogy ez még egyszer megtegye, így inkább mozgatni kezdem csípőmet. Először lassabban majd egyre gyorsítok, próbálok úgy mozogni, hogy minél kevésbé fájjon. Néha meg-megcsapja hátamat, éles fájdalom hasogat még utána is sokkal, s ilyenkor akaratlanul is gyorsítani kezdek…
Ez… ez egy szadista állat. Most úgy érzem magam, mint egy versenyló… vagy rosszabb.
Mindenemet összetörte… mindent.
Lassan érzem azt, hogy csípőm ritmusát felveszi, ellentétes mozdulatokkal teszi intenzívebbé az egészet, s lassan visszazuhanok a kéjes, gyönyör teli felhők közé, melyet olykor csipkedő fájdalom fűszerez meg. A fájdalmas szisszenések nyögésekké, sóhajokká válnak, olykor hátra csapom fejem, hogy előre hulló tincseimet elhessegessem arcomból. Szemeim már csak lágyan szorulnak össze, ajkaimat nem csukom, be csak lihegek és nyögök mozdulataink ötvözéséből születő gyönyörtől.
Hirtelen elengedi csuklóimat, automatikusan azonnal a földre támaszkodom, mindkét kezével csípőmet fogja meg két oldalt, és felmorranva egyre csak gyorsít és gyorsít. Az őrületbe kerget…
Nem sokáig mozog így, előre hajolva ismét kezeimet fogja meg, de most hátam mögé feszíti, kissé meg is emel, csak egy marokkal fogja őket össze, szabad kezével hajamba markol és hátra rántja durván a fejem.
Csípőlökései szaporán ostromoznak.
- Fordul ide… - morogja fülembe nyalva mire megpróbálom felé fordítani a fejem. Egy erőset lök belém tövig, hirtelen lehunyt szemmel nyögök fel, s ezt még megismétli párszor, végül egy csókkal hallgattat el, nyelve birtoklón csusszan számba, nem tudom sem állni sem viszonozni ezt a vágyat. Nyelvem mégis megmoccan, mintha megpróbálkozva vele, de nem tudom ezt a szilaj tempót követni. Úgy felhúzott egyenesbe, hogy szinte hátam már mellkasát éri, mindketten apróbb terpeszben térdelünk a földön, és most főkét Ő mozog. Elengedi kezem, fogaival érzékien mar nyakamba, s míg egyik keze még mindig hajamat markolja, másik keze mellkasomra siklik. Először csak finoman majd egyre erősebben karmolja mellkasomat, rácsippent mellbimbómra, megcsavarja és előbb iszonyatosan kellemetlen, de utána mintha még ez is élvezetet nyújtana… Miért? Miért élvezi a testem ha kínoz? Ennyire elvesztettem volna az eszem? Vagy csak… ő tudja, mit kell csinálni a fájdalom mellett?
- Folytasd azt, amit az előtt csináltál, mielőtt bejöttem – morogja kéjesen, fülembe dörmögve, akadozva nyöszörgök valami tiltakozás félét, de japánul siklanak ki a szófoszlányok. Durván karmolja végig mellkasomat, szinte csíp ahogy majdnem sebet ejt – gyerünk – utasít ellentmondást nem tűrőn, s nagyot nyelve, végül kéjesen lihegve és nyögve hajtom végre utasítását. Hasamon lesiklik tenyerem, alhasamnak feszülő, lüktető vágyam kielégülésért visít minden egyes pulzálással. Ráfonom ujjaimat, lassan masszírozni kezdem, miközben karmol, harap, nyalogat és csókolja mindenhol testemet.
Mocskos és undorító, szemét perverz dög… a testem mégis élvezi és ez a legnagyobb szégyen. Összeszorítom szemem, újabb könnycseppek termelődnek, s végigfolynak arcomon, nyögéseim egyre erősebbek, morgásával vegyülnek, egyre gyorsabb a tempó és az ő mozgásához irányítom a kezemet. Fel fogok… fel fogok robbanni… úgy érzem… mindjárt… Ah… neh… Nehm!
Ívbe feszül testem, fejem kőkemény vállán koppan, de fel sem fogom igazán. Feltörő sikolyom jelzi, hogy elértem a gyönyör csúcsát, forró nedv csurran kezemre, s a másodperc törtrésze alatt hangomat követi ő morgása, olyan mélyen nyomja belém magát élvezés közben, hogy még fenekem is laposan feszül testének.
Ahogy elenged lassan zuhanok a földre, először megtámaszkodom kezeimen, majd lerogyok a hideg kőre. Elfáradtam… fáj minden porcikám…
Félek kimenni, nem akarom látni azt a szörnyűséget… a vérontást…
Semmit nem akarok látni. Nyugalmat akarok. Legszívesebben meghalnék, de félek…
Megkapott… kétszer is. Vajon megelégedett? És ha igen, akkor… most mi lesz?
|
| Meera | 2011. 02. 03. 20:05:32 | #11056 |
Karakter: Avram Ivanovics Nascrade
Megjegyzés: ~timcsnek
(zene)
Mikor visszajövök, látom, hogy Sergej egy nőt dug, olyan hévvel, hogy tiszta vér az egész lepedő. A levegő fülledt és szex szagú, de ez nem az általam baszott kis csibe illata… Haragom felcsap, szerintem világos, hogy ez a szoba kié, és ide senki más ne hozzon be semmilyen áldozatot, pláne nem összekenni vele az ágyneműt! Megragadom a torkát, mire rögtön abbamarad, szerintem farka le is konyulhatott a nőben.
- Takarodj. Szijcsász! – azonnal felpattan, nadrágját magára rángatja, és karon ragadva a nőt kirohan a szobából. Undorodva kiköpök, és lerántom az gusztustalanná vált ágyneműt, majd belegyűröm a kukába. Hol lehet az én drága kis csibém?
Benyitok a fürdőbe, és látom, hogy apró kis teste a hideg csempén gubbaszt, füleire olyan erővel szorítja kezeit, hogy szinte elfehéredtek ujjai, szemeit görcsösen szorítja össze. Odalépek elé, és nyilván a rezgésekből megérezhette, hogy ott állok előtte.
Felnéz, és szemei hatalmasra kerekednek, nekem pedig reakcióját látva egy kaján félmosoly kerül ajkaimra. Hmmm… Már most élvezem… Annyira gyönyörű teste van, nem igaz, hogy a japán maffia még nem csapott le rá, és nem rántotta magával. A bársonyos, hófehér bőr, ami most a rémülettől és a hidegtől libabőrös lett, az izgalom illata, ami belőlem árad, ütközik az ő kis védtelen sóhajaival, ijedt szipogásával…
Odalépek hozzá, és leguggolva belemártom ujjaimat vizes hajába, s a selymes hajtincsek szinte kisiklanak ujjaim közül, pedig gazdájuk már rég a markomban van. Gyenge kezei megpróbálják lefeszegetni ujjaim hajáról, de esélytelen, és kapva az alkalmon elkapom csuklóit, és erősen a csempének vágom. Csak semmi ficánkolás, az még ráér később…
Szabad kezem ismét hajába túrom, ezáltal feljebb rántom fejét, hogy közelről gyönyörködhessek kivételes és kívánatos szépségében. Nevetgélve hajolok füléhez, illatából nagy lélegzetet veszek, hagyva, hogy édes illata elkábítson annyira, amennyire kell. Kezem leszalad remegő testén, megsimogatva a harapnivaló részeket…
- Bozse moj boh – dörmögöm fülébe, forró testének közelsége a ruhán keresztül is perzsel. Ahh, annyira… érzéki az egész alakja, ahogy beszél, ahogy levegőt vesz, minden. Legszívesebben elevenen felfalnám. Hátára hajolok, élvezem ahogy rendezetlen levegővételeitől még jobban nekem simul.
- Hiányoztam cicám? – imádom a reakcióit látni, de most elcsapta a fejét, így bosszúból beleharapok a vállába, de úgy, hogy számára még szégyenteljesebb legyen… Sóhajt is egy kéjeset, mire a nadrágomban megrándul bebörtönzött farkam. Ujjaimmal befutom hátának csodás ívét, érzem párolgását, annyira vonzó mint légynek a dögvirág…
- Gyönyörű vagy… szép és kívánatos. Felejtsd el, hogy nem foglak megdugni minden áldott nap minimum kétszer… - csúsztatom ujjaim félmerev farkincájára, mire megremeg, és érzéki sóhajt hallat, s reszketésének köszönhetően akaratlanul hozzám dörgölőzik. A vállába marok fogaimmal, mire felsikolt, élvetegen visszhangzik fülemben fájdalmas kiáltása, mint valami részegítő dallam…
Ujjaim ismét fenekébe nyomom, nem akarom, hogy belehaljon itt nekem abba, hogy megkúrom, különben is, egyedi és különleges, ebből adódóan törékeny, akárcsak a porcelán. Vigyáznom kell rá, ha akarom még magamnak többször is.
Folyamatosan adagolom neki ujjaimat, már négy mozog benne, Ő pedig nyögdösve hajtja fejét a hideg csempére, teste meg-megrándul, élvezem, ahogy alattam görnyedezve adja ki élvezetének hangjait… Hihetetlenül felkorbácsolja bennem a vágyat, már csak ha rá gondoltam, hogy itt van kiszolgáltatottan és védtelenül, egyből felállt…
Megragadom szőke haját, és annál fogva húzom hátra fejét, hogy ajkaira csaphassak, és mohón felfaljam őket. Érzem, ahogy véresre harapdálta, élvezettel nyalom le a félig alvadt vért dús ajkairól, annyira jó az íze, beszarás.
Már éppen kiszabadítanám magam nadrágomból, és keményen megbasznám, amikor valamelyik öngyilkosjelölt állat módjára dörömbölni kezd a nehéz fém ajtón, amit bezártam.
Most megölöm.
- Uram! Egy halott utas ráesett a fedélzeti számítógépre, és a vére belefolyt! Uram! Jöjjön! Főnök!
Bassza meg, ennek fele sem tréfa. Egy pillanatra hagyom ott őket, és tessék, máris megtörténik a baj. Azt hittem profikkal van dolgom, de ha egyszerre több kívánatos élőlényt látnak, akkor teljesen elveszítik az eszüket.
Marhák.
- Azonnal megyek! – pattanok fel csibém mellől, és kicsörtetve a fürdőből az első megmozdulásom az, hogy bevágom az ajtót magam mögött, a második pedig az, hogy a pisztolyom agyával rásózok egyet a vállára, mire nyögve csuklik össze.
- Ez a gép épségben kell! – mordulok rá, és kirontok a folyosóra, majd be a pilótafülkébe. Egy halott nő fekszik az egyik kormányon, Irailj pedig erősen hulla állapotban meredezik a plafon felé.
- Ki nyírta ki?
- Az a nőstényállat! Egy volt rendőrnő, éppen szülési szabadságon van – kerül elő a halott irataival Goron, mire gyomorszájon vágom, s levegő után kapkodva roskad le a földre, ahol összegörnyed fullákolva.
- Nem érdekel, hogy milyen minősítésben volt itt! Hogy jutott ide be?
- Dhugni akarth… - nyeli a levegőt, mire a légcsövére szorítom hüvelykujjam, és haragosan meredek rá, s erre szinte nyüszíteni kezd.
- Persze, a préda önként megadja magát a vadásznak! – lököm el magamtól, mire elfekszik, én pedig a panelhez lépek, lesöpörve róla a hullát. A még ép billentyűzeten leütök pár gombot, majd a baloldalon levő panel felvillan, és egy hang bemondja:
- „Másodlagos vezérlőpult aktiválva. Kérem, üljön a bal vezetőülésbe, és adja meg az új koordinátákat.”
A fülemhez emelem a kezem, és bekapcsolom az adóvevőt, majd beszélni kezdek, utasításokat adva. Ivanra rászóltam, hogy jöjjön ide a raktérből, ha már ott végzett, és folytassa a gép vezetését, mivel a robotpilóta meghibásodott. Én pedig értek hozzá, de dolgom van, de nem is vitatkozik. Ő a legjobb emberem, ez a kettő idióta, de nagy veszteség, hogy Irailj meghalt. Kiválóan dobta a gránátot, egyedül ebben volt különleges, meg persze a gépvezetésben.
Ahogy Ivan megérkezik, rögtön visszaindulok csibéhez.
***
A fürdőben olyan látvány fogad, aminek láttán egy pillanatra teljesen gyökeret ver a lábam a padlón. A szőkeség elkezdte saját magának kiverni, amíg odavoltam! Hát menten eldobom az agyam, ha ennyire könnyíteni akar magán, akkor azon szívesen segíthetek. Ahogy nyögdécselését meghallom, azonnal feláll a farkam, és lüktetni kezd, mintha évtizedek óta nem járt volna semmilyen szűk testnyílásban.
Végigrohan rajtam a vágy, és egy lépéssel átszelem a kettőnk közötti távolságot, de annyira el van magával foglalva, hogy észre sem vesz. Kezem átfuttatom hóna alatt, és ráfogok én is kis farkincájára, mire ijedten felnyikkan, de az élvezettől hátraveti fejét.
- Ennyire tapasztalatlanok lennénk, csibém? – duruzsolom fülébe oroszul, és megperdítem a tengelye körül, majd helyet cserélve az ölembe ültetem. Kiszabadítom magam nadrágomból, és már előzőleg kitágított kis seggébe hatolok, mire hangosan felkiált, szinte sikít, én pedig egy kéjsóvár nyögéssel engedem teljesen magamra, de úgy, hogy kis fütyköse kettőnk közé szorul.
Ahh… Olyan forró, és pont jó, úgy öleli körül farkamat, mintha pont rám lenne méretezve kis segge. Ah, már rég a magamévá tehettem volna kétszer, ha ezek a balfaszok nem rondítanak bele…
- Mozogj, szőkeség – morgom fülébe, és belecsókolok, mire megrándul, de megpróbál eltolni magától, de régen bukott ötlet, mivel tövig benne vagyok, és vállam markolászásával csak arra ösztökél, hogy basszam bele a csempébe irgalmatlanul.
- Vagy te adagolod magadnak, vagy én – fenyegetem meg, és látom, hogy kába tekintete az arcomra siklik, de remegő pilláinak rejtekében felfedezem a megértést. Még szép, angolul beszéltem hozzá… Halkan zihálva és sóhajtozva emeli meg magát lábaival, én pedig nyelvemmel a nyakán kezdek el játszani, majd tálcán felkínált mellbimbói körül körözök…
Ügyesen mozog, én pedig próbálom hagyni, had élvezze, de látom, nem kell neki mondani, hogy vágjon érzéki arckifejezést közben. Sikongatva dobálja a fejét, megízlelte végre a gyönyör egy fokát, s ahogy alhasamnak szorított farkincája úgy pulzál, hogy pillanatokra úgy érzem, nem bírom ki, hogy Ő szabja a mértéket.
Pedig milyen gyönyörű látvány…
Meglibbenő, félig vizes haja szinte szétcsapja a vízcseppeket, nedves homlokáról csábos ajkaira csorog az izzadság, és a pilláin ülő régi könnyek szinte sziporkáznak a félhomályban, élvezettől csillogó testén gyöngyöznek a cseppek, mint megannyi ékkő… FEhér bőre szinte világít a sötétkék csempékkel a háttérben, szemei félig lehunyt szemhéja mögül örvénylőn és kábán merednek a világba.
Ahh, csodálatos…
Lassan fáradni kezd, lábai feladják a szolgálatot, és gyengén megkapaszkodva vállaimban reszket, hiszen nem élvezett el, ahogy én sem. Kajánul elvigyorodom, és próbálok nem venni tudomást arról, hogy én is kielégületlen vagyok.
Játszani van kedvem.
Kezemmel összeszorítom arcát, hogy szinte csücsörít, és felvonom fejét magamhoz, hogy láthassam, milyen hatással volt rá ez a kis lovacskázás. Még mindig benne vagyok, Ő pedig alig kapva levegőt zihál az arcomba, forró lehelete csak megdobja bennem a vadász ösztönt.
Szerkesztve Meera által @ 2011. 02. 03. 20:07:35
|
| timcsiikee | 2010. 12. 16. 19:38:28 | #9814 |
Karakter: Nobunaga Yoichi
Megjegyzés: ~ Meerának
Yoichi:
Az átjáró mögött várom a friss utasainkat, mindenkinek egy-egy szórólapot a kezébe adva. Persze lesz majd szemléltetés is, de jobban szeretem, ha ezt is elolvasgatják az emberek.
Amikor gyerekek is felkerülnek, szélesebb mosollyal fogadom őket, leguggolva bátorítom őket.
- Szia – köszön aranyosan, így visszaköszönök, és csak megborzolom hajacskáját, amikor megkérdezi én vagyok-e a kapitány. De jó is lenne… Annyira várom már azt a napot, amikor végre én vezethetek egy ekkora gépet. Mikor minden utas a helyén, már nincs több, és lassan közeledik a felszállás időpontja bezárunk mindent, végigsétálok a sorokon, és ellenőrzöm az utasokat, meghallgatom a kérdéseiket, közben a lányok mutatják, mit hogyan kell majd tenni a jelzésekkor.
Az előbb látott kisfiút segítek bekötni, majd a felszálláskor a saját helyünkre megyünk, mi is bekötve magunkat vágjuk, míg biztonságos mozgástérbe kerül a gép.
A felszolgálásban csak néha segítek, inkább csak hátul mosogatok, vagy megnyugtatok pár embert, aki először repül. A hátsó, rakományi részt mindig Momo-san szokta megnézni, hogy minden rendben van-e.
Szeretek repülni, és szeretem, ha az emberek kigyógyulnak a repülési félelmeikből. Nincsen semmi rossz ebben, főleg ha ilyen jó pilótáink vannak, mint akik most. Persze veszélyes munka, de ha jól csinálja az ember, nem lehet baj. Adok a fiúcskának egy képes magazint, amit mindig tartunk, mindig a legfrissebbet, hogy elfoglalja magát addig, amíg el nem alszik a hosszú úttól.
Visszasétálok helyemre, amikor hirtelen zajongás töri meg a nyugalmat, sikongatások töltik be a teret, ereimben egy pillanatra megfagy a vér, amikor pisztoly dörrent, füstös és fémes szag tölti be a levegőt. Elkerekednek szemeim, ledermedek egy pillanatra. Nem… nem lehet… ne most…
Kisietek, és a látványtól sajnos csalódnom kell, ugyanakkor a pánikot messze zavarni tudatomból.
Elkomorulok egy pillanatba, amikor azt látom, hogy az egyik robosztus alak a kolléganőmet molesztálja.
- Mit művelnek? Gyerekek is vannak fent! – rikkantom angolul, mert, ahogy látom közük sincs japánhoz.
Oroszul morran valamit, vállamnál fogva kap el, és ráncigálni kezd, meginog egy kissé elhatározásom, és csak nyöszörögve követem. Félek… hogy ne félnék?
Előrébb megyünk, ő pedig egy erős lendülettel csap a fölre.
Próbálok feltápászkodni, fejem megrázva pillantok fel, egy sötétszőke, komor tekintetű alakra. Tipikus orosz arckifejezés, izmos alkat, nagy kezek. Lazán támaszkodik oldalra, mindvégig engem figyelve.
- Úgy hallom, valami problémája akadt azzal, hogy megszálltuk a repülőt. – orosz akcentussal, angolul darálja a szavakat, kicsit lassabban fogom fel a mondatot, a sokkhatástól.
Leveszem róla tekintetem, majd a nyitott pilótafülke ajtaján lesek be… Minden csupa vér, kidülledt élettelen szemekkel, felduzzadt arccal merednek ki sápadtan a lélek nélküli alakok. Istenem… megölték őket…
- Ka-kapitány… - rebegem halkan, le kell nyelnem a hatalmas gombócot a torkomból, hogy ne kapjon el a rohamos sírás. Erősnek kell lennem. Ki kell találnom valamit.
Hirtelen nyakam előtt markolja meg a ruhát, egy gyors mozdulattal ránt szemmagasságba. Engem is meg fog ölni? Ugye nem?
Folyamatosan a hideg cikázik bennem, remegek, elfagy minden tagom, fokozatosan dermedek le. Ujjai hajamba túrnak, kissé háta húzva fejem.
- Ké… kérem… - angolul próbálok beszélni hozzá, biztosan ezt érti meg, de a nyelvtudásom kezd a nulla felé csökkenni minden pillanatban, ahogy egyre közelebb húz magához.
A fejemet fordítanám el, de visszaterel, s amikor szemeimet sütöm le, erősebben rántja meg nyakam, roppan egyet, s könnyekkel küszködve nézek rá. Szörnyű alak.
- Mit kérsz? - karcos hangon duruzsol, megremegek a forró leheletre, és újból kiráz a hideg. A halk kuncogástól csak még idegesebb leszek. - Az én világomban mindennek ára van – ezt… ezt hogy érti? Mire céloz ezzel? Milyen ár? Legszívesebben felsikoltanék, amikor nedves nyelvével a fülembe csusszan, először hidegnek érzem, majd annál forróbbnak, megdermed testem, és a maradék ellenállásom is messze reppen. Hideg mardossa bőrömet. Fülemről egy pillanat alatt tér rá számra, durva, erőszakos csókkal kényszeríti belém nyelvét, remegve hagyom, hisz nincs más választásom. Ha ellenkezni merek, könnyű szerrel öl meg. Szinte már fáj, mégis bizsergő lüktetés marad csak nyomán, amikor elhajol tőlem, úgy érzem ajkaim kétszer akkorák lettek harapásaitól.
Erőm elszáll, és ha nem tartana már összeestem volna. Felráz, elengedi nyakamnál a ruhát, majd hajamba markolva kezd el maga után húzni, újabb nyöszörgéssel próbálok tiltakozni ellene, de csak annyit érek el, hogy kevésbé fájdalmasan húzza a hajam, menet közben. Könnyes szemekkel meredek a földre, nem merek senkire nézni, nem akarom megijeszteni őket. Nem akarom, hogy lássák.
Hátra visz, a szélső folyosóra, ahol… Nem… az nem lehet, hogy abba a szobába akar vinni… NEM!
Egy hatalmas dörrenéssel rúgja be az ajtót, pár hajszálam kiszakad, ahogy tincseimbe markolva, nagy lendülettel dob az ágyra. megmozdulni sincs időm, már felém kerekedik. Ne… nem… én ezt nem akarom… kérlek…
Fájó számra veti magát újra, harapásokkal tér lejjebb nyakamra, miközben reccsen a ruha anyaga, arcomon folynak a könnyek, hátra feszítem fejem, de hiába minden remény, semmi esélyem ellene. Túl erős, nincs hova menekülni, ráadásul bármikor megölhet… Istenem…
Mikor megszabadított minden anyagtól, hosszú pillanatokig figyel, összezárom lábaimat, megpróbálom térdemet felhúzni, kezeimmel takarom, magam ahol tudom, de ezzel csak azt érem el, hogy kezeimet a fejem fölé köti, testem kifeszül, és teljesen kiszolgáltatott állapotba kerülök.
Szipogva motyogok halkan, remegve próbálok szóhoz jutni.
- Kérem… kérem ne… - de hiába könyörgök meg sem hallja, talán nem érti, de lehet nem is érdekli. Végem van…
Ujját a számba tolja, először fogaimmal karcolom a bőrt, de a fémes, poros íztől erősen kell koncentrálnom arra, hogy ne köhögjem el magam. Hiába próbálom nyelvemmel kitolni, mindig elcsúszok, hisz erősen tartja kezét. Homályosan látom arcát a könnyektől, de nem is merek sokáig nézni rá. Vékony csuklóim egyre lazábban mozognak a nyakkendőm béklyójában. Hirtelen kikapja számból ujját, mély levegőt veszek, de az hirtelen belém is reked, amikor lent vezeti belém a síkos ujjat. Csuklóim azonnal kicsúsznak, kezeim a vállán csapódnak, és körmeimet a bőrébe vájva hagyok egy kis nyomot. Ne…
Mikor nem mozdul így egy ideig, elernyedve zuhanok a párnák közé, felém hajol, s sikolyaim a szájában vesznek el, ahogy mozog bennem kis testrésze.
Abbahagy mindent, s tudom, mit következik, ösztönösen próbálom magam védeni, de mindhiába, egy erős rántás, combjaimba éles fájdalom hasít, nem látok semmit, csak érzem, ahogy testem megfogva hasra fordít. Én… én ezt nem fogom kibírni. Hiába forrón lüktet egész testem, hisz elérte, hogy valamennyire vágyjak a dologra, a félelem az undor sokkal erősebb ennél… Félelem a fájdalomtól. Reszketve fúrom arcomat a párnába, kezeimmel megfogva még jobban fejemre szorítom, s alig felkészülve várom a mozzanatot. Amikor hirtelen löki belém magát, hajamnál fogva felrántja fejem, és a sikoltás, amit a párnával akartam tompítani erősen szeli át a szobát, szinte fülemben visszhangzik rezgése kiáltásomnak. Elengedi hajam, innentől tovább szorítom arcomat a puha anyagba. Fáj… olyan forró, hogy úgy érzem, elégek, úgy feszít, hogy mindjárt szétszakadok, s a fájdalom minden porcikámra kiterjed, valahol mégis, foltokban jó érzés melengeti még görcsös tagjaimat.
Egyre gyorsabban mozog, már nem is érzem csak azt, hogy mozog, és markol, s felhördülve mar csípőmbe ujjaival, mélyen vágva belém magát.
Kihúzódik belőlem, érzem, hogy fogaival erősen harap fertályomba, majd lemászik az ágyról. Altestemmel együtt lüktet fejem fájdalmasan, zokogásom a párnába fojtom továbbra is. Hallom, ahogy kimegy, de a félelmem egy pillanatra sem csillapodik. Mi van, ha most jön a többi? Kinézném belőlük.
Olykor ki-kipillantok a betört ajtón, de nem jön senki… vajon fellélegezhetek? Remélem ennyivel megelégedett. Fáj minden tagom, remegek és fázok. Belül égek, kívülről a hideg mardos. Nem akarom, hogy bárki meglásson így. Hosszas gondolkodás után próbálok meg felállni az ágyról, több-kevesebb sikerrel. Remegő térdeimet lefogom, majd lassan engedem el, mindig kapaszkodnom kell valamibe, hogy a fürdőig eljussak. A kilincsbe kapaszkodva még vetek egy pillantást az ágy felé. Kék ruhám cafatokban, az ágy összegyűrve, s apró foltok rajzolódnak a lepedőn. Nem akarom tudni, hogy mi az. Ha sötét, ha világos.
Könnyeket némán kipislogva lépek be a fürdőbe. A tükörbe nem merek nézni, csak a szűk zuhanyfülkébe tipegek és megnyitom a hideg vizet, utána a meleget. Remegve rogyok térdre, arcomat tenyerembe temetem, és próbálom némára fogni zokogásomat. Nem akarom, hogy bárki meghallja odakint, csak még jobban félnének. Istenem… szegény gyerekek. Biztos vagyok benne, hogy örökre félelemben fognak élni a repülés hallatán is. Szinte mindenem fáj, mégis meg kell mozdulnom. Monoton mozgással lassan lemosom testem, végigtapogatom magam, de meg kell lepődnöm, hogy sebeket nem ejtett. Nagy lila foltok sincsenek rajtam, csak érzem még ujjai nyomát a derekamon. De ami a legjobban fáj, azaz altájam. Homályosan látok a könnyektől, ki sem nyitom a szemem, és úgy csúsztatom le kezem. Szörnyen fáj, csípi a víz, kicsivel sötétebb paca jelenik meg, ahogy levezetem tekintetem a zuhanytálcára. Egy pillanat alatt élesedik ki látásom, szívem kihagy egy ütemet, de félig nyugtat meg csak az a látvány, ami elém tárul. Apró vérpöttyök voltak a vízben, ami azonnal lefolyt. Szerencsére nem sok. Azt hittem, sokkal brutálisabb lesz, bár… ez sem volt leányálom. Istenem… miért pont ezen a gépen? És… miért pont én? Vajon a többiekkel mi történhet odakint?
Kitisztítom magam, szipogással csillapítom magam. Remélem… remélem megelégedett ennyivel, és amíg le nem száll a gép… De hova is akar eljutni? Azt sem tudom, mit akarnak. De lehet, hogy nem is akarom tudni. Lehet… hogy ez lesz az utolsó repülésem? Újra reszketni kezdek, a könnyek csak folynak az arcomon. Nem… nem akarom… Kérem, segítsen valaki.
Nem tudom, mióta ülhetek a zuhany alatt, felnyúlok és elzárom a vizet, mielőtt szétaszódna a bőröm. Hirtelen éktelen sikítás töri meg a „nyugalmam” riadt tekintettel pattanok fel remegő lábaimra, de csak pár lépést tudok tenni. A résznyire nyitott ajtóban pont látom azt, amikor a másik orosz pasas Kyoro-sant cibálja be. Éles fájdalom hasít a mellkasomba, térdre rogyok amikor hallom a matrac éles csikorgását… Ne… Kérem ne… Csak őket ne…
Füleimre tapasztom most kezeimet, sőt muszáj ujjaimmal befogni, de még így is hallom torzan a sikoltásokat és sírásának hangját. Miért? Miért kell ilyen durvának lenniük? Miért kell ezt csinálni? Nem értem. Miért?
Megint a sírás kerülget, de az ijedtség nagyobb annál. Meglepően figyelek fel, amikor elnémul minden. Leveszem kezeimet a fülemről, kinyitom a szemem, és magam előtt egy pár cipőt látok meg. Ne…
Félve vezetem egyre feljebb tekintetem, szemem elkerekedik, amikor felismerem a szőke férfit… Miért van itt? Bezárta maga mögött az ajtót.
Arcára vigyor terül, és végigmér ezerszer. Ne… Kérem ne…
Csak egyet kell lépnie ahhoz, hogy elém érjen, alig lehajolva vizes hajamba markol, kezeim automatikusan csuklójára fonódnak, de hiába próbálom lefeszíteni, sokkal erősebb nálam.
Morranva csap a falnak, fordul a kocka, és most ő fogja össze csuklóimat a fejem fölött, és szinte beleágyazza a csempébe. Felszisszenek, szabad kezével megint a hajamba túr és felrántja a fejem, szemeim kinyílnak, s csak ekkor látom milyen tiszta a fürdő fala… olyan, mint egy tükör.
Reszketve rogynék össze, ha nem tartana, kuncogva hajol fülemhez, mélyet szippant, keze lejjebb vándorol rajtam. Miért kell megint?
- Bozse moj boh – suttogja fülembe, de… nem értem. Sohasem tanultam oroszul. Forró bizsergés váltja fel a remegést, ahogy fenekembe markol, hátamhoz simul teste. Nem bírom… nem bírom tovább. Előre hajtom fejem, nem akarom saját magam látni, összeszorítom szemeimet. Nem akarom, hogy ezt tegye… megint. De érzem, hogy újra meg fog történni… és nem tehetek ellene semmit. – Hiányoztam cicám? – ajkaimat rágom szinte véresre, nehogy olyat mondjak, amivel csak ronthatok a helyzetemen. Nem szólalhatok meg…
Beleharap finoman a vállamba, akaratlanul is egy sóhaj csúszik ki torkomon, és égő arccal szorítom össze szemeimet. Nem hagyhatom el magam… ha nem mutatok semmi hidegséget sem, addig fogja ezt művelni, míg meg nem unja… aztán megöl… Vagy nem is tudom, mi a célja.
De minden hiába… minden, amit tesz, testemre van hatással, s elszörnyülködve hullatom könnyeimet. Miért reagálok rá így? Egy szörnyű ember… Aki megerőszakolt… mégis… sóvárgás van bennem. Miért?
Gyűlölöm…
Orosz szavakat duruzsol fülembe, nem tudom, mit jelentenek, de a hangja… olyan furcsán cseng.
Kezével kényeztet addig, mag teljesen le nem rombolja maradék ellenállásomat is, és már nem tudom, hol vagyok. Erősen harap vállamba, felsikoltok, hátra csapom fejem, fájdalmas kiáltás követi, ahogy ujjait érzem megint magamnak. Nem bírom… annyira… fáj.
Ő pedig csak halkan kuncog. Sírva nyöszörgök, ahogy mozognak ujjai, egyszerre nem is tudom mennyi. Nem is érdekel. Azt akarom… hogy… hogy… nem tudom. Egy ép gondolatom sem maradt már. Hirtelen húzza ki ujjat, halk, fájdalmas kiáltással gyengülök el teljesen. Hajamba markolva rántja hátra fejem, hogy durva csókkal marcangoljon megint szét, nem tusom miért, de hagyom magam. A forróság csak egyre nő.
Hangos dörömbölés, szinte rezeg az egész fürdő, ahogy püfölik a fém ajtót. Morogva hajol el tőlem, ismét orosz szavakat hallok, de ez sokkal ingerültebb, mint az előbb.
Magara hagy, két lépéssel kint terem, és becsapja az ajtót úgy, hogy az hangosan dörren. Tenyereimet a falra tapasztom, lassan csúszom le térdeimre, előre hajtott fejjel. Ég a testem, minden porcikám, a vízcseppek és az izzadtság teljesen összekeveredett rajtam. Reszketek, mert fázom, és…
Amikor kinyitom a szemem, szembesülök a szörnyű valósággal. Még merev vagyok.
Kikerekednek szemeim, és teljesen elsápadva, hosszú pillanatokig csak nézek lefelé. Ez hogy lehet? Miért? Miért csillapodik le?
Remegve csúsztatom le kezem, ujjammal óvatosan megérintem ott magam, de csak sóhajtva rezzenek egyet.
Ezt… ezt nem hiszem el… Nem hiszem el, hogy ez történik…
- Mh… - halkan nyöszörögve, tétlenül nézek szét lassan, de bármit teszek, nem nyugszom le. Vagyis a testem… Még mindig forr bennem a sóvárgás, és nem tudok mit kezdeni vele.
Lassan ráfonom ujjaimat.
|
| Meera | 2010. 11. 11. 21:05:46 | #9258 |
Karakter: Avram Ivanovics Nascrade
Megjegyzés: ~timcsnek
(zene)
A terminálok előtt intek, hogy tüntessék el fegyvereket az aktatáskáikba, mire a szokásos, szívetmelengető kattanások jelzik számomra, hogy indulhatunk. Felveszek egy öltönyt, a nyakkendőt feleslegesnek tartom, túlságosan is hivalkodó. A hajam kicsit oldalra söpröm, hogy rejtse a fülembe rejtett fülest. Mind az öten lassú, kimért léptekkel haladunk a fémdetektorok felé, lopva pillantok az őrre az üvegezett irodájában.
Biccent, és már látom is, hogy csokoládészín ujjai lenyomnak egy kék gombot, én pedig elégedetten haladok tovább. Az átvilágításkor nem történik semmi sem, nincs sípolás, pedig egy gerillatámadáshoz is soknak bizonyuló anyag van nálunk. Ránézek az egyik kis nyüzüge, gyakornok rendőrsrácra a kijelzőnél, aki megremeg pillantásomtól, és elpirulva lép egyet hátrébb.
- Kö-köszönjük, hogy az A-asia airportot választották... - dadogja kelletlenül, szemeit pontosan a lábaimra szegezi, én pedig rá sem hederítve nyomulok ki embereimmel a szabadba, ahol a repülőgép már felszállásra készen áll.
- Uram, sok szerencsét – hallom még kapcsolatom hangjait a fülemben, majd megszakad vele a vétel. Helyes. Meg kell semmisíteni minden bizonyítékot, ráadásul ő már rég ki lett fizetve.
A kamerák minden egyes négyzetmétert figyelnek, de sikerül bejutnunk hátulra, a rakodótérbe, ahol egy újabb gerinctelen féreg adja el emberek életét, pár aranytömbbért. Felmászunk a rakományok közé, alattunk pedig már emelkedik felfelé a placc, így megmarkolom az oldalsó kapaszkodót, és fellendítem magam. Mögöttünk bezárul az automatikus ajtó, és sötétség borul ránk. A lámpák halványan felkapcsolódó fényénél, Sergej már be is adta az altatót az összes állatnak, akik túl nagy zajt csaptak láttunkra.
Az állatok mindig hamarabb megérzik a veszélyt, mint az emberek.
Ledobom magamról az elegáns öltözéket, és pillanatokon belül már rendes felszerelésben feszítek, táskámat kinyitom, és magamra akasztok minden fegyvert. Idők kérdése, és valaki úgyis hátrajön, hogy ellenőrizze a rakományt. Majd a fiúk eljátszanak vele.
Épp az övemet csatolom fel, mikor kinyílik az ajtó, és egy cseverésző női hang csendül fel. Kicsit idősebbnek tűnik a hangja, bizonyára egy olyan gépet fogtunk ki, ahol stewardess dada is van. Semmi gond, annál viccesebb az egész... Goron imádja az öregeket.
Lebukunk a rakomány mögé, és mikor közvetlenül mellettem halad el, előkapok egy altatóba mártott kendőt, és az orra alá nyomom, alkarommal pedig elszorítom az erét, így hamarosan elájul. Nagy puffanással terül el a zsiradék a földön, én pedig intek, hogy tüntessék el az útból.
(zene)
Felmegyünk a személyzeti feljárón, beszivárgunk teljesen az egész repülőgépbe, mindent megszerzünk, kivéve az utasteret. A pilótafülkébe úgy megyek be, hogy meg sem hallanak. Előkapom a zongorahúrt, és egy-egy mozdulattal hal meg mind a két pilóta, helyette két emberem ül le a helyére, lelökve a hullákat, felvéve a kapcsolatot a központtal.
A többieket pedig kieresztem az utastérbe...
Elégedetten kapom fel az egyik pilóta sapkáját, és a mutató ujjamon pörgetem, mikor odakintről velőtrázó sikoltások csapnak fel. Hallom Sergej hangját, ahogy utasításokat ad, és bele is lő valakibe, a tompa fröccsenést idáig hallom. Mikor teljes kuss lesz odakint, és már csak a nők hisztije és sírása cseng a füleimben, valaki felszólal.
Ejnye de selymes hangod van...
- Mit művelnek? Gyerekek is vannak fent!
- Akkor rossz járatot választottak szöszikém – hallom, ahogy oroszul csattan vissza Gregorij, és hamarosan nyögéssel vegyes ellenkezést hallok, ami egyre közeledik. Helyes, szeretem az idomítható falatokat.
Kinyílik az ajtó, Gregorij egy határozott mozdulattal penderíti be a kölyköt, aki elterül a lábaim előtt a földön. Veszek egy mély levegőt. Hihetetlen micsoda karcsúság és az a fenék, ami az egyenruha alatt feszül... Hörr... Formás és markolászni való, a fogaimat már előre elképzeltem, hogy belemélyesztem.
Két kezével megtámasztja magát, megrázza a fejét, és felpillant. Fapofával, zordan nézek vissza rá, hanyagul nekitámaszkodva az egyik ülésnek, mire látom, hogy teljesen megszeppen, hangját biztos kint hagyta az utastérben.
- Úgy hallom, valami problémája akadt azzal, hogy megszálltuk a repülőt.
- Ka-kapitány... - néz oldalra, a két hulla pedig üveges tekintettel bámul vissza rá. Nyel egyet, és remegni kezd az egész teste, mire én teljesen beindulok. Ahh, hogy imádom én az ilyet...
Lehajolok hozzá, megragadom a nyakánál a ruháját, és felrántom magamhoz. Micsoda illata van, szinte felkúszik az agyamig, beborítva azt. Mi ez...? Barack? Odahajolok kissé, mire látom, hogy halálsápadt arcának színe még jobban fakul. Beleszagolok selymesen csillogó hajába, és szabad kezemmel bele is túrok a puha, ápolt tincsekbe.
Ilyet még nem találtam, feljegyzem a gép gyártási számát.
- Ké...kérem... - nyöszörög, próbálja elhajtani a fejét, de megragadom az állát, és kényszerítem, hogy mélyen a szemembe nézzen. Lesüti szemeit, de úgy megrántom a fejét, hogy roppan.
- Mit kérsz? - suttogom élvetegen a fülébe, már attól kemény vagyok, hogy ilyen közel áll hozzám, és érzem az illatát, testének forróságát, amit a félelem és izgalom váltott ki belőle.
Megszerzem magamnak.
Hátam mögött felröhög Ivan, halkan kuncog mellé Irailj is, de mikor megérzik, hogy túlságosan idiótán hat, hogy ők nevetnek csak egyedül, elhallgatnak. Nem tűröm a fegyelmezetlenséget.
- Az én világomban mindennek ára van – duruzsolom fülébe, mire érzem, hogy a levegő bennreked illatos testének börtönében, egész alakja megmerevedik. Nyelvem kicsap ajkaim mögül, és belenyalok kis fülkagylójába, mire megremeg, de nem mer ellenkezni.
Tökéletes.
Fogaimmal megrángatom fülcimpáját, és teljesen magamra rántom, ujjaimmal satuként szorítom meg tarkójánál nyakát. Megemelem kecses kis fejét, hogy rászállhassak ajkaira. Hmmm... Megmarom alsó ajkát, és reszkető mivoltával nem törődve szinte felfalom. Szívom, húzom, harapom, isteni, mint valami édes torta, pedig rühellem az édességet...
Ízlelgetem finom is ízét, hihetetlenül édes, nagy nehezen válok el duzzadra mart ajkairól, de nem felejtem el megnyalogatni. Térdei erőtlenül roggyannak meg a sokktól, én pedig felrántom, és hajánál fogva magammal húzom, kiviszem az utastérbe. A stukkert fel sem emelem, és mikor kinyílik az ajtó, megcsap az odakint párolgó halálfélelem szaga. Hogy mennyire szeretem...
Végigvonszolom a folyosón, utána szólnak páran kétségbeesve, sikoltozva, a stewardesseknél beüt a sírási láz, de magasról teszek rá. A kapitányi szoba felé rángatom, mivel ez a járat innen a fészkes picsából egyenesen New Yorkba tart, így kell egy hely, ahol elterülhetnek.
Mikor nem nyílik az ajtó, szimplán berúgom, és egy reccsenéssel jutunk be, nem hat meg elkeseredett nyöszörgése, és könnyeinek sós illata sem, nemes egyszerűséggel dobom az ágyra, s mászom fel utána szinte rögtön.
Annyira gyönyörű és kívánatos, le nem tudnék szállni róla napokig, de mivel a munka az első, nem tehetem meg, de játszani még játszhatok, és minden napra jut egy kiscica, ő az első áldozatom...
Lecsapok ajkaira, lerángatom róla közben a ruhát, élvezem ahogy a testéből párolognak a kívánatos illatok, s ahogy ellenkezne és mocorogna, csak szítja bennem a tüzet. Ha nem tiltakozna, akkor is megdugnám, de így még élvezetesebb. Megnyalom nyakának ívét, pszichopataként tépem le róla a maradék ruhákat.
Szinte még levegőt is elfelejtek venni, olyan szép... Fehér bőre szinte világít a sötétben, az apró szőke pihék láttán felmordulok. Magasságos ég, hát én mindjárt elélvezek, csupán a látványába is.
Csöndesen sír és nyöszörög, nem tudom kivenni mit mond, az angolt felváltja a japán, én pedig rohadtul nem vágom mit sipákol, de nem is érdekel. A sírástól kipirosodott az arca és feldagadtak a szemei, de még így is fantasztikus látványt nyújt.
Takarni próbálja magát, de nem engedem, saját nyakkendőjével kötöm csuklóit az ágytámlába. Micsoda burzsoá környezet a pilótafülke... Ágytámla is van. De nekem ettől jobb, szabadon markolászhatom a csípőjét.
Japánul szól hozzám, de hangja elcsuklik, én meg nem értem, de nem is akarom.
Mivel gondolom, hogy segg ügyileg teljesen szűz, ezért ujjaim erőszakosan a szájába nyomom, ezzel hang nélkül utasítom, hogy nyálazza be. Első dolga az, hogy kis nyelvével megpróbálja kilökdösni az ujjamat, de fogalma sincs, hogy ezzel mennyire felizgat, főleg hogy a szája olyan forró, hogy menten belenyomom a farkam.
Kiveszem a szájából, cuppanó hang tölti ki a szoba csendjét, mire kis kezeivel megpróbál eltávolítani magáról, de nem sok sikerrel jár. Azonban mikor az egyik ujjam magában találja, hangosan felkiált, belemar a vállamba és erőtlenül feladja a küzdelmet, visszahanyatlik a párnába.
Esélyed sincs ellenem, ha a tankok nem tudtak levinni a csatatérről, akkor majd pont neked sikerül. Nevetséges. Ahh, milyen forró, te szentséges isten... Tágítom szűz lyukát, de nem felejtem el közben száját újra és újra birtokba venni, hihetetlenül selymes és finom, nem tudom abbahagyni...
Hamarosan nyögések hagyják el ajkait, sokszor sóhajt bele a számba, de forró könnyei megállíthatatlanul ömlenek. Lenyalom őket mindkét arcáról, és kiszabadítom magam a nadrágomból. Ijedten felsikkant, bár szemei tompák és kábák. Próbálja összezárni lábait, de felesleges, mivel egy rántással a hasára fordítom.
Fejét azonnal a puha párnába fúrja, vállait rázza a zokogás, de mikor beléhatolok felrántom a fejét, hogy amikor sikoly hagyja el ajkait, hallhassam. Éles, de végül nyögésbe fullad, fejét elengedem, hogy a csípőjét megmarkolhassam. Fejét beleejti a párnába, így nem igazán hallom ezek után, hogy mit tesz, de nem is érdekel...
Ez itt... kazánt gyújtott bent? Olyan forró, hogy menten elélvezek, ráadásul olyan szűk, hogy szinte kínzóan szorongatja a farkamat. Túl sok a vákuum idefent, de főleg idebent.
Határozott és gyors tempót diktálok, forróságát élvezve hajszolom magam a csúcsra, nem törődve az ő igényeivel, ki vagyok én neki, az apja, hogy még ebben is tanítsam? Ahh bassza meg, bassza meg...
Erősen megmarkolom a csípőjét, és mikor megérzem az orgazmust, durván tövig vágom magam belé, és teleélvezem csinos testét. Kiszállok belőle, elengedem formás kis seggét, de előtte még jóízűen beleharapok, majd letörölgetem magam, felhúzom a sliccem és kimegyek.
Felesleges rázárnom az ajtót, tudja hogy nem mászkálhat, és gondolom egy ideig nem is tud rendesen, pedig némileg fel is készítettem.
Van fürdő is bent, készüljön fel.
Jövök még.
Szerkesztve Meera által @ 2010. 11. 12. 06:12:55
|
|
