-          Elena. – szólal meg az egyik ápolónõ. – Miért nem öltöztél még fel? Hisz nagy nap a mai. Tudod már beszéltük többször is. Ma otthon ünnepled a szülinapodat anyával és apával és a nõvéreddel és a bátyáddal. – meséli már sokadszorra. – Gyere. Hálóingben nem mehetsz.

Ránézek a vörös hálóingre ami rajtam van. Majd engedek a nõvér unszolásának és felülök az ágyamon. Õ elõvesz nekem egy vörös nadrágot és pólót. Csak megrázom a fejem és a ruhásszekrényhez megyek. Kiveszek egy vörös harisnyát, a vörös-fûzõs ruhámat és a magassarkú szandálomat. Minden holmim vörös. Legalábbis a ruhák nagy része, de ami nem azt nem vagyok hajlandó felvenni. Az orvosok szerint már betegesen vonzódom ehhez a színhez. Szerintem ez hülyeség csak azt hordom ami tetszik. Amúgy õk sem beszélhetnek mert itt meg minden és mindenki fehér. Nekem is fehér hálóinget akartak adni. Felöltözöm. Kifésülöm a hajamat és egy nagy vöröses-barna csattal összefogom. Ezt már fejlõdésnek gondolják, hogy a csatot elfogadtam.

Egy fél órával késõbb átkísérnek a beszélgetõ helyiségbe. Menet közben köszönök néhány itteni barátomnak. Megdicsérik a ruhámat és továbbmennek a dolgukra. Engem a nõvér leültet az egyik székre és egy perccel késõbb anya, apa, Mary a nõvérem és James a bátyám bejönnek a szobába.

Sorra üdvözölnek. Anya és apa boldogan, Mary csendesen úgy mintha alig ismerne, James pedig a kezébe kap és körbeforgat. Én felnevetek de a nõvér leállítja, hogy szédülhetek a gyógyszerektõl.

-          Erõs kislány ez- mondja James – igaz Elena? – és kapok két hatalmas puszit.

-          Mehetünk? – kérdezi apa kissé idegesen. Bólintok és elindulunk.

Mindig félnek kihozni. Nem tudták elviselni ahogy viselkedem ezért behoztak egy kórházba, hogy itt majd segítenek rajtam. De azóta is furcsán viselkedem és bár hányszor elhoznak mindig attól félnek, hogy valami rosszul sül el. Szerencsére James ragaszkodik hozzá, hogy a szülinapomat mindig otthon ünnepeljük. Õt nem érdekli hogy furcsa vagyok és õ az aki leginkább tud engem kontrollálni, legalábbis anyáék szerint.

Kicsit furcsán érzem magam amíg átmegyünk az udvaron. Ritkán járok itt. Legtöbbször csak az ablakból látom. James és anya végig megnyugtatóan fogják a kezemet. Kint az utcán az emberek bámulnak ránk, amit nagyon nem szeretek. És most valaki különösen bámul. Nem látom de érzem, hogy néz.

Az autóút hosszú hazafelé. Legalább 2 óra. Furcsa városokon, furcsa helyeken megyünk és furcsa embereket látunk közben. A városunkba érve megint érzem azt a furcsa érzést. Megint néz. Próbálok kinézni az autóból.

-          Dugó. – mordul fel apa.

-          Semmi baj szívem. – nyugtatja anya. –Nem lesz gond. –persze rám érti. Lassan araszolgatunk a lepukkant környéken.

-          Figyelnek James – húzgálom meg a pólója ujját. Anya majdnem szívrohamot kap a kijelentésemre. Most apa nyugtatja õt.

-          Nem kicsi Elenám. Csak azért érzed azt mert ritkán vagy itt. – mondja megnyugtatóan James és átölel. Mary amennyire csak a kocsi engedi elhúzódik tõlünk. Õ nem szeret engem. Szerinte a család szégyene vagyok és soha nem is kéne elhozni engem a kórházból. Már régóta nem mondja de tudom hogy így gondolja.

-          Biztos?- suttogom Jamesnek.

-          Igen kicsi. Ha valami veszélyes lenne azt én is érezném.

-          Igen szívem nincs itt semmi- próbálkozik apa is és közben magában imádkozik hogy érjünk már ki errõl a szerencsétlen városrészrõl.

Kinézek az ablakon James kezei közül. Ott áll. A sikátor sötétjében. Egy fiú. Vagy férfi furcsa macskafülekkel. Egyenesen rám néz.

-          James ott. – mutat a fiúra, de mire õ is odanéz a fiú visszahúzódik a sötétbe.

-          Nincs ott semmi kicsi.

Apa felsóhajt ahogy szabaddá válik az út és amilyen gyorsan csak lehet vezet innen kifelé. De én még mindig a fiúra gondolok.

***

A nap hamar eltelik. Mindössze 2 órát lehetek otthon mielõtt vissza kell jönnünk a kórházba. Otthon megkaptam az eperkrémes piros tortámat. A kedvemért anyáék még a tésztáját is pirosra festettét, aminek nagyon örültem. Kaptam egy piros körömlakkot a nénikémtõl, egy vörös bõrkötésû naplót a bácsikámtól. Õk csak elküldték az ajándékot az orvosok szerint minél kevesebb hatás ér annál jobb. Nekik csak levelet szoktam írni. Szép vörös papírlapokra fekete tollal. Anyáéktól egy szoknyát, egy cipõt és egy vörös szövetkabátot kaptam. Azt mondták ebben majd lemehetek sétálni a kórház udvarára a többiekkel télen. James egy vörös kõvel díszített gyûrût adott nekem, Mary pedig egy piros tollat, aminek örültem, de aztán észrevettem, hogy kéken fog ezért kidobtam a kukába. Ezen Mary kiakadt és felszaladt a szobájába. Nem is jött le késõbb sem.

Kicsit késõbb én is felmegyek a szobámba. Épp olyan mint amikor utoljára voltam itt. Mindent én raktam a mostani helyére, az ágy az íróasztal, a tárgyak. Csak a falat festették le. Pedig szép volt amit oda rajzoltam, csak anyáék megijedtek, mert a saját véremmel festettem oda. Az volt az utolsó itthon töltött éjszakám.  Az ablakhoz sétálok és éppen szembetalálom magam azzal a fiúval. Fiatal, talán 20 éves ha lehet, szõke haja kócos és a bõre nagyon világos, macskafülei is világosak, szinte fehérek. Percekig nézünk egymás szemébe. Majd felkapom a fejem anya hangjára. Ahogy ránézek az ajtóban áll.

-          Anya egy cicafiú van itt. – de ahogy visszafordulok már nem látom õt.

-          Ki kicsim? –kérdezi anya, a hangja már majdnem hisztérikus magasságú. – Itt van még?

-          Biztos csak megijedt amikor bejöttél és elbújt. - hírtelen kitárom az ablakot. – Cica. Ne félj. Cica, hol vagy.

-          Õ nem létezik kicsim. –kapja el anya a derekamat, mintha attól félne hogy a cica után ugrom.

-          De létezik. Láttam.

Két perccel késõbb már indulunk is vissza a kórházba. Anya kissé reszket, apa nagyon feszültnek tûnik, James pedig végig a kezemet fogja. Mary nem jött el.

Tudom mi lesz ha visszaérünk. Az orvosok azt kérik majd meséljek a cicafiúról, de nem fognak hinni nekem. Újra és újra el kell majd ismételnem, majd még több gyógyszer és ki tudja még mi.

Földbecsapódásomkor, szinte az egész testem elpusztul, és csak nagy nehézségek árán tudtam újjáépíteni önmagam.  Ez a szánalmas kis törpe bolygó, ami még talán fele akkora sincs, mint az én otthonom volt, rendesen megnehezítette alkalmazkodásom. Mielõtt teljesen fel tudtam volna építeni, csodás testem, egy katonai csapat bukkant rám. Szinte még massza állapotomban. Egy laborba szállítottak, ahol agyament és ostoba tudósok, tanulmányozgatni és kínozni kezdtek. A nyavalyások, csak legyen meg mindin végtagom és a kellõ tudásom. Gondoltam erre elég gyakran, amíg napjaim egy nagyobb petri csészében tengettem. Lassan, de biztosan jöttek rá a tényre, hogy értelmes lény vagyok, ráadásul még mindig alakulófélben. Onnantól kezdve rohamosan fejlõdtem, mivel a közeget is megteremtették ehhez. Az ostobák. Fogalmuk sincs mibe, vagy kibe botlottak, de ez nekem csak jó. Miután teljesen kifejlõdtem, már az agyammal foglalkoztak, megtanítottak beszélni, írni és a nagyszámítógép közelébe is tartózkodhattam, ami rengeteg adatot tartalmazott, errõl a bolygóról, szokásaikról, történelmükrõl. A háborús részek érdekeltek a legjobban, faltam a tudást, minden téren, míg végül úgy éreztem elég erõs vagyok, hogy lépjek. Ügyesen kellett idõzítenem, egy razziára, amit a helyi rendõrség szervezett, persze az én közbenjárásommal, hisz miután a számítógéphez hozzáfértem, nem volt nehéz jelet küldenem. Egy vészhívást, amit remekül rejtettem el a tudósok elöl. Szép mészárlást rendeztem és az egyik laborállatot is elengedtem, hogy meglegyen a tettes aki mindezért felelõs. Még jó, hogy nem tud a drága beszélni. Eredetileg úgy terveztem, hogy magammal viszem innen, mivel a vérszomja, megegyezik az enyémmel. Jól meglettünk volna együtt, de így alakult. Ahogy a rendõrök bejutottak, én azonnal elbújtam, szeretett kedvenckémet magára hagyva, aki egyik tetemrõl a másikra ugrálva nyalogatta a vért. Azonnal lelõtték, és próbáltak túlélõket találni. Ekkor adtam elsõ életjelem, egy apró zajocskát. Rengeteg fegyver szegezõdik rám, mikor a kommandósok rám rúgják az ajtót. Összekucorodom és remegek, mint aki szörnyen fél.
- Ne bántsanak… kérem… - még sírva is fakadok és úgy remegek tovább.
- Az a vadállat elszabadult… nem tudtam mit tegyek… ide bújtam… - reszketek tovább, mire leengedik a fegyvert és az egyik fölsegít.
- Most már megnyugodhat, kivisszük innen. – mondja kedvesen, mire riadtan nézek rá és bólogatok. ~tudom, hogy kivisztek idióták, nem véletlen hívtalak titeket~ jegyzem meg magamnak. Kifele haladva, szörnyülködve nézem a nagy vértócsákat, húscafatokat és holttesteket. Valójában büszke vagyok magamra, és csak a lelõtt kedvencem miatt érzek némi szívfájdalmat. Szívesen meglépnék már most, de sajnos túl sok a kommandós, álig felfegyverkezve, ezeken nem jutnék túl sérülés nélkül az biztos. Így hagyom, hogy bevigyenek az õrsre, ahol egy kihallgatóba ültetnek le. Igyekszem megõrizni a látszatot, hogy én csak egy halálra rémült áldozat vagyok, de azt állítják, attól még ki kell hallgatniuk. Választásom nem túl sok van, így belemegyek és várom, hogy végre megkezdõdjön a vallatásom. Tudtam nagyjából, hogyan zajlik egy ilyesmi, persze sajnos, életben még nem láttam, csak olvastam róla. Szemeim törölgetem és szipogok, mikor két férfi jön be, az egyik morcos képet vág a másik barátságosan ül le velem szembe. A kihallgatás a megszokott ütemben zajlik, õk kérdeznek, én meg csak ködösítek, és nem tudok semmit mondani. A folyton ismétlõdõ kérdések miatt kezdem egyre idegesebbnek érezni magam, de nem ezt mutatom, inkább kétségbe esésem fokozom addig, amíg ismét sírva fakadok, és el nem ájulok. Mikor végre az egyik eltûnik és csak a kedvesebb marad benn, aki próbál életet lehelni belém, ébredezni kezdek és elgyengülten pillázom rá.
- Elnézést… jól van? Kicsit túlzásba vihettük, még senki sem ájult el kihallgatás alatt. – suttogja és megigazítja hajamat.
- Semmi baj… én sajnálom, csak ez az egész… - nyelek nagyit, mintha könnyeim próbálnám visszatartani. Ember nincs ezen a bolygón aki ne sajnálna meg. A férfi elég közel van hozzám, így tudom, ösztönösen érzem, most kell cselekednem.
- Hány kiló? – kérdezem halkan, mire értetlenül néz rám.
- Én?
- Igen… - felelem.
- Hát nem is tudom, olyan 80. Miért kérdezi? – néz rám egyre értetlenebbül, mire elmosolyodom.
- Az tökéletes… - egy mozdulattal tekerem ki nyakát, és már nálam is a fegyvere, majd lendületbõl megküldöm a golyóálló plexi felé, két golyó társaságában. A plexi azonnal megadja magát, és a holttest berobban a fal másik oldalára, én pedig vele együtt utána. Nagy riadalom lesz úrrá a kis szobán, de nem hagyok idõt, hogy észhez térjenek, azonnal lõni kezdek és kiiktatok mindenkit, vagyis majdnem mindenkit, mert egy mégis életben marad. Persze õt is le akarom lõni, de mikor lõnék, a tár üres.
- Kibaszott mázlista. -  Vágok egy igen elvetemült arcot, amit, eddig még nem láthattak tõlem. Fegyvert ránt és rám lõ, de elmozdulok, mivel az agyam olyan gyorsan mozog, hogy egy-egy lövést ki tudok számítani, hol fog becsapódni, ráadásul a sebességem sem mindennapi. Megindulnék felé, de akkor nyílik az ajtó, és több fegyveres jön be rajta. Az asztalon tollak vannak, amiket felkapva, nagy erõvel dobálok feléjük, miközben fürgén, szemmel követhetetlenül változtatom helyem. Ismételten fegyverhez jutok, és újra le akarom lõni a túlélõt, de most sem jön össze. Az õrsön mindenki, odaér így velük kell foglalkoznom és meglépni, de sürgõsen. Kifelé menet, rengeteg rendõrrel végzek és egy parkoló motort veszek magamhoz, majd elpucolok. Immár bottal üthetik nyomom, mert a motort, egy érintéssel, úgy felturbózom, hogy a sebessége, jóval túllépi az eredeti értékeket. Persze így gyorsan kipurcan alattam, de elég messzire jutok a rendõröktõl és a várostól is. Egy bank automatához megyek, ahonnan némi kézpénzt veszek föl, nem az én számlámról, majd kiveszek egy szobát, hogy pihenhessek egy keveset.