|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Kita | 2011. 02. 25. 23:45:37 | #11708 |
 Karakter: Leroux
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
-
- Ha nem vagy hajlandó együttműködni velem és ezáltal a gazdáddal kell beszélnem, ez neki csak szégyen. Mindkettőnk érdeke… néz rám, mire a szemeim kistányér-méretűre kerekednek és szinte látom magam előtt, hogy a magas férfi mögül rám néz a Gazda, a tekintete semmi jót nem sugall…
Ne, ne, és el is indult!
- Ne! – kiáltok fel hirtelen ijedten, remegve utánanézek. Pirosan a szégyentől elfordítom a fejem, zavartan pillantva félre.
- Remek. Nos akkor Milov, az új gyereket rád bízom, félig-meddig – pillant át egy másik fiúra, magas, fehér bőrű és vörös hajú, igazán komoly szépség, akin megakad az ember szeme. Hozzám lép, de azért kicsit elhúzódok; tartom a távolságot, ki tudja hogy mi lenne a következménye, még ha ő is éppoly szolga, mint én. – Két kölyök érintkezése elfogadott. És mivel eléggé éles az orosz-japán viszony, tessék rendesen viselkedni. Ez főleg rád vonatkozik, Pamacs.
Pamacs?!
***
- Leroux, igaz? – lép mellém a fiú, Milov és kezet ad. Halvány mosollyal fogadom el; egy fél fejjel vagyok csak alacsonyabb mint ő, ha kihúzom magam.
- Igen. Tényleg orosz vagy?
- Talán. Talán nem – rándulnak meg a szemöldökei szórakozottan. Elvigyorodik, elnevetem magam. Szemem megakad a nyakán, a mellkasán és a hátán, de nem szólok. Követi a tekintetem, de nem néz le, csak megérinti. – Az én bőröm nem olyan törékeny – kacsint, aztán lefröcsköl vízzel.
***
Annyira jól érzem magam, mintha egy hatalmas buborék dagadna a mellkasomban, Milovval mindig beszélgetünk, lebegünk, fröcsköljük vagy nyomkodjuk egymást a víz alá, amikor egy icipicit csitul a zsivaj és mindannyian reflexszerűen a vörös szemüveges oktató felé fordulunk. Micsoda gépi mechanizmus, két egyforma fiú kisuhan a vízből a melegbe, mi pedig Milovval összevillantjuk a tekintetünk.
Valahogy ez jó móka lesz.
Én elkapom, nem is tudom mi vezet rá hogy vetődjek a piros labda után, mint valami őrült, de átdobom Milovnak, aki brutális pontossággal szórja ki az ellenfeleinket, de ha én bambulok el, úgy nyom le a víz alá kíméletlenül, hogy legalább egy liter vizet nyelek.
- Elég lesz, két nyertesünk van – mondja, mire pihegve nézünk egymásra az orosz pettel, elégedetten. Tekintete villanása üzeni, hogy ennek még tuti lesz folytatása, ha más nem, a következő körben, mire vigyorgó zihálással adom a tudtára, hogy a kihívás elfogadva.
- Remek. Gyere Leroux, öltözzünk fel. – indul el kifelé. Lebukok a víz alá, hátrasimítani a hajam.
- De én még fürödni szeretnék, olyan jó – rágom a szám szélét.
- Akkor nem kapsz fagylaltkelyhet.
- Fagylaltkelyhet? – csillan fel a szemem és kicsit határozottabban nyomom ki magam a vízből.
- Igen, Mr. Inferno a győzteseket mindig meghívja egyre. Te kérheted, hogy milyen legyen – mondja, és már bele is bugyolálom magam egy törülközőbe, de megtorpanok.
- Én… nekem nem lehet – nyalom meg a klórtól kicsit kicserepesedett ajkam. – Senkitől sem fogadhatok el semmit, csak a Gazdámtól – kámpicsorodok el kicsit és zavartan lehajtom a fejem, a törülközőt az orromig húzva.
Halk kattanás, szivarfüst illata csapja meg az orrom. Lopva lesek csak felé.
Miért pont piros a szemüvege?
- Mr Inferno nem olyanfajta, akit simán el lehet tenni az útból – noszogat Milov mégis. – Ezt én mondom neked. Na, gyere, menjünk… - húz, én pedig reménykedve kapaszkodok bele a vékony fehér ujjaiba, sietve utána.
***
A cukrászda előtt megint feltámad bennem az elnyomott kétségbeesés, hogy mekkora árat kell majd fizetnem egy kis édes nyalánkságért, de a sütemények és a fagylaltok is úgy kacsingatnak rám, hogy rágom az ajkaim.
Csak nem lesz akkora baj belőle…
Leülök a székre, Milovra tekintek, kérdezek tőle valamit, de az, mintha várna valamire pislog az órára.
- Milov, még van negyed óránk. Mennél? – kérdezi Mr Inferno.
- Nem, csupán… Gazdámnak is vinnék – mondja, és a férfi felém fordul, mozdulatára aprót rezzenek.
- Eltetetek akkor neki egyet, ha jön a pincér.
- Köszönöm – biccent Milov. Érdekes, milyen nyugodtan beszélgetnek egymás között… mintha mi nem is vásárlott tárgyak lennénk. Furcsa…
- Pamacs, mondd ki bátran, ha jön a pincér, mit szeretnél – néz rám, áthatóan az ujjai fölött.
- Igen… - egyezek bele. Ha ő mondja, talán a gazdámnak sem lehet ellene kifogása. – De uram, Ön mit eszik?
- A látványt falom, ahogy ti esztek – mondja és végig a szemembe néz. Arcom határozott lendülettel vörösödik el, s mikor hatalmas tenyerét a fejemre simítja, szinte lángol. Hozzám ért és nem fél, hogy megölik, hogy a gazdám lecsapatja a kezét…
Ez a mozdulat olyan jól esett, hogy leírni nem tudom. Nem tudom, miért, egyszerűen… hálás voltam érte.
- Ma este a gazdád nem lesz veled, hosszabbra nyúlt a konferencia, mint hitte. Ezért én viszlek ma este moziba, valamint én vigyázok rád. – fel fog robbanni a fejem, határozottan érzem. – Remélem nem gond.
Most erre mit feleljen az ember?
- Természetesen… ha a gazdám beleegyezett – mosolygok kicsit félve.
- Meg van beszélve – mondja beleszívva a szivarba. Nemsokára kihozzák a fagyinkat és Milov meg én egyszerre esünk neki. Csendesen, max egymásra mosolyogva nézünk fel, édesem nyalom le a kanálról a tejszínhabot.
Aztán Milov elmegy, én pedig ott maradok, egy hatalmas törülközőbe csomagolva, meleg mamuszokkal a lábamon… A kanálról lágyan nyalom le a fagylaltot és a csokiöntetet, majd Mr Infernóra nézek.
- És… milyen filmre gondolt? – érdeklődök csendesen, elpirulva, kapkodva a tekintetem. Rám néz, a nyakam köré fújja a füstöt.
- Majd meglátod.
Biccentek.
***
Estére felöltözök rendesen, könnyű anyagnadrág, pezsgőszínű ing… a Julien nevű testőr ismételten az ajtóban áll, kuncogva lépek közelebb hozzá, megigazítva a nyakkendőjét.
Hogy Mr Inferno megnyugtatott, már merek beszélni… persze, hogy biztosan tudom, hogy a Gazdám épp tárgyal. Ujjam a számra teszem és Julienre mosolygok, aki csak lágy tekintettel biccent egyet.
Benyitnak, a vörös szemüveg megvillan, kezeimet elkapom Julien nyakkendőjéről.
- Mehetünk? – kérdezi az ajtófélfának dőlve. Kihúzom magam és biccentek.
- Természetesen.
***
Amikor kijövünk a teremből, a pupilláim kitágultak és nagyot nyelek.
Nem fogok merni aludni, előre látom, ha a Gazda nem lesz mellettem, én ott fogok ülni az ágyban, kimeresztett szemekkel és kukkolom a sötétséget, hogy mikor kapja el valami a lábam és ránt ki az ágyból…
- Na? – kérdi rám nézve. Csak ránézek, még mindig elkerekedett szemekkel, mint egy bagoly. Megköszörülöm a torkom.
- Jó volt… érdekes… - mondom bátortalanul. – Elég félelmetes.
- Nem kell félni, az egész csak meg van rendezve – veszi a szájába a szivart, a kezem lendül az öngyújtóval, ami lánc gyanánt lóg a nyakamban. Beleszív; - Az egész csak színészet.
- De olyan valóságos volt – rázkódok meg. Könnyedén kísér, szinte szórakozik hogy közelebb sétálok hozzá, szinte hozzásimulva.
- Ugyan már, ha egy rendőrségi aktából van, kiadnák a sok idióta mozinézőnek? – kérdezi rám nézve. Elbizonytalanodva nézek rá.
- Nem… - válaszolom lassan.
Amikor a szobánkhoz érünk, látom, hogy a zár már nyitva van, szóval a gazdám visszatért. Kicsit összeszorul a szívem és az ujjam a számra teszem. Háromszor kopogok lassan, majd lenyomom a kilincset.
Hallom a nyugodt mozdulatot, ahogy a Gazda feláll és felém lép, kitárva az egyik karját. Lágy pírral az arcomon lépek hozzá, megölelve a derekát, beszívva arcszeszének illatát.
- Sokáig elvoltál – mondja nekem japánul, kicsit aggódva biccentek.
- Sajnálom. Többet nem fordul elő – szabadkozok szintén japánul, kicsit meg is hajolva.
- Úgy legyen – simítja meg az arcom, a hajam és hátraküld a hálóba, hogy mossam le magamról a más illatokat…
Az ajtó mögött megállok egy pillanatra, hallgatva a felnőttek beszélgetését.
Jaj, csak senkinek ne legyen semmi baja, hogy kinyitottam a számat…
|
| Meera | 2011. 01. 23. 16:19:21 | #10719 |
Karakter: Waldo Inferno
Megjegyzés: ~szerelmemnek
Ideje elindulni Pamacsért. A szobája felé sétálva a személyzet tagjai visszafogott intéssel és meghajlással köszöntenek, én pedig csak biccentek feléjük. Nincs kedvem most bájologni, viszont rágyújtani annál inkább.
Bekopogok a szobába, majd meg sem várva a válasz belépek. Julien szokásához híven az ajtót támasztja, mintha enélkül a mozdulat nélkül bizonyára összedőlne a hotel. Zsebeimet kezdem el kutatni, de nyilván otthagytam az előcsarnokban, minden bizonnyal kieshetett a zsebemből, mikor felálltam.
Majd megkeresem.
Ezüst villanásra leszek figyelmes, és Pamacs már közelíti is szivaromhoz az öngyújtóját. Dús kis ajkait összeszorítja, mintha ezzel akadályozná meg saját magát abban, hogy ne szólaljon meg. Kicsit lejjebb emelem a szemüvegem, és a szivar végét belemártom a vörösen lebegő lángba. A gyújtót elteszi, és a padlóra szögezve tekintetét meghajol előttem.
- Kész van?
- Igen – bólint Julien, én pedig Pampacs felé fordulok.
- Gyere – szalad ki egy rakat füst a számon, Ő pedig gyorsan az ágyhoz szalad, majd készségesen felmarja cuccait, és sietve veszi fel a léptéket velem. A harmadikra viszem, a többiek már rég ott vannak, csupán érdekelt volna, mit szól ahhoz, hogy mások előtt hogyan fog viselkedni.
- Öltözz át – mutatok a fülkék felé, ő pedig meghajolva elspurizik a mutatott irányba. Érdekes Pamacs egész lénye. Valahogy soha nem láttam még hozzá hasonlót, van benne valami, ami különlegessé teszi.
Akárcsak Milovot a büszkesége.
Mikor készen van, szinte csak úgy repül a medence felé, fürdőruhája gyönyörűen kiemeli bőrét, a gazdája mégis csak ért hozzá. Láttam már olyan petet, akit festettek, és én mondom minden élőlénynek, amelyiknek van szeme: nem egy szép élmény volt.
Ügyes kölyök, kár érte, hogy hamarosan el kell mennie. Hacsak nem kapom ki feladatba, hogy öljem meg a gazdáját. Nem lenne ellenemre. Kifújom erre a gondolatra a tüdőmben tartogatott füstöt.
- Névsorolvasás! – felsorolom a neveket, mindenki jelentkezik és ujjongva mondja az „igen!”-t. Akik régebb óta járnak ide, azok ismerik már a dörgést, és nem félnek tőlem. Mikor felolvasom Pamacs nevét, mintha fel se venné, majd pillanatokkal később felemeli a kezét, mintha az iskolában lenne.
- Néma vagy?
Fejrázást kapok válaszul.
- Akkor szólalj meg.
Megállok a medence pereménél, éppen előtte, és vészesen meglendül a számban a szivar. Tulajdonképpen nem vagyok agresszív, sem pedig türelmetlen. Csak az bosszant, hogy egyesek mennyire lábtörlőt csinálnak a kölykükből. Például itt van ez a Milov. Talpraesett, és annak ellenére, hogy orosz lapogatja mindennap, egészen tűrhető a viselkedése.
De ez a gyerek itt…
- Ha nem vagy hajlandó együttműködni velem, és ez által a gazdáddal kell beszélnem, ez neki csak szégyen. Mindkettőnk érdeke – nézek le pamacsos hajára, ami most teljesen a fejére tapadt a víztől, így egy tehén nyalta farmerfiúra hasonlít.
Megremeg a vízben, én pedig egy fél sóhajjal fordulok meg a kijárat felé. Eszem ágában sincs a japcsihoz hozzászólni, de mint tudjuk, a kölyköket az ilyenfajta burkolt fenyegetés is igen mélyen érinti…
- Ne! – visszhangzik a riadt kiáltás, én pedig megfordulva pillantok irányába. Látom, hogy kis feje felém fordul, de haja takarja a szemeit.
- Remek. Nos, akkor, Milov, az új gyereket rád bízom, félig-meddig – nézek a túloldalon vizet zavarászó vöröskére, aki egy halvány mosollyal odasiklik Pamacshoz. Az meglepetten és riadtan néz vissza rám, s fel sem tett kérdésére azonnal válaszolok is:
- Két kölyök érintkezése elfogadott. És mivel eléggé éles a japán-orosz viszony, tessék rendesen viselkedni. Ez főleg rád vonatkozik, Pamacs.
***
Ahogy pancsikolnak, én csak lustán leülök egy székre, s figyelem minden rezdülésüket. Először is, kiszedegettem őket a mélyvízből, és gyönyörűen a másfél méteres medencébe tereltem át őket. Elvannak, beszélgetnek, a zsivaj az óriási, fa kupolaszerkezet alatt szinte robbanásszerűen csókolgatja a gerendákat.
Elvannak.
Egy évben talán párszor jut nekik ilyen felszabadult perc, és a sorstársaikkal való találkozás. Legjobban Pamacs viselkedése bosszantja az orrom egy kissé, ha nem fog beszélni, akkor ott több baj lesz, mint jóság. Ha nem beszél, és nem mondja meg mi a baj, esetleg ha fázik, rosszul van, akkor -mily meglepő fordulat- én fogom kapni a szidalmazást, ő meg a verést.
De Milov látom kezelésbe vette Pamacsot, aki ahogy látom, örül, hogy végre tud beszélgetni valaki olyannal, akit gazdája nem tud csak úgy pikk-pakk kinyírni, mert érintkezett petjével.
Belenyúlok a mellettem levő fonottas kosárba, és kiveszek belőle egy piros kislabdát, pont elfér a kezemben. Odalépek a medence szélére, mire mindegyik kiskölyök megdermed, és kicsit közelebb evickél hozzám. Hm.
- Sully és Sunny, lila a szátok, sipirc a hősugárzóhoz – a két iker lebiggyesztett szájjal kicaplat a medencéből, és a köntösüket felkapva nevetgélve letottyannak a sugárzó elé.
- Ez a piros labda azt a célt szolgálja, hogy kiütőset játszunk. Vízben. Elbújni vagy elugrani a labda elől természetesen a víz alá lehet. Mivel gumiból van, nem fog bennetek maradandó károsodást okozni. Ha egyszer eltalálnak, ki kell jönnöd a vízből. Érthető voltam?
- Igen, Mr. Inferno!
***
Pamacs egészen szabadon mozog ahhoz képest, hogy mennyire feszült volt az első pár félórában. Többé-kevésbé jók a reflexei, bár legtöbbször Milov rántja le magával a víz alá. Szépen összejátszanak, ami elviekben nem ér, de most az egyszer eltekintek tőle. Pamacs gyorsabban siklik, így meg tudja szerezni a labdát, amit viszont a jól célzó Milovnak ad. Milov pedig a reflexeivel nyomkodja le a víz alá.
- Elég lesz, két nyertesünk van – intek, mire a vörös orosz elhúzza a száját, de örömében. Ott maradok egy kicsit oldalt az egyik oszlopnak támaszkodva, hogy hallhassam, mit sutyorog az a két kis mitugrász.
- Remek. Gyere Leroux, öltözzünk fel.
- De én még fürödni szeretnék, olyan jó… - vonakodik. Érthető. Ki tudja mikor volt utoljára ilyen felszabadult
- Akkor nem kapsz fagylaltkelyhet.
- Fagylaltkelyhet? – pillog édesen, én pedig kimarom a vízből a felém lebegő labdát, hogy azt nyomkodjam.
- Igen, Mr. Inferno a győzteseket mindig meghívja egyre. Te kérheted, milyen legyen.
- Én… nekem nem lehet… Senkitől nem fogadhatok el semmit, csak a Gazdámtól – süti le szemeit szomorúan Leo, én pedig még mindig tőlük pár méterre állva hallgatom. Rettentően meg lett nevelve.
Rágyújtok.
- Mr. Inferno nem olyanfajta, akit simán el lehet tenni az útból. Ezt én mondom neked. Na, gyere, menjünk…
És milyen igaza van.
***
A cukrászda előtt még mindig vonakodik, de mikor meglátja a sok színes és illatos dolgot, nem nagyon tudja visszafogni magát. Mamuszba süppedő lábait olyan szaporán szedi utánam, hogy boldogságának édeskés illatát idáig érzem. Hm.
Leülünk az egyik asztalhoz, és Pamacs legnagyobb meglepetésére, étlapot hoznak ki nekünk, valamint itallapot. Fojtott hangú beszélgetésbe kezd Milovval, aki azonban csak csöndesen ül a helyén.
- Milov, még van negyed óránk. Mennél?
- Nem, csupán… Gazdámnak is vinnék – dobol ujjaival a fényes asztallapon, én pedig Leora nézek. Láttam, hogy eddig lopva mindig rám nézett, és most úgy döntöttem, hogy felé fordulok.
- Eltetetek akkor neki egyet, ha jön a pincér.
- Köszönöm.
- Pamacs, mondd ki bátran, ha jön a pincér, mit szeretnél – nézek rá, ujjaimat sátormód összefűzöm állam alatt.
- Igen… De uram, Ön mit eszik?
- A látványt falom, ahogy ti esztek – mélyen elpirul e szavak hallatán, én pedig elmosolyodva megsimogatom a buksiját, mire még sötétebb vöröst vesz fel kis arca. Tényleg ennivaló egy kölyök. Tegyünk még rá egy lapáttal.
- Ma este a gazdád nem lesz veled, hosszabbra nyúlt a konferencia, mint hitte. Ezért én viszlek ma este moziba, valamint én vigyázok rád. Remélem nem gond.
|
| Kita | 2010. 12. 14. 17:48:42 | #9800 |
Karakter: Leroux
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
Ülünk a repülőgépen, csodálkozva pislogok ki a kerek ablakokon, néha felkuncogva a bárányfelhők látványára.
- Desu, ka? – kérdezi a gazdám és fejem a vállához simítom egy pillanatra, majd visszatapadok az üvegre.
- Hai! – bólogatok hevesen, meredt szemekkel nézve az elúszó tájat.
- Kapcsold be magad, ereszkedünk – szól rám, és azonnal engedelmeskedek. Hosszú ujjaival finoman szorítja meg a kezem, hálásan nézek rá, apró puszit nyomok az arcára.
- Milyen gyönyörű hely! – pislogok ki a sötétített ablakon, ujjaimmal a hideg üvegen kopogtatva.
- Hai. Viseld jól magad, sok a veszélyes ember, és csúnyán megjárod, ha egy karcolás is esik rajtad!
- É-értem – hajtom le a fejem. Elkapja az állam, maga felé fordítja, engedelmesen csókolom meg, elpirulva.
Kívánsága már megszokott volt, rajta kívül senkivel nem beszélgethettem, már az is nagy ajándék volt számomra, hogy kihozott a házból, hálás voltam neki. Még a saját testőrömmel sem válthattam szót, eleinte még próbáltam, majd mikor másikat kaptam, megértettem a dolgot.
Úgyhogy jó fiú leszek.
Bemegyünk. Valami csodálatos ez a hely, minden annyira… monumentálisan hatalmas, csillogó, elegáns. Mennyi ember van itt, mindenki olyan elegáns, olyan elfoglalt… korombeli, sőt fiatalabb fiúkat is látok, mindenki nevet, meghökkenve lépkedek Gazdám mellett, mégis kicsit lemaradva, tartva az elvárt távot.
A recepciónál, miközben a Gazda intézkedik, lehajtott fejjel állok. Mikor végez, ujjaival átkarolja a torkom, és a fülembe suttog.
- Nem beszélsz senkivel, nem nézel senki szemébe. Egy hangot se! – karcolja meg kisujja hosszú körmével a torkom.
- Igenis – suttogom. Lehajtott fejjel sietek utána, cipőm sarka kopog, szemem mereven leszegem.
Egy érdekes, sötét hajú férfihoz megy, ki még itt bent, a vakítóan fényes csillárok között is érdekes, vörös szemüveget visel. De nem nézek rá, cipőm orrát a fényes márványlapokhoz dörgölöm.
Mégis… felillantok sandán, végigmérem a férfit. Mi dolga vele a Gazdának? Juj, hogy válaszolt! Szegény… bácsi.
- Azt ajánlom, tanuljon tisztességet és jómodort, valamint a két szeme az állatkámon. Világos?
- Igen – mondja a férfi, aztán Gazda elkapja a karom és szabályosan elvonszol onnan.
Szinte vonzza a szemem az a különös, vörös szemüveg. És kellemes illata volt, kámforos… Kámforfű.
- Értetted, mit mondtam? – nézett a szemeimbe. Összeszorítom az ajkaimat, és hevesen bólogatok. Szeme összeszűkül és elenged.
- Helyes.
Ilyenkor olyan félelmetes, de amúgy jó ember ő, kedves… igen, kedves.
***
Szobánk hatalmas, és a férfi, aki az ajtóban strázsál, szemeivel minden lélegzetvételemet figyelve, de nem mozdul, mint valami bizarr szobor.
Julien, ha jól emlékszem… Biztos tudna mesélni, hogy mi mindent találhatok itt, de én nem szólalhatok meg.
Megtudná. Megölné.
Az ujjaimmal malmozok, fehér ingem és mellényem feszül a mellkasomon. Felállok, sétálok egy kicsit a szobában.
- Úrfi, mindjárt letelik az egy óra, keresse elő az úszáshoz való holmijait – dörmögi halkan. Felé kapom a pillantok, aztán lesütöm a pillantásom. Nem szabad, nem szabad. Csak finoman meghajolok felé, és átfutok a bőröndjeinkhez és előveszem a fürdőnadrágot, a törülközőt és a köntöst, de kell még valami? Elvégre azt sem tudom, hogy milyen lesz meg hova kell menni, na meg hogy kivel megyek…
Aztán pár normális kopogtatás után belépett a kámforillatú férfi. Ujjai között egy szivart forgat, a zsebeit tapogatva. Reflexből tartom elé a kezem, benne egy apró, Szaturnusz alakú, ezüst öngyújtóval, melynek a tetején levő keresztből pattant fel a láng. Ajkaimat összeszorítom, ő a szemüvege fölött rám néz, és a szivart a láng fölé tartja. Beleszív, mindent a füst édes illata lep el, igazán kellemes.
Elengedem az öngyújtót, ami mint egy csodás medál lóg egy hosszú ezüstláncon. Kicsit meghajolok előtte és lesütöm a szemem a földre.
Kíváncsi lennék a nevére.
- Kész van? – fordul a szőke szekrény felé.
- Igen – dorombolja mély hangján.
- Gyere – int felém, fújva egy adag füstöt felém. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, és felkapom a kikészített, összehajtott úszógöncöket, és sebesen utána siklok.
Lent hatalmas medence, a sarokban nem egy, de három, különböző jacuzzi, két oldalra elosztva egy normális medence, a másikon egy hosszú, kifeszített tükrű medence… Jaj, ez isteni!
- Öltözz át. – meghajolok, és elfutok abba az irányba, amit mutatott, és átöltözök.
Bár kissé feszélyez a dolog… ennyi ember előtt kell kiszambáznom. Fekete és tengerkék színű, hosszabb nadrág volt, divatos, de zavartan morzsolgatom az oldalát… De előttem csillog a medence és felvidultam futok arra, lendületből elrugaszkodok a kőről és egy pontos fejessel érkezek a vízbe. Fel se jövök, amíg az ötven métereset víz alatt át nem úszom, a másik oldalon pedig elégedett lihegéssel dugom ki a fejem, hátrasimítva a hajam, és ismét lebukok a víz alá.
Ez szuper!
- Névsorolvasás! – hallom a szemüveges tag kiáltását, ami visszhangzik. Kinyomom magam a vízből… talán nem lett volna szabad még belemenni? Bajba fogok kerülni?
A nevem elhangzásakor csak felemelem a kezem, jó tanuló módjára, és leszegem a fejem. Lépések koppannak, félve sandítok fel, de csak egy pillanatra.
- Néma vagy?
Megrázom a fejem.
- Akkor szólalj meg.
Hevesebben rázom meg a fejem.
Ó, tudnak úgy ütni, hogy ne legyen nyoma…
|
| Meera | 2010. 11. 24. 19:52:06 | #9469 |
Karakter: Waldo Inferno
Megjegyzés: ~kitának
Kint a társalgóban üldögélve szemlélem a bejövő gazdagok tömegét. Mind annyira kimért, annyira luxus illatú, hogy szinte facsarja az orrom és bántja a látásom. Tartásuk arrogáns, viselkedésük képmutató és lenéző, a póriakkal nem hajlandóak emberhez méltóan beszélni. Csak mert van pénzük. A londiner az évek gyakorlatával háta mögött tud úgy elnézően és kedvesen mosolyogni, hogy még a gazdag érzi megsértve magát, mert piszkálta. A recepciós nő ravasz és körmönfontan teljesít minden kérést, mindent ráhagy, mindenre az a válasza, hogy „igen, persze”.
Tipikus cégvigyor, bájolgás a fene nagy vezetőknek, akik nem tesznek semmit a közjóért, nesze neked láthatatlan-kéz elmélet. A Richardo-féle értékparadoxont már csak meg sem említem. Nekik a levegő határhaszna nulla, mellé odakerül még a nagybetűs pénz is, és a pénz teljeshaszon értéke a telítettségi pontban van. Ergo, számukra nincs olyan dolog, ami ne okozna tökéletességet és harmóniát.
Ami csak látszat.
Unottak, magányosak, semmit nem tudnak kezdeni, már otthon a vécépapír is bankókból áll, ha komolyan akarok fogalmazni, száz dollárosokból fotocellánként. A fényes máz, amit magukra vakolnak, ferdeség, absztrakt művészet, látszat, csalóka ábránd. Nem ilyenek. Aljasak, a végletekig maximalisták, és mindezek mellett még bunkók is.
Lenézik, mert kevesebb a fizetése. Lenézik, mert nem divatos. Lenézik, mert az élete rosszabbul megy, de mégis... Irigyelik, mert van szerető családja. Irigyelik, mert azzal a kevéssel is boldog, de nekik ezt a mértéktelen vagyon nem képes megadni. Irigyelik, mert őszinte és hűséges barátjaik vannak, nem úgy mint nekik, hogy egy részvény értékének csökkenésekor már el is tűnnek, mint a kámfor.
Irigyelik és lenézik az embert, mindent, ami idilli és eufórikus.
- Mr. Inferno, figyel rám egyáltalán? - szólal meg egy vékonyka, de mégis határozott hang. Az egyetlen pet, akinek van még tartása és némi erélyessége. Csak a gazdája közelében nem villogtatja. Mondjuk, az oroszok mindig is szerették az ellenkező áldozatokat. Nem vagyok meglepve.
- Persze Milov. Folytasd – intek neki könnyedén, mire oda fordul, amerre én néztem. Lábait felhúzta maga mellé, kezeit ölében tartva kukkant ki az akvárium mögül, ami afféle elválasztóként működik az előtér és a társalgó között.
- Csak nem Rexvilléket nézi? Nagyon régi család, és rettenetesen befolyásosak. Állítólag a főnök új petet szerzett magának, kíváncsi vagyok rá – nyújtózkodik, én pedig kecsesen megnyúló nyakát nézem, amin rengeteg piros és lila folt van.
Ezek a ruszkik tudják mitől döglik a köznép.
- Alig várom, hogy a gazdája elengedje – mondja izgatottan, körmével megkocogtatja az akváriumot, hogy egy méretes vitorlás halat mozgásra késztessen.
Nos, Milov és a többi pet sokszor „gyermek megőrzőben” vannak. Külön épületszárny nekik, általában én vagyok ott az egyik felügyelő, oktató, sokszor engem kérnek, mert heteronak nézek ki. Nos én mind két nemet ugyanolyan előnyben részesítem, de ezt nekik nem kell tudniuk, meg különben is... Ami a másé, az nekem nem kell, innentől kezdve nem kerülök kapcsolatba petekkel.
- Nézze csak, ott az új fiú – mutogat, arrább hessegetve egy csoport neonhalat.
Aprócska, karcsú és filigrán testalkatú fiút látok meg, aki lehajtva fejét nézegeti a fekete márványlapokat, mintha meg lenne neki tiltva a nézelődés. Felvonom a szemöldököm, és tovább figyelem légies alakját. Isten halvány barackos bőrrel és hatalmas, halvány borostyánszín szemekkel áldotta meg, mikor felpillant, ezt azonnal megállapítom nála, de gyorsan le is süti a szemeit. Haja kellemesen sötét tónusú, kiemeli bőrének csodálatos hamvasságát, szinte keresem a harapásnyomokat, de egyet sem látok.
Nocsak, az japánok visszavettek a kegyetlenkedésből. Akkor az oroszok és a németek a vezető őrültek. Módosítanom kell a listámon. Szépen van felöltözve, nem ribancos, nem kurvás, nem hivalkodó, és mégis csinos, szinte hirdeti szépségét.
- Dobrij vecser, Mr. Inferno – jelenik meg előttem egy magas alak, én pedig felállva üdvözlöm az oroszt. Micsoda sziporkákat hallok tőle, ötvözi a mistert és a jó estét. Hűvösen biccentek, nem értem jól az oroszt, olyan mintha folyton valamit felnyeldekelnének a torkukból. Szörnyű.
- Milov, igyi szuda! - a karcsú, vörös hajú fiú feláll, illedelmesen int, és készségesen odasiet gazdájához, aki felém csupán elégedett fejmozdulatot tett. Hát igen, vigyáznom kellett Milovra, de nem bánom, legalább nem unatkozom a szobámban.
Éppen ellépnék, de megszólítanak újfent, ezúttal a jakuza lép oda hozzám. Üdvözlöm, ő is hasonlóképp tesz, és förtelmes akcentussal beszélni kezd hozzám, majd bemutatja a kis drágát.
- Ő itt Leroux, úgy tudom, maga itt az Ügyeletes.
Na már most én vagy Leonak fogom nevezni, vagy Pamacsnak. Olyan a haja, mint egy nagy szőrös, puha gombolyag, amivel a macskák szoktak játszani. Hiába tartja a japán a három lépés távolságot, idáig érzem a lágy barack illatot.
Hm.
- Nem – felelek pár perc elmúltával, faarccal. Meghökken, majd összeszűkíti a szemeit, és meglepetésemre valahogy eltisztítja az akcentust a beszédéből.
- Kire bízhatom akkor, amíg én tárgyalok?
Mondanám, hogy az oroszok és a németek tárt karokkal fogadnák, de helyette lejebb emelem a napszemüvegem, és kapva az eshetőségen megnézem magamnak. Elpirul, gazdájához bújik, és onnan pillog fel rám. Aranyos.
- Figyel rám? - odapillantok rá, a japán nem veszi jó néven, ha a tulajdonát fixírozzák. Különben is, nem kell félreérteni mindent, nem akarom felfalni. Csupán a testét néztem meg alaposabban, miféle tréninget kaphatna. De a lágy pancsikolás mellett döntök, mintsem kiküldjem síelni.
- Egyelőre vigye a recepcióshoz.
- Magához küldött.
- Vigye megint, de mondja, hogy én küldtem.
- Tudja maga, kit akar csicskáztatni?
Nem felelek, a kérdés túlságosan is egyértelmű. Hát persze hogy Őt, de inkább enyhítek a jégtömb modoromon, mielőtt rám lőne.
- Nos, a szálloda szobái mellé kérhető testőr is, de én leginkább Julien-t ajánlom. Francia, és ízig vérig nőimádó. Egy óra múlva pedig én megyek érte, úgyis úszást fogok oktatni a többi ukénak is.
- Rendben. Állítólag maga a legmegbízhatóbb itt. Azt ajánlom tanuljon tisztességet és jómodort, valamint két szeme az állatkámon. Világos?
- Igen – felelek egyszerűen, mire felvonva szemöldökét elvonul a kissráccal, aki még visszapillant egy másodpercre rám, majd inkább előre fordul, mikor gazdája kicsit megránja a karját, és beszélni kezd hozzá japánul.
Az összes ázsiai rám szakadt, boldog lehetek, ha egy németet és egy angolt is látok, bár az angolok... Pff... egyetlen szerelmük a tea, a sütemény, a piros emeletes buszok, és az otthon melege, a bezárkózás a külvilág elől.
A németek meg... Ennyit az árja fajról.
|
|
