 Karakter: Nakajima Hideaki
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hide:
Újabb tanév, mely újabb meglepetéseket tartogat. Például az a tény, a rejtélyes Endo valamiért nagyon izgatott, máris egy olyan kíváncsiság faktort szül az emberek közé, ami bennem csak részben van meg. Van egy olyan érzésem, hogy egy új diák van a dologban, és nem is csalódom nagyot, amikor ez valóban kiderül. Szárnyai alá veszi az Ito Keita nevű csinos pofijú fiúcskát, aki az adatlapja szerint nem rendelkezik semmi jelentős múlttal. Furcsa… de szerintem nem csak én leszek így. Vajon az igazgató tudja ezt?
Mindegy, az iskolai tanács, majd biztosan elintézi, sőt az is lehet, hogy valójában rejtett tehetség.
Most majdnem felnevettem kicsit hangosabban, de még a kuncogást is elfojtom.
Ami viszont engem érdekel…
Halkan pötyögök a számítógép előtt ülve, majd az utolsó kattintás után egy adatlap ugrik fel.
- Yanagawa Yuuta – mormolom halkan, újabb kattintás, és az összes adat, újságcikk, minden felugrik külön kis ablakokba, évszám szerint sorba rendezve.
Hétköznapi, viszonylag jól kereső család, óvodás kora óta játszik, és már egész maistrová nőtte ki magát. Hm… nem rossz.
Megakad a szemem egy képen, szemüvegem pár millimétert előrébb csúszik orromon, ahogy jobban szemügyre veszem, s szám sarkában egy vigyort fojtok el, apró kunkorrá.
Épp teljesen beleélve magát zongorázik, lehunyt szemekkel, pár lapos csattal hátratűzött hajából pár tincs még így is előre bukik a nagy hevességben. Micsoda arckifejezés.
Ha nem hallanám épp Niwa közeledő lépteit a folyosón, ahogy megnyalnám szám sarkát, de inkább csak egyetlen mozdulattal kilépek adatlapjából. Eleget tudtam meg.
Kissé csapzottan, aggódó fejjel lép be Niwa, majd ledobja magát a kanapéra. Felé fordulok a forgószékkel, egyik lábam átvetem a másik felett majd karba teszem kezeimet, és szemüvegemet egy ujjal a helyére igazítom.
- Nos? Mi a gond? – kérdem lágy, szokásosan közömbös hangon, mire hajába túr, felsóhajt, és még jobban elkényelmesedik.
- Keita jól van, bár aggódtam kicsit.
- Talán jobban kéne figyelned – kapok egy szúrós tekintetet, ami ugyan csak pár pillanatig tart, mert tudja jól, hogy igazam van.
- Tanultam a leckéből – mormolja orra alatt, s magamban csak megmosolygom, de inkább csak sóhajtok egyet. Felállok a székről, kinyomom a monitort, majd megigazítva zakómat a folyosó felé indulok.
- Hova mész Hide? – vonja fel egyik szemöldökét, fejét megtámasztja a karfán.
- Csak üdvözlöm a kis későnket. – tekintete még kíváncsibb lett, majd felül rendesen végre.
- Jön még valaki? – megállok az ajtókeretben, és visszafordulok felé, vállamat a fának támasztva.
- Az utolsó utáni pillanatban döntötte el, hogy beiratkozik. Mivel busz ritkán jár, utána küldettem egy iskolai limuzint.
- Veled megyek – már épp állna fel, amikor visszaintem.
- Inkább pihend ki az izgalmaidat – gúnyosan, alig látható mosollyal nézek rá. – Ha szeretnéd, majd holnap megismerheted.
~*~
Amikor kilépek az épületből, a délutáni napsütés fogad, nagyon jó idő van még, a szellő is langyos és kellemes. Már messziről látom a pár száz méterre lévő iskola kapuján behajtó kocsit, s zsebre dugott kezekkel battyogok le a lépcsőn, hogy mire leérek az aljára, pont akkor érkezzen oda az autó is.
A sofőr nyitja ki neki az ajtót, majd csodálkozó tekintettel száll ki a kis édes.
- Üdvözöllek, a Bell Liberty-ben, Yanagawa Yuuta-kun – halkan duruzsolom a szavakat, közvetlenül elé lépve, és először megszeppenten, majd örömteli mosollyal néz fel rám.
- Helo… öhm… honnan tudod a nevem? – kíváncsian kérdez rá, hangjában valami különös lágyságot érzek, ami kicsit sem határozatlan, mégis benne van az a bizonyos báj.
- Még azt is tudom, hogy ma fehér alsóneműt vettél fel – mindent tudó apró mosollyal igazítom meg szemüvegem, mire zavart pírral nevet fel halkan. – A nevem, Nakajima Hideaki, diáktanács elnökhelyettes. Kíváncsi lennék, mi volt az indok, hogy ekkora tehetség mellett késve jeleztél vissza az iskolának. Talán nem voltál biztos benne? – míg kérdezgetek, lassan felfelé kezdem terelgetni a kollégiumok felé, s egész alakját, lényét felmérem magamnak.
- Te tényleg mindent tudsz – mosolyog még mindig, gondolom elrejtve zavarát. Milyen különös természete van, bár már hozzászokhattam volna, hogy mindenki más.
- Tehát eltaláltam – csak bólint. Hehe… remélhetőleg kiismerni, és „megszerezni” is ilyen könnyű lesz.
- Remélem, hogy hamar megismerem az itteni közeget, kíváncsi vagyok.
- Nem tudják, hogy jössz. De ha gondolod, meglepetésszerűen megjelenhetsz előttünk. – Rajtam kívül csak az igazgató és most már Niwa tudnak érkezéséről.
- Tényleg? Mire gondoltál? Szeretném meglepni őket. – megtorpanok, mire ő is megáll előttem, és kicsit közelebb hajolok arcához, hogy elmerülhessek élénken csillogó tekintetében. Minden látszódik benne. Az újdonság varázsa, a kedvesség és az a sejtelmes kíváncsiság. Kecsegtető összetétel.
- Biztos vagyok benne, hogy van saját szerzeményed ugye? – lehelem már majdnem szájára a szavakat, de nem hajolok teljesen közel. Szeretném látni azokat az édes kis reakciókat, amiből fokozatosan majd kiismerhetem.
- Van – bólint mellé.
- Remek, akkor kövess…
~*~
Elvezetem a lakóparkhoz hasonló kollégiumok gyűrűjébe, ahol a legtöbben szállnak meg. Az aulában, a lépcső mellett pihen a nehéz bársonyfüggöny mögött egy zongora, melyet egyesek néha csak unatkozás céljából használtak eddig, már aki tudott róla, de most végre igazán haszna is lesz.
Elrántom a függönyt, s felcsillannak szemei, ahogy a hófehér zongora bukkan elő mögüle.
Nagy lelkesedéssel ül le, pár mozdulattal hangolja be, a billentyűket csodálva simítja füle mögé tincseit, de pár rövidebb kis fürt újra homlokára kandikál.
- Kezdj el játszani. – mondom halkan, lelkes mosolyt villant felém, de én csak a zongora oldalának támaszkodva figyelem minden mozdulatát, ahogy játszani kezd… Pont ahogy sejtettem… Élőben, sokkalta szebb látvány t nyújt, mint egy ócska fénylépen. Ha lecsalogatta az embereket, majd bemutatom… vagy bemutatkozik. Addig kiélvezem megfigyelését.
|
