Otthon már eszembe se jut a kellemetlen emlék… Egy újabb átszeretkezett éjszaka… Minden olyan csodálatos…

- Mi a baj? – kérdezem.

- Steve… – nyom a kezembe egy lapot.

„ Sok túlkapásod volt már, mióta betetted az undorító, külföldi lábaidat az országunkba, Chen Yi Ru. De az, hogy levágattad a kezem egy olyan ócska kurva miatt, mint az a fekete fiú, már sok volt. Nyílt háborút indítottál ellenem, egy japán korcs kedvéért. Azt hittem, ennél azért nemesebb vagy, de látom, a farkad még mindig mindennél elõbbre való. Valamelyikünknek mennie kell. Vagy te, vagy én maradunk itt, Taipeiben, de biztosíthatlak, hogy nekem nincsenek gyenge pontjaim, veled ellentétben. Készülj: elveszem tõled a japán kurvát!”

Tágra nyílt szemekkel futom át újra a betûket, a rémület hullámokban tör rám, remegve bújok Chenhez.
- Ne félj, nem vehet el tõlem – szólal meg megnyugtató hangon.
- És ha téged vesz el tõlem? – teszem fel a még sokkal rosszabb lehetõség kérdését.
- Hogy érted? – néz rám Victor.
- Ha neked bajod esik, akkor elvesz tõled engem, és õ marad Taipeiben.

Chen magához húz, én pedig hálásan bújok hozzá.
- Megpróbálna megöletni? – kérdezi Vic. – Ennyire nem lehet bolond.
- A bosszú miatt nem hiszem, hogy átgondolja – vetem közbe.
- Igazatok van. De ha én meghalok, azzal háborút robbant ki a taiwani alvilágban. Ennyire tényleg nem lehet bolond… de köztudottan hiú alkat. Azzal, hogy levágattam a kezét, egy életre nyomorékká tettem. Félek, tényleg nem fogja végiggondolni, ha tesz valamit – sóhajt Chen.

Ha meghal… nem. Nem! Olyan nem lesz. Soha.
- Láttam õt – szólalok meg. – Amikor a városban voltunk, este. Láttam õt, azt hiszem. Követhetett minket.
- Azért rémültél meg?
- Igen, de nem akartam szólni. Azt hittem, puszta véletlen. De most… valahogy furcsa egybeesés.

***

Muszáj kimennem a mosdóba, de Chen szerencsére Victor társaságában van, így nem aggódom.

Dörrenés.

…

A szívembe fájdalom nyilall, a félelem jeges marokként szorul a torkom köré, ahogy megtorpanva lassan sarkon fordulok. Chen. Chen…

- Chen! – Ezúttal már üvöltök is.

Össze-vissza kiabálok, hol mentõért, hol csak orvosért, hol Victorért, miközben térdre rogyok Chen mellett. Utolsó épkézláb gondolataimból még összekaparok néhány fontos teendõt, lekapom magamról a pulcsit, és Chen hasára szorítom, ahol az egyre növekvõ karmazsinvörös volt éktelenkedik.

- Chen – simogatom meg az arcát másik kezemmel kétségbeesve. – Chen! Maradj velem, hallod? Maradj velem!

De semmi. Szemei lassan lecsukódnak, elveszti az eszméletét. Nem, nem, nem, nem, nem…

- Nobu-chan, mi…? Úristen. – A következõ pillanatban Victor már mellettem térdel. – Mi történt?!

- Nem-nem tudom… Én… én kijöttem a mosdóba… aztán hallottam a lövést, és… és megfordultam, és Chen… itt feküdt… – dadogom zavartan, kezdeti erõsségem lassan a múlté lesz, szemembe könnyek gyûlnek, egész testemben remegni kezdek.

- Jól van, Nobu, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, rendben? A mentõ úton van, nyugalom…

- Bocsi, de nem tudok megnyugodni – túrok a hajamba kétségbeesetten. – Ha én nem… Ha nem megyek ki, akkor õ nem indul el utánam és akkor most nem lenne semmi baj…

- Ezt most hagyd abba. Ne kezdd el magadat hibáztatni, attól nem lesz jobb.

Sóhajtva huppanok le mellé egy székre, és a tenyerembe temetem az arcom. Nem veszíthetem el… Õt nem!

Éppen arra várunk, hogy az orvos azt is tudassa velünk, mikor lehet bemenni hozzá, amikor két gorilla bukkan fel a folyosó végén. Ijedten rezzenek össze, de Victor megnyugtat.

- Nyugi, a mi embereink. Én szóltam nekik. – Föláll a székbõl. – Otthon már hatalmas lehet a zûr, egy kicsit le kell nyugtatnom a kedélyeket. Ha be lehet hozzá menni, maradj vele, sietek vissza én is.

- Rendben – bólogatok.

~*~

- Nobu… ezt nem mondhatod ki… csak így.
- De ha tényleg így érzem – jelentem ki határozottan.
- De én… nekem…

Victor dühösen pattan fel az ágyról.

- Mi lenne, ha ezt most nem kúrnád el?
- Mi lenne, ha kimaradnál belõle?

...
Victor?

- Victor… te mit…?
- Nobu-chan! Fogd be a szádat – rivall rám Victor, mire megszeppenve hallgatok el. - Szóval. Ezt hogy akarod elbaszni?!
- Nem akarom elbaszni – feleli Chen.
Victor félmeztelen.
- De… bocsánat... – hebegem. Mi a fene folyik itt?
- Hallgass! – szól rám Chen, kirohanására összerezzenek.
- Ne beszélj így vele! – Victor. – Most mondta, hogy szeret téged!
- De én…
- De te is szereted õt, idióta!

Victor. Félmeztelenül Chen szobájában.

- Mi a fenét keres itt Victor, az éjszaka közepén félmeztelenül?! – kiáltok rájuk. – Mit csináltok ti ketten, a sötétben?!

Chen sóhajtva lép elém.

- Nobu. Ez nem az... – Aminek látszik, mi?
- Ne kezd – nézek rá dühösen.
- Nem annak látszik – szólal meg Victor.
- Victor. Megtennéd, hogy kimész, és nem jössz be? – Victor kimegy, bezárja az ajtót. – Ha hallgatózol, levágom a füled.
- Szóval? – teszem karba a kezem.
- Vic minden nap itt aludt. Én nem aludtam, õ bejött, ült, nézett, aztán elaludt, és ez megy három napja, mióta te a szobában ülsz és morogsz.
- Három napja nem alszol…? – pislogok rá.
- Nem.
- Miattam?
- Igen.

Közelebb lépve végigsimítok mellkasán.

- Akkor Victorral… még mindig…
- Megmondtam már, nem? Nem fogom megdugni Victor. Ha több, mint tíz év alatt nem volt meg, most sem fog. Most meg pláne.

Ahogy az ablakhoz lép, én hát mögül ölelem át.

- Hallottad, amit mondtam?
- Igen.
- És?
- Nem tudom, és nem is akarom kimondani. – Összerezzenek, szavai fájnak. – Soha, senkinek nem mondtam még ki, és egyelõre téged sem érezlek annyira különlegesnek, hogy megtegyem.
Nem...?
- Akkor…
- Nem, nincs vége. Szeretem a testedet, és jó veled lenni. De ez egyelõre részemrõl csak ennyi, Nobu-chan. Velem vagy állandóan, szeretkezünk az ágyban, a fürdõben, a hálóban… mindenhol, de ez részemrõl nem szerelem. – Megfordul ölelésemben. – De rajtad áll, hogy mikor lesz az.
- Ezt hogy…?
- Taníts meg szeretni, Nobu-chan – súgja ajkaimra, és megcsókol. Mélyen. Érzelmesen.

Szeret... csak nem tudja. Fél. Mint én.
Nevét suttogom, majd csókunk más irányba mélyül. Ha szereti a testemet, akkor isten ments, hogy ezt megvonjam tõle. Lassan simogatom le róla a fölösleges felsõt, hogy aztán egész testemmel az övéhez simulhassak, és úgy csókoljam tovább.
Rövidesen már egyikünkön sincs egy darab ruha sem. Amikor az ágy felé irányítanám, megtorpanva néz rám.

- Nobu...

Elmosolyodom. Mindig te irányítod a dolgokat, ugye? Épp itt az ideje, hogy hagyj magadnak egy kicsi kényeztetést... és hogy egy alkalomra átadd az irányítást.

- Engedd, hadd szeresselek! – suttogom ajkaira, majd megcsókolom.

Kissé vonakodva ugyan, de elfekszik az ágyon, én pedig ajkától indulva kezdem kényeztetni. Nyakától indulva haladok lefelé csókjaimmal, csak azt akarom, hogy neki különlegesen jó legyen. Kényeztetését nem a számmal fejezem be, ehelyett újra fölé mászok, hogy aztán megcsókoljam, majd férfiasságát a kezembe fogva magamba irányítsam. Felnyögve fogadom magamba, ujjai a fenekemre simulnak, és belemarkolva ösztönöz mozgásra.
Mindent beleadok, szenvedélyt, szerelmet... És meg is van az eredménye. Ahogy csak rá koncentrálok, egy-két sóhajt elcsípek – pedig ezt az õ szájából hallani ritkaság, sõt... Eddig még egyszer sem hallottam felnyögni, még csak sóhajtozni sem, de ez most kivételesen sikerül. Én persze nem tudom visszafogni hangomat, fõleg, amikor egy-egy ellenlökéssel teljes hosszában csúszik belém... Eszméletlen.

***

Az elkövetkezendõ napokban Victor segít – vagy inkább én segítek neki. Azaz mindkettõnk Chennek. Hamar híre ment visszatértének, ezért a munka szinte a nyakába szakadt. Rengeteg munka. Az itteni segítõje persze Victor, de én azért segítek neki – amit nem is bán –, mert legalább egy napra ki akarom sajátítani Chent.
Hamar megy a munka, és mikor mi végzünk valamivel, külön besegítünk Chennek is. És õ ezt még csak nem is tudja...

Nagyjából 5-6 nap múlva délelõtt pont elkapom, mielõtt kilépne a szobából.

- Készülj fel, ma kirándulunk – ölelem át hátulról lelkesen.
- Kirándulunk? – vonja fel a szemöldökét.
- Igen. Meg kell mutatnod nekem a várost – nézek rá csillogó szemekkel.
- De hát még rengeteg munka...
- Már nincs munka. Minden kész – mosolyodom el.
- Minden kész?
- Így van. Victorral kicsit besegítettünk, hogy levegõt is kapj.

Elmosolyodik, és megfordulva megcsókol.

- Ördögi egy páros vagytok ti ketten.

A város még sokkal gyönyörûbb, mint azt a taxiból láttam. Egészen elképesztõ az épületeivel és a hangulatával. Chen mindent megmutat, én pedig mindenre kíváncsi vagyok. Lelkesen követem mindenhova, és miközben a várost csodálom, felhõtlen boldogságot érzek, hiszen vele lehetek...
Nem is emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára.
Egészen estig a városban vagyunk, így sötétben, kivilágítva is megcsodálhatom az utcákat, épületeket, minden olyan gyönyörû. Bár estére már a tömeg is összegyûlik kissé, így mikor már hazafelé indulnánk, néhány forgalmasabb helyen úgy kell átverekednünk magunkat. Már majdnem elérjük a ránk váró kocsit, Chen megy elöl, én pedig az emberek között szlalomozva követem, amikor mintha ismerõs arcot látnék meg. Újra abba az irányba nézek, szemem megakad egy bekötözött csonkon... aztán az arcon. Reflexszerûen ugrok kicsit hátrébb, majdnem fel is sikítok, dühtõl villogó szemei valósággal ijesztõek. De inkább úgy teszem, mint aki nem látott semmit, felgyorsítom a lépteimet, és Chen mellé spurizok.

- Baj van? – pillant rám összevonva szemöldökét.

- Nincs semmi – villantok rá egy gyors mosolyt, és megfogom a kezét. De azért még engedélyezek magamnak egy gyors puszit is. – Menjünk!

Chen azonnal felpattan, magához ránt.

- Semmi baj, Chen – suttogom mellkasát simogatva. - Nem kell megbüntetned, nem volt baj.
- Lehetett volna – tol el magától kissé.

Pár perc múlva Victor már hozza is a terembe a fickót. Mindenki elhalkul.
- Mit akartok?
- Magyarázatot – közli Chen.
- Azt hittem, hogy õ is egy kurva.
- Nem mondtad, hogy nem? – néz rám Chen.
- De. Mondtam, hogy nem teheti. Azt mondta, hogy õ bárkivel megteheti, mert befolyásos ember – bújok hozzá, kissé összerázkódva az emlék hatására.
- Nobu. Megöljük? – jut el hozzá, Chen hangja.
- Nem akarom – suttogom könnyes szemekkel. Ne... miattam senkit... – Nem akarom, hogy valaki miattam haljon meg.
- Rendben. Melyik kezével érintett meg?

Rámutatok a férfi jobb kezére.

Chen mellkasához bújok, görcsösen szorítom a felsõjét, a férfi ordítása mintha a kelleténél kétszer hangosabb lenne.

- Ez jár annak, aki egy ujjal is hozzáér. Õ csak az enyém. Ha megbocsájtotok, pár perc, és jövünk.

Maga után húz egy szobába, leül, engem pedig az ölébe von, hogy nyugodtan kisírhassam magam.

- Jól vagy? – kérdezi hátam simogatva, mikor a szipogásom is abbamaradt.
- Igen. Csak õ a második ember, akinek miattam esik baja. Nehezen bírom ezt.
- Épp errõl szeretnék beszélni veled. – Kíváncsian pislogok fel rá. – Nobu. Én egy strici vagyok, emberéleteket teszek tönkre, és vetek véget nekik, ha úgy alakul. Évek óta így élek, ezzel keresem a pénzemet. Soha nem fogok tudni, és nem is akarok megváltozni.
- Tudom, és el is fogadtam – bólintok.

Mit kell ezen megbeszélni?
- Nem, szépségem. Itt – mutat a fejemre – elfogadtad. De itt – mutat a szívemre – képtelen vagy beletörõdni a ténybe, hogy tökéletes hûséget nem tudok fogadni és ígérni, és abba sem, hogy gyilkos vagyok.

Õ mosolyog, nekem viszont könnyek szúrják a szemem. Ezzel... ezzel mégis mire akar célozni? Most jöttem vele ide, az otthonába.. és minden olyan szép volt... Miért? Miért?!
- Elhagysz? – A hangom remeg.
- Nem, kincsem. Én soha nem foglak elhagyni téged. Ellenben most lehetõséget kapsz, hogy átgondolj mindent. Kinyittatok neked egy másik szobát, és addig ott maradsz, amíg nem gondoltál át mindent.
- Ezwn nincs mit meggondolni! – Ölébõl kiugorva, elõtte megállva kiabálok rá. Talán tiszteletlen vagyok.. de most ez érdekel a legkevésbé. Most az elvesztésérõl van szó... – Nem akarok nélküled... – Mit is? Élni? Az már komoly ígéret... – ...aludni! Ne dobj el magadtól, kérlek!
- Nem doblak el. Ezzel teszem a legjobbat neked – mosolyog rám. – Mindjárt érted jön egy komornyik, és elvezet a szobádhoz. Ne keress, amíg nem vagy teljesen biztos benne, hogy mindent vállalni tudsz és akarsz, ami velem együtt jár.

Feláll, és egyszerûen elmegy. Öntudatlanul suttogom nevét, sírva borulok térdre. De nem érdekli... a legkevésbé sem érdekli...

- Nobu-chan... Nobu-chan, kérlek, ne sírj – hallom meg Victor hangját. Hagyom, hogy felhúzzon a földrõl, és fölsegítsen az ágyra. Magamba roskadva ülök, könnyeimet igyekszem visszatartani, nem akarok egy bõgõmasinának látszani. – Ne keseredj el, nincs veszve semmi.

- Dehogy nincs... – szipogom. – Nem.. nem szeret...

- Nem, ez így nem pontos megfogalmazás. Inkább maga sem tudja eldönteni, hogy szeret-e. De én tudom, és te is nagyon jól tudod, hogy szeret. És valahol õ is tudja, csak nem meri bevallani magának. Nem azt mondom, hogy halálosan szerelmes, és legszívesebben megkérné a kezed, de csak rajtad múlik, hogy ez lesz-e a vége. Ha nem szeretne, szerinted itt lennél most? Féltene ennyire, és csak magának akarna?

Könnyes szemekkel pislogok rá. Igaza van... Igaza van, de akkor is...

- De akkor miért csinálja ezt?

- Tudod, velem végigcsináltatta ugyanezt annak idején. – Felkapom a fejem, és meglepetten nézek rá. – Igen, hasonló helyzetben voltam, mint te. Mikor én megismertem Chent, még nem ment ennyire komolyan az üzlet. Már akkor is foglalkozott hasonlóakkal, de inkább kezdõnek nevezhetõ szinten. Nem sokkal késõbb velem történt pár szörnyû dolog, ebbe most ne menjünk bele, lényeg a lényeg, hogy az okozóját a szemem láttára beleztette ki. – Elfintorodok. – Nos, igen, szerintem nem kell részleteznem a reakciómat. Kikészültem, nem voltam hajlandó hozzászólni, õ meg valami „döntsem-el-mit-akarok”-szöveggel hagyott magamra. Egy hónap múlva fölkerestem. És most itt vagyunk, tizenöt évvel késõbb, legjobb barátokként.

- Egy hónap? – nyögöm megrökönyödve.

- Ez csak az az idõ, ami nekem kellett, Nobu-chan – simogatja meg a hátam bátorító mosollyal. – Az a kérdés, neked mennyi idõ kell, hogy teljesen letisztázd magadban ezt az egészet.

***

Azt hiszem, három napig nem mozdulok ki az újonnan kapott szobámból. Csak fekszem az ágyamban, és bámulom a plafont. A harmadik nap végére már az összes apró repedés pontos helyét el tudnám mondani, még ha álmomból riasztanak is fel.

Felváltva kavarogtam fejemben a múlt és a jelen gondolatai. Elõször Yasu... Mennyire szerettem! Úgy gondoltam, ha kell, egyszer az életemet is feláldozom majd érte. És azt hittem, ez kölcsönös... Õ pedig elhagyott? El. A szakítás után beláthatatlan ideig éreztem úgy, hogy akármi is történt, végül tényleg õ lesz a vesztem.  Csak máshogy... nem érte, hanem miatta. Szégyenteljes gondolatok. Hülye voltam és fiatal. De végül a sok tépelõdés után nem tettem ostobaságot... bár a szálka örökre bennem maradt.

És hogy mi mentett meg? Inkább ki. Jace. Milyen ostoba is voltam! Hallottam a hírét. A róla terjengõ pletykákat. De mégis, egyszerûen magába bolondított, azzal a tipikus rosszfiú-jellemével, az egzotikumával, hiszen amerikai származású. A kapcsolatunk akár a szinusz-függvény, tele hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel... így visszagondolva, már nem tudom, miért ragaszkodtam annyira. Pedig szörnyen szerettem. Még akkor is, mikor dobott amiatt a szõke liba miatt, aki egyébként már akkor anyuka volt...

Életem kettõ dara szerelme. És mindkettõt elveszítettem... Nem történhet ugyanígy a harmadiknál is!

...

Most tényleg ezt gondoltam? Én valóban... Ó, atyaisten... Én... én... én...

Szerelmes. Vagyok. Chenbe.

Ó, egek. Megint feladtam magamnak a leckét... De akkor meg mire várok? Hogy engedjem eltávolodni?! Na nem... Nem. Ezúttal úgy fogok küzdeni, hogy a végén mindketten gyõztesként jöjjünk ki. El fogom érni, hogy õ is menthetetlenül belém szeressen.

***

Szinte feltépem az ajtót, és már rohanok is ki a szobából. A házban csend és hullaszag, sötétség – éjszaka van. De én ezzel mit sem törõdve célzom meg Chen szobáját. Azaz a közös szobánkat. Benyitok, és fel vagyok készülve az alvó Chen látványára, de nem.

Az asztali lámpa halványan világít, kellemes félhomályba borítva a szobát. Chen az ablak elõtt áll, némán bámul ki a hatalmas ablakon.

- Chen? – szólítom meg halkan, miután észrevétlenül bezártam az ajtót.

Biztosan nem vette észre, hogy jövök, mert meglepve fordul meg.

- Nobu-chan... – Hangja gyengéd, szinte simogatja a szívemet.

Közelebb lépe hozzá. Kissé bizonytalan vagyok, nem tudom, mit fog reagálni... de ezen múlik minden. A reakciója fogja eldönteni, hogy mi lesz. Hogy haza kell-e mennem, vagy nyugodt szívvel maradhatok mellette...

- Chen, én gondolkoztam... Mindent átgondoltam, ahogy kérted. Számba vetetettem minden eshetõséget, de végül mindig egyetlen dologra lyukadtam ki...

- És mi lenne az?

Érzem, hogy kezem remegni kezd, de fejemet fölemelve bátran egyenesen a szemeibe nézek.

- Chen én... szeretlek.

Egész úton csak úgy falom magamba a látványt. Gyönyörû, hatalmas város, csodálatos... Hogy Chen otthonáról már ne is beszéljünk. Kovácsoltvas kapu, természetesen több õr is vigyázza a villát és a környékét.

Hatalmas, csodálatos, gyönyörû, leírhatatlan... nem csak a villa, hanem az egész udvar. Minden. Elképesztõ.

Chen kiszáll a kocsiból, és ahogy engem is kisegít, már csak annyit látok, hogy valaki szinte a nyakába repül. Körülbelül velem egymagas férfi, átlagos testalkat, összefogott világosbarna hajjal. Ez biztosan Victor lesz.

- Cheen. Azta, de hiányoztál – lelkesedik, és puszilgatni kezdi, mire Chen eltolja magától.
- Te is hiányoztál, de ezt nem szeretem – morogja Chen, végtelenül édes, a látványra nevethetnékem támad.
- Olyanok vagytok, mint a testvérek – mondom vigyorogva.
Victornak lecseng, hogy ki vagyok, rögtön odalép hozzám, hogy aztán lelkes beszédével le is foglaljon. Kérdezget, izgatott, édes pofa. Aztán már csak azt veszem észre, hogy Chen eltûnik mellõlünk, és már javában a ház felé megy. Durcásan sietek utána, és kezét megfogva hívom fel magamra a figyelmét.

- Nem vártál meg.
- Nem tudtam, hogy meddig fogtok örülni egymásnak, és szomjas is vagyok.

Victor suhan el mellettünk, elõttünk megfordul, és háttal lépked tovább.
- Olyan édesek vagytok! Sosem gondoltam volna, hogy ez a kegyetlen…
- Victor.
- Vérszomjas.
- Victor…
- Szemétláda.
- Victor, a fenébe! Hozz nekünk whiskyt, kérlek.
- Szóval sosem gondoltam volna, hogy ez a dög egyszer talál valakit komolyabban! Nobu, neked is jó a whisky? – Jókedvûen bólintok, ez az elõzõ párbeszéd igencsak mosolyogtató volt, haláli fickó ez a Victor.

Az egyik szolgáló hamar hozza nekünk a tökéletes évjáratú whiskyt. Victor az útról érdeklõdik, amirõl Chen egyetlen szóval és pillantással elárulja, mivel gazdagítottuk. Aztán arról kérdez meddig maradunk, Chen pedig megígéri neki, hogy mikor visszamegyünk, õ is velünk tarthat majd. Én beszélgetés közben a házat csodálom, és igencsak meglep a tény, hogy a ház kettõjüké.
- Igen. Olyanok vagyunk mi, mint a régi házasok. Titkon utáljuk a másikat, de ha már így alakult…

Victorral együtt nevetek, Chen pedig édesen forgatja a szemeit. A kedvemet már csak az tetézi, hogy kiderül, egy szobában leszünk Chennel. Boldogan repülök ölébe, megcsókolom, és mivel nem akarok udvariatlan lenni Victorral, felé fordulok, csak fejemet tartom Chen mellkasán.
- Olyan cukik vagytok – lelkendezik.
- Rühellem, mikor így beszélsz – reagálja le Chen mogorván.
- Jaj, engedd el magad, Chen! Itthon vagy!

Chen letessékel az ölébõl, Victorhoz lép, és átöleli, aki látom, hogy el is sírja magát. Milyen szoros kapcsolat...

***

Felfedezem a szobánkat és a teraszt is, aztán visszatérek Chenhez, és mellé fekszem. Nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg...
- Victorral… volt valaha…?
- Még csak egy csók sem. Nem akarjuk elrontani, és egyébként is alkalmatlanok lennénk arra, hogy a másik társa legyünk. Victor túl jó ember hozzám, én meg túl rossz vagyok hozzá. Évek óta együtt élünk, ezért nehéz neki most ennyire az, hogy én Japánban vagyok.

A válasza kicsit szívem üt. Egyértelmûen arra utal, hogy nem kíván Japánban maradni... hanem haza fog jönni, és engem el fog hagyni...
- Nem akarsz ott maradni, ugye? Véglegesen nem maradsz Japánban.
- Persze, hogy nem. Ha beindul az üzlet annyira, hogy megáll a saját lábán nélkülem, akkor visszajövök ide. – Nagyot nyelek, õ pedig megsimogatja a hátamat. – De nem egyedül.

Felkapom a fejem. Hogy mi? Magával.. magával hozna? Tényleg megtenné?
- Magaddal hoznál?
- Most is itt vagy, nem?

Fogalmam sincs, hány órán keresztül vagyunk ott bent, az ágyon, egymást simogatva, csókolózva. Odakint már besötétedik, én pedig boldogan heverek Chen karjaiban. Annyira jó... olyan fantasztikus érzés vele lenni.

A teraszra megyünk, ahol megpillantjuk a már ott ücsörgõ Victort. Lábai a korláton, kezében egy pohár ital, mosolyogva néz ránk.
- Azt hittem, dugtok. Nem akartam zavarni – szólal meg, majd int, hogy üljünk le mi is. Leülünk mellé, pontosabban Chen ül le mellé, én pedig az õ ölében foglalok helyet. – És hogy is találkoztatok ti ketten?

Elvigyorodom.

- Egy semmi kis diszkó koszos, mocskos mosdójában – felelem, csillogó szemekkel pillantva Chenre, Victor pedig felnevet.

- Ez annyira tipikus!

Chen morcos pillantást vet rá, de én mosolyogva puszilom meg az arcát.

Mire bemegyünk a teraszról, végtelenül fáradtnak érzem magam, erre valószínûleg a repülõút is rátett egy lapáttal. Mindenesetre csak annyira van erõm, hogy beessek az ágyba, Chen karjai közé fészkeljem magam, és már alszom is. Végre.

***

Reggel egyedül ébredek, de a lustaságom gyõzedelmeskedik, és inkább ágyban maradok. Chen elõbb-utóbb úgyis feljön...

És valóban, hamarosan nyílik a szoba ajtaja.

- Megint itt hagytál – biggyesztem le ajkaimat elégedetlenül.

- Még ki sem nyíltak a szemeid rendesen, de már morogsz – mosolyodik el Chen, és odalép az ágyhoz. – Victorral beszélgettem.

- Mirõl? – kíváncsiskodom, és lehúzom az ágyra magam mellé, hogy bezsebeljem a reggeli puszimat.

- Mindenfélérõl.

- Hûha, elhalmozol információkkal – nevetem el magam, mire õ csak vigyorogva újra megcsókol.

Chent könnyedén csábítom el magammal zuhanyozni... amibõl természetesen nem sikerül csak zuhanyozást csinálni. De nem is baj. Felesleges lenne tagadni, hogy egymás testére is szükségünk van. A fürdõszobából kilépve felöltözünk, aztán együtt megyünk le.

- Chen! – bukkan fel elõttünk Victor. – Remélem nem haragszol, hogy a visszajöttedre szerveztem egy kis összejövetelt ma estére.

- Képes voltál egy óra alatt leszervezni az egészet?

- Igen – feleli Victor büszkén.

- Ilyenkor mindig újra rájövök, hogy miért jó ötlet rád hagyni az üzletet. Kiket hívtál meg?

- Nagykutyákat, üzlettársakat... már kezdtek hiányolni.

- Rendben.

***

Estére én is kicsípem magam. Szerencsére ugyan nem vagyok többé ’szolgálatban’ ilyesfajta rendezvényeken, de azért csak mutatnom kell valahogy. Chennel megyek le, egy külön kialakított fogadóterembe vezet, ahol már ott várnak a... hm, alkalmazottai. Belegondolva, hogy valaha én is közéjük tartoztam, olyan durvának érzem a rájuk illõ kifejezést.

Jesszus, teljesen kifordultam magamból.

Késõbb Chen és Victor oldalán fogadom az érkezõ vendégeket. Számomra minden arc ismeretlen, de azért kedvesen mosolygok rájuk. Van egy-két elég unszimpatikus ember is, de hát nincs mit tenni... Fõleg az egyik tûnik fel, valami nyurga kis alak, aki leginkább egy újgazdag kis pancsernek néz ki. Tisztelettel pillant Chenre, vagy legalábbis megpróbál úgy tenni, de nekem nem tûnik túl hitelesnek. Aztán Chen elfordul, és õ... perverzen vigyorog rám? Igen. Határozottan.

Pfuj.

Viszolyogva nézek rá, és ösztönösen közelebb húzódok Chenhez, újra hálát adva az égnek, hogy megváltozott a munkaköröm. Bele is halnék, ha ezzel kéne lefeküdnöm.

***

Egész este Chennel vagyok. Ha az ügyfelei beszélni akarnak vele, némán a háttérbe húzódom, hogy ne zavarjam õket, de amikor tudok, mellette maradok. Csak akkor szakadok el tõle, amikor a mosdóba kell mennem.

Éppen egy ilyen alkalom van soron, amikor a mosdó ajtaján kilépve valaki megragadja a karom. Halkan felsikkantva ugrok meg, és megfordulva azzal a fokozottan unszimpatikus alakkal találom szembe magam.

- Mit akar? – próbálom elrántani a kezem.

Csak ekkor esik le, hogy õ valószínûleg nem is...

- Szerinted mit, picinyem? – Na jó, mégis tud japánul.

- Hé! – ráncolom össze szemöldököm felháborodva. – Velem nem tehet ilyesmit!

- Már hogy ne tehetnék? Befolyásos vagyok. Bárkivel megtehetem – ránt közelebb magához.

- Velem nem! Engedjen el! – Kezdek megijedni.

- Dehogynem – lök a falhoz.

Odaszorít, és a képembe liheg, én pedig rémülten próbálom ellökni magamtól. Úristen ez helyben erõszakol...

- Nobu-chan? – szól valaki nem messze. Ez Victor! – Nobu... Hé! – Victor kiáltására a fickó hátraugorva enged el, szigorú, dühös tekintetétõl megijed, és inkább menekülõre fogja. – Minden rendben?

- I-igen... igen. Köszönöm – nyögöm ki.

- Gyere, menjünk vissza! – fogja meg a karom.

Visszakísér a fogadóterembe, Chen pedig rögtön ránk pillant. Tekintete kérdõvé válik, remélem nem riadt tekintetem láttán, nem akarok balhét... Végül is nem történt semmi, nem igaz? Próbálok bátorító mosollyal nézni rá, mikor mellé érünk, de Victor azonnal hozzá hajol, hogy a fülébe súgjon valamit. Biztos, hogy a történteket mondja el neki... megint csak a baj van belõlem.