Az ajtó nem záródik be. Aztán már csak ujjait érzem a hajamba markolni, majd tenyerét az arcomon csattani. Tõle az ütés legalább háromszorosan annyira fáj... de tudom, hogy megérdemeltem. Tiszteletlen voltam és engedetlen, felrúgtam a szabályokat. Magamnak köszönhetem. Ahogy elenged, visszazuhanok az ágyra, õ pedig bezárja az ajtót. Most... most jön a csúnyábbik része?

- Sajnálom. Meg kellett tennem. Mást ezért fejbe kell, hogy lõjek, és ezt mindenki nagyon jól tudja.
- Semmi baj. – Csak egy egészen enyhe megkönnyebbülés keveredik a végtelen szomorúsággal. – Tudom, hogy nagyot hibáztam. Ha ennél jobban meg kell, hogy büntess…
- Nem lehetsz többé a kurvám.

Szavai felérnek egy újabb arculcsapással. Vagy akár tízzel is. Az nem lehet... Könnyes szemekkel borulok lábai elé.

- Ne! Kérlek, ne! Verj meg, de ne dobj ki! Chen – nézek fel rá könyörögve.

Megsimogatja a hajam, majd intésére felállok.

- Sokkal több kárt is okozhattál volna ezzel nekem. Nem engedhetem meg, hogy ez még egyszer megtörténjen, Nobu. – Kezdeti néhány könnycseppem zokogássá fajul szavait hallva. – De azt egy árva szóval sem mondtam, hogy el kell menned innen. – Hogy... mi? – Szükségem van valakire, aki leegyezteti a tárgyalásokat, leszervezi nekem a partikat és adott esetben, ha már látom, hogy mennyire bízhatok benne, tartja a kapcsolatot a bárokban dolgozókkal.
- Akkor nem… - kezdem szipogva, de körém fonódó karjai elhallgattatnak.
- Nem. Nem engedlek el, soha többé, Nobu.

Magához szorít, elõzõ szavai bennem visszhangzanak, szívem heves, izgatott dobogásba kezd, miközben én is átölelem.
- Megígéred? – nézek újra rá.
- Megígérem.

Gyors, ám annál sokatmondóbb csókot váltunk. Nem gondoltam volna, hogy vala is így fogok még csókolni valakit... de Õt ha akarnám se tudnám érzelemmentesen megcsókolni.

- Akkor… mától én vagyok a titkárod? – Bólint. – És… senkivel nem kell lefeküdnöm?
- Errõl szó sem volt. – Reménykedésem megszeppent csalódásba megy át. - Én talán senki vagyok, Nobu-chan?

Megkönnyebbülten kacagok fel. Imádom.
- De te nem a ’kell’ kategóriába tartozol, Ru-sama – mosolygok rá. – Veled együtt akarok lenni, nem érzem muszájnak.

Végigsimít arcomon, és pár másodpercig elgondolkozva figyel. Vajon mire gondolhat? Remélem semmi rosszra... én annyira boldog vagyok! Azt hittem az én életem soha nem jön már egyenesbe, erre egy közönséges diszkóban találkoztam vele, és mostanra minden... minden olyan jó lett.
- Holnap elkezdelek betanítani. Velem jössz a tárgyalásokra, bemutatlak mindenkinek, megkapod az üzlettársaim telefonszámát is. Tényleg. Voltál már titkár?
- Hát… még nem. De gyorsan megtanulom. Az emberekkel könnyen szót értek, a partiszervezéshez konyítok valamicskét, szóval nem lesz baj – simogatom meg mellkasát.
- Rendben, bízom benned, Nobu – mosolyog rám.

Keze kimonóm alá siklik, gyengéd simítást érzek a combomon. Mm, igen, ez már sokkal jobban hangzik... Lábamat felhúzva fonom dereka köré, õ pedig ölbe vesz, és az ágyhoz visz. Vele akarok lenni...

Most nem olyan gyengéd velem, mint a legutóbb, de én ezt is mérhetetlenül élvezem. Mindegy, hogyan csinálja, mindegy, mit csinál, ha Õ teszi, akkor én azt szeretem... És most már tényleg csak az övé vagyok. Senki más nem érhet hozzám, senki máshoz nem kell hozzáérnem... Ahogy ennek lennie is kell.

***

Az elkövetkezendõ néhány nap tanulással telik. Szerencsére nem bíztam el magam, tényleg könnyen sikerül elsajátítanom a szükséges dolgokat. A nyakunkon levõ utat Taiwanba már csak kis segítség igénybevételével szervezem meg, mindenre gondolva – jegyek, csomagok, taxi –, és még Chen barátját, Victort is felhívom, hogy tudja, mikor érkezünk meg. Az itteni ügyeket is ketten kezdjük szervezni, segítek neki a tárgyalások egyeztetésében, és felvetem az ötletet, hogy mi lenne, ha az itteniekkel majd laptopon keresztül beszélne, hogy minden rendben van-e.

Izgatottan járkálok a házban. Holnap indulunk! Igazából nem is tudom, miért várom ennyire, de valahogy sokat jelent számomra, hogy Chen megmutathatja nekem az otthonát. Kilibbenek a szobám ajtaján, hogy Chenhez siessek – tudom, hogy most kissé elfoglalt, de most egy kis ideig általam lesz elfoglalt. Aztán meglátom, hogy valaki éppen bekanyarodik a folyosóra. Egy karja felkötve, szemén is kötés, felrepedt ajkak, kék-lila foltok...

Uramisten, ez Haruki!

- Haruki? – kérdezem döbbenten, és sietve indulok felé. – Ó, istenem, Haru-chan, mit történt?

- É-én... – kezdi, sebes szája megremeg, szemeibe könnyek gyûlnek.

- Csss, nyugalom, nincs semmi baj – ölelem át óvatosan, vigyázva, hogy ne fájjon neki. Ki tudja, milyen sérülései vannak még... – Gyere velem, elkísérlek a tárgyalóba, aztán szólok Chennek, rendben?

Szipogva bólint, néhány könnycsepp legördül arcán. Óvatosan teszem kezem a hátára, hogy a vállamra tudjon támaszkodni, miközben elbiceg a tárgyalóig. Leültetem az egyik székre, és már rohanok is Chenért. Ennek nagyon nem fog örülni...
- Chen… itt van Haruki – mondom halkan, kissé félénken, mikor belépek.
- És ez miért ilyen nagy baj, hogy ennyire félsz közölni? – ölel magához.
- Nem azzal van a baj, hogy õ jött, hanem, hogy miért – sóhajtok, majd nyakába csókolok. – A tárgyalóban van.

Látom, hogy Chen keze ökölbe szorul, ahogy meglátja Harukit. Nem csoda..
- Mi történt? – Haru-chan sírni kezd. – Ne félj, én nem bántalak, Haruki. Mond el, mi történt.
- Egy… egy férfi volt. Nem akartam elmenni vele, mert a többiek a bárban mondták, hogy pozitív. Nem akartam kockáztatni, hogy megfertõzzön. Akkor tönkretettem volna a hírnevét, Ru-sama.
- Igen, ezzel kapcsolatban jól döntöttél. Õ vert meg?
- Igen, uram. Megvárt munka után.

Szinte látom, hogy Chen fokozatosan egyre idegesebb lesz.
- Látta valaki, hogy hogy nézett ki? – kérdezi, mire Haruki a kezébe ad egy rajzot.
- Ezt… én rajzoltam, uram. Hátha segít megtalálni.

Chen egyik emberéhez lép, a lapot a kezébe nyomja.
- Estére legyen a pincében, vagy téged büntetlek meg helyette. – A férfi már szinte ott sincs. – Haruki. Nekem, és Nobunak el kell utaznunk, és nem is tudom pontosan, mikor jövünk. De ha jól látom, neked a lábadozás eltart egy darabig. – Gyengéden simítja meg Haru-chan haját. Még hogy rossz ember... – Addig a házban maradsz, amíg vissza nem jövünk. – Haruki és én is meglepõdünk. Azaz õ inkább megdöbben, engem csak meglep, hogy ilyen nagylelkû. – Te leszel a felelõs a szobanövényeimért – közli halálos komolysággal, de én elmosolyodom, micsoda mondvacsinált beosztás. – Fogadok melléd egy orvost, addig kinyittatom a múltkori szobádat, menj. Kérj vacsorát is, és aludj. Ha itt az orvos, felkelt valaki.

Haru-chan szemébõl csak úgy sugárzik a hála, miközben nehézkesen elhagyja a termet.
- Szobanövény felelõs? – kérdezem vigyorogva.
- Mégsem mondhatom, hogy semmit se csináljon – néz rám, én pedig nem bírom ki, hogy ne ugorjak a karjaiba.
- Egy pálmád van, a nappaliban.
- Igen, emlékszem. Majd vetetek még párat, nehogy elhanyagolja a munkáját.
- Te jó ember vagy, Chen – simogatom meg arcát, mire õ tenyerembe csókol.
- Csak mióta mellettem vagy, szépségem.

Ahogy megcsókol, a szívem még az elõzõ mondata által elõidézettnél és hevesebben kezd dobogni. Ha így folytatom, szívbeteg leszek. De nem érdekel. Amíg miatta lehetek, még az is boldogan lennék.

***

- Chen... – nyögöm nevét, körmeim hátába mélyednek, ahogy ajkai a nyakamat járják be.

Ujjai már mélyen bennem vannak, módszeresen kerget az õrületbe. Ajkai aztán újra megtalálják az enyémeket, vadul csókoljuk egymást. Akarom...

Két rövid, de erõs kopogás, mire Chen kelletlenül elenged.

- Ne – nyitom ki szemeimet. – Mondd, hogy nem kell menned.

- Sajnálom, démonom – csókol meg bocsánatkérõen. – Ez nem várhat.

- Tudom – sóhajtok beletörõdõen. – De akkor legalább add meg neki, amit érdemel.

Chen csak szélesen mosolyog.

Mikor visszajön, szinte azt sem hagyom, hogy levegõt vehessen. Már húzom is magammal az ágyra... Közlöm vele, hogy kárpótlást követelek a megszakadásért, és nem kell sokat gyõzködnöm, vigyorogva egyezik bele.

És meg is kapom a kárpótlásomat...

***

Amikor másnap végre elfoglaljuk a helyünket a repülõn, már végtelen fáradtságot érzek. Ez a felszállás elõtti hosszú várakozás valami borzalom.

- Olyan izgatott vagyok – nézek Chenre mosolyogva.

- Alig várom, hogy megmutathassam neked Taiwant – teszi kezét az enyémre.

- Én pedig alig várom, hogy megmutasd – hajolok hozzá közelebb egy csókért.

Ördögi ötletem támad, de abszolút megvalósítható. És szerintem Chennek határozottan nem lenne ellenére...Még szerencse, hogy azt kérte, elsõ osztályra szóljanak a jegyek. Itt jobban el vagyunk különítve, és senkit nem zavar, ha megcsókolom...

Mert megteszem. És nem ellenzi a dolgot. Itt még nem fogok rámászni... de a kezdeti stádiumot könnyedén el lehet indítani. Ahogy kezem mellkasára simul, miközben egyre közelebb húzódom hozzá és egy pillanatra sem engedem el az ajkait... Õ kezét combomra helyezi, simogatja, és fokozatosan, tudatosan izgatjuk fel egymás minél jobban. Tudja, mire megy ki a játék.

Amikor elengedem, egy csábító mosoly kíséretében állok föl, majd tûnök el az egyik mosdó ajtaja mögött. Természetesen nem zárom magamra az ajtót, és nem kell fél perc, hogy Chen is megjelenjen. A hely szûkös, de éppen ezért olyan izgalmas...

A közelsége, a csókjai, a simogatása megõrjít. Egyre jobban akarom õt, és érzem, hogy ez kölcsönös. Nem is kell sokat várnom, hogy megfordítson, és a falhoz szorítva, vadul tegyen magáévá. Újabb eszméletlen élmény...

***

Még leszálláskor is az Õ hatása alatt vagyok, de látom, hogy Chen ezzel tökéletesen tisztában is van, hiszen mindig vigyorogva néz rám. Na nem mintha felülmúlná azt az aljas kis mosolyt, amivel zilált hajamat igazította meg, mikor visszaültünk az ülésekbe. Na, akkor nagyon utáltam. Biztos ezért csókoltam meg rögvest...

Ahogy leszállunk, már indulunk is a csomagjainkért.

- Üdvözöllek az otthonomban, kincsem – súgja a fülembe Chen.

Boldogan mosolygok rá, és nem ússza meg egy csók nélkül. Ahogy a csomagjainkat is sikerül fölvenni – na meg persze átjutni az ellenõrzéseken –, a kijárat felé indulunk, ahol a taxi már vár ránk. Egyre izgatottabb vagyok, olyan kíváncsi vagyok, milyen Taiwan!

A csomagjaink már a taxi csomagtartójában, mi is beülünk, Chen pedig lediktálja a címet, ha jól tudom, Victor is ott vár majd minket. Megfogom Chen kezét, miközben elindulunk, és tekintetemet rögtön a tájra szegezem az ablakon keresztül.

Egy ideig csak néz, majd leül az ágyra, és int, hogy menjek oda hozzá. Automatikusan az ölébe ülök, de úgy tûnik, tetszik neki, mert még egy gyors csókot is kapok.

- Szépségem. Ha még élnek a szüleid, el kellene menni hozzájuk, nem? – kérdezi, kisimítva egy tincset az arcomból.
- De nem akarok.
- Figyelj, kincsem – néz a szemembe. – Nem akkor kell szeretni anyádat és apádat, amikor már nincsenek…
- Kérdezhetek? – Bólint. – Akkor te… miért nem beszélsz a szüleiddel?

Felsóhajt, kitessékel az ölébõl, és az ablakhoz lép.
- Mert nekem már nincs családom.

Szomorúan sóhajtok, mögé lépek, és hátulról átölelem.
- Sajnálom, hogy felhoztam.
- Elõbb, vagy utóbb úgyis elmondtam volna. Ha Vic tudja, te is tudhatod. – Karomat megragadva vezet át saját szobájába. Inni tölt magunknak, és leültet. – Igyál, úgy nem hangzik olyan undorítónak – mosolyog rám.
- Ha ennyire rossz... – kezdem.
- Inkább tõlem tudd meg, mint Victortól. – Leül mellém. – Volt egy ikertestvérem. Az öcsém. Amikor tizenkét évesek lettünk, õ eltûnt. Apám és anyám nagyon nehezen viselték, õ volt a kisebb és mindenben kedvesebb. Sokszor megkaptam, hogy semmit sem érek, pláne, mikor megtudták, hogy meleg vagyok. Akkoriban volt egy párom. Kedves fiú volt. De apám megtudta, hogy hol lakik, és megverte… a fiú másnapra meghalt, vérrög volt az agyában a veréstõl. – Döbbenten pislogok a hallottak után, de azonnal leteszem a poharamat, hogy hozzá bújhassak. Õ is elvesztette... nem tudom, melyik a rosszabb. – Akkor utáltam apámat, de… miután elvesztettem, rájöttem, hogy mennyi mindent kaptam tõle és anyámtól. – Arcomat maga felé fordítja. – Nobu. Ne kövesd el az én hibámat te is – simít végig arcomon. – Jövõ héten úgyis megyünk haza, elõtte vagy utána elmegyünk a szüleidhez.

Meglepve nézek rá.
- Öhm… Megyünk? És… miért jössz velem a szüleimhez? Már, nem mintha akarnék menni.
- Igen. Hazaviszlek, és megmutatom neked Taiwant – mosolyog. - És inkább én menjek veled, mint valamelyik testõröm, nem?

Igaza van. De... mégis mit mondanék nekik?
- De akkor... – kezdeném a kérdést.
- Azt mondjuk, ami az igaz. Fontos vagyok az életedben, és velem élsz.

Ezt jó hallani, de akkor is... Közelebb bújok.
- Nem szeretném…
- Akkor Taiwan után megyünk – simogatja meg a hátam.
- Meddig leszünk egyébként?
- Nem tudom. Az attól függ, hogy mennyi idõt kell szánnom az üzletre. Mert mindenképp szeretném neked megmutatni az otthonomat. – Elgondolkozik. – Maximum két hónap, ha lassan haladok az üzlettel.
- És amíg távol leszünk, itt ki marad? – kíváncsiskodok.
- A négy bizalmasom, akik megalapították az itteni ágat – mosolyog rám. – Félsz? Nem akarsz velem jönni?

Már hogy ne akarnék?! Két hónap nélküle maga lenne a pokol.
- Dehogyisnem! Isteni lesz… kicsit kiruccanni… úgysem voltam még arra – mosolygok. Erre még szorosabban ölel át, amit nem is bánnék, ha könnyebben kapnék levegõt. - Chen…
- Sajnálom – suttogja. - Csak még egy kicsit… Olyan jó érezni téged… - A szívem is beleremeg ezekbe a szavakba, viszonzom az ölelést, és az idõ mintha megállna. - Taiwanon nem kell dolgoznod – ránt vissza hangja a valóságba. – Az egyetlen feladatod az én szórakoztatásom lesz.
- Miért? – kérdezem, nem mintha zavarna a dolog, sõt... határozottan jobban hangzik, hogy csak vele kelljen lennem.
- Mert te a japán ágban dolgozol. Nem engedlek a taiwaniak közé. Veszélyesek.

Bólintok, aztán elgondolkozom a szüleim ügyén. Talán... lehet, hogy mégsem olyan szörnyû ötlet? És ha ennyire ragaszkodik hozzá, talán boldoggá tenném vele, legalább egy kicsit. Vagy pont hogy nem, hiányozna neki a saját családja? Nem tudom...
- Talán… de csak talán… ha jól sikerül az út, akkor tényleg eljönnél velem a szüleimhez? – pillantok rá.
- Mint a micsodád? – kérdezi.

- Hát... a... izé... nem tudom... Mint a kedvesem? – nézek fel rá elpirulva. – Mármint, ha te nem szeretnéd ezt így kimondani, akkor nem erõltetem, de ha megtudják, hogy együtt élünk, akkor ez nekik magától értetõdõ lesz, és inkább ne zavarjuk össze õket – teszem hozzá hadarva.

Mosolyogva rázza fejét hadaró magyarázatomon.

- Nobu-chan... – simogatja meg az arcom. Nagy szemekkel pislogok rá, mire kapok egy finom csókot. – Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

Az elkövetkezendõ két nap számomra kínkeservesen telik el. Chennek rengeteg dolga van, nem csak megbeszéléseket kell intéznie, hanem ellenõrizni a bárokat és a dolgozókat. Ráadásul néhány „utcai dolgozóval” problémák adódtak – a részletekbe nem avatott bele, csak azt tudom, hogy bepanaszolták õket –, amiket a lehetõ leghamarabb el kell intéznie. A második nap délutánján már nem bírom tovább, szobájába megyek, és azzal az elhatározással maradok ott, hogy ha csak fél órára is ér rá, én akkor is kisajátítom arra a fél órára.

Amikor belép a szobába, szinte látom rajta, hogy lerendezte a fontos dolgait.

 - Chen! – Szinte repülök a karjaiba. – Végre...

- Nobu – sóhajtja nevem, és átölel.

- Hiányoztál – nézek fel rá, és rögvest megcsókolom. Úgy hiányzott már... Mikor elválunk, és a szemébe nézek, úgy érzem, valami nem oké. – Valami baj van?

- Nem, nincs – feleli, de nekem nem úgy tûnik. – Nobu, ma este...

- Ne.

- Nobu – néz rám szigorúan, mire lesütöm szemeimet.

Igaza van, jogos, hiszen még mindig ez a munkám, de akkor is... Belegondolni is rossz, hogy mással legyek. Nem akarok senki máshoz hozzáérni. Nem akarom, hogy bárki más hozzámérjen.

- Vendégek? – kérdezem kerülve pillantását. Chen bólint, nekem pedig minden kedvem elszáll a gondolatra, de tartom magam. – Rendben.

Alig lehetek vele tovább, hiszen készülnöm kell. Pedig sokkal inkább töltöttem volna vele az egész délutánt... estét... éjszakát... Határozottan jobb lett volna, de azt hiszem jobb, ha nem haragítom magamra. Ha dolgozni kell, akkor dolgozni kell.

Bevallom, kicsit megkönnyebbülök, amikor kiderül, hogy ismét többen vagyunk – viszont kevesebb a vendég. Mindegyikrõl szinte ordít, hogy gazdagok, az sem lenne feltûnõ, ha a homlokukra lenne írva: „pénzeszsák vagyok”. Jó jel, hogy így valószínûleg nem mindenkinek jut kuncsaft, de szándékosan nem fogok kibújni a munka alól. Vagy legalábbis nem feltûnõen. Igazából nem szabadna... de tényleg félek, hogy kiakadnék.

Az egyik fiúval közösen vagyunk egy férfi társaságában, és én igyekszem úgy intézni, hogy inkább a másik fiúra koncentráljon, hozzá kapjon kedvet. Egy alkalommal, amikor felpillantok, látom, hogy Chen belép a terembe. Szemeivel némán üzen, én pedig egy bájos elnézéskéréssel fölállok, és odasétálok Chenhez, majd követem a folyosóra. Már megint baj van?

- Egy fiatalember rád vár abban a szobában – mutat rá az ominózus ajtóra. – Mindenképpen téged akart. Mint Nobut.

- Engem? – kérdezek vissza összezavarodva.

A kuncsaftokkal nem szokásunk bemutatkozni, honnan tudta a nevem? Meg egyébként is... eddig még egyik vendég sem hagyta el a termet, aki esetleg engem akarhatott volna.

- Tudom, mire gondolsz, nekem is furcsa. Viszont ne aggódj, ismerem az apósát, szinte üzlettárs, megbízható.

A „de a fiúról ezt nem tudom biztosra elmondani” mondat kimondatlanul lebeg köztünk a levegõben. Nem baj, biztos nem lesz gond, ha másban nem, Chenben megbízom. Illetve gond az lesz... Hogy fogom kibírni?

Belépek a szobába, és bezárom az ajtót magam mögött. Sötét van, nincs felkapcsolva egy lámpa sem.

- Nobu? – A szívem kihagy egy ütemet, végtagjaim elgémberednek. Ezt a hangot ezer közül is felismerném. – Tényleg te vagy az?

A villany felkapcsolódik, és ott áll elõttem. Származása miatt összetéveszthetetlen bárkivel is, szinte semmit nem változott. Hosszú fekete haja sok vékony tincsben fejére fonva, meleg barna szemeivel engem figyel. Csak a vonásai lettek markánsabbak.

- Jace – nyögöm ki frappánsan.

- Én. – Közelebb lép, kezét lassan emeli föl, hogy megérintse az arcom. – Szebb vagy, mint valaha. Nem akartam elhinni, amikor az apósom rólad mesélt, tökéletesen körülírt. Én pedig eljöttem... és mikor az a fickó nem kérdezte meg, ki az a Nobu, már szinte biztos voltam benne, hogy te vagy az. És tényleg...

- Apósod? Szóval... már feleségül vetted.

- Igen, de most ez nem számít! Mondd, Nobu, hogy süllyedhettél idáig? A testedet árulod, de miért? Ugye nem én tettem ezt veled, husi?

A régi becenevem mintha egy újabb hatalmas pofon lenne.

- Ne hívj így! – török ki, szemembe könnyek gyûlnek. – És igenis számít! Miatta hagytál el, mindent elrontottál, tönkrevágtad az életem úgy, ahogy volt! Tönkretettél...

- Picikém... – lép még közelebb, vészesen közel. Mindkét tenyerét arcomra simítja, hüvelykujjával folyamatosan hulló könnyeimet törli le, és lehajolva kezd közelebb vonni magához. – Légy az enyém! Olyan régen volt már... Most érzem csak, mennyire hiányoztál...

Ajkai már majdnem az enyémekhez érnek, mikor feleszmélek.

- Soha! – lököm el magamtól.

- Husi... – nyúl utánam.

- Azt mondtam, nem! – lököm el a kezét, nem törõdve könnyeimmel. – Menj vissza a feleségedhez, és hagyj engem békén! Soha, soha többé nem akarlak látni! Takarodj innen!

Feltépem az ajtót, és találomra kezdek rohanni. Egy-két perc múlva hálát adok a sorsnak, hogy éppen jó irányba indított el, ugyanis a szobám ajtajánál találom magam. Gondolkodás nélkül megyek, vagy inkább rontok be, az ajtót belököm, és az ágyra vetem magam, zokogásomat a párnámba fojtom.

Nem kell sok idõ, hogy rájöjjek, igazából nem csak Jace az oka... Nem gondolkodtam, elhamarkodottan cselekedtem, és nem gondoltam a következményekre. Ezt valószínûleg még nagyon meg fogom bánni... Chen meg fog ölni.

Chen...

Amikor nyílik a szobám ajtaja, nem kell odanéznem, hogy tudjam, Õ az.

- Sajnálom... – suttogom alig hallhatóan.

Néhány pillanatig elgondolkozva figyel engem.

- Nem, Nobu-chan – feleli végül szigorúan, ami rögtön elszomorít. Azt hittem... – Nem bánnám, ha velem tartanál – szól újra arcomon végigsimítva, mire fölkapom a fejem.
- Ez gonosz volt – biggyesztem le ajkaimat, és bár tényleg az volt, nem haragszom érte. Hogy is tudnék? De azért nem hagyom ennyiben... – Ki kell engesztelned – jelentem ki.
- Ha bírod, akkor egész éjszaka engesztelni foglak – súgja fülembe, majd lehajolva csókol nyakamba.
- Akarlak – sóhajtok fel.

Nem is kell többet mondanom. Karjaiba kap, és már megyünk is a szobája felé.

Kimonóm egykettõre a földön hever, az õ ruháival együtt. De most más... Teljesen más. Végtelenül finoman bánik velem, simogatásával és csókjaival kényezteti a testem, szemébõl csodálat sugárzik. Tényleg csodálna? A gondolatra a már egyébként is hevesen dobogó szívem is olyan hangosan dobban meg, hogy csoda, hogy õ nem hallja... Nem sieti el, lassan, módszeresen és nagyon hatásosan veszi el a maradék józan eszemet is. Ajkai bejárják a testem, és ahogy a forró csókok újra nyakamhoz térnek vissza, ujjai már odalent kényeztetnek, és készítenek fel befogadására felváltva. A kéj ködként borul agyamra, és amikor a hasamra fordít, majd belém hatol, az csak olaj a tûzre. Nem fogom vissza jólesõ sóhajaimat, és hangosabb nyögéseimet sem, amikor eltalálja a testem legérzékenyebb pontját. Csak fejemet fordítva követelek csókot, neki adom mindenem. Az övé vagyok...

Nem tudom pontosan mennyi lehet már az idõ, amikor hirtelen karjai hiányára figyelek föl. Kinyitom a szemeimet, és ránézek.

- Már mész is? De még csak hajnal lehet – sóhajtok, és mögé ülve átölelem.
- Csak el kell intéznem néhány telefont – simogatja meg a karom, én pedig vállára hajtom a fejem. – Pihenj egy kicsit.
- Nem vagyok álmos – csókolok nyakába, majd fülébe suttogok. – Intézd ágyból a telefonokat.
- Még mindig nem fáradtál el, démonom? Egész éjszaka hajtottalak, pihenj – simít végig combomon.
- Egy egész napig is el tudnálak viselni – vigyorodom el.
- Rendben, idehozom a telefont – sóhajt, mire elengedem.

Míg az ágyhoz hozza a telefont, kicsit megmozgatom elgémberedett nyakamat.

Engedelmesen fordulok hasra intésére, érzem, ahogy magja kifolyik belõlem, de a legkevésbé sem zavar. Finom illat a levegõben, és rövidesen selymes simogatás a hátamon... hmm, masszázst kapok? El leszek kényeztetve... Ahogy erõs kezeivel finoman masszírozni kezd, halkan, jólesõen nyögdécselni kezdek. Közben a vonal túlsó felén felveszik a telefont.

- Én vagyok – szólal meg Chen.
- Chen?

Furcsa, tegezi. Ritkán hallani ilyet, bár nem lehetetlen. Nem nagyon figyelek, elvonja a figyelmemet Chen isteni kényeztetése.

- Fogadok, hogy megint egy gyöngyszem nyögdécsel alattad. – Na, erre már felkapom a fejem. Ilyen hangos voltam? – Találgathatok?
- Ha nincs jobb dolgod.

Esélyem sincs kikérni magamnak, hogy az én hallásom is tökéletes... Chen ugyanis úgy helyezkedik, hogy a következõ pillanatban fenekemnél érzem kemény férfiasságát.

- Chen… a telefon... – nyögök fel.
- Mintha itt se lenne – harap vállamba finoman, mire újabb nyögéssel válaszolok.
- Fekete haj, érzéki, de vékony ajkak… barna szemek… isteni test… és a nyögésekbõl ítélve már párszor megkaptad, mielõtt felhívtál.

Chen megfordít, én pedig kezeimmel próbálom tompítani nyögéseimet, amiket mozdulataival idéz elõ. Nem tagadom, meglepett, hogy a férfi ennyire rátrafált, de... van sokkal jobb dolgom is annál, mint hogy erre koncentráljak.

- Ügyes vagy – feleli Chen. – Most pedig mesélj, mi a helyzet otthon?

A külvilág és a férfi hangja semmissé válik számomra, így is közel járok már, de ahogy Chen még rá is segít erre... eszméletlen. Chen sóhajt valamit, de meg sem hallom... egyszerre élvezünk el. Természetesen nem jut eszembe kontrollálni magam, hangos nyögésem tudatában arcom lángba borul. Nem vagyok hozzá a szokva a közönséghez... azaz hallgatósághoz.
- Elélveztetek? – kérdezi a férfi a vonal túlsó végén, tetézve zavaromat.
- Igen.
- Aljas rohadék vagy. Mindig ezt csinálod.
- Na, azért nem mindig – ölel magához Chen.
- Igazad van. Csak ha tényleg értékes – nevet a férfi, én pedig meglepetten pislogok Chenre. Értékes volnék? – Na, aludjatok. Jó éjt, és várlak haza.

Ahogy leteszik, már mászom is Chen ölébe, ajkait és nyakát kezdem finoman harapdálni.

- Ez aljas volt… végighallgattatni vele, ahogy szeretkezünk – nevetek. – De a masszázst is köszönöm, az is jól esett.
- Neked bármit, kincsem – simít végig arcomon.

Talán be kéne nyugtatóznom a szívemet. Túl sokat bulizik mostanában odabent.

- És van még valami halaszthatatlan dolgod, vagy belefér egy kis velem alvás? – csókolom meg mosolyogva.

- Talán tudok rá idõt szakítani...

Nevetve mászom vissza az ágyba, a takaró alá, és hívogató mosollyal nézek rá. Nem kell noszogatni, mellém fekszik, én pedig rögvest a karjaiba fészkelem magam. Elégedett sóhajjal hunyom le szemeimet. Fogalmam sincs, mi fog kisülni ebbõl, fogalmam sincs, mi lesz kettõnkkel, nem tudom, képes leszek-e így másokkal lenni... De most nem akarok ezzel foglalkozni. Nem tudom mi is ez az egész... de nagyon... jó érzés.

Csak lustán vagyok hajlandó kinyitni a szemeimet. Az ablakon beszûrõdõ napsugarakból ítélve a nap már magasan jár, tehát jól elaludtam... Amikor oldalra nézek, látom, hogy Chen már nincs mellettem. Sebaj, akkor éppen ideje megkeresni. Ásítok, nyújtózok, aztán kimászok az ágyból és a fürdõszobába megyek. Megmosakszom, de amikor az arcmosásból egyenesedem fel, kis híján szívbajt kapok. Chen úgy jött mögém, hogy észre sem vettem, csak most a tükörben... Õ meg gonoszan mosolyog ijedtségem láttán.

- Nem vicces – fordulok meg összefonva kezeimet a mellkasom elõtt.

- De igen – húz közelebb magához, én pedig megfeledkezve arról, hogy most éppen haragszom rá, mosolyogva nyomok egy puszit ajkaira.

- Miért mentél el olyan korán?

- Elfoglalt ember vagyok, kicsikém, sok dolgom volt. És ma neked is lesz – cirógatja meg az arcom ujjával.

- Nekem? – pislogok fel rá meglepve.

- Igen. Ha már itt fogsz lakni, gondolom szeretnéd elhozni a holmidat.

- Igen! – lelkesülök azonnal. – Mikor indulunk?

- Amint elkészülsz. Én most nem mehetek veled, mert fontos dolgom van, de egy emberem elküldöm veled.

- Rendben – felelem kissé elszontyolodva.

Indulás elõtt nem tudok elköszönni Chentõl, mert valami tárgyalása vagy mije van, amire már oda is kellett mennie. Nem baj, majd sietek vissza, hátha addigra már végez majd... Chen embere jön értem a szobámhoz, amint felöltözöm, csatlakozok is hozzá. A szokottnál kicsit kigyúrtabb, kopasz, tetovált, mogorva... tehát pont amilyenre számítani lehet. Lekísér az elõállt kocsihoz, a sofõr pedig a lakásom elé visz minket. A sofõr lent marad, csak a másik kísér föl. Inkább nézném testõrnek, mint annak, aki a holmijaim levitelében segít... de Chen szerint a második eshetõségre van. Hát, õ tudja.

Könnyen összeszedem a fontosabb dolgaimat, ruhákat, meg minden egyebet. Annyira nem is sok. A férfi leviszi a táskákat, én pedig kissé lemaradva követem, hogy be tudjam zárni a lakást magunk mögött. Lemegyek a lépcsõkön, kilépek az utcára, és már éppen a kocsi felé indulnék, mikor a nevemet hallom.

- Nobu! – Ez tényleg nekem szól? – Nobu!!!

Megfordulok, egy férfi jön felém. Méreget, furcsán tanulmányozza az arcomat, aztán vonásai hirtelen ellágyulnak. Én is jobban megnézem magamnak...

...nem. Ez nem lehet igaz. Már megint.

- Te... – lépek egyet hátra, elkerekedett szemekkel bámulok rá.

- Nobu... hiányzol! – Némán rázom a fejem a ki nem mondott kérésre, mire megfogja a csuklómat. – Kérlek!

Hirtelen nagy árnyék takarja be, és Chen embere megköszörüli a torkát mellettem. Tekintete figyelmeztetõen villan a csuklómat szorító kéz felé, mire karja lehullik rólam. Sarkon fordulok és a kocsi felé indulok, Chen embere is követ néhány másodpercen belül.

- Minden rendben? – kérdez a kocsi mellett.

- Persze.

Hazaérve segítenek a szobámba vinni minden holmit, én meg elkezdek kipakolni a táskákból. Egész gyorsan megy, mindennek megtalálom a megfelelõ helyét, hamar végzek vele. Éppen a szobám közepén állva szemlélem elégedetten a végeredményt, mikor Chen robban be a szobába, tekintete szinte villámokat szór, ahogy rögtön hozzám lép.

- Ki volt az a férfi? Mit akart? Bántott? Megölöm.

- Chen. – Csak pislogok, mire felfogom a hirtelen megjelenését és a kérdéseket. – Nyugi, nincs semmi baj, és inkább ne ölj meg senkit... Nem bántott. Csak azt akarta, hogy menjek haza.

- Haza? – vonja föl a szemöldökét.

- Az apám volt az. De nem lényeges – mosolygok rá –, magamtól léptem le pár éve, és nem szándékozom visszamenni.

Hozzám lép, csuklómat megragadva szorít a falhoz és közel hajol. Nagyon közel. Levegõt is elfelejtek venni hirtelenjében, nem tudom, vajon mit akarhat...? Legszívesebben kitépném a szívemet a helyérõl, amiért heves dobogásba kezd, és a csókja után vágyakozik. Térj már magadhoz, Nobu!

Egy-kettõre húzódik el, és testõreinek int. Mozdulatlanná dermedek, és érzem, hogy a félelem jeges érintése kúszik fel a hátamon. Amikor nem is értem, mit mond nekik, még jobban megrémülök. Csak nem akar... ugye nem akar megöletni?

A vendég felé is megindulnak, két fazon viszont felém lép. Mi a...? Határozottan ragadják meg a karom, ha nem vergõdnék, talán nem fájna, de végül is nem hagyhatom szó nélkül, nem igaz? Valószínûleg az lenne a dolgom, de nem vagyok behódolós kedvemben... Mindezek után fõleg nem.

- Engedjetek el! Hagyjatok békén! Halljátok?! Mit akarsz még tõlem? – üvöltöm Chen után, de rám se hederít.

Fogalmam sincs, hol vagyunk. A pincébe jöttünk, ez biztos, de... Ha valaki rákérdezne, kínzókamrára tippelnék. Leginkább annak néz ki. Chen a falhoz kötözteti a férfit, majd hozzám lép.
- Jól vagy?
- Nem! – vágom rá zaklatottan. – Miért hoztál ide?! Mit csináltam?!
- Megcsókolt. Igaz?

Mi...? Honnan tudja? Istenem, én nem akartam... Nem tudtam, hogy nem szabad... Azt hittem már nem tart igényt rám...
- Azt hittem, hogy a tegnapi után ez nem lényeges – sütöm le szemeimet.
- Talán eltúloztam, amiket mondtam. – Döbbenten kapom föl a fejem, és szemeibe nézek. Jól hallottam? – Neked az a büntetésed, hogy végig kell nézned.

Jól hallottam... Bólintok. Chen újra a férfihez megy.
- Mit mondtam, mi lesz, ha megcsókolod? – kérdezi, hangja ijesztõen rideg.

Megtiltotta neki? De hát.. mikor?
- Csak egy rohadt csók volt? Ez csak egy mocskos kis kurva – üvölti. Szavai fájnak, de tudom, hogy igaza van. – Miért fontos, hogy megcsókoltam?!

Chen ujjai a férfi nyakára simulnak, erõteljesen szorítja, megfosztva a szerencsétlent levegõjétõl.
- Mert Nobu nem egy mocskos kis kurva. – Egyszerû mondat, nyugodt hang, nekem mégis hangosan dobban meg a szívem. – Ettõl te még megbánod, hogy ezt mondtad rá.

Kést kap elõ, hogy aztán a férfi mellkasába merítse, aki rögvest felordít.
- Ru-sama, hadd csináljuk mi. Össze fogja piszkolni ezt a szép ruhát – lép mellé egyik embere.
- Verjétek meg és vágjátok ki a nyelvét.

A férfi üvöltésével szinkronban nyögök fel. Szerencsétlen... és én talán megmenthettem volna, ha nem hagyom neki...? Chen mellém lép, kezét vállamra fekteti.
- Miért csinálod ezt? – kérdezem kétségbeesve.
- Megmondtam, nem? Ha valaki bánt, megölöm.
- De csak egy csók volt... – ellenkezek.
- Ami csak az én jogom! – néz rám szigorúan.
- De te tegnap...
- Én tegnap megpróbáltalak elmarni magam mellõl – vág közbe. – Soha nem éreztem úgy, ahogy akkor, ha velem vagy. De egy szót sem gondoltam komolyan. – Végigsimít arcomon, én pedig elgyengülve pislogok rá. – Nem kell megbocsájtanod nekem, ha nem tudsz. De ez nem változtat azon a tényen, hogy valami lakik a mellkasomban, ha rád nézek. És te sem tudsz utálni engem. – Meglepve pillantok rá. Észrevette? Ezek szerint átlátott rajtam... át akart látni rajtam, ez már jelent valamit.  – Mást átverhetsz, magadat is, de neked éppen annyira fájtak a szavaim, mint nekem.

Annyira igaza van. Nem tudom... Nem akarok átverni senkit, fõleg nem magamat, de nem tudom, meddig mehetek el. Hol vannak az én határaim, és hol az övéi. Vajon képes lennék újra fejest ugrani a bizonytalanságba? Nem kérdés, ugyanolyan tünetekkel küzdök, mint õ... de a félsz akkor is mindig bennem lenne.

Lesz.

- Ru-sama... – sóhajtok.

Egyik kezem fölemelem, és megérintem arcát, finoman végigsimítva rajta. Ha jobban belegondolok, soha nem értem még hozzá így... sõt, senkihez az utóbbi években. Furcsa, új érzés... de tetszik. Látszólag nem tudja hová tenni, de most még én sem. Nem mintha zavarna. És remélem õt sem fogja, ha most lábujjhegyre állok és megcsókolom... mert megteszem. Megtettem.

Egy fájdalmas üvöltés ránt vissza a valóságba, ami nem sokkal késõbb furcsa, gurgulázó hangba megy át. Oldalra kapva fejem látom, amint szerencsétlen flótás a saját vérétõl kezd fuldokolni, ami megállás nélkül ömlik a szájából.

Úristen... ezek tényleg... tényleg kivágták a...

Megborzongok, arcomra fintor ül ki. Nem valami jó érzés a tudat, hogy tulajdonképpen nekem köszönheti ezt. Na meg a látvány sem túl szép, még jó hogy erõs a gyomrom. Chen emberei adnak még neki néhány kegyelemrúgást a gyomorszájába, vagy a mellkasába, mire úgy dönt, hogy mehetünk. Nem tagadom, megkönnyebbülés.

A pincébõl felérve Chen máris az emelet felé veszi az irányt, de a folyosón összefutunk egy fiúval. Meglepõdök, én azt hittem, már mind elmentek, hiszen eggyel sem találkoztunk már. És nem is tûnik ismerõsnek a fiú, nem láttam a nappaliban. De ahogy meglát minket, felvillanyozva mosolyodik el, és ez az apró gesztus árulja el nekem, hogy nem kell gyanakodnom semmire, teljesen ártalmatlan.

- Ru-sama – hajol meg Chen elõtt.

- Nobu, õ itt Haruki – szólal meg mellettem Chen. – Haruki, Nobu.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Nobu-chan! – Lelkesen ölel át pár másodpercre. – Sokat hallottam már rólad.

Legszívesebben megkérdezném, hogy honnan, hiszen nem vagyok valami híres, de inkább nem teszem. Nem akarok indiszkrét lenni, meg amúgy is, olyan lelkes, hogy szinte bûn lenne lelohasztani a kedvét.

- Én is örülök – mosolygok rá.

- Ru-sama, magára is hagyom Nobuval, jó éjszakát! – hajol meg újra tiszteletteljesen, majd kedves mosollyal elsiet.

Chen felé fordulok, miközben tovább indulunk.

- Õ ki volt?

- Az egyik bárom táncosa. Most már.

- Most már?

- Elõléptettem – feleli, szája sarkában mosoly bujkál.

- Milyen nagylelkû vagy – nézek rá.

Csak kisebb fáziskéséssel fogom föl, hogy most tényleg mosolyogtam. Már megint. Az emeletre érve Chen a szobámhoz kísér. Kinyitom az ajtót, de még visszafordulok, hogy elbúcsúzhassak tõle. Nem kicsit lep meg, amikor ujjaival a hajamba túrva húz magához, és minden elõzetes magyarázat nélkül megcsókol. Én pedig újra elgyengülök...

- Jó éjszakát, Nobu-chan – dörmögi ajkaimra, majd elenged.

Szinte szédelegve fordulok meg, és már be is lépek a szobámba, de... nem. Én nem így akarom. Máshogy. Mást akarok. Visszafordulok, semmissé teszem a minket elválasztó egy lépés távolságot, és hozzá simulva nézek szemeibe.

- Ru-sama – kezdem érzékien suttogva –, nem bánná, ha ma éjszakára esetleg önnel tartanék?

- Evés után visszatérünk erre is – feleli.

Nemsokára én is befejezem. Int nekem, hogy kövessem, és szól egyik szolgájának, hogy hozzon nekünk bort. Mire a nappaliba érünk, már az asztalon vár ránk egy üveg bor, két pohár társaságában. Leül, és int, hogy üljek az ölébe, amit én boldogan meg is teszek.

- Jól figyelj rám. Ne szakíts félbe, akármit is mondok, rendben? – kérdezi. Nagyon komoly a tekintete, ez elgondolkoztat. Oldalra billentett fejjel tanulmányozom szemeit, de végül mosolyogva bólintok egyet. – Te most kurva vagy, Nobu. A testeddel keresel pénzt, ahogy a prostituáltak általában. De közted, és az utca sarkán álló, miniszoknyás ribanc között az a nagyon nagy különbség, hogy te Chen Yi Ru privát kurvája vagy. A tested, és a lelked felett is én rendelkezem. De eszedbe se jusson, hogy ez bármit is jelenthet. Pusztán úgy kötõdöm hozzád, mint egy ritka és egyedi sportkocsihoz, vagy egy egzotikus szobanövényhez. De te, mivel elfogadtad az elsõ adag pénzt tõlem, már az enyém vagy. Tõlem csak, és kizárólag a halál ragadhat el mostantól. Ha elrabolnak, elmegyek érted és megölöm, aki bántott. Ha megszöksz, elmegyek érted, és a puszta kezemmel töröm el a nyakadat – Alátámasztásul végigsimít nyakamon, mire akaratlanul is megremegek. Kissé megrémiszt... – Eddig felfogtad, Nobu?
- I… igen.
- Soha nem fogom kérni, hogy legyél boldog mellettem. Nem érdekel a lelked, Nobu. Valószínûleg soha nem leszek képes szeretni senkit. Viszont te épp ezt kerested, nem igaz? – Ezt kerestem? Mit? – Éreztem a mozdulataidon. Neked csak szex kell. Tõlem megkapod. Rengeteg pénzt fogsz keresni, de ha csak megjátszod a maszkodat, és szerelemre vágysz, akkor úgy fogsz itt szenvedni, akár a pokolban, démonom. Viszont ha tényleg ennyire érzéketlen és üres vagy, akkor megtaláltad, amire a sors rendelt téged.

Érzéketlen és üres? Mi a francról beszél?!
- Nem vagyok üres és érzéketlen! – kiáltok rá. Vagy... mégis? Sok erre utaló dolgot tettem... de én nem... – Nem… nem vagyok…

Hangom elhal, legnagyobb szégyenemre azt kell éreznem, hogy sírok. Nem! Nem sírhatok! Nem lehetek megint olyan, nem engedhetem, hogy megint tönkretegyenek... Nem!
- Ennyire fáj az igazat hallani, Nobu? Ennyire undorító a tény, hogy csak a tested van, és semmi más?

Fáj... én nem... nem akarom ezt! Nem akarok megint fájdalmat érezni!
- Azt mondtad, hogy nem fogsz bántani, amíg nem csinálok rosszat. Mit tettem, hogy ezt érdemlem, mond?
- Semmit, szépségem. Ezek nem bántalmak. Ezek a puszta, undorító tények, kicsim. Ha tetszenek, ha nem. – Vállamat megfogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Ugye nem gondoltad, hogy azzal, hogy eladod nekem a testedet, majd minden szép lesz és jó? – Meglepettségemen felnevet. És én meg tudom érteni... Szánalmas idiótaként viselkedtem. – Nem minden rózsaszín, kicsim, ezt tudnod kell. De egyet megígérhetek. Ettõl a pillanattól képtelen leszel nélkülem létezni. Egyszerre fogsz utálni, tiszta szívedbõl, és vonzódni hozzám, mert pontosan azt kapod, amit akartál. Másokkal kefélsz, pénzt keresel, mégsem kötõdsz. Hát nem ezt kerested mindig?
- De ez… ez…

A hangom megint cserben hagy. Chen a nyakam köré kulcsolja ujjait, mire megrettenek.
- Mond ki, hogy vessek véget ennek most. Egy szavadba kerül, és nem fog többé fájni – mosolyog rám. – Csak egy kis igen.

Rémülten igyekszem eltávolítani markát a nyakamról.
- Ha… hagyd abba! – kiáltom, mire elenged.
- Tudod… a szépséged megvan, hogy egyszer beléd szeressek. Csak élj addig. Ettõl a pillanattól nálam laksz. Egy kurvának nincs saját élete.

Vakon, némán megyek utána, mikor utasít, hogy kövessem, elvezet a szobámhoz. Nem nézek rá és nem szólalok meg, de úgy tûnik, nem is várja el, mert a szobához érve magamra hagy. Belépek a szobába, ami még annál is felszereltebb, amiben én lakok – azaz laktam eddig –, és bezárom az ajtót. Az ágyon ott várnak a ma vásárolt holmik, az asztalon az ékszerek.

Megállok a szoba közepén, így pont rálátok magamra a szobában álló tükörben, miközben egyfolytában Chen szavai visszhangzanak a fejemben.

„Te most kurva vagy, Nobu.”... „A tested, és a lelked felett is én rendelkezem”... „Érzéketlen és üres vagy.” ... „Csak a tested van, és semmi más.”

Ahogy magamra nézek a tükörben, pont ugyanezt látom én is. Tapadós ruhák, kihúzott szemek. Igen, pont úgy festek, mint egy átkozott szajha. Az évek alatt tökéletesen kifejlesztett külsõ és belsõ ez. Megvéd... Megvédett. Ki gondolta volna, hogy egyszer pont a tökéletes páncélt fogják majd ellenem fordítani?

„Nem érdekel a lelked, Nobu.”

Nem. Hát persze, hogy nem... Soha nem érdekelt senkit, miért pont õ lenne a kivétel? És mennyire igaza volt! Hogy képzelhettem, hogy az életem pont most fog egyenesbe jönni? Most, hogy mondhatni hivatalosan is egy kurva lettem? Mi a fenét képzeltem?! Hova tûnt az új énem? Hogy jöhetett elõ a régi Nobu? Egy totális idiótát csináltam magamból.

„Tõlem csak, és kizárólag a halál ragadhat el mostantól.”

Igen... A halál. De azt nem mondtad, hogy melyikünk fogja a sírba kergetni a másikat, Chen.

***

Másnap tökéletesen szertelenül viselkedek. Úgy teszek, mint akinek nincs semmi baja. Mint akivel nem éppen tegnap tették meg azt, amire egyszer már megesküdtem, hogy soha nem fogom hagyni. A totális kiegyensúlyozottság hazugsága – tudom, hogyan kell csinálni, egészen addig kell tettetnem ezt az állapotot, míg a végén el nem hiszem én magam is.

Nem tudom, Chen belát-e az álarc mögé. Nehéz dolog ugyan, de nem lehetetlen, csak jó emberismerõnek kell lenni. Na de persze, ha nem akarja, akkor nem is fogja meglátni a valóságot.

Amikor délután szembejön velem a folyosón, miközben éppen a szobám felé igyekszem, rávillantom tökéletesen kifejlesztett, legjobb hazug mosolyomat, és igyekszem elmenni mellette, de megfogja a karom.

- Igen? – nézek fel rá kérdõn.

- Menjünk a szobádba.

Engedelmesen indulok meg a szoba felé, bemegyünk, én leülök az ágyra, de õ állva marad. Karjait összefonja a mellkasán, ha nem tette volna azt, amit, most biztosan elalélnék a látványtól. Na jó, egy kicsit így is.

- Mondani szeretnél valamit? – pislogok rá kíváncsian, tényleg nem tudom, mit akarhat.

- Igen, a ma estével kapcsolatban. Fontos vendégek érkeznek, nagyon fontosak, meg pár, hm, munkatársad. Csípd ki magad, legyél a szokottnál is csábítóbb, és hétre gyere a nappaliba.

- Oké – bólintok. Õ csak áll és az arcomat fürkészi, mire akaratlanul is kissé zavarba jövök. – Valami baj van?

Közelebb lép, ujjaival megragadja az arcom, fejemet fölfelé kényszerítve.

- Rajtad tartom a szemem, Nobu.

Teljesen érzelemmentes, már-már durva csókot ad ajkaimra, aztán elhagyja a szobát. Nocsak, ennyire nehezen lenne feldolgozható, ha semmi nyoma rajtam a tegnap estének?

***

Azt hiszem, totál szerénytelenül kijelenthetem, hogy remekül festek. Vérvörös kimonó van rajtam, valódi selyem, alsó részének oldalán merész kivágással. Hajam ezúttal szabadon omlik vállamra. Készen állok elvenni a vendégek eszét... És Chenét.

A vendégek már bent lehetnek, a nappali elõtt néhány hozzám hasonló fiúcska várakozik. Van szõke, barna, fekete, csinosabbnál csinosabbak, szebbnél-szebb arccal. Elgondolkozom, vajon Chennek miért is volt rám szüksége? Tökéletes a felhozatal.

Vajon velük is eljátszotta ugyanazt, mint velem? Biztosan.  Chen lép ki, mindegyikük rajongó tekintettel pillant rá. Nem tanultak belõle. Ostobák!

Utasítására bemegyünk a nappaliba. Hm... érdekes. Pont annyi vendég, ahányan mi vagyunk.

Ha a dolgok pozitív oldalát nézzük, szerencsém van. Az itt lévõk közül a leghelyesebb szúrt ki magának engem, így valamennyire még kellemesnek is ígérkezik az este. Be kell vallanom, reménykedéssel vegyes kíváncsisággal várok, mikor a férfi kifelé kezd vezetni a nappaliból. Nem mi lennénk az elsõ páros, akik eltûnnek egy szobában, de... az agyam régrõl megmaradt romantikus csökevénye abban reménykedik, hogy Chen megállít minket, vagy legalább kikötéseket állít fel.

De nem. Szótlanul nézi, ahogy kisétálunk.

***

Ismét pár perccel elõbb megy ki a kuncsaft. Tartalmasabb volt, mint a tegnapi, õ nem csak a számat próbálta ki. Jó volt... De valahogy nem az igazi. Megmagyarázhatatlan érzés, de ez van. Az elején kicsit el is bizonytalanodtam... Megcsókolt. És én tényleg elgondolkoztam, hogy szabad-e, de végül hagytam. Ha Chent nem érdeklem, akkor ne érdekelje ez sem.

Felveszem a kimonómat, megigazgatom, a hajamat lesimítom, és kilépek a szobából. Chen a nappali ajtajában áll, elõtte a férfi, de mintha megérezné, hogy most érkezem, pillantása rögvest megtalál.

Én pedig egyszerûen rámosolygok. De nem, nem a boldog mosollyal... azt tegnap már eltûntette.