|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| timcsiikee | 2012. 02. 02. 19:57:14 | #18917 |
 Karakter: Anthony Whorf
Megjegyzés: ~ tominak
Anthony:
Egy lány koporászik felém csinos kis cipőjében. Sandán pillantok rá.
- Gratulálok nagyon szépen játszottál.
- Köszönöm. A kedvenc darabomat nem volt nehéz eljátszani. – végigmérem. - Gondolom nem zongorista vagy. – mert ha igen akkor szívás, de egyértelműen hegedűsnek néz ki.
- Nem, de miből gondolod?
- A válladon látszik hova szoktad tenni a hegedűt. – egy loknit oldalra simítva ujjammal arra a bizonyos pontra mutatok.
- Igen. A fő hegedűs posztjára pályázok. – visszafojtom a kitörő kuncogást. Lehet hogy kicsit szemét és előítéletes vagyok, de azért nem akarok látványosan annak tűnni.
- Hát. Nem akarlak elszomorítani, de sok jó emberke van, aki arra pályázik, így majd ne érjen váratlanul, ha nem kapod meg.
- Majd meglátjuk – nocsak…
- Susan O´Leary ön következik. - O´Leary? Honnan ismerős ez a név? Lehet csak a listáról ami ki volt akasztva.
A vállára teszi a hegedűt, majd játszani kell.
Csak egyféleképpen tudom összefoglalni, amit hallok.
Nem is olyan rossz.
~*~
Howard a végén összeírja és kijelenti a eredményt. Alap, hogy enyém a zongora. Ebben nem is kételkedtem. Viszont kissé meglep amikor a Susan nevű lányt hallom elsőhegedűsként. Valóban nem volt rossz, de biztos a karmester látott benne valami olyasmit, ami különleges benne.
- Nos, az első találkozást ugyan itt szeretném megtartani, holnap délután négy órakor. Akkor mindent el fogok mondani, amire szükségük lesz. Gratulálok mindenkinek. Ügyesek voltak. – szerény kis taps a részéről, és persze mindenki csatlakozik. Addig örüljetek míg nem jön el a kemény gyakorlás ideje… ez a pasas még a vesétekre is kottát fog olvasni…
Kifelé menet meglátom a lányt ahogy két emberkével beszélget, csak vállba bököm miközben elhaladok mellette.
- Nem volt rossz – jegyzem meg flegma kis mosollyal. Csak hogy ne vegye túl komolyan ezt a „dicséretet”. Persze amint továbbhaladok és elfordulok tőle megy a sutyorgás. Túl sokat engedtem volna meg magamnak? Á dehogy… egy apró, nem is igazi bóktól csak nem indul meg egy idióta pletykaáradat.
~*~
Másnap délután a megbeszélt időpontban mindenki ott van, mindenki teljesen bezsongva ül a helyén. Nos mindenkinek megvan a saját hangzsere, de az enyémet majd csak picivel később tolják be. Nem kellek majd minden darabhoz, így bennem van a legtöbb szabadságérzet. A lelkesedés valahogy nem olyan mint a többiekben… mert én talán nagyjából tudom, hogy mi vár ránk.
Amint Flebbe megérkezik, kiosztja mindenkinek a kottáját. Jó nagy szatyorral érkezik… jó hogy nem bőrönddel. Mindenki kettőt kap, ráadásul több minden van benne. Ez… most komolyan filmhez akar aláfestést? Főiskolásokkal? Tuti elment az esze. Lehet, hogy a legjobb egyetemre jött, de… kevés az igazi tehetség és több itt a pénzes mit a kiváló tudású.
Na mindegy… én nem szólok bele. A legjobbat fogom adni, hogy kiemelkedjek a csőcselékből. Ahogy mindig.
- A kezdésben pont egy pár ad elő hegedűvel és zongorával. Nem kocsmai, inkább olyan bár hangulat, de a lényeg hogy vidám, allegretto. Anthony… Susan… Kérlek…
Több sem kell. Leülök a már behozott zongora elé, nem törődve a sutyorászó emberekkel. Már hozzászoktam. Élvezzétek csak a műsort.
Magam elő teszem a kottát, amit az imént olvastam át. Nem lesz nehéz, gyorsan tanulok és annyira nem is hosszú a rész.
A lányka mögém áll, válla és álla közé illeszti a hegedűt.
- Készen állsz? – kérdezem csak félig pillantva rá vállam felett.
- Csak ha te is – vág vissza finoman mire gunyoros mosollyal fordulok vissza, előre. Na majd meglátjuk hogy bírod a tempót.
Elkezdem a normál sebességgel a felvezetést és a kellő pillanatban csatlakozik a hegedű. Na lássuk hogy bírod a hirtelen szituációkat. Vannak hangjegyek amik előtt gyorsítok, egy sort lassabban adok elő. Szeszélyesen, ahogy mondani szokták, és úgy alakítom hogy nem hangzik hülyén, sőt… kiemeli a zene jelentős szépségét.
Nem vét el egy hangot sem. Ügyes…
Vagyis nem rossz. De akkor sem tökéletes.
A végén pár pillanatnyi néma csend fogad minket.
- Gyerekek… azt mondtam allegretto – csóválja fejét Howard. – Viszont jó volt, de Anthony ne nagyon változtass azon, amit leírtam.
- Redben, de a nyolcadik sorban nem lehetne mégis egy fél fokkal gyorsítani? – magához veszi a kottát és beleles.
- Igazad van, talán egy kicsit lehetne gyorsabb. – bele is firkant. Senki meg sem mer szólalni. – Mára ezt az egyet tartogattam neked. Mivel haladnunk kell így te elmehetsz. Susan kisasszony kérem foglaljon helyet.
- Akkor én mentem is, viszlát – elköszönök így egyhangúan mindenkitől.
Ez azt jelenti, hogy ha nincs zenekari gyakorlás, akkor vele kellesz gyakorolnom ezt a részt. Habár az anyagok filmhez készültek, először csak be kell tanulnunk, hogy előadhassuk az iskolának és a vezetőségnek. Amint meghallották hogy Flebbe jött hozzánk tanítani azonnal lecsaptak a lehetőségre.
Visszatérve… talán nem is lesz olyan rossz ez a gyakorlás dolog mással. Eddig ritkán osztottam meg időmet más emberekkel mert pocsékolásnak, időpazarlásnak gondoltam. Viszont ez más. Itt alkalmazkodni kell… de nem nekem.
|
| oosakinana | 2011. 08. 08. 21:43:12 | #15674 |
Karakter: Susan O´Leary
Megjegyzés: (Tonynak ~ Timcsinek)
Reggel az órám csörgésére ébredek fel, amit álmosan nyomok ki. Este sokáig gyakoroltam meg javítottam a kottákat, amiket nem láttam vagy rosszul adta ide a tanár, arról nem is beszélve, hogy a házi feladatot is meg kellett csinálni, csak ének zenéből. A többi nem érdekel. Úgy sem biológusnak akarok tovább menni, vagy matematikusnak, hanem anyámék nyomdokaiba szeretnék lépni és híres zenész akarok lenni.
- Susan. – lép be testvérem a szobámba. – Fél óra múlva indulunk. Én foglak ma elvinni az iskolába. – magyarázza, mire kinyitom fáradt szemeimet, hogy megnézhessem
- Rendben. – felülök és nyújtózok egy nagyot. – De miért nem mehetek gyalog? – nézek rá értetlenül, amikor leesik, hogy mit is mondott.
- Mert anyuék megkértek, hogy vigyelek el. – magyarázza. Kimegy én meg kimászok az ágyból, amikor visszafordulva kezd el megint beszélni. – Ja és anyuék üzenik, hogy ma el kell menned egy meghallgatásra, mert Howard Flebbe híres karmester és zeneszerző elmegy az akadémiára, de a középiskolából is várja a tehetséges diákokat legújabb munkájához.
- Akkor most már értem, miért kell elvinned. – jegyzem meg. – Rendben, amint elkészülök, mehetünk. – mondom, mire egy bólintással elhagyja a hálómat. Elmegyek, letusolok.
Húsz perc elteltével már szépen felöltözve hegedűmmel a hátamon indulok le a földszintre, ahol a családom vár.
- Jaj kicsikém olyan szép vagy. – mondja anyám, pedig ugyan olyan ruhát vettem fel, amit eddig is bármikor felevettem. Egy narancssárga pántnélküli felső van rajtam, aminek közepén a mellrészénél kicsit ki van vágva. Egy testre simuló fekete farmernadrággal együtt és magas sarkú cipő. Tudom, hogy lesz a meghallgatás, de nem akarok feleslegesen kiöltözni.
- Köszönöm anya. – adok egy puszit az arcára és felveszek pár gyümölcsöt. – Alex mehetünk. – nézek rá.
- Rendben. – bekapja az utolsó falatot. Elköszönünk anyuéktól és irány az iskola.
Útközben megkapom a szokásos bíztatást és még azt is, hogy nagyon figyeljek oda és a legjobb tudásom szerint játsszak. Mintha nem tudná, hogy mindig csak úgy játszok, mert a zene az életem.
Az órákra viszont mennem kell. A tanárok nem kivételeznek velem. Sőt megnehezítik a dolgomat, mert azt hiszik, hogy csak egy elkényeztetett liba vagyok, aki a szülei dicsőségében nőtt fel, pedig ha tudnák, hogy valójában milyen volt híres szülőkkel felnőni, akkor nem hiszem, hogy ezt mondanák. Egyszerűen az utcán nem tehetünk egy nyugodt családi sétát, mert egyből letámadnak minket az emberek és faggatni kezdenek. Arról nem is beszélve, hogy állandóan utaztak és nem volt ránk idejük.
Mondjuk, mostanában már inkább csak apa utazik, mert anyu egy ideig beteg volt és nem tudott menni. Olyan jó volt, azaz időszak, mert kezdtem elhinni, hogy rendes család vagyunk, de most hogy anyu meggyógyult holnap már megy is. Ami nyugtat az egészben, hogy egy hónap múlva viszont megint együtt lesz az egész család, még ha csak egy napra is, ugyan is a bátyám esküvője akkor lesz. Ezért van otthon, hogy együtt lehessen még a családdal, utána meg úgy is feleségével fog együtt élni.
~*~
Délután, ahogy belépek baráti körömmel az előadó terembe, ahol a meghallgatás lesz el is tátjuk a szánkat, de nagyon. Teli van a terem egyetemistákkal. Ez a zeneszerző komplett? Ilyen tehetségekkel kell együtt versenyezni? Mondjuk, van pár, akit simán lepipálunk, de a legjobbak is itt vannak.
Odamegyünk a zeneszerzőhöz.
- Jó napot a meghallgatásra jöttek? – kérdezi, amire bólintok. – És milyen hangszeren szeretnének játszani?
- Vezér hegedűs szerepére jelentkeznék. – mondom maga biztosan, mire kerek szemekkel néz rám.
- Biztos, hogy ezt akarja? – teszi fel a kérdést, amire csak bólintok. – Hát rendben. – a kezembe nyújt egy kottát. – A nevét kérhetném?
- Susan O´Leary. – leírja, majd még rám tekint én meg a kottát figyelem.
- Akkor majd szólítjuk. – bólintok és tovább sétálok egy kis szűk helyre. Előveszem a hangszeremet, megtisztítom, majd elkezdem nézni a darabot, amit kaptam. Jó a memóriám, aminek nagyon örülök.
Egyszer csak egy srác lépbe az ajtón és sétál oda a zeneszerzőhöz. A kottát figyelem, addig, amíg teljesen meg nem vagy a levegő a terembe és teljes csend lesz. Ekkor lehet már hallani mindent.
- Pedig ezt kell eljátszanod, és kotta nélkül nehéz lesz. – mondja a Mr. Howard. Ez a srác tényleg ennyire nagy menőnek képzeli magát, vagy csak nem akarja eljátszani? De akkor minek jött ide?
- Ellenkezőleg – válaszol magabiztos mosollyal az arcán, ami egy kicsit magával is ragad. Kíváncsi leszek, mit fog mutatni a srác. – Pár hangból rögtön felismerem a Hungary rapszódiát – csak visszaveszi a lapot tőle.
- Azt is tudod, hogy hagyadik? – bólint egyet. Kíváncsi leszek, hogy valóban ennyire képes lesz eljátszani. Mondjuk az egyetemisták már nagyon sok mindent játszottak. – akkor te kezdesz.
- Örömmel.
Önelégült mosollyal lépked fel a színpadra. Leteszem a hegedűmet az ölembe és már játszik is. Tényleg magával ragadó, ahogy a keze csak úgy siklik a billentyűzeten. Mintha hozzá sem érne, csak simogatná a hangszert. A dallam, amit meg játszik, engem is gyengéden érint. Gyönyörű hangzása van.
Tanulhattam volna én is zongorát, de inkább a fuvolát választottam második hangszernek, amit soha nem fogok megbánni… de ez a srác, amit a hangszerrel művel, meg amit kihoz belőle, az valami csodálatos. Le sem tudom venni róla a szememet, csak őt figyelem. Mintha meghipnotizált volna.
Mikor abba hagyja, a taps hangja térít magamhoz és kezdek el én is tapsolni. Hogy tudott valaki ennyire tökéletesen játszani? Mintha a szerzőtől hallottam volna. Felállok és odasétálok mellé, hogy gratuláljak neki.
- Gratulálok nagyon szépen játszottál. – mondom neki, mikor mellette állok. Rám emeli tekintetét, de semmit nem tudok leolvasni belőle.
- Köszönöm. A kedvenc darabomat nem volt nehéz eljátszani. – válaszolja kicsit egoistán, de azt hiszem ilyen siker mellett elnézhető. – Gondolom nem zongorista vagy. – néz továbbra is rám.
- Nem, de miből gondolod? – érdeklődök.
- A válladon látszik hova szoktad tenni a hegedűt. – simítja meg kicsit a helyét. Érintésére megremegek. Ilyenre legutóbb akkor volt példa, amikor együtt voltam ex barátommal.
- Igen. A fő hegedűs posztjára pályázok. – magyarázom neki. Látom, furcsállja a dolgot, mert felhúzza a szemöldökét.
- Hát. Nem akarlak elszomorítani, de sok jó emberke van, aki arra pályázik, így majd ne érjen váratlanul, ha nem kapod meg.
- Majd meglátjuk. – most én mondom maga biztosan.
- Susan O´Leary ön következik. – hallom meg Mr. Howard hangját. A hangszeremért sétálok, majd egyenesen a színpadra.
Vállam és állam közé illesztem hangszeremet. Kiteszem a kottát, de úgy sem abból fogok játszani. Neki kezdek a dalnak, amit adtak nekem.
Teljesen átélem a zeneélményét, amit játszok. Ujjaim csak úgy pörögnek a húrokon és a vonóm is kellemesen siklik. Egy félre mászott hang sincs benne csak az, ami a kottába. Behunyom szemeimet, ahogy kezdem átadni magam az érzésnek. A ritmusra kezdek el mozogni, hogy magammal varázsoljam az embereket is.
Nem kell sok idő és érzem, hogy a közönség is velem érzi a dallam lüktetését és átadják magukat ők is a zenéknek. Mindig olyan jó érzés, ahogy ezt el tudom érni az embereknél. Már csak azt kéne teljesen kifejleszteni, hogy ne csak a zeneismerőknek tudjam eladni magam, hanem azoknak is, akik kevésbé értenek hozzá, hogy ők is érezzék azt a csodát, amit én teremtek meg a dallam eljátszásával.
Mikor végzek, leveszem a hangszerem. Mindenki tapsban tör ki. A srácra nézek, akivel beszéltem és látok egy minimális megdöbbenést az arcán, de egyből rendezi vonásait, és csatlakozik a közönséghez, de szelídebben. A taps minősége hasonlít az övéhez, de gyengébb. Hát igen egy férfit nehezen lehet legyőzni, főleg, ha olyan, mint ő.
Lesétálok, majd ahogy a helyemre megyek, elteszem a hangszeremet és szépen megnézem a többieket. Vannak jók, de egyik sem ér fel hozzám. Nem vagyok egoista, csak őszinte. Van mit fejlődniük, mint technikailag is meg hangilag is, mert elcsúszott hangok beakadnak páraknál.
Három órás meghallgatás végén hirdetik ki az eredményt.
- A zongorista egyértelműen Anthony Whorf lesz. – néz a srácra, aki csak önelégülten elmosolyodik és biccent egyet. – A vezér hegedűs, Susan O´Leary kisasszony. – én is az én arcom is felvidul. Anyuék ennek nagyon fognak örülni.
Elmondja a többieket is. Barátaim közül nem kerül be mindenki, csak Tom, mint ütős, meg Juli, mint oboás. A többiek, akik nem kerültek be elküldik, mert csak velünk akar továbbra beszélni.
- Nos, az első találkozást ugyan itt szeretném megtartani, holnap délután négy órakor. Akkor mindent el fogok mondani, amire szükségük lesz. – jelenti ki minden körítés nélkül. – Gratulálok mindenkinek. Ügyesek voltak. – tapsol meg megint minket, amire csak tovább dagad a májunk. Kíváncsi leszek, hogy mit szeretne a férfi összehozni és mi fog belőle kisülni. Jó kis bulinak ígérkezik.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 08. 08. 21:56:02
|
| timcsiikee | 2011. 08. 08. 11:20:38 | #15649 |
Karakter: Anthony Whorf
Megjegyzés: ~ nananak
Anthony:
Reggel csak kilencre érek be az akadémiára, ahol olyan a nyüzsgés, mint mindig. Ha nincs is rengeteg diák egy helyen, de az aulából tökéletesen átzsong egy cseppnyi izgalom. Kicsit nagyobbnak érzem a feszültséget, mint máskor. Persze nem igazán törődöm velük, mert éppen hogy belefér majd egy tejeskávé mielőtt elkezdődne az órám. Sajnos keresztül kell vágnom az aulán, hogy elérjem a kedvenc büfémet, de olyat látok, amit még szinte sosem. Még középiskolások is itt zsibonganak és mind törleszkednek a faliújság felé, mintha nem hinnének a másik lelkes szavának. Mi a fene folyik itt?
- Ah… Tony – vesz észre Brad, és felém siet majd vállamat átkarolva terel a faliújság felé, amikor pár ismerős arc, főként lányok észrevesznek, lelkesen hagynak nekünk utat.
- Mi van itt? Mi ez a sok ember? – kérdezem, hátha ő tud valamit, bár ahogy elnézem vigyorát biztos vagyok benne, hogy tudja miről van szó.
- Nézd, ezt ma reggel tette ki a TO-s nőci. – mutat az üvegezett faliújság felé, én pedig kíváncsian, megfeledkezve a körülöttem lévő emberekről elkezdem magamban olvasni.
A híres karmester és zeneszerző, Howard Flebbe ma eljön a mi akadémiánkra, ebédszünet után, és a díszaula mögötti nagy zeneteremben meghallgatást tart, hogy a készülő lemezfelvételére keressen zenészeket. Mire a hírlevél végére érek, amit e-mailből nyomtattak ki, csak felnevetek, a környezetem egy kissé meglepődve elhűl.
- És ezt ti komolyan veszitek? Mit keresne is pont Flebbe? – nézek körbe, és tanakodva fordulnak egymás felé.
- Szerinted ha nem igazi ki tette volna ki? A hirdetőtáblát kulccsal zárják.
- Ez igaz, de valahogy mégsem tudom elhinni – egy ilyen híres személy mit keresne, pont nálunk? Még nem is végeztünk, de itt keres zenészeket? Ugyan már.
- Pedig elhiheted – szólal meg egy hang a háttérből, és a jó öreg Mr. Sanders lép elő, mindenki újra lelkesen duruzsol.
- Jó reggelt, tanár úr – köszöntöm szokványos, kedves mosollyal. – Akkor ez a hirdetmény igaz? Valóban idejön Flebbe? De miért?
- Nos… én beszéltem vele a minap – ettől mindenki pletykaáradata beindul – és azt mondta, hogy jobban szeretne most neves zenészek helyett olyan tehetségeket keresni, akiket pályára állíthat – Hehh… milyen nagylelkű. Aztán majd el is várja, hogy hálásak legyünk? Vajon mi célja lehet ezzel? Nem tudom… de ha a tanárúr mondja, több mint valószínű, hogy igaz a hír. Akkor… ez azt jelenti – Anthony, szeretném ha te is részt vennél ezen a meghallgatáson, nagyon ajánlottalak neki – büszke mosoly kúszik ajkaimra.
- Ez csak természetes – megpróbálni? Egyértelmű, hogy én nyerem el a zongoristájának címét, ha valóban szüksége van rá, márpedig ha Mr. Sanders beajánlott, akkor több mint valószínű. Anyu büszke lesz.
~*~
Az óráim mondhatni elmaradnak, mert az összes tanár csak azt mondja, hogy gyakoroljak. Mind tudják, hogy délután megyek Flebbe meghallgatására. Kiderítettem még pár infót, mi szerint minden egyes feladatra mindössze két személy pályázik, jobban mondva mindenhol kétszer annyi, mint amennyire szükség van. Ha nincs megfelelő, akkor keres majd másik akadémiám tehetséget. Ami a legjobban meglep, hogy az akadémia melletti középiskolából is fognak jönni próbálkozni. Különös… mintha jobbak lennének a végzősöknél. Persze pont én mondom, aki elsőévesnek számítok.
Ebédidőben Brad teljesen lelkes. Ő nagybőgőzik, és ő is esélyes, valamint sorolja, hogy szerinte kik kerülnek be. Én csak csendben hallgatom, és inkább eszek. Nekem teljesen mindegy kit hova választ, a zongora egyedi, csak egyedül játszom, nincs szükségem másra. Kíváncsi vagyok, hogy milyen zenéket írt amihez elég egy ilyen, kissé neveletlen banda, de… majd meglátjuk. Még az is lehet, hogy filmzenéket szerzett nem rég újra, de sosem lehet tudni.
- Hé, Föld hívja Tonyt – lenget előttem egy szál sült krumplit, hátha felébredek. Na igen, Brad és a kulturált kajálás nem említhető egy lapon, de akkor is jó ’barát’.
- Nyugi, tömd a fejed, és mosd meg az ujjaid, nehogy elcsússzanak majd – mosolyodok el lekicsinylően, mire csak pimaszul válaszol, szintén egy vigyorral.
- Ó igen? Látom máris nyertesnek érzed magad…
- Ez alap… izgulnom sincs miért, nem igazán van nálam esélyesebb.
A menzán végzünk és lassan átsétálunk a díszaula felé. Az a mögötti zeneterem elég nagy, így biztosan mindenki elfér. Belépünk és a legtöbben már kottát bújva készülődnek, Flebbe és Mr. Sanders egymás mellett ülve beszélgetnek, elég komolyan ahogy látom. Brad valaki mástól kapja meg a kottáit, de én nem látok mást, aki engem felismerne. Körbenézek és rögtön fel is ismerem a kisebbeket. Akikenk nem ismerős az arca, azok nem akadémisták még, de egyértelműen ide jönnek majd, ha végeztek. Nem véletlenül járnak ide, de ez most nem is lényeg. Jó sok lány van, remélem nem látnak lehetőséget abban, ha épp ők is bekerülnek.
Amikor Mr. Sanders meglát int felém, hogy lépjek közelebb.
- Már vártunk, Anthony, épp rólad beszéltem. – visszafogott műmosoly, viszont a pasi tekintete láttán nem tudok szerény lenni. Valahogy kihozza belőlem a maximalistát.
- Örülök a találkozásnak, Mr. Flebbe. Nem hittem volna, hogy tényleg ellátogat az akadémiánkra.
- Szerintem annyira nem meglepő, hiszen ez a legjobb hírű zeneművészeti intézmény. – végigmér, és gondolom furcsállja, hogy nem izgulok úgy, mint a többiek. Szája sarkában egy mosolyra hasonlító kanyarulatot vélek felfedezni, gúnnyal fűszerezve. A kezében papírok vannak, gondolom én kották, és elkezd közöttük lapozgatni. Kihúz közülük egyet, és felém nyújtja. – Ez lesz a te „vizsga” darabod – elhúzom finoman ujjaiból, nincs címe a kottának, de nem is kell. Meglátom az első sorban szalutáló hangokat, és elmosolyodom, teljesen elégedetten.
- Erre nem lesz szükségem – nyújtom vissza felé, de először nem veszi el.
- Pedig ezt kell eljátszanod, és kotta nélkül nehéz lesz. – úgy hallom körülöttem mindenki újra elhűlve figyeli a jelenetet, ahogy ellent mondok. Gondolom azt hiszik a saját síromat ásom. Képzeljetek amit csak szeretnétek.
- Ellenkezőleg – dacolok tovább, még mindig magabiztos mosollyal és tekintettel. – Pár hangból rögtön felismerem a Hungary rapszódiát – erre a mondatra elismerő tekintettel veszi vissza a lapot.
- Azt is tudod, hogy hagyadik? – csak biccentek. Tizenkettedik rapszódia, második rész, második fele. Egyértelmű – akkor te kezdesz.
- Örömmel – én leszek a hangulatadója az egésznek? Ez még sokkal jobb. Bár örülnék annak, hogy ha utána el is mehetnék, de tekintve hogy Mr. Sanders is itt van, marasztalni fog, hogy ismerjem majd meg a többieket is… Remek. Nem baj, nem ezért jöttem.
Elsétálok a zongoráig, kicsit megdörzsölöm a csuklóimat, leülök a székre majd beállítom, és végigsimítva a fedélen felhajtom, és lábaimat is a helyére teszem. Imádom ezt a csontbillentyűzetet.
Lehunyom szemem ujjaimat a helyére illesztem, majd lassan, puha lélegzetvételekkel játszani kezdek.
~>zene<~ (tessék végighallgatni:P)
A játékom tölti be a termet, hol lassú, hol pedig olyan gyors mozdulatokkal kell ütnöm a billentyűzetet, hogy úgy érzem az ujjaim repülnek. Ez sokszor két emberes munka, talán pont ezért adta nekem ezt a nehéz darabot, mert azt hitte kifog rajtam. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Sanders áradozott és ennek köszönhetem. De megnézheti magát…
Szeretem ezt a lendületes ugyanakkor lágyabb rapszódiát, olyan irammal lehet játszani, hogy alig akarom abbahagyni, és amikor a végére jutok teljes némaság jut a helyébe, pár pillanatnyi elhűlt csendet taps követ, Bradet hallom túlfütyülni, és ez is épp elég siker, de ahogy felnyitom a szemem látom az elismerő szemeket, az egyszemélyes zsűri csak jelzi, hogy egyértelmű a dolog. Én is így gondoltam.
Csak rövidnek tűnő, visszafogott taps, hogy ne vegye el az időt mástól, félrevonulva ülök le Mr. Sanders közelébe, aki természetesen amúgy sem hagyott volna menekülni. Az hogy gratulál, számomra már természetes. Jó érzés minden alkalommal ha elismernek, de mégsem az igazi… valami még hiányzik. Talán nem nyűgöztem le eléggé Flebbe-t… bár ahogy őt ismerem, nem is lehet eléggé, talán ez zavar.
Mindegy… nézzük a többieket, ha már itt kell maradnom.
|
|
