|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2010. 12. 30. 17:45:26 | #10146 |
 Karakter: Chen Yi Ru
Megjegyzés: ~ Kicsi Nobumnak
Hiába próbáltam neki elmondani az észérveimet, szerencsére nem hallgatott rám. Megint ő vezetett engem, mint már annyiszor. Megint ő volt a pozitív, és csak ő bízik benne kettőnk közöl teljesen, hogy ez tényleg működhet. De beadom a derekam, házasodjunk össze újra. Hagyom magam meggyőzni, és tényleg hiszek benne én is, ahogy csillogó szemeit nézem.
Ahogy megérzem az illatát, ahogy a falnak dőlve elélvez… ahogy a szekrényajtónak támaszkodik, és a szoba minden… minden pontján utoléri a gyönyör, annyira édes. Sosem értettem, hogy hogy bír ennyit. Más passzív a negyedét sem bírná ki, de neki sosincs baja, sosem panaszkodik. Csak hagyja magát, és aztán úgy ahogy most is, hullafáradtan, a karjaimba bújva vall egyszavas szerelmet, amit viszonzok is.
Jól alszom, nem is kelek fel semmire, csak reggel, amikor kicsim mocorogni kezd. Tekintetem az ujjára siklik, és mosolyogva konstatálom, hogy nem álmodtam. Újra házasok vagyunk.
- Jó reggelt - mosolyog kedvesen, álmosan… szépen.
- Neked is - köszöntöm, és megcsókolom… olyan jó érezni. - Jól aludtál? - kérdezem, és nyújtózkodom egyet. Ő közben elhelyezkedik, a mellkasomon könyököl, de tekintve, hogy milyen kis vékony, nem zavar.
- Istenien - dorombolja. - Nagyon jó volt újra érezni téged - mosolyog rám. - Pokoli volt ez a két nap - biggyeszti le ajkait.
- De már vége - simítok végig hátán.
- Igen! Hála Haru-channak és Victornak - néz rám furcsán, vádlón.
- Jóm, tudom - morgom. - Talán. Ismétlen: talán! Elfogadom a kapcsolatukat - sóhajtok fel, mire vigyorogva hajol közelebb, és lágy csókot kapok.
- Haru-chan félt, hogy közéjük állsz majd. - Végigsimít a mellkasomon. - Tudod, hogy mi jutott eszembe? - Bizonytalanul rajzol ujjával köröket mellkasomra, majd hasfalam kockáiba merül el a kelletnél jobban, de nem szólok. Nyugodtan várok percekig a válaszra, amikor pedig kisimogatta magát, rám pillant. - Szóval. Mikor akarsz visszamenni?
- Japánba? - Bólint. - Ma megnézed a bankszámlámat. Ha nem úgy áll a helyzet, ahogy gondolom, akkor szerintem beszüntetem ott az üzletet. Nem jó távol lenni a hazámtól, és már vagy te is, nem rángathatlak, de nélküled nem akarok lenni. Viszont Victornak akkor itt kell maradni, Haruki viszont Japánba tartozik. Szóval a szigeten csak teher lenne maradnom… de ezt meg kell beszélnem Harukival, Victorral behívatom az itteni kurváimat, az öregebbeket, nem olyan szépeket elküldöm, és a kivételeseket áthozom ide. - Nagy szemekkel pislog rám. - Ne nézz így, a házastársam vagy. Minden dolgomról tudni fogsz. - Mosolyogva bólint.
- Szerintem is a leghelyesebb, ha ezt Haru-channal, és a japán bizalmasaiddal beszéled meg. Szólhatok ma neki, hogy tárgyalni szeretnél vele.
- Rendben, köszönöm szépségem. És keress nekem vevőt a japán villára, rendben? - simítok végig haján.
- Okés, beszélek pár emberrel - mondja elgondolkodva. - De most éhes vagyok. - Most én bólintok, hiszen nekem is szükségem lenne már egy kis kalóriára, hiszen végigszeretkeztük az éjszakát: ez fárasztó tevékenység.
*
- Victor! Te maradsz - szólok utána a közös reggeli után. Aminek… be kell valljam, kellemes a hangulata. Nagyon jól esik, hogy mellettem ült kincsem, velem szemben pedig a gerlepár. Jobb így négyesben, mint eddig hármasban, vagy előtte ketten Victorral.
- Rosszat csináltam, apu? - kérdezi ártatlan tekintettel.
- Igen. Most. - Összerezzen, de aztán eljut a tudatáig, amit mondtam, és felnevet.
- Ugyan, ugyan, lazíts! Gyere, adok egy cigit - húz maga után a teraszra, majd a számba nyom egy márkás, nem túl erős cigarettát. - Relax… érzed ezt? Itthon…
- Mennyire szereted Harukit? - kérdezem tőle kertelés nélkül.
- Mi… mi van? Hogy jön ez ide? - pislog rám.
- Ha ideköltözik, munka kell neki. Ha nem akarod, hogy egy bárban rázza a fenekét, akkor keress neki mást. - Elgondolkozva pillant rám.
- Én ott tartok, hogy szét akarsz szedni minket.
- Nem. Nem érdekel a kapcsolatotok. De ha Nobunak fontos, hogy itt legyen Haruki….
- Akkor itt lesz, értem - mosolyog. - Megoldom - kacsint rám.
- Örülök.
- Nem akarod meglepni valamivel Nobu-chant? - kérdezi.
- Mire gondolsz? - nézek rá kíváncsian.
- Nem tudom… mindig azon gondolkodtam, hogy kellene nekünk a házba két édes passzív, és két kisállat - feleli vigyorogva. - Kettő megvan. Ha belemennél, vehetnénk nekik…
- Nem - jelentem ki.
- Na, ne legyél ilyen negatív! Egy édes kutya, vagy cica, és a te kis démonod… nem izgat?
- Nem izgulok állatokra - húzom el a számat.
- Ne legyél ilyen - sóhajt fel. - Csak adj esélyt egy kisállatnak.
- Nem akarom, hogy összeszőrözze a lakást… vagy ne az almot használja.
- Nyugi, jó helyről hozatok mindent. - Felsóhajtok… és kezdem azt érezni, hogy nekem ebben a házban tényleg nincs szavam.
*
Estére már a kapuból jelentkezett egy ismeretlen. Az őrök engem riasztottak, én viszont épp Nobu-chanom édes, törékeny és kéjsóvár testében voltam. Nem mentem le, és nem adok jutalmat a kapuőröknek ezért, hiszen kicsim is morcos volt. Victor ment le, és nem sokkal később már az ajtón kopogott. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy megvárta, amíg elélvezek, és Nobu is. Kiszólok neki, mire belép, mögötte Haruki. Mi az ágyon fekszünk, a szex illata betölt mindent, szinte látom, ahogy nobu combjaion lefolyik a spermám, és megint… hah…
- Kivártuk a hangosabb nyögéseket - dicsekszik Victor. Nobu felkel, maga köré csavarja a saját takaróját, és a Vic kezében tartott kisállathordóhoz lép.
- Nekem is van! - kezd örömködni Haruki. - A tiéd koromfekete perzsa, az enyém hófehér! Az enyém a kislány! - Nobu kikapja a kosarat Vic kezéből, aki ezt követen mellém ül az ágyon, és együtt figyeljük két kicsi passzívunkat, ahogy a földön ülve játszanak a két kölyökmacskával.
|
| makeme_real | 2010. 12. 30. 01:15:57 | #10140 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Raumnak)
- Hogy érted? – kérdez vissza, mellkasomon végigsimítva.
- Ahogy mondtam. Mit gondolsz a kapcsolatukról?
- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt pont neked kellene elmondanom – sóhajt fel. – Haruki a barátod.
- Nem fogok megharagudni – mosolygok rá. – Hallgatlak.
Felkönyökölök az ágyon, így pillantok rá, mire ő néhány pillanatig némán figyel, majd közelebb hajolva lágyan megcsókol. Ha akarnék, se tudnék ellenállni, nagyon jó terelés, határozottan jó...
- Ne terelj – húzódok el kissé. – Neked nem tetszik a dolog.
- Nem hát. Victor egy gyilkos. Haruki pedig egy kurva. Ez egy rossz regénybe való, nem Taipeibe.
- Nem! Ez nem való a te birodalmadba, igaz? – morgom a hátamra fordulva.
- Mi a bajod megint?
- Mi az, hogy megint?! Bocsáss meg, hogy kiakasztott, hogy megöletted az exemet! – pattanok fel.
- Feküdj vissza. – Ez a tárgyilagos hangnem kikészít.
- Ohh, már parancsolgat is, felség? – kérdezem gúnyosan.
Erre már ő is felpattan, és a falhoz nyom.
- Ne gúnyolódj velem! Nincs…
- Jogom hozzá?! Semmihez sincs, pedig itt ez a kibaszott gyűrű az ujjamon!
- Nincs okod rá. – Szinte vicsorog.. – De ha neked ennyit jelent Haruki, akkor tessék, ott az ajtó. – Elengedve lép az ablakhoz. Mi..? – Na, mi van már?! Tűnj a szemem elől!
Kiabál. Velem. Felfuvalkodott hólyag...
- Tudod mit?! – Letépem a gyűrűt az ujjamról, és az asztala vágom. – Elegem van belőled.
Úgy, ahogy vagyok, egy szál hálóingben rohanok ki a szobából. Igazából gőzöm sincs, hova megyek éppen... Hova mehetnék?
- Hé, hé, hé, hová ilyen sietősen? – hőköl hátra Victor, mikor kis híján elkaszálom a folyosón.
- Ne most. Légyszíves. – Őt nem akarom bántani, de a hangom elég határozott, hogy tudja, nem egészen okés minden.
Végül megadóan feltartja a kezeit, és eloldalog. Gondolom, Chenhez.
Istenem hát persze! Legszívesebben a homlokomra csapnék. Én hülye... Haru-chan itt van. Vele én is tudok beszélgetni...
- Nobu-chan! – Haru meglepetten nyitja ki szobája ajtaját. – Mi történt? Baj van?
- Hát baj az van... – sóhajtok lemondóan.
- Összevesztetek Ru-samával? – teszi kezét a vállamra együttérzően. Csak egy kis bólogatásra futja, de ahogy visszagondolok, már érzem is a gombócot a torkomban. – Gyere be! Nyugodj meg, aztán mesélj el mindent.
Néhány hosszú perc után sikerül annyira megnyugodnom, hogy ne sírjam el magam.
- Igazából... úgymond rajtatok vesztünk össze.
- Rajtunk?! De hát... – Látom a szemén, hogy máris magát hibáztatná.
- Ne, ne hibáztasd magad! Nem a te hibád, egyáltalán nem, és nem is Victoré. Egyszerűen megkérdeztem, mi a véleménye a kapcsolatotokról, aztán a védelmembe vettelek, és ezen összevesztünk.
- Ru-sama ellenezné, hogy Vic és köztem legyen valami...? – kérdezi fájdalmasan.
- Vic? – kérdezek vissza mosolyogva, mire mélyen elpirul. – Nem tudom, Haru-chan. Talán csak túl begyöpösödött a felfogása... bár igazából nincs is hozzá semmi köze, ahogy nekem sem. Ez a ti dolgotok. De azt megígérhetem neked, hogy ha csak ő állna az utatokba, én magam fogom félrehúzni onnan.
- Te olyan kedves vagy, Nobu-chan – ölel magához. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendbe fog jönni közted és Ru-sama közt is. Én már neki dolgozom egy ideje, és nem annak a szerelmes, ragaszkodó típusnak láttam, a foglalkozásából sem gondolná az ember... de gondolj arra, hogy mennyi mindent változtattál meg már most! Szerintem ő maga sem gondolta volna, hogy egyszer elvesz valakit... és most a felesége vagy. – Bíztatóan mosolyog rám. – Egy ilyen kincset ő sem engedne el maga mellől.
Akkor én is elhittem... de ahogy két teljes nap eseménytelenül telik el... Elbizonytalanodom. Alig látom Őt, nem érdeklődik felőlem, sem a helyzet felől. Talán... neki végleg elege lett? Csak Haruhoz tudok menekülni a bizonytalanságommal, és lassacskán már ő sem tud semmi vigasztalót mondani. Elkeserítő helyzet...
Este kimegyek a kertbe, céltalanul, elgondolkozva, egyedül sétálgatok, egészen éjszakába nyúlóan. Próbálok megoldást találni, de nem megy. Végül úgy döntök, jobb ha kipihenem magam, és majd reggel kezdek valamit a problémával. Elindulok be a házba, lassan haladok a folyosókon... amikor valaki valamit a szememre köt, befogja a számat, hogy elfojtsa a sikolyomat, aztán eltaszigál valamerre, végül előrébb lök, és ajtócsapódás. De előtte még... Victor nevetése? Mi a franc van itt? Értetlenül kapom le magamról a kendőt, és körülnézek. Egy szoba...
Az ajtó nyitódik, és Chen érkezik be rajta, ugyanúgy bekötött szemmel, mint én, majd az ajtó újra becsapódik. Na, most már tényleg nem értek semmit.
- Chen... – nyögöm meglepetten.
- Kicsim. – Leveszi a kendőt. – Mi a…
- Nem tudom. Úgy kerültem ide, ahogy te.
- Legalább még a villában vagyunk – sóhajt, majd gyanakodva rám néz. - Nem tudsz semmit?
- Esküszöm, semmit. Mikor behoztak, mintha Vic nevetését hallottam volna. De ennyi – felelem.
Körbenéz, én pedig követem a példáját. Pillantásom megakad az éjjeliszekrényen: egy gyertya, mellette pedig a gyűrűink...
- Ha már így alakult… nem gondolod, hogy beszélgetnünk kellene? – kérdezem bizonytalanul.
- Gondolod, hogy van mit megbeszélnünk? – néz rám. – Megint veszekedés lenne a vége, nem? Nem akarok még több vitát, és azt sem, hogy ennél is többször csalódj bennem.
A pillantása... Megütközve, fájdalmasan nézek rá.
- Te már lemondtál rólam?
- Nem... Egyszerűen csak... amióta visszajöttünk Amerikából, vagy veszekszünk, vagy az ágyban vagyunk. Imádom a tested, ezt te is tudod, de ez így nincs rendben. Ha nem vagyunk képesek együtt élni, akkor nincs értelme.
- Nem! – vágom rá azonnal. – Nincs olyan, hogy nincs értelme, főleg ebben a kérdésben... Gondolj bele, mielőtt kimentünk Amerikába, már egy ideje együtt éltünk, és semmi baj nem volt.
- Jogos. Akkor talán abban van valami, hogy a házasság után minden elromlik...
- Nem fogok elválni tőled – jelentem ki határozottan, morcosan keresztbe téve karjaimat mellkasom előtt.
Nem tudom nem észrevenni azt az apró kis mosolyt a szája sarkában, amit valószínűleg a viselkedésem csalt oda.
- Akkor mit javasolsz?
Elgondolkozva teszem mutatóujjam a számra. Biztos, hogy van megoldás, csak akarni kell...
- Nem tudom biztosan, hogy mi lenne a legjobb... De mi lenne, ha megpróbálnánk tiszta lappal?
- Azaz? – vonja fel a szemöldökét kíváncsian.
- Házasodjunk össze újra. Itt. Most. Ketten. Aztán csináljuk azt, amiben a legjobbak vagyunk. – Igyekszem bíztatóan mosolyogni.
- És ez meg fogja oldani a dolgokat?
- Nem tudom. Remélem... Ha mindketten arra törekszünk, hogy jó és veszekedésmentes legyen minden, akkor sikerülhet.
- Nos, ha szerinted ez működhet... akkor legyen, ahogy szeretnéd, kincsem.
Felvidulok, boldog mosollyal lépek oda hozzá, és magamhoz ölelem. Legszívesebben már most semmissé tennék minden egyes veszekedést... Szeretem.
- Akkor, felkészültél? – mosolygok rá. Bólint, odalépünk az asztalhoz, és magamhoz veszem a gyűrűjét. Felnézek rá, egyenesen abba a gyönyörű barna szempárba. – Chen... maradsz a férjem, szerelmem?
- Csak akkor, ha te maradsz a feleségem, szépségem – feleli mosolyogva.
- A legboldogabb feleség leszek. Ezúttal tényleg – teszem hozzá hamiskás mosollyal.
Újra felhúzom az ujjára a gyűrűt; oda, ahová való. Ahogy Chen is visszahúzza a gyűrűmet, máris jobban érzem magam. Akármi történjék is, biztos vagyok benne, hogy itt az én helyem. Mellette. Örökre.
Az éjszaka pedig... úgy történik, ahogy történnie kell. A ’második nászéjszaka’ más jellegű, ezúttal szó szerint átszeretkezzük magunkat a másnapba. Mindenhogy és mindenhol a szobában... a falnál, az ágyon, a szekrénynél, de még az extrapuha szőnyegen is. Ahogy mindig, könnyedén ráhangolódunk egymásra, és egyetlen rossz szavunk sincs akkora sem, amikor már halálos fáradtsággal fekszünk egymás karjaiban a takaró alatt.
- Szeretlek, Chen – suttogom még, mielőtt végleg elnyomna az álom, de a válasza már nem jut el hozzám, elalszom.
***
A reggel mosolyogva ér. Megint boldognak érzem magam. Hajnaltájt egyszer felébredtem, mikor kattant a zár, és nyílt az ajtó... És abból ítélve, hogy néhány másodperc múlva Victor és Haru-chan kuncogásától kísérve zárult be, már biztos lehetek benne, hogy ők eszelték ki ezt az egészet. Az eredménnyel pedig minden bizonnyal elégedettek voltak, mert a zár már nem kattant.
Felpislogok a férjemre, aki erre kinyitja a szemeit.
- Jó reggelt – mosolygok rá.
- Neked is – hajol közelebb, és megcsókol.
Igen... érzem, hogy minden rendben lesz. Vagy legalábbis nagyon remélem.
|
| Rauko | 2010. 12. 29. 00:18:21 | #10108 |
Karakter: Chen Yi Ru
Megjegyzés: ~ Kicsi Nobumnak
Be kell vallanom, nem hittem, hogy ilyen könnyen megy a békülés, ahogy ment. Odajött, bocsánatot kért, vallott, és tisztáztunk mindent. Többet megtudok róla, mint szeretnék, mármint a Jace és közte történtekről. Közben azon jár az agyam, hogy mikor kérdez rá, hogy nekem voltak-e exeim. Előre félek… újabb vita lesz, újra csalódni fog bennem. Amikor megcsókolja a gyűrűt, kicsit újra megtelik a szívem reménnyel. Talán ő tényleg nekem teremtetett. Szeret, én is szeretem… talán tényleg sikerül.
Észveszejtő szex után fekszünk egymás mellett. Békülőszex… és tényleg, kellemes volt, vigyáztunk a másikra, mégsem volt vad vagy durva. Minden érintése telve volt szerelemmel, és én is próbáltam ezt sugallni felé. Amikor már mellettem fekszik és beszélgetünk, elmerülők arcának szépségében. Olyan különleges fiú. Annyira hihetetlen, hogy egy mocskos japán discoban ilyen kincset találtam… Annyira banális még mindig…
- Mi az? - szakít ki gondolataimból édes hangja.
- Szeretlek, kicsi feleségem - vallok neki. Olyan ritkán mondom ki, tudom. De így érzek…
- Én is téged - csókol meg -, apuci - teszi még hozzá, mire magamban vigyorogva, lemondó sóhajt produkálva ejtem fejem a párnára. - Erről jut eszembe… te mit gondolsz erről a kapcsolatról Haru-chan és Victor között?
- Hogy érted? - kérdezem, és végigsimítok a mellkasán.
- Ahogy mondtam. Mit gondolsz a kapcsolatukról? - kérdezi, és kicsit fészkelődik.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt pont neked kellene elmondanom. - Felsóhajtok. - Haruki a barátod.
- Nem fogok megharagudni - mosolyog bíztatóan. - Hallgatlak. - Felkönyökölve pillant rám újra. Milyen szép most… kócosan, izzadtan… Jesszus, milyen rohadt mázlista vagyok. Közelebb hajolok, és lágyan csókolom meg, amit készségesen viszonoz.
- Ne terelj - szól rám finoman, majd elhúzódik. - Neked nem tetszik a dolog. - Hangja vádló.
- Nem hát - felelem meggondolatlanul. - Victor egy gyilkos. Haruki pedig egy kurva. Ez egy rossz regénybe való, nem Taipeibe.
- Nem! Ez nem való a te birodalmadba, igaz? - morogja, és a hátára fordul.
- Mi a bajod megint?
- Mi az, hogy megint?! Bocsáss meg, hogy kiakasztott, hogy megöletted az exemet! - kiabálja és felpattan.
- Feküdj vissza.
- Ohh, már parancsolgat is, felség? - néz rám gúnyosan. Felpattanok én is, és a falhoz nyomom.
- Ne gúnyolódj velem! Nincs…
- Jogom hozzá?! - ordítja. - Semmihez sincs, pedig itt ez a kibaszott gyűrű az ujjamon!
- Nincs okod rá - vicsorgok. - De ha neked ennyit jelent Haruki, akkor tessék, ott az ajtó. - Elengedem, és az ablakhoz lépek. - Na, mi van már?! Tűnj a szemem elől! - kiabálok rá most én. Ahh, de rég kiabáltam már, és vele… mióta összeházasodtunk, és hazajöttünk semmit sem csinálunk, csak dugunk és veszekszünk.
- Tudod mit?! - Hallom, ahogy a gyűrű az asztallapon koppan. - Elegem van belőled - kiabálja, és egy szál hálóingben kirohan a szobából. Leveszem én is a saját gyűrűmet, és az övé mellé teszem, majd kilépek a szobából és kulcsra zárom.
Egy hálóingben megyek a teraszra. A koratavaszi szél elég csípős hajnalban, és kifejezetten furcsa, amikor köhögést hallok magam mögött.
- A kedvesed…
- Már nem az.
- Chen… kérlek.
- Ne kezd el te is, mert téged megütlek - nézek Victorra haragosan.
- Még mindig Jace miatt veszekedtek? - ül mellém.
- Miattatok. - Meglepetten felnyög. - Elmondtam neki, hogy szerintem mennyire banális dolog egy gyilkos és egy kurva kapcsolata, és neki nem tetszett. Titeket védett, veszekedtünk, aztán én kizavartam, ő meg a szobában hagyta a gyűrűjét. - Oldalra nézek. A fejét fogja.
- Mint a gyerekek… Egyáltalán mi közötök van hozzám és Harukihoz?
- Semmi.
- Akkor meg?!Milyen alapon vesztek össze miattunk? Barmok vagytok.
- Figyelj, Victor - fordulok felé. Összerezzen. - Nem akartam, hogy miattatok legyen ez. Egyszerűen nem értem, hogy miért védi ennyire Harukit.
- Tipped sincs? - kérdezi, és közelebb hajol.
- Nincs.
- Neked van valami, ami Nobunak nincs.
- Sok mindenem van, ami neki nincs - túrok bele a hajamba.
- Mondjuk egy legjobb barát, te ökör - morog rám. Értetlenül nézhetek, mert folytatja is. - Neked itt vagyok én. Akármit gondolsz rólam, olyanok vagyunk, mint a régi házasok. Neki nincs legjobb barátja. - Elgondolkodva fordítom a fejem a medence felé.
- Ez eszembe sem jutott…
- Mert egy érzékelten fasz vagy néha - sóhajt fel. - Figyelj. Valami nem jó veletek. Mióta hazajöttünk Torontóból, ölitek egymást. Először Jace, most ez… Túl szép pár vagytok, hogy szétmenjetek, és lásd be: rajta kívül más nem viselne el ilyen szinten. - Igaza van… teljes mértékig igaza van.
- Mit csináljak, ha nem tudok uralkodni magamon, amikor ilyen? Nem nézhetek el neki mindent, Victor! Taipei egyik legnagyobb stricije vagyok, ha kiszagolja bárki, hogy miatta bárkire képes vagyok, nekem végem, és örülhetek, ha kimentek mindenkit, élve. - Megfogja a kezem.
- Mi lenne, ha arra gondolnál, hogy neki nem strici vagy, hanem férj? - Megpaskolja az arcom, mint mindig, amikor hülye voltam. - Neki a szerelme vagy, és a férje. A férfi, akinek a testéért akármit megtesz, és akiért elviseli bármit. Ő nem fog elárulni téged. - Mosolyog.
- És…
- Nem. Itt nincs ’és’, vagy ’de’. Legyél neki csak egy férfi, akit szerethet, nagy nagymenő, multimilliomos faszagyerek, oké? - Feláll, de folytatja. - Neki is vannak hibái, ez tény. De ne akarj tőle elvenni mindent, Chen. Mindenért te nem kárpótolhatod. - Választ sem várva indul a lakásba, én meg egyedül maradok a gondolataimmal…
De az elkövetkezendő két napban semmi sem változik. Alig látom Nobut, folyamatosan Harukival van, aki emiatt nem lehet Victorral, aki emiatt rajtam lóg. Már iszonyatosan elegem van mindenből, amikor végre eljön a második nap éjszakája. Fáradtan, álmosan megyek a szobám felé, de mielőtt beérnék, valamit a szememre kötnek, elrángatnak valahova, és már csak egy lökést érzek, és egy ajtócsapódást hallok.
- Chen… - hallok egy meglepett nyögést.
- Kicsim - szólalok meg, és leveszem a kendőt a szememről. - Mi a…
- Nem tudom. Úgy kerültem ide, ahogy te. - Szétnézek. Ez a házam… Ha jól látom, az egyik emeleti szoba.
- Legalább még a villában vagyunk - sóhajtok fel. - Nem tudsz semmit? - kérdezem gyanakodva.
- Esküszöm, semmit. Mikor behoztak, mintha Vic nevetését hallottam volna. De ennyi. - Körbepillantok. Az éjjeliszekrényen egy kis tányérka, benne egy gyertya, mellette a két gyűrű. Nobura nézek, ő is a tányért nézi. Rám pillant.
- Ha már így alakult… nem gondolod, hogy beszélgetnünk kellene? - kérdezi bizonytalan hangon.
- Gondolod, hogy van mit megbeszélnünk? - Ré nézek. - Megint veszekedés lenne a vége, nem? Nem akarok még több vitát, és azt sem, hogy ennél is többször csalódj bennem. - Istenem, Nobu… de szép vagy, és mennyire hiányoztál… de ha képtelenek vagyunk együtt élni, akkor most kell, hogy elengedjelek.
|
| makeme_real | 2010. 12. 28. 21:46:43 | #10103 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Raumnak)
Jace. Jace a „vendég”. Meg akarják ölni. Tudom.
És saját magamon sem tudok kiigazodni…
Az egyik felem meg akarja menteni, nem akarja a halálát. A jobbik felemben a szép emlékek maradtak meg. A másik, rosszabbik felem viszont azt mondja, megérdemli. Szörnyű dolgokra vetemedtem, kimondhatjuk, az ő hibájából, és ráadásul el is akart engem választani Chentől. Ők is ezzel érvelnek. És Chen arra is rájött, hogy miatta lettem olyan, amilyen, miatta lettem az a valaki, aki akkor voltam, mikor először találkoztunk.
De a megrázó látvány és Jace fájdalmas kiáltásai a jobbik énemet hozzák elő. De alighogy megesketem Chent, hogy nem fogja megölni… Victor egyszerűen elvágja a torkát. Muszáj vagyok könnyíteni magamon, és mielőtt elrohannék… jó nagy adag szörnyűséget vágok a fejükhöz.
***
Zaklatottságomat nem tudom min levezetni. Az agyam ezerrel pörög, pedig képtelen vagyok bármin is józanul gondolkozni, nem tudom, hogy sírjak, ordítsak, vagy esetleg kínomban nevessek. Amikor hallom, hogy kopognak a szoba ajtaján, legszívesebben kiordítanék, hogy takarodjon innen, de végül inkább nyugalmat erőltetek a hangomra, és szólok, hogy bejöhet. Jól tettem, hogy nem ordítottam… Haru-chan az. Idegi állapotomat látva szomorú szemekkel, de szó nélkül jön oda, és egyszerűen átölel, én pedig kétségbeesetten kapaszkodva a vállaiba, kisírom magam a vállán.
Igazából magam sem tudom, miért vagyok ennyire kiakadva. Valójában egy terhet vettek le a vállamról… de akkor is, olyan szörnyű volt…
Sokáig beszélgetünk, elmondja, hogy Victor küldte hozzám, mert valószínűleg szükségem lesz valakire. Ez becsületére legyen mondva. Haru hagyja, hadd beszéljem ki magamból, megért engem, és vigasztal. Legnagyobb aggodalmamat illetően – miszerint milyen rondaságokat vágtam a fejükhöz – annyit tanácsol, hogy beszéljek Chennel. És igaza van…
***
A teraszon ül, egyedül, csendben. Elgyengült mosollyal figyelem kirajzolódó alakját, szívem így is hevesen dobog látványára. De most hibáztam… és ezt jóvá kell tennem.
- Chen… beszélnünk kell.
Hátrapillant rám válla fölött, tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit.
- Ebben egyetértünk.
Szívem egy pillanatra összefacsarodik, a gondolat, hogy nagyot csalódott bennem, megrémiszt. Nem szeretném egy ilyen dolog miatt magamra vonni a haragját… Odalépek hozzá, és leülök mellé.
- Először is szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, amiket mondtam… egyiket sem gondoltam komolyan, csak… csak egyszerűen szörnyen nyomasztó volt végignézni…
- Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük, Nobu. Az élet, amit azzal választottál, hogy velem vagy, ezzel jár.
- Igen, igen, tudom – bólogatok hevesen. – Ezen már tényleg túl vagyok, ahogy mondtam, elfogadtam. Csak egészen más volt olyasvalakit látni, akit ismerek… aki valaha fontos volt.
- De ez is bármikor előfordulhat – néz a szemembe. – Nem kőbe vésett törvény persze, ez a Jace is boldogan élhetné a kis életét, ha nem tett volna keresztbe. Mindig kettőn áll a vásár, Nobu-chan, aki békén hagy, azt én is békén hagyom, de az ilyesmit nem fogom szó nélkül tűrni.
- Ez természetes, tisztában vagyok vele. Csak… tudod Jace mérföldkő volt az életemben, pozitív és negatív értelemben is, sajnos. – Lehajtom a fejem, az emléke még így is rossz. – Ő az „akkor jön, amikor mindenki megy” kategória volt. Padlón voltam, vagy még az alatt is… Azt a korszakomat éltem, mikor senkit nem akartam látni és mindenkit ott löktem el magamtól, ahol tudtam, nem érdekeltek. Akkor jött ő. Már korábbról is ismertem úgy-ahogy, de akkor más volt… Kerülgettük egymást egy darabig, mire összejöttünk, és létesítettük a legviharosabb se veled-se nélküled kapcsolatnak is a továbbfejlesztett változatát. Hol együtt voltunk, hol szakítottunk, de még a szakítások időszakában sem tudtunk elszakadni egymástól, és ezzel egy olyan köteléket alakítottunk ki magunk között, amit azt hittem, lehetetlen elszakítani. De ő megtette. Egyik napról a másikra, minden szó vagy magyarázat nélkül hagyott el egy pénzes családból származó lány miatt, akinek már akkor gyereke volt. És itt jön a Te igazad, Chen. Tényleg ez tett engem… olyanná. Meggyőződésem volt, hogy nem látom soha többé, és valóban úgy is tűnt... egészen addig, míg ő maga nem keresett fel, nálad…
- Ő volt az. – Felnézek rá.
- Igen, ő volt az, akitől elrohantam. Most már tudod, pontosan miért. De akkor már mindegy is volt… – Szelíd mosollyal nézek rá, megfogom azt a kezét, amelyiken a gyűrűje van, és lehajolva meg is puszilom azt a gyűrűt. – Akkor már ott voltál. Megrázó volt ez a dolog... de így legalább nem tehet nekünk újra keresztbe. Hozzád mentem Chen, mert szeretlek… és csak ez számít. És… éppen ezért nagyon szeretném… ha nem haragudnál rám – pislogok rá kérlelőn.
Elmosolyodik, végigsimít az arcomon, mire én tenyeréhez dörgölőzöm.
- Nem haragszom, kincsem.
Boldog mosollyal az arcomon mászom az ölébe, kezeimet nyaka köré fonom, ő pedig átölel. Szorosan hozzábújva csókolom meg, és újra tudatosul bennem, hogy mennyire jó, hogy van nekem.
Az estét természetesen az ágyban végezzük. Egy valódi odaadó szeretkezéssel. Soha nem fogom megunni Chen testét…
Mikor már nyugodtabb lélegzéssel fekszem Chen karjaiban, eszembe jut valami, a gondolatra elmosolyodom.
- Tudod, talán tényleg van valami abban, hogy a békülő szex mindig különösen jó – nevetem el magam. Chen csak lemondó mosollyal ingatja a fejét, tekintete az arcomat fürkészi, mire a nevetést abbahagyva kíváncsian pislogok rá. – Mi az?
- Szeretlek, kis feleségem. – Szívem olyan hangosan kezd dobogni, hogy csoda, ha nem hallja.
- Én is téged… – lehelek csókot ajkaira. – …apuci – teszem hozzá huncut mosollyal. Chen nagy sóhajjal ejti fejét a párnára, de szája sarkában ott bujkál a mosoly. – Erről jut eszembe… te mit gondolsz erről a kapcsolatról Haru-chan és Victor között?
|
| Rauko | 2010. 12. 28. 01:08:36 | #10078 |
Karakter: Chen Yi Ru
Megjegyzés: ~ Kicsi Nobumnak
Megerőszakolom. Ezt kéri, és én ezt teszem. Kegyetlen vagyok vele, nem gondolok a holnap reggelre, csak megteszem, amit kér. Olyan vagyok, mint első alkalommal. Nem tágítom, nem becézem, hozzá sem érek, csak a farkam van a testében. Tudtom, hogy ezt az oldalamat is szereti. Ezt ismerte először, természetes, hogy néha ráébred, mennyire hiányzik neki a szadista, kegyetlen szex. Mert ez az. Neki fáj, nekem is szinte, olyan erővel szorítanak izmai, de nem baj… ma este kibírom, ahogy ő is.
Mielőtt hazaindulunk, megteszem, amit Victor kér. Felhívom az egyik emberemet, akitJapánban hagytam, és meghagyom neki, hogy Harukit pálmástól tegye egy gépre, és vitesse Taipeibe, mire hazaérünk. A reptérre rendelek egy kocsit, ami a villába viszi, és részemről a jótettek letudva. Innentől Victoron múlik minden.
Otthon, miután Haruki és Nobu kiörömködik egymást a viszontlátástól, mi, kedvesemmel elvonulunk, és kettesben hagyjuk őket. Nem tudom, mi lesz. Akármennyire régen ismerem Victort, ő is tudja, hogy nem támadhatja le Harukit. Ő nem vad, mint Nobu, ő egy gyenge virágszál, ami tőből törik, ha erősen szorítják meg. Victor ezt tudja, és hiszek benne, hogy képes lesz türelmes lenni vele.
A hálóba megyünk, és teljesen természetes, hogy szeretkezünk. Talán sokat vagyunk együtt, de nem tehetünk róla, hiszen Nobu imádja a testemet, ahogy én is az övét. Kellünk egymásnak, és ennyi.
Kopognak. Sejtem, hogy ki az, megismerem abból, amilyen erővel a falapot ütögeti mutatóujjával. Nem is csalódok, és akkor sem, amikor Victor bejelenti, hogy Jace a pincében vár rám. Nobu egyelőre még nem érti… de kicsit tartok attól, hogy mi lesz, ha meg fogja érteni.
- Felöltözünk, és megyünk - mondom Victornak, aki bólint, és kilibben. Hamarabb ide kellett volna hozatnom Harukit, ha ilyen pozitívan hat Victor gyerekes énjére. Talán, ha összemelegednek, ki is öli belőle…
Karokat érzem magam körül, majd a vállamnál kibukkan egy kócos buksi, és helyettem köti be a yukatámat.
- Nagyon elgondolkodtál - hallom meg kedvesem édes hangját a fülem mellett.
- Csak az jutott eszemben, hogy Victor tényleg megérdemel egy kis boldogságot.
- Szóval neked is feltűnt, hogy nem hívott téged apucinak? - kuncog halkan, és a nyakamba csókol. - Szerintem is csak jót tettél vele - nyögi fülembe, mire megremegek.
- Ha ezt így folytatod, a vendégem megharagszik a várakozást…
- Ki a vendéged? - kérdezi, mire nem látok különösebb okot a titkolózásra.
- Jace. - Keze megfagy a mozdulatban, levegővételeit sem hallom.
- Jace-t mondtál? - kérdezi akadozó hangon, és eltávolodik tőlem. Megfordulok, és rá nézek, miközben befejezem a tevékenységét. Már ő is yukatában van.
- Mi a baj, kincsem? - kérdezem. - Nem értelek. Védeni szeretnéd? - nézek rá. Nem vagyok ideges, egyelőre még nem. De ha megpróbálja kimenteni a volt szeretőjét, akkor már morcos leszek.
- Látni akarom - jelenti ki, így elindulok előre, egyenesen a pince felé.
Odalent a szokásos dohos szag fogad. A falra száradt vér idillivé teszi a félhomályt, amit most Jace kiáltásai tesznek még izgalmasabbá. Victor játszik vele.
- Könyörgöm… hagyja abba - hallom meg a férfit, Nobu pedig megremeg mellettem.
- Még visszamehetsz - fogom meg csuklóját, de kirántja karját a kezemből.
- hagyj békén - fordul vissza haragos, dühös tekintettel. Na, most kezdek morcos lenni. De ahogy belép, és meglátja kedves barátom előjátékát, ijedten bújik mellkasomba.
- Nahát, ösztönös tett… - jegyzem meg hangosan, Nobu felnéz rám, a szemei pedig már könnyesek. - Ne sírj, nem hatsz meg vele.
- Nem ölheted meg - kezdi máris.
- Egy jó okot mondj. - A férfi már Nobu nevét nyögve könyörög, hogy mentse meg, mert mi elmebetegek vagyunk. Az ajtóban álló őrök lassan zárják a robosztus acélt, tökéletessé téve a hangszigetelést. Kicsim odakapja a fejét, majd rémülten rám.
- Ne bántsd őt… - könyörög, mire Victor hangját hallom meg.
- Ó, mi oka is lenne bántani? Elvégre csak megkörnyékezett téged, kétszer, és megpróbált szétválasztani titeket. - Újabb ütés a korbáccsal. Ohh, igen. Az Vic egyik kedvence, ő maga szerezte be. - Kevesebbért is öltünk már - nevet fel.
- De nem bántott minket - nyögi kedvesem, ahogy meghallja volt szeretője keserves kiáltását.
- Tönkretett téged - mondom, mire felkapja a fejét. - Azt hiszed, teljesen bolond vagyok? A hajad hosszából láttam, hogy körülbelül másfél, két évvel lehetett előttem ez a kis semmi. Ő tett téged annyira tönkre, hogy egy penészes falú, csótányoktól hemzsegő disco mosdójában odaadtad magad az első férfinek, aki megkért rá - olvasom rá a vádakat, mire kikerekednek a szemei. Victor újra üt, majd hallom, ahogy ledobja a korbácsot, és odapillantva látom, hogy a spanyol csizmát akarja használni.
- Bántott téged, és bántani akart engem is. Egyiket sem hagyhatom neki, kicsim.
- De nem ölheted meg - zokogja még mindig.
- Rendben. Nem ölöm meg. - Victor nevetése most vérfagyasztó, engem is megrémítene, ha nem ismerném.
- Nem tűnik fel, hogy nem Chen kínozza az exedet, Nobu-chan? - Nobu a legrosszabb pillanatban néz oda, hiszen ez az a pont, amikor Victor, megadva a fiúnak a kegyelemdöfést, egyszerűen átvágja a nyaki ütőerét. - Rád való tekintettel eltekintettem a játéktól - vigyorog rá, és letörli arcáról a vért. Nobu remeg, majd a falhoz rohan, és hallom, ahogy könnyít magán, hány. Sajnálom szegényt, de ezt meg kellett tenni.
- Ne vágd ki a szemét - szólok oda a már felkészülő Victornak. - Nem szükséges. Itt voltam, láttam. Jó munkát végeztél. - Kicsim ránk néz, majd felrohan, de előtte még visszafordulva kezd ordítani.
- Mindketten elmebeteg, szadista idióták vagytok! Két eszement, hatalommániás, undorító fasz! Hánynom kell tőletek - visítja, mire Victor felmorran mellettem.
- Kevesebbért is öltem már…
- Eszedbe se jusson - morgok vissza rá.
- Oké, csak ötlet volt… Néha rohadtul hisztis.
- Most ölted meg az exét. Mit vársz?
- Egy köszi elég lenne - sóhajt fel. - Gyere, igyunk meg valamit.
Órák múlva a teraszon ülök. Nekem nincs mondanivalóm Nobunak. Ő az, aki elbizonytalanodott, pedig tudta, tökéletesen tisztában volt vele, hogy kit választ. Én nem egy multimilliomos, unatkozó férfi vagyok. Nekem halálos ellenségeim is vannak, ha nem bizonyítom a kegyetlenségemet, vagy az embereimét, akkor lehúzhatom a redőnyt, és elkezdhetem ásni a saját síromat. Ha ezt ő nem érti meg…
- Chen… beszélnünk kell - szakít ki a gondolataimból a hangja.
|
| makeme_real | 2010. 12. 27. 23:22:27 | #10075 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Raumnak)
Tekintete rémisztő, ahogy elindul felém, ijedten hátrálok… Ez biztos Jace műve…
- Ki az a Jace? – kérdezi. Jaj ne… Csak ezt ne... – Kérdeztem valamit.
- Ne… ne mond, hogy… hogy… – dadogom.
- De. Ki ő?
- Senki – kiáltom. – Nem jelent nekem semmit, csak… nem is most volt! Régen, jóval előtted!
- Mikor találkoztál vele?
- Én… csak ma. Eljött, és…
- És megdugott? – Ijedten pillantok az ajtófélfának támaszkodó Victor felé.
Észre sem veszem, hogy a könnyeim is megindulnak, ahogy visszafordulok Chen felé.
- Nem! Chen… kérlek…
- Jó, ne bőgj, csak viccelek.
Victor… röhög? Mi folyik itt…? Victor elém lép egy laptoppal a kezében, én pedig meglátom magam… Jace-szel. Egy nagyon régi felvétel, amiről én még csak nem is tudtam, és mikor bevallotta napokig nem szóltam hozzá, csak mikor megígérte, hogy örökre megsemmisíti. Hát, ennyit a szavahihetőségéről… De… a dátum… tegnapi.
- A hajad még csak a háta közepéig ért – szólal meg Chen. – Mikor először megláttalak, már akkor is a fenekedig ért. Azóta nem vágattad le.
- A körmeid ki vannak festve – mutat a kezemre Victor. – Chen nem venne el valakit, aki festi a körmeit.
- És olyat sem, aki sminkeli magát.
- Sőt, a bőröd is barna. Mióta Chennel vagy, nem jártatok olyan helyen, ahol lebarnulhattál volna.
Mond még valamit, de arra már oda se figyelek. Chenre pillantok, lassan elindulok felé. Akkor ugye nem hitte el…? Kitárja karját, és ahogy elérek hozzá, a karjaiba von, én pedig szipogva és remegve bújok hozzá.
- Azt hittem… én tényleg azt hittem…
- Ennyire nem könnyű átverni minket, angyalom. Bízhatnál bennem. Egy átdátumozott videó kevés, hogy elhitessen velem egy eleve lehetetlen tényt – csókol a hajamba.
- Hé anyu! Itt egy ultracuki srác, és téged keres – szólal meg Victor.
Az ágyunkon fekszik, és ahogy leveszi, majd ki is húzza a fülhallgatót, meghalljuk a hangját…
- Haru-chan! – kiáltom, és már ugrok is az ágyra, kikapva a gépet Victor öléből. - Baj van?
Chen leül mellém a kérdés hallatán, de ahogy Haruki megnyugtat mindkettőnket, hogy nincs semmi baj, Chen visszavonul Victorral az ablakba. Haruval nagyon sokáig beszélgetünk, hiszen amióta eljöttünk, alig hallottam felőle. Kifaggatom az otthoni helyzetről – nem felejtem el megkérdezni, hogy érzik magukat Chen szobanövényei –, és örömmel hallom, hogy minden rendben van. Utána elújságolom neki az eljegyzést és az esküvőt, és az öröm, amivel hallgatja, csak még inkább azt sugallja, hogy Chennel egymásnak lettünk teremtve. Olykor-olykor mosolyogva pillantok imádott férjem felé, miközben ő Victorral beszélget, és így, hogy Jace problémáját is magam mögött tudhatom, biztosan érzem, hogy minden rendben van.
Mikor Haru-channal befejezzük a beszélgetést, már épp kezdenék megörülni, hogy végre a szerelmemmel is lehetek, de Victor lerángat a bárba, mert „beszélgetni akar”.
- Mit iszol? – kérdezi, mikor leülünk.
- Semmit. Chen nem ö…
- Ugyan már, a legjobb barátjával vagy! Nem szívja mellre. Na, majd én rendelek valamit. – És valóban, mindkettőnknek rendel valami megjegyezhetetlen nevű italt. – Mesélj nekem Harukiról!
Cinkos vigyor kúszik az arcomra.
- Aha! Innen fúj a szél. Tetszik, mi? – emelgetem meg a szemöldököm.
- Édes.
Nekem nem is kell ennél több. Victor remek fickó, Haru-chan pedig megérdemelne végre egy igazi remek fickót. Victor mellett biztonságban lehetne, nem fenyegetné veszély, nem történhetne meg újra az a szörnyűség, amit egyszer már át kellett élnie. És ha Chen is fejet hajt a dolog előtt… akkor nyert ügyük van. Márpedig én addig nem fogok nyugodni, míg Chen bele nem megy.
Jól elhúzódik az idő, már éjszaka van, mire oda jutok, hogy elindulok fölfelé a szobánkba. És én ki vagyok éhezve. A férjemet akarom…
- Sokáig tartott – szólal meg, mikor bemászom mellé az ágyba.
- Beszélgettünk.
- És ittatok.
- Szerintem lényegtelen… – Rajongásom zálogát combjához nyomom, és a fülébe suttogok. – Akarlak…
- Mutasd, mennyire.
Ajkaira hajolok, és vadul csókolom meg, tenyeremet a mellkasára simítom, majd ujjaimat lassan lefelé kezdem táncoltatni testén, miközben ajkait egy pillanatra sem eresztem el. Kezemmel elérek férfiasságához, ujjaimat köré fonom… Ó, igen! Ő is vágyik rám… Belenyögök a csókba, ahogy megmozdítja magát a kezemben. Lassan szakítom meg a csókot, finoman beleharapva alsóajkába, majd nyelvemmel a nyakán fölfelé ívelve jutok el a füléhez.
- Azt akarom, hogy legyél olyan, mint legelőször… – súgom.
Elvigyorodik, szemeiben ördögi fény csillan, az én szívem pedig nagyot dobban. Amikor egyetlen mozdulattal fordít a hasamra, már biztos lehetek benne, hogy megadja nekem, amit akarok.
És valóban… újra átélhetjük az első találkozásunk élményét, ahogy nem vesződik a felkészítésemmel, tágítás nélkül vágja belém magát. Mozdulatai nyersek és vadak, és én rohadtul élvezem ezt az oldalát is, és tudom, hogy ő is. Hogy könnyes a szemem, ahogy feszít, de ahogy eltalálja a prosztatámat, ahogy ziháló lélegzését a fülemben hallom, az mindent felülmúl… Természetesen ezúttal is magamnak kell segítenem magamon, és így tökéletes a nosztalgia.
Amikor már pihegve karjaiba bújok, tudom, hogy az energiámból nem sokra futja már mára.
- Szeretlek – sóhajtom, fejemet a mellkasára hajtom, és már alszom is.
***
A hazaút túl hamar eljön. Annyira élveztem ezt a boldog semmittevést – leszámítva Jace hülyeségeit –, most pedig vissza kell térni Taiwanba. Nem mintha ellenemre lenne, imádok ott lenni, és nekem mindenhol jó, ahol ott van Chen is, csak félek, hogy megint elhalmozzák egy csomó munkával.
Arról az aggodalmamról már nem is beszélve, hogy mi van, ha Chen ellenségei felbátorodnak az ellene elkövetett merénylet után… Belehalnék, ha újra baja esne.
A repülőúton vagy Chen ölében ülök, vagy mellette, de inkább az első verzió a gyakoribb. Beszélgetünk, próbáljuk elütni az időt, néha még el is bóbiskolok, de így legalább hamar elmegy az út. Chen előzőleg már a repülőtérhez rendelt egy autót, így csak annyi a dolgunk, hogy felszedjük a csomagokat, bepakolunk a kocsiba, és elindulunk haza.
Belépek az ajtón, és amit meglátok a szemközti a falnál, az egy… pálma? Mit keres itt egy…
- Nobu-chan! – kiáltja egy ismerős hang.
Oldalra perdülök, és tényleg: Haruki itt van!
- Haru! – Már repülök is felé, ő pedig a nyakamba ugrik. – Hát te?
- Én vagyok a meglepetés – mosolyog.
Megfordulok, és elég egy pillantás az én drága férjem arcára, hogy tudjam, ő intézkedett. Egye fene, kap ő is egy ölelést, jó bújósat.
- Tudtam, hogy jól választottam – fellengzősködök, mire (természetesen) csúnya nézést kapok, de én csak nevetve elintézem egy csókkal.
- Na mi van, megálltunk a fejlődésben, apuci, hogy itt ácsorgunk az a… – Victor az, aki megáll a fejlődésben, mikor észreveszi Haru-chant.
Kuncogva figyelem a párost, ahogy felmérik a terepet – azaz egymást –, Haru nagyon aranyos, ahogy pironkodva kapja el a pillantását, mintha túl sokáig nézett volna valami betiltott dolgot.
- Haru-chan, ő itt Victor, Chen bizalmasa. Victor, ő Haruki.
Oké, bemutatás letudva, a kerítőnő szerepe itt le is járt. Kézen fogom szerelmemet, és magam után húzom, miközben elsomfordálok a közelből. Hadd ismerkedjenek csak… majd később kifaggatom Harut.
***
Elégedetlenül morgok, mikor kopognak. Épp a férjem ölelését élvezem egy fantasztikus itthonüdvözlő-szex után – nehogy már a taiwani villában lévő ágyunknak hiányérzete legyen, nemde? –, ki a fene akar ilyenkor este zargatni minket? Azaz Chent, gondolom.
Chen a derekunkig felhúzza a takarót, hiszen nem lehet tudni, ki akar bejönni.
- Gyere – szól ki.
Victor lép be, arckifejezése – cinkos mosoly, gonoszul csillogó szemek – elárulja, hogy valami készülőben van.
- A beígért vendéged türelmetlenül vár a pincében – jelenti be vigyorogva.
- Miféle vendég? – vonom föl a szemöldököm.
Még csak most jöttünk haza, de ők már találtak valaki kínoznivalót?
|
| Rauko | 2010. 12. 27. 17:57:06 | #10059 |
Karakter: Chen Yi Ru
Megjegyzés: ~ Kicsi Nobumnak
Soha nem gondoltam, hogy a házasság ennyire kellemes és megnyugtató tevékenység. Vagyok én, aki a nap többségében semmit sem csinál, csak van, esetleg nézelődünk valahol, van Victor, aki nyafog egy képeslapért, és engem apucinak szólít, meg van az a személy, akit anyucinak hív az esküvő óta. Ez a személy a szó legszorosabb értelmében minden kívánságomat teljesíti, olyan, mint egy multifunkciós, iszonyatosan szexis jótündér: ha éhes vagyok, hoz enni, ha fáradt vagyok, megmasszíroz, ha megkívánom, akkor kérnem sem kell, és mindemellett nagyon jól néz ki. Élvezem a házas élet első pár napját, kifejezetten kellemes. Még Victor sem zavar a megszokottnál jobban, ennek is örülök.
Egyik nap Vic bejelenti, hogy szeretne megnézni valamit a városban, így elmegyek vele, mert azt állítja, hogy én is kellek. Nobunak meghagyom, hogy nem hagyhatja el a szállodát. Nem kellene, hogy baj legyen, nem akarom, hogy valaki szemet vessen rá, amikor egyikünk sincs vele.
Vic végül egy étteremhez visz. A kezembe nyom egy borítékot, és mint valami idióta akciófilmben, rám szegezi a tekintetét.
- Nem vagyok a humorodra hangolva - sóhajtok fel, és visszatolom elé a borítékot.
- Ha humorizálnék, letudom Nobu-chan előtt, nem? - Milyen igaz… pár pillanatig csak meredek rá, aztán visszaveszem, és kibontom. Egy fénykép. Kettő…
- Ki ez? - kérdezem rókaravasz szemeibe sandítva.
- A neve Jace.
- És miért kellene, hogy érdekeljen? Kurvának ronda. - Visszateszem a képet, és az asztalra lököm.
- Előtted ő dugta Nobu-chant. - Felkapom a fejem. - Mármint hosszabb távon.
- A férjemről beszélsz, Victor - szólítom fel, de csak megvakarja az orrát.
- A feleségedről, de ez lényegtelen. - Megütöm… - A faszi itt van. Követett minket. - Kikerekednek a szemeim.
- De senki sem tudta, hogy mire készülünk.
- Ne izgasd magad emiatt, hazaérünk, és kérek két napot, az asztalodon lesz a következő üveg - vigyorog rám. - De komolyan. Nem hiszem, hogy várost nézni jött.
- Úgy gondolod… várj. Egyáltalán honnan tudod, hogy itt van?
- Azt hiszed, hogy eljövök egy idegen országba az embereim nélkül? - kérdezi ironikusan, én meg meglepve pillantok körbe, és csak most, hirtelen kiszúrok kettőt Vic kutyái közül. Taktikus… - Féltem a formás seggeteket, apuci - pislog rám.
- Félnem kell?
- Nem, nem veszélyes a faszi. Beteg, de csak ugat. maximum bekavar valamit, mert szerintem még kellene neki a feleséged csinos teste. - Ohh, szóval így állunk.
Hirtelen megáll mellettünk a pincér. Tekintve, hogy nem hívtuk, furcsa. Vic emberei már moccannak is, de leinti őket. A fiatal nő egy cd-t tol elém, „Jace-től szeretettel” felirattal. A nőre nézek, de a szemében látom, hogy a leghalványabb fogalma sincs semmiről. Vic elkapja előlem a cuccot, megnézegeti, majd kinyitja. Tényleg egy mezei kis adathordozó. Előkapja a laptopját a táskából, mellém húzza a széket, és benyomja.
Hang nincs rajta, de nem is kell. Az ott Nobu, épp egy, számomra idegen faszi tolja hátulról. Bár… már láttam valahol… A dátumozás szerint tegnapi.
- Valószínűtlen - mondja azonnal Vic. - Reggelizni is együtt jöttetek, utána várost néztünk, utána filmeztünk. Éjszaka meg gondolom, te toltad, nem ez a kis semmi - pillant rám.
- Egyébként is lehetetlen. Nézd Nobut. - Vic rápillant a monitorra, és bólogat.
- De ezt nem akarod szó nélkül hagyni, ugye?
- Nem hát. Visszamegyünk, megnézzük, hogy Nobu hogy reagál. Ha úgy, ahogy gondolom, akkor megkeresed Jace-t, hazaviteted, és megvár minket a pincében.
- És ha Nobu-channal valami nem okés? - kérdezi Vic. - Bár… tényleg hülyeség. Képtelen lenne mással dugni. Még azt is imádja, ahogy levegőt veszel.
- Így van. Lehetetlen, hogy mással legyen. - Felállok, és intek a pincérnek, majd leteszek egy nagyobb címletet az asztalra. Bőven fedezi a két teát, amit ittunk.
A szobába lépve meglátom Nobut. Az ágyon ül. Előveszem legrémisztőbb tekintetemet, és elindulok felé. Hátrál.
- Ki az a Jace? - kérdezem tőle. nem válaszol, csak szipogva hátrál. - Kérdeztem valamit.
- Ne… ne mond, hogy… hogy…
- De. Ki ő?
- Senki - visítja. - Nem jelent nekem semmit, csak… nem is most volt! Régen, jóval előtted!
- Mikor találkoztál vele? - kérdezem, mire látom, hogy nem tud mit mondani.
- Én… csak ma. Eljött, és…
- És megdugott? - kérdezi az ajtófélfának támaszkodó Victor. Nobu ijedten pillant rá, majd sírva rám.
- Nem! Chen… kérlek…
- Jó, ne bőgj, csak viccelek - röhög fel Victor. Látom kicsimen, hogy mennyire nem érti. Vic odalép a laptoppal, mire Nobu rápillant a monitorra.
- A hajad még csak a háta közepéig ért - kezdem. - Mikor először megláttalak, már akkor is a fenekedig ért. Azóta nem vágattad le.
- A körmeid ki vannak festve - mutatja a kezét Vic. - Chen nem venne el valakit, aki festi a körmeit.
- És olyat sem, aki sminkeli magát - szólalok meg megint.
- Sőt, a bőröd is barna. Mióta Chennel vagy, nem jártatok olyan helyen, ahol lebarnulhattál volna. Erről jut eszembe! Elmehetnénk a tengerpartra, ha hazamegyünk - jegyzi meg Victor, de Nobu rám kapja a tekintetét, és lassan elindul felém. Kitárom a karomat, és így várom. Mikor elém lép, az ölelésembe húzom. Még szipog és remeg.
- Azt hittem… én tényleg azt hittem…
- Ennyire nem könnyű átverni minket, angyalom - mondom neki. - Bízhatnál bennem. Egy átdátumozott videó kevés, hogy elhitessen velem egy eleve lehetetlen tényt. - Megölelem, a hajába csókolok, és minden idilli, amíg Vic meg nem, szólal.
- Hé anyu! Itt egy ultracuki srác, és téged keres - szólal meg az ágyunkon fekve, miután levette, és kihúzta a fülhallgatót. Ahogy meghalljuk az ismerős hangot, Nobu már repül is a laptophoz.
- Haru-chan! - kiabálja kicsim, és kikapja Vic öléből a gépet. - Baj van? - kérdezi azonnal. Mellé ülök.
- Nem, nem, semmi baj - mosolyog a kamerába Haruki. - Csak gondoltam, … - Én felállok mellőle, hiszen Haruki rendben van. Elkezdenek beszélgetni, Nobu eldicsekszik az eljegyzéssel, majdnem egy órát beszélnek. Én közben az ablakban ülök, Vic mellettem áll.
- Ki ez? - kérdezi.
- Egy kurvám Japánból - mondom neki. - Először segített, és táncos lett, aztán csúnyán elverték, úgyhogy ott maradt a japán villámban, és gondozza a szobanövényeimet.
- De neked sosem voltak szobanövényeid - néz rám elgondolkodva.
- Van egy pálmám - jelentem ki, mintha egyértelmű lenne, hogy egy pálmához gondozó- kell.
- Nem is lényeg… de nagyon édes a kissrác - mondja elgondolkodva.
- Kurva.
- Nobu talán nem az volt?
- Az más.
- Miben más?
- Abban, hogy akkor rólam volt szó.
- De Chen… én is szeretnék végre valakit. Élvezem kiverni a farkam Nobu-chan nyögéseire éjszakánként, de el bírnék viselni végre egy normális, aranyos srácot is. - Meglepve nézek rá.
- Te az én kedvesem nyögéseire vered a farkad?
- Nyögj hangosabban, mint ő, akkor a tiédre fogom - rántja meg a vállát. - Haru a neve?
- Haruki. De faggasd róla Nobut. - Bólint, majd mindketten Nobut kezdjük nézni.
- Remélem, hogy összejön valami. - Rá nézek, ő rám. - Nem, nem pénzzel akarom magamhoz édesgetni. Hozasd át Taiwanba.
- És a pálmám? - vigyorgok rá.
- Hozasd azt is - sóhajt fel. - Csak lesz annak is hely. - Nobu közben kikapcsolja a gépet, én pedig egyedül maradok, hiszen Vic lecibálta életemet a bárba, beszélgetni…
Már éjszaka van, amikor arra kelek fel, hogy benyomódik mellettem az ágy.
- Sokáig tartott - mondom.
- Beszélgettünk - feleli Nobu, de lehelete alkoholtól bűzlik.
- És ittatok.
- Szerintem lényegtelen… - Merevedését combomhoz nyomja. - Akarlak… - suttogja.
- Mutasd, mennyire - felelem, és várom, mi lesz.
|
| makeme_real | 2010. 12. 27. 01:43:27 | #10045 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Raumnak)
Ujjaimmal hívom, hogy kövessen, ahogy kacéran mosolyogva elindulok hátrafelé a mécsesek közti kis ösvényen, az ágyhoz. Az ágy széléhez ütközve továbbra is Chen felé fordulva térdelek fel az egyik, majd a másik lábammal is.
Egyik ujjammal végigsimítok mellkasomon, majd finoman megérintem merevedésemet, ajkaimat megnyalva csábítom. Ujjaim farkam köré kulcsolom, lassan kezdem kényeztetni magam, miközben másik kezem mutatóujját számba véve kezdem szopni. És az én férjecském szemében olyan tűz lobog, hogy megtiszteltetetés a tudat, hogy ezt én idéztem elő.
Közelebb lép, feltérdel elém az ágyra, vággyal teli pillantása perzsel, ahogy farkammal játszó kezemet figyeli. Lepillantok, majd vissza rá, csókjára éhezve hajolok közelebb, de ő elhúzza arcát, és csak néz engem, ahogy érintéseim hatására lassan már remegni kezdek.
- Érints meg – suttogom, hangom remeg.
- Nem, cicám... látni akarom, ahogy a saját ujjaidtól élvezel el.
Felül az ágyon, hátával a támlának támaszkodik, én pedig engedelmesen fordulok felé, így folytatva saját kényeztetésemet.
- Mit szeretnélh? – sóhajtom megremegve.
- Tágítsd ki magad nekem, cica…
Felsóhajtok, majd vele szemben fekszem a hátamra, és felhúzom a lábaimat.
- Szeretlek… – nyögöm, majd lassan benyálazom egyik ujjamat, és elindulok lefelé a testemen.
Farkamhoz elérve ujjammal felfogom a már megjelent örömcseppeket, hogy még síkosabbá tegyem az ujjam, de egy kicsit még így is felszisszenek, ahogy magamba vezetem. Közben töretlenül kényeztetem magam elöl is, ez ellensúlyozza a kezdeti kellemetlenséget, és hamarosan a kettős élvezet lesz úrrá a testemen…
Chen lehajol, majd egy mécsessel a kezében egyenesedik fel újra. Nem rémiszt meg, csak vágyamat fokozza… Testem megfeszül, ahogy a forró viasz hasamhoz ér, és felnyögök, ahogy a viaszfolt körül Chen nyelvének táncát érzem. Saját magam kényeztetése mellé járul Chen nyelvének játéka, ahogy épp csak bőrömhöz érve simít végig vele combom belső felét… Keservesen nyögök fel az édes kínzás fokozására, de nem könyörül meg rajtam…
- Neh kínozz – nyögök enyhülésért.
Felém hajol, gyűrűsujját tartja szám elé, én pedig engedelmesen kezdem el szopni. Megbabonázva figyel, majd rögvest fokozza is a kínzást, mellbimbómat kezdi morzsolgatni, majd szájába veszi az egyiket.
Ahogy a kéj első hulláma átjár, egész testem megremeg, még farkammal játszó kezem, és a magamban munkálkodó három ujjam is. Testem éppen készülne megnyugodni az orgazmus után, mikor Chen kirántja magamból ujjaimat.
Felsikoltok a kéjtől, ahogy egyetlen mozdulattal teljes hosszában elmerül bennem. Istenem… olyan hatalmas… Megszólalni is képtelen vagyok. De alig tudom kiélvezni ezt a fantasztikus érzést, máris kihúzódik belőlem, mire elégedetlen pillantást kap válaszul, azonban rögtön ezután ugyanazzal a lendülettel újra tövig merül bennem, amire újabb sikítás a válaszom. Kínzásomat tovább folytatja, ahogy megismétli még párszor ezt a mozdulatot, de látom rajta, hogy ő is nehezen bírja már. Újra elmerül bennem, és először mozdulatlan marad, majd egy-egy mozdulatot tesz. Lágy mozgásba kezd, én pedig hangosan nyögök fel minden mozdulatára.
A tempó egyre gyorsabb, nem sokkal később fordít helyzetünkön. Eszeveszett tempót diktálva lovaglom meg, és mellbimbóim és farkam simogatásával fokozza vágyamat, hangosabb, kéjesebb nyögéseket kicsalva belőlem. Látom rajta, hogy már közel jár az orgazmushoz, ekkor ujjait farkamra kulcsolva fokozza az érzést, hogy végül egyszerre élvezhessünk el.
Remegve bújok hozzá, őrületes egy nászéjszaka volt ez… a lehető legtökéletesebb. Hagyom, hogy betakarjon mindkettőnket, és miközben egy hosszú csók után álomra hajtom a fejem, csak az jár a fejemben, hogy mennyire szeretem.
***
Az elkövetkezendő két hét életem legszebb két hete. Vagyis nem… ezt inkább nem jelentem ki így. A házassággal életem legszebb időszaka kezdődött, könnyen lehet, hogy még ennél is szebb napok várnak rám, már ha ez lehetséges.
Két hétig maradunk Amerikában, mint mézesheteket töltjük ott ezt az időt – kiegészülve Victorral, de ez most már tényleg nem zavaró. A szokásos piszkálódását egészen meg lehet szokni, és ha az ember megszokja, akkor egy idő után már aranyos is.
Legalább olyan lelkes vagyok, mint amikor Taiwant mutatta meg nekem, nem győzök csodálkozni a sok nevezetességen. Tény, hogy minden állam nagyon gyönyörű.
Izgalmas, élményekkel teli nappalok, átszeretkezett éjszakák… Végtelenül boldog vagyok.
***
Már csak néhány napunk van itt, mikor Chen és Victor elmennek valahová, szigorúan nélkülem. Valószínűleg terveznek valamit, vagy csak elintéznivalójuk akadt… mindegy, én elfoglalom magam. Bár Amerikát már fölfedeztük, a szállodát még annyira nem, így könnyedén elütöm az időt odabenn járkálva. Chen parancsba adta, hogy a szállodából ne menjek el, és én ezt be is tartom.
Éppen egy folyosón haladok el, amikor valaki a csuklómnál fogva visszaránt, és egy újabb, szűkösebb folyosón találom magam. Vagy inkább nyílásban? Nem tudom. Fölnézek és…
- Jace?! – döbbenek meg. – Te meg mi a szart keresel itt?
- Téged. – Tekintete mintha dühös lenne. – Utánad jöttem.
A végtelen megnyugvás a szívemben, az érzés, hogy már semmit nem jelent nekem, felülmúlhatatlan. Chen elfoglalta az egész szívemet, és ez pontosan így van jól.
- Mit akarsz?
Válasz helyett elkapja a csuklóm, és dühösen veszi szemügyre a gyűrűt az ujjamon.
- Hát tényleg igaz… hozzámentél. – Szinte köpi a szavakat.
- És ha hozzámentem?! – emelem fel a hangomat. – Szeretem! És ő is szeret engem.
- Tíz évvel idősebb, Nobu!
- Nem érdekel! – kiabálok. – Ez semmin nem változtat. Ő nem hagy el holmi pénzes nőcskéért, sőt… nem hagy el semmiért!
- Szóval nem hagy el semmiért, hm? Na, ezt majd még meglátjuk…
Elszánt tekintetében látom, hogy készül valamire. Tudom. Ismerem.
- Mit tervezel? – kérdezem kissé félve.
- Szimpla kíváncsiság, mit szólna a drága férjed a hírhez, hogy megcsaltad.
- Nem hiszi el mindenféle jöttment képzelgését – horkanok fel.
- Majd meglátjuk, Nobu-chan… Ne gondold, hogy én csak a puszta emlékeket tartottam meg a múltból. – Azzal sarkon fordul és otthagy.
Némán bámulok utána. Mi a fenéről beszélt?! Remélem nem akarja Chen fejét teletömni mindenféle baromsággal… Ez bármire képes…!
De most nem rohanhatok el Chen után, hogy figyeljen rá, mert egy rohadt elmebeteg, mivel nem hagyhatom el a szálloda területét, ráadásul ha szerencsém van, ők úgyis előbb érnek vissza, minthogy ez az idióta megtalálja Chent.
***
Végül nem érnek vissza túl hamar… sőt, kifejezetten későn. Már unottan üldögélek az ágyunkon, mikor végre meghallom az ismerős hangokat, és ahogy nyílik a szoba ajtaja, már pattanok is föl, hogy üdvözöljem Chent… de a tekintetétől hátrahőkölök.
|
| Rauko | 2010. 12. 26. 20:40:05 | #10034 |
Karakter: Chen Yi Ru
Megjegyzés: ~ Kicsi Nobumnak
Kérdés sem fért hozzá, hogy igent mond. Engem inkább az lepett meg, hogy nem ájult el. Pedig erre számítottam, de végül csak elsírta magát. Igen, ez volt a helyes döntés. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen, de szeretem ezt a fiút, és nem vagyok hajlandó elengedni. Soha többé!
Amikor végre hivatalosan is az enyém lesz, furcsa érzés járja át a testemet. Azt hiszem, ilyen lehet a határtalan boldogság. Annyira jó érzés, hogy már csak az enyém… Szeretem.
Ezért sem értem, hogy miért kell az egész délutánt újdonsült feleségem helyett Victorral töltenem… mert ugye egyértelmű, hogy Nobu csak a feleség lehet, de abból a legjobb évjárat, és a legelőkelőbb típus.
Már majdnem idegbeteg vagyok, amikor az egész délutános csevegés után Victor feldobja, hogy mi lenne, ha átmennék a másik szobába. Nem értem, nem akarom érteni, csak akkor érdekel, ha a kedves kis angyalka ott lesz, és minden kérésemet teljesíteni fogja. Így hát dühöngve indulok el a másik szoba felé.
Belépve olyan látvány fogad, amire nem lehet felkészülni. Sejtettem, éreztem, tudtam, hogy készül valami, de arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez.
Nobum a falnak döntve hátát, térdét enyhén felhúzva pillant rám, amikor belépek. Arcára kacér mosoly kúszik, ahogy kígyózó mozdulatokkal ellöki magát támasztójától, és int, hogy kövessem. Háttal megy, így is tökéletesen halad a kis ösvényen, ami a mécsestengert szeli ketté. Isteni látvány, ahogy a tűz fénye, és a lámpák felöl áradó vörösség megfesti barackszín bőrét, amit előlem csak egy vöröses, áttetsző köntös rejt el… amit másodperceken belül a szoba valamelyik pontján pihen majd, ebben biztos vagyok.
Ujjával hív, csal, hogy menjek, és amikor az ágyhoz ütközik, még mindig felém fordulva térdel fel először az egyik, aztán a másik lábával. Közben az anyag láttatni engedte ágyékát, merevedését, és ahogy feltérdelt, egy másodpercre rálátásom volt rózsaszín bejáratára is, amit annyira, de annyira szeretnék most és azonnal a magamévá tenni, hogy az hihetetlen.
Csak állok, és nézem a mennyei jelenetet, ahogy egyik ujjával végigsimít saját mellkasán, majd ujja lágyan érinti merevedését, mire megnyalja ajkait…, és meg kell állapítanom, hogy csúcskurvákat megszégyenítő pajkossággal csábít. Másik kezének mutatóujját a szájába veszi, miközben ujjai farkára simulnak, és lassan, iszonyatosan észveszejtő tempóban kezdi kényeztetni magát, tőlem alig egy karnyújtásnyira, miközben még mindig saját ujját szopja, ártatlan, szűzies tekintettel. Felébreszti a bennem szunnyadó vadállatot, az teljesen biztos, hiszen férfiasságom már olyan kemény, hogy szinte fáj, ahogy nézem kis előadást.
Megbabonázva lépek közelebb, feltérdelek elé az ágyra, és vágytól perzselő tekintettel nézem a kezét, ahogy a farkával játszik. Ő is lepillant, majd újra, fel rám. Csókolna, de nem hagyom neki, elhúzom az arcom, és csak nézem őt, ahogy már saját érintéseitől remeg, szemeiben tükröződnek a mécsesek, és… most tényleg angyalian szép.
- Érints meg - suttogja remegő hangon, miközben tekintetemet keresi.
- Nem, cicám... látni akarom, ahogy a saját ujjaidtól élvezel el - felelem, és felülök az ágyon, hátamat a támlának vetem, ő pedig felém fordul, majd folytatja saját kényeztetését.
- Mit szeretnélh? - sóhajtja, és kissé megremeg, ahogy az első örömcseppek előbukkannak makkján.
- Tágítsd ki magad nekem, cica… - válaszolom neki, ő pedig engedelmesen sóhajt fel, majd a hátára fekszik, és felhúzza a lábait. Közvetlenül velem szemben, így mindent tökéletesen látok, és rohadtul élvezem.
- Szeretlek… - nyögi, ahogy lassan benyálazza egyik ujját, majd elindul vele lefelé, a testén. Amikor elér farkához, felfogja ugyanazzal az ujjával az örömcseppeket, és ezzel teszi síkosabbá ujját, hogy ne fájjon, de így is felszisszen, amikor magába vezeti az elsőt. Másik keze töretlenül elégíti ki elöl is, és ez a kettősség olyan gyönyört rajzol az arcára, amilyet még nem láttam. Izzadtságcseppek jelennek meg homlokán, én pedig nem sokáig bírom, hogy csak nézzem…
Lehajolok, a kezembe veszek egy félig leégett mécsest, és Nobura nézek. Egy percre sem rémül meg, nem látok félelmet a tekintetében, csak vágyat, így finoman csepegtetem a forró viaszt sápadtszín hasfalára, ami ettől enyhén bevörösödik, majd odahajolok, és nyelvemmel nyalom körbe a viaszfoltot. felnyög, és ha lenne szabad keze, minden bizonnyal a hajamba túrna, de annyira lefoglalja, hogy örömet okozzon saját testének, hogy erre már nem képes. Csakl nyög, minden érintésembe beleremeg, ahogy nyelvem hegyével finoman érintem belső combját, majd elindulok felfelé, de alig érintem… majd a keskeny csíkra gonoszul ráfújva figyelem, ahogy bőre összerezzen, ő pedig keservesen felnyög. Tudom, mire vár, de most még nem… még nem!
- Neh kínozz - nyögi keservesen, szinte sírva azért, hogy megdugjam, de nem teszem meg, csak felé hajolok, és szája elé tartom a gyűrűs ujjamat, amit engedelmesen kezd el szopni, ezzel lassan a spontán orgazmusba hajszolva engem, de addig nem hatolok a testébe, amyg el nem élvez a saját kezétől. Erre rásegítve, mellbimbóját kezdem morzsolni, majd ajkaim közé veszem az egyiket.
Teste eszeveszett tempóban kezd remegni, ahogy átjárja a kéj első hulláma. Farkán munkálkodó keze megremeg, testét ekkor már három ujjal tágítja nekem, én meg csak nézem, ahogy elélvez, és abban a pillanatban, amikor izmait lazulni látom, kitépem magából ujjait, és makkom a bejáratához illesztve elmerülök testében.
Felsikít az élvezettől, ahogy a gyönyör első hullámát azonnal követi a következő inger. Látom, hogy mondana valamit, de nem tud, képtelen rá, hiszen férfiasságom már annyira kemény és nagy, hogy talán még sosem volt ilyen, hiszen ennyire még sosem izgatott fel. De még most is gonosz vagyok vele, kihúzódom belőle, teljes hosszomban elhagyom a testét, mire morcosan pillant rám, de ugyanazzal a lendülettel merülök benne azonnal tövig, mire megint felsikít. Kéjesen, szexisen, érzékien és borzalmasan izgatóan.
Ezt megteszem vele párszor, aztán ezt a módszeres kínzást nem bírom tovább. Muszáj benne maradni, vagy elsülök… így elmerülök benne, és ott is maradok, először teljesen mozdulatlanul, majd egyet-egyet mozdulva. Lágyan kezdek mozogni benne, mire hangosan nyög fel, minden apró rezdülésemre azonnal reagálva.
Egyre gyorsítok a tempón, majd fordítok magunkon, és a végére már ő lovagol meg engem, a saját tempójában, eszeveszetten hajt, és azzal, hogy közben farkát, mellbimbóit simogatom, egyre hangosabb és kéjesebb nyögéseket tudok kicsikarni belőle. Már azt sem tudom, mióta csináljuk, mikor megérzem az első remegéseket a testemen, és ujjaimat farkára kulcsolom. Egyszerre élvezünk el végül… remegve bújik hozzám, és tudom, hogy többre ma nem lesz képes, de azt is tudom, hogy az őrületbe kergettem, és pont ezért élvezte ennyire, és ezért marad neki örök emlék a nászéjszakánk.
|
| makeme_real | 2010. 12. 26. 18:32:56 | #10027 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Raumnak)
Victor végül újra elmeséli az elrablása történetét, ezúttal részletekbe menően, hogy kerek legyen a sztori, és megértsem… Mélységesen megrázó belegondolni, mi mindenen mehetett keresztül, de akkor is… Egy emberi szem…
Chen tökéletes – vagy inkább tökéletesen gusztustalan – megoldást választ, amikor a kezembe teszi azt a… szemgolyót. De inkább tartom a kezemben, Chentől tényleg kitelik, hogy betartsa a fenyegetéseit, és én nem vagyok hajlandó rohadt szemgolyókat zabálni… brr.
Victor részletesen beszámol az akcióról, és újabb megrázó élmény, amikor elmondja, hogy az a rohadék egy tíz éves kisfiút rabolt el önkényes célokra… Tíz éveset! Victor különleges brutalitással végzett vele végül, de… azt kell mondjam, megérdemelte a fickó. Hiszen a szerelmemet is majdnem megölette. De legalább a kisfiú is biztonságban van már.
Mikor nekik is bevallom, hogy Victor jogosan tette, amit tett, Chen végre elveszi tőlem az undorító szemgolyót is.
- Szeretsz még? – kérdezi Chen, miután Victor távozott.
- Nem tudsz olyan borzalmasat tenni, hogy ne szeretnélek, ezt már tudhatnád – felelem mosolyogva, és óvatosan megcsókolom. – De már nagyon várom, hogy megerősödj.
- Én is kívánlak, kicsim – súgja, és kezemet megfogva ágyékára vezeti. – Érzed? – Ó, igen, felnyögve markolom meg kőkemény vágyát.
- Akarom… Akarlak…
Hiába ellenkezik, nem érdekel. Ő is kíván, és ia kívánom, valamit muszáj tenni, különben megőrülök… Fel is találom magam, kezdetleges, túl egyszerű, de akkor is jó… Vele minden jó.
***
A következő napokban és hetekben Chen gyönyörűen javul. Egyre jobban van, egyre több mindent csinálhat, de egy valamit azért továbbra sem engedélyezek neki. A legkisebb megerőltetést sem szeretném megkockáztatni, orvosi véleményig marad az önkielégítés.
Chen hamar megunja. Egy hónappal a lövés után megkér, hogy hívjam ki az orvost, hadd vizsgálja meg. A doki ki is jön, és én természetesen az ajtó előtt hallgatózom. A seb gyönyörűen begyógyult, továbbra se erőltesse meg magát vagy emeljen nehezet, de már nyugodtan felkelhet. Remek!
És még egy fantasztikus hír… a szex is engedélyezett. Erre vártam…
***
Még fárasztóbb és fölösleges lett volna számolni, hány eszméletlen menet után fáradunk ki végleg. Az egy hónapos kihagyást meg is éreztem magamon, a szűkségem és Chen méretei összeadódva könnyeket csaltak a szemembe, de elég volt összekapcsolódni Chen tekintetével, hogy máris átjárjon a földöntúli boldogság…
És amikor már pihegve fekszem a karjaiban, és ő bejelenti, hogy holnap indulunk Amerikába, már biztosan tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb és legboldogabb ember a világon.
***
Victor is velünk jön, de igazából nem bánom. Amikor nem piszkálódik, akkor kifejezetten kedvelem. A gépen Chen ölében ülök, és éppen egy finom csókot zsebelek be tőle, mikor meghallom Victor hangját.
- Hé, Nobu-chan! Hozol nekem egy almát?
Morcosan mászok ki Chen öléből.
- Mintha neked nem lenne lábad.
- Naaa, anyu – nyafog. – Ne csináld!
- Hozz neki egyet kicsim, a végén még leáll sírni – mosolyog Chen, és visszahúz egy csókra.
- Tudod, Vic… ha elérjük, hogy pelenkáznom kell téged, esküszöm, vízbe foglak ölni.
Komolyan.
- Na, anyu, ne mondj ilyet, megijedek! Apuci, szólj rá! – nevet Victor.
Karomnál fogva ránt ki Chen öléből és az asztal felé taszít. Bunkó. Vadászok neki egy almát, a legnagyobbat, hogy sokáig befogja vele a száját, aztán visszamegyek. Chen éppen zsebretesz valamit, Victor mellette áll.
- Én mondtam – mondja éppen.
- Mit mondtál? - A mellkasához vágom az almát, majd Chenre nézek. – Mi van a zsebedben?
- Semmi. – Persze.
- De láttam…
- Képzelődsz.
- Kevesebb szex, több alvás – nevet Victor. – Már mindenféle hülyeségeket képzelsz, Nobu-chan!
- Azt mondtam, hogy láttam – nézek Victorra dühösen.
- Cica, gyere ide. – Chenre nézek. - Na, gyere.
- Cica? Sosem voltam még cica – gondolkozom el, miközben felé indulok.
Chen felpattint és felém tart egy… egy dobozt… benne két… gyűrűvel.
Gyűrűk.
- Nos, a hivatalosan is elismert kedvesemet úgy becézem, ahogy akarom, nem igaz? Nobuyoshi Kimura. Mit szólsz, ha megkérem a kezed?
Chen most… tényleg… el akar venni…?
Még csak el sem tudok gondolkozni azon, hogy ez vajon átverés-e, ahogy Chen mélyen a szemembe néz, tudom, hogy ez most nagyon is komoly. Chen el akar venni. Engem. És én még azt hittem, hogy a legnagyobb lépés az érzelmei kimondása volt.
Istenem, de szeretem!
- Én… – Első próbálkozásra kapásból nehézkesen sikerül csak rátalálni a hangomra. – Azt, hogy a lehető legboldogabban mondok igent!
Már eddig is éreztem, hogy szánalmas módon szúr a szemem, de amikor Chen felhúzza az ujjamra azt az egyszerű, mégis a világon a legszebb gyűrűt, veszedelmes mennyiségű könny gyűlik a szemembe.
- Olyan vagyok, mint egy érzelgős kislány, de... de annyira szeretlek! – borulok a nyakába.
Minden erőmet beleadva tudom csak visszatartani az örömkönnyeket, miközben Chen szorosan ölel magához. Nem is olyan régen még arra gondoltam, a lehető legszerencsésebb vagyok csak azért, mert újra tudok szeretni… most pedig itt vagyok a vőlegényem karjaiban, aki nemcsak szeret engem, de hivatalosan is a kedvesévé akar tenni… A boldogságérzetnek vajon van határa?
- Ezért kérdezted, ugye? – kérdezem Chentől nem sokkal később, az ölében ülve, csillogó szemekkel figyelve hol őt, hol az ujjamon ragyogó gyűrűt. – Ezért akartál elutazni az országok valamelyikébe.
- Igen, szépségem – feleli mosolyogva.
- Most, hogy belegondolok, olyan egyértelmű… De sokkal jobb így, hogy nem jöttem rá – bújok hozzá szorosan.
***
Az úti célunk természetesen Toronto. Victor és Chen már szépen megterveztek mindent a hátam mögött, nekem már csak az a dolgom, hogy odaálljak Chen elé, és kimondjam az igent.
- Azért vagyunk itt, hogy egyesítsük a házasságban az itt jelenlévő Chen Yi Rut és Nobuyoshi Kimurát. – Boldogan nézek Chen szemébe. – Nobuyoshi, ígéred-e, hogy szereted, tiszteled és becsülöd Chent, és hű és igaz férje leszel?
- Igen – felelem végig a szerelmem szemébe nézve.
- És Chen, ígéred-e, hogy szereted, tiszteled és becsülöd Nobuyoshit, és hű és igaz férje leszel?
- Igen – mondja ki Chen is, tekintete mindvégig összekapcsolódik az enyémmel.
- Ha valaki tud olyan okot, amiért ez a két ember nem egyesülhet a házasságban, most szóljon, vagy hallgasson örökké.
Természetesen senki nem szól egy szót sem. Még Victor is meghatódott mosollyal szemléli az eseményeket.
- Húzzák fel a gyűrűket!
Victor előrébb lép, és odanyújtja a dobozt, amiben ott lapul a két arany karikagyűrű, egy-egy kristállyal. Chen a kezébe veszi a gyűrűmet, én pedig hevesen dobogó szívvel figyelem, ahogy ujjaimat gyengéden a kezébe fogva húzza föl a gyűrűsujjamra. Aztán én is elveszem az ő gyűrűjét, és nem lassabb szívveréssel húzom föl az ujjára. Ahogy újra felnézek, egyszerre mosolyodunk el.
- Az Ontario állam által rám ruházott jogommal élve ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket.
Az a végtelen, leírhatatlan boldogság, amit ez az egy mondat előidéz bennem, egészen elsöprő. A lehető legboldogabbnál is boldogabban repülök Chen nyakába, és ezúttal nem törődöm a kibuggyanó örömkönnyekkel, mikor megcsókolom. A szerelmem… A férjem!
- Szeretlek, angyalom – mosolyog rám, és letörli a könnyeket az arcomról.
- Én is téged, én egyetlen drága férjem – mosolygok.
A körülöttünk lévők tapsolnak, majd Victor érkezik, egészen meghatódva ölel át kettőnket egyszerre – gondolná az ember, hogy nem is olyan régen éppen egy szemgolyót hozott haza?
***
Délutánra már a hotelnél vagyunk, ahol Chen két egyforma lakosztályt is kivett, egyet nekünk – a nászéjszaka ugyebár nem egy elhanyagolandó dolog –, egyet pedig Victornak, hogy azért ő se érezze magát elhanyagolva.
- Te most velem jössz – ragadom meg Victor karját a hotel halljában. Félrehúzom, biztosan hallótávolságos kívülre. – Ugye segítesz?
- Ez a dolgom – vigyorog.
- Akkor te a hátralévő időben, estig, amíg nem jelzek, szépen lefoglalod Chent. Felviszed a te lakosztályodba, de úgy teszel, mintha az a miénk lenne, az apróságokat gondolom meg tudod oldani. – Továbbra is vigyorogva bólint. – Amikor jelzek, azt mondod neki, hogy valamit mutatni akarsz neki, vagy bármit, amivel át tudod küldeni a szerinte te lakosztályodba, ami igazából a miénk. Azt mondod, hogy mindjárt jössz te is, de persze nem jössz. A többit majd én elintézem. Rendben?
- Számíthatsz rám – bólint.
Estére sikerül is mindent elintézni. Elég megtalálnom a megfelelő embereket, egy-egy lehengerlő pillantás vagy mosoly, és már segítenek is. Ahogy a lakosztály elő van készítve, már csak én vagyok hátra, és minden kész. Az előre megbeszélt jel Victornak nem feltűnő, de ő pontosan tudni fogja, miről van szó.
***
Az egész lakosztály padlóját mécsesek borítják, csak egyetlen ösvény van szabadon hagyva, ami az ajtótól egyenesen a hatalmas ágy felé vezet. A mécseseken kívül két lámpa világít még a helyiségben, mindkettő vörös kendővel van leborítva, így mindent gyönyörű, vöröses félhomályba borítva.
Rajtam az égvilágon semmi nincs, leszámítva egy áttetsző, vöröses anyagból készült köpenyt, ami csak lazán van összefogva.
Az előszobát a hálószobától elválasztó falnak dőlve várok a jel leadása után, a köpeny szétnyílik a combomnál a csábító pozíciótól. Chen hamarosan be is lép a lakosztály ajtaján, én pedig csillogó szemekkel nézek újdonsült férjemre, kíváncsian várva reakcióját.
|
|
