|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2013. 03. 26. 19:46:12 | #25454 |
Karakter: Matt Windsor
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
- Örülök, hogy ennyire megkedvelted, de ez talán kicsit túlzás kicsikém – fedi meg finoman a kicsit, aki csak teljes vigyorral néz az anyjára. Le is szedi a kezemről a kezét.
- Matt! – mutat rám, de végül csak a hasához és kinyitja a száját. Nagyon kis cukor, de még mindig nem értem, hogy mit eszik rajtam ennyire.
- Értettem kicsim. Éhes vagy. – jönnek ki apuék, akik úgy szint megkönnyebbülnek, amikor meglátják.
- Jól ránk hoztad a frászt kis asszony. Hát szabad így elkószálni? – kérdezi egyből tesókám, de a kicsike igen türelmetlenné válok, mert elkezd rugdosni.
- Jó Jó értem! Megyünk eszünk. – mennek előre és én is mennék, ha apám nem tartana fel.
- Na mi a helyzet? – kérdezi meg kedvesen és vigyorogva. – Mit csináltatok tegnap este?
- Csak beszélgettünk. – Jelentem ki, amire elfintorodik. – Apa olyan nyíltan csinálod a dolgokat, hogy észrevette. Tudjuk, hogy eltervezted, hogy összehozol minket. – világosítom fel. – De nem kell senkit játszanod. Felnőttek vagyunk, ha össze akarunk jönni, akkor majd összejövünk a te segítséged nélkül. – jelentem ki, majd ott is hagyom magára és bemegyek a konyhába.
Mosolyognak ránk a lányok, majd leülünk reggelizni, bár én inkább Anne-t és Riat figyelem, de nem feltűnően. Jó látni, hogy itt vannak és sajnálni fogom, hogy el fognak menni innen. Jó volt ma azért arra kelni, hogy egy kis kéz tapicskolt rajtam. Végül apám elviszi Lucy-t a suliba, ami meg lepő, hiszen eddig soha nem vitte el sehova és nem is foglalkozott vele, de majd fog még ez változni. Ez a cselszövés össze hozta őket, aminek örülök.
A kicsi meg is eszi a reggelijét, és most már ideje, hogy az anyukája is egyen egy kicsit.
- Ízlett kicsikém? – édes, ahogy válaszol az anyjának, én meg csak nézem őket, majd végül Kimászik anyja öléből és elindul be a nappaliba, ahova már menne az anyja is.
- Egy pillanat Matt… csak nem akarom, hogy összetörjön bármit is. – megfogom a vállait, majd visszaültetem a székre.
- Majd én megyek, reggeliz meg nyugodtan. – mondom, bár inkább kicsit utasítom.
- Köszönöm.
Kimegyek és elkezdek játszania kicsivel, ami nagyon könnyen megy. Szerencsére nagy szeret így nincs nagy gond. Imádom, hogy ilyen élet vidám és igaza van apámnak, hogy szeretne egy unokát, mert vidámságot hoz a házhoz. Hirtelen kedvem támadt, hogy legyen egy gyerekem. Szerintem el tudnék velük lenni. Játszani biztos, hogy tudnék velük a többit meg majd megtanulom. Élvezem a játékot és amikor Anne megjelenik ő is csak kuncog rajtunk egyet, de legalább jó kedve van.
- Gyere nagylány ideje felöltözni és utána elmegyünk az állatkertbe. – mondja el a kicsinek, hogy mi a tervünk mára. – Remélem nem fárasztott le nagyon. – felállok és leporolom a nadrágomat, majd úgy nézek rá.
- Ugyan régebben a húgom is szeretett lovacskázni. – ez már mondjuk kicsit régen volt és mostanában nem lovagolt rajtam senki sehogy….
- Megyek elkészülünk és indulhatunk ha gondolod. – már fent is vannak az emeleten, amin jót mosolygok.
~*~
Szerencsére az állatkert jó ötlet volt és mindenki jól érezte magát, de leginkább a kicsi Ria. Végig az én nyakamban volt és nézelődött, meg érdeklődött, hogy melyik állat micsoda és utánozta utánunk, amiket mondtunk. Haláli egy gyerek és tényleg kezdem én is megkedvelni. Délután viszont most én megyek hozzájuk, mert haza kell menniük, mivel a kicsike is elfáradt és ruhát is cserélni szeretnének én meg elkísérem őket.
- Kérlek, ne nézz szét általában Ria tart rendet. – egy gyerekes házban, még is ki más tartana rendet?
- Ugyan a mi szobánk se volt különb. – és szerintem az még kétszer ekkora káosz volt, mint ami itt van.
- Gyere beljebb… már ha tudsz. – invitál beljebb, majd a telefonhoz megy és megnyomja a rögzítőt, ami bele is kezd a szövegbe:
„Önnek 3 üzenete van. Szia Anne! Bocsi hogy csak így közlöm veled, de a héten ki kellene költöznötök, mert az unokahúgom a városba költözik és megígértem neki, hogy oda adom neki a használatlan lakásomat. Előre is köszi Gino” – az üzenetet hallva kicsit meglepődök, majd ahogy Anne-ra nézek látom, hogy ő is meglepődött nem kicsit ezen az üzeneten. –„Szia megint én vagyok. Nem hívtál fel, hogy akkor sikerül-e kiköltöznöd a héten, de ha lehet minél hamarabb… Nem akarom a cuccaitokat a lakás elé kirakni.” – jobbnál jobbak az üzenetek. –„Szia… nem hiszem el, hogy nem lehet az embert felhívni, hogy akkor mi van. Szeretném, ha holnap oda megyek, már nem lenne ott semmid se, különben az ajtó előtt találod. „
Ki is kapcsol az üzenetrögzítő és látom, hogy teljesen kétségbe van esve. Ilyen helyzetben lehet, hogy én is ki lennék akadva.
- Én most mit csináljak? Hova mehetnék? – kérdezi meg tőlem, pedig szerintem egyértelmű a válasz.
- Szerintem ez nem kérdés. – mondom neki, de csak össze zavarodva néz rám. – Hozzánk költöztök Ria-val együtt. – jelentem ki, amire megrázza a fejét.
- Nem Matt. Nem költözhetünk oda. Nagyon kedvesek vagytok, de nem mehetünk a nyakatokra Ria-val. – kezdi el, de mint aki meg se hallja.
- Pakoljuk össze a cuccaitokat. Mindjárt felhívom a cégből az egyik szállító kocsit és átviszi hozzánk a cuccaitokat. – mondom neki folytatva a gondolatomat.
- Matt kérlek ne csináld ezt. – áll fel letéve a kis Ria-t, majd odajön hozzám és megállít, amikor hívnám a kocsit, hogy jöjjön ide. – Nem akarok a terhetekre lenni, meg így is már annyit tettek értünk. Nem szeretnék még többel tartozni. – mondja halkan, amire csak felhúzom a szemöldököm.
- Még is miről beszélsz? – kérdezek rá. – Semmivel nem tartozol nekünk és igen is hozzánk fogtok költözni. Ha az apámat kérdeznéd meg, ki lenne akadva, hogy ilyet megkérdezek. Természetes, hogy hozzánk jöttök. – mondom komolyan. – Most pedig kérlek, amíg elintézem a kocsit, addig kezd el összepakolni a cuccaitokat. Vigyázok Lent Riára. – mondom neki.
- De Matt. – próbálna tiltakozni, de csak az állánál fogom meg az arcát, majd lehajolva hozzá adok egy csókot az ajkaira, hogy végre hallgasson el, meg szerettem volna megtudni, hogy esetleg mennyire jövök be neki.
Nagyon finomak az ajkai, bár le van fagyva nem kicsit. Eltávolodok tőle és mosolyogva nézek a szemébe, mire az ő szemei csak teljesen elkerekedve néznek rám, de a kicsike meg élvezte a műsort, mert elkezdett tapsolni és nevetni, amin elmosolyodok.
- Kérlek. – nézek rá és az állát simogatom.
- Re… rendben, de csak azzal a feltétellel. – mondja a végét kicsit már össze fogottabban, de amikor hátat fordít nekem, mert teljesen elvörösödött. – Csak addig fogok nálatok lakni, amíg nem találunk magunknak másik lakást. – Nagyot sóhajtok kijelentésére, de úgy látom nem lesz más választásom.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. – mondom ki, majd végül felmegy pakolni én meg felhívom a kocsit, hogy jöjjön, mert pakolni kell hozzám és nálam, most nincs kocsi, hogy el tudjam vinni őket.
Összepakolunk mindent dobozokba, és mindent a kocsiba vittünk be. A főbérlőnek az a legnagyobb szerencséje, hogy nem jelent meg különben lett volna hozzá egy két keresetlen szavam az már biztos. Felkapjuk a kicsit és irány hozzánk.
Nálunk a mellettem lévő szobába pakoljuk fel a cuccaikat, na meg persze gyerek játékokat lent is hagyunk és amikor éppen pakolunk akkor jelenik meg Lucy meg apám, meg szinte majdnem az egész család.
- Még is mi folyik itt? – kérdezi apám. – Hallottam, hogy kértél egy kocsit, de még is miért? – jön a kérdés én meg csak nagyot sóhajtok, de mielőtt bele kezdenék, Anne szólal meg.
- Sajnálom, hogy idejöttünk, de Ria-val kiraktak minket az albérletünkből és nem tudtunk hova menni, de Matt felajánlotta ezt a lehetőséget, de amint találok valamit, már nem fogjuk zavarni önöket. – kezd bele a mentegetőzésbe, de szerintem rossz ember előtt.
- Anne ugyan már ne butáskodj. – kezd is bele apám. – Addig maradtok itt Ria-val ameddig csak kell. Nem zavartok minket egyáltalán és akkor haragudtam volna meg, ha nem jössz ide hozzánk.
- Én meg mondtam. – fűzöm hozzá és ránézek, de apám még mindig folytatja.
- Örülök, hogy itt vagytok, meg legalább visztek egy kis életet a családba. – mondja mosolyogva, majd odamegy a kicsihez és elkezd vele játszani, aki mintha élvezné.
- Köszönjük. – mondja hálásan és odamegyek hozzá.
- Én mondtam, hogy nem éri meg vitatkozni vele. – mondom kedvesen. – Meg mindenki örül, hogy itt vagytok főleg én. – jelentem ki komolyan és őt figyelem.
|
| Leiran | 2013. 03. 24. 18:29:44 | #25440 |
Karakter: Anne Drenton
Megjegyzés: Ikertesómnak
- Az biztos. Ne haragudj, hogy ilyen a családom. – mondja halkan és a boros poharát forgatom.
- Nincs semmi baj. Engem is nyúznak a szüleim, hogy mikor keresek végre egy normális apukát Ria mellé, de egyszerűen nem akarok így. Nem szeretem a muszályt, meg egyszerűen Ria a legfontosabb és nem kezdhetek akár kivel. – mondom kicsit jobban megnyílva neki és remélem meg érti amit mondani szeretnék.
- Megértem. – bólint, és én örülök a megértésének. – Nem is csak egy csapásra történik minden. Mindennek ki kell alakulnia és még utána se lehet biztos az ember benne, hogy boldog lesz élete végéig. – állapítja meg.
- Akkor ha jól sejtem neked sincs senkid. – jegyzem meg ránézve és látom halovány mosolyát.
- Nincs senkim, bár nálam másabbak az okok, mint nálad. – mosolyodik el, majd bele iszik a borba.
- Szabad kérdezi, hogy mik? –Kérdem tőle érdeklődőn, és én is bele iszok a boromba.
- Nem akarták elfogadni, hogy számomra a család a legfontosabb és volt, hogy ha Lucy felhívott érdekes pillanatokban ott hagytam a csajt. Egyszerűen nem fogtak meg annyira, hogy miattuk azt tudjam mondani a testvéremnek, hogy bocsi, de most másnak van szüksége rám. – meséli el röviden a történteket.
- Szerintem inkább az a bolond, aki ezt nem érti meg. – mondom elgondolkozva és látom meglepődöttséget rajta. – Fontos, hiszen a családodat nem válogathatod meg, és ha szereted őket, akkor meg főleg, de egy párt megválaszthatsz magadnak. – fejtem ki a gondolataim.
- Van benne valami, de mondjuk őket is meg lehet érteni. Mindegyik azt hitte, hogy el fogom venni, mert ugye, hogy pénzesek vagyunk. – mondja, amire bólintok, hogy teljesen meg értem.
A beszélgetés további része kellemes telik. Igazán jól érzem magam a társaságába, bár ezzel sose volt gond az én részemről legalábbis. Jól esik kicsit kimozdulni, és hogy Ria is mások társaságába lehet, nem csak az enyémbe. Most hogy alszik és a bor is kezd a fejembe szállni, vég kép kötetlenül beszélgetek Mattel, bár még így se mesélek neki az elfuserált házasságomról.
Éppen lefeküdni készülünk és elkísér a hálóig ahol Ria már édesdeden alszik.
- Köszönöm a beszélgetést nagyon jól esett. – mondom kicsit fáradt ám vidám kedves hangon, amire csak elmosolyodik.
- Én is jól éreztem magam. Még az is lehet, hogy apámnak a terve összejön. –jegyzi meg gondolatait, amire igen csak zavarba jövök és arcomon egy erőteljesebb pír jelenik meg. zavart mosollyal nézek rá. Látom mosolyát és még jobban zavarba jövök.
- Nem lehet tudni. – mondom, miközben megigazítom hajam és zavartan piszkálok egy tincset. – Akkor jó éjszakát. – köszönök el és megfordulva mennék be, de kezemen érzem kezét és hallom meg hangját.
- Anne. – a nevem mondja, és mikor megfordulok, felteszi a kérdést. – Ha már holnapra szabad napot kaptunk, akkor lenne kedvetek eljönni Ria-val velem az állatkertbe? –Kérdésén kicsit meglepődöm, de nem mutatom ezt ki.
- Örömmel. – adom meg válaszom kérdésére és kedvesen mosolyodom el ismét felé.. – De most már tényleg megyek, mert fáradt leszek. – mondom őszintén és ő is csak bólint.
- Jó éjszakát. – Ismét elköszönünk és én bemenve a szobába megnézem kicsikémet és lezuhanyozva és Lucytól kapott hálóingbe bújva feszem be mellé az ágyba. Óvatosan karolom át és húzom magamhoz, hogy véletlenül se guruljon le éjszaka.
~*~
Másnap reggel mikor fel ébredek kómásan nyitom ki a szemeim és ahogy teljesen fel eszmélek látom meg. hogy Ria nincs mellettem. Aggódón nézek körbe a szobába és látom meg a kinyitott ajtót. Istenem már megint elbóklászott. De miért most és itt? Féltve kicsikémet rohanok ki a szobámból és kezdem el keresni a lakásban. A szobákba nem nézek be, mert nem akarok senkit felkelteni, így inkább odalent a földszinten kezdek el kutakodni. az idős Windsor és Lucy is lent van már így hárman kezdjük el keresni. Egyre jobban aggódom érte, mert nem találjuk.
- Ria kicsikém merre vagy. Ria gyere elé. – keresem a lányom. – Ez most nem jó játék Ria. – mondom neki, mert nagyon szeret bújócskázni. Azt se veszem észre, hogy Matt időközben leér csak mikor megszólal pillantok rá.
- Itt van Ria. – álmos hangja meg csapja fülem és oda sietek kicsit megkönnyebbülve, hogy meg van az én kicsikém.
- Kicsikém, hát te merre voltál? – veszem el Mattől és szorosan ölelem magamhoz, de azért vigyázva, hogy ne roppantsam össze. – A mami nagyon aggódott miattad. – mondom neki és szívem még kicsit hevesen ver, de megnyugodva nézek fel megtalálójára. – Köszönöm, hogy meg találtad. – nézek rá hálásan, és ekkor Ria felé mutat.
- Matt. – mondja, amire láthatóan Matt csak elmosolyodik.
- Nem kellett nagyon keresgélnem. – jegyzi meg. – Ő keltett fel engem. – mondja nyugodt hangon, és finoman simítja meg Ria fejét, aki el is kapja azt és nem akarja elengedni. Nagyon meg kedvelte őt. Én csak mosolyogva nézek rá és finoman fejtem le kezét ujjairól.
- Örülök, hogy ennyire megkedvelted, de ez talán kicsit túlzás kicsikém –Mondom Riara nézve aki teli vigyorral néz rám.
- Matt! –Mondja ismét és rá is néz, majd vissza rám és megsimítja pociját majd tátott szájára mutat.
- Értettem kicsim. Éhes vagy. –Mondom mosolyogva és Lucy lép oda hozzánk ők is láthatóan megkönnyebbülnek.
- Jól ránk hoztad a frászt kis asszony. Hát szabad így elkószálni? –Kérdi tőle Lucy amire csak felnevet, de utána nyűgösebben rúg egyet ölemben.
- Jó Jó értem! Megyünk eszünk. –Mondom mosolyogva és a konyhába megyünk Lucyval a főnököm és Matt nem jönnek egyelőre utánunk.
Mikor már eszik Ria az ölemben, akkor lép be a két férfi mosolyogva pillantok rájuk és ők is csatlakoznak a reggelihez. Jó hangulatban telik a reggeli is, ám az idős Windsor hamar feláll és Lucyt is felállítja az asztaltól, hogy készülődjenek. Munka előtt elviszi Lucyt az iskolába, ami nem kicsit lep meg, mert Matt mesélte, hogy apjuk nem igazán foglalkozik Lucyval, de talán a kicsi Ria hatása ez az öregre. Hármasban maradunk, lassan Ria megeszi a reggelijét és ekkor tudok én is enni igazán.
- Ízlett kicsikém? –Kérdem mosolyogva, aki csak nagyot bólint és lemászik az ölemből. A konyhából egyenest kisétál a nappaliba. Kicsit aggódva állok fel és sétálok utána.
-Egy pillanat Matt… csak nem akarom, hogy összetörjön bármit is. –Mondom, de ekkor Matt áll fel és ültet vissza.
- Majd én megyek, reggeliz meg nyugodtan. –Mondja nekem és hálásan nézek rá.
- Köszönöm.
Miután kiment utána mosolyogva hallgatom a beszűrődő hangokat, bár nem igazán értem mit beszélnek, vagy mit csinálnak. Jót mosolygok rajta és lassan én is befejezem a reggelit. A nappaliba menve azt látom, hogy Matt négykézláb mászkál Ria pedig rajta feküdve „lovagol”. Annyira aranyosak és jól mutatnak. Kicsit fel is kuncogok.
- Gyere nagylány ideje felöltözni és utána elmegyünk az állatkertbe. –Mondom kicsimnek mosolyogva majd Mattre nézek. –Remélem nem fárasztott le nagyon. –Kérem, tőle kedvesen miközben ő feláll leporolva térdeit.*
- Ugyan régebben a húgom is szeretett lovacskázni. –Mondja, én pedig bólintok.
-Megyek elkészülünk és indulhatunk ha gondolod. –Mondom őszintén és fel is rohanok.
A nap kellemesen talik az állatkertben. Sokat nevetünk, és igazán jól érezzük magunkat Matt is láthatóan jól érzi magát velünk. Ria sokat lóg Matt nyakába, amit nem igazán értek miért van, de egyben örülök is neki. Nagyon tetszett Rianak az állatkert minden állat nevét szorgosan mondta utánunk és utánozta a hangjukat. Egyre több szót tud kimondani, még ha nem is helyesen. Büszkeséggel tölt el kicsim okossága. Délután mikor haza visz minket, felhívom magunkhoz. Mosolyogva engedem be a lakásba Ria most nálam van.
- Kérlek, ne nézz szét általában Ria tart rendet. –Mondom kuncogva és odabent mindenhol tele volt gyerekjátékkal. Semmi más nem volt szét csak a gyerekjáték.
- Ugyan a mi szobánk se volt különb. –Jegyzi meg kedvesen.
- Gyere beljebb… már ha tudsz. –Mondom egy kínos mosollyal és lassan sikerül bentebb menni és szokásosan benyomva az üzenetrögzítőt hallgatom meg.
„Önnek 3 üzenete van.” –Kezd bele az üzenetrögzítő. „Szia Anne! Bocsi hogy csak így közlöm veled, de a héten ki kellene költöznötök, mert az unokahúgom a városba költözik és megígértem neki, hogy oda adom neki a használatlan lakásomat. Előre is köszi Gino” –Amikor meghallom az üzenetet teljesen elképedek. –„Szia megint én vagyok. Nem hívtál fel, hogy akkor sikerül-e kiköltöznöd a héten, de ha lehet minél hamarabb… Nem akarom a cuccaitokat a lakás elé kirakni.” –Egyre jobban kétségbe esek. –„Szia… nem hiszem el hogy nem lehet az embert felhívni, hogy akkor mi van. Szeretném, ha holnap oda megyek már nem lenne ott semmid se, különben az ajtó előtt találod. „
Az üzenetek hallatán teljesen lefagyok és Riaval az ölemben ülök le a kanapéra. Felnézek Mattre.
-Én most mit csináljak? Hova mehetnék? –Kérdem aggódón Mattre nézve.
|
| oosakinana | 2013. 03. 17. 19:39:25 | #25388 |
Karakter: Matt Windsor
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
Beljebb jönnek és a pici csak az anyukája lábát öleli, de amint meg lát engem elengedi és elém sétál, én meg nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Megáll előttem és csak mosolyog rám, én viszont nem tudom, hogy mit kéne csinálnom.
- Megtetszettél neki. – állapítja meg Anne és a kicsi pont megérkezik hozzám. Lenézek rá, ő pedig csak úgy vigyorog, mint a tejbe tök.
- Igazán? – nem volt még soha gyerek a kezemben és nem is hiszem, hogy mostanában lesz. Nem értek én hozzájuk. Félek tőle, hogy összeroppantom őket.
- Mat! – mondja a kicsi a nevemet, amin meg lepődök. Anne odajön és felemeli, majd úgy állnak előttem, miközben apám és a testvérem elhúznak a közelünkből, hogy még véletlenül se zavarjanak meg minket. Ezért még kapni fognak az tuti.
- Mit mondtál kicsikém? – kérdezi meg még egyszer az anyukája.
- Matt! – mondja megint a nevem és felém nyújtja a kezét, és elkezd nyűgösködni. Nem akarom a kezembe fogni, mert nem tudom mit csinálja vele, de amikor felém nyújtja nem tudok nem-et mondani így átveszem a pöttömöt, aki úgy bújik szinte hozzám. Csak tudnám, hogy mi vonzza őt ennyire hozzám…
- Jó, oké és most mit kezdjek vele? – kérdezem meg, mert tényleg fogalmam nincs, hogy mit kéne csinálnom, vagy hogyan kéne hozzá érnem, hogy ne bántsam. – Inkább visszaadlak anyunak! – már szabadulnék is meg tőle, ám ekkor elkezd nyűgösködni és az ingemet is meg fogja, hogy még véletlenül se tudjak meg szabadulni tőle egy pillanatra sem.
- Nem akarja. – igen ezt valahogy én is észleltem.
Végül a nappaliba megyünk, ahol leülünk a kanapéra és úgy ültetem az ölembe, de nagyon nem tudom még így sem, hogy mit kezdjek vele. Ennyire lennék borzasztó apa is? Akkor még szerencse, hogy nincs gyerekem.
- Ne félj nem egy hímes tojás, hogy ne csinálhass vele semmit. – mondja kedvesen és próbál nyugtatni, amikor leül mellém és látja merevségemet.
- De… de ő egy gyerek és az én kezembe még nem volt kis baba. – jegyzem meg neki és így van. Még a hugom se volt nálam, amikor kicsi voltam.
- Igen kicsi, de már nem olyan pici, hogy ennyire félj tőle. Hagyd, hogy az ösztöneid vezéreljenek. – biztat, de nem igazán sikerül, mivel nem érzem az ösztönöket. Azok most azt súgják nekem, hogy engedd el a gyereket, mert nem tudsz vele bánni. – Jönni fog az magától, hogy mit kell tenned.
- Azt mondod? – kérdezek vissza, miközben a kicsit nézem. Próbálok rájönni, hogy mit kéne csinálni vagy mit láttam régebben anyáméktól, de semmi nem jut az eszembe.
- Matt… nem tudod, hol lehet Lucy, meg édesapád? Már egy ideje nem láttam őket. Mondjuk az is furcsa számomra, hogy édesapád elhívott vacsorázni. – kezdi mondani a dolgokat, de mire a végére ér szerintem akkor esik le neki minden. – Azt hiszem, kezdem érteni…
- Ha arra gondolsz, amire én, akkor fején találtad a szöget… Apám megint kerítőt játszik. –jegyzem meg és a próbálok arra koncentrálni, hogy ne ejtsem le a gyereket, mert az nem hiszem, hogy szerencsés lenne.
- Igen erre gondoltam.
Ám végül elkezdünk beszélgetni. Minden félékről beszélgetünk. Átlagos és általános dolgokról, még a munkáról is, de komolyabb belső ügyekbe nem megyünk bele, mert nem hiszem, hogy már itt lenne rá az idő arról nem is beszélve, hogy nem mostanában akartam egyből apuka is lenni.
Nem tudom mennyi ideig beszélgetünk, de végül meg jön Lucy és szól, hogy menjünk enni. A kicsi Ria már evett és el is aludt. Aranyos amúgy és most, hogy nem csak az ölembe volt még kicsit meg is kedveltem és elvoltam vele. Aranyos kislány.
- Nagyon jól mutattatok egymás mellett! Matt a te kezedben is igazán jól állt a kicsi Ria! –ha ezt nagyon gyorsan nem fogják abba hagyni akkor komolyan mondom olyat fogok mondani ami még nekem is fájna.
A vacsora után apa hoz egy kis bort, hogy még összébb kovácsoljon minket, de nem tudom, hogy jó dolog sülne-e ki belőle, ha mi most elkezdenénk kavarni. Tudom, hogy nekem akar jót, de akkor is. Nem szeretem az ilyen. Meg tudom szerezni magamnak azt a nőt akit akarok. Apám nem is engedi haza őket, amit megértek, mert én se szívesen engedném el őket egyedül. Ria szerencsére alszik, mint a tejbe tök, így felvisszük az egyik vendég szobába, ahol az anyukája fog majd csatlakozni hozzá.
Jót iszogatunk és beszélgetünk, ám egyszer csak apám kezd el nyújtózkodni. Hogy ha tudná mennyire átlátszó,a mit csinál…
- Lucy neked is ideje aludnod! – mondja huginak, aki bólint és mennének is.
- Igen neked holnap iskola, de talán nekünk se ártana már lefeküdni.
- Ugyan Anne! Maradjatok még és beszélgessetek. – kijelentésére és próbálkozására, csak a fejemet fogom és rázom. Ezt nem hiszem el. Legalább diszkrétebben csinálná.
- És a holnapi munka?
- Szabadságot kapsz! Matt holnap neked se kell bejönni. Egyelőre nincs mit elintézned. – ja persze. Mindig van mit elintézni. Jó hogy nem azt mondod, hogy maradjak fent és jöjj össze Anne-vel.
Amikor végre távoznak, Anne elkezd kuncogni én meg a szégyentől fogom a fejemet.
- Ennél egyértelműben nem is csinálhatná. – jegyzi meg és bele iszik a borba.
- Az biztos. Ne haragudj, hogy ilyen a családom. – mondom halkan és a boros poharat forgatom.
- Nincs semmi baj. Engem is nyúznak a szüleim, hogy mikor keresek végre egy normális apukát Ria mellé, de egyszerűen nem akarok így. Nem szeretem a muszályt, meg egyszerűen Ria a legfontosabb és nem kezdhetek akár kivel. – mondja kicsit jobban megnyílva nekem és megértem, hogy mit szeretne.
- Megértem. – bólintok. – Nem is csak egy csapásra történik minden. Mindennek ki kell alakulnia és még utána se lehet biztos az ember benne, hogy boldog lesz élete végéig. – állapítom meg.
- Akkor ha jól sejtem neked sincs senkid. – jegyzi meg, amire csak elmosolyodok.
- Nincs senkim, bár nálam másabbak az okok, mint nálad. – mosolyodok el, majd bele iszok a borba.
- Szabad kérdezi, hogy mik?
- Nem akarták elfogadni, hogy számomra a család a legfontosabb és volt, hogy ha Lucy felhívott érdekes pillanatokban ott hagytam a csajt. Egyszerűen nem fogtak meg annyira, hogy miattuk azt tudjam mondani a testvéremnek, hogy bocsi, de most másnak van szüksége rám. – mesélem el röviden a történteket.
- Szerintem inkább az a bolond, aki ezt nem érti meg. – mondja elgondolkozva és teljesen meglepődök rajta. – Fontos, hiszen a családodat nem válogathatod meg, és ha szereted őket, akkor meg főleg, de egy párt megválaszthatsz magadnak. – mondja kifejtve a gondolatait.
- Van benne valamit, de mondjuk őket is meg lehet érteni. Mindegyik azt hitte, hogy el fogom venni, mert ugye, hogy pénzesek vagyunk. – mondom, amire bólint.
A beszélgetés további része kellemes telik. Kicsit tényleg jobban megismerjük egymást és rá kellett, hogy jöjjek tényleg nem volt apámnak a húzása, mert igen is elkezdett érdekelni egy kicsit Anne és kíváncsi vagyok, hogy esetleg mi lesz ennek a vége, ha komolyabban megismerkedünk egymással.
Éppen lefeküdni készülünk és elkísértem a szobájába, hogy tudja melyikbe kell menni, majd mielőtt még bemenne felém fordul.
- Köszönöm a beszélgetést nagyon jól esett. – mondja, amire elmosolyodok.
- Én is jól éreztem magam. Még az is lehet, hogy apámnak a terve összejön. – jegyzem meg, amire mintha kicsit elpirulni látnám, amin jót mosolygok. Nagyon tetszik, amikor ilyen kis pirulós, bár lehet csak a bor teszi.
- Nem lehet tudni. – mondja és megigazítja a haját. – Akkor jó éjszakát. – mondja és menne is be, de megállítom.
- Anne. – mondom a nevét, majd amikor fordul, felteszem a kérdést. – Ha már holnapra szabad napot kaptunk, akkor lenne kedvetek eljönni Ria-val velem az állatkertbe?
- Örömmel. – mondja mosolyogva. – De most már tényleg megyek, mert fáradt leszek. – mondja, amire bólintok.
- Jó éjszakát. – Elköszönünk, majd a szobámba megyek én is és a ruháimat ledobálva fekszek be az ágyba, egy bokszerbe, hogy kipihenjem magamat.
~*~
Másnap reggel még nagyban aludnék, amikor azt érzem, hogy valaki elkezdi tapicskolni a mellkasomat.
- Matt. – hallok egy hangot és csak tovább tapicskol, de kacag is, amikor hangot ad ki a csattanás, ami nem fájdalmas egyáltalán.
Lassan nyitom ki a szememet és akkor találom szemben magam egy kis Ria-val. Meglepődök nem kicsit,de nem ugrok meg, hogy ne ijesszem meg.
- Szia, hát te hogy kerülsz ide? – kérdezem tőle, bár tudom, hogy választ ne várjak.
- Matt. – és tovább csapkodja a mellkasomat, amin jót kacag.
- Anya aggódni fog érted. – ülök fel és nagyot nyújtózok, de ő meg egyből felmászik a helyemre, majd leülve néz rám vigyorogva.
Mosolyogva figyelem, majd kimászok és felveszek egy nadrágot és egy inget, de nem gombolom össze, csak nem akarok teljesen félmeztelenül mászkálni a lakásban.
- Gyere, keressük meg anyát, mert szerintem halálra aggódja magát. – Felveszem az ölembe, majd elindulok vele a szobába. Benézek, de már nincs ott Anne, ám ekkor meghallom aggódó hangját.
- Ria kicsikém merre vagy. Ria gyere elé. – keresi a lányát. – Ez most nem jó játék Ria. – ekkor megyek, és látom mindenki keresi, aki lent van. Hát igen elég nagy ez a lakás.
- Itt van Ria. – szólalok meg álmos hangon kezemben a kicsivel, mire Anne egyből odasiet.
- Kicsikém, hát te merre voltál? – veszi el tőlem egyből a kicsit és szorosan öleli magához, de azért gondolom, vigyáz rá. – A mami nagyon aggódott miattad. – mondja, és alig akarja elengedni, majd felém néz. – Köszönöm, hogy meg találtad. – néz rám hálásan, amin elmosolyodok, majd a kicsi rám néz és rám mutat.
- Matt. – mondja, amire elmosolyodok.
- Nem kellett nagyon keresgélnem. – jegyzem meg. – Ő keltett fel engem. – jegyzem meg, majd a kicsire nézek és megsimítom az arcát, aki ennek köszönhetően meg fogja a kezemet és nem is akarja elengedni…
Vajon mit szerethet bennem ennyire ez a gyerek???
|
| Leiran | 2013. 03. 17. 11:59:51 | #25379 |
Karakter: Anne Drenton
Megjegyzés: Ikertesómnak
Amíg odabent van, én folytatom a munkám és egy kisebb szivacsra teszem le kincsemet ami egy pléddel van letakarva. Ott játszik szépen csendben.
- Ria merre mész? – Lányomra nézek, amint látom, hogy feláll és elindul valamerre. Utána szólva fordulok meg a székkel. Ekkor látom meg, hogy Matt jött ki. Mosolyogva pillantok rá.. – Sikerült mindent megbeszélni? – kérdezem meg tőle, ő pedig csak bólint.
- Teljes mértékben. – hallom megerősítő válaszát. – Örülök, hogy találkoztunk és remélem, még fogunk is. – mondja kedvesen és felállva veszem fel karjaimban kincsemet, aki láthatóan meg kedvelte Mattet, mert kéredzkedne karjaiba. Finoman és kedvesen állítom meg mozdulatában.
- Én is örülök. – mondom kedves lágy hangomon és mosolyogva nézek rá. – És én itt leszek, amikor jössz ide.
- Most megyek tovább dolgozni. – mondoja és látom zavarát, amin csak elmosolyodok. Igen mindenki így reagál arra, hogy gyerekem van. Már hozzá szoktam. Hagyom, hogy elmenjen, és csak nézek utána. Mély levegőt véve ülök vissza az asztalhoz és teszem be az állókába Riat.
A nap további része eseménytelenül telik.
~*~
Egy hét telt el azóta, hogy találkoztam Mattel a cégnél. Mai napom elégé fárasztó volt és sok volt a munka, de Ria is nyugtalanabb volt, aminek nem igazán örültem, mert alig tudtam haladni a munkával. Sokszor kellett újra kezdenem a számolást, ám a nap végén főnököm furcsa kéréssel keresett meg. Meghívott magukhoz vacsorázni. Ami meg lepett, de örömmel fogadtam.
A babakocsit a csomagtartóba rakja össze hajtva én pedig a hátsó ülésre ülök a kicsikémmel. Hamar elérünk a házukig.
- Sziasztok, megjöttünk. – mondja a főnököm és Lucy siet elénk. Mosolyogva nézek rá. Ria a kezemben van.
- Szia, apa. – Mikor engem is meg lát látom örömét és meg is ölel. Viszonzom ölelését úgy, hogy a kicsi Riat ne nyomjuk össze. Neki még az ismeretlen arcok és az új helyzet elégé meglepő, így kicsit megszeppenve nézelődik.
- Jó estét kívánok. – köszönök az ölelés közepette. – Szia Lucy. Örülök, hogy megint látlak. – Nem eresztem ölelésemből Lucyt. Mert nagyon örülök, hogy láthatom. Lassan mégis elengedem, ahogy távolodik tőlem.
- Hogy kerülsz ide? – kezd el faggatni. – És ki ez a pici? – mosolyogva fogadom kérdéseit, és jó kedvel válaszolok neki, bár elégé fáradt vagyok. Közben elkezdem róla levenni a kabátot. Nm akarom, hogy túlzottan bele melegedjen.
- Édesapátok hívott meg vacsorázni. A titkárnője vagyok. – mondom, miközben Riara nézek és tovább öltöztetem lefelé.. – A picike meg a kislányom. – Beszélgetésbe merülve nem is figyeltem fel arra hogy Matt is itt van már. Mikor leöltöztettem kincsemet lerakom a földre, aki ásítva áll meg mellettem.
- Jaj de kis tündér. Hogy hívják? –Kérdi tőlem Lucy.
- Ria. Ria Drenton. –Mondom ránézve és én is leveszem a kabátom és a cipőm.
- És ki az apja?
- Egyedül nevelem. Elváltam az apjától, amikor állapotos lettem, mert kiderült, hogy meg csal. De jobb nekünk nélküle. –Válaszolom őszintén.
- Sziasztok. – köszön nekünk Matt és én csak ekkor veszem észre, hogy ő is itt van. – Nem jöttök inkább beljebb? Ne hogy megfázzatok. – Mondatára kedvesen bólintok és Ria kezét megfogva sétálunk beljebb az ajtóból. Látom ahogy gyors elrakják a törékeny dolgokat, de Ria nem igazán mászkál még el mellőlem.
Ám mikor meg látja Mattet az ismerős kedves arcot egyből elengedi kezem és felé igyekszik. Mosolyogva nézek rá, majd fel Mattre.
- Megtetszettél neki. –Mondom kicsit kuncogva és Lucy is bólint erre. Ria csak hamar oda ér és meg kapaszkodik Matt nadrágjának szárába és teli vigyorral néz fel rá.
- Igazán? –Kérdi, bár érzem hangjában a zavart.
- Mat! –Hallom meg második szavát kislányomnak és örülve megyek oda hozzá. Leguggolva mellé finoman húzom ölembe és emelem fel. Matt előtt állok. Ölemben kincsemmel.
- Mit mondtál kicsikém? –Kérdezem mosolyogva.
- Matt! –Mondja ismét és kezeit nyújtva kicsit nyűgösebben nyög fel. Igen egyértelmű hogy az ő ölébe akar menni. Mosolyogva nyújtom oda neki, és át is veszi. Ria nyűgössége eltűnik és finoman teszi kezét Matt arcára. Ahogy figyelem őket látom, hogy igyekszik tartani magát, de nem igazán tud a helyzettel mit kezdeni.
- Jó, oké és most mit kezdjek vele? –Kérdi végül, ahogy ölében tartja Riat. Már pasizik, és láthatóan élvezi, hogy Matt zavarban van. –Inkább visszaadlak anyunak! –Mondja Riára nézve és nyújtaná vissza nekem, de egyből nyűgös lesz megint és kapaszkodik az ingébe.
- Nem akarja. –Mondom kicsit kínosan és így sétálunk át a nappaliba. Kanapéra ül vele Matt és így valamivel talán már biztosabban fogja, de látom, hogy kicsit távolság tartóbb. Melléjük ülök. –Ne félj nem egy hímes tojás, hogy ne csinálhass vele semmit. –Mondom nyugtatóan.
- De… de ő egy gyerek és az én kezembe még nem volt kis baba. –Mondja és láthatóan elhúzza a száját. Mosolyogva nézek rá.
- Igen kicsi, de már nem olyan pici, hogy ennyire félj tőle. Hagyd, hogy az ösztöneid vezéreljenek. –Mondom kedvesen és bíztatón. –Jönni fog az magától, hogy mit kell tenned.
- Azt mondod? –Kérdi rám nézve. Én pedig bólintok. Kicsit körbe nézek és Lucyt és a főnököm keresem, de nem látom őket. Furcsa ez számomra. Mint ha direkt hármasban akarnának hagyni minket. Mattre nézek.
- Matt… nem tudod, hol lehet Lucy, meg édesapád? Már egy ideje nem láttam őket. Mondjuk az is furcsa számomra, hogy édesapád elhívott vacsorázni. –Ekkor hirtelen össze álla kép és zavartan pillantok oldalra. –Azt hiszem, kezdem érteni…
- Ha arra gondolsz, amire én, akkor fején találtad a szöget… Apám megint kerítőt játszik. –Ránézek szavainál és sóhajtva hajtom előre a fejem. Nos, igen én is erre gondoltam. Megrázva a fejem nézek rá.
- Igen erre gondoltam. –Mondom mosolyogva kicsit zavartan. Sokáig beszélgetünk így kettesben, mert jelenleg nem tudunk mást. Ria hol mászkál körülöttünk vagy Matt ölébe kéredzkedik. Egyre könnyebben viseli a gyerek közelségét, aminek igazán örülök, de csak általános dolgokról beszélünk eleinte majd a munkáról.
Lassan Lucy jön be szólni, hogy kész a vacsora, ám én Riat már meg etettem és el is aludt az ölembe. Finoman fektetem le a kanapéra, és a Mattől kapott pléddel takarom be. Mosolyogva hagyom ott. Mikor kimegyünk az étkezőbe Lucy jegyzi meg nekünk.
- Nagyon jól mutattatok egymás mellett! Matt a te kezedben is igazán jól állt a kicsi Ria! –Mondta kedvesen én pedig fülig pirulok.
A vacsora kellemesen telik és észre se vesszük az időt, ám most is szóba kerülnek a munkával kapcsolatos dolgok. Engem ez egy cseppet sem zavar. Mikor befejezzük az evést főnököm hoz ki egy üveg minőségi bort, és mindenkinek töltve beszélgetünk tovább. Ria mélyen alszik a nappaliba, és ma este már nem is engednek haza minket. Kapunk egy vendégszobát ketten kicsikémmel. Matt fel is viszi befektetni az ágyba, hogy kényelmesebb legyen neki. Szerencsére jó alvókája van, de nap közben már most sem alszik, így az estét teljesen átalussza örömömre.
Olyan este 10 fele lehet az idő mikor az idős Windsor nagyot nyújtózva fáradtságra hivatkozva áll fel az asztaltól.
- Lucy neked is ideje aludnod! –Mondja a lányának, amire én csak bólintok.
- Igen neked holnap iskola, de talán nekünk se ártana már lefeküdni.
- Ugyan Anne! Maradjatok még és beszélgessetek. –Mondja a főnököm, amire kicsit meglepődöm.
- És a holnapi munka? –Kérem érdeklődve.
- Szabadságot kapsz! Matt holnap neked se kell bejönni. Egyenlőre nincs mit elintézned. –Mondja az átlátszó utasítást és én csak kedvesen mosolyogva nézek utána. Mikor elmegy Mattre nézek, és csak felkuncogok.
- Ennél egyértelműben nem is csinálhatná. –Mondom, és inkább bele iszok a boromba.
|
| oosakinana | 2013. 03. 15. 23:22:58 | #25359 |
Karakter: Matt Windsor
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
A mai napom eléggé rohangálósan telik. Intézem a vállalat ügyeit is minden fele elér a kezem, még az irodámból is, viszont apámhoz, már nem tudok csak úgy eltelefonálni, hanem oda illendő elmenni személyesen beszélni vele, ezért fel is kerekedek, hogy megkeressem, ám olyan dologba ütközök az irodája előtt, amire nem számítottam.
Egy csodaszép nő, aki az asztal mellett ül és van ott még egy gyerek is, csak éppen a járókába. Még is mi folyik itt. Csak őt nézem és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy miért jöttem.
- Szia Matt! Segíthetek valamiben? – kérdezi meg, de várjunk csak… honnan tudja a nevemet? És Mióta dolgozik itt egyáltalán? Nem sűrűn szoktam jönni apámhoz, de eddig még soha nem láttam és furcsállom, hogy apám nem említette.
- Mióta dolgozik itt? – kérdezek vissza, kicsit távolságtartóan, mivel én nem vagyok tisztában, hogy kicsoda ő.
- 3 hónapja, de nem ismersz fel Matt? Én vagyok az Anne Drenton. – amint elmondja, hogy ki is ő valójában, egyből felismerem. Hát persze, hiszen anno jóban voltunk nagyon, de rá se ismertem.
- A… Anne?! Neked mikor lett gyereked? – kérdezek rá, mert még számomra is sötét rejtély, ahogy minden más. Ki is veszi a kicsit és úgy áll elém.
- Egy éve szültem. Egyedül nevelem. – kezd bele a mesélésbe. – Az egyetemen ismerkedtem össze egy férfival, akivel összeházasodtunk, de nem igazán jöttünk ki jól, és mikor állapotos lettem kiderült, hogy meg is csal, így elváltunk. Már úgy jött világra, hogy nem volt apja, így ő is Drenton. Teljes neve Ria Drenton. – ahogy elmeséli nem kicsit ledöbbenek és ez az arcomon is látható szerintem. – És veled mi újság? Van már barátnőd? Lucy hogy van? Vele is régen találkoztam. – kezdi el kicsit terelni a témát én meg csak próbálom megemészteni a dolgokat.
- Lucy jól van, épp készül az érettségire. Velem pedig semmi különös, bár elégé meglepő, hogy gyerekkel a karodban látlak. – jegyzem meg, mert még szinte teljesen levagyok sokkolódva.
- Őszinte leszek, én se gondoltam, hogy egyedülálló anyuka leszek ilyen idős koromra, de a sors és az élet kiszámíthatatlan, de szerencsére édesapád volt olyan kedves és megengedte, hogy mellettem legyen a munkába, és ő is a lehető legjobb gyerek. De miért is jöttél?
- Ah, csak apámhoz jöttem megbeszélni pár dolgot. Bent van? – kérdezem meg és próbálok vissza térni a rendes kerékvágásba.
- Bent persze menj csak be. – Amint engedélyt kapok be is megyek, de ég bent is úgy nézek ki, mint aki rémeket látott.
- Beléd meg még is mi ütött fiam? – térít magamhoz apámnak a hangja, mire ránézek.
- Anne mióta dolgozik itt és miért nem szóltál, hogy felvetted? – vetem fel neki a kérdést egyből, mert még mindig nehezen tudom kicsit felfogni.
- Jaj tényleg akartam mondani, csak mindig kiment a fejemből. – mondja mosolyogva. – Olyan aranyos a kislányáról meg ne is beszéljünk. Annyira aranyos kis arcocskája van. – kezd el majdnem áradozni róla. – Örülnék már én is egy kicsinek. – kezd bele én meg a szememet fogatom.
- Apa. Nagyon jól tudod, hogy nincs normális lány, akivel le tudnék telepedni. – jegyzem meg.
- Ha nem foglalkoznál állandóan a húgoddal, akkor még találnál is valakit, de így ne csodálkozz, ha soha nem fogsz. – jegyzi meg, amire nagyot sóhajtok.
- Inkább hagyjuk ezt a témát nem is ezért jöttem. – Váltok komolyra és most itt az ideje, hogy megbeszéljem, apámmal a cégnek azon dolgait, amik rám tartoznak, de soha nem szerettem lépést úgy meg hozni, hogy ő ne tudna róla. Szerencsére ilyet csak nagyon ritkán meg tenni, bár még akkor sem szeretek ennyire intézkedni.
Megoldjuk a dolgokat, majd mielőtt kimennék apám megszólal.
- Igazán elhívhatnád egy kis teára. – mondja nekem, amire csak ránézek.
- Apa ne akarj kerítőt játszani. – jelentem ki neki komolyan, majd elköszönök és távozok az irodából és ekkor látom, hogy a kicsike felém igyekszik a járókában, amin elmosolyodok.
- Ria merre mész? – kérdezi az anyukája, majd rám néz és elmosolyodik. – Sikerült mindent megbeszélni? – kérdezi meg, amire bólintok.
- Teljes mértékben. – bólintok egyet. – Örülök, hogy találkoztunk és remélem, még fogunk is. – mondom kedvesen, majd megsimítom a kicsinek a fejét.
- Én is örülök. – mondja, majd felveszi a kicsit. – És én itt leszek, amikor jössz ide.
- Most megyek tovább dolgozni. – mondom kicsit zavartan, mert nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Végül ott hagyom és elmegyek tényleg dolgozni.
~*~
Egy hét telt el azóta, hogy megtudtam Anne nálunk dolgozik, de nem tudtam még azóta felmenni hozzá, hogy beszélgessünk, mert annyi dolog van a cégnél, hogy örülök, ha esténként haza érek feltudok mászni a szobámig.
Ma viszont mikor apa haza állít egy nem mindennapi meglepetésben lesz részem.
- Sziasztok, megjöttünk. – mondja többes számban, amire nem kicsit nagyot nézek.
- Szia, apa. – megy oda Lucy egyből, ám amikor egy kisebb visítást hallok és Ria nevét kiejti, nem kicsit elkerekednek a szemeim.
Nagyon merem ajánlani Apámnak, hogy ne játsszon kerítőt, mert nem fogok neki örülni. El tudom intézni magamnak a dolgokat rendesen. Nincs szükségem senki segítségére.
- Jó estét kívánok. – köszön Anne. – Szia Lucy. Örülök, hogy megint látlak. – viszonozza az ölelést.
- Hogy kerülsz ide? – kezdi el faggatni. – És ki ez a pici? – figyelem őket, mert valóban szép és a pici is jól áll a kezében.
- Édesapátok hívott meg vacsorázni. A titkárnője vagyok. – mondja, majd a lányára néz én meg kettejükre. – A picike meg a kislányom. – kezd el beszélgetni húgommal, mire apám odajön hozzám és meglök kicsit.
- Remélem örülsz, hogy meghívtam. – tudtam…. Tudtam, hogy bele fogja ütni az orrát.
- Nem kell kerítőt játszanod. – jegyzem meg. – Sziasztok. – köszönök inkább oda. – Nem jöttök inkább beljebb? Ne hogy megfázzatok. – jegyzem meg, majd amint beljebb jönnek minden törékeny dolgot elteszünk az útból, hogy a picike tudjon mászkálni.
Hogy mi lesz ebből a vacsorából még nem tudom pontosan, de egyre kíváncsibb leszek, hogy mit tervelt ki apám teljes mértékben…
|
| Leiran | 2013. 03. 15. 13:15:53 | #25350 |
Karakter: Anne Drenton
Megjegyzés: Ikertesómnak (kezdés)
A reggel szokásosan kezdődött. A kicsi Ria hamar felébredt és megetettem, majd felöltöztettem elég rendesen, mert Márciushoz képest elégé viharos most az idő. Hamar sikerül össze szednem a kellő dolgokat és a kicsinek a napi élelmet is elrakva szedelőzködöm össze. Mikor teljesen kész vagyok a Riat a babakocsiba rakva indulok el a munkába. Nagyon örülök a titkárnői állásnak a Windsor Játékgyárba és, hogy velem lehet végig Ria, mert így dolgozhatok és gondoskodhatok lánykámról is. Fontos a munka, mert egyedül nevelni elégé nehéz és kimerítő, de érte mindenre képes vagyok. Nem messze lakom a gyártól, így hamar beérek és a liftbe betolva megyek fel az irodákhoz. Amikor beérek a főnök már az asztalomnál vár. Az idős Windsor úr igazán kedves velem és megértő.
-Szép jó reggelt uram! –Köszönök rá ő pedig mosolyogva néz rám és a kicsi Riara, bár még mindig nem értem, miért vett fel dolgozni, de inkább ezt nem firtatom. Még a végén azt hiszi, hogy nem akarok itt dolgozni. Kiveszem a babakocsiból a beöltöztetett kislányom és hamar leveszem róla a meleg ruhákat. Ölembe kezd el gügyörészni és kapaszkodik főnököm felé teli vigyorral arcocskáján.
- Jó reggelt Anne! Örülök, hogy itt vagytok. Ezeket a számlákat kellene iktatni, és a lehető leghamarabb a béreket átszámolni és átellenőrizni. –Mondja a főnök én pedig bólintva simítom meg kicsim hátát. A papírokat lerakta az asztalomra és meg simítva a gyermekem arcát megy be az irodájába. Én pedig ölembe ültetve kicsimet kapcsolom be a gépet, hogy neki is álljak a munkának. Mikor unja az ücsörgést a mellettem lévő állókába ültetem be a rengeteg játék mellé.
Az idő gyorsan telik és szerencsére kicsikém nem nyűgös, így tudok haladni a munkával. A számlák iktatásával már végeztem is, most a bérelszámoló papírokkal foglalkozom, mikor megjelenik mellettem Matt. Rég láttam, és hiába vagyok itt már 3 hónapja, talán csak most találkozunk először. Asztalom mellé állva néz le rám. Felnézek és mosolyogva köszönök.
- Szia Matt! Segíthetek valamiben? –Kérdem, ő pedig csak méreget, mert láthatóan nem ismer fel. Igen rég láttuk egymást, és azóta én igen csak megváltoztam.
- Mióta dolgozik itt? –Kérdi magázódva, én pedig teljesen ledöbbenek.
- 3 hónapja, de nem ismersz fel Matt? Én vagyok az Anne Drenton. –Mondom neki és ekkor látom megdöbbent arcán, hogy tényleg nem ismert fel.
- A… Anne?! Neked mikor lett gyereked? –Riara nézek és kiveszem az állókából, úgy állok fel és mosolyogva nézek Mattre.
- Egy éve szültem. Egyedül nevelem. –Mondom az apróbb információkat. –Az egyetemen ismerkedtem össze egy férfival, akivel összeházasodtunk, de nem igazán jöttünk ki jól, és mikor állapotos lettem kiderült, hogy meg is csal, így elváltunk. Már úgy jött világra, hogy nem volt apja, így ő is Drenton. Teljes neve Ria Drenton. –Mutatom be szemem fényét, majd rá pillantva látom döbbenetét. –És veled miújság? Van már barátnőd? Lucy hogy van? Vele is régen találkoztam. –Kérdem érdeklődve, és tényleg érdekelnek ezek a dolgok.
- Lucy jól van, épp készül az érettségire. Velem pedig semmi különös, bár elégé meglepő, hogy gyerekkel a karodban látlak. –Mondja én pedig csak kicsimre pillantok mosolyogva.
- Őszinte leszek, én se gondoltam, hogy egyedülálló anyuka leszek ilyen idős koromra, de a sors és az élet kiszámíthatatlan, de szerencsére édesapád volt olyan kedves és megengedte, hogy mellettem legyen a munkába, és ő is a lehető legjobb gyerek. De miért is jöttél?
- Ah, csak apámhoz jöttem megbeszélni pár dolgot. Bent van? –Kérdi, tőlem én pedig bólintok.
- Bent persze menj csak be. –Mosolyogva nézek utána, ahogy elindul és eltűnik az ajtóban. Ezután én visszaülök a gép elé. Ria pedig az ölebe szeretne maradni, így térdemre ültetem és ott játszadozik jelenleg.
|
| Hiyahiya | 2010. 05. 13. 22:38:46 | #5000 |
 Karakter: Angeline Ciel
Ismét összeszedve magamat, már teljes nyugalommal és kicsattanó jókedvvel mérem végig magam a tükörben, s igazítom meg szoknyámat. Szeretem ezt az egyenruhát, bár egyetemen nem lenne rá szükség, de hát... a magas képzés és az elit iskola hátránya. De azt hiszem, amihez az ember hozzászokik, az már nem zavarja. Remélem Monsieur Takeru is így lesz velem, mert az az érzésem, hogy sokáig leszünk még összezárva mi ketten.
A gondolatra, hogy akár hónapokig, évekig magam mellet tudhatom, szívem heves dobogásba kezd, ajkaim nosztalgiázva bizseregnek, akár csak tegnap este...még mindig zavarba hoz ez a kínos emlék, és bár lehet, hogy a vágykeltő hatása alatt voltam, attól még... attól még, igen is élveztem. Nem tudom, hogy örüljek neki vagy sem, de a tény, hogy egy idei mégis mellettem lesz, s akárhányszor ránézek eszembe jutnak ezek a pillanatok egyszerre vidítanak fel és hoznak zavarba... agy nehéz lesz koncentrálnom. Persze... köztünk csak és kizárólag munkakapcsolat van! C’est tout!
Ő is biztosan ugyan ezt gondolja. Hiszen egy végtelenül komoly ember, és nem kockáztatná a munkáját és a védelmemet, holmi „kihágásért” ... és amúgy is. nem vagyok OLYAN...
És amúgy sem lenne helyes... nem... non...
Ajkaimat dühösen összepréselve rázom meg fejemet, hogy könnyítsek gondolataimon, s visszatérítsem őket a megfelelő útra, ami jelenleg az egyetemi fesztivál útja... hahh... menyi mindent kell még megszerveznem! Ilyen sok teendő mellett nem lesz időm azon a csókocskán ábrándozni...
Könnyed léptekkel indulok kifelé, felkapom táskámat, s elegánsan vonulok az udvarra, magamban napirendszerűen sorolva a teendőket, amiket ma mindenképpen meg kell csinálnom. A zenekar, a plakátok, a fellépők a tombola tárgyak és a díjak! Na nem baj... egyedül abban reménykedem, hogy Monsieur Takeru tud majd alkalmazkodni hozzám, mert nem szeretném ha hátráltatna... na nem mindtag ezt feltételezném róla, hiszen nagyon rugalmas férfinak tűnik. Tipikusan az az ember, aki könnyen igazodik a védencéhez. Na nem mintha én egy olyan átlagos „munka” lennék... meg gyűlik majd velem a baja az biztos!
Halkan kuncogok fel, ahogy elképzelem utánam rohangálni, ahogy a méreggel küszködve próbál követi bárhova is szaladok, mint a mérgezett egér... igazán... amusant(vicces).
Karcsú ujjaimat a kilincsre simítva nyitom ki a hatalmas ajtót, hogy kilépve hunyorogva mosolyoghassak a nap aranyló sugaraiba, melyek melegen simogatják arcomat...imádom az ilyen szép időt! Ha esetleg még az örökkévalóság előtt haza érek úszni fogok a hátsó medencében! És ha szerencsém lesz még Monsieur Takerut is bele tudom csábítani egy kis pihenésbe! Az a férfi néha túlfeszült, és nekem köztelességem egy kis relaxációt biztosítani neki, hiszen.. ha valaki fáradt nem tud olyan jól a munkára koncentrálni! Meg persze... kíváncsi vagyok, hogy reagál, ha egy infantilis délutáni játékba vonják bele...hihi...
Halvány kis mosollyal veszem észre testőrömet, ki amint konstatálja jelenlétem elhajítja cigarettáját, s barna szemeivel szinte zavarba ejtő részletességgel mér végig. Ahogy felé haladok, mély, hihetetlenül sötét mogyorószín szemei akár egy szenzor úgy haladnak végig alakomon, s bár gyanítom, hogy csupán a rutint viszi, én attól még... zavarba hoz ezzel. Azt hiszem bármit is fog ma csinálni, eszembe fogja jutatni a tegnapot... hogy is felejthetném el?
A szívem még most is félre ver... és szégyellem is magam érte. Ejnye Angeline! Szedd össze magad az istenért! A testőröd, te pedig egy munka vagy számára! Puszta munkakapcsolat, és ez így is marad! Oui!
Udvariasan segít az limuzinba, ám ahogy beülünk azonnal elkapja rólam tekintetét, magával hozva azt a feszült és kínos csendet, amit nagyon nem szeretek. Biztosan... biztosan, még mindig mérges. Hiába mondta azt, hogy semmi esetre sem haragudna meg rám ezért a szerencsétlen véletlenért, amitől ilyen... ilyen dogokat tettem,de attól még biztosan, hogy úgy érzi, hogy csak hátráltatom a munkájában, és ezzel a kis afférral csak még nehezebbé tettem...
Pedig nekem szándékomban nem állt semmi ehhez hasonló. Én szeretnék vele jóban lenni, szeretnék vele jó baráti kapcsolatot kialakítani, mert az elengedhetetlen ahhoz, hogy két ember jól tudjon együttműködni. Remélem ezzel ő is így van... tudom milyenek a japán férfiak. Zárkózottak és szigorúak, de... én azért reménykedem. Hiszen az hal meg utoljára! És ha nem akarja, majd meggyőződöm róla, hogy érdemes barátságot kötnie velem!
Mert több nem lehet köztünk...
Halkan köhintve próbálom meg megszüntetni a beállt némaságot, egyrészt én az a sokat szeret beszélni fajta vagyok, és amúgy is szólnom kell neki miféle borzalmak és bátorságot igénylő próbák veselkednek rá! Ugyan is az egyetem az maga a dzsungel, ahol ha nem figyel az ember gyakran vadállatokba botlik... bár én ettől ezt a férfit nem félteném.
persze ildomos figyelmeztetnem arra, hogy be fog köszönteni nálam a sajtkukac effektus, és nem hogy ülve de egy másodpercnél tovább egy helyben sem fogok maradni, szóval készítse a jobbik kondiját!
- Monsieur Takeru… - szólítom meg lágy hangomon halkan, s ő szinte azonnal rám emeli nyugodta, barna íriszeit, melyek érdeklődve méregetik egy cseppet fesztül pofimat. - Ma zsúfolt napom lesz, nagyon sokat fogok szaladgálni, szóval csak… majd próbálok mindig szólni.- fejezem be mondókámat halvány kis célzással arra az őrültekházára, ami várni fogja úgy negyed órán belül. Fel kell készítenem rá, mielőtt idő előtt nyugdíjba vonulna a behatásoktól... kötelességemnek érzem mindenről tájékoztatni, pusztán azért, mert nyilván szüksége van ilyesmire, hogy védhessen... nekem pedig szándékomban áll segíteni a munkáját.
- Nem kell aggódjon, paparazzit is védtem már, márpedig őket követni nem egyszerű. Nem kell miattam semmit másképp tennie, majd alkalmazkodok, ez a feladatom. Ne is törődjön velem, csináljon mindent úgy, mint ahogy szokott. – magyarázza mély hangján meleg kedvességgel, sokkal gyengédebb hangnemben, mint amikor megismerkedtünk. Hangszínén érződik, hogy komolyan gondolja és hálás, amiért ilyen segítőkész vagyok, én pedig csak örülhetek annak, hogy kezd felolvadni a jég köztünk. Nem szeretem a szigorú légkört, ennek a férfinak pedig amúgy sem áll jól a komolyság. Az a reggeli gyengéd mosoly sokkal inkább az, ami gyakrabban kéne mutatnia. Egészen barátságossá válik tőle az arca, és nem ijed meg tőle minden második szerencsétlen járókelő.
Lágy mosolyt csillogtatok neki, máris sokkal lazábbá téve a hangulatot, ami eddig feszült csenddel töltötte be a limuzin belsejét. Ám most hogy végre jobb a légkör már csak a mai egy cseppet fárasztóak ígérkező napomtól szomorodom el egy kicsit... hahh...
Fel a fejjel Angeline! Szereted te a pörgést, és tudod kezelni is! Legfeljebb alkalmazol két, erős plusz kezet...
*
Ahogy megérkezünk az egyetem díszes épületéről, melyről sül le hogy puccos egy hely, rögtön kezdődik a nyüzsi, amit nagyon is élvezve szelem a diák sereget, kik vígan köszöngetve köszöntenek engem, hogy szemükben villanó „még beszélni fogunk, és akkor még több programot varrok rád” tekintetükkel jelezzenek, amit egyáltalán nem bánok. Igazából élvezem ezt a sürgés-forgást, főleg ebben az egy hétben. Az iskolai média hét megszervezése az én feladatom, ugyan is az iskolai nyíltnap így enged betekintést az idelátogató felvételizők számára, milyen színvonala soktatás folyik itt, satöbbi... persze ezt is, mint minden mást rám aggattak, ugyan is meg van a japánokban az a jó szokás, hogy aki még kívülálló azt addig túráztatják, míg tökéletesen meg nem felel az elvárásaiknak... mindegy, még kell nyolc év hogy meg legyen a tizenhárom éves szabály, és igazi japán polgárnak számítsak, de azt hiszem, hogy a kemény munkám és a lelkesedésem sokkal jobb példaként fog eléjük állni... ugyan is vannak páran, akik örömmel szabotálnának, ahol csak tudnának, hogy megtörjenek. Persze én egy erős és gerinces jellem vagyok. Nem hagyom magam! Non!
És most még itt van a maffia is. Pont jó az időzítés ahhoz, hogy mindent egybevetve még sűrűbbé tegyék a napjaimat. Persze Monsieur Takeru egy nagyon toleráns és rugalmas férfinek tűnik, de azt hiszen hosszú távon kicsit problémás lesz a pörgésemmel egyeztetni... majd igyekszem lassítani, hogy lépést tudjon velem tartani, hiszen mindkettőnk érdeke, hogy végezhesse a munkáját... és amúgy is, a tegnap esti incidens után ez a legkevesebb amit megtehetek, hogy ne érezze kényelmetlenül magát a közelemben... biztos, még mindig emlékszik rá... Mon Dieu...
Nem sokkal tőlem már fel is tűnik első segítőm, Junko hű szárnysegédem, ki mindem kibírhatatlan európai szokásom ellenére is tartja velem a lépést és japánhoz méltó precizitással végzi el, hogy nekem már ne kelljen az miatta aggódnom, hogy mit csináltam meg és mi van még hátra, mert lassan már magam sem tudom hol a fejem, a nyakamon vagy esetleg otthon... kedves mosollyal intek vissza neki, ezzel szándékosan figyelmen kívül hagyva mindenki mást, aki szúrós tekintettel mér végig, tüzetesen kipuhatolva, hogy éppen mit is viselek, hogy is áll rajtam és egyéb apróságok. Nem foglalkozom az ilyen pitiáner emberekkel. Ha arra sem képesek, hogy szemtől-szemben őszintén fejezzék ki a nem tetszésüket, akkor nem érdemes adnom a szavukra és törődnöm a figyelmükkel... okosabb vagyok én ennél!
Szemem sarkából látom csupán, hogy szemfüles testőröm is rögtön kiszúrta őket, s csupán sötét szemeivel végig kísérve gyűlölködő tekintetük csillan barna íriszeiben a helytelenítés... ohh... merci beaucoup... köszönöm, hogy mellém áll. Azért remélem, hogy mikor arcátlan és galád módon bevonom őt is a munkába akkor a túlóra pénzen kívüli igényen kívül ugyan ezt az egyetértést is megkapom majd... hihi... bár most mókás elképzelni, hogy ez a hatalmas, izmos férfi a dekorációban segédkezik... nehezen tudom elképzelni, hogy esztétikailag képes lenne rá, de majd próbára teszem, már csak a játék kedvéért is... un peu d'amusement pendant le travail (egy kis móka a munka közben)...
Természetesen elkerülhetetlen, hogy korán reggel ne kössenek belém, ahogy mindig is szokott valaki, aki nem szereti a külföldieket, vagy épp azokat a kívülállókat, akik esetleg szemfülesebbek a kelleténél... kék szemeimmel megvetően követem a ficsúr útját, akit a múltkor füleltem le, miközben szabályzatot sértettek. Ugyan is, mint az iskolai campus egyik vezér egyénisége, nekem ilyet is kell, mint egy gonosz fúriának, aki házi sárkány módra tartja rettegésben az iskola diákságát... nem baj! Én szívesen magamra vállalom ezt, ha ilyen alakok ellen kell csupán kiállnom!
Kihúzom magam büszkén, alacsony alkatom ellenére felemelt fővel, rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy ideér az igénytelen csürhe, hogy vezérük szokásos „eleganciájával” állíthasson elém kekeckedni... ez az alak nagyon élvezi, ha piszkálhat engem. Azt hiszem hobbija, hogy azok, akik egy cseppet is jobbak nála felkerüljenek a szekálási listára, hogy ezentúl azokat zaklathassa... persze velem nincs ilyen könnyű dolga! Nő vagyok, de erős és határozott! Egy ilyen tökfilkó nem fog kizökkenteni a nyugalmamból!
- Kit látnak szemeim, az iskola minden lében kanala! Most hol kevered a szart, baby? – kezdené önmagát tökéletesen igazoló ócsároló szóhadjáratát, ám rajtam nem fognak sértései,a hogy keze sem, melyet egy könnyed, kecses taszítással irányítok el pofimtól, mielőtt még bemocskolhatná az érintésével. Az aki, még önmaga kifejezésére és megvédésre sem képes, az ne merészeljen közeledni hozzám! Főleg ne ilyen mocskos hátsószándékkal!
Úgy látszik a múltkori esetből nem tanult. Utálom a hozzá hasonló fiúkat. Nem képesek férfias büszkeséggel tűrni a büntetést, hanem kicsinyes bosszúhadjáratba kezdenek, aminek persze semmi foganatja nem lesz rajtam... de az ő döntése. Ha ő arra vágyik, hogy én nyilvánosan alázzam meg, akkor megadom neki, leszek olyan gonosz, holott nem szokásom...
- Akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra – jelentem ki egyenesen képébe könnyedén, hogy mondandóm befejeztével figyelmen kívül milyen okosságokat szeretne még megosztani velem kényelmesen továbbindulva lépek el tőle, hogy ennél sokkal fontosabb teendőimet intézhessem... ma még egy csomó dolgom lesz. Hála istennek, amíg ezt szervezem az óráimra nem kell bejárnom, persze pótolni azt majd kell... hahh... micsoda élvezet lesz, még tanulni is.
Monsieur Takeru is besorol mellém, magas alakjával jóval kitűnve az itten nebuló hadseregből, főleg ha az ember az izmos kiállását veszi figyelembe... az már biztos, hogy egy az iménti fickóhoz hasonlót pusztakézzel felkap és errébb rak párméterrel. Igazán erős férfi... és vonzó is... és már azt is tudom, hogy nagyon jól csókol...eme kósza gondolataimat persze elmém leghátsó galádul mantrát hajtogató kis szegletébe száműzöm, hiszen tudom, hogy az ő és az én elveimmel is ellenkezne, ha esetleg valami alakulna köztünk... persze nem lenne rossz... sőt... egy ilyen férfival... FÉRFIVAL... de akkor is! Monsieur Takeru a testőröm, nem egy önkéntes vőlegény jelölt! Vagy valami olyasmi... biztos ő sem helyeselné, ha egy ügyfelével kéne édes kettest játszani... mikre gondolok... Angeline, vous idiot! (Angeline, te ostoba) Egyáltalán, hogy juthat eszembe, hogy én és ő.... na ebből elég!
- Ki volt ez az amőba? – érdeklődik mély hangjában őszinte kíváncsisággal, amit csupán egy lágy mosollyal honorálok. Nos legalább éhes az információra... igazából ez egy hosszadalmas huzav-ona eredmménye, ahol ő szenvedte a gyakorlati vereséget, viszont az én nyakamba szakadt a zaklatása és a többi engem már amúgy sem szívlelő egyén utálata is... szerencse, hogy kevesen lennének, mert attól tartok a napi húsz helyett negyven afférom lenne. Nem tudom, mit élvezhetnek abban, hogy az együgyű beszólásaikra keményen és intelligensen vágok vissza, de ha az itteni egyének mazochizmusra születtek, akkor nem állítom meg őket a szenvedésben... csak tessék! Angeline Ciel maga az önjelölt szóban fegyelmező domina, aki bárkit megbüntet!
- Cigizett a suliban, arra jártam, lefényképeztem, felfüggesztették. Mártírként ünnepeltette magát utána. Ettől lett ismert. Igazság szerint inkább meg kéne köszönnie... Csak csinálja az agyát.- magyarázom egy fáradt sóhajjal megtoldva, hogy éreztessem mennyire elegem is van már ebből az egészből... ahelyett, hogy hagynák hadd csináljam sűrű kis dolgaimat, napi rendszerességgel lém állnak és az időmet vesztegetik... mondjuk az is előfordulhat, hogy magamnak keresem a bajt... nem kéne őket észrevenni... persze akkor meg mások, a professzorok és egyéb feljebbvalók szólnának meg, hogy szadista japán oktatási rendszernek megfelelően, a még nem nagykorú emberkéket miért nem kapom el, mint macska a kis egeret... fárasztó ez a hely... de tetszik!
- Teszi, teszi az agyát – javít ki Monsieur Takeru kiszakítva gondolatmenetemből, én pedig nagy szemekkel pillázva fogom fel, hogy tulajdonképpen milyen lófarnyit bakiztam itt az orra előtt... milyen kínos... gyakran előfordul velem, és olyankor mindig olyan zavarban érzem magam, hogy legszívesebben elbújnék a beton alá, és nem jönnék elő egy darabig. Persze arcom most is szinte hajamba olvad szép színével, melyet lelkesen ölt magára, ezzel jó szórakozásai lehetőséget biztosítva jókedvű testőrömnek, az én káromra... át persze, hogy mulattatja... francia csitri! Tegnap megcsókol, ma meg elfelejt beszélni! Hah...
- Pardon...- cincogom halkan, szám elé kapva kis kezemet, hogy legalább arcom egy kis részletét elrejthessem kutató mélybarna tekintete elől, amely kíváncsian fürkészi minden vörösben úszó vonásomat... ez olyan... olyan... cela une situation très pénible... (ez egy nagyon kínos helyzet)
- Ugyan, az a közmondás csodás volt – mosolyog le rám melegen, ám ezzel nem hogy segítene zavaromon, csupán tovább ront rajta azzal, hogy ilyen látható elnézéssel lép túl kis hibámon... ez a férfi, túl kedvesen nézi el nekem, hogy képtelen vagyok kinyögni egy épkézlábmondatot... megköszönhetném neki, ha nem hozna zavarba ezzel is, s nem okozna reflexszerű arcszín sötétedést pofimon... hahh... nehéz az élet...
Ám, mikor megérkezünk szervező tevékenységem kis főhadiszálláshoz, ahonnan már rég a nyüzsgés kellemes zaja szűrődik ki, máris sikerül túltennem magam az iménti kis incidensen, s széles, határozott mosollyal fonom karcsú ujjaim az ajtó kilincsére, hogy belépve kitárjam testőröm előtt a sürgés-forgás világát, amibe hamarosan lesz szerencséje belekóstolni, és garantálom, hogy egy idegig nem fog kérni belőle ismét...
Amint kitárul a falap, rögtön felsejlik a tábláktól, papíroktól túlcsorduló helyiségek, ahol buzgó emberkék futkos fel s alá, mint a mérgezett egerek, még véletlenül sem észlelve, hogy két idegen lépett be a különleges aurájú helyiségbe, melyből dől a munka finom illata.. imádom ezt a pörgést! És öröm látni, hogy jól halad minden... na igen, sok munkám lesz ebben a média hétben... reménykedem benne, hogy sok diákot csábítunk ezzel az iskolához, mert az csak jó pont nekem... a kis francica olyan mézesmadzagot húz a nebulók orra előtt, melynek képtelen ellenállni emberfia! Ez tökéletes szalagcím az egyetemi újságba... talán kissé elbízom magam...
- Bonjour!- köszönök hangosan, lágy hangom határozottan cseng végig a termen, hogy az összes arcot egyszerre fordítsa felém, ezzel megszakítva egy percre a mozgolódást, hatalmas mosolyra és kényszerszerű lerohanásra kényszerítve az itt tartózkodókat... persze mielőtt letámadnának, hatalmas szemmel mérik végig hátam mögött érdeklődve szemlélődő hímnemű gardedámomat, ki nem mindennapi hatást kelt nagy termetével a sok egyetemista között. Nos igen... nem mindennapi látvány, ha egy ilyen férfival járkál valaki szerte a városban, de a biztonságérzet mellett kellemes társaságot is ad... kedvelem. Már most...- Mielőtt még kérdés áradat következne, bemutatnám a személyes testőrömet, Monsieur Takeru Ishit! Monsieur Takeru ők a segítőim az egyetemi média hét megszervezésében! – ismertetem a két „küzdő” felet egymással illedelmesen, ahogy kell, mert ha nem tenném egy csomó érdekes kérdéssel bombáznák meg testőrömet, amikre lehet, hogy ő nem szeretne válaszolni... és én sem... megóvom a kíváncsi, áhítozó lányszemek lecsapásától... hihi... azt hiszem itt én leszek az ő védője, mert gyanítom, hogy egy csomó olyan szituáció fog megtapasztalni, amit eddig alán soha... elvégre, az egyetemisták a legőrültebb lények ezen a földön... pizza a mannájuk, energia ital a nektárjuk, és a számítógép a bibliájuk...
testőröm csupán egy bízató,mégis szolid mosollyal biccent feléjük, s ezt lelkes szárnysegédeim már jó pontnak és épp elég bemutatkozásnak véve tovább is indulnak, hogy eddig zajlott kis szervezkedésüket folytassák tovább. Na igen... szorgos banda, épp ezért választottam őket arra az ördögi feladatra, hogy nekem segédkezzenek... néha borzalmas tudok lenin, kicsit zsarnokoskodó, de ők még ezt is elnézik nekem... szent emberek... de tényleg...
Kék szemeimmel kíváncsian pillázok fel a küszöbön toporgó férfira, majd egy halk kuncogással egybekötve vastag, erős csuklóját körülfonva húzom be, hogy az ajtót becsukva zárhassam ebbe az őrült kavalkádba... szegénykém, már látom is rajta, hogy belátja nem lesz ez piskóta. Na igen... egy testőrnek mozgalmas élet van, de ehhez képest az mind semmi lesz! Hozzám képes, eddig tapasztalatai semmik! Olyan vagyok, mint egy energia italt ivott Duracell nyuszi... képtelenség a képest felvenni velem, de ha sikerül neki, minden elismerésem az övé!
- Biztosan, nem ilyesmire számított. De az az igazság, hogy egy hétig még ilyen felfordulásban kell helyt állnia, bár én úgy hiszem, hogy menni fog. Bonne chance (sok szerencsét)! – kacsintok rá biztatóan, csak azért hogy egy cseppet megkönnyítsem a helyzetét, melyet ez a sok diák tesz lehetetlenné... na igen, biztos nehéz lesz neki, ennyi ember miatt rám figyelnie, ráadásul úgy, hogy három percenként máshol leszek... sajnálom érte... pauvre petite chose (szegényke)...
- Ugyan, ne törődjön ilyen apróságokkal. Képes leszek igazodni ehhez a sürgés-forgáshoz.- pillant le rám magabiztosan, jóképű arcán, olyan határozott mosollyal, amely rögtön az sugallja, bárkinek aki ránéz, hogy igen, ő egy szuperhős és valóban képes bármire. Elhiszem neki... ilyen kisugárzással képtelenség lenne elképzelni az elveszett Monsieur Takerut-t...
Halkan felkacagva karolok belé, hogy még véletlenül se tévedjen el a diák sereg itt rohangáló tömegében, bár azt hiszem ilyen termettel ez lehetetlen lenne, de az bizonyos hogy növeli a nyugalmam és biztonságérzetem a közelsége.
Meglepetten kapja rám mély barna tekintetét, érdeklődve pislog oldalához szoruló személyemre, ki meglepett ábrázatán jókedvűen mosolyogva csippenti meg arcát, ahogy egy kis gyereknek szokás. Remélem nem az merült fel benne, hogy a tegnapi esi kis afférból adódóan rögtön már a rámászást tervezem, hogy legközelebb a lepedőt gyűrjem vele... nos nem ez a célom, egyszerűen jó érzés a közelében lenni. Olyan, mintha épp teáznék... megnyugtat és ellazít... ugyan akkor fel is villanyoz. Kíváncsi vagyok a véleményére, arra hogy mit szűr le a szervezkedésem alatt nyújtott előadásomról... mert biztos vagyok enne, hogy minden percben elemez...
- Ne nézzen rám így! Csupán nem szeretném, ha elnyelné a diák tenger... – hintem el halkan, apró kezemet szám elé rakva, hogy a többi előttünk térülő-forduló emberke nehogy meghallja, milyen jelzővel illetem őket... koncentráljanak, csak a munkájukra, mert az a dolguk! Úgy, ahogy nekem is szóval! Ugorjunk neki!
Halk sóhajjal rázza mega fejét, halvány kis somollyal szája szélében, hogy aztán egy gyors hajba túrás után ismét felvehesse testőri megjelenését, s komoly tekintettel figyelhesse, ahogy magammal húzva, akár egy pórázon tartott kutyust, vonszoljam az asztalomhoz, ahol egy halom papír tornyosulva jelzi, hogy mennyi mindent kell még elintéznem... hahh... ennyi irat, dokumentum... jajj nekem...
Eleresztve izmos karját csüccsenek székembe, hogy rögtön egy stócot magam elé húzva kezdjek bele az áttanulmányozásukba, mielőtt még vagy tízen idereppennek, hogy magyarázni kezdjenek. Ez itt például a média hét záró estjén fellépő lehetséges együttesek listája... na igen. Igaz, hogy első éves vagyok, de azt már tudom, hogy a japánok is szeretnek legalább úgy kirúgni a hámból, mint mindenütt máshol a világon. Így hát arra gondoltam, hogy az utolsó este lazább lehetne, s a sok tanóra megtekintés, próba felvételi vizsga, szakma ismertetés után kicsit lazulhatnának is... a japánok meg amúgy is imádják ezeket a lányos fiúbandákat...
- Angeline! – rohan le rögtön Minami, s orrom alá nyomva egy újabb köteg papírt tenyerel az asztalra, hogy ujjával mutogatva igazítson el, hogy merre s mint kéne néznem a betű halmazban...- Itt van az előadások listája, és az előadó tanároké is! Már elkezdtünk velük egyeztetni, és a legtöbben szívesen vállalják, hogy a jelentkezőket kiokítják egy kicsit... viszont, nem lesz elég szabad terem... - vakarja meg tarkóját tanácstalanul, s plafon felé meresztve szemeit gondolkodik el ős is,a hogy én is. Na igen... ezek a szakma bemutató előadások, amiket néhány tantárgyat tanító tanárok adnak elő az érdeklődő fiatalságnak... nagyon fontosak, de azt hiszem egy nap alatt simán lezavarhatjuk úgy, hogy közben az iskolában folyhatna a többi rendezvény is... hiszen ez a média hét is lesz! Vendégek a TV csatornáktól, kiállítások... biztosan azok is vonzzák majd a diákságot...
- Szerintem az előadásokat egyszerűen megtarthatnák szabadtéren. Az iskola előtti terület úgy is nagy és újdonság lenne, ha egy tanár szabadtéren tartaná meg az ilyesmit. Sehol nem láttam ilyet, de biztos hogy otthonosabb légkört adna, A diákoknak nem a komolyságra van szükségük ilyenkor, hanem kedvhez, hogy ide jöjjenek tanulni. Amúgy meg... bent így nyugodtan folyhatnak a kiállítások és a többi rendezvény... az egész hét fakultatív lesz, oda megy mindenki, ahova akar. Így az előadások is ilyenek lesznek.- dőlök hátra egy széles mosollyal, kék szemeimet ravaszul Minami-ra villantva, ki cinkos kis biccentéssel fogja fel, hogy mit is szeretnék ezzel elhinteni neki... mind tudjuk, hogy a gimnazista kis csirkefogók nem díjaznák a hideg és tárgyilagos előadótermi szentbeszédet... így több kedvük lesz, az tuti.
Izgatottan libben el, hogy jótékonyan halássza ki orrom elő a borzalmat és azonnali fáradtságot idéző papír köteget, ezzel szemem elé tárva a többit, amitől hirtelen nem érzem magam jobban, de legalább feldob, hogy főnökösködhetek egy kicsit... tetszik, hogy irányíthatom őket, és hogy a kezem alatt ez az egész virágozhat, mint a kis kertem... kíváncsi leszek, hogy milyen válasz reakciókat kapok majd a médiahét után... ha jól megy minden, akkor legalább az elismerést megkapom, és így legalább megbékélnek azzal, hogy külföldi vagyok... mert a japánok –idősebb generáció- nehezen teszi túl magát ezen... bahh...
- Látom nagyon élvezi a szervezkedést. – jegyzik meg Monsieur kizökkentve engem a papírok mélyreható tanulmányozásából. Kíváncsian pillantok fel asztalnak támaszkodó alakjára, ő pedig keresztbefont kezekkel, sötét barna íriszeivel áthatóan tanulmányoz engem, mintha egy forgósszékben ülőportré lennék, akit épp egy műelemző készül kivesézni.- Otthonosan mozog ebben az őrületben.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy meg van az érzékem a parancsosztáshoz...- kacsintok rá cinkosan ezzel legelső találkozásunkra utalva, hol ismét én viseltem a nadrágot apámmal szemben, aki kénytelen kelletlen hódolt be akaratomnak. Nos... itt könnyebb dolgom van, az biztos, mivel a korombelieknek nem kell úgy könyörögni. Bár apuci kicsi, egy szál lányaként sem kell sokat erőlködnöm az biztos... ohh... és ha már itt tartunk... ideje lesz Monsieur Takeru-nak időtöltést keresni...- és azt hiszem ezt most be is hajtom. Úgy is unatkozni, ha csak bámészkodással töltené a délelőttöt, ezért be fogom magát is!
Csupán felvonja egyik szemöldökét, ahogy székemből kipattanva libbenek elé, s kihúzva magamat, kis főnök pozícióba állítva magamat, pillázok fel rá jókedvű határozottsággal, melynek látom, már most nem tud ellent mondani. Hiába... a nők és az ő ravaszságuk. Hihetetlen, hogy akis kutya szemek mikre nem képesek...hihi...
- Mire is céloz, pontosan? – puhatolja rögtön, mit is szeretnék rásózni, s én csupán az asztal felé fordulva ismét, egy nagy szatyrot elemelve torom orra lá, hogy a sok kikandikáló plakátra bökve ébresztem fel benne azt a sanda gyanút, hogy most igénybe lesz véve a magassága, de rendesen... je suis désolé Monsieur Takeru (elnézést)... de most nagyon gonoszan kihasználom...
- Nos, velem együtt segíti kiragasztani ezeket, mert úgy gondolom, a maga testalkata tökéletes lesz erre a feladatra...- villantom rá legragyogóbb pofimat, apró kezemmel mellkasát megpaskolva gyengéden, rögtön kitapintva a ruha alatt lapuló kemény izmokat, melyek igazolják állításom helyességét... bizony... Monsieru Takeru lesz az ideiglenes létrám, akit plakát ragasztásra kárhoztatok...- de ne aggódjon, délután pihenhet. Az uszodába megyek, és maga is nyugodtan csobbanhat velem egyet... ezek után ráfér majd magára.
Na igen... ha ezt a napot túléli, esküszöm leborulok előtte, és minden képességét elismerem. Aki mellettem képes még a saját munkájára is koncentrálni... az egy igazi szuperhős. Monsieur Takeru pedig meg is felel erre a posztra.
|
| Hiyahiya | 2009. 09. 17. 15:22:01 | #1869 |
Karakter: Angeline Ciel
Ha eddig azt hittem, hogy ez a férfi nem lehet furcsább, akkor nagyon tévedtem, mert most hogy egyszer rám, egyszer meg egy ártatlan bokorra tekinget, kicsit paranoiásnak tűnik…. Lehet, hogy tesztelni akar, vagy csak egy gyanúsak tűnő ismeretlen lényt fedezett fel valahol? Nem tudom… eddig senki sem szólt, hogy UFO-k járnának ide, de ha igen én lesz az első, aki ráveti magát! Címlap sztori!
De… mi lehet a baja? Lehet, hogy tényleg észrevett valamit?
- Legyen szíves felállni és a mellkasomra hajtani a fejét. Kérem... A feje a nárciszok felé legyen. Van ott egy takarító a háttérben, szeretném ha megnézné, felismeri-e.- magyarázza halkan, mély hangja reszelősen furakodik tudatomba, s ahogy mondandója értelmét is felfogom, egy cseppet meglepődöm… mi? Egy takarító a kertben? Miért baj az?
Jó, hát az udvaron nem nagyon lehet söprögetni…. Gyere söpörjünk le a fűről a port alapon, de… biztosan jó oka lehet rá. Ha azt mondja, hogy csináljam, akkor azt kéne tennem… végül is az életem foroghat kockán, és ő miden bizonnyal az ilyen veszélyhelyzeteket jobban megtudja ítélni…
Persze, ha valami nem fog tetszeni, nem fogom tartani a számat…. Alkalmazkodnia kell, és akkor jól együtt tudunk működni, bár kétlem, hogy merev típus lenne a túlzott kötelességtudaton kívül… a munkaszeretet szép és jó dolog, de azt hiszem egy kicsit túlzásba viszi. De sebaj! Majd feloldom én!
Végül is apró habozásom után megmozdulok, de kíváncsi kérdésiemnek nem tudok parancsolni… hát na! Nem szeretek ok nélkül csinálni dolgokat! Jó indok kell, hogy beadjam a derekam… na nem mintha ez olyan vérre menő döntés lenne… a túlzott közelség, már nem intimszférába lépés? Ha a mellkasára hajtom a fejemet – még ha a biztonságom miatt történik is- nem tűnik túl személyes közeledésnek? Még akkor is, ha tudom, hogy semmi jelentősége…
- Miért kell odahajtanom a fejemet? Nem egyszerűbb lenne, ha csak megnézném szimplán? – érdeklődöm ártatlanul, próbálkozva arckifejezésének tanulmányozásával… nem hinném, hogy az a fajta, aki kihasználja az adandó helyzetet… Én buta! Egyáltalán, hogy jut ilyesmi az eszembe! Hiszen a testőröm, és semmi közünk a munkán kívül egymáshoz! Angeline est stupide (Buta Angeline)!
Fölösleges aggodalmi forrásokkal bombázom saját magam, ahelyett, hogy a lényegre figyelnék… tényleg meg kéne tanulnom nem elveszni a részletekben… néha még magamat is idegesítem vele… bah… nők átka…
- Nem akarom, hogy észrevegye, hogy észrevettem. Más pózt hirtelen nem tudok kitalálni, hogy mindketten arra nézhessünk, mégse tűnjön úgy, mintha bámulnánk... – tapint rá a kíváncsiságom tárgyára, s én végre felfogom, hogy miért kell nekem, olyan közel lennem hozzá… és ezzel ismét önkorholást zúdítok saját nyakamba, hogy végre koncentrálni tudjak.
Ő a testőröm, én meg a védence, és késsz! Punktum! C'est tout (ennyi)!
Osonva sétálok elé, a fél méter távot azért tartom, hogy ne legyen túl intim a helyzet… hogy miért? Egyszerű… mert ezt egyszerűen nem illik. Na nem mintha az én viselkedésem olyan lenne… de nem fogok minden férfihez oda bújni…
De a kérdésre átlagosan nem tudok válaszolni, egyszerűen túl furcsa a helyzet… mikor az én kezemben volt az irányítás, nem zavart az sem, hogy hozzá értem… de… ez így túl meredek. Nem tudom megmagyarázni miért…
Kék íriszeimmel hunyorogva, sas képességeket álcázva próbálkozok kikutatni azt az illetőt, akit Mosieur Takeru szándékszik velem megláttatni, de semmi… csupán körvonalak tűnnek fel szemeim előtt, a többit a nap aranyló sugarai takarják el jótékony függönyként… nem bírom ki venni…
- Na? Ismeri? – kérdezi türelmetlenül, mély hangjában cseppnyi feszültség bújik meg, amit tisztán ki tudom érezni hangszínéből…
Úgy érzem magam vele, és a viselkedésével együtt, mint egy akció-krimiben, ahol a lámpa alatt éri a detektívet és az ügyfelet utol a féltékeny férj árgus szeme… micsoda hasonlat! Komolyan mondom, hogy egyre élénkebb a fantáziám… talán inkább írónak kéne mennem! Egészen biztosan bestsellert írnék!
- Nem sajnos csak a formáját tudom kivenni. – susogom halkan és bizalmasan, attól félve, hogy az az illő közelebb van, mint ahogy azt én meg tudom ítélni… elvégre… nem látom, csak egy nagy fekete pacát, amiből hirtelen a nap csodás sugaraitól kis híján megvakulva egyszerre többet is tudnék mutatni…
- Ha nem baj, most be kéne menjünk. Úgy látszik ez a hely sem teljesen biztonságos. Sajnálom. – néz le rám magas termete legtetejéről őszinte bocsánatkéssel barna szemeiben, s hirtelen vág kupán a felismerés… én eddig… nem vettem komolyan, amit mondott… csak… azt hittem csak tesztel vagy ilyesmi. Erre kiderül, hogy nem csupán próbatételből játszatta el velem ezt a kis szituációt…
Ez… ijesztő…
De nem most kezdek el rémüldözni… azt hiszem, ahogy a dolgok most állnak, arra lesz időm később is…
- Szóval ez nem csak egy próba volt? Hogy felmérje mennyire követem az utasításokat? - tudakolom bizonytalansággal, nagyokat pislogva testőrömre… ez most hirtelen jött… azt hiszem, az ilyesmit még szoknom kell…Ha képes leszek rá. De miért ne lennénk rá képes! Hiszen előbb utóbb az ember mindenre felkészül, főleg ha egy őrző-védő emberkére is futja otthon…
- Nem, ez sajnos komoly. Menjünk! – utasít halkan, s hirtelen sebességgel kezd maga után irányítani, úgy, ahogy egy órája én tettem vele… csak éppen most rongybaba effektust veszek fel, és kezdődő rémülettel és zaklatottsággal követem az előttem haladó magas, izmos termetű férfit, aki tökéletes határozottsággal halad előre, s töri magának az utat, a cselédek tengerén…
Most látom csak igazán, hogy mennyire el kell nekem a védelem… vagy csak a jelenléte késztet túlreagálásra?
Szinte berobbanunk apám irodájába, aki láthatólag már most nem érti, mi folyhat kis nagykövetségünk nyugodt falai között, én pedig már nem is szeretném érteni… most… Monsieur Takeru-n a sor, hogy bizonyítson… én pedig hagyom magam, mert jelenleg úgy le vagyok sokkolódva, mint a birka a pulcsi előtt…
- Zárassa le a kapukat, egy lélek sem mehet ki, ez fokozottan igaz a személyzetre. Küldesse a személyzeti főnököt a személyzeti öltözőkhöz, és rendeljen oda mindenkit, kivétel nélkül, aki ma jelen van, és direkt nem azt mondtam, hogy szolgálatban van. Mindenkit.- osztja parancsait testőröm csípőből, apám pedig csak hápog, úgy ahogy én is… már csak az hiányozna, hogy remegjek és rémüldözzek, de az nem az én stílusom. Diszkréten, halkan ijedezek a háta mögött… - Uram, akkor intézkedne? És a jövőben az ilyen esetekre, az intézkedéshez hatáskörre van szükségem, hogy önt ezzel ne kelljen zavarjam...
Papa már teszi is a dolgát egy kis hatásszünet után, Monsieur Takeru pedig hosszú, erős ujjait karcsú csuklómra fonja, s mintha csak szándékoltan akarná kitépni vállamból karomat, úgy kezd el húzni maga után, végig a hosszú kacskaringós folyóson, s én így mély döbbenetemben is még egy jó pontot könyvelek el neki…. Kapásból tudja az utat! Szemfüles Monsieur!
- Öltözzön át valami kényelmesbe. – utasít határozottan, én pedig még mindig egy csepp zaklatottsággal sétálok asztalkámhoz, ahol a sok kacattól övezve egy nagyon finomnak tűnő tea gőzölög, mellette egy gyönyörű, hófehér rózsával… Isabelle! Esküszöm, kezdet attól tartani, hogy gondolatolvasó lett! Mindig tudja, hogy épp mire van szükségem, és még a néhai szétszórtságomat is elviseli… hah… tökéletes szobalány!
Halvány mosollyal simítom ujjaimat a csésze finom porcelánjára, s magamban az egeik istenítem Isabelle-t… fogalmam sincs, hogy honnan sejtette, hogy ilyen zaklatott állapotban most erre van szükségem, de azt hiszem ezt a titkot egyelőre meghagyom neki… Majd később kihúzom belőle, honnan vannak eme csodálatos természetfölötti érzékei…
Könnyedén csippentem le vállaimról nadrágom kantárjait, s azok tollpihe könnyedéggel hullnak combjaim mellé, hogy ott pihenjék, ki az elmúlt percek stresszét…
Vékony ujjamat könnyedén bujtatom a csésze fülébe, s felemelve emelem orromhoz, hogy beleszagolhassak… mmm… isteni illata van…
- Milyen kedves Isabelle-től ez a tea! Pont erre van szükségem, hogy megnyugodjanak az idegeim. Hmm ez valami különleges keverék lehet, még nem ittam ilyet...- kortyolgatok belőle elgondolkodva, nyelvemmel ízlelgetve a különös aromát, mely szétterjed számban, s lágyan végig simogatja torkomat… nem tudom, hogy milyen tea ez, de isteni az egyszer biztos…
Utolsó kortyomat kis híján félrenyelem, olyan hirtelen terem előttem egy magas alak, ki erőszakkal, s hirtelen sebességgel kapja kis mancsaimból a csészét, hogy egy percen belül az asztalon koppanva távolítsa el közelemből… mi… mit csinál?
És most jött el az a pillanat azt hiszem, mikor tényleg megijedek… nagyokat pislogva, kétségbeesett tekintettel pillázok fel Monsieur Takerura, aki komoly, szigorú tekintettel fúrja mélybarna íriszeit az én döbbent, s lassan egyre több rémülettel telítődött kék szemeimbe…
Azt hiszem, most esek igazán kétségbe…
- Szokta itt tea várni?- támad szinte rám kérdésével, szinte alig kapok levegőt a meglepettségtől… nem értem, mi az…. Hiszen ez csak egy csésze tea!
Ez az egész egyre furcsább…
- Nem de... – makogom halkan, de még csak végig mondani sem enged… erős kezei vállamat ragadják meg, bizalmas közelségbe, feszült légteret keltve hajol le, s én csupán még ijedtebben pislogok, komoly, aggodalmas és egyre dühösebb arcára… Monsieur Takeru…
Zaklatottságomon keresztül is érzem, ahogy gyengéd szorítása kissé erősebbé válik, erős ujjai, hatalmas tenyere vállamat tartják biztosan…
- Míg vissza nem érek ne igyon, ne egyen semmit, bármit érez - legyen ez egy enyhe fejfájás akár - küldessen azonnal orvosért, de az orvos is csak velem együtt jöhet be. És most zárkózzon be a másik, erkélyajtó nélküli szobába és csak nekem nyisson ajtót. Megértett? Most sürgősen meg kell keressek valakit, de sietek vissza. – hadarja parancsait testőröm, hogy még egy utolsó jelentőségteljes pillantás után ugyan ilyen hevességgel illanhasson el szemeim elől…
Most… most tényleg összezavarodtam. Általában szilárd határozott lábakon állok, erre tessék! Jön egy testőr, s egy nap alatt segít nekem eljutnom a kétségbeesés eddig ismeretlen érzetéhez!
Bah! Esküszöm, ha ismét meglátom, és az egész csak vaklárma lesz, akkor magas sarkúmmal igazítom rendbe azt a morcos arcát! Ilyen lehetetlen helyzetbe hozni engem!
Már nem mintha valami elkényeztetett kislány lennék, aki így kikéri magának, ha valaki az akarata ellen tesz… csak… nem szeretem a felfordulást magam körül. És amióta Monsieur Takeru betette ide a lábát az van… felfordulás, égszakadás, armageddon…
Mindegy… nem annak a „fölöslegesen ijesztgetem az embereket” fajtának látszik…
Biztosan nagyon jó oka volt arra, hogy ilyen heves legyen… és akkor itt a nagy kérdés. Mi van a teában? Ha Monsieur Takerunak igaza volt – már pedig akkor most nem lennék ilyen pácban ha nem lenne igaza- akkor lehet, hogy megmérgeztek…
De miért nem érzem magam, akkor még rosszul? Bár az tény, hogy némely méreg nagyon lassan fejti ki a hatását, hogy hosszan tartó szenvedést okozzon…
És igen… ettől megkönnyebbültem! Merci, Angeline… komolyan…
Végül is… azt hiszem talán engedelmeskednem kéne Mosieur Takerunak, hiszen… az ő kezében a biztonságom, és ha ő így ítéli meg akkor minden bizonnyal jobb lesz nekem is így…
Sóhajtva lépek ki a folyósóra, hogy a szomszéd, apró kis szobácskába vándorolhassak. Könnyedén nyomom le a kilincset, s az engem fogadó félhomály, mely az elhúzott függönyök miatt fogad kellemes nyugodtsággal tölt el. Nem lesz semmi bajom… hiszen Monsieur Takeru itt van, hogy vigyázzon rám, hogyha saját magam nem is tudok menekülni a veszély elől… elvégre, ez a dolga. Én pedig együttműködő képes vagyok, és hagyom végezni a munkáját.
Halkan csukom be magam mögött az ajtót, s furcsamód, ahogy belépek a félhomály szinte forrón ölel körül, s még intenzívebben érzem a szobába szorult párás, poros levegőt… mi ez?
Mint derült égből a villámcsapás, úgy ér a hirtelen melegség, s a levegőhiány…miért… miért van itt ilyen meleg…?
Hirtelen szédülök meg, a világ fordul velem egyet, s már csak azt veszem észre, hogy az ajtó tövébe csusszanva pihegek oxigén után… talán még sem volt olyan jó ötlet ide bejönni…
Egész testem veszett bizsergésbe kezd, mintha lázas lennék úgy tör rám a hőtöbblet, szemeim előtt homályosság válik a világ, vastag köd ereszkedik elé… s ezen a szoba sötétsége sem segít… arra sincs erőm, hogy felkapcsoljam a villanyt… ha megmozdulok szédülök… minden tagomból kiveszett az erő, s csupán a levegőt nyelni vagyok képes… mi lehet ez…? Mi volt… abban a teában?
Az ablakon beszűrődő vékony fénysugarat figyelem, s onnan tudom csupán, hogy megy le a nap és hogy Monsieur Takeru már legalább háromnegyed órája lement… hol lehet? Meg kell kérnem hogy hívjon orvost… furcsán érzem magamat…
Hol van…?
Reszketve simítom ujjaimat égő arcomra, s még így is meglepődöm milyen forró a bőröm… s ahogy hozzá érek bizseregni kezd… lázas lennék? Biztosan… megmérgeztek… ez biztos…
Olyan nehéznek érzem a fejemet…
Azt is csupán halkan, valahonnan a távolból hallom, hogy kopog valaki, és a nevemen szólongat…
- Angeline! Hall engem!? Nyissa ki az ajtót, én vagyok az! Takeru!- dörömböl az ismerős hangú illető, s ahogy felfogom ki az, csak erőtlen sóhajt vagyok kipréselni magamból…
Bágyadt kis mosoly kúszik pofimra, hirtelen annyira örülök annak, hogy hallom…
Remegve fonom vékony ujjaimat a kilincsre, de képtelen vagyok csak úgy kinyitni… belékapaszkodva dőlök el, így segítve a kilincsnek a lesüllyedésben…
Erőtlenül hullok a padlóra, vörös hajam arcomba hullik, elrejtve kába pofimat a belépő elől… lábakat látok, s ahogy gyengéden végig hordozom rajta égkék íriszeimet, akkor mérem fel a felém magasodó meglepett alakot, aki a küszöbön megdermedve figyel…
Felé fordítom nehéz buksimat, s fekete pilláim sátra alól lesek fel rá kábán, segítségkérően…
- Permettez-lui de m'aider...(segítsen rajtam) Kérem…- pihegem elnyílt ajkakkal, kitartón szuggerálva, hogy végre tegyen valamit… enyhítsen a forróságon… - Monsieur Takeru…- sóhajtom halkan, s csupán bágyadtan érzékelem, ahogy halkan, furcsa hangot kiadva káromkodja el magát…
- Minden rendben, Angeline? – kap észbe, s lehajolva hozzám karolja át vállamat, hogy legalább felültetnie sikerüljön… gyengén engedem neki, s csapán most tűnik fel finom, kesernyésen férfias illata… milyen… jó illata van… milyen parfümöt használhat…
Sokkal intenzívebben érzékelem őt, s olyan dolgokra figyelek el, amikre eddig nem…
Például arra, hogy milyen puhán tud megérinteni az ujjaival, a tenyerével, minek bőre érdes, erős, és mégis kellemesen cirógat… hogy milyen sötét barna a szeme, főleg, ahogy aggodalom ül benne… és milyen furcsán csillan, mikor arcomat kábán simítom bele hatalmas markába…
- Annyira… melegem van…- suttogom halkan, s ajkaimat megnyalintva segítek kiszáradtságukon… nagyon közel van hozzám, szemei nagyok, döbbenten figyelik reszkető kezecskéim útját, ahogy kézfejére simulva szorítják meg erőtlenül azt… Segítsen… kérem…
- Jól van… Nyugodjon meg, minden rendben lesz!- rázza meg fejét, s szinte játszi könnyedséggel emel karjaiba, ölel erős testéhez, s lép ki velem a sötét lyukból… kezecskéimet mellkasára simítom, tenyerem alatt érzem kemény izmait, s bőröm vad bizsergésbe kezd tőle… ahogy érzékelem testének megnyugtató, heves hőjét…
Mi lehet ez az érzés… egyszerre akar megfojtani, és egyszerre kellemes… beborítja minden porcikámat, bódultságba taszít, s arra ösztönöz, hogy egy biztos kapaszkodót keressek… Monsieur Takeru-t… a vállait, amiket karcsú ujjaim alig érnek át…
Arra leszek figyelmes, hogy valami puhára fektetnek, melybe szinte belesüppedek… elmerülök benne, s csak Monsieur Takeru zakójának érdes anyag az, ami nem engedi, hogy az ágynemű elnyeljen… minden erőmmel belekapaszkodom, s még magam sem értem mért nem engedem el…
- Hall engem, Angeline? Ne aggódjon semmi komoly nem történt, csupán vágykeltőt ivott. Hallja? – kérdezi mély hangján, ujjaival gyengéden simítja ki az arcomba hulló lángvörös tincseket, s ahogy tenyere véletlenül ajkaimhoz ér, felsóhajtva hunyom be szemeimet a kellemes bizsergésre…- Azért hívok orvost, ha mégis fellépne valami probléma. Egy pillanat…
Vágykeltőt…? Akkor ezért érzem magam ilyen furcsán…
Állna fel, hogy gondterhelten induljon kijelölt útjára, ám én kábán ragadom meg kezét, s szorítom meg figyelemfelkeltően csuklóját… ne menjen el... maradjon velem… mi lesz… nem akarok egyedül lenni… érjen hozzám…
Meglepetten nyílnak tágra szemei, s bénán hagyja, hogy törékeny kezeim arcára csusszanjanak öntudatlanul, s szelíd erőszakkal húzzák le hozzám…ujjaim sűrű, barna hajába túrnak, s a belőlük áradó finom, mentolos illat csak még inkább elkábít…
Nem ellenkezik, vagy inkább döbbenete nem engedi neki, hogy tiltakozzon, én pedig már nem vagyok képes parancsolni magamnak, s a fejemben záporozó hívogató, segítségkérő szavaktól…
- Segítsen… kérem…- súgom halkan, s neki csupán egy döbbent, mély nyögésre futja…
Lassan simulnak ajkaim az övére, olyan puhán, akár egy pillangó, szemhéjaim nehezen csukódnak le, ahogy megkönnyebbült, izgatott bizsergés hullámzik végig testemen… nyelvecském önmagától kel életre, elnyíló szájába furakodik kábán, hogy elmélyítse bátortalan, bódult, forróságtól övezett csókomat…olyan… finom íze van…
Minden apró kis porcikámban tombol a sóvár forróság… az ujjaimban, amiket hajszálai simogatnak, ajakaimban, amit az övé simogat, s nyelvemben, számban, amit az ő nyelve cirógat meg gyengéden, felbátorodva… olyan csodálatos… mintha súlyoktól szabadulnék meg, ettől a röpke, finom csóktól…
Ahogy elválunk, kábán pillatok fel sötét szemeibe, bódult kis mosolyt csalok pofimra, hogy ujjaimat egyik karján végig vonultatva szoríthassam meg biztos támpontként kezét…
Most már jobban leszek… biztosan… ez… segített valamiért…
Fáradtan zuhanok az álmok könnyű sűrűjébe, kitartótan fogva mancsát… maradjon csak itt vigyázni rám… az a dolga… nem?
*
A nap élesen világít arcomba, s ez az a pofátlan kis sugaracska, ami felkelésre kényszerít… pedig úgy aludtam volna még… már egy kicsit sem pihenhetek? Igazságtalanság… lehet, hogy be kellett volna húzni a függönyt, de tegnap este…este…ESTE!
Ijedten pattannak fel szemeim, s körülbelül ezzel a lendülettel ülök fel ágyamban, nagyra tágult szemekkel…
Tegnap este én… én… megcsókoltam Monsieur Takerut! Megcsókoltam! Te jó ég… Oh, mon Dieu (istenem)... Je très stupide (én nagyon ostoba)…
Most mit gondolhat rólam! Biztosan azt hiszi, hogy valami minden férfira rámászós liba vagyok, aki csak el akarja csábítani, hogy hempereghessen vele egy jót… Milyen megalázó!
Miért nem tudtam csendben szenvedni?
Legszívesebben elsüllyednék a szégyenben… mit műveltem… a saját testőrömmel, mikor mindkettőnk előtt tisztázott, hogy csupán munkakapcsolat van köztünk!
Azt viszont le sem tagadhatom, hogy jó volt… sőt… fantasztikus…oh, mon Dieu….
Még most is érzem, milyen puha volt a szája… Hogy miért érzek?! ANGELINE! SZEDD ÖSSZE MAGAD!
Megütögetem józanító jelleggel arcomat, s láss csodát, mint a reggeli hidegzuhany, úgy frissít fel… főleg, hogy pár másodperc múlva, egy halk kopogás után belém Monsieur Takeru, s bennem még a vér is megáll a keringésben…
Emlegetett szamár…kellett nekem itt fantáziálni róla…
Arca ugyan olyan szigorú, és mimikátlan mint tegnap, és mint mikor megismertem, s ettől csak még jobban zavarba jövök…
Érzem, hogy mély pír kúszik arcomra, szemeimet lesütöm, mert képtelen vagyok, azokba a kemény, barna szemekbe nézni… tegnap sem ment, hát még most… Miért kell ilyen ijesztőnek lennie?
Ég az arcom… tényleg… ilyen mély zavarban utoljára akkor voltam, mikor az első komoly fiúmmal kukkantottunk a takaró alá együttesen… jaj nekem…
Le fogja szedni a fejemet… nem…egészen biztosan nem! Figyelmen kívül fogja hagyni, mintha mi sem történt volna, csak távolságtartóbb lesz velem… hahh… pedig azt hittem kezd megkedvelni…
- Csak, hogy felébredt. Hogy érzi magát? – érdeklődik mély hangján nyugodtan, s én még mindig kitartóan, rózsás pírral pofimon a takaró gyűrődéseit fixírozom… istenem, minek nézhet…
- Jól…Jobban. – egészítem ki magamat, s nagy levegőt veszek… bocsánatot kell kérnem tőle a tegnapiért. Nem akarom, hogy így maradjanak a dolog, mert ha nem beszélünk róla, akkor csak rosszabb lesz…na akkor… szedd össze magad, Angeline! Ez határozottan nem te vagy! Határozottság, és akaratosság! Gyerünk!Huh…- Monsieur Takeru…- szólítom meg halkan, s fejemet felemelve, bocsátkérő tekintettel mélyedek el barna íriszeiben.- nagyon sajnálom azt, mai tegnap este történt. Én… nem teljesen voltam ön magam. Nem voltam a helyzet magaslatán. Higgye el, nem azért tettem, mert egy OLYAN lány vagyok…nem szerettem volna kínos helyzetbe hozni, csak… je suis désolé (sajnálom).
Egy pillanatra súlyos csend telepszik a szobára, s nekem legalább ezer évnek tűnik… tuti, hogy nagyon pipa rám…
O jajj… ezt nem fogom megúszni…
- Semmiség. Nem tehetett róla, minden bizonnyal a szer okozta. Aggodalomra semmi ok, a felelőst az apja, már elbocsátotta. – húz meglepően megnyugtató, halvány kis mosolyt szájára, ami engem őszintén meglep. Mosolyog… Monsieur Takeru mosolyog… és nem haragszik rám!
Ez valami Isteni csoda lehet… vagy talán, túl reagáltam a dolgot? Biztosan, hiszen mindketten tudjuk, hogy tegnap este mi történt, és miért… igen… semmi jelentősége sincs… vagy ha igen elfelejtem, nem kell nekem a bonyodalom…
- Merci beaucoup (köszönöm).- villantok egy sugárzó mosolyt, szemet hunyva a nem sokkal ezelőtti nehéz helyzet fölött… huh…
Miért érzem azt, hogy ezentúl még mozgalmasabb lesz az életem? Ha túl élem, könyvet írok majd belőle…
Szerkesztve Hiyahiya által @ 2009. 09. 21. 16:38:31
|
| Hiyahiya | 2009. 08. 06. 16:26:54 | #1425 |
Karakter: Angeline
Angeline:
Elegánsan ülök le apám íróasztala mellé, és várom a testőrt, aki ezentúl pátyolgatni fog. Hiába mondtam mindig is apámnak, hogy erre semmi szükség, de nem hallgat rám. Mondjuk az utóbbi időben jogosan… azok a fegyveres férfiak, akik a múlt héten rám támadtak, mikor egy kávézóból jöttem ki, engem is megrémítettek. De… még így sem érzem szükségét… egyszer megtörtént!
Nem mintha buta lennék, és nem lennék azzal tisztában, hogy az életemmel játszok, de akkor is! Nem szeretném, ha egy kullancstermészetű fazon éjjel-nappal mellettem loholna! Hogy lenne akkor magán életem? Hogy tudnám a dolgaimat, és az iskolai média hetet szervezni?
Végül is, szeretem apámat, ezért ha neki ez kell, ahhoz hogy megnyugodjon, akkor rendben. És részben meg igaza van, be kell vallani. Megijedtem, legalább annyira, mint mikor anyát lőtték le… azzal a különbséggel, hogy most én vagyok a fegyver célkeresztjében.
A legbosszantóbb az egészben meg az, hogy nem tudom mit akarnak! Csak azt, hogy vagy elrabolnak vagy megölnek, de mindenképp zsarolási tárgy lehessek apámnak! Biztosan… biztosan a Japán maffia akar valamit Franciaországtól, vagy szimplán az böki valaki csőrét, hogy Franciaország hajlandó hadi segítséget nyújtani Japánnak? Ez végül is nagy veszteség lenne az alvilági fazonoknak is…
Micsoda sztori lenne, ha le tudnám leplezni! Már…. Már látom is magam előtt, ahogy a TV-ben beszélek erről, és mindenki engem néz, ahogy izgalmas tényeket mesélek!
Eddig mindenki azt hitte azért akarok a TV-hez szegődni, mert szép vagyok és az édes akcentusom, meg a külsőm miatt biztos jó műsorvezető lennék… de ez tévedés! Mindenképességem meg van hozzá, és a cél az, hogy az embereket megismertessem magammal, és azzal, amit képviselek, bármi is legyen az éppen! Adni akarok nekik valamit, nem pedig drágakőként csillogni a képernyőn! Ha ez az igazság akkor azt, ha egy talkshow akkor azt, ha egy vetélkedő akkor azt!
Karcsú kezeimet ölembe fektetem, s lehajtom fejemet, hogy ne kelljen apám és a mellette álló férfi tekintetének kereszttüzében állnom. Tudom.. tudom, hogy ők is azt hiszik, hogy egy kis lány vagyok, akit most a dadusra bíznak… és csak remélni merem, hogy rugalmas férfit kapok, és nem olyat, aki nem tud alkalmazkodni a mozgalmas életemhez…
Bár… ez a japán pasas azt mondta, hogy tökéletes a kijelölt személy, és hogy az égvilágon semmiben sem fog akadályozni. Azt mondta, a legjobb. Ajánlom is neki… mert ha nem akkor lekaratéjozom… most amúgy sem tudom, hol áll a fejem, annyi dolgom van…
S ekkor nyílik az ajtó, mint egy varázsütésre, s halk cipőkopogás jelzi, hogy valaki belépett, és minden bizonnyal a testőröm lesz az. Habozok egy kicsit, a legrosszabbtól tartok… nagydarab, izomagyú pasi, aki akadályozni fog… hah, mindegy. Lássuk a medvét!
Lassan emelem fel fejem, s csupán egy pillantást vetek rá, mert ahogy szembetalálkozok az engem fürkésző, kemény, mélybarna tekintettel, szinte azonnal lesütöm kék íriszeimet… hogy miért, azt nem tudom.
Mindenesetre… ahogy így sunyiban végigmértem, pont az ellenkezője, annak, amit elképzeltem… egy pont neki. De ettől még lehet rossz partner… mindegy, a remény hal meg utoljára.
Milyen szigorú volt a szeme… egy apró csillanásnyi lágyság, és késsz. Komoly, erős akaratú férfi lehet, aki elkötelezett a munkájával szemben. Legalábbis emberismerőkém –ami megjegyzem nagyon jó- ezt súgja… remélem most sem kell csalódnom benne.
- Takeru ne haragudj, hogy megzavartam a pihenésed... De ez az ügy nem tűr további halasztást. – szólal meg a férfi, aki a Takeru nevezetű pasit ajánlotta, én csak hangjából hallom, hogy komoly arcot vághat.- A nagykövet úr nem hajlandó a zsarolásnak eleget tenni, viszont a leányát sem szeretné veszélybe sodorni, és egy ilyen aktív lányt szobafogságra sem lehet ítélni.... Viszont a nagykövet úr szeretné elkerülni a feltűnést, amit a megkettőzött őrség okozna.- na igen. Nem a feltűnés keltés lenne a gond, hanem az, hogy nem bírnám elviselni, hogy még a szokásosnál több fekete öltönyös, adóvevős fazon flangáljon körülöttem. Elég lesz nekem ez az egy is, és remélem, ezzel ő is így van., Elég ő egyedül. Így jobb lesz…. Ha ez az Monsieur azt mondja, hogy jó, akkor az. Késsz.- Mindenesetre nincs nálad alkalmasabb erre a feladatra. Te nem jössz zavarba sem a sportpályán, sem a bálteremben, így mindenhol megjelenhetsz a hölggyel. Melletted biztonságban tudnánk.
- Elvállalom. Minden előző eseményről minden lehetséges információt meg kell kapnom a lehető leghamarabb. – szólal meg végre testőröm is, és ahogy meghallom óceánmélységű, búgó, férfiasan karcos hangját alig láthatóan megremegek… határozott és erős férfi!
Még sosem hallottam ilyen hangot! És ez a határozottság… szinte sugárzik belőle, pedig rá se nézek! Ez igen!
- Azok egy része titkos, olyan nevek szerepelnek a találkozókon, amit Franciaország veszélyeztetése nélkül nem oszthatok meg.... – kezdené apám a protokoll mondókáját, de indulatos testőröm félbeszakítja. Kicsit udvariatlan, de nézzük el neki… végül is. Férfi, és veszélyes munkát végez, ez végül is érthető.
- Tisztázzuk. Akkor most felfogadott? – érdeklődik erélyesen, felemelt hanggal. Na jó… nagyon udvariatlan. De ez még elmegy. Amúgy sem azért lesz mellettem, hogy csacsogjon, meg hasonlók… bár azt hiszem én nem fogom kibírni, hogy ne beszéljek. Meg amúgy is, sok dolgom lesz… tehát ezzel az apró kis szépséghibával nem tudok majd foglalkozni.
- Igen természetesen, a barátom ajánlás már magában... – mondaná apa megint, de ismét félbe marad… hah… talán túlságosan is erőszakos férfi. Vagy inkább heves? Inkább túlontúl elkötelezett? Nem tudom…
- Nézze engem nem érdekelnek a magas politikai játszmák, titkok, bulik. Baromi földhöz ragadt vagyok ha a munkámról van szó. Itt egy ember, meg kell védeni, én ebből a szemszögből vizsgálok mindent. Vagy be tudom határolni a veszélyforrást, és akkor megfontolás tárgyává teszem, hogy a kisasszonyt a saját környezetében hagyom....
Amennyiben információ hiány miatt úgy ítélem meg, hogy ez túl veszélyes, a saját módszereim szerint folytatom a munkám. Egy biztos, nem a diplomácia, vagy a látszat a munkám. Azzal hogy felfogadott, rám bízta a leánya életét, és én rendkívül komolyan veszem ezt a felelősséget, tehát akár az ön akarata ellenében is megvédem. A döntés az öné. – dörren, s én nagy szemekkel bámulom tovább vékony kezeimet… ez a férfi… ő….
Tökéletes!
Erélyes, határozott, és meg van benne a rugalmasság, ami kell! Ilyen… ilyen pasast még sosem láttam! Aki így mert volna beszélni apámmal! Valahogy… a szavaitól is már úgy érzem, hogy komolyan rá bízhatom magam.
- Én...azt hiszem.... szóval... – makog apám szeppenten, szinte lelki szemeim előtt látom az arcán a döbbenetet… még sosem beszélt így vele senki…
Ez engem végső soron nem érdekel. Csak az, hogy ez a férfi egészen biztosan tökéletes lesz testőrömnek! Józan ítélőképessége van, és nem fog olyasmibe rángatni, ami felesleges!
- Rendben Takeru, a nagykövet úr meg fogja hozni a döntését, addig ismerkedj meg a szobáddal... – szólal meg a másik férfi, ezzel útjára bocsátva Takerut. Még hogy… ha apám ezen elgondolkozik, akkor nem történik semmi jó!
Azt meg nem engedhetem, hogy bárki saját belátása szerint rendelkezzen fölöttem! Mi vagyok én? Valami, kis zsák, amit cipelni lehet, egymás vállán?
Nekem kell kezelésbe venni a dolgokat, vagy számomra egyáltalán nem kedvező dolgok fognak történni…
Mintha puskából lőnének ki úgy pattanok fel, s a csukott ajtó felé iramodok elszánt arckifejezéssel. Nem engedhetem, hogy minden mások kénye-kedve szerint dőljön el! Először apámmal tudatom az akaratom, aztán ezzel a Takeru fazonnal is! Csak érjem még el időben…. Ebben a cipőben kicsit kényelmetlen lenne futkározni…
Kitárom az ajtót, szinte kiszakítva a keretből, s még pont időben csípem el a magas férfit, épp tűnne el a folyós végén, ám én futásnak eredve indulok utána apró kezemmel integetve.
- Várjon! Kérem, várjon! – kiáltok utána, s úgy látszik sikerült felhívnom magamra a figyelmét, mert válla fölött pillant le rám, ahogy neki mutogatva kísérelem meg megállítását.
Ahogy odaérek, csak akkor tudatosul bennem milyen erős férfi lehet… alig érek a válláig, még így magas sarkúban is… oké nem az a ribizlis, utcalányos cipellő, alacsonyabb azért a sarka, de így is milyen pici és törékeny vagyok mellette…
Csupán elszántan pillázok fel rá, s mielőtt megszólalhatna kezeimmel megragadom erős csuklóját, s egy ellenkezését nem tűrve kezdem magam után vonszolni. Nem nézek arcára, félek, hogy még egy pillantás ettől a szempártól és elkezdek majd félni tőle… pedig, ha megvéd, akkor semmi félnivalóm nincs tőle. Csak…csak… túl szigorú pasasnak tűnik. Olyan… merevnek, és formálisnak. Nem szeretem az ilyen embereket, de neki ez a dolga, és… csak a szemkontaktust kell kerülni egy darabig,míg meg nem szokom.
- Bocsásson meg, de azt hiszem, a meglegyezés problémáján, már csak én segíthetek. – magyarázom még neki magabiztosan, s az iroda felé hurcibálva váltom ki egy cseppnyit meglepettségét, mely felvont szemöldökében, s enyhén kitágult szemeiben mutatkozik meg. Azt hiszem nem a mimikák embere… és szerintem nagyon is jól látom. Kábé annyi érzelem, van az arcán, mint emennyi egy botoxozott nőén… hah… mindegy, majd segítünk ezen is.
Sikerül végül is bevonszolnom az irodába ismét, törékeny és kis termetem ellenére, s továbbra is csuklóját szorongatva elszántan karcsú ujjaimmal, nézek farkasszemet apámmal. Az akaratosság és makacsság a főerényeim egyike! És apa is tudja, hogy nem vitatkozhat velem, mert úgy is meg tudom győzni, és ő egy épkézláb ellene szóló indukot nem tud mondani!
Ujjacskáim alatt érzem Takeru bőrének bizsergető melegét, erős csontját, és azt ahogy szívverése egy aprót gyorsabban pulzál… nem szabadna, hogy érdekeljen, mégis észrevettem. Végül is mindig elveszek az apróságokban! Ennyi… csak megállapítottam, hogy a normálnál férfiasabb és gyorsabban ver a szíve, nincs ebben semmi.
Ugyan akkor, nem értem miért hagyja, hogy itt fogdossam, és szorongassam, mint egy játékcsörgőt… azt hittem minimum elrántja majd a kezét, és rám kiált, hogy ne álljak az útjába, meg ilyesmi…hhmm… tévedni emberi dolog.
- Apa! Nincs mit itt átgondolni! Monsieur Takerunak igaza van! Ahhoz, hogy tisztán láthassa a helyzetet, az engem fenyegető veszélyt, információra van szüksége! Különben sem tűnik olyan embernek, aki csak úgy kiszivárogtatná, azt amit tud! És én ŐT akarom! Tapasztalt, és határozott férfi! Képes megvédeni, és ítélni, ha kell! Úgy gondolkodj ezen, ha rossz döntést hozol, akkor az én életemnek veszt véget! Mert egy hibás kis lépés és nekem végem! – szegem fel a fejemet dacosan, kék szemeimet összehúzva, lelkesedéstől kipirult arccal. Tudom, hogy ezzel lehet rá hatni, és tudja, hogy felesleges vitatkoznia…
Csendben figyelem, s fogom biztosan Takeru kezét, mintha valami életmentő kapaszkodó lenne, ő pedig engedi. Látom már apám arcán, hogy kezd belenyugodni, hogy igen, a lánya ismét győzött az ő akarata felett, mivel egy perc és halk sóhajjal bólint egyet.
Tudtam! Igen! Szeretem, mikor nekem van igazam! És amúgy is… jó a meggyőzőkém, és mindig rajta gyakorlom!
- Legyen. Rendben. Feladom! – simogatja meg homlokát megadóan, én pedig sugárzó mosollyal engedem el végre újdonsült testőröm mancsát, s tenyereimet összecsapva nyugtázom, hogy ismét győztem. Van, ami sosem változik. Ahogy ez sem. Mindig ez volt, ez van, és ez is lesz. Látod apa! Ez a rossz abban, ha valaki túlságosan hasonlít az anyjára!
Anyám is pont ilyen akaratos nőszemély volt, mint én… már csak azért büszke vagyok magamra!
- Rendben! Ezek szerint a későbbiekben állsz majd Monsieur Takeru szolgálatára, igaz? – érdeklődöm mosolyogva, és ahogy egy bólintással válaszol, még bájosabbá válik a mosolyom. Nyah, azt hiszem ezt el is intéztük! A mellettem csendesen az eseményeket figyelő barna hajú férfi felé fordulok, és kacsintva intek neki egyet.- Jöjjön, körbe vezetem, azt hiszem többre megy velem, mint egyedül! Higgye el, ez a hely egy labirintus!
- Ha ön mondja… - sóhajtja fáradtan, s engedi, hogy mellette ellibbenve lépjek a folyósóra.
Megvárom míg kisétál mellém, majd kényelmes tempóban indulok háznéző kis körutunknak. Igen, nagyon nagy ház, és bevallom, mikor először idejöttem, én is eltévedtem… nem is egyszer. De végül is, hamar feltaláltam magam, és most már úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Ehhez mérten, minden fontos kis információt elmondok Takerunak, hogy honnan lehet, még egyik szobából a másikba bejutni, pár titkos kis ajtót, satöbbi… mindent, ami csak fontos lehet. Ő közben nézelődik, néha –néha megtapogat egy-két dolgot, kérdezget, én pedig segítőkészen csacsogok, mintha már vagy ezer éve ismerném. Nem tehetek róla… jó a kommunikációs készségezem, azaz imádok beszélni, és hamar megnyílok az embereknek… anyám azt mondta, néha vissza kéne fognom magam, mert egyszer ki fogják használni ezt a remek adottságomat. De én bizakodó, és pozitív típus vagyok. Így hiszek abban is, hogy nem.
Azért elcsípem ám, hogy néha a szeme sarkából rajtam felejti a tekintetét… ilyenkor, midig arra gondolok, azt méri fel, vajon milyen gyorsan lehet velem futni, és hogy vajon el-e férek mögötte… a válasz az hogy nagyon gyorsan mert könnyű vagyok, és a fiúk szerint sok foghatóság van rajtam, és a másik válasz pedig, hogy igen… egészen biztosan elférek mögötte, még nagyon erőlködnöm sem kell hozzá…
Bár van olyan érzésem, hogy máson elmélkedik ilyenkor, de hagyjuk inkább. Nem az én dolgom.
Végül, úgy fél órás séta után elérünk szobámhoz, s én kitárva az ajtó lépek be. Szerintem nagyon szép szoba. Minden egyes bútor fehér, ízléses, és nem hivalkodó. Direkt szerényre csináltattam, és inkább szépre. Nem szeretem a csicsás dolgokat. De főleg… a balachinos ágyamat imádom…. Mintha egy nagy fehér párna lenne, és körülbelül olyan puha is… imádok rajta feküdni…
Egy szóval ez az álom szoba nekem. Azt hiszem Takeru-é, pont szemben van. Azt hiszem… de majd az egyik inast megkérdezem.
Belép, s az arcára fagyott szigorú tekintettel mér végig minden, amíg én hatalmas tükörrel ellátott asztalomhoz sétálok, s ledobom a székre kabátomat. Ideje kertészkedni… még van egy kis időm, szóval azt hiszem, most a virágaimnak énekelgetek egy kicsit… sokan furcsának tartanak miatta, de az ne tartson annak, akinek a WC-je beszél… hehe…
- Ez az ajtó az erkélyre vezet?- kérdezi a hatalmas üvegajtókra bökve, én pedig bólintva nyomok a kezébe egy kulcsot hozzásietve.
- Igen, és ezzel a kulccsal nyílik. A szomszéd szobából át lehet ide jutni, és pont ez az a szoba, amit az udvarról a legjobban lehet látni. Csak azért, mert szerintem ezt fontos információ lehet magának, mon garde du corps (testőröm). – mosolyogok fel rá sugárzóan, ő pedig egy darabig csak arcomat kutatja, kemény barna íriszeivel. Hmm… lehet, hogy a nevem miatt… hiszen még be sem mutatkoztam neki! Én hülye…- Oh, bocsásson meg, még be sem mutatkoztam! A nevem Angeline Ciel, de szólítson csak Angeline-nak! Semmilyen kisasszonyt, és hölgyemet ne mondjon nekem, az túl formális! – nyújtom felé kezemet barátságos, magabiztos kis mosollyal, s ő egy percig vár, majd az enyémhez képes hatalmas markába zárja kezecskémet, én mégis biztosan szorítom meg az övét. Már amennyire átérem…
Érdes a bőre… biztos, sok fizikai munkát végezhet. Edzhet, súlyzózhat, vagy valami hasonló… nagyon férfias. Sugárzik belőle a biztonság, és a védelem. Megnyugszom tőle.
- Takeru Ishi. De hagyja el a monsieur-t.- árulja el becses nevét ő is, s látom ám, hogy szája sarkában apró, leheletnyi kis mosoly görbül… há! Mondtam, én segítek majd a mimikai problémáin én…
- Rendben! – teszem csípőre a kezemet, hirtelen, s felnézve rá, kezdek bele délutáni programom elregéléséhez.- Én most átöltöznék, ha megengedi, mert kertészkedni fogok. Velem jöhet, ha gondolja, legalább mindent meg tudok mutatni. Oh, és mielőtt elfelejtem! Az enyémmel szembeni szoba a magáé. Most pedig, forduljon szépen el! – intek neki, majd vállait megfogva fordítom a terasz felé, hogy halk nevetéssel sétálhassak a ruhás szekrényem felé. Remélem nem fog meglesni…- Ne lessen, mert kinyomom a szemét! – figyelmeztetem azért…
A gardróbhoz lépek, s egy kertészgatyát, valamint egy ujjatlant leakasztva intézem el a ruha választást, s megkönnyebbült sóhajjal dobom le magamról gönceimet. Mindegyiket az ágyra dobom, mert mindig így szoktam…. Az ágyon tökéletes helye van, mert Isabelle, a szobalány, úgy is elpakol majd. Szegény… mindig túl sok munkát adok neki…
Nem tehetek róla! Ilyesmire nincs időm, mentségemre szolgáljon!
Felküszködöm magamra a combközépig érő kantáros nadrágot, majd a fölsőt is, s hajamat kis, rakoncátlan kontyba kötve szemlélem meg magamat a tükörbe, és elkönyvelem, hogy igen harcra készen állok! Reszkessetek gyomok, mert jön Angeline, és kiírt titeket, mint a terminátor!
Még egyszer utoljára megszemlélem magamat, majd megpördülve intek a testőrömnek, de mikor rájövök, hogy nekem háttal áll, s hozzá lépek s kezemet vállára simítva hívom fel magamra a figyelmét.
- Mehetünk! – tudatom vele is a remek hírt, s ahogy végig mér, az valahogy most… egy kicsit… másképp hat rám. miért méreget állandóan? Igazán nem értem, mit kell rajtam annyira bámulni! Talán… van rajtam valami, vagy mi… Én is lepillantok magamra, majd ahogy konstatálom, hogy minden a helyén, csak megvonom a vállam, s egy apró kacsintással ragadom meg ismét kezét, s csuklóját szorongatva húzom magammal, mintha a karja egy póráz lenne, amit csak úgy vonogathatok magam után…- A kertbe megyünk, és amíg én kertészkedem, addig nyugodtan nézzen körbe, és mérje fel a terepet, meg hasonlók. Ha kérdése van, szegezze nekem, és én bátran válaszolok!
- Rendben, rendben…- morogja az orra alatt, és mond még valamit, de azt már nincs szerencsém hallani… talán, másra számított. Biztos azt hitte egy szégyellős kislány vagyok. Pedig nem! Csak épp, elsőre mindenki ezt hiszi… azt mondják túl szép arcom van ahhoz, hogy elsőre egy akaratos fúriának nézzenek… és ilyenkor jön az a bizonyos, dühös tarlón verés, amit csak nevetve fogadnak… bah…
De végül is, ő eddig még semmit sem kritizált, és ahogy gondolom, nem is fog, ha nem szükséges. Nem túl közlékeny férfi, csak ez zavar benne. Pedig, ha egy kicsit kedvesebb lenne, talán már rögtön elaléltam volna tőle. De mindig is szerettem magamban, hogy nem ilyen vagyok. Amúgy is, a testőröm! És ennyi!
Még ha vonzó férfi is, akkor is! Na, hát… magas, erős testalkatú, és jóképű. Meglepő tulajdonságok egy testőrnek, de ez van. A munkáját jól végezze, és akkor jól megleszünk.
Futólépésben érünk ki, a sok száz színben pompázó kis kertemhez, s csupán ott eresztem el, hogy a kis üvegház melletti vödrömet felkaroljam, és a benne lévő eszközökkel siessek, az egyik virágágyáshoz. Nárciszok, amik így tavasszal szépen nyílnak, és amúgy is gyönyörűek… már csak azt várom, hogy a kardvirág és a liliom is kivirágozzon, és akkor ez a hely nagyon szép lesz. Meseszép, azt hiszem.
Heppem, hogy mindenévben átrendezem őket, mindig más mintára… most a meglevő virágok, mit sok kis színes buborék, úgy helyezkednek el. Nagyon tetszenek, és amúgy is imádok kertészkedni. Megnyugtat, és összekoszol egy kicsit. Szeretek egy kicsit piszkosnak látszani. Egy kis sár az arcra, és máris látják, hogy nem egy megközelíthetetlen úri lányka vagyok.
Letérdelek, s négykézláb hajlongva simogatom meg az egyik piros kis virág szirmát gyengéden. Lágy mosoly kúszik pofimra, s révedező tekintettel cirógatom azt a piros tulipánt. Anyám kedvenc virága volt… mindig ezt vett otthonra, és mikor szezonja volt, a lakást tele pakolta piros tulipánnal… nagyon szép…
Kutató tekintet érzek magamon, s kíváncsi hátra fordulva pillázok Takerura, aki engem fixírozva áll, alig egy métere tőlem.
- Valami baj van? – érdeklődöm ártatlanul, s válaszát várva ülök le a puha, zöld fűre.
Érdekes férfi, az egyszer biztos… nem értem miért nem bezsél… csak néz, és néz… de vajon mit lát?
Hmmm… érdekes.
|
|
